Fekete hangú fehér lány - interjú Peller Annával

Szabó G. László

Fidelio.hu, 2018.12.30. 07:40

"Mostanában zárt világban mozog. Apácák között, mint álapáca, ő Deloris van Cartier az Oscar-díjas amerikai zeneszerző, Alan Menken musicaljében. A Peller Annával készült interjú az Operett Magazin első számában jelent meg."

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában  (1.) megjelent interjú utánközlése.

Somossy Károly, aki megtanította Pestet mulatni

/Peller Károly/ - Fidelio.hu

Élete olyan kalandos, hogy csoda, miért nem készült belőle film vagy színdarab. Persze sok minden balladai homályba vész. Ami biztos: mai szlenggel szólva Somossy (Singer) Károly igazi celeb volt. Az Első Fővárosi Orfeum alapítóját Peller Károly, a Budapesti Operettszínház művésze mutatja be.

Az Operett Magazin 2018. szeptember-októberi számában megjelent cikk utánközlése.

HONTHY HANNA A SZÍNPADNAK ÉLT

2018. DECEMBER 29. SZOMBAT 08:04 Magyar Idők

"NEGYVEN ÉVE HUNYT EL AZ OPERETTEK KIRÁLYNŐJE, A PRIMADONNÁK PRIMADONNÁJA"

/Temesi László/

Az operett legendás nagyasszonya, Honthy Hanna negyven éve, 1978. december 30-án hagyta itt a műfaj színes és az akkori rendszer szürke világát. Olyan díva távozott az élők sorából, akiért egy ország rajongott, aki korának meghatározó sztárja volt, jellegzetes hanggal és fejedelmi allűrökkel megáldva, pedig a mélyszegénységből jutott fel a csúcsra.

[…] „Az Első Hölgy kor nélküli és test nélküli. Nem az emberi vágy, hanem a művészi akarat élteti és teszi vonzóvá. Honthy sosem alakít, sosem szerepet formál, megkülönböztethetetlenek Grande Dame figurái egymástól, legyen akár Anna a Gerolsteini nagyhercegnőben, Antónia a Mária főhadnagyban, Madame Fleury a Luxemburg grófjában. Így éri el, hogy 1954 óta már három nemzedék egészen biztos abban: a Csárdáskirálynő címszereplője az idős Cecília, míg a fiatal és szenvedélyes Szilvia csak a szubrettség halvány utóképe” – olvasható Jákfalvi Magdolna színháztörténész Honthy Hannáról szóló tanulmányában”

[…] „A Budapesti Operettszínházban 2016. február 22-én a társulat aktív és nyugdíjas primadonnáinak gyűrűjében avatták fel egész alakos bronzszobrát, melynek állandó helye azóta is a teátrum nézőtéri társalgójának télikertjében van. Az avatóbeszédben elhangzott, hogy a primadonnák primadonnájára még száz év múlva is emlékezni fog a szakma és a közönség. Ebben biztosak lehetünk.”

Fischl Mónika a Mayáról: „Ezen a zenén nőttünk fel!”

Fidelio, 2018.12.09. 09:25

Több mint negyven évvel az utolsó bemutató után látható a Budapesti Operettszínház Fényes Szabolcs népszerű revüoperettje, a Maya.

Fischl Mónika és Bordás Barbara beszél az új produkcióról. - Video

Lehár Ferenc operettjét ünnepelte a sanghaji közönség

Fidelio/MTI 2018.12.05. 10:05

Nagy sikerrel mutatták be Lehár Ferenc kései művét, A mosoly országa című nagyoperettet szerdán Sanghajban, Káel Csaba rendezésében.

145 éve született Kacsóh Pongrác zeneszerző, zenepedagógus - és holnap lesz 95 éve, hogy elhunyt...

Marosséllyei Kacsóh Pongrác (Budapest, 1873. december 15. – Budapest, 1923. december 16.) magyar zeneszerző, zenepedagógus, főreáliskolai igazgató-tanár.

[...] "Mátyássy Bence, a János vitézt játszó színész, aki ezzel a szereppel debütált a Nemzeti nagyszínpadán, anyai ágon dédunokája Kacsóh Pongrácnak. A 2009-es bemutatóról ITT olvashatunk ezzel a címmel: Kukorica Jancsi szerepében Kacsóh Pongrác dédunokája.

– Régebben is tudtam, hogy dédapám ismert zeneszerző volt – meséli -, de ez nem számított mindennapos beszédtémának a családban. Egyszer gyerekkoromban láttam színházban a János vitézt; arra emlékszem belőle, hogy a huszárokkal együtt bejött a színpadra egy fehér ló. Kiskoromban gyakran dudorásztam Kukorica Jancsi furulyadalát, sokáig nem is tudtam, honnan való. Azután kezdtem el kérdezősködni dédapám felől, amikor megkaptam a szerepet.

Matematika-fizika szakos gimnáziumi tanár volt, emellett kikapcsolódásként zenét szerzett, később persze komolyabban foglalkozott a muzsikával. Amint az a muzsikáján is érződik, szentimentális ember volt. Ebből talán én is örököltem valamit. Puccini volt zenében a non plusz ultra számára, egyszer Rómában meglátta őt egy kávéház teraszán, és aláírást kért tőle. A kézjegyét őrizzük a családi hagyatékban, amint azt a két kottafüzetet is, amelyet a mostani bemutatóra megkaptam a szüleimtől. Ezekben a János vitézt próbálgatta dédapám, ott vannak az elvetett, sikerületlennek tartott dalkezdemények."

Kacsóh Pongrác mellszobra Kecskeméten a Katona József parkban

síremléke pedig Budapesten, a Kerepesi temetőben

Fidelio/MTI

2018.12.09. 13:45

A Szolnoki Szimfonikus Zenekar január 12-én a Budavári Palotakoncertek műsorával szórakoztatja a szolnoki publikumot.

Az újévköszöntő produkció nem csupán azért kivételes, mert a műfaj legjobbjai lépnek fel, hanem mert a Budavári Palotakoncertek produkció – bár több külföldi fellépésen van már túl – hazánkban első alkalommal mutatkozik be a fővároson kívül, mondta Ignácz Ervin, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar Nonprofit Kft. ügyvezetője. Az újévköszöntő koncertre eddig már több mint hétszáznegyven jegy elkelt, ezért a szokásos módon a délutáni főpróbára is lehetőség lesz jegyet vásárolni.

A szimfonikus zenekar nagy adventi koncertet ad december 13-án. December 20-án huszonöt résztvevővel indulnak Kínába, ahol tizenkét koncertet adnak tíz kínai nagyvárosban. A zenekar másik fele pedig készül a színházi szilveszteri gálára.

Vadász Dániel, a Budavári Palotakoncertek producere elmondta: a január 12-én Szolnokon bemutatandó újévköszöntő produkciót január 13-án a pécsi Kodály Központban is láthatja a közönség. Úgy véli, az operettet szükséges átmenteni a következő generációnak és minél szélesebb körben elérhetővé tenni a közönség számára.

Az újévi előadáson a Szolnoki Szimfonikus Zenekar lép fel Izaki Maszahiro és Cser Ádám vezényletével, a színpadon az Operettszínház sztárjai – Kalocsai Zsuzsa, Bordás Barbara, Lévai Enikő, Szendy Szilvi, Kardffy Aisha, Dolhai Attila, Boncsér Gergely, Kocsis Dénes, Kerényi Miklós Máté –láthatók. Az esten közreműködik a Budapesti Operettszínház balettkara.

Az újévi zenés forgatagban sokszínű válogatást hallhatnak a világ zenés színpadainak legnagyobb sikereiből. Részletek csendülnek fel a legkiválóbb operett- és musicalszerzők műveiből, többek között Kálmán Imre, Lehár Ferenc, ifj. Johann Strauss, Huszka Jenő, Szirmai Albert, Jacques Offenbach szerzeményeiből. Az est háziasszonya Szulák Andrea lesz.

2018. DECEMBER 5. SZERDA 05:55 2018. 12. 05. 08:23 Magyar Idők

"ÉRTÉKRENDEK KÖZÖTT NINCS LAVÍROZÁS"

https://magyaridok.hu/kultura/ertekrendek-kozott-nincs-lavirozas-3732704/

"BAGI IVÁN ÉS NACSA OLIVÉR HUMORISTÁK TELJESEN ÚJ ARCUKAT MUTATJÁK MEG"

[…] „– A Budavári Palotakoncertek nagyon sok emberhez eljutottak, de mennyire kötik ezt Nacsa Olivér nevéhez?

N. O.: – Idestova hat éve annak, hogy megálmodtam és producertársammal megvalósítottam ezt a különleges eseményt, amelynek kapcsán számos alkalommal szólaltam már meg. A televíziós közvetítések elején pedig mindig mondok egy ünnepélyes köszöntőbeszédet. De a hétköznapi visszajelzések során is azt tapasztalom, hogy magát a brandet elsősorban az én nevemhez kötik.

B. I.: – Így sokkal több emberhez jut el az operett műfaja.

N. O.: – Reneszánszát éli a műfaj, és a minden évben jelentkező Budavári Palotakoncert egy emblematikus zászlóshajója lett, ami azáltal, hogy a zárt színházi térből áthelyezte az operettet egy elegáns polgári környezetbe, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a műfaj visszakapja méltó rangját. Ráadásul azzal, hogy ez a rendezvény az augusztus­ 20-i ünnepek záróprogramja a magyar köztévében, több millió emberhez jut el. Az elmúlt években pedig az esemény többnapos fesztivállá érett, kiegészülve a népzenével és a néptánccal, valamint a klasszikus zenével, hiszen csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Nemzeti Filharmonikusok.

– Az előző rendszerben eléggé félrepozicionálták az operettet.

N. O.: – Nagyon, de ez érthető.

B. I.: – Ennek a csodálatos műfajnak a történetei a múltunkról szólnak, és sok esetben találhatók bennük történelmi vonatkozások. Éppen ezért a szocializmus éveiben megpróbálták a vásári komédia szintjére zülleszteni.

N. O.: – Ez egy ízig-vérig magyar műfaj, hiába próbálják az osztrákok a magukénak mondani Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, ők soha nem fogják tudni ezt a műfajt olyan szinten művelni, mint mi. Mint említettem, reneszánszát éli az operett, és a köztévének is sok olyan tervünk és koncepciónk van beadva, amely újabb lökést adhat majd neki. Egy szó, mint száz, az operett manapság hihetetlenül népszerű, jó nézettségeket produkál. Remélem, hamarosan eljutunk oda, hogy úgy kezeljük, mint egy országimázst építő hungarikumot.” […]

Gerolsteini nagyhercegnő, 1950

Jákfalvi Magdolna írása

A Gerolsteini nagyhercegnő az államosítás után a harmadik bemutatója a Fővárosi Operettszínháznak, s ekkor még természetes, később válik feltűnővé, hogy van olyan társulat, mely képes Offenbachot énekelni, van olyan írócsapat, mely képes átírni, van olyan vezetés, mely nem bukik bele a Rajk-per utáni hónapokban egy olyan előadásba, melynek második felvonása a tárgyalóteremben, koncepciós perrel záródik.

Az államosítás utáni évek a politikai helyzet értelmezéséről és reprezentálásáról szólnak, mindezt a komoly szocialista realista művészet közegében az operett (miként Gáspár Margit fogalmaz) "hülyeségeivel" vegyítve. A Gerolsteinin kísérletezik ki azt a rendkívül pragmatikus és kockázatosan politikai dramaturgiát, mely szocialista operett-tematikára és adott társulatra írva biztosítja a színház folyamatos működését. Az Offenbach-mű átdolgozására írócsoport vállalkozik, a színlapon ezt "az Operettszínház munkaközössége" névvel jelzik, Honthy ironizálásában: "írók, zenészek, műszaki munkások termelőszövetkezeteként". 1950-ben a Marshall-segély friss téma, s az író-munkások az operettparódia legegyszerűbb retorikai technikájával, a behelyettesítés alakzatával átszerkesztik a teljes klasszikus alkotást. Az átiratban Gerolstein elszegényedett birodalom, elsősorban pénzre van szüksége, a nagyhercegnő tehát elfogadja a szomszédok Bratschild (Marshall)-kölcsönét. Hiba, hogy nem hiszi el közkatonájának, a nép gyermekének, hogy a szomszédok gonosz kölcsöne megtévesztés, csak elszegényedést és éhezést hoz magával.

Az Offenbach-mű témájának didaktikus átalakítása valamennyire elfedi a társulati igényeket kiszolgáló átalakítást. Az államosított Operettnek nincs olyan állandó bonvivánja, sem hangi, sem színpadi tapasztalatban, aki Honthy mellett színpadra léphetne (a frissen leszerződtetett Homm Pál vagy az Operából átjátszó Sárdy nem tölti be ezt a szerepet), ezért a darabokat az ötvenhét éves Honthyra és három erős táncoskomikusukra, Latabárra, Felekire, Keletire alakítják át. Ez lesz a Gáspár-éra egyik dramaturgiai öröksége, legendáriumának különös forrása.

Honthy Hanna ebben az előadásban lép a népi demokratikus operettszínház deszkáira először igazi nagyoperettben. Ruhakölteményei szoborrá idealizálják testét, alakra simuló egyenruhában, nadrágban áll az első felvonásban a nézők elé. Ez a belépés Honthy még mindig tökéletes testét egyrészt szexuális tárgyként mutatja, azonban a férfi katonaruha óhatatlanul annak a Fedák Sárinak a legendás, 1904-es nadrágszerepét rajzolja asszociatív mezőként szerepe köré, aki börtönbüntetését letöltve 1950-ben még tiltólistán lévő, kitelepített színésznő.

Honthy körül hárman zengenek: Latabár, Feleki és Keleti. Mindhárman tapasztalt táncoskomikusok és karakterszínészek. Latabár Bumm-tábornokát "chaplini figurának" látják a kortársak, aki a gyávaság és a törékenység humorát burleszk-alakításba zárja. Feleki mellette az udvari tánctanár, akinek majdnem egész szakmai pályája ráment erre az operettre, hiszen a hivatalos pártnézők az arisztokratikus tökéllyel vitt rövid szerepét saját személyével azonosítják. Keleti László Lapin, a rendőrfőnök, akit mozgása, fizikai adottságai és maszkja miatt a Stan melletti Pan karikatúra-alakításának értik.

Mindehhez a burleszkhez Offenbach zenéjét Polgár Tibor dolgozza át, a kortársak szerint gyorsan, "lüktető fortissimókkal megtűzdelve a finálékat", bár talán kicsit túlteng a "hárfa-glisszandó és a fafúvók" hangja. Polgár Tibor a korszak legendásan megbízható komponistája, filmoperettek kompilációi teszik majd ismertté, a Gerolsteinivel párhuzamosan Keleti Márton Dalolva szép az élet zenés filmjéhez komponál zenét. Az Operettszínházban Várady László az új zeneigazgató, akinek köszönhetően a színház általános zenei elképzelései nagyívűek és messzire tekintőek, a zenekar pedig képzett és válogatott tehetségekből áll fel.

Azonban a korszak első nagy politikai botránya is a Gerolsteini nagyhercegnőhöz köthető. A Gerolsteini vita, majd csata néven ismert jelenség a színházi emlékezetpolitika működésének modelljévé vált, hiszen itt látható, hogy alig négy hónappal az államosítás után a kisember-néző, a felelős elemző, a kultúrpolitikus, az állami vezetők mind, együtt rakják össze azt az esztétikai elvárásrendet, mely színházi közéletben beszédmóddá válik. A gerolsteini vita politikai kontextusát rejtett szálak szövevénye rétegzi. Rákosi Mátyás levéltárban őrzött irataiból a nyilvános, esztétikai jellegű bírálatokon túli mozzanatok is felsejlenek, ezek reakcióval, ellenforradalmi buzdítással vádolják az előadás létrehozóit, s ez komolyabb vád annál, mint hogy nem tudnak énekelni és játszani. A Rajk-per után pár hónappal többen úgy vélekednek, hogy a mű "maga az ellenforradalom, botrányos és feltétlenül be kell tiltani". Indoklásként a darab pozitív hősének, Péter közlegénynek egy mondatát idézik, aki a második felvonásbeli bírósági tárgyalásán állítólag Rákosi egy szintén bírósági perében elhangzott mondatát kiáltja a hercegeknek: "Én nem védekezem, én vádolok!" Teljesen egyértelmű: pár hónappal a Rajk-per után az idiotizmust állami ideológiaként működtető rezsimet színpadra állítani - bátor és botor mozzanat egyidejűleg.

A támadások hatására Gáspár Margit kénytelen az előadás dramaturgiai dinamizmusát a politikai valóság mezejére léptetni, tehát levelet ír Rákosinak. Ez a levél a szenvedélyes és felelős direktor kétségbeesett áriája: segítséget kérve magára vállal miden dramaturgiai hibát. "Ha ez a munka az ő igyekezetük ellenére mégis káros, akkor én látok rosszul valamit, én vittem félre őket. Kérem, Rákosi elvtárs, ítélkezzék felettem."

A Gerolsteini csata pár hétig tart, Révai személyesen tekinti meg az előadást, s elég hamar döntenek: a Rákosi perbeszédben elhangzó mondatot ki kell húzni, de ideológiailag helyes úton jár a színház.

Ez az igazi szocialista realista operettes hepiend.

Theatron Műhely Alapítvány, Budapesti Operettszínház

/operettszinhaz.hu - 2018. december/

2018. 11. 29. 23:26 Sonline.hu

Sikerrel mutatták be Lehár Ferenc nagyoperettjét Kínában

Nagy sikerrel mutatták be Lehár Ferenc kései művét, A mosoly országa című nagyoperettet szerdán Sanghajban, Káel Csaba rendezésében.

A történet a szerelemről szól, és izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata.

A Shanghai Opera House és a Müpa közös bemutatóját azért is nagy érdeklődés övezte, mert az országban most először került színre a mű. A kínai-magyar koprodukcióban született látványos előadást Budapesten február 1-jén lehet majd látni – közölte a Müpa csütörtökön.

Lehár késői operettjét 1929-ben mutatták be. A zeneszerző pályafutásának egyik meghatározó sikere ez az alkotás, évtizedekkel A víg özvegy (1905) és a Luxemburg grófja (1909) után.

A történet a szerelemről szól, és izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata, amely nem bizonyul életképesnek: a nagylelkű keleti arisztokrata végül maga segíti hozzá az általa imádott Lisát, hogy megszökjön tőle, Gustav von Pottenstein-Hatfaludyval.

A sanghaji előadás különlegessége kelet és nyugat találkozásában rejlik. Az európai rendező, karmester és díszlettervező fémjelezte előadás kosztümjeit, mintegy 200 jelmezt, például egy Sanghajtól 200 kilométerre fekvő műhelyben készítették kínai jelmeztervező felügyelete mellett.

A közönség nagy ovációval fogadta az előadást. A két kultúra különleges találkozását élhették át személyes élményként: az összekapcsolódás ráadásul a színpadon is megtörtént, hiszen valóban két különböző kultúrából érkeztek maguk a művészek is, ettől vált a mű a nézők számára igazán magával ragadóvá.

Igaz, a kínai szólisták közül néhányan, Ausztriában vagy Németországban tanultak, európai hangképzésben is részesültek, ám például ahogy Mi szerepében az énekesnő a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, vagy megszólal a Szu Csong által énekelt világhírű operettdallam, a Vágyom egy nő után, azzal itt Kínában is azonosulni tudtak, hiszen Lehár zenéjének elképesztő ereje van, egyszerűen fantasztikus hallgatni – idézi a közlemény Káel Csabát.

A produkciót saját repertoárján tartja a Sanghaji Opera, valamint a tervek szerint az előadás kínai és európai turnéra is indul majd.

A februárban a Müpában is látható produkció különlegessége szintén a nemzetköziségében rejlik, mivel a kínai szerepeket kínai, az európaiakat magyar és a kontinensről érkező művészek alakítják majd: Szu-Csong herceget a kínai tenor, Jicsie Si énekli, Lisa szerepében pedig a jól ismert örmény szoprán, Karine Babajanyan látható.

Hszü Csung személyében a darab karmestere is Kínából érkezik, de színpadra lép majd Ernyey Béla és Náray Erika is. Február 1-jén és 2-án a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében lesz látható az előadás.

A Budapesti Operettszínházban a Maya második bemutatója (december 1.) több emlékezetes pillanattal ajándékozta meg a nézőt! Hangsúlyozom: pillanatokkal..., mert azért az érdemleges és élményt nyújtó jelenetek mellett  ott vannak a más operettek színpadra állításakor is sokszor megtapasztalt, olykor erőltetett, félrevezető üresjáratok is. A dramaturgia, a díszlet, jelmez összhangban van a Réthly Attila  megálmodta történetelmesélés "hogyanjával": a rendező igyekszik megteremteni a XX. század első harmadára asszociáló, a történelemkönyvekből ismert kliséket, mindezt megfricskázva és idézőjelbe tenni... belevan sürítve az első Nagy Háború időszakának sírva-vigadós embertipusai is, de a Fényes Szabolcs - Harmath Imre szerzőpáros darabja igencsak "kifordítva" érkezett el általa hosszú idő után a Budapesti Operettszínházba. Maya elsődleges hangulata az „egzotikum”, de megkapjuk a korabeli operettek, zenés játékok  butuska librettóiból való „áthallásokat” is, és   fellelhetők  benne a Rejtő Jenő légiós történetei ihlette, olykor abszurdba illő miliő és szóhasználat, a tangeri kocsma vagy párizsi szálloda vagy palota, és egy lebúj vagy éppen egy báli-jelenet hamisítatlan színvilága, kavalkádja - a  kihagyhatatlan erotikával, a csábos kokottokkal, vagy éppen az estélyi ruhás hölgyek és urak, táncosok báli forgatagával, ahová közéjük még egy álruhás, cirkuszi bohóc is dukál (á la Cirkuszhercegnő; á la Mézeskalács…)

 Elfogadom, hogy új koncepció jegyében "revüsítették" az amúgy klasszikus zenei alapokon, és hagyományokon nyugvó operettet,   hiszen a jogtulajdonos csak ilyen feltételekkel járult hozzá, hogy a darab több évtized után újra az Operettszínház színpadára jusson.

Úgy ültem be a szombaton a Maya második premierjének előadására, kíváncsian Fényes Szabolcs darabjában felcsendülő zenékre, hogy a népszerű, az idők folyamán slágerekké nemesedett dalokat vártam, de ezekből csak keveset kaptam, azok is  „beavatkozásokon” mentek keresztül úgy, hogy nem az csengett ki a fülemben, amelyet a korábbi ének-, zenei-színházi előadásokból megismertem; kevésbé a dalszövegek változtak meg, viszont jelentős  a zenéket érintő  „más” hangzás – ezeket el kell fogadnom az új szövegkönyv és partitúra alapján színpadra állított Mayából, a kompromisszumok jegyében.  Hiszen bennem máig Mayának az a zenéje él, mely a Magyar Rádió 1971-es stúdiófelvételéről ismeretes:  (Házy Erzsébet, Németh Marika, Galambos Erzsi, Bende Zsolt, Palócz László, Radnay György, Palcsó Sándor... az MRT Énekkara és Szimfonikus zenekara); ott a zene  nem revüsített:  a "klasszikus" nagyoperettes  és a könnyedebb „tánczenés”  hangzás együttese teszi élményszerűvé a befogadást.   Itt csaknem teljesen más zenét kapunk a részben átírt szövegekhez.

A mostani bemutatóra csaknem teljesen új hangszerelést kapott a Maya, s ebbe a munkába többen beledolgoztak, sőt, a két részben játszott három felvonásos revü-operettet az újraalkotók "kénytelenek voltak"  a zeneszerző más darabjaiból átvett és újrahangszerelt dalokkal "feldúsítani" - ez utóbbiak számomra egy-két énekszám kivételével teljesen ismeretlenek.  Viszont akkor miért maradtak ki a felhangzó dalok közül olyan népszerű számok, nagyszerű dalok - melyek az említett rádiófelvételen rajta vannak -  mint például:  " Oda vagyok magáért, a fekete hajáért, egyetlenegy szaváért, mosolyáért. (Maya, Barbara, Rudi);  "Ugye, hogy nem felejtesz el" (Maya); "Párizs, te szép" (Maya, Barbara, Rudi, kórus"; "Tudom, hogy van neki, na mije van neki, szöszi haja van a fején.”  (Madelaine, Dixie).  A finálék zenéi teljes átdolgozásra kerültek a rádiófelvételen lévőkhöz képest.

Ugyanakkor a történet többé-kevésbé követi az eredeti szüzsét.  A darab színrevitele látványos kiállításban került a nézők szeme elé, ami  színes, egzotikus, fordulatos, élvezetes, bár a második rész második felében kissé "leül", de a szereplők játéka lekötik a nézők figyelmét, mert tetszetős, humoros, profin kivitelezett; előadásuk mind dalban, mind táncban, de a prózamondásban is fergeteges.   

Nagyszerű ötlet a sok közül: egy repülőgép színpadra érkezésének a pillanata felhőkből leereszkedve, de tetszett a tangeri kocsmajelenet a lotyóival, bunyóival, miként a párizsi bohémvilág is a maga szalon-lokál mutatványos számaival.  De kérdezem, minek ide az első felvonásban megidézett „Casablanca”- szerű hatásra hajazó, erőltetett, és mintha korabeli filmforgatást látnánk, az afrikai környezetben játszódó jelenetbe a kamera, a világítótestek,  a kameraman emberek szerepeltetése?...    A díszletek a forgószínpaddal, a süllyesztő és felemelő szerkezetek, a fényeffektusok jól illusztrálják és emelik ki a történések „emelkedett” pillanatait…

A Maya címszerepét  Bordás Barbara alakítja, legutóbb Offenbach Kékszakáll-jában láttam őt, itt teljesen más karakter, a csábos táncosnő szerepében jól mutat és remekül énekel (de egész más hangfekvésben, mint egy klasszikus operettben kell),  táncol, talán a szövegmondás nem annyira az erőssége… Gubik Petrát először láttam színpadon, ügyes, tehetséges fiatal művész (Barbara) – a bemutatkozó „Miau” számát igencsak hatásosra vette… A későbbi megmutatkozásai kissé sablonosak, inkább a helyzetkomikum oldaláról jeleskedik, a musical-vonala itt bizonyára remekül érvényesül. Gömöri András Máté Charlie szerepében rám nem tett semmilyen értékelhető benyomást, éneklése darabos, színjátszása közepes, táncolnivalója kevés akad a darabban. Dancs Annamarinak (Madeleine) a második részben vannak jelenetei, kevéske énekszámait, duettjeit, táncait kedvesen, túlzottan affektálva adja elő. Kocsis Dénes formálja meg Rudit, Barbara kedvesét. A fiatal táncoskomikus művész már több operettben megmutathatta kivételes képességeit, ez a szerepkör láthatóan nagyon jól fekszik neki.

Az előadás további szereplői: Laki Péter (Dixi),  Laklóth Aladár (Gorilla), Földes Attila (Bambó, zenebohóc), Csuha Lajos, Miklós Attila, Péter Richárd és Csere László.

Az énekkarnak nincs sok feladata, annál inkább a balettkarnak – a koreográfia Lőcsei Jenő munkája, ügyesen aknázza ki most is a mesterségbeli tudását, a korabeli revü-táncok „táncparkettre” alkalmazását. A zenekar pedig jól  "muzsikál" Dinyés Dániel első karmester (aki az egyik hangszerelője is e partitúra-változatnak)  pálcája alatt: világos tempói, muzikalitása mind a zenekari árokban lévő muzsikusoknak, mind a színpadon tartózkodó ének- és táncművészeknek igazodásul és hasznos támpontúl szolgál.

A Maya az utolsó premierje volt a jelenlegi igazgató, Lőrinczy György irányította Budapesti Operettszínháznak – kitől februárban a pályázatnyertes Kiss-B. Atilla operaénekes és stábja veszi át a stafétabotot.

ÖRÖKZÖLD PÁRIZSI HACACÁRÉ EGY ÚTSZÉLI VIRÁGÉRT

Magyar Idők, 2018. NOVEMBER 30. PÉNTEK 14:33

B. Orbán Emese

"A MAYA ZENÉJE ÉPPEN OLYAN VÁLTOZATOS, MINT A CSELEKMÉNYE"

"A történet szempontjából a Maya szövevényes krimi, amelyben bár egy pisztoly is eldördül és egy ököl is keményen lecsap, mégsem hal meg senki. Földrajzilag is tág térben mozog: Párizs–Tanger–Párizs.

A helyszínek is változatosak: legénylakás (az elegáns fajtából), francia idegenlégiósok kedvenc bárja (Berber bár, hogy is hívhatnák másként) állomáshelyükön, a konstantinápolyi pályaudvar, párizsi kerületi rendőrkapitányság, egymás melletti szobák a Ritzben (hol máshol), a Champs-Élysées színház foyer-ja, majd páholya… és így tovább, tovább, oh, régi-régi szép idők! És jóravaló bohémek és jobb sorsról álmodozó „útszéli virágok” és aljas őrmester és összeillő párok és valaki, aki egyedül marad, mert hiába, neki ez a sorsa. Ez mind a Maya.

És a zene. A Maya zenéje éppen olyan változatos, mint a cselekménye: az Itt a luxusvonat foxtrott, amerikai valcer a My sweetheart, nyilván induló a Legionista induló és simán „dal” egy 1932-es plakát szerint a Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni. Ismerősek ezek a számok annak is, aki még életében nem látta, hallotta ezt az operettet. De elárulom azt is, hogy az Oda vagyok magáért és a Hacáré, hacacáré is a Maya betétdala. És olyan ikonikus művészek játszottak az idők folyamán a darabban, mint Patkós Irma, Tolnay Klári, Karády Katalin, Honthy Hanna, illetve Básti Lajos, Rátonyi Róbert, Bilicsi Tivadar, Palócz László, Harsányi Frigyes…"

"...a darab a magyar rádiózás történetében is fontos pillanat volt, ugyanis a Maya volt az első helyszíni színházi közvetítés az új kommunikációs eszköz históriájában.

És bár kissé lehangoló, hogy a választás azért esett a Mayára, mert nem voltak magasak a jogdíjak (éppen készültek levenni a repertoárról), a rádiós siker fantasztikus volt, és hozzájárult nemcsak a Maya további sikeréhez, hanem egy addig nem létező műfaj elterjedéséhez is."

Ma este premier az Operettszínházban!

Fényes Szabolcs - Harmath Imre: Maya

2018. november 30. 19:00 / Nagyszínpad

A főbb szerepekben: Fischl Mónika (Maya), Szendy Szilvi (Barbara), Dolhai Attila (Charlie), Auksz Éva (Madeleine), Brasch Bence (Rudi)

Karmester: Bolba Lajos

(Holnap a második szereposztásban játszik: Bordás Barbara, Gubik Petra, Gömöri András Máté, Dancs Annamária, Kocsis Dénes és mások. A karmester: Dinyés Dániel)

Maya - olvasópróba

Operettszínház 

Közzététel: 2018. szept. 25.

Ezekre a kérdésekre február után kaphatunk ilyen-olyan válaszokat - amikortól majd elindul Kiss B.-vel a teátrum új korszaka. Addig persze a pályázati anyagát és nyilatkozatait is alapul véve még sok "teóriát" fog gyártani a nyomtatott és elektronikus sajtó. Ez a dolga... De amúgy sok meglepetésre nem számíthatunk már; elég részletesen leírta elképzeléseit és terveit, és megindokolta, hogy mit, miért és hogyan fog tenni és kikre fog számítani, kikre szeretne támaszkodni az együttműködést illetően.

Részletek: Magyar Narancs, 2018.11.22.

László Ferenc : Huszárfakadás

Milyen lesz Kiss B. Atilla Operettszínháza?

„Nemzetmegtartó csúcsintézmény”-e az Operettszínház? S ha igen, miképpen is teljesedhet ki „az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta”? Amióta csak olvashatóvá vált Kiss B. Atilla tenorista operettigazgatói pályázata, ilyen és ehhez hasonló talányokon merenghet a zenés színházi műfajok iránt fokozott érdeklődést tanúsító közönség.

Érdekesség

MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár - több fotó is!

A napokban a Budapesti Operettszínház színészei jártak a dandárnál. A színház felkérésére a Maya című revü-operetthez kaptak szakmai segítséget egy napban a művészek.

Fényes Szabolcs darabjának történetében, melyet november végén tűz műsorára a színház ugyanis idegenlégiós szál is fut. A kiképzők igyekeztek olyan használható tudást átadni, ami valósághűvé teszi majd a katonákat alakító művészek játékát. A feladatok között volt alaki foglalkozás, futás, felülés, fegyverrel való mozgás módok gyakorlása majd végül teljes menetfelszerelésbe öltöztek a színészek.

Az Operettszínház művészei közül Gömöri András Máté, Kocsis Dénes, Laki Péter, Miklós Attila és Laklóth Aladár vett részt az egynapos kiképzésen.

"Álomgyár a Budapesti Operettszínházban"

Maya sajtótájékoztató

(Operettszinhaz.hu oldalról)

Több mint negyven évvel az utolsó bemutató után tűzi műsorára a Budapesti Operettszínház Fényes Szabolcs népszerű revüoperettjét, a Mayát. A november 30-ai illetve a december 1-jei premieren a korábbi előadások és a nagysikerű tévéfilm olyan ikonikus szereplői is jelen lesznek, mint Almási Éva, Galambos Erzsi, Lukács Sándor vagy Zana József.

"Fényes Szabolcs csodálatos zeneszerző és az Operettszínház legendás igazgatója volt. Én magam és a művészeti tanács is úgy gondolta, hogy jelen kell lennie ezen a színpadon. Sokat beszélünk Lehár Ferencről, Kálmán Imréről, Ábrahám Pálról, de van egy másik vonulata is a magyar operett szerzőknek, akik, mint Fényes Szabolcs is, a legelső vonalhoz tartoznak, még akkor is, ha később éltek és alkottak, mint a nagy elődök. Boldogok vagyunk, hogy ez a bemutató létrejöhet, ami nem kismértékben köszönhető a jogtulajdonos Gém Györgynek" - mondta Lőrinczy György, az Operettszínház főigazgatója a premiert beharangozó sajtótájékoztatón.

Az eseményre meghívást kapott az 1967-es bemutató két sztárja, Felföldi Anikó, akit Madeleine-ként láthatott annak idején a közönség, és Harsányi Frigyes, aki Charlie szerepében debütált az Operettszínházban.

Felföldi Anikó elmesélte, hogy a tényleges bemutatót 1966 nyarán a Feneketlen-tó melletti Budai Parkszínpadon tartották, majd ugyanazzal a szereplő gárdával került be az Operettszínházba a produkció. Nagy előnyt jelentett, hogy a próbafolyamat során jelen volt Fényes Szabolcs, az ő irányítása mellett született meg a végleges zenei anyag. A szövegeket Romhányi József írta, a koreográfiát az Operaház akkor már igen neves művésze, Seregi László készítette vendégként, a rendező a felejthetetlen Horváth Tivadar volt, a zenekart Körmendi Vilmos dirigálta.

Harsányi Frigyes 26 éves volt, amikor megkapta Charlie szerepét, pont ennyi idős a mostani előadás Charlie-ja, Gömöri András Máté, akinek ez az első bonviván szerepe. Harsányi Frigyes felidézte a ma már legendás előadás főbb szereplőit. Mayát Lehoczky Zsuzsajátszotta, aki akkor már hatalmas sztár volt, köszönhetően a My fair Lady elképesztő sikerének is. A táncos komikus párt, Rudit és Barbarát Rátonyi Róbert és Galambos Erzsi formálta meg, a Madeleine-t alakító Felföldi Anikó partnere Németh Sándor volt, Bambó, a zenebohóc szerepében pedig Sárdy János volt látható.

A mostani előadás zenei vezetője, Bolba Tamás azt hangsúlyozta, hogy az Operettszínház az egyetlen játszóhely ma Budapesten, ahol egy ekkora zenekarral (negyven fő!) és stábbal létre lehet hozni egy ilyen minőségű zenés színházi előadást. Mint mondta, nem volt könnyű dolguk a zenei anyag elkészítésénél, mert az eredeti, 1931-es ősbemutató kottáinak nagy részét nem találták meg, mégis, "a jogtulajdonos Gém György által segített produkció megpróbál egy valamikori legelső könyvhöz hűen igazodni. Bízom benne, hogy egy csodálatosan szép muzsikát, igazi minőségében és volumenében fogunk tudni megszólaltatni"- tette hozzá a zenei vezető.

Az előadás rendezője Réthly Attila arról beszélt, hogy a rendkívüli szcenikai igényeket igénylő darab színpadra állítása kapcsán hamar eljutottak ahhoz a gondolathoz, hogy egy álomgyárat jelenítsenek meg. "A 20. század eleji filmgyárak mintájára egy olyan közeget találtunk ki, hogy a boldogság- és álomkeresés, ami az egész darabot át- meg átszövi, a "gyári oldalról" is látható legyen, vagyis megjelenjen benne kicsit a mi szakmánk, a mi életünk és annak a fonákja, azaz egy fajta backstage hangulat is. Ez ad lehetőséget arra, hogy gyors váltásokkal frappáns és megújuló szcenikai világot teremtsünk."

Gém György - jogtulajdonos, az előadás egyik átdolgozója  - beavatta a jelenlévőket Fényes Szabolcs életének néhány részletébe. Így megtudhattuk, hogy Fényes Nagyváradról érkezett Magyarországra és rendkívül fiatalon, 21 éves korában robbant be a budapesti színházi életbe, épp a Mayával. Ez annak is köszönhető volt, hogy a korszak nagy tekintélyű dalszövegírója, Harmath Imre tehetségesnek találta az ifjú szerzőt, és vállalta, hogy megírja a zenéhez a szövegkönyvet és a dalszövegeket. "Harmath gyakorlatilag egy krimit írt rengeteg fordulattal. A néző jelenetről jelenetre valami meglepetést lát, és próbálja megfejteni a viszonyokat" - ecsetelte Gém György jogtulajdonos, aki annak a G. Dénes Györgynek a fia, aki rendszeres szerzőtársa volt Fényesnek. Több operettet, zenés vígjátékot, sőt még musicalt is írtak közösen. "Fényes bűbájos és nagyszerű ember volt. Sok zsidó származású szerzőt bújtatott, mentett meg vagy adott neki munkát feketén a háború éveiben" - emlékezett Gém György, aki elmondta azt is, hogy az eredeti darab szövegén a mostani bemutatóhoz alig változtattak, mindössze néhány kevésbé érthető kifejezést modernizáltak. Leginkább a zenébe nyúltak bele a rendezővel, Réthly Attilával közösen. A stílushoz alkalmazkodó zeneszámokat, slágereket, revüszámokat illesztettek a műbe, amelyek természetesen mind Fényes Szabolcs szerzeményei. "Az ő szellemében, az ő társrendezőiként dolgoztunk. Bízunk abban, hogy az előadás egy fiatalabb generációt is közelebb hoz az operett és a revü színház világához."

A Maya címszerepét Fischl Mónika és Bordás Barbara alakítja, akik olyan elődök nyomában járnak, mint Karády Katalin, Honthy Hanna, Lehoczky Zsuzsa és Almási Éva. A két művésznő boldog, hogy a klasszikus primadonna szerepek után egy másféle zenei világba is kalandozhatnak, és A chicagói hercegnő után ismét egy táncosabb, bohémebb szerepet ölthetnek magukra.

Partnerek Dolhai Attila, illetve Gömöri András Máté lesznek. Barbaraként Szendy Szilvi és Gubik Petra lép színpadra, aki ezzel a szubrett szereppel debütál az operett műfajban. Madeleine-ként Auksz Éva és Dancs Annamari mutatkozik be, mellettük Dixiként Kiss Zoltán és Laki Péter brillíroz. Brasch Bence és Kocsis Dénes formálja meg Rudit. Csuha Lajos és Oláh Tibor lesz a Varietéigazgató, Mészáros Árpád Zsoltnak pedig különleges szerepkombinációt talált ki Réthly Attila; az első felvonásban feltűnő Gorillát és Bambót, a vajszívű zenebohócot egyaránt ő játssza majd, szintén Gorilla lesz Laklóth Aladár, míg a másik Bambó szerepében Földes Tamástláthatják majd a nézők. Az előadás további szereplői: Petridisz Hrisztosz, Miklós Attila, Langer Soma, Péter Richárd és Csere László.

A koreográfus Lőcsei Jenő, a látványvilágért Khell Csörsz díszlettervező és Velich Rita jelmeztervező felel. A zenei vezető, Bolba Tamás mellett a másik karmester Dinyés Dániel, karigazgató Szabó Mónika. A hangszerelésben az előadás karmesterein kívül Fekete-Kovács Kornél és Podráczky Ákos működött közre. A sajtóeseményen az újságírók ízelítőt kaphattak a darab nagy slágereiből, mint a Luxusvonat, az Álmaimban valahol vagy a Végy egy sétapálcát.

Charlie-k, ha találkoznak

"A Budapesti Operettszínház szomszédságában, egy Nagymező utcai kávézóban adott egymásnak találkát Harsányi Frigyes, a teátrum legendás művésze és Gömöri András Máté, a színház fiatal tehetsége. A Maya című operett egykori és jelenlegi Charlie-ja nemcsak alkatában, férfias megjelenésében és sármos kiállásában hasonlít egymáshoz, mindketten huszonhat évesen kapták meg Fényes Szabolcs leghíresebb művének férfi főszerepét. Máténak sok musical után ez az első nagyoperett szerepe - Réthly Attila rendezésében -, Frigyes pedig ezzel debütált 1967-ben az Operettszínházban, hogy aztán harmincnégy éven át a társulat vezető szólistája legyen."

/Operettszinhaz.hu/

Silvesterkonzert der Staatskapelle Dresden
Johann Strauß’ »Die Fledermaus«
29.12.2018 / 30.12.2018 |  30. Dezember 2018, ab 22 Uhr im ZDF

Jonas Kaufmann EISENSTEIN
Elisabeth Kulman PRINZ ORLOFSKY
Andreas Schager ALFRED
Rachel Willis-Sørensen ROSALINDE
Tuuli Takala ADELE

Sächsischer Staatsopernchor Dresden
Franz Welser-Möst DIRIGENT

Maya-Galathea, 1931-1957.

Jákfalvi Magdolna írása

„Maya egy Galathea, Harmath Imre és Fényes Szabolcs alkotta nő, a szépség és az önfeláldozás ideája, minden férfi vágya, vigaszt és örömet nyújtó szexmunkás. Az első huszonöt év primadonnái, különösen Honthy Hanna, Karády Katalin és Tolnay Klári mind átformálták, átalakították az eredeti Mayát, s 2018-ra egy különös ikon áll előttünk." [...] 

(Az írás a Theatron Műhely Alapítvány és a Budapesti Operettszínház közös színháztörténeti kutatási projektje keretében jött létre.)

Kapcs. 3190. , 3191. sorszámok is

Emmerich Kálmán: Kaiserin Josephine

Ennek a ritkán hallható Kálmán-operettnek van hazai stúdiófelvétele a Rádióban  - csak keresztmetszet, de az sajnos nem tölthető le a Youtubre-ról...

Rádió Dalszínháza bemutatója: 1982. október 24. , Kossuth rádió, 12.50 – 13.50

Albert István összekötőszövegét Galamb György mondja el.

Km.: Kalmár Magda, Domonkos Zsuzsa, Korondy György, Fülöp Attila, Palcsó Sándor, Ötvös Csaba, valamint az MRT Szimfonikus zenekara és énekkara

Vezényel: Bródy Tamás

Szerkesztő: Bitó Pál

Az említett CPO -kiadványt - CD-n - megvásárolhatjuk itthon (csak meg kell rendelni a megfelelő helyen... és hozzájuthatunk a lemezhez; aki nem tudja letölteni az internetről)

Tokody Ilona is megpóbálta - neki nem sikerült...

A CPO két CD-n kiadta a 2017.évi Bad Ischl-i Emmerich Kálmán: Kaiserin Josephine című művét.

Erről a linkről, csekély költségért, letölthető:

https://www.isrbx.com/3137676894-miriam-portmann-marius-burkert-franz-lehar-orchestra-amp-vincent-schirrmacher-kalman-kaiserin-josephine-2018.html

Dolhai Attila is énekelt operát. Akkor most már lehetne akár az Operaház igazgatója ? Logikus!

Az Operettszinhaz.hu oldalon olvasható az alábbi bejelentés - felhívás:

ZENÉS-SZÍNHÁZ-TÖRTÉNET

A zenés színház eseményei könnyedén legendákká válnak, s láthatatlanul összekötik mindazokat, akik beszélik e nyelvet, emlékeznek hőseire. A Theatron Műhely történészei 2015-ben kutatócsapatot formáltak, hogy a város és a Budapesti Operettszínház kulturális emlékezetét a magyar zenés színház hagyományai felől közelítsék meg. Ennek a több éves kutatómunkának az eredményeit olvashatják 2018. november 12-től heti frissüléssel a felület látogatói.

A rövid összefoglalások a színház egyik fénykorának tekintett korszakot, Gáspár Margit igazgatói éveit tárják fel, mert ezek az évek, 1949-1956 között tették lehetővé, hogy a teátrum hét évre a keleti blokk legjobb zenés színháza, a Walter Felsenstein által 1947-ben alapított Komische Oper magyarországi párjává váljon, az opera helyett a politikailag igazolt operett műfaját állítva a középpontba.

A Budapesti Operettszínház és a Theatron Műhely kutatóinak közös célja a magyar zenés színház eseményeihez kapcsolódó kulturális emlékezet feltárása, a kapcsolódó életművek minél teljesebb körű gyűjtése, sokoldalú bemutatása és közvetítése.

Ehhez kívánunk jó olvasást.

Theatron Műhely Alapítvány, Budapesti Operettszínház

A teljes cikk (HVG, 2018. november 8.) felkerült a netre, íme:

Mindent felforgatna az Operettszínház új vezetése

Hamvay Péter

A kultúrharc már az Operettszínházat is elérte, a korábbi, szintén fideszes vezetés, úgy látszik, nem bizonyult elég nemzetinek. Most lesz Trianon-musical és nemzeti operett, bár a Kero-korszak nézőit ezzel nehéz lesz megtartani.

„Kiss B. Atilla hozza a mentét, Apáti Bence pedig a pitbullokat” – magyarázza egy színházi ember, miért a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi születésű operaénekes Kiss B. Atilla és a balettcipőt a kormánypárti publicista cseppet sem finomkodó tollára cserélő Apáti Bence vezetheti jövő februártól a nemrégiben sok vihart megélt Operettszínházat. Pedig a szintén jó fideszes kapcsolatú Lőrinczy György mindent megtett, hogy megtartsa pozícióját. Igazi drámáknak volt helyszíne az Operett, amik nem a színpadon, hanem a színfalak mögött játszódtak.

Lőrinczy György

© MTI / Balogh Zoltán

Lőrinczy egy éve még az egyik legbefolyásosabb szereplője volt a kulturális életnek, tagja a mindenható Színházművészeti Bizottságnak, vezetője a legnagyobb mecénás Nemzeti Kulturális Alapnak (NKA) és az állami intézménnyé vált Operettnek. S aztán, akár egy Shakespeare-tragédiában, elkezdtek záporozni a csapások. Egykori barátját és mentorát, a színház művészeti vezetőjét, a magát Kerónak nevező Kerényi Miklós Gábort elsöpörte szexuális zaklatási ügye, a színház a média kereszttüzébe került. Lőrinczy azonnal cselekedett, eltávolította Kerényit, és meggyőzte a közvéleményt, hogy nem tudott az üzelmeiről, pedig 2011 óta együtt irányították az Operettszínházat.

Hiába jelentett azonban Lőrinczy neve garanciát arra, hogy képes továbbvinni a Kerényivel együtt felépített sikeres színházat, hiába hozott létre néhány egyszerre korszerű és NER-kompatibilis előadást (például az István, a királyt), hiába támogatta a társulat, s hiába távozott engedelmesen, színleg önként az NKA éléről, mindez nem volt elég ahhoz, hogy a pályázaton Vidnyánszky Attila jelöltjével szemben győzedelmeskedjen.

Vidnyánszky ugyanis már rég meg akarta buktatni a Kerényi–Lőrinczy-párost, az Operettszínház vezetésére kiírt 2014-es pályázat idején azonban csak annyit sikerült elérnie, hogy a színházat 13 éve vezető Kerényi hátrébb kényszerült lépni, a korábbi „szürke eminenciás” Lőrinczy pedig előrébb, főigazgatónak. A Nemzeti Színház vezetője sem emberileg, sem művészileg nem találta elég méltónak Kerényit az Operett irányítására, a tao-támogatások kritikusaként rossz szemmel nézte azt is, hogy külföldi turnéi után milliárdos plusztámogatást szerzett a színház. Lőrinczy bukását most sem tudta volna elérni egyedül, ehhez az Operett-főnök legfőbb támogatójának, Lázár Jánosnak a kegyvesztettsége kellett.

© MTI / Máthé Zoltán

Kiss B. Atilla alaposan beugrott a nagybőgőbe. A 111 oldalas pályázatában egyetlenegyszer sem említi név szerint az előző vezetők bármelyikét, és kijelenti: az elmúlt időszakot lezárja, és megkezdi a jövő építését. Azt ígéri, felszámolja azt a valóban problematikus gyakorlatot, hogy a turnékat és részben a szerzői jogok megszerzését kiszervezi a színház a – főigazgatói kinevezéséig – Lőrinczy vezette Pentaton Kft.-nek.

Kiss B. nem csinál titkot abból, hogy kevésre becsüli az előző vezetés legnagyobb büszkeségét – és jelentős jövedelemforrását –, a nagyszámú külföldi vendégjátékot. A „turnékba menekülés lehetett ugyan a rövid távú anyagi túlélés módja”, de szerinte mióta a fővárosi helyett állami fenntartásba került a színház, erre nincs szükség. Itthon és külföldön is a musical helyett az operettre akar koncentrálni. „Ki másnak lenne a feladata a János vitéznek és a Háry Jánosnak a megismertetése az egész világban, határon belül és azon túl, ha nem a nemzeti operettszínháznak?” – teszi fel a kérdést, persze arra nem kapunk választ, hogy a közönség mit szól majd a váltáshoz.

Pedig Kerényi nem öncélúan használta a musicaleket, a felfuttatásukkal mentette meg a 2001-ben átvett, üresen kongó, poros Operettszínházat. Hatásvadász musicalrendezéseivel épített fel sztárokat és lelkes, sőt fanatikus közönséget, amely eltartotta a színházat, és az operettek gyérülő és öregedő közönségét is részben pótolta.

Operettszínházi forrásaink szerint a közkedvelt musicalek kivezetésével szinte biztosan megrogy a színház költségvetése. (Elég nagy csapás volt a repertoár zömét adó Kerényi-rendezések lecserélése is a szexbotrány után.) Ezt Kiss B. is látja, ám Vidnyánszkyhoz hasonlóan a kieső piaci bevételek helyett növekvő állami támogatásra számít. S lehet, hogy okkal, ha ugyanis igaz, hogy a kieső tao-bevételeket beépítik a színházak költségvetésébe, azzal nagyot nyerhet az Operett, miközben jegyárbevételekből a töredékét sem tudná hozni, mint a korábbi menedzsment. Kiss B. a fenntartót is előre felkészíti, hogy foghíjas széksorok előtt fognak játszani, szerinte ugyanis „nem a bevétel kell legyen a mindent eldöntő szempont”, és „a szellemi táplálék és a biztos siker viszonyrendszerében az előbbi áll nyerésre”. Cserébe viszont az általa „nemzeti dalszínháznak” nevezett Operett „a magyar kulturális diplomácia zászlóshajója, nemzeti kulturális identitásunk, egyben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme” lesz. Olyan abszurditásokig is eljut a pályázatában, hogy szerinte az operett „magyar műfaj, Budapesten teljesedett ki, és hagyományai Budapesten alakultak ki”.

A trianoni béke századik évfordulójára musicalpályázatot ír ki – ezzel próbálja majd visszacsalogatni például a repertoárról bizonyára lekerülő Apáca Show közönségét. A külföldi musicaleket „fiatal szerzők történelmi, irodalmi személyiségek életéből merítkező magyar zenés játékokra, táncjátékokra, balladákra” cseréli. Látja, hogy az operett közönsége „generációváltás előtt áll”, de annak megválaszolására, hogy a mai tízen-huszonéveseket mivel hozná közelebb a Csárdáskirálynőhöz, már nem vállalkozik. Azt viszont világossá teszi, hogy az átdolgozásoktól tartózkodni fog. A legnagyobb probléma azonban az, hogy Kiss B. Atillának – bár elénekelt néhány operettszerepet – valójában semmi köze a műfajhoz, ő és stábja is az opera világából érkezett az Operettszínházba. Ahogy egyikük sem vezetett intézményt sem korábban.

Apáti Bence balettigazgató, a legvadabb kormánylapok megmondóemberévé vált sikeres táncos, korábban úgy nyilatkozott, nem vágyik vissza a balettba, nincsenek vezetői ambíciói. Kiss B. mégis rábeszélte, s bizonyára jól jönnek majd Apáti kormányzati kapcsolatai a radikális váltáshoz. A balettigazgatónak sincs egyetlen jó szava a jelen állapotokról, olyan szólótáncosokat szeretne, akik „nem büntetésnek, átmeneti állapotnak, esetleg az aktív táncos pályát követő levezetésnek” élik meg a tagságot. Pfeifer Gyula fő-zeneigazgató pedig azt írja a pályázatban, hogy az Operett „nem engedheti meg magának, hogy zenei produkciói haknibrigád szintjére süllyedjenek”. A Kerényi-féle Operettszínház sohasem a kiemelkedő művészi színvonaláról volt híres, gyakran kereste az olcsó népszerűséget, de mégis túlzás az a degradáló mód, ahogy az újsütetű főnökök minősítik az ott folyó munkát.

Kiss B. Atilla a színház ügyvezető igazgatójának a NER igazi fregoliemberét, Kriza Zsigmondot szerezte meg. A jogász végzettségű Kriza egyik alapítója a Vidnyánszky vezette Magyar Teátrumi Társaságnak. 2010 után fel is ívelt a karrierje: részt vehetett az új színházi törvény kidolgozásában, és a Müpa felügyelőbizottságába delegálták, 2011-ben miniszteri biztossá nevezték ki, onnan került a Magyar Cirkusz és Varieté élére. Kinevezése után menesztette a Fővárosi Nagycirkusz szinte teljes vezetését, ám onnan Fekete Péter – jelenlegi kulturális államtitkár – kifúrta. Nem hagyták az út szélén, a Millenáris Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója lett, ám ott kilenc hónap alatt, 2016 végén kitelt az ideje.

HAMVAY PÉTER

Csak keveset hallgattam bele és majdnem minden próza volt, ami ennyi nagy énekes név mellett szinte luxus. Mégis örömmel olvasom bejegyzésedet, mert arról tanúskodik, hogy elfogadható lehet olyan feldolgozás, ami -mint írod- "szétrobbantva a műfaj hagyományosan elfogadott kereteit, nagyoperettből egyszerre kedves, magával ragadó zenés játékká és ízig-vérig komédiává változott." És ez operákra is igaz lehet!!

Tegnap este 21.05  és 23. 25 óra között az M5 csatorna leadta felvételről

Huszka Jenő - Martos Ferenc: Lili bárónő - Operett-fantázia két részletben

 140 perc, 2016

A Lili bárónő rendezője, Béres Attila a teátrum piciny Raktárszínházának intim terében álmodta meg a rendkívül bájos és mulatságos történetet, amely ezáltal szétrobbantva a műfaj hagyományosan elfogadott kereteit, nagyoperettből egyszerre kedves, magával ragadó zenés játékká és ízig-vérig komédiává változott.

"Érdekel a szituáció" _ mondja a nincstelen gróf, amikor komornyik-ruhába bújva vállalja, hogy szolgálatba áll a gazdag bárónál és leányánál. A gróf, aki komornyikot alakít, egyébként sikeres színpadi szerző; a lány, aki szerelmes lesz a komornyikba, színésznői álmokat dédelget. A színésznő, aki a szomszéd birtokon nyaral, meg szeretné szerezni a színpadi szerzőt; a lány a komornyikot; a lány apja pedig a grófot. A Lili bárónő "szituációjában" mindenki akar valakit _ mindenki mást és mégis ugyanazt.

"Miért szeretünk operettet hallgatni, nézni? Mert minden lehetséges benne, ugyanúgy, mint a mesékben."

Huszka Jenő egyik legnépszerűbb operettje igazi kikapcsolódást nyújt pazar humorával, közkedvelt melódiáival, hisz ki ne ismerné, "Az egy kis cigaretta", a "Tündérkirálynő légy a párom" "Egy férfi képe…" és a "Gyere, csókolj meg tubicám" című slágereket?

A Lili bárónő ezúttal egyszerre több és kevesebb is egy nagyoperettnél: csupán kilenc színész, egy zenész és egy hihetetlen történet, finom eleganciával, különösen intim szférában…

Szereposztás:

Lili bárónő _ Lukács Anita,

Illésházy gróf _ Dolhai Attila,

Malomszegi Báró _ Jantyik Csaba,

Becsey,tiszttartó _ Szolnoki Tibor,

Illésházy Agatha grófnő _ Lehoczky Zsuzsa,

Illésházy Krisztina grófnő _ Kalocsai Zsuzsa,

Frédi _ Kerényi Miklós Máté,

Clarisse _ Szendy Szilvi,

Minden szerepben _ Peller Károly.

Zongorán kísér: Szekeres László

Ez az operettközvetítés fent van a YouTube csatornán, a teljes előadás felvétele letölthető onnan.

Abban külföldi operett is van, tényleg jóval drágább volt, de gondolom vastagabb is.

Íme, már megrendelhető:

https://www.libri.hu/konyv/dr_winkler_gabor.a-magyar-operett.html

Én pedig most vettem észre, hogy ez a könyv nem azonos a szerző 2013-as, 2015-ben is kiadott, kétkötetes és jóval drágább Operettkönyvével:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=_&type=22&id=280000

Már meg lehet venni?

Különben Huszka darabjait nem igen játszák más országban, viszont Ábrahám Pál népszerű német nyelvterületeken, sőt máshol is pl. Baltikum.

Néhány -garantáltan politikamentes- információ az ez alatti HVG-cikkből.

Kiss B.Atilla felszámolná a turnék és részben a szerzői jogok eddigi kiszervezésének problematikusnak tartott gyakorlatát. Sok éve a Lőrinczy György által vezetett Pentaton Kft bonyolította ezeket a tevékenységeket. (kieg. tőlem: a Pentaton Kft tulajdonosa Kolosi Tamásné Zimányi Zsófia, a Budapesti Fesztiválközpont egykori igazgatója.) Kiss B. Atilla kevésre becsüli a külföldi vendégjátékokat, azokat a "rövid távú anyagi túlélés módjának" tekinti. Szerinte a nemzeti operettszínház feladata a János vitéz és a Háry János játszása, megismertetése az egész világban, határon belül és azon túl. A közkedvelt musicaleket kivezeti.  Az arculat- és repertoárváltás következtében várhatóan fogyatkozó közönség és piaci bevételek helyett -a Nemzetit irányító Vidnyánszky Attilához hasonlóan- növekvő állami támogatásra számít. Kiss B. a fenntartót is előre felkészíti, hogy foghíjas széksorok előtt fognak játszani, szerinte a "nemzeti dalszínház (sic!) a magyar kulturális diplomácia zászlóshajója, nemzeti kulturális identitásunk, egyben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme" lesz. Szerinte az operett "magyar műfaj, Budapesten teljesedett ki, és hagyományai Budapesten alakultak ki". A trianoni béke századik évfordulójára musicalpályázatot ír ki...a külföldi musicaleket "fiatal szerzők történelmi, irodalmi személyiségek életéből merítkező magyar zenés játékokra, táncjátékokra, balladákra" cseréli.

Trianon-musicallel száll be a kultúrharcba az Operettszínház

A korábbi, szintén fideszes vezetés, úgy látszik, nem bizonyult elég nemzetinek. Kérdés, hogy mennyire lehet megtartani a Kero-korszak nézőit.

Kiss B. Atilla hozza a mentét, Apáti Bence pedig a pitbullokat – magyarázza egy színházi ember, miért a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az operaénekes Kiss B. Atilla és a balettcipőt a kormánypárti publicista tollára cserélő Apáti Bence vezetheti jövő februártól a nemrégiben sok vihart megélt Operettszínházat.

Kiss B. Atilla a 111 oldalas pályázatában egyetlenegyszer sem említi név szerint az előző vezetők bármelyikét, és kijelenti, az elmúlt időszakot lezárja, és megkezdi a jövő építését. Itthon és külföldön is a musical helyett az operettre akar koncentrálni.

Pedig a zaklatási ügye miatt távozni kényszerülő Kerényi Miklós Gábor annak idején nem öncélúan használta a musicaleket, a felfuttatásukkal mentette meg a 2001-ben átvett, üresen kongó, poros Operettszínházat. A HVG operettszínházi forrásai szerint a közkedvelt musicalek kivezetésével szinte biztosan megrogy a színház költségvetése.

Az új vezetés mindenesetre a trianoni béke századik évfordulójára musicalpályázatot ír ki – ezzel próbálja meg visszacsalogatni például a repertoárról bizonyára lekerülő Apáca Show közönségét.

(Teljes cikk a HVG friss számában)

Végre megjelent a várt könyv!

Winkler Gábor: A magyar operett

Holnap Kiadó kft, 2018

„Az operett mára hungarikum, Huszka, Lehár, Kálmán Imre darabjait ma is világszerte játsszák nagy sikerrel. És ki ne ismerné Fedák Sári, Honthy Hanna, a Latabár testvérek vagy Kabos Gyula nevét? Mi a titok hát? A csillogó díszletek, a gyönyörű jelmezek, a színészek játék-, ének- és tánctudása? Mindez együtt adja az operett csodálatos egyvelegét, a felhőtlen kikapcsolódás élményét.

Könyvünk bemutatja a műfaj fejlődését a kezdetektől napjainkig, végigvezet legfontosabb színészeinek arcképcsarnokán és megismertet az operett szolgálatába állt színházakkal. Reméljük, hogy az olvasottak hatására az operett szerelmesei még szerelmesebbek lesznek, kritikusai számára pedig feltárulnak e könnyűnek kikiáltott műfaj mélységei.”

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (8) – befejező rész

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

A vezetett csoport

A zenekar gyakran kap megrovó kritikát, és nem mindig joggal, bár némi erősítésre rászorulna. De amikor a Figaro házasságát - őket mellőzve - a MÁV-zenekar játszotta, érthető volt, hogy bántotta őket a házon belül ért méltánytalanság a jobbító támogatás helyett.

Az énekkar abban a hibában szenved, amiben sajnos csaknem minden honi társa: nem ártana pár fiatal erő felkutatása, némi vérfrissítés. Addig is a karigazgató Rónai Pál mindent elkövet a tiszta hangzásért, a jó zenei színvonalért - a rátermettebb színpadi játék már a prózai vezetők dolga lenne.

Ami a tánckart illeti, Bogár Richárd szinte mindent tud, amit egy modern táncokkal élő színházban tudni kell; sokszor remek, amit kvalitásos élvonalbeli táncosnőivel és a jó közepes színvonalat megütő női és férfi táncosokkal produkál. (Ez utóbbiakkal kapcsolatban csak egyetlen halk megjegyzés, ami persze hangos felhördülést fog kiváltani. Az én fiatalkoromban színházi embernek maszkírozható feje kellett hogy legyen, bajusz, szakáll és különleges fürtök nélkül; ebben az egyben osztoztak a papokkal. Ma viszont azt kell látnunk, hogy „gombfejű" ifjaink egyazon vállig érő hajjal táncolják szerepüket, akár magyar paraszt, bécsi kadét, vagy kínai kuli is az!) Bogár Richárd képességeinek felmérésénél azonban figyelembe kell venni, hogy kifejezési formái tévedhetetlenül modernek, és a régimódibb táncok nem állnak jól neki, még koreográfusként sem. S bár a vendégként meghívott Pethő László munkája (Luxemburg grófja) hibátlanul ötletes és ízléses, a színház kiváló balettmestere, Géczy Éva sikeres operaházi pályafutása során birtokában van a Bogárból hiányzó képességek (keringő, tangó stb.) betanításának. Tudásával kár nem élni; a színésztáncok beállítására viszont Richter Károly már eddig is alkalmasnak bizonyult.

Ami a színészeket illeti,

Domonkos Zsuzsa mintha valamiféle primadonnatankönyvből lépett volna ki: fölényes (néha kissé a kelleténél fölényesebb és több melegséget kívánó) játékkal, kitűnő megjelenéssel, kellő tánctudással és énekkel - ez utóbbinál a mai időkben tapasztalható és néha jelentkező kis szeplők inkább tanári hibák.

Tiboldi Mária viszont jelenség: játékának, hangjának vannak, lehetnek hiányosságai, de ha megjelenik a színpadon, a reflektorok ragyogóbban világítanak, és megtelik vele a kulisszák világa. Kovács Brigitta kulturáltan énekel, előnyös a megjelenése, elég biztonságosan mozog, s ami primadonna voltához kell, azt az idő majd meghozza.

Morvay Pálma megjelenésének és játékának egyelőre még nincs aranyfedezete; reméljük, hogy idővel majd lesz.

Póka Évát a színház vezető színésznőnek szerződtette, de egyelőre csak a rádióban hallhatjuk (elég sokszor), színpadon még nem láthattuk, pontosabban egyelőre csak a Madách Színházban mutathatta meg Almási Éva árnyékában, ha nem is oroszlán-, de legalább macskakörmeit.

Marik Péter a színház kétségtelenül vezető bonvivánja. Nem cé-s tenor (állítólag még Caruso sem volt az!), de hangja szinte wagnerien sötét és kifejező, megjelenése férfias, minden szerepformálásának elhitető ereje van; kívánjuk: úgy gazdálkodhasson jó képességeivel, hogy joggal foglalhassa el Sárdy János megüresedett trónját.

Jankovits József és Virágh József esetében a Domonkos -Tiboldi probléma ismétlődik meg: Virágh jobban játszik és hibátlanabbul énekel, Jankovits viszont sikeresebben tudja magát a közönséggel elfogadtatni.

Farkas Bálint Vámos László telitalálata: nem olyan profi, mint Németh Sándor, de mindig oda talál, ahová ütni akar: kedvességével, ügyességével feltétlenül hatásosak alakításai.

Hidvégi Miklóst tévedés lenne ugyanebbe a kategóriába sorolni; hiszem, hogy nem született táncoskomikus, hanem -- s ezt a Zsuzsanna és a vének megejtően bensőséges, lírai alakításával és a Pipin káoszából kimagasló prózai mondataival is igazolta - másfajta feladatok méltóbbak lennének tehetségéhez.

Udvarias Katalin jellemszínésznő, s őt operettprimadonnaként a közönségre erőltetni hiba, mint ahogy nehéz végre igazi szerepkört találni

Zsadon Andreának és Kokas Lászlónak: egyikőjük kiművelt hangjához sem járulnak primadonnai, illetve bonviváni külsőségek, szubrettként és táncoskomikusként pedig kár énektudásukat elpazarolni.

Oszvald Marika született szubrett, pontosabban énekes-táncos naiva, akinek csak egy félnivalója van: vajon mai kiváló képességei kiállják-e majd az idők próbáját, és sikerül-e asszonnyá érnie.

Kovács Zsuzsa csinos is, jól énekel és táncol, a közönség mintha mégsem fogadná feltétlenül el, és szívesebben emlékszik remek szinkronalakításaira    (K ó r h á z  a  v á r o s s z é l é n!).

Gallai Judit mint a vidék egyik legkülönb operaénekesnője ért az Operettszínházba,

Medgyesi Mária pedig nagyszerű prózai tudásával jeleskedik elsősorban; a színház dolga lenne méltó helyre tenni őket.

A Maros Gábor-jelenségtől - ha szabad ezt a kifejezést használni - külön kell szólni. Harmadszor tagja a Fővárosi Operettszínháznak; közben megjárta a József Attila Színházat, nagy drámai sikerekkel., és az Állami Operaházat, ahol Mozartot is énekelt. Az előbbi helyről nyilván másfajta ambíciók vonzották el, az utóbbiban pedig a magasra tett mércének nem felelt meg. Úgy látszik azonban, hogy a klasszikus prózai és még klasszikusabb zeneszerzők kényszerű fegyelme alól szabadulva, most harmadszorra is megújított munkahelyén boldogan fürdik a béklyók és a komoly rendszabályok elveszítésében, és olyan szabadosságokat enged meg magának, melyektől ezt a fiatal és kétségtelenül tehetséges művészt vezetőinek kellene megóvniuk.

Egyetlen komika szerepel rendre a színpadon: Halász Aranka, akinek humorvénája mellett s ez mifelénk ritkaság - még erotikus vonzása is van. Ugyanakkor a színház által - ki tudja, miért? - favorizált Benkóczy Zoltán egyelőre még nem vezető színész, és epizódjaiban is több ízlést, önmérsékletet kellene tanúsítania, tartózkodnia minden olyan eszköztől, amelyet sajnos csak a közönségesség szavával tudok jellemezni.

Felföldi Anikó ez idő tájt a színház egyetlen musicalszínésznője, s ebben színházát az sem zavarja, hogy előnyös külseje és jó adottságai jóvoltából határainkon túl, számos fővárosban játszik operett-főszerepeket.

Ugyanígy Harsányi Frigyes az egyetlen musicalhősnek nyilvánított tagja a színháznak, s erre maximális muzikalitása, férfias kedvessége, színészi képzettsége jogosítja fel. A színház díszére és becsületére válik, hogy sok a jó karakterszínésze.

A sor élén a hibátlan magyarsággal beszélő (sajnos manapság már ez is érdem!) és mindig behízelgően kedves Mednyánszky Ági áll, és a komikai szerepkörre sikeresen átevezgető Kovács Iby, no meg a főként prostituáltak szerepkörére kárhoztatott Csongrádi Kata, aki pedig a Zsuzsanna és a vénekben merőben másfajta képességeiről is tanúbizonyságot tett.

Arányi Adrienne alakításai mindig ki fogástalanul karakteresek, éppúgy, mint a férfiak közül Csanaki Józseféi;

Varga Tibor realista fogantatású prózamondóként jeleskedik elsősorban, Pagonyi János tehetségével - valljuk be - rosszul sáfárkodtunk, viszont Magasházy István - persze operettszinten - a fiatal Garas groteszk-komikusi erényeit csillantja néha fel.

Henkel Gyula, Tauz Lajos, Széki József is mindig ízléssel, becsülettel áll helyt,

és még mindig helye lenne e színpadon az idő előtt visszavonult, szépséges és remek énektechnikájú Kiss Ilonának is.

Gárday Gábor énekes-színész, s itt a hangsúly a szóösszetétel első részén van; egy vidéki operában nagyobb szükség lenne rá;

Csere László pedig egyelőre szereposztási tévedések áldozata: kezdőként nem lett volna szabad őt Németh Sándorral lekettőzni (Pipin), és tinédzserarccal a Luxemburg egyik öregedő lordját játszatni vele.

Latabár Kálmán mintha kezdené levetni az örökletes és nem utánzásból fakadó nyűgöt; egyszer talán még módjában lesz a nagy családi elődök nyomába lépni.

Epilógus

Mindent összegezve: érezni kell, hogy nem ritka az a helyzet, amikor a vezetőség, a színészek és a rendezők a karzat uszályába kerülnek. Őrzők, vigyázni kell - sokkal jobban vigyázni - a strázsán! A színháztudományok e sorok írójánál magasabb szintű ismerője, Ungvári Tamás írja (Magyar Nemzet, 1984. I. 23.), hogy „a művészetben nem különösebb cél szórakoztatni. A szórakoztatás legföljebb a művészet mellékterméke; olyan, mint a gázgyártásban a koksz, és a legőszintébb minden nemes szórakoztatásban a pretenció, az igény a művésziességre" . Nos, erről az igényről a Fővárosi Operettszínházban nem szabad megfeledkezni. És még valamit: ismerve a színházak, színészek és kritikusok gyakran övön aluli ütésekkel tarkított viszálykodásait, sietek kijelenteni, hogy az elmúlt évadok előadásait túlnyomórészt nem sajtómeghívóval, hanem pénztárnál vett jeggyel láttam, s a színházban emberi és művészi szinten méltó kollégákon kívül se barátom, barátnőm, se rokonom nincs.

Akit pedig e túlságosan is bőséges beszámolóból kifelejtettem volna, attól eleve elnézést kérek.

(vége)

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (7)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

Az aranycsapat

A Gáspár Margit által kialakított és sok sikert megért, összekovácsolódott tagokból mindannyiunk örömére még e percben hárman is aktív tagjai a színháznak: Hadics László, Németh Marika és Petress Zsuzsa. A sorrendet nemcsak az ábécé, de az értékrend is megszabja:

Hadics László az, aki bonviván korában sem volt a szakmai zsargonban „szívdöglesztő bájgúnárnak" titulálható, s az évek múlásával csak gazdagodott színészi és emberi értéke: mindig ízléses, mindig férfias, mindig karakteres az alakítása, és humoros szerepeiben sosem túloz.

Németh Marika az évtizedeket nyomtalanul hagyva maga mögött ma is hibátlan énektudással és hódító megjelenéssel büszkélkedhet. Az előbbit azonban feltétlen elismeréssel említjük, az utóbbit némi fenntartással: primadonnai külsőségei mintha valamiféle régvolt operettvilágot idéznének (ha a fiatalok megnéznék - nem nézik meg! - azt mondanák rá, hogy „cikis" !), és számára is - úgy látszik - ez a legkellemesebb állapot: még mindig szívesebben ugrik be a fiatal Ilona (Cigányszerelem) primadonnaszerepébe, mint hogy Fleuryt (Luxemburg grófja) és Cecíliát (Csárdáskirálynő) játssza. Úgy tűnik, mintha amúgy Honthy-módra kikikacsingatna szerepe mögül, mondván: azért én ennél sokkal fiatalabb vagyok! Mi mégis a legszívesebben arra a Németh Marikára emlékezünk, aki Heltai prózájában megmutatta, mennyi humora, öniróniája és jellemábrázoló ereje van.

Ami Petress Zsuzsát illeti, talán a legnagyobb dicséret számára, ha nyugodt lélekkel leírhatjuk: a múlt hangosfilmjében Gábor Miklós és az újabb musicalben Bessenyei Ferenc mellett sem kellett lépéshátrányt sem elszenvednie, még a Halálos szerelem nem feltétlenül testére szabott szerepében is csillogtatja prózai erényét, hogy a Marica grófnő komikájáról ne is szóljunk.

Hogy e háromtagú aranycsapathoz csatlakozó másik kettő közül elsőnek Lehoczky Zsuzsát említjük, annak oka van: nemcsak Petress, de a sugárzó jelenségként mindig felragyogó Lehoczky is az önpusztító művészek sorába tartozik; én még hallottam Petresst a Bohémélet Mimi-áriáját hibátlanul elénekelni, s hogy a hangját nem tartotta kellőképpen karban, annak nem az évek múlása az oka (lásd Németh Marika!), ahogy Lehoczky Zsuzsát is kimondhatatlan örömmel láttuk viszont a Halálos tavasz hibátlanul tökéletes főszereplőjeként, mert egyébként inkább lemondja előadásait, mint hogy azokon közönségét megcsalná. A Luxemburg grófjának plakátján például csak a neve szerepel, de annak színpadára még egyetlenegyszer sem lépett.

(Mayer Arankát, a színház új tagját - akit a plakát szintén hirdet - családi örömök tartják vissza a bemutatkozástól).

A jogos ötödik a díszes sorban Németh Sándor, aki ma „a" táncos-komikus a pályán, és felfutását azóta figyelve, amióta egyetlen mondattal kiugrott A mosoly országában a karból, úgy érezzük: bármelyik prózai színházban megállná a helyét, és csak sajnálhatjuk, hogy Bécs lassanként inkább mondhatja vezető színészének, mint Budapest.

(folytatom)

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (6)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

A zenei vezetésről

Visszatérve pár sor erejéig (bár többet érdemelne!) a zenei irányításra: a Bródy Tamástól Oberfrank Gézáig annyi kitűnő muzsikus által elhagyott posztot jelenleg Makláry László tölti be, aki ugyan az ominózus karmesterversenyen két alkalommal sem jutott túl az elődöntőn, ami nem jelenti egyben azt, hogy zenei vezetővé avanzsálva nem fogja tudni megállni a helyét; énekes színészei bizalmát máris élvezi (hát még ha az ütéstechnikája fejlődik!), és miután ambiciózus, műfajértő és zeneszerető fiatalember, nyilván minden igyekezetével el fog sajátítani mindenkitől minden megtanulhatót. Váradi Katalin fegyelmét, pontosságát, stílusismeretét az Operaházból hozta magával, s mindezt nyilván csak fejleszteni fogja (mintegy zárójelben s némiképp tréfás-komolyan csak arra kérjük: a bemutatók függönye előtt hordott férfiszmokingját cserélje fel nőiesebb viselettel). Orosz István a színház nagyon szimpatikus zenei mindenese: ugyanolyan megbízható, szakszerű karmester, mint amilyen zongorakísérő a Zsebszínházban, ahol igazán nem kaphat különb segítőtársat munkájában, mint a mindig kiváló Balassa P. Tamást. 

(folytatom)

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (5)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

Nyugdíjban, sértődötten, eltávozva, elbocsátva és vendégségben

A legnagyobb érvágást a színészi gárdában Feleki Kamill visszavonhatatlannak látszó távozása okozta: ez a páratlan színész éveken át tartotta életben e színház kulisszái között az igazi szívmeleg emberi hangot; távozása éppúgy pótolhatatlan máig is, mint Fónay Márta és Zentay Anna nyugdíjba vonulása. Fónay bűbájos humora, kedves dalolása, Zentay hibátlan énektudása és karakterizáló képessége igazi hiánycikke a Fővárosi Operettszínháznak. De kár volt vissza nem tartani Rátonyi Róbertet, e műfaj mesteri ismerőjét, aki új munkakörében pódiumon, rádióban, tévében, de olykor jelenlegi anyaszínházában sem tagadja meg zenés múltját, csak éppen régi munkahelye küszöbét nem hajlandó átlépni. A következő időszak érzékeny vérvesztesége Galambos Erzsi elszerződése volt, éppen olyankor, amidőn szakmai mesterségtudásban szinte Hontby Hanna nívójára emelkedett. De vajon mi késztette távozásra Kishonti Ildikót, aki mintha egyenesen a modern musicalek művelésére született volna, s akinek képességei most éppúgy ragyognak a Macskákban, mint filmszerepében, vajon kinek a bűne, hogy nem kerestek megfelelő szerepeket Várhegyi Teréz számára, akiből akár egy korszerű, különleges Gaál Franciskát is lehetett volna kreálni?! Kár volt elengedni - elbocsátani? --a színház legszebb belcanto-tenorjával rendelkező Rózsa Sándort, és elengedni annak idején Vogt Károlyt, aki a La Mancha lovagjában, majd új színházában a Villan meg a többiekkel igazolta, hogy férfias kiállásával, zengő hangjával ideális musicalszínész. Rácz Tiborból (e sorok írójának csak névrokona!) feltétlenül megfelelő táncoskomikus-utánpótlást lehetett volna nevelni; ezt Szegeden, majd Zalaegerszegen vélt szerepkörén túlmenően is igazolta, és a Rock Színház helyett Szolnoki Tibornak is régen a Fővárosi Operettszínházban lenne a helye. (Ez most az évad végén megtörtént: Szolnoki az Operettszínház tagja lett.)

Szólni kell Suka Sándorról is, aki nyugdíjban van ugyan, de folyamatosan játszik a színházban. Nagyon igazságtalan őt állandóan Latabárral és Felekivel összevetni. Ő Suka Sándor, a maga értékes emberábrázoló képességével, fanyar humorával, nemes prózán érlelődött jellemteremtő erejével, arra viszont vigyáznia kellene, hogy néhanapján ne ragadtassa magát ízetlen rögtönzésekre („Siess, az egyik lábad itt, a másikat pedig áztasd be!" , vagy „A szívem dobog, a lábam pedig meszesedik!" stb.). De ez legalább annyira a művészi vezetés dolga, mint az övé.

Ami pedig a vendégszerepléseket illeti, mindig adódnak és adódhatnak olyan szerepek, amelyeket a törzsgárda tagjaival nem lehet megoldani: a La Mancha lovagja előadhatatlan lett volna Darvas lván, a My fair lady Básti Lajos, a Hegedűs a háztetőn Bessenyei Ferenc nélkül, s bizony a Bozzi úr is megsínylette Latinovits Zoltán tragikus halálát. A harmatgyenge Szerdán tavasz lesz egy percig sem élt volna meg Dayka Margit zsenialitása nélkül, és Kozák Andrásról is itt derült ki, mennyi érzéke van ehhez a műfaihoz is. A Halálos szerelemhez nehezen lehetett volna alkalmasabb főszereplőt találni, mint a megindítóan kedves Csákányi Lászlót. Nem ugyanez a helyzet Pitti Katalinnal és Leblanc Győzővel, akik - s ezt sietve leszögezzük - érthetően, szépen énekelnek, kulturáltan mozognak, színpadképesen mondanak prózát is, csak éppen a színház annyi maga nevelte primadonnával és bonvivánnal rendelkezik, hogy a színházak mai, érthetően feszített gazdálkodási rendje mellett két vendég napi több ezer forintos gázsi terhe megengedhető-e? Nem kellett volna-e inkább még egy Sir Basilt keresni a Luxemburg grófjához, hogy a három szereposztás ellenére se maradjon el előadás Suka influenzája miatt? Hogy azonban az esetleges vendégszereplések jogosságát mégis igazoljuk, leírjuk, hogy a Luxemburg grófjában Karádi Judit m. v. végleges szerződtetése nyereségnek ígérkezne.

(folytatom)

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (4)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

A művészeti vezetés

A rendezők sorában elsőnek az új művészeti vezető-főrendezőt, Horváth Zoltánt kell megemlíteni, akinek az elmúlt pár hónap alatt (ennek java részét is külföldön töltötte) még nem lehetett módja, hogy igazi képességeit ezen a - számára új - színtéren megmutassa (a Szabin nők elrablásának kudarca nem varrható az ő nyakába!). Az elmúlt években (évtizedekben) egyike volt legtehetségesebb, leginvenciózusabb és legízlésesebb operarendezőinknek, és meg kell gondolnunk, hogy Nicolaitól Straussig és Puccinitől Lehárig nem is olyan nagy az ugrás, mint ahogy egyesek vélik. Bízunk Horváth Zoltán tehetségében, szervező-erejében és főként abban, hogy a néha jogosan diktatorikusnak mondott kemény kéz módszerével helyrerázza mindazt, ami ebben a színházban helyrerázandó.

A színház élvonalbeli rendezője Seregi László, aki számtalan színházban számtalan műfajjal birkózott már meg, és olyan darabokkal jutott fel a csúcsra, mint mondjuk O'Neill drámája, a Vágy a szilfák alatt. Egyike azoknak a színházi szakembereknek, aki hisz a könnyű zenés műfajok létjogosultságában is, ha meg is rekedt e műfaj századeleji romantikus és túlságosan is komolyan vett változatánál. Ha újításról van szó, nem mindig nyúl szerencsés kézzel a lehetőségekhez, a gyeplőt sajnálatos módon közben mindig kiengedi a kezéből, ami az előadások lezülléséhez vezet, s így fordulhat elő, hogy például a Marica grófnőben a táncoskomikus (de csak az egyik!) a felvett kacagány végével mint a péniszével játszik, és azt énekli: „Én ott lakom - a Marosnál." Ez minden más színházban szigorú fegyelmit vonna maga után, itt vastapsot s a vezetőség dicséretét kapja jutalmul. Ismételjük: Seregi László hisz a műfajban, s ha kellő figyelemmel, türelemmel és önmérsékléssel áll hozzá egy-egy darabhoz, európai szinten műveli is azt. Többet kellene azonban az előadásokkal menet közben is törődnie, és a közreműködőket éppúgy, mint önmagát a próbák és az előadások folyamán fokozott fegyelem korlátai közé szorítani.

A másik rendező, Kerényi Miklós Gábor két arcát mutatta meg az általa rendezett darabokban, a Zsuzsanna és a vénekben Kerényi meghitt, lírai hangot ütött és üttetett meg, a másik kettő a harmatosan gyenge Szerdán tavasz lesz és a példátlanul gyenge Pipin esetében a darabok hibáit még valamiféle rendezői erőszakosság is terhelte; tömegek torlódásában, ködfüstök gomolygásában, vezető színészek félreállításában nem történt semmi, csak a rendező „kivagyisága" jött le a nézőtérre, s ez bizony nagy hiba. Kerényi Miklós Gábor-nak van még mit és van kitől tanulnia: több mértéktartást és emberséget, szakértelmet. Mikolay László a Nebáncsvirágban mindössze azt tudta igazolni, hogy jól konzervált mindent, ami annak idején a bemutató erénye volt, s ez nem kis érdem, Hegedüs László viszont a Halálos szerelemben értő színészvezetéssel, ízléses ötletekkel, hangulatteremtő erővel játszatta el a kellemes darabot.

(Folytatom)

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (3)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

A műsorrendről

A színházi szakmában manapság divat a sértődöttség. A Fővárosi Operettszínház például azért sértődött - pedig ez intézménynél egyetemlegesen ritkán fordul elő -, mert egyaránt kell operettet és musicalt játszania. Nos, a Petőfi Színház bezáratása kétségtelenül hiba volt. De közben felnőtt egy generáció (s erre a rádió és a tévé egyaránt tanú!), amely tudatában van annak, hogy a színészet valamiféle egyetemes hivatás: nem lehet csak prózát mondani, csak énekelni vagy csak jól táncolni. De ha színház kell példának: érdemes megnézni, miképp játszik ének- és tánckar nélkül operettet a József Attila Színház (A régi nyár Törőcsikkel, Borbás Gabival, Kalóval, Makay Sándorral - Iglódi irányítása mellett), miként musicalt a Madách Színház (a Macskák Almási Évával, Haumann-nal -- Szirtes Tamás és a „másik" , a koreográfus Seregi László rendezésében), a főiskolai hasonló nemű vizsgaelőadásokról nem is szólva. S ha netán a színház még egyszer A szabin nők elrablása felé nyúlna (remélhetőleg soha többé!), akkor nézzék meg, miképp játszanak zenés vígjátékot a Játékszínben olyan prózai színészek, mint Molnár Piroska, Benedek Miklós és Szacsvay László -- Verebes István rendezésében. De nem is kell a színház falai közül kitekinteni; elég mindössze visszaemlékezni, milyen pompás volt (most már ebben a színházban!) Seregi La Mancha lovagja és My fair lady musicalrendezése, milyen európai színvonalat képviselt az általa irányított Mosoly országa-előadás (amelyet e sorok írója ugyan jobban portalaníthatott volna), vagy hogy Vámos László milyen remekbe formálta a Hegedűs a háztetőnt és a West Side Storyt, másfelől pedig olyan előadást produkált A denevérből, amely egyszerre volt „echt wienerisch" és sziporkázóan modern. A zenei vezetés pedig Bródytól Lendvayn és Hidason át Oberfrank Gézáig felívelve odáig nemesítette a társulatot, hogy az még a Figaro házassága nem feltétlenül szükséges kísérletére is vállalkozhatott. Kétféle műfaj - kétféle képesség? Vajon az Állami Operaházban ugyanazok éneklik a Mozart-szerepeket, mint a Wagner-operákét, és a jó Pamina feltétlenül jó Sieglinde is? Semmiképpen sem. De egyazon színház tagjai, egyazon műfaj művészei mind, és a hangsúly ezen van, nem pedig a műforma differenciáin. Az adott helyzetben amúgy sem lehet változtatni, megfelelni azonban jó műsorpolitikával lehet. Nos, ez a jelenben, a közelebbi és távolabbi félmúltban nem mondható túlzottan sikeresnek. Új magyar operett már régóta nem született, s a klasszikusnak nevezettek mintha megrekedtek volna Lehárnál és Kálmánnál, néhanapján egy-egy Szirmai vagy Jacobi-darabbal fűszerezve az étrendet. Vajon nem ebben a színházban mutatták be a Mária főhadnagyot és a Szabadság, szerelem című operettet, és vajon méltányos-e a bécsi mintájú magyar operett legmagyarabb képviselőjéről, Huszka Jenőről végképp megfeledkezni? Még jobban, mint Ábrahám Pálról, Eisemann Mihályról, a kismesternek számító Lajtáról és Brodszkyról, hogy a kortárs Kerekes Jánosról és Tamássy Zdenkóról ne is szóljunk? Amikor a színház egy kétszemélyes (!) musical próbáival a férfi szereplő életveszélyes sebesülése miatt kénytelen volt leállni, a félresikerült és nem e színházba való tánc- és slágerzenével megtűzdelt Szabin nők elrablása helyett senkinek sem jutott eszébe, mondjuk, az ugyancsak tánc- és énekkar nélkül rövid idő alatt kihozható Tündérlaki lányok, a Zenebona, Az utolsó Verebélyi lány - hogy a sok többit ne is említsük?! Marad tehát Lehár és Kálmán, a Cigányszerelem szokványos rendezésben és előadásban, Jacobi Leányvására a tizedik előadáson széthulló és sajnos ripacskodó interpretálásban, a Marica a nagyszerű regényíró Kardos G. György által, aki pedig e könnyebb műfajnak is híve, túlírt és túlbonyolított megfogalmazásban, a Luxemburg grófja pedig alaposan lecsupaszítva prózai anyagában (pedig azt Kellér és Békeffy évtizedekre helyre tette, és Gábor Andor verseit Szenes Iván a nagy elődhöz méltó versszövegekkel egészítette ki), a zenei tükör pedig valamiféle kaotikus egyveleggé változott: az egyik Fleury a Honthy által népszerűsített, szellemes belépőt énekli, a másik egy egyveleget, amely az „Ajk az ajkon" -tól kezdve sok Lehár-slágert melegít fel; Angéla darabbeli belépője helyett egy ismeretlen Lehár-számot énekel (méghozzá minden primadonna mást-mást!), és a balett a más célra íródott Arany-ezüst keringőre táncol. Így lett a jól modernizált darabból szövegkanavász, esztrád zeneszámokkal dúsítva. Magyar musical egy született, a Szerdán tavasz lesz, amelynek szövegírója a kitűnő filmrendező Bacsó Péter, aki bizony alaposan botladozik a számára teljesen idegen írói területen, és még e műfaj koronázatlan királyát, Fényes Szabolcsot is magával rántja: zenéje ötlettelen és dallamszegény. (A Toledói szerelmesek nem volt sem operett, sem musical. Kezdetben erősen megkurtított formában, de még így is végtelenül hosszú tragédiaként aratott kétes sikert a Katona József Színházban, azután Erdődy János ízléses tömörítéssel rövidebbre gyomlálta azt, hogy rádiós daljáték lehessen belőle, majd ismét fel kellett hígítani, így lett a Fővárosi Operettszínház méltatlanul megbukott produkciója, amin Behár György szimfonikus igényű, magasrendű zenéje sem tudott segíteni.) Ami a külhoni musicaleket illeti, a Chicago első látásra, a bemutató látványos külsőségeivel, e sorok íróját is megtévesztette, és lelkes szavakra indította; csak a pécsi, majd még inkább a kaposvári előadásból jöttem rá, hogy a darab egészen másról szól, a legkevésbé frakkot és lamét igénylő produkció. A Pipin a színház egyik legszégyellnivalóbb bukása, s ez a bérleti előadásokon is nehezen átevickélő darab még valutába is került. A Szabin nők elrablásáról már szóltunk; most csak annyit, hogy az egyébként a maga nemében jó zenés bohózat mindenütt alkalmasabb, mint a Fővárosi Operettszínházban, ahol a Rátkay- és Bilicsi-kaliberű főszereplőnek amúgy is híjával voltak. Záradékul e passzushoz még csak annyit, hogy a színház nézőterén az utóbbi időben fiatalokat alig látni. Az idősebbek pedig tapsolnak a nosztalgiázó daloknak („Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket" stb.), de minden színházi ember tudja, hogy az újrázás, a megrendelt csokrok dobálása és az előadást záró, néha kierőszakolt vastaps nem azonos a művészi sikerrel - annak sokkal mélyebb, többrétűbb tényezői vannak. Amikor e sorok írója még színésztanár volt (a növendékek sorában például Gordon Zsuzsával és Mensáros Lászlóval), sosem mulasztotta el elmesélni, hogy Gogol Revizorának nagyszerű polgármestere a Nemzeti Színházban egyszer úgy érezte, hogy elereszt az öve, és a nadrágja kezd lefelé csúszni, ő pedig - ki tudja, miért? - sosem viselt alsónadrágot. Vajon színháztörténetünk az ezen az estén kitörő és szűnni nem akaró tapsot jegyzi fel Rátkay Márton élete legjelentősebb sikerének?!! Hát ennyit az újrázásról, a csokrokról és a vastapsról. Ami a stúdiómunkát illeti, működik a házban egy úgynevezett Zsebszínház is, amelynek három bemutatója közül egyet sem kell szégyellnie. A Zsuzsanna és a vének ugyan rádiójátéknak íródott, de azt Hegedüs Géza nem hígította fel, hanem feldúsította páratlan színpadismerettel, nagy kultúrával és nagyszerű rímelőkészséggel. Szöllőssy András rádióbeli, inkább illusztráló jellegű zenéjét viszont Madarász Iván igen érdekes, jó muzsikájával cserélték fel. A Halálos szerelem Tabi László szívből jövő, mosolyos humorán és biztos darabépítkezésén, Nádas Gábor kellemes zenéjén túl három kitűnő szereppel is szolgál, ahogy a Lola Blaunak is ez a legfőbb érdeme: a többször átjátszott téma és a századelőre emlékeztető zene (a kitűnő versszövegek G. Dénes György munkája) nem állna meg egymagában, ha azt nem Galambos Erzsi játszotta volna el.

(folytatom)

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (2)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóírat (1984. szeptember)

Az aranykor

 A színház aranykora elévülhetetlenül összeforrt Gáspár Margit nevével; a műfajnak egyáltalán nem kedvező időszakban, megküzdve minden túlzó ellenszéllel, pompás gárdát kovácsolt össze, és velük nemcsak a múlt sikereinek felújítási lehetőségeit harcolta ki (Lehár-, Kálmán-, Huszka-operettek), de új magyar darabok is bőven születtek műhelyében (Állami áruház, Palotaszálló, Aranycsillag, Valahol Délen, Két szerelem) ; olyan klasszikusokat mutatott be újra, mint a Bécsi diákok, a Szép Heléna, az Orfeusz az alvilágban, a Gerolsteini nagyhercegnő; a szovjet operettek legjavával is szolgált Gáspár Margit (Dohányon vett kapitány, Szabad szél, Havasi kürt) -- és ez a felsorolás mindössze vázlatos, mert e sorok írójának fogalmazás közben esetlegesen jutnak eszébe a címek. Gáspár Margit nagyszerű szakemberekből álló gárdával rendelkezett: még Nádasdy Kálmán és Mikó András is rendezett a színházban; az elvi munkában a színháztudományok olyan kitűnő doktora volt segítségére, mint Székely György, és itt kezdte felívelő pályáját Szinetár Miklós. Amikor Gáspár Margitot az ellenforradalom méltatlanul és szégyenletesen elsodorta a vártáról, a tisztulás hónapjaiban Szlovák László állt a helyére, és próbálta becsülettel, tisztességgel, hivatástudattal folytatni a nagy tudású előd munkáját. Nagyban segítségére volt ebben a műfaj legjobb zenei szakembere, a zenei vezető Bródy Tamás, akinek viszont olyan támaszai lehettek, mint a kitűnő képességű Breitner Tamás és a mindenkor megbízható, lelkiismeretes, tehetséges Gyulai Gaál Ferenc, míg a prózai irányítást Simon Zsuzsa vette a kezébe, hogy először vendégként, majd tagként a színházhoz kösse a műfaj akkori legjobb és legértőbb hívét, Seregi Lászlót. Az irányítás az évek folyamán sokban megváltozott: a művészeti vezetést a zenés műfajokban is mindig jeleskedő Vámos László vette át, s a zenei posztot előbb az egyébként kiváló Lendvay Kamilló és Hidas Frigyes, majd a csúcson Oberfrank Géza. A műsorrend és a társulat viszont...

(Folytatom)

"Megalkotta a rádiósoperettet" ...azaz a rádióoperettet, mint rendező, Dr. Rácz György nevéhez fűződik az első rádióoperett, a darab zeneszerzője Kemény Egon volt. A "Májusfa" nagy sikere alapozta meg a Rádió Dalszínháza öt évtezeden át, sőt még tovább tartó sikersorozatát:

Kemény Egon - Mesterházi Lajos - Szász Péter - Romhányi József: „Májusfa” (1949. május 1.)

Nagyoperett rádióra, az első rádióoperett.

Szereplők: Fábry Edit (ének), Ferrari Violetta, Horváth Tivadar, Pándy Lajos, Darvas Iván, Kárpáti Zoltán, Rátonyi Róbert, Rafael Márta, Ruttkay Éva, Gera Zoltán

Rendező: Dr. Rácz György

A Fővárosi Operettszínház Zenekarát Majorossy Aladár vezényelte. A „Májusfa-keringőt” a rádiófelvételen (1950) Gyurkovics Mária énekelte, Nagy sikerére való tekintettel készült el az új rádiós műfajt teremtő darab szilveszteri változata: Kemény Egon - Szász Péter - Romhányi József: „Talán a csillagok” (1949. december 31.) Rádióoperett

Ezen a fórumon is feleleveníthetjük, jövőre lesz 70 éve.

Kemény Egon rádióoperettjei közül a "Krisztina kisasszony"-t (bemutató Magyar Rádióban:1959) a Miskolci Nemzeti Színház 1961-ben mutatta be.

Múltidézés

RÁCZ GYÖRGY: Operettvilág (1)

SZÍNHÁZ – Színházművészeti Elméleti és Kritikai Folyóirat (1984. szeptember)

E sorok írója nem szaktudós és nem kritikus, mindössze szereti az úgynevezett könnyű műfajt, és élete egy szakaszában szorgalmasan művelte is azt. Megalkotta a rádiósoperettet, s ezen belül megszerezte a Rádiónak a máig is egyetlen Kossuth-díjjal jutalmazott zenéjű daljátéknak, a Csinom Palkónak megérdemelt sikerét. Egy éven át volt a Fővárosi Víg Színház művészeti vezetője, ahol először lépett pesti színpadra Rajz János, és életében utoljára Medgyaszai Vilma, s ahol egy éven belül két revü ment százötven-százötven előadásban: a Peleskei nótárius és a Címe ismeretlen. Kétszemélyes, egész estét betöltő zenés vígjátékát (zene: Csanak Béla) száz alkalommal játszotta az akkori Bartók Teremben, és százszor országos turnén Tábori Nóra meg Horváth Tivadar; Kecskemét nemcsak bemutatta, de még ugyanabban az évben fel is újította Tamássy Zdenkóval írt operettjét, a címe: A boldogságra jól vigyázz! volt, és a József Attila Színházon kívül Békéscsaba és Szabadka is játszotta Csiky Gergely Kaviár című bohózatát, amelyet Fényes Szabolcs és Szenes Iván társaságában ültetett át zenés színpadra. Végül, de nem utoljára, ez év nyarán a Zichy-kastélyban immár hatszázadszor adják elő határainkon belül Lehár A mosoly országa című romantikus nagyoperettjét, s ennek megújított szövegkönyvét is e sorok írója „követte el" . Elegendő érv ez az alábbiak megírására? A műfajt szeretem és féltem, éppen úgy, mint az azt központilag művelő intézményt. S ez azért nem kevés.

Szezonvég áprilisban .. .

Operettország vagyunk - szoktuk rosszmájú és igaztalan pestiesen mondani, ami persze csak annyira igaz, mint mondjuk a rendőrviccek. Van viszont hazánkban egy operettvilág, még ha sokan rosszallják is ezt, még többen (sajnos a hivatásos kritikusok nagy része) tudomást sem akarnak venni róla. . . És e világ fővárosa a Fővárosi Operettszínház, minden vidéki színháznak (vagy szerencsére csak majdnem mindegyiknek) ez a bevételt gyarapító példaképe; minél több profitot hoz, annál többet tudunk az úgynevezett komoly műfaj istápolására fordítani. Hiszen volt e színháznak egy olyan - szerencsére hosszú - korszaka is, amikor száz előadás mindössze félsikernek számított, és olyan politikai, műfajellenes légkör is volt, amikor egy darabot csak Révai József mindenható tapsa és nevetése avatott sikerré, hozott vissza a szándékosan előidézett és megjósolt bukásból.

Már-már úgy tűnt, hogy ez a színház most, a Luxemburg grófja harmadik (1) szereposztásával és negyedik (!) primadonnája bemutatkozásával jószerivel áprilisban befejezte ez évi munkáját, ám a szezon legutolsó heteiben lezajlott musicalbemutató, a Kaméleon, mégis figyelmet érdemel. Ami magát a revümusicalnek hirdetett művet illeti, arról így, pár mondatban sok jó nem mondható el. Ami a műfaj-, illetve szóösszetétel második részét illeti: a színjáték szövegrésze meglehetősen sematikus, a jellemek még az úgynevezett könnyű műfajnál is szokatlanabb módon kontúrtalanok és sablonosak, a társszerző-koreográfus viszont önmagának állított fel a műfaj elsődlegesnek feltüntetett jellegzetességének, a revünek áthidalhatatlan akadályokat: pufajkában, ballonban, micisapkában, de még szatirikusnak elképzelt magyarosch táncképekkel sem tud a sokkal többre hivatott és képes Bogár Richárd mit kezdeni; a legtöbbet még a darab alkotói közül Máté Péter valósított meg a maga módján: zenéje kellemes, néha slágerképes, és kulturáltan hangszerelt.

Sokkal több örömet szerzett azonban az a néhány észrevétel, amellyel némely színész munkáját a későbbiekben írottakkal szemben magasabbra értékelhetjük. Vonatkozik ez elsősorban Kovács Zsuzsára, aki mintha ebben a szerepben mutathatta volna meg először, hogy mire és az eddigieknél mennyivel többre is képes, és Pagonyi Jánosra, aki kiemelkedő pályakezdőből sok önpusztító év után ismét legjobb formáját mutatja: alakítása messze felülemelkedik a megszokott operettsablonokon. Kisugárzása még darabbeli partnerére, Benkóczy Zoltánra is hat: most először láttuk őt epizódszerepében mértéktartónak, eredetinek, ízlésesen visszafogottnak; Udvarias Katalin fokozottan igazolta szereplésével, hogy nem primadonnaalkat, hanem jelentős jellemszínész, és Varga Tibor is csak megerősítette kitűnő karakterizálóképességeiről alkotott korábbi véleményünket, Gárday Gábor pedig kivételesen nem énekesi, hanem színészi arculatát mutatja, nem is rosszul; kár, hogy képessége főként egy, évtizedeink kiemelkedő és immár halott művészének kifigurázásában teljesedik ki, pedig az említett kiváló prózai színész éppen ezeken a deszkákon aratta egyik legnagyobb zenés sikerét, a My fair ladyben. A szereposztás bőkezűségét igazolja, hogy pár mondatos szerepre is olyan jellemábrázoló vállalkozott, mint Hadics László; Póka Éva viszont - bőséges rádió-és tévébeharangozás után - sem tudta sajnos igazolni, hogy született revüprimadonna-alkat. Legjobban talán énekes-női mivoltában állt helyt (bár a mikrofontechnika sokat levon az igazságos ítélkezés lehetőségéből), de játékkészsége, tánctudása s ami e műfajban mindennél fontosabb: személyének szerényen hódító, kevéssé varázsos kisugárzása is sok kívánnivalót hagy maga után: revüprimadonnaként helytállni még keveseknek sikerült széles e hazában, s mi egyelőre csak jóakarattal szurkolhatunk a művésznőnek, hogy megtalálja a maga szerepkörét, műfaját. Horváth Zoltánnak most nyílt először ezen a színpadon alkalma, hogy rendezői képességeinek (bár most is mások által felállított korlátok között) méltó képét mutathassa; érdekes, hogy ez leginkább abban a bravúrnak tűnő jelenségben mutatkozott, ahogy tánckari tagok nem is jelentéktelen prózamondásában jellemeket tudott építeni, figurákat teremteni. Az erősítést, támogatást megérdemlő zenekar a régebbi példához (Figaro házassága!) most segítség helyett ismét méltatlan lebecsülésben részesült: a zene magnószalagról szól, s ha ez - zenés színházban érthetetlen módon - divatjelenség lehet, az már semmiképp sem érthető, miért énekelnek az e műfajra predesztinált művészek playbackről, az egész produkciónak (a befedett zenekari árokkal) valamiféle művi megoldást kölcsönözve. És akkor még a történet néhány feltűnő politikai tévedésére (az igazolóbizottságok nem az államosítás évében, hanem három-négy évvel előbb működtek stb.) nem is szóltunk.

(Folytatom)

Kapcs. 3734. sorszámhoz

Interjú Apáti Bencével, az Operettszínház leendő balettigazgatójával

Origo.hu - 2018. október 29.,  20:40  Sztankay Ádám

"Apáti Bence az Állami Operaház magántáncosaként az elmúlt bő másfél évtized alatt végigtáncolta a klasszikus balettrepertoár legnagyobb szerepeit. Az öntörvényű művészről köztudott, hogy a balett mellett kedveli az ökölvívást, szereti a nívós tetoválásokat, részt vett kereskedelmi televíziós vetélkedőkben, játszott filmszerepet is. Most annak kapcsán invitáltuk beszélgetésre, mert a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztját elnyert Kiss-B. Atilla, a főzeneigazgatói tisztségre kinevezett Pfeiffer Gyula mellett Apáti Bence lett a balettigazgató. A 888.hu publicistájaként, majd pedig a Magyar Idők főmunkatársaként író, valamint az Echo TV és a Hír TV közéleti műsoraiban ugyancsak rendszeresen szereplő balettművész szólt az Operettszínház pályázata körüli „félreértésekről” is, valamint az új vezetési terveiről beszámolva elmondta: aki szeret dolgozni, annak nem kell tartania semmitől. Az is természetes számára, hogy senki világnézetét nem fogja firtatni, de egy jóleső vitára mindig készen áll a színházi büfében vagy az öltözőben."

Az Operettszínház igazgató pályázatában ön jegyzi a színház tánctagozatára vonatkozó fejezetet. Balliberálisokról nem esik benne szó, viszont szakmailag ambiciózus elképzelés. Lényegét összefoglalva azt vezeti le, miként lehetne visszaszerezni az operettszínházi táncosok egykor volt hivatásbeli rangját; illetve miként lehetne elérni, hogy a teátrumhoz kerülő, balett szakon diplomázott táncosok számára vonzó életpályamodellt jelentsen a társulati tagság. Kérdés: mindez mikor veszett el?

Nem vagyok naprakész az Operettszínház szakmai történéseit illetően. Nem is dolgom, hogy a múltját elemezzem. Annyi azonban tény: még Lőcsei Jenő igazgatásának idejében is – a kétezres évek elején – természetes volt, hogy a végzett balettnövendékek általában az Operaházhoz vagy az Operettszínházhoz szerződtek, s akik az utóbbi intézményhez kerültek, azok nem élték meg csalódásként a dolgot. A pályázatomban is tárgyaltam a bécsi példát, ahol a Staatsoper – gyakorlatilag az Állami Operaház – és Volksoper – a mi Operettszínházunk megfelelője – ma is simán konkurálnak egymással a szakmai színvonalat tekintve. Sőt, olykor átjárás is van a két intézmény között. Ez úgy lehetséges, hogy például a Volksoper operettjeiben rendszeresek a klasszikus balettbetétek, amelyek komoly, napi szintű technikai felkészülést követelnek a táncosoktól. Mindemellett vannak önálló táncprodukcióik is. A budapesti Operettszínház táncosai is szívvel-lélekkel dolgoznak, bizonyára komoly szakmai tudással rendelkeznek, de aligha tudnának egyik napról a másikra olyan feladatokban helytállni, mint bécsi kollégáik. Például azért sem, mert az Operettszínház irdatlan sok előadást futtat, kevesebb az idő mindarra a technikai háttérmunkára – tréningre –, amire egy táncosnak szüksége van ahhoz, hogy biztonsággal hozza a legjobb formáját, mind fizikálisan, mind mentálisan. Képtelenség az is, hogy míg például a Miskolci Nemzeti Színház balettművészei karban ellátott feladataik mellett önálló, táncszínházi produkciókban is részt vesznek, addig az ötvenhat táncost foglalkoztató Budapesti Operettszínháznak nincs olyan előadása, amelyben a táncé lenne a főszerep.
 

Mi hozhat mielőbbi változást?

Azt gondolom, ha egy táncos úgy érzi, hogy nem használják ki minden adottságát, akkor nem fog minden egyes gyakorlatot százszázalékos erőbedobással végrehajtani – pláne, ha „végtelenített” előadás-szériákban dolgoztatják.

Ha azonban komoly feladatokat kap, szakmailag átgondolt keretek között, akkor érdekelt lesz abban, hogy a technikai tudását a legmagasabb szinten tartsa. Ha a táncost meggyőző érvekkel, inspiratív lehetőségekkel ambicionálnak, akkor a szervezete akár fél év alatt képes lehet az óriási teljesítménynövekedésre. Ha bíznak benne, lehetőséget kap mondjuk A cigánybáró nehéz pas de deux-jében, férfi vagy női szólójában, akkor egy táncos elképesztő „változásokra” képes.

A tánckar összetételében milyen változások várhatóak?

Megértem a félelmeket, hiszen magam is megéltem az Operaházban hat balettigazgató-váltást. De ha valaki akar és szeret dolgozni, annak nincs oka egzisztenciális félelmekre. Az lenne mindnyájunk számára a legszerencsésebb, ha a táncosokkal együtt tudnánk kitalálni a konkrét feladatainkat. Nem vérengzést tervezek, hanem közös örömet szeretnék a munkában – attól függetlenül, hogy amúgy ki, mit gondol a világról.

Interjú Kiss-B. Atilla operaénekessel a Budapesti Operettszínház új főigazgatójával

"Magas nívón képviselni nemzeti mivoltunkat az egyetemességben"

OLÁH ZSOLT2018.10.27. 09:25, ORIGO.hu

Kiss-B. Atilla és Montserrat Caballe Szegeden

"A nemrég meghalt Montserrat Caballéval például kétszer is énekelt.

Legyen áldott az emléke! Az első találkozásunk Barcelonában volt, Saint-Saëns VIII. Henrik című operájában, majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon adtunk egy egész estés hangversenyt. Nagyon szép emlékként él bennem a koncert. Túl azon, hogy kiváló partnerként fölfelé inspirálta a teljesítményemet, a közvetlensége egészen elbűvölő volt. Felváltva énekeltünk, a duettet leszámítva. Az én áriáim idejére nem ment ki a színpadról, hanem leült, végighallgatta és megtapsolt egy-egy áriám végén."

"Milyen indíttatásból pályázott a Budapesti Operettszínház főigazgatói posztjára?

Kevesen tudják rólam, hogy – főleg a pályám elején – viszonylag sokszor felléptem operettekben és daljátékokban, elsősorban Kolozsváron, de Győrött és az Operettszínházban is. Halasi Imre igazgatása idején sorozatban énekeltem Szu-Csongot A mosoly országából, és a Szegedi Szabadtéri bemutatóján a később az Operettszínházban futó Cigányszerelem Józsi cigányprímását is rám bízták; de említhetném Szinetár Miklós rendezésében a nemrég bemutatott A cigánybáró Barinkayjának szerepét is, amelyet mind a premieren, mind az azt követő előadásokon szintén én formáltam meg az Erkel Színházban. Mindemellett számos gálán énekeltem operettrészleteket itthon és külföldön egyaránt. Tapasztalataimból fakadóan határozott elképzeléssel rendelkezem arról, hogy egy állami dotációjú nemzeti kulturális csúcsintézményben hogyan lehetne, illetve hogyan kell magasabb művészi színvonalon művelni nemzeti örökségünk gyöngyszemét, az operettet. Olyan dalszínházat képzelek el, amelyben helyet kap minden érték, amely nemzeti kultúránk részét képezi. A már jelenlévő musicalekben is ugyanúgy, mint az operettekben a „nagy öregek” mellett magasan képzett, tehetséges fiatal énekes-színészeket és táncművészeket kívánok foglalkoztatni. Bízom abban, hogy személyem, életművem, elismeréseim hívószóként hatnak majd arra vonatkozóan, hogy a fiatal tehetségek jövőképet lássanak a műfajban. Művésztanárként felelősségemnek érzem a tehetséggondozást is, és lehetőséget akarok nyújtani a pályakezdő magyar művészeknek a szülőföldjükön való érvényesülésre. Az Operaház csak igen kis mértékben veszi igénybe kreatív művészi energiáimat. Már egy ciklussal korábban is éreztem magamban elhivatottságot az operett műfajának minőségi megjobbítására, de most látok igazán lehetőséget arra, hogy a fenti célok megvalósítása érdekében elkötelezzem magam."

Kiss B. Atilla pályázatában ezek a tervezett zenés színpadi bemutatók szerepelnek:

Gálaműsor és díjeső a Magyar Operett Napján

/Operettszinhaz. hu oldaláról/

Teltházas, nagyszabású gálaest keretében, tizenhetedik alkalommal ünnepelték a Magyar Operett Napját a Budapesti Operettszínházban, melynek keretében átadták a Legígéretesebb Ifjú Művésznek járó Marsallbotot, az Évad Operett és Musical Színésze elismerést, valamint a Musica Hungarica Kiadó Életmű- és Nagydíját.

Lőrinczy György, a teátrum főigazgatója beszédében felidézte a dátumhoz kötődő két eseményt, melynek kapcsán, mint mondta az újjászületésről és egy korszak lezárásáról is lehet beszélni. "A születés remény. Amikor Kálmán megszületett, senki nem gondolta, hogy egy ilyen géniusza lesz a magyar kultúrának és a nemzetközi zenei világnak. Az elmúlás bizonyosság. Amikor Lehár meghalt, tudni lehetett, hogy egy egészen különleges életművet hagy maga után. Halál és születés. Az operettet is annyiszor temették már, mégis mindig újra és újra életre kelt, amiért talán én is tudtam tenni valamit az elmúlt években. Ugyanakkor azt gondolom, nem egy művész, egy rendező vagy egy igazgató jelenti ezt a műfajt. Az operett örökérvényűsége és sikere nem egyes embereken vagy emberöltőkön múlik. Az operett mindig is élni fog" - hangsúlyozta a főigazgató.

A színház vezetésének régi terve vált valóra azzal, hogy ezen a különleges napon közösen ünnepeljenek olyan kollégákkal, akik más színházakban, itthoni és külföldi fellépéseiken sokat tesznek a hungarikum magyar operett népszerűsítéséért. A mostani eseményre ezért meghívták a Veszprémi Petőfi Színház két kiválóságát, Szeles Józsefet és Halas Adelaidát, valamint Bozsó Józsefet és Teremi Trixit, akik hosszú éveken át erősítették az Operettszínház társulatát. Mellettük színpadra léptek a Nagymező utcai teátrum jelenlegi sztárjai: Bordás Barbara, Dancs Annamari, Fischl Mónika, Lukács Anita, Oszvald Marika, Szendy Szilvi, Boncsér Gergely, Kerényi Miklós Máté, Laki Péter és Vadász Zsolt. Közreműködött a Budapesti Operettszínház szimfonikus zenekara, valamint ének- és balettkara.

A Bor, dal asszony címet viselő gálaest nyitányaként ifjabb Johann Strauss Kék Duna keringőjét játszotta a teátrum szimfonikus zenekara, Makláry László vezényletével, majd sorra felhangzottak a legnagyobb operett szerzők jól ismert dallamai. Kálmán Imre és Lehár Ferenc slágerei mellett Huszka Jenő, Fred Raymond, Zerkovitz Béla, Johannes Brahms, ifjabb Johann Strauss, Ábrahám Pál, Franz Grothe, Franz von Suppé, Carl Millöcker és Szirmai Albert legszebb duettjeit és áriáit hallgathatta meg a közönség. "Hagyomány és megújulás. E két érték jegyében állt össze a program, hogy megőrizzük ezt a csak ránk, magyarokra jellemző muzsikát, életérzést és eleganciát, ugyanakkor eljuttassuk a fiatalabbakhoz is" - mondták el az est műsorvezetői, Kerényi Miklós Máté és Laki Péter.

-  2018-ban az Évad Legígéretesebb Ifjú Művészének járó Marsallbotot Laki Péter kapta, klasszikus operettek táncos-komikus szerepeiben nyújtott teljesítményéért. 

- Az Évad Musical Színésze díjat Kocsis Dénes érdemelte ki musical szerepekben, de különös tekintettel az István, a király és a Dorian Gray címszerepeiben nyújtott teljesítményéért.

- Az Évad Operett Színésze díjazottja Lukács Anita lett, kortárs operák és klasszikus operettek szerepeiben, de különös tekintettel a Luxemburg grófja Angele szerepében nyújtott teljesítményéért. 

Musica Hungarica Kiadó díjait az alapító, Éliás Tibor énekművész adta át:

- 2018-ban az Életmű díjat a Zsadon Andrea-Szolnoki Tibor művész házaspár vehette át klasszikus operettek primadonna és táncos komikus szerepeiben nyújtott több évtizedes kimagasló teljesítményéért. 

Musica Hungarica Kiadó Nagydíját Oszvald Marika, a Budapesti Operettszínház örökös tagja kapta - közel öt évtizedes pályafutásának kimagasló művészi teljesítményéért.

Budapesti Operettszínház A nemzeti dalszínház – főigazgatói pályázat Kiss-B. Atilla

TÁNCMŰVÉSZETI IRÁNYOK

A klasszikus balett meghatározó szerepe az egyetemes táncművészetben jelenleg semmilyen szakmai fórumon nem képezi vita tárgyát. A klasszikus balettképzés fontosságát a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől az Artistaképzőig, egészen az elismert és nagy múlttal rendelkező néptáncegyüttesekig mindenki el- és felismerte már. Napjainkban nehezen tudnánk olyan táncos képzéssel foglalkozó iskolát vagy professzionális táncegyüttest találni, ahol ne a Vaganova-módszeren alapuló klasszikus balett tréninggel kezdődne egy munkanap. Egy olyan basic ismeretről beszélünk, aminek középfokú elsajátítása nélkül bajosan nevezhetné magát bárki is táncművésznek. A klasszikus balett egy olyan alap, aminek megléte és gondozása nélkül nem építhetünk várat, mert összeomlik. Még az olyan balettművészek is, akiket az egész világ ismer és akik esténként a legnagyobb operaházak színpadán táncolják kiemelt főszerepeiket, minden reggel a balettrúd mellé állva kezdik a napjaikat. Ez talán mindenki előtt ismert tény.

Az viszont kevésbé, hogy az amerikai musical játszás fellegvárában, a Broadwayn is az úgynevezett ensemble táncosok ugyanúgy klasszikus balett tréninggel kezdik a napot, mint a londoni Royal Ballet táncművészei. Ez több okból fakad. Az egyik, hogy egy olyan módszerről van szó, ami tökéletesen karbantartja a táncosokat és ami a sérülés kockázatát a mai tudásunk szerint leginkább minimalizálni tudja. A másik, hogy a formában tartáson kívül, még harminc év fölött is új, látványos és akrobatikus forgások és ugrások tanulhatóak meg a módszer segítségével.  Olyan elemek, amiket egy musical sodró koreográfiájában is kiválóan lehet kamatoztatni.

A Budapesti Operettszínház volt balettigazgatója, Lőcsei Jenő hozzám hasonlóan a Magyar Állami Operaház magántáncosa volt. Seregi repertoáron nevelkedtünk mindketten, hasonló utat jártunk be, hasonló szerepeket táncoltunk és mindkettőnknek lehetősége volt részt venni és így betekintést is nyerni egy professzionális balett együttes életébe és egészen biztosan hasonlóan gondolkodunk a táncművészetről, a táncművészek nehéz és fáradtságos életéről. Arról, hogyan lehet és hogyan kell egy leterhelt, minden este játszó, délelőttönként pedig a futó darabokat próbáló táncos egészségét megőrizni, és közben motiváltan, sikerre és színpadra éhes állapotban tartani. Ezt a megszerzett tudást és az Operaház és az Erkel Színház színpadán eltöltött tizenhét évnyi tapasztalatot szeretném kamatoztatni az Operettszínház balettigazgatójaként.

Már az első évben, amikor az Operaházhoz kerültem, főszerepet táncoltam – George Balanchine: Concertante című művében –, de közben a balettkarban is folyamatosan helyt kellett állnom, tekintettel arra, hogy éppen egy őrség- és generációváltás zajlott Magyarország legnagyobb zenés színházában. Ez praktikusan azt jelentette, hogy szerződtetésemkor a régi „nagyok” (kartáncosok és szólisták) már harmincas éveik közepét taposták, így nekünk újaknak, fiataloknak kellett átvenni a szerepüket. A szó átvitt és a szó szoros értelmében is.

Így fordulhatott elő, hogy 26 évesen, mikor a Spartacus címszerepét is eltáncolhattam, a premierem előtt két nappal még a Spartacus balettkarát kellett erősítenem. És pontosan ez történt velem Petruchióként (Seregi: Makrancos Kata). Ha épp nem Katát szelídítettem, akkor a Makracos Kata balettkarában táncoltam Seregi lendületes és magyar néptánc elemekkel megbolondított koreográfiáját. De említhetném a mester Rómeó és Júliáját is, amiben először a balettkarban kaptam lehetőséget, később Páris herceget, végül Tybalt szerepét táncoltam.

Ez azt is jelenti, hogy mind a kartáncok, mind a kis és a nagyszólisták próbáinak tekintetében módomban állt tapasztalatokat gyűjteni. Az Operaházban töltött utolsó éveimben pedig – miután Seregi László eltávozott közülünk –, asszisztense Kaszás Ildikó és a balettigazgató felkérésére több alkalommal részt vehettem egy egy új beálló betanításában.

Betanítottam Petruchio, Oberon, Tybalt, Rómeó, Páris, Orion, és Mercutio szerepét. Számos táncművészünk debütálásában segíthettem. Örömmel tettem, mert mindig elégedettséggel töltött el, ha tapasztalataim átadásával hozzájárulhattam egy fiatalabb tehetség sikeréhez. A mai napig szívesen dolgozok táncosokkal. Több alkalommal koreografáltam kisebb balett betéteket, klasszikus és kortárs duetteket, pas de deux-ket.

 Dolgoztam többek között Székely Krisztával is, akinek Sárga hercegnő című rendezését én koreografáltam.

De, hogy az Operettszínház jövőjéről is szó essék: az Operettszínház abban a szerencsés helyzetben van, hogy minden olyan adottsággal rendelkezik, hogy egy nívós, és szakmailag elismert tánckart tudhasson magáénak. Jól felszerelt balett termekkel rendelkezik, a fővárosi lét miatt pedig szinte karnyújtásnyira vannak az Operettszínháztól Magyarország legjobb koreográfusai és balettmesterei. Arról a rangról nem is beszélve, hogy a színházhoz szerződő művészek elmondhatják magukról, ők a nagy múltú, patinás Budapesti Operettszínház táncművészei. Ez utóbbi jelenleg sajnos egyelőre csak a jövő. A vágyott és megvalósítandó és megvalósítható jövő. Ugyanis jó harminc évvel ezelőtt felvételt nyerni és bekerülni az Operettszínház balettkarába még komoly rangot, anyagi és művészi megbecsülését jelentett. Az akkori Balettintézet végzős növendékei versengtek az Operettszínház szabad státuszaiért.

Ezt az állapotot kell visszahozni!

Amikor még komoly rangot, anyagi és művészi megbecsülést jelentett az Operettszínház együttesébe bekerülni. Amikor egy táncművész büszkén mesélhette szüleinek, ismerőseinek, hogy az Operettszínház balettegyüttesének lett a megbecsült és irigyelt tagja. Az én célom ennek az idilli állapotnak az újbóli megteremtése. Ha az Operettszínház jövőjére gondolok, akkor Bécs és a bécsi Volksoper jut eszembe. A Volksoper balettegyüttese az ország második legelismertebb táncegyüttese. (Az első természetesen a Staatsoper.) De olyan kicsi az együttesek tagjai közti kvalitásbeli különbség, hogy létezik átjárás a két tánctagozat között. Ez jelenleg Magyarországon a Nemzeti Balett és az Operettszínház tánckara között teljességgel elképzelhetetlen. Olyan minőségbeli különbség van a két budapesti tánckar között, hogy az a fajta egymást segítő, kisegítő együttműködés, ami a Volks és a Staats között létrejött, nálunk jelen pillanatban megoldhatatlan. Pedig nem volt ez mindig így. Megfelelő karrierképpel, repertoárral, szakemberekkel – nívós koreográfusok, balettmesterek meghívásával – megvalósítható lehetne, hogy az Operett tánctagozata elkezdje felvenni a versenyt az Operaházéval.

A tehetséges végzős növendékeket Magyarországon kell tartani, egy, a bécsi Volksoperhez hasonló színvonalú színházban való elhelyezkedés lehetőségével. Ahol színvonalas, és képességükhöz mérten nehéz balettbetétekkel és akár komoly szólófeladatok betanulásával és eltáncolásával tarthatják magukat egy igen magas technikai színvonalon. Olyan táncos feladatokat kell rájuk szabni, ami szakmai és művészi kihívást jelenthet egy Magyarországon maradt táncművésznek.

Számos operett rendelkezik balett és táncbetétekkel, jómagam 1998-ban a Cigánybáróban a Szegedi Szabadtéri Színpadon táncoltam egy komoly pas de deux-t nehéz férfi variációval, szólista szintű technikát igénylő ugrásokkal, emelésekkel és forgásokkal, amiket meg lehetne aképpen újítani, hogy vonzó lehessen egy technikáját fejleszteni akaró fiatal táncos számára. Ilyen feladatokkal egy pár főből álló szólista generációt is ki lehetne nevelni, akik nem büntetésnek, átmeneti állapotnak, esetleg az aktív táncos pályát követő levezetésnek, hanem rangnak élnének meg egy operettszínházi tagságot. Egy jó állapotban levő balettkarral pedig semmi akadályát nem látnám egy-egy önálló balett színpadra tűzésének. Klasszikus és kortárs balettek mehetnének évente pár alkalommal valamelyik színpadon, de arra is van humán erőforrás, hogy ifjúsági vagy gyerekbalettekkel nyerjünk újabb táncrajongókat a Operettszínháznak. Egy jól sikerült gyerekbalett évekig feladatot biztosítana a táncosoknak és nézőket a színháznak (például: Egri csillagok, Szaffi, Pál utcai fiúk).

Egy szűkített létszámú Diótörő színpadra állítását is megfontolnám, hiszen jelenleg a Táncművészeti Egyetem fiatal balettnövendékei kevésbé leterheltek, így az ő segítségükkel és az Egyetemmel való együttműködés elindításával műsorra tűzhetnénk a Diótörőt, ami mindenhol a világon telt házas sikerdarab. A táncművészetis gyerekeknek így újra tudnánk színpadi gyakorlatot biztosítani.

Álmot, megvalósítható álmot kell tudnunk kínálni a táncművészet szinte minden ágát 10 évig tanuló táncművészeknek. Egy ilyen álom ígéretével az Operettszínházhoz tudnánk csábítani Magyarország legtehetségesebb végzős táncművész növendékeit, akikkel újra régi fényében tudna tündökölni a Budapesti Operettszínház.

- Apáti Bence -