A Bábel torony - Gidon Kremer és a Kremerata Baltica a Concerto Budapesttel
2022. május 14.
Zeneakadémia, Nagyterem
Raminta Šerkšnytė: De profundis
Schnittke: 4. hegedűverseny
Bartók: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, BB 114
Csajkovszkij: Francesca da Rimini, op. 32
Gidon Kremer (hegedű)
Kremerata Baltica, Concerto Budapest
Vezényel: Keller András
Nagyon érdekelne egy olyan feltáró-jellegű riport, vagy akár sorozat, amelyik a rendszerváltás után váratlanul nehéz helyzetbe került, intézményi vagy szakszervezeti fenntartású zenekarok életben maradásáról, jelenlegi finanszírozásáról és lehetőségeiről szól. Az nem kérdés, hogy maga az állam, egy-egy nagyváros, és a nagyobb média-csoportok fenntartanak ilyen együtteseket, ez a világon mindenhol elterjedt gyakorlat, de a Kádár-korban kicsit másképp volt, bizonyos szocialista nagyvállalatok és szakszervezetek is feladatuknak tekintették egy-egy zenekar, vagy legalább vegyeskar támogatását. A kapitalizmusban ez már sokkal kevésbé jellemző. A váltás túlélői közül érthetően állandó problémákkal küszködik a MÁV Szimfonikus Zenekar, különösen az egykori Belügyminisztériumhoz tartozó Duna Szimfonikusok és persze a „Postás”. Egy darabig úgy tűnt, hogy éppen ez utóbbiak lesznek a legszerencsésebbek, hiszen a Magyar Postáról leválasztott távközlési cégek éppen a kilencvenes években kezdtek felpörögni. Pusztán a Matáv vagy a Telekom nevének viselése azt sugallta, hogy ha küzdeni kell is a megbecsülésért, de legalább valamennyi pénz jut.
De látjuk, hogy ez mennyire nem egyszerű. Ezek a cégek folyamatosan adják-veszik az érdekeltségeiket, miért pont egy ilyen költséges reklámhordozó mellett tartanának ki. A zenekar pedig most a teljesen semleges „Concerto Budapest” néven próbál megélni…
És valami mégis működik náluk, mert a zenei életben ma is fontos szerepet tudnak betölteni. Prominens helyeken - legtöbbször a Zeneakadémián és a Müpában - koncerteznek és figyelemre méltó a műsorpolitikájuk. Előfordulhat, hogy az alapműveket nem velük akarom legelőször meghallgatni, mégis magukra tudják terelni a figyelmem. Fontos vendégekkel játszanak izgalmas repertoárt, és van, amikor a program egyszerűen kihagyhatatlan...
A rendszeresen visszatérő vendégek közül talán a legkiemelkedőbb Gidon Kremer – és természetesen a Kremerata Baltica. Ők viszonylag gyakran vendégeskednek náluk, és valójában a Schnittke hegedűversenyt is hallottuk már velük (2013-ban szépeket írtam róluk.) Valójában most is ez a darab vonzott leginkább.
A szerzőtől a Choir Concertót mintegy huszonöt-harminc éve megismertem, és akkor az tényleg nagy hatással volt rám. Időközben viszont találkoztam más darabjaival is, és éppen mostanában kezdett megérni bennem a gondolat, hogy tudatos figyelemmel kezdjem el gyűjteni a felvételeit…
Magán a koncerten aztán várni kellett, minden korábbi híradásban, koncertműsorban és füzetben leírtakkal ellentétben a Schnittke hegedűversenyre csak a második félidőben került sor. Az első műsorszám – mintegy bemelegítésül – a számomra ismeretlen Raminta Šerkšnytė De profundis című műve volt és sokkal okosabb annak meghallgatása után sem lettem. Magától értetődően egy kamarazenekari adagiót hallottunk. Egy gyász-zenében nem helyénvaló a bonyodalom, nincs semmilyen konfliktus és dráma – de így persze nekem sincsen semmi fogódzóm. Amit hallottunk, az persze nagyon szép volt, de nem tudhatom, hogy egy összetettebb szöveggel mit tudna kezdeni a szerző – mondjuk, én általában érdeklődő típus vagyok, ígérem, hogy majd utánanézek…
És akkor – meglepetésre – nem a műsorfüzet szerint folytatódott a koncert, a Bartók „Zene” került előre az második félidőből…
Bartók nagyon-nagy feladat, és nekem most volt egy olyan érzésem, hogy a Concerto Budapest „túlvállalta” magát. Eljátszani nyilván el tudják játszani. Jól is el tudják játszani. De ez a darab már annyira a legbelsőbb sajátunk, hogy nagyon magas elvárásaink vannak. Kívülről tudjuk, hogy milyennek kellene lennie, Tudjuk, hogy csinálta Bernstein 1983-ban az Erkel színházban, hallottuk Eötvös Péterrel a BKK-ban, és persze Kocsissal többször – de, és talán ez a lényeg: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára már rögződött bennünk annyira, hogy él az agyunkban egy kiérlelt saját változat, amihez már úgyis igazságtalan lenne bárkit és bármit is hozzámérni. Most úgy érzem, hogy a zenekar előadása kissé feszült és kevéssé magabiztos, miközben Keller András hajlamos túl nagy tempókat venni – amit persze szintén lehet a feszültség számlájára írni.
A szünet után aztán kibővült a zenekar. Természetesen nem ismerek minden muzsikust név szerint, de úgy tűnik, hogy a Kremerata Baltica és a Concerto Budapest egyesülve tölti be a teljes pódiumot – noch dazu, az ütősök már csak az orgonakarzaton férnek el, de a hegedűverseny nem pusztán ezért „monumentális”. Kremer hetvenöt évesen is karakteres és szilárd. Én igazolva érzem magam, mert okkal voltam kíváncsi pontosan erre a műre, és már az elején tudom, hogy megérte eljönnünk.
És megint a feleségem volt az, aki összefoglalta:
„Nagy meglepetés volt, hogy egy kortárs darab lehet ennyire nagyszabású és összetett. Láttat egy nagy képet, (képzeld mondjuk magad elé Bruegel: Bábel tornyát,) ami egészében is nagyon impozáns, de ha egy kicsit közelebbről megnézed, váratlanul tele lesz izgalmas, apró részletekkel is.”
Szóval a Schnittke az első félidőből átkerült a másodikba – utólag úgy érzem, hogy nagyon helyesen – de talán még jobb lett volna, ha egyenesen utolsó műsorszámnak marad. A Csajkovszkij szimfóniákat szeretem, de a Francesca da Rimini nyitány most feltűnően egyszerűnek, tagolatlannak – és hangosnak - tűnt. Nem szeretnék igazságtalan lenni, de lehet, hogy maguk az előadók is megkönnyebbültek, hogy túl vannak a nehezén. Az viszont egészen biztos, hogy én elfáradtam, és már nehezemre esett odafigyelnem. Eredetileg úgy terveztük, hogy a koncert után ottmaradunk a késő esti „premierre” is, de már nagyon-nagyon nehéz lett volna. Ettől az estétől így is nagyon sokat kaptunk, és a kapottak „megemésztésével” még sokáig el leszünk foglalva.
