\"Consonanzen\" Quartet

1999 január 17. Zeneakadémia
Bartók vonósnégyes
(Komlós Péter, Hargitai Géza, Németh Géza, Mező László)
Ránki Dezső (zongora)
MOZART: C-dúr ("Dissonanzen") vonósnégyes, K.465
BARTÓK: 2. vonósnégyes, op.17
BRAHMS: f-moll zongoraötös, op.34

Kedves Olvasóinknak jelentem, már megint sikerült egy egész jó kis koncertet kifognom. Már a kalauzban feltűnt, hogy ilyen műsort, ilyen előadókkal feltétlenül meg kell hallgatnom.

Ha jobban megnézik, rájöhetnek, hogy sem a szerzők párosítása, sem sorrendje nem véletlen. Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem ez a hangverseny a disszonanciáról, a disszonancia stílusokon, korokon átívelő szépségéről szól. Itt ne gondoljunk arra a triviális véleményre, miszerint a disszonancia feloldása okoz gyönyörűséget. A műsorban szereplő mindhárom szerzőnek ennél sokkal összetettebb lehetett a véleménye, mindenesetre a zeneirodalom valóban legszebb kamaradarabjait hallhattuk.

Ennek megfelelően voltak szép számmal jelen az érdeklődők. A karzatok nyitva voltak (nekem is ott jutott hely), talán csak az orgonaülések üressége láttán szomorított el a gondolat, hogy még a komolyzene méltatlan helyezéséhez képest sincs túl nagy konjunktúrája a kamarazenének a képzeletbeli népszerűségi listán. A sportcsarnokba többen szoktak ellátogatni - hadd ne mondjam mire.

A Bartók vonósnégyes - szokásostól eltérő módon - a pódiumon már nem hangol. Mozart C-dúr kvartettjét mintegy bemelegítésként játszották el, de nagyon szépen. A vonósok hangja végig - nekem kissé túlzottan is - diszkrétnek tűnt, és hiányzott némi egészséges "gyantaszag" ha értik mire gondolok. Mindez másképp volt a Bartók opuszban, dehát nomen est omen. Bartók talán valóban közelebb áll a Bartók vonósnégyes kialakult stílusához. Expresszív előadást hallotunk, amiben maradéktalanul élvezhettük a második vonósnégyes pátoszát és sajátos bartóki szépségét. Az este csúcspontjának mindenképpen ez a darab bizonyult.
A szünet után Ránki Dezső is csatlakozott ötödik, de nélkülözhetetlen "kerékként". Érdekes közjáték volt, amikor a zongorista - nem ismervén az "előszobában hangolunk" szabályt, adott egy A hangot - magának.
Az f-moll zongoraötös előadását érdekes kettősség jellemezte. Meggyőző stílus, agogika, röviden zeneiségnek mondanám - bár ebbe a kifejezésbe valóban sok minden belefér. Ugyanakkor a vonósnégyes ezúttal - anélkül, hogy bármilyen "hamisságról" vagy "lötyögésről" beszélhetnénk, híján volt annak az elemi tisztaságnak és pontosságnak, ami a nagyok játékát megkülönbözteti - a legnagyobbakétól. Ha szabad visszautalnom egy korábbi koncertélményre, Badura-Skoda úgy tudott muzsikálni, hogy közben nem volt kétségünk afelől, hogy évek óta nem gyakorolt. A Bartók vonósnégyes esetében úgy tűnt, mint aki egyetlen napot hagyott ki koncert előtt.
Semmiképpen ne gondoljanak vészes lazaságokra, én magam nagyon élveztem a koncertet, a ráadással együtt. A zongoraötös irodalma nem olyan hatalmas (sajnos), így nem okozott nagy meglepetést, hogy desszertként Schumann Esz-dúr ötösének lassú tételét kaptuk. Köszönjük.