Budapesten
A Mátyás templom teljességgel alkalmatlan hangversenyek rendezésére. A megállapítás nem új – és szerintem nem is túlzó. Ha nem is gyakran, valahogy mégis rászánjuk magunkat néha egy-egy közreműködő vagy mű kedvéért.
Budapesten
Ennek az együttesnek nincs se karmestere, se művészeti vezetője. Az aktuális produkcióért persze nyilván nagyobb felelősséget vállal az a muzsikus, akit az adott mű az első pultnál talál, de a koncertmesteri feladat ellátása után a legkiválóbb hegedűs is, a legnagyobb természetességgel ül át (vagy vissza), mondjuk a szekund harmadik pultjához. Megtehetik: kivétel nélkül szólista színvonalú zenészek.
Budapesten
A budapesti közönség nem adta könnyen magát, csak az előadás utolsó harmadában szakadt át a gát, de akkor nagyon. Egészen pontosan a tenorária után, amit Luciano Ganci valami elképesztő színesen tálalt. Puhán, melegen, csengő hangon, hatalmas legátókkal, elképesztő fermátákkal és olvadó líraisággal egyszerre...
Budapesten
Győztest semmiképp sem szeretnék hirdetni. Részint azért, mert a zenekar és a szólista értelmezését is elképzelhetőnek tartom, részint pedig azért, mert az eltérések ellenére élvezetes volt az előadás.
Budapesten
A szerelmi halál, a wertheri szenvedések azt hiszem mostanra végleg kimentek a divatból. A mai fiatalok sokkal reálisabban nézik a világot, mint annak idején apáik, nagyapáik. A farmeros srácok önfeledt örömmel ünnepelték Petrenkót, a zenekart és a holnapot, ahol új s még újabb kalandok várnak rájuk.
Budapesten
Rohmann Dittának sikerült lehetővé tennie, hogy betekinthessünk abba a bachi univerzumba, ahol a szervezőerő maga a zene, hogy ezek a nagy művekhez képest szerényebb eszközökkel operáló szvitek abszolút igazságú megnyilvánulásai a bachi szándéknak, Isten jelenlétét igazolni a hétköznapi valóság felett.
Budapesten
Egy valamit viszont nagyon sajnálok, sőt sérelmezek, a két hetes csúszás miatt idén elmaradt a szokásos Bartók születésnapi hangverseny az NFZ-vel, Kocsissal, pedig azt évről-évre vártam, számoltam vele, készültem rá.
Budapesten
A Csajkovszkij ötödiket nem csak mi hallottuk sokszor, hanem bizonyára Christopher Seaman is vezényelte már néhányszor! Mi különösebb kockázat nélkül meghallgathattuk volna a Prokofjevet is, de a Carlo Rizzi betegsége miatt beugró karmester nem vállalta a számára teljesen új mű dirigálását.
Budapesten
Herreweghe szerint „ma már túlságosan sok a régizenei koncert a világban”, De a MűPa koncertjei, - amelyeken szerencsére a legnagyobb neveket (így Herreweghet is) gyakran üdvözölhetjük, alig fedik le azt a hatalmas zenei örökséget, amit ma a „régi” jelzővel illethetünk. És hogy abból mennyi a sok?
Budapesten
Vanhal, Pleyel, Dittersdorf és Hoffmeister? Vagy Clementi? Esetleg Albrechtsberger? Elképesztő mennyiségű mű, és többnyire jók. Némelyik annál is jobb, esetleg egészen jó. Viszont egyik sem „különleges”, hiányzik belőlük az az egyéni karakter, az az átütő erő, ami Beethovenben, vagy Mozartban vitathatatlanul meg volt.
