A dán partner (A BFZ és Michael Schonwandt)

2007. október 27.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Vez.: Michael Schonwandt

R. STRAUSS: Halál és megdicsőülés – szimfonikus költemény, Op.24
GOLDMARK: a-moll hegedűverseny, Op.28
ELGAR: Változatok egy eredeti témára („Enigma-variációk”), Op.36

Érdekes, hogy akármilyen pompás is a nyitószám egy hangversenyen, a közönség általában csak langymeleg tapssal jutalmazza a produkciót. Mintha a publikumnak, mint egy minden koncert alkalmával újraszerveződő organikus teremtménynek, időre volna szüksége ahhoz, hogy megfelelő hőfokra hevüljön. Ez a jelenség, amennyiben egy 5-10 perces nyitányról van szó, még valamelyest érthető is, ám ezúttal egy más léptékű, nagyobb terjedelmű zene, a Halál és megdicsőülés szólalt meg a hangverseny első számaként, ami rögvest elővezette a Budapesti Fesztiválzenekar teljes fegyverzetét, a hangszínek és dinamikai skálák csaknem egész spektrumát. Olyan volt ez, mint amikor az ember beül egy moziba, és nem a romantikus filmek hosszadalmas és lassan kibontakozó érzelmi tölteteivel szembesül, hanem azzal a filmhőssel, aki már a kezdő képsorban élete legnagyobb kalandjának közepén találja magát.

A dán karmester, Michael Schonwandt is már ekkor félreérthetetlenül letette a névjegyét. Talán nem követek el nagy szentségtörést, ha megjegyzem, hogy mozdulatai, ütemezése engem Solti György heves, belső energiákkal telt dirigálására emlékeztetett. Keze alatt Strauss huszonegynéhány éves korában megírt korai hattyúdala – mely után még mintegy hatvan esztendőt élt – bődületes energiákat mozgósítva szólalt meg. Mozdulatait figyelve szembetűnő volt, hogy a tempókarakterek pontos jelzését helyenként innen-onnan előhúzott, de minden esetben zavarba ejtően találó, széles gesztusok oldották. Dirigálása ezzel együtt korántsem volt kimódolt, vagy teátrális, épp az jelentette a legfontosabb élményt, hogy mintha a megszólaló zene teremtette pillanat szülte volna a karmester kreativitását és a zenekar játékát nagyban segítő gesztusait. Csak nekünk, csak most.

Goldmark Károly a-moll hegedűversenye csendült fel ezek után. Az utóbbi egy-két évtizedben neves külhoni előadók is lemezre játszották a darabot, ezzel együtt még kis hazánkban is igen ritkán játszott műről van szó. A Fesztiválzenekar például most tűzte műsorára először. A zenekari bevezető taktusoknál néhány múló pillanatig mintha korábbi határozott fellépését keresgélte volna az együttes, ezzel szemben Lendvay József, a darab szólistája lehengerlő önbizalommal és a zenei anyag tökéletes ismeretével lépett pódiumra. Gesztusain nem csupán a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudás, hanem az ünnepelt muzsikuscsillag fölényes magabiztossága is erősen érezhető volt. Játékán nemigen lehetett fogást találni, a virtuóz futamokat, és az üveghang-magasságú pianókat ugyanazzal a természetességgel és könnyedséggel csalta elő hegedűjéből. Különös kontraszt, hogy mikor a nyitótétel vége felé egy balszerencsés mozdulat folytán Lendvay kiejtette a kezéből a vonót – egyszersmind némileg elhangolva hangszerét –, fél percre megállt a levegő a teremben. Hangolás, kis igazítás, némi feszengés, majd mindennek feloldása pontosan azzal az önbizalommal és magabiztossággal, ami az ezt megelőző percekben oly lehengerlő volt: a minden oké, gyerekek, mehetünk tovább egyezményes kézmozdulatával lezárt kis epizód lelkes tapsolásra késztette a publikumot.

Talán hiba volna a halhatatlan zeneművek táborába sorolni az a-moll hegedűversenyt, mégis megkapó, sőt gyakran mély és maradandó zenei pillanatokkal ajándékozott meg bennünket. Bár 1877-ben készült el a darab, hangszíneit, témáit tekintve inkább a XIX. század első felének muzsikája ez. Ami esetleg zavarba ejtheti a hallgatót, az a Goldmark teljes életművére is jellemző sokszínűség, és az a tény, hogy legsikerültebb művei önálló egységek, nemigen húzódik köztük tetten érhető kapcsolati, vagy fejlődési vonal. A hegedűverseny is gyönyörű, megkapó, vagy épp lendületes és csillogó zenék tárháza, bár talán kevésbé egységes. A szólóhangszer és a zenekar adok-kapokjaiban pedig néhol még sosem hallott módon leleményes. Schonwandt és a Fesztiválzenekar itt sem lankadt, Lendvay pedig végig brillírozott, beleértve a közönséget végleg lehengerlő két ráadásszámot is.

A hosszú, de tartalmas első rész után rövidebb de remek második félidő következett. Pedig Elgar Enigma-variácókja, és egyáltalán a viktoriánus angol miliő sokakban kelt ma is finom, vagy kevésbé leplezett ellenérzéseket. Kétségtelen, hogy Anglia számára mitikus darab ez, melyet egy rakás, még ma is feltérképezetlen talány, továbbá az ismeretlenségében is híres, fel nem lelhető, a kutatók állandó célpontját képező rejtett dallam borongós ködfelhője övez. Ez önmagában véve nagyon fekszik a brit öntudatnak, ráadásul az Enigma-variációk végre egy valamirevaló fogódzó a XIX. századi Európa zenei tobzódásában kissé alul maradt szigetországi zene naggyá tételében.

E szombat esti előadás engem meggyőzött. Még sosem tudatosult bennem például, hogy az egész mű alapját képező dallam ennyire szép. A variációk szellemessége és leleményessége természetesen változó, de vannak a darabban kimondottan ötletes és magasröptű pillanatok, percek, amiket, hogy magamat ismételjem, a zenekar és a dán karmester hiánytalanul tárt elénk. Edward kori piknik ide, gondosan nyírt kunkorbajusz oda, én ízléssel egymás mellé helyezett, néhol szokványos de korrekt, sokszor pedig fantáziadús zenével találkoztam, és nem vagyok rest kijelenteni, hogy az eddig általam hallott legmeggyőzőbb előadásban. Bár a darab lezárása veszélyesen emlékeztet Elgar egy másik darabjának, a Fény és pompának émelyítő ünnepélyességére, a zenekar valóban kolosszálisan szólt.

Muszáj még valamit hozzátennem ehhez, hangsúlyozva, hogy véletlenül sem szeretném a hazánk kétségtelenül egyre jobb zenekarai között meglévő, ritkábban nemes, sokszor inkább egészségtelen és rosszízű versengést szítani, de én a Fesztiválzenekart gyengén, vagy közepesen muzsikálni még nem hallottam. Nyilván rengeteg koncertjük közül csak egy kis százalékhoz volt szerencsém, és persze előfordult olyan is, amikor nem tudtam azonosulni egy-egy dirigensi, vagy előadói koncepcióval, vagy esetleg itt-ott adódtak – mint bármely együttesnél a világon – apró hibák. Mégis, ez az este is tökéletes példa volt arra, hogy a Fesztiválzenekar egyetlen lélegző hangszerként, vagy közös célért dolgozni képes akaratként tud funkcionálni. Példának említhetném, hogy a Strauss-műben két fortissimo között mekkora hangszínbéli különbség volt, miközben ugyanazzal az elsöprő erővel hangzott fel mindkettő. Aztán meg kapkodta a fejét az ember, mert néha nem is lehetett tudni, hogy az együttes játéka pörgeti-e be a karmestert, vagy a dirigens pillanat ihlette gesztusai kontráznak-e rá a muzsikusok játékára, tovább sarkallva azt. Bizony, épp ez a szép az egészben, pláne, amikor ilyen termékeny egymásra találás történik, mint ezen az estén zenekar és vendégkarmester között.