Az idők szava (Kronos Quartet)

2007. november 7.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Kronos Quartet

David Harrington, John Sherba – hegedű
Hank Dutt – brácsa
Jeffrey Zeigler – cselló

A Kronos Quartet 1973-ban alakult. Székhelyük San Francisco, a vonósnégyes három tagja 1978 óta tagja a csapatnak; 1999-ben a fantasztikus muzikalitású – és rendkívül attraktív – Joan Jeanrenaud az önálló csellista- és zeneszerzői pálya reményében elhagyta az együttest (amennyire a hölgy honlapjáról, és az azóta megjelent CD-k számából megítélhető, számítása bevált). A fiatal csellista, Jeffrey Zeigler 2005 óta tagja az együttesnek.

Már névválasztásukkal (Kronosz, a legifjabb titán, az idő istene a görög mitológiában) arra utaltak, hogy nem a régebbi korok remekműveit kívánják előadni, hanem az új zene, a mi időnk zenéjének bemutatása áll érdeklődésük középpontjában. Olykor visszanyúlnak klasszikusokig: játszottak már Ravelt, Bartókot, Sosztakovicsot, vagy Webernt.... de azért a XIX-XX. század fordulóján nem lépnek át.

Természetes, hogy „berepülőpilóta” szerepre sikerrel csak ragyogóan képzett zenészek vállalkozhatnak, olyanok, akiknek a hangszerkezelés és a vonósnégyes-játék a kisujjukban van – a Kronos Quartet ilyen együttes. A leghíresebb hangversenytermek, fesztiválok állandó vendégei. Együtt dolgoztak és dolgoznak a jelenkor legnagyobb zeneszerzőivel (Astor Piazzolával, Henryk Góreckivel, Alfred Schnittkével, Terry Rileyval, hogy csak néhány nevet említsek, a teljes felsorolás lehetetlen). Érdeklődési körük nem szorítkozik a hagyományos „komoly”-zenére, szerepeltek együtt hírneves „könnyű”-zenészekkel (ismét csak ízelítőül néhány név: David Bowie, Tom Waits, a Modern Jazz Quartet), előadtak számos népdal- és filmzene-feldolgozást, de fellépett koncertjükön Allen Ginsberg, a beatnemzedék legendás költője is.

Nem csoda, hogy előadásaikon világszerte telt ház van, hetekkel-hónapokkal a koncertek előtt elfogynak a jegyek – kivéve ezúttal Budapestet. Itt nem sikerült megtölteni a MűPa nagytermét. Szerencsére a Nemzeti Hangversenyterem vezetői igen bölcsen „leterelték” a földszintre a harmadik emeletieket, s így legalább megteremtették a 80-90%-os telítettség látszatát.

Egészen különleges műsorral jöttek: kizárólag népzenei ihletésű darabokat adtak elő. Mint elsőhegedűsük (aki nagyon rövid, egy-két mondatos ismertetőkkel segítette tájékozódásunkat) elmondta, még nem volt ilyen összeállítású koncertjük. Most 15 különböző nép zenéjéből játszottak, hallhattunk – többek között – iraki, perzsa, azeri, etióp, indiai, új-zélandi, vietnámi muzsikát.

A választott zenék karaktere azonban kissé egysíkú volt: alig játszottak élénk, vidám, táncos népzenéket, a műsorban a meditatív darabok domináltak. Ráadásul a népek zenéi közt nyilvánvalóan meglévő erős eltéréseket tompította a tálalásmód: minden egy kissé Kronos-zenévé vált. Az előadás rendkívül magas színvonalát jelzi ugyanakkor, hogy a közönség a számára új, és túlnyomórészt lassú darabokból álló mintegy kétórás programot teljes koncentrálással (köhögések és mocorgások nélkül) hallgatta végig.

Ahol a népzenei hangulat visszaadásához már végképp nem volt elég a négy vonós hangszer hangzása, néhány „vonósnégyesen kívüli” (s az esetek többségében általam nem ismert) hangszert is alkalmaztak, vagy éppen David Harrington képzett szájüregében különös hangokat, amelyeket elektronikusan felerősítve kevertek a hangszerek zenéjéhez.

Ha már az elektronikánál tartunk: abból bőven kijutott a hallgatóságnak. Már Kronosék első, 1992-es budapesti fellépésekor is alkalmaztak olykor elektronikát, például Mártha István nekik írt Végzet. Egy sóhaj című művében a vonósnégyeshez egy csángó asszony siratóéneke csatlakozott – magnószalagról. Mostani koncertjükön már több esetben kevertek be előre felvett ritmuskíséretet, vagy éppen a háttérzenekart, s ezzel az élő vonósnégyes játékát – legalábbis ritmikailag – teljesen megkötötték. Újabban a csak a vonósnégyes négy hangszerén megszólaltatott műveket is szinte kizárólag erősítéssel játsszák. Valószínűleg úgy gondolják, hogy ma ez a korszerű, ez az idők szava. Bárgyúság lenne, éppen a Kronos Quartet esetében kétségbe vonni, hogy ők érzik igazán az idő szavát, ám, ha ismét erre járnak majd, szívesen hallgatnám újra – legalább a hangverseny felében – a „tiszta” vonósnégyes-hangjukat...

Az elektronikán is áthatol azonban az a hangszín-sokféleség, amit bemutatnak. Néha elámul az ember, hogy egy-egy hangszer mennyire másként tud megszólalni a különböző darabokban. Ha valakit ki lehet emelni ebből a négyesből, az talán a mélyhegedűs, Hank Dutt, aki a legszebb hangvarázsokkal örvendeztetett meg ezen az estén.

A tapsokat három ráadással köszönték meg, először – mint már oly sok koncertjükön – az amerikai himnuszt játszották el, úgy, ahogyan Jimmy Hendrix nevezetes woodstocki koncertjén ellesték. Tépték, nyúzták a hangszereket, s az erősítésnek köszönhetően a hangerő is elérte a fájdalomküszöböt. Hogy ez a stílus és értelmezés kinek tetszik és kinek nem, arról semmi értelme vitát nyitni. Technikailag káprázatos volt!

A második ráadás adta a koncert – szerencsére egyetlen – mélypontját. Mert egyszer Párizsban hallották egy cigánybandától, átírták, s eljátszották nekünk Seress Rezső Szomorú vasárnapját. Bár ne tették volna! Technikai tökély ide, technikai tökély oda – a giccs az giccs marad. (Nem az elfogult „kultúrsznob” beszél belőlem, egyetemista fiam, aki nem ismerte sem a dalt, sem a hozzá kapcsolódó legendáriumot, így kommentálta: „alig vártam, hogy ennek a darabnak vége legyen”). Szerencsére – harmadik ráadásként – gyorsan „leöblítették” a ragacsos mártást egy kis izlandi zenével.

Nagyon szeretném a Kronos Quartettet hamarosan újra hallani – ismét telt ház előtt, ismét változatos (nem csak népzenén alapuló) programmal, és ismét elektronika nélkül (is).