A Callas-Netrebko szindróma – Anna Netrebko budapesti koncertje kapcsán

Számtalan párhuzam és ellentét kapcsolja össze Anna Netrebkót Maria Callassal. Mindketten saját korszakuk legkiemelkedőbb operasztárjai. Akiknek a nevét ráadásul még az operán túli világ is ismeri. Mindketten erős nőiséget képviselnek, nemcsak a rajongók, hanem a férfiak tömegei is a lábuk előtt hevernek. Ennek megfelelően életük gáláns és kevésbé emelkedett kapcsolatokkal és kalandokkal van tele, amelyeknek egy része szorosan kapcsolódik színpadi karrierjükhöz.

Mindketten nagyon fiatalon debütáltak. Anna Jurjeva 22, Maria Ána Sofia Kekília mindössze 17 esztendősen. Viszont Netrebko ma, 45 évesen karrierje csúcsán van, Callas viszont ennyi idősen már régen befejezte színpadi pályafutását. Callas fiatalon kövér volt, majd 1953-ra lefogyott és onnantól színpadi tüneményként létezett. Netrebko fiatalon olyan volt, mint egy manöken, amire a rendezők erőteljesen építettek, így született meg többek között Willy Decker salzburgi 2005-ös Traviatája, az utóbbi évtizedek legnagyobb operaelőadása. Ám az utóbbi években fölszedett néhány kilót, nemcsak hangja, de alakja is teltebbé vált. Egyidejűleg szerepkört váltott.

Egyéb egyezésekről később.

Netrebko a minap debütált Budapesten. MÜPA-beli koncertjén nemhogy élénk bejövő taps, de egyenesen bejövő bravózás fogadta. „Nagyon vártunk már Anna!” - üzente neki a közönség. Gondolom, a világon mindenütt hasonlóan fogadják, ezért nem hiszem, hogy ez őt különösen meghatotta volna. Mindenesetre nem csinált belőle faxnit, mosolygott, integetett és énekelt.

Nagyszerűen.

Adriana első áriájával kezdett Cilea művéből, egyfajta művészi ars poeticaként. Netrebko hangja gyönyörű, telt, gömbölyű, éneklése fölényesen magabiztos. Szopránja (Callassal ellentétben) törésmentesen szól a teljes terjedelemben és dinamikában. Ráadásul nyomban fölmérte a kitűnő akusztikát, és bátran énekelte körbe a termet. Éppen annyit játszott, amennyit a pódium kibír. (Két ruhakölteményének elemzését a fórumozó hölgyekre bízom.)

A másik, ami Annát összekapcsolja Mariával, az erős egyéniség. Bármit énekel, sőt bármit csinál, az valamilyen, figyelni kell rá, sőt legtöbbször magával ragad. Callas görög tragika volt, Mimijéből vagy Laurettájából is az eleve elrendeltség sugárzik, mindig a sors nagy terhe alatt rogyadozik. Netrebko emberibb, változékonyabb, időnként léhább. Ugyanakkor a személyiség elsöprő ereje sok hallgatójuk számára elfedi a zeneiség kivételesen magas színvonalát.

Netrebko hajszálpontosan ragadja meg minden áriának a zenei karakterét. Nedda lelkesedése egy madárka iránt egyenesen fokozza egy megnyomorított fiatal nő szabadságvágyává. Hangja egyre intenzívebben eksztatikusabban szól. Boito Margitjának önvádjai nagy drámai erővel zúgnak. Legteljesebben Catalani Wally áriájában tudott megnyilatkozni, ahol egyéniségének és hangjának mind drámai mind lírai oldalát egy számon belül mutattat meg. Netrebko soha nem volt vérbeli lírai szoprán. Hangja mindig is sötét tónusú volt, édességtől mentes. Karaktere is változatosabb, karcosabb.

Jager Bignamimi nagyon jófejű karmester, a teljes programot kívülről dirigálta. A zenekaron, mint zongorán játszva kísérte az énekeseket. A szólószámokban, különösen A végzet hatalma nyitányban és a Manon-Intermezzóban nem drámai folyamatokat akart megmutatni, hanem egy jólkomponált zeneszámot szép, kereken, minél kiegyenlítettebben, hatásosabban elénk állítani. Az összes finálét jó csinnadrattásra fokozta föl, hogy nagyobb legyen a taps.

Netrebko férje, Yusif Eyvazov nem is olyan rossz tenor. Hangja fényes, biztonságosan szól, bár a középregiszterében van valami bádogosmester-jelleg. A magasság is megvan (A Nessun dorma H-jával körbefordul a színpadon), szív is dobog a keblében, zenei megoldásokat is használ. Ám ezek a dolgok nála valahogy külön léteznek.

Decrescendót énekel, mert hallotta, hogy az hatásos. Szenvedélyes effektusokat használ, mert azzal próbálja kifejezni elragadtatottságát. Különösen föltűnő ez Netrebko mellett, akiben mindez csodálatos egységben, szételemezhetetlenül van meg. Ami szól, az mindig a lelkünkből szól, minden effektus magától kerül a helyére. Minden a kifejezést szolgálja, miközben úgynevezett kifejezésnek nyoma nincs, csak egy ember nyilatkozik meg.

Yusif minden száma csigalassú, nyúlik, mint a rétes, az ember azon gondolkodik, hogy a tenor kérte, hogy bővebben zengethessen, vagy csak engedett a dirigens rossz ízlésének. Netrebkónál minden tempó a helyén van. (Avagy voltaképpen ez is lassú, csak ő megtölti és nem tűnik föl?)

Együtt éneklik a Vágyom egy nő után-t, a Non ti scordar di me-t, közben kedvesen évődnek. Az Andrea Chénier fináléja viszont igazi drámai jelenet, itt fáj fülünknek a nagy különbség. Ha a Vicino a te-ben gyönge a tenor, nyomban Corellire kezdek vágyakozni, ha közepes, akkor csak Del Monacóra. Most Franco hangja szólalt meg a képzeletemben. Netrebko elragadó Maddalena lehetne, reméljük, elénekli egyszer Kaufmann oldalán.

Ráadásnak megteszi régi, jó száma, Szilvia belépője a Csárdáskirálynőből, a felvételekről ismert meztélábas tánccal. Ám ez inkább ront, mint javít a koncert összképén.

A koncertén, amelyen korunk nagy énekesnője nyűgözött le bennünket. Aki – Callassal ellentétben – bemutatkozott Budapesten.

© Posztós János, Müpa