A pingpongkezű és a táncos - BFZ a Zeneakadémián

2003. október 12.
Zeneakadémia
Budapesti Fesztiválzenekar
Yund Li (zongora)
Vez.: Ascher Fisch
ANDRÉ HAJDU: Égető gyermekkorom
GRIEG: a-moll zongoraverseny
FRANCK: d-moll szimfónia

A szombat esti koncert sikerét követően barátaim hívták fel figyelmemet az idehaza kevéssé ismert zongorazsonglőrre, Yundi Lire, és a nemzetközileg hosszabb karriert felmutató, általam azonban eleddig nem kevésbé ismeretlen karmesterre, Asher Fisch-re. Azt is mondták, a Hajdu-darab szép. Ráadásul a hallgatóság Yundi Li összes lemezét elkapkodta. Ezek után fokozott várakozással ültem be vasárnap este a Zeneakadémiára, ahol a Budapesti Fesztiválzenekar és két vendégművésze megismételte a szombati produkciót.

André Hajdu műve (A gyerekkor égető emléke, vagy Égető gyerekkorom) valóban érdekesen modern zene: mint azok a festmények, ahol felismerni a képet, de azt is, hogy a festő hol maszatolta el az eredetileg éles körvonalakat, illetve hol hordott rá utólag elütő színű vagy matériájú rétegeket. Az Izraelben élő szerző széles érzelmi skálán vonultatta fel mestereit Dukastól Debussyn át Sztravinszkijig, Milhaud-ig és Honeggerig. A vonósnégyesjáték és a szimfonikus hangzás megfér egymás mellett e műben, ahogy a tréfás filmzene (esti maci?) és az igazi tragikum is. A zenekar pontosan követte a karmester határozott intéseit. Összességében tehát érdemes volt bemutatni Hajdut, akinek itthon mindössze egy lemeze jelent meg eleddig.

Az igazi szenzációt sokan azonban az ezt követő Grieg-zongoraversenytől várták, melyben a szólista a Lengyelországban (!) Chopin-versenyt nyerő kínai, Yundi Li volt, akinek fiatal kora ellenére már két lemeze is megjelent. A Grieg-mű a zongoraverseny-irodalom népszerű, talán túl népszerű művei közé tartozik, több benne a magaslat, mint a mélység. Ha ehhez olyan előadók társulnak, akik jobb szeretik virtuozitásukat kiélni, elkápráztatni, mint elmélyülni: kész a giccs, meglehet, a közönség jelentős része pontosan ennek örvend.

Sajnos vasárnap este valami ilyesminek lehettünk tanúi. Az első tétel elején még visszafogottan szólt a zongora és a zenekar, de már sejteni lehetett a karmester arcán a kaján vigyort: fogtok ti még csúcspontokat látni, nem is egyet! Így is lett. Mást se láttunk. Az ifjú titán a tacetekben elégedetten dőlt hátra a székén (nem, egy versenygyőztesnek nem kell Beethoven-szék, jó neki a közönséges, támlás zenekari is - talán hogy elégedettebben lehessen rajta hanyattdőlni), arcán tudás és átélés, s ahogy aztán a futamokban két keze mint megannyi macska kergetőzött a billentyűkön: nekem a hátamon is felállt a szőr.
A harmadik tételben kimondottan rosszul hangsúlyozta a főtémát (a zenekari ismétlésből világos, hogyan kellett volna helyesen), a hátát azonban olyan egyenesen tartotta mindvégig, hogy az festő ecsetjére méltó. Így tanítják ezt az iskolában - gondolom, egy seprűnyél elfogadott pedagógiai eszköz, ha az út vége: versenygyőzelem és nemzetközi hírnév.

Ebben a Grieg-ben egyetlen pianissimo se hallatszott, sem a szólistánál, sem a zenekarban: a cél inkább mintha egymás túlharsogása lett volna. A zenekar nagyságát mutatja, hogy a nagyon látványosan táncoló, ám a partitúra ellenére is egy ízben kínosan rossz helyen beintő karmestert felülbírálta, s nem lépett be, így aztán nem lett borulás - igaz, precíz összjáték se. Annál több teátralitás és manír. És ami a hangorkánban talán elsikkadt: ötlettelen, biztonsági volt ez a produkció nemcsak hangerőben, hanem tempóban, tempóváltásban, hangsúlyozásban, agogikában és színekben is.

Yundi Li kétségkívül kiemelkedően virtuóz pianista, aki nagyon tud \"zongorálni\". A mű végén azt gondoltam: ennyire nem rossz ez a zongoraverseny - és kijöttem a ráadásról. Egész az utcáig. Ám onnan is hallhattam, hogy ráadásként Yundi Li Lisztet és Chopint játszott. Nincs erre jobb szó: szétverte a zongorát. A közönség őrjöngött.

Bevallom, Franck d-moll szimfóniáját eleve jobban szeretem. (Talán, mert több remek előadását ismerem - Mengelberg, Furtwängler, De Sabata, Monteux és Munch). Épp\' amit Franck kortársai bíráltak - a hangszerelése, a színei, az egyszerűségében bonyolult szerkezete, melyben Wagner és Liszt persze jelen van, de egyedien -: az tetszik benne. Ez se veszélytelen darab: könnyen válik egysíkúvá.
A karmester a Franck műben valószínűleg egyetlen lényegi instrukciót adott a zenekarnak, különösen a fúvósoknak: \"ami a csövön kifér\". A zenész pedig mi mást tehet ilyenkor? Fújja, ahogy a csövön kifér.

Jellemző: a hárfa berezonált a fortissimóktól, mert szerette volna megmutatni magát, de a trombita tartott mély hangjai mellett erre alig maradt esélye. Az angolkürt szép és szokatlan színe a második tételben egy-egy pillanatra kisejlett, ám a basszusklarinét inkább elektronikus brummnak tűnt, mint újabb színnek. Pozitívumként annyit könyvelhettem volna el, hogy jól hallottam a basszustuba szólamát - a hangerő miatt azonban pontatlanra sikeredtek a sűrűbb állások minden mélyrezesnél, ami fizikai-fiziológiai okokra vezethető vissza. És így tovább. Nincs kedvem mindenkit felsorolni. Nem is dühös vagyok, inkább szomorú. Mert emlékszem, pár éve ugyanez a zenekar olyan áttörten színgazdag Haydn Teremtést mutatott be ugyanebben a teremben, amilyen felvételen is kevés akad.

Lehet ugyanis egy zenekarnak akármilyen vendégkarmestere, aki adhat akármennyire egyoldalú instrukciót. Mit tehet ilyenkor a zenész? Talán vehet egy lágyabb hangú nádat, talán választhat puhább ütőt, ha erre van dresszírozva, a jó ízlés nevében. Ha azonban valami miatt amúgy is mintha az az önimázs kezdene kialakulni, hogy \"mi szólunk a leghangosabban\", akkor fújja, ahogy a csövön kifér. És ha a zenekar jelentős rajongó- és szimpatizáns-tábora is erre van dresszírozva, akkor a taps se marad el.

* * *

Helyreigazítás - 1

Tájékoztatjuk Tisztelt olvasóinkat, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar vasárnap esti hangversenyéről szóló kritikában leírtakkal ellentétben a koncerten ráadásként NEM hangzott el Chopin egyetlen műve sem. Az érintettektől elnézést kérünk. (szerk.)

* * *

Helyreigazítás - 2

A kritika írója szégyelli magát. Nem szokott kiszaladgálni koncertekről. Utálja azokat, akik nem bírják végigülni, végigtapsolni a koncertek végét - főleg, ha jegyükhöz nem pénzért jutottak. Véleménye szerint ha nem tetszett, lehet lagymatagon tapsolni, de kimenni nem illik.
Pláne nem illik megírni, mi történt bent, ha az ember közben kint volt.

Ezek tények. Hogy vasárnap - elveim ellenére - mégsem ez történt, annak az az oka, hogy a Grieg-darab előadása kihozott a sodromból. Jobban járt mindenki, hogy elhagytam a termet. Kivéve a kritika olvasóit...
Az is tény, hogy kiszaladtam az utcára, ahonnan normálisan persze semmit sem kellett volna hallanom, de a kiszűrődő nem is kevés hangot én Chopinnek VÉLTEM - és utána nem kérdeztem rá, valóban az volt-e. A tényt, hogy Yundi Li zongorázása az utcán is hallható volt, fontosnak tartom megjegyezni. A Lisztet már az előtérből hallottam, ha tetszik, szintén akaratlanul. Megírtam, mi a véleményem Yundi Li vasárnap esti zongorázásáról - másnak talán más a véleménye.

Sajnálom, ha kritikámból csak annyi megy át, hogy tévesen írtam meg a ráadást. A kritika elsősorban nem erről szólt - de ezt már az olvasó megítélésére bízom.

Mesterházi Gábor