Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Az igazi Brahms (Az NFZ Brahms-estje)

2007-12-05 07:29:00 - dni -

2007. november 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Fodor Beatrix, Kovács Annamária, Kálmándi Mihály
Vez.: Kovács János

BRAHMS:
Tragikus nyitány, Op.81
Alt-rapszódia, Op.53
Német Requiem, Op.45

Ezúton kérek elnézést Balázs Miklós barátomtól. Tudom, hogy kitoltam vele, ráadásul meg sem bántam.
A Rádiózenekar koncertje után ugyanis rendkívüli módon foglalkoztatni kezdett a gondolat: az rendben van, hogy színes, sziporkázó „hálás” Richard Strauss-művekkel Kovács János nagyot alakított, de vajon mit kezd azokkal az egy tömbből faragott, szigorú Brahmsokkal, amikkel, tudjuk jól, a nagyok között is csak a legnagyobbak boldogulnak.
A kíváncsiságot tett követte, szóval elkunyeráltam a Miklós nevére félretett jegyet. Én gazdagabb lettem egy tapasztalattal és egy igen szép koncert emlékével. (Nyilvánvaló, hogy a kollégát ugyanennyivel tettem szegényebbé.)

Pedig nem indult könnyen. A Tragikus nyitány nem az a darab, amit elsőként vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Kérem, ne szisszenjen fel a kedves Olvasó. Természetesen én is hallom benne az igen szép fordulatokat, a nemes hangvételt, a finom részleteket. Csak éppen nekem „nem áll össze”, pontosan ezekről a részletekről nem világos, hogy miért vannak ott, hogy honnan, merre tartanak. Igaz, azt legalább nyilvánvalóvá tették, hogy bár két héttel ezelőtt a Rádiózenekarral is meg voltam elégedve, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar mégiscsak jobb állapotban van. Enyhén összeszedettebbek, kicsit pontosabbak, de legfőképpen szebb tónust, összhangzást tudnak produkálni.

Aztán az Alt-rapszódiában Kovács Annamária ügyködése bizonyult figyelemelterelő, zavaró tényezőnek. Szép hang, nagy volumen, de – érdekes módon – a nagy volumen ellenére levegős és áttetsző, vékonyan „fed”, a tisztasága pedig „hozzávetőleges” volt. Körülbelül olyan, mint amikor az énekes egy korrepetitor segítségével mindent megtanul, de ő maga nem érti a harmóniai fordulatokat, súlyokat, irányokat. Sajnos mindvégig megmaradt az az érzésem, hogy a szólista nincs teljesen „képben”, és csak sodródik.

Ezek után következett az, amiért végül is eljöttem:
A Német Requiem előadásával sokan megpróbálkoznak, de igazán kompetens előadás felvételen is ritka. Ha egy karmester odafigyel a „poénokra”, rendszerint elhanyagolja az itt mégiscsak legfontosabb formát. Vége-hossza nincs azoknak a produkcióknak, ahol a második tétel timpani-trioláin fellelkesült karmesterek – tovább fokozni nem tudván, visszalépni nem mervén – egyfajta zsíros, közép-fortissimo dagonya unalmába fojtják a darabot.

Kovács szerencsére más utat választott. A dinamikai spektrumot, ha fölfelé nem lehet, akkor lefelé kell bővíteni, még olyan áron is, hogy így a szélsőséges csúcsok ritkulnak. A visszafogottságnak azonban nagyon komoly szerepe lett egy árnyalóbb, részletezőbb interpretációban.

Kálmándi Mihály is kifejezetten tetszett. Az ő baritonjának van egy különleges, elsőre talán nazálisnak tűnő, de egyéni és nemes színe, ráadásul nem „szólózott” a szó pejoratív értelmében, hanem partner volt a mű építésében. A Nemzeti Énekkar ezúttal a leginkább testhezálló feladatban domborított, a karzatról megszólaló Fodor Beatrix pedig – amikor rá került a sor – az egészre feltette a koronát.

Lassan ható, de nagyon jelentős előadás volt, ami napokkal később is ülepszik még.
Az utóélet már közvetlenül a koncert után, lent a garázsszinten elkezdődött. Régen látott, és Brahmsot kevéssé ismerő (inkább Wagneriánus) ismerősöm, akivel véletlenül futottam össze, természetesen rögtön azt kérdezte: na, hogy tetszett? És ezt sajnos úgy értette, hogy vajon át kell-e értékelnie, amit hosszú évek alatt megszokott és megkedvelt?

Mit válaszolhatnék erre én, aki köztudomásúlag nem értek hozzá, vagy ha mégis, hát én tartom legnagyobb becsben felebarátaim vesszőparipáit? Hacsak nem azt, hogy hallgasson továbbra is olyan zenét, amilyet akar. Tessék neki bármelyik stílus, korszak, vagy szerző, de minden megengedő bizonytalanságomban is meggyőződésem, hogy most semmit nem lehet a körülményekre, az alkalmatlan előadásra kenni.
Mert most maradéktalanul kompetens interpretációt, igazi Német Requiemet hallottunk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.