Kálmán Imre: A montmartre-i ibolya - Pécsi Nemzeti Színház - videomontázs

Bemutató dátuma: 2018.10.12. p

Nagyszínház

Előadások:

Magyar Nemzet, 2019. MÁRCIUS 11. HÉTFŐ 13:12

"Az első hazai látható hang"

EMLÉKTÁBLÁT AVATTAK MEDNYÁNSZKY ÁGI TISZTELETÉRE

/B. Orbán Emese/

Mednyánszky Ági színművész tiszteletére avatott emléktáblát múlt szombaton egykori otthona, az Erzsébet tér 5. szám alatt családja és Belváros-Lipótváros önkormányzata. Mednyánszky Ági 1927. március 15-én született Bécsben, 1933-tól az Operaházban volt balettnövendék. Pályáját táncosként kezdte a Kamara Varietében és a Moulin Rouge-ban, majd 1943-tól az Erzsébetvárosi Színházban és a Magyar Színházban kezdett prózai szerepeket alakítani. 1945 és 1949 között a Művész Színház, 1950-től 1958-ig pedig a Vígszínház színésze volt.

Már ekkoriban rendszeresen vendégszerepelt a Fővárosi Operettszínházban, amelynek először 1958-ban tagja, 1992-ben pedig örökös tagja lett, főként szubrettszerepeket formált meg. Emellett számos filmben tűnt fel, szinkronszínészként is dolgozott, szerepelt a Magyar Rádió hangjátékaiban, a Szabó család Icujaként az egész Kárpát-medencében ismerték. Az ő hangján szólalt meg hazánkban először a televízió, 1955-ben ő mondta be azt, hogy „Önök a Magyar Televízió kísérleti adását látják”.

Mednyánszky Ági 2015. június 7-én hunyt el. Nyolcvanéves koráig színpadra állt, utoljára a Menyasszonytánc és a Lili bárónő című előadásokban. Az emléktábla-avatáson részt vett Mednyánszky Ági családja, köztük Balázs Péter színész, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, a Budapesti Operettszínház vezetősége és társulatának tagjai, Hegedűs D. Géza, a MASZK Országos Színészegyesület igazgatója, volt kollégák és barátok.

Az eseményen a színésznő unokaöccse, Mednyánszky Miklós (képünkön) mondott beszédet,

Állami kitüntetést sosem kapott, mégis mindenki ismerte
Fotó: Havran Zoltán

Makláry László, a Budapesti Operettszínház karmestere, korábbi fő-zeneigazgatója pedig felolvasta Mednyánszky Ági barátnője, kollégája, Felföldi Anikó levelét, aki színházi elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni az eseményen.

A pályafutás ívét nem Kovalik Balázs határozta meg magának, hanem tudtommal eltávolították-kirúgták MÁO művészeti vezetői pozíciójából. A jelek szerint nem járt rosszul, legfeljebb mi jár(t)unk rosszul azzal, hogy -a MüPás Hollandit nem számítva- nem rendez itthon. Volna mit és volna kik helyett...

Az Amazonon március 09-től már kapható Kálmán Imre: Ein Herbstmanöver (Tatárjárás) című művének új CD-je.

https://www.amazon.fr/K%C3%A1lm%C3%A1n-Ein-Herbstman%C3%B6ver-Marie-Seidler/dp/B07P86BB8F

Ez gyakorlatilag Kovalik Balázs Giessen Theater-beli 2017-es rendezésének felvétele:Az út a Magyar Állami Operaház főrendezői székéből a Giessen Theater operett rendezéséig…Hm…

Színháztörténeti füzetek az Operettszínház műsora 1923 - 1973

Színháztörténeti füzetek  (55. szám)

A FŐVAROSI  OPERETTSZÍNHÁZ  MŰSORA

1923 - 1973.
Összeállította: Koch Lajos

Budapest, 1973

Magyar Színházi Intézet

Szerkesztette: Alpár Ágnes

A kiadásért felelős: Bizó Gyula, a Magyar Színházi Intézet Igazgatója.

Készült: a Magyar Színházi Intézet Sokszorosító üzemében, 250 példányban, A/5 méretben, 128 oldal.

A mai értelemben vett operett, mint műfaj, I860-ban jelent meg először Magyarországon.  A Nemzeti Színház színpadán november 21-én mutatták be Offenbach Eljegyzés lámpafénynél c. operettjét, amely egy csapásra meghódította a magyar közönséget. A műfaj rövid idő alatt rendkívüli népszerűségre tett szert. Offenbachnak 1865-ban, a Budai Népszínházban bemutatott operettje, a Dunanan apó egyfolytában már 1o4 előadást ért meg.
Az 1869-ben megnyílt Gyapjú utcai német színház műsorának már jelentős részét az operett tette ki, a vezető szerepet azonban 1875-től kezdve a pesti Népszínház ragadta magához, amit az a körülmény is elősegített, hogy a népszínművekre szerződtetett énekes gárdáját az operettekben is kitűnően fel tudta használni.

Jellemző a műfajnak a századforduló éveiben egyre növekvő népszerűségére, hogy operettszínháznak indult 1897-ben a Magyar Színház is, 19o2-ban pedig kizárólag operettek előadására építették a Király Színházat, amelynek társulatát is már az operett sajátos igényeinek megfelelően szervezték meg.

19o7-ben ugyan bezárta kapuit a csődbe jutott Népszínház, viszont az 1911-ben megnyílt, 5ooo személyes nézőtérrel rendelkező Népopera /1917-től Városi Színház/ igen sűrűn tűzött műsorára operetteket. S hogy a fővárossá növekedett Budapest a nyári hónapokban se nélkülözze a könnyű szórakozást, a Budai Színkör ebben az időben kizárólag operetteket játszott.

Az operettműfaj legkésőbbi képviselője, a Fővárosi Operettszínház csak 1922 végén kezdte meg működését egy már fennálló épületben, amely ekkor közel harminc éves múltra tekinthetett vissza. A színházat 1894-ben Somossy /Singer/ Károly építtette a Fellner és Helmer  bécsi színházépítő céggel, amely a század utolsó harmadában számos színházat tervezett az Osztrák - Magyar Monarchia területén, s a magyar fővárosban is a Népszínház és a Vígszínház építése fűződött nevéhez.
Somossy Károly pályafutása a Kerepesi /Rákóczi/ úti Beleznay-kertben kezdődött, ahol valamikor még Déryné is fellépett, s ami 1891-ben történt lebontásáig Budapest egyik legkedveltebb szórakozóhelye volt. A Beleznay-kert igen jó üzletnek bizonyult, s jövedelméből a vállalkozó kedvű Somossy megvásárolta Bródy Zsigmondtól a Nagymező utca és Mozsár utca sarkán álló telket, s ezen 1884-ben megnyitotta új mulatóját, a Somossy Orfeumot. Ez a vállalkozása is kitűnően bevált, s ekkor szánta rá magát Somossy, hogy a nagyvárossá fejlődött Budapesten a nyugati fővárosok orfeumaihoz - a párizsi Folies-Bergère-hez vagy a bécsi Ronacherhez - hasonló reprezentatív mulatót építtessen.
A kor szecessziós stílusában épült, közel 2ooo személy befogadására alkalmas új Somossy Orfeum 1894. márc. 17-én nyílt meg. A páratlan gazdagsággal díszített és berendezett, villanykörték ezreivel kivilágított épületnek csodájára jártak a pestiek, a nemzetközi viszonylatban is elsőrendű műsor pedig biztosította az állandó látogatottságot.
Az Orfeum terhei azonban rövidesen tönkretették Somossyt, s ezért 1899-ben kénytelen volt mulatóját Albrecht Károly vendéglősnek eladni, aki 19o2-ben Waldmann Imrének adta tovább. Ekkor már Fővárosi Orfeum néven szerepelt. Bár Waldmann nagy körültekintéssel és jó üzleti érzékkel vezette vállalatát, az időközben elszaporodott mulatók - különösképpen a Folies Caprice /ma Vidám Színpad/, a Friedmann Orfeum /ma Bartók Színház/ és a Royal  Orfeum /ma a Madách Színház áll a helyén/ - versenye őt is tönkretette.  1916-ban átadta a Fővárosi Orfeumot Keleti Árminnak és Ribner Miksának, a Révai utcai Folies Caprice tulajdonosainak, egy év múlva azonban a részvénytöbbséget Bálint Dezső, a Royal Orfeum időközben meggazdagodott igazgatója szerezte meg, s így az épület az ő tulajdonába ment át.

Bár a Fővárosi Operettszínház története az üzleti szabadverseny ékes illusztrációja lehetne, az Orfeumhoz néhány jelentős művészi esemény is kapcsolódik. 1899. július 25-28-ig ezen a színpadon vendégszerepelt először Budapesten Max Reinhardt a berlini Deutsches Theater egy alkalmi együttesével. Reinhardtot akkor mint színészt, Tolsztoj A sötétség birodalma Akim szerepében ismerhette meg a fővárosi közönség. 19oo-ban Sezessionsbühne néven lépett fel ugyanez a társulat, szintén a Fővárosi Orfeum színpadán, 19o2-ben pedig Reinhardt már saját Sohall und Rauch nevű híres kabaréjával vendégszerepelt ugyanitt.
Az Orfeum egyik helyiségében nyílt meg 19o1-ben az első magyar kabaré is, Tarka Színpad néven, amelyet Zoltán Jenő, a Budapesti Hírlap munkatársa alapított; 1919-ben pedig ugyancsak rövid ideig működött itt a Fővárosi Kabaré, Harmath Imre vezetésével.
Az1922. év nagy változást hozott az épület történetében. Ben Blumenthal, amerikai színházi vállalkozó, aki előző évben megvette a Vígszínházat, most Bálint Dezső örököseitől kibérelte a Fővárosi Orfeum épületét és színházzá alakíttatta át. A munkálatok elvégzésére Vágó László, Málnai Béla és Szentgyörgyi István kaptak megbízást.

1922. december 22-én nyitották meg az ú fővárosi Színházat Földes Imre és Buttykay Ákos Olívia hercegnő című operettjével. A Fővárosi Operettszínház nevet a színház csak 1923. február 9-én vette fel.

Egy évig többnyire más színházak társulatai vendégszerepeltek színpadán, mert bár az épület elkészült, egy új operettegyüttes szervezéséhez időre volt szükség. A Király Színház kitűnő társulata veszélyes konkurenciát jelentett, a Városi Színház is sok operettet játszott, sőt 1921-től az egykori Friedmann Orfeumból átalakított Blaha Lujza Színház ugyancsak operettszínházként indult.
Az első világháborút követő nehéz gazdasági viszonyok is hosszú ideig akadályozták az új operettszínház kibontakozását.
Blumenthal kedvét vesztve 1926. december 1-én átadta a színházat Faludi Sándornak, aki 1929. december 13-ig vezette. Ekkor már éreztette hatását a gazdasági világválság a színházak területén is. Kabos Gyula Fővárosi Művész Színház néven drámai színházat nyit az épületben, de 1929. december 21-től 193o. júniusáig tartó kísérlete kudarccal végződött. 193o. szeptember 2o-tól Sebestyén Dezső igazgatja a színházat, régi nevén, de a válságos években a gyér látogatottság miatt több ízben hosszabb időre is kénytelen bezárni. 1936 szeptemberétől 1938 júniusáig Művész Színház néven ismét drámai színházzal kísérletezett az épületben Bárdos Artúr, aki kétéves sikertelenség után lemondott. A Színművészeti Kamara megalakulása után, a kamara támogatásával Seregi Andor és Sziklai Jenő vették át a színház vezetését. Lemondásuk után 1941-ben Bubik Árpádot nevezték ki igazgatónak, de ő, mivel Berlinben is volt színháza, egy év múlva felmentését kérte. 1942-ben Bánky Róbert és Orosz Barna bérelték ki a háborús események miatt egyre gyérebben látogatott színházat. 1944. december 2-án a megsérült Nemzeti Színház társulata itt tartotta Gárdonyi Géza Annuska című darabjának a felújítását.

1936-tól a Király Színház végleges bezárása után a Fővárosi Operettszínház az operett terén tulajdonképpen monopol helyzetbe került, ezt azonban a gazdasági világválság utóhullámai, a zavaros belpolitikai helyzet, a Színművészeti Kamara fasiszta színházpolitikája, végül pedig a háborús események miatt nem tudta kihasználni.
A felszabadulás után, a Budapest ostromát épségben átvészelt színház 1945 márciusában nyitotta meg újból kapuit. Kezdetben csak esztrádműsorokat adott, délutánonként, április 5-én azonban a Csárdáskirálynővel megkezdte rendes előadásainak sorát, Fényes Szabolcs és Földessy Géza igazgatók vezetése alatt.
 

1949-ben a színházat - az ország valamennyi színházának államosításával egyidőben - állami kezelésbe vették és Gáspár Margitot nevezték ki igazgatónak, aki 1956-ig vezette azt.
1954-ben Blaha Lujza Színház néven kamaraszínházat kapott, a VII. kerületben, amely 196o-ig működött. 1957-I960-ig Fényes Szabolcs a színház igazgatója, 1960 óta pedig Szlovák László vezeti.
 

A színház 5o. éves évfordulóján ezzel az Adattári füzettel köszöntjük a Fővárosi Operettszínházat. Az 50 év műsorában a felszabadulás utánig minden, a színház épületében tartott előadás, vendégjáték szerepel. Az államosítástól azonban csak a színház folyamatos műsorához tartozó előadás, ill. vendégjáték kapott helyet. Nem tüntettük fel a színházban tartott különféle ORI /Országos Rendező Iroda/ rendezvényeket, sem a Bartók Gyermekszínház itt tartott előadásait.

/Koch Lajos/

(Folytatás)

Múltidézés

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem  - (V/5. rész)

„EGY NEM KÖNNYŰ OPERETT”

- Jegyzetek

1. A szóban forgó partitúrát - egy Huszka által több helyütt javított és kiegészített kopistamásolatot - az OSZMI Kézirattára őrzi (H-I.2.3 253), de egy fénymásolt példánya megtalálható az OSZK Zeneműtárában is (Ms. mus. 5.629).
2. Bárzsing neve beszélő név: a „bárzsing" szó a népnyelvben nyelőcsövet, ill. disznó- vagy marhabél zsíros rétegét jelenti, vagyis nyilvánvalóan a regénybeli szereplő mohóságára, pénzsóvárságára utal.
3. Mint ismeretes, 1848. március 15-én este Katona Bánk bánját adták a Nemzetiben; Gertrúd szerepét Jókai későbbi felesége, Laborfalvi Róza játszotta. Neki persze nem ez volt első színpadi fellépése.
4. Az operett főbb szerepei és alakítói a következők voltak: Hargitay Judit - Petress Zsuzsa / Gyenes Magda; Lávay Béla - Hadics László; Erzsók - Zentay Anna; Andris - Pagonyi János; Blumné - Somogyi Nusi; Orkán - Keleti László.
5. Boci-boci tarka. Operett 3 felvonásban. Szöveg: Csizmarek Mátyás. Versek: Innocent V. Ernő. Zene: Vincze Ottó. Teljes zongorakivonat szövegkönyvvel (Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1954).
6.  Szövegkönyv: OSZK, FM 6/6655 (A Fővárosi Operettszínház súgópéldányának mikrofilmkópiája).
7. „Vita az intonáció, népzene és nemzeti hagyomány kérdéseiről", Új Zenei Szemle 2/12 (1951. dec.), 5-11. Szabó állásfoglalásának értelmezéséhez ill. Szabolcsi Bencének a „hagyományvitá"-ban betöltött szerepéről lásd Péteri Lóránt tanulmányát: „Szabolcsi Bence és a magyar zeneélet diskurzusai (1948-1956)", Magyar Zene 41/2 (2003. május), 242-246. A vita jelentőségéhez egy harmadik résztvevő, Járdányi Pál személyére nézve lásd Kusz Veronika, Járdányi Pál (Budapest: Mágus, 2004), 5-6.
8. Petőfinek és a nemzeti retorikának a kommunista propagandában játszott szerepéhez lásd Gyurgyák János, „A kommunisták és a nemzeti kérdés", in Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története (Budapest: Osiris, 2007), 510-521.; Gyarmati György, „Frusztrált (inter)nacionalizmus", in A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956 (Budapest: ÁBTL-Rubicon, 2011), 234-245.
9. Obernyik Károly, „Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban", in Színművek 1848-1849-ből, szerk. Kerényi Ferenc (Budapest: Unikornis, 1998) = A magyar dráma gyöngyszemei, 9, 139-184.
10. Szövegkönyv: OSZK, FM 6/6507 és 6508 (a Fővárosi Operettszínház bemutatójának gépiratos szövegkönyveiről készült mikrofilmkópiák). Zongorakivonat: Bécsi diákok. Romantikus nagyoperett 3 felvonásban. Szövegét írta: az Operett Szinház munkaközössége. Zenéjét Strauss mű­veiből és korabeli muzsikából összeállitotta Majorossy Aladár (Buda­pest: Marton Sándor örökösei / Preszler, 1949).
11. Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség iratai. A Fővárosi Operettszínház 1955. május 19-iki társulati ülésének jegyzőkönyve (OSZK, Fond 16/40).
12. Venczel Sándor, „Virágkor tövisekkel. Beszélgetés Gáspár Margittal", Színház 32/9 (1999. szeptember), 42.
13. Színház és Filmművészet 6/5 (1955. máj.), 360.
14. Színház és Mozi 8/14 (1955. ápr. 8.), 16.
15. Új magyar irodalmi lexikon, szerk. Péter László, II (Budapest: Akadémiai, 1994), 775-776.; Új magyar életrajzi lexikon, szerk. Markó László, III (Budapest: Magyar Könyvklub, 2007), 163-164. Vö. Háy saját, igen szubjektív visszaemlékezéseivel: Született 1900-ban, ford. Háy Gyuláné Majoros Éva (Budapest: Interart, 1990), ill. Gajdó Tamás munkájának vonatkozó részével: „Színház és diktatúra Magyarországon, 1919-1962", in Színház és diktatúra a 20. században, szerk. Lengyel György (Budapest: Corvina/OSZMI, 2011), 379.
16. Háy Gyula, Az élet hídja (Budapest: Szépirodalmi, 1951).
17. Háy vitát kiváltó cikke: „Színházi levél néhány barátomhoz a magyar drámáról", Béke és Szabadság 4/40 (1953. szept. 30.), 16-17. Kende válasza: „A magyar drámairodalom néhány kérdéséről Háy Gyula »színházi levele« kapcsán", Irodalmi Újság 4/21 (1953. okt. 10.), 7. A vitához kapcsolódó további állásfoglalások az Irodalmi Újságban: Gyárfás Miklós, „A magyar dráma ügyének vitájához", 4/22 (1953. okt. 24.), 5.; Hámos György, „Vita Háy Gyula leveléről s Kende István válaszáról", uott.; Háy Gyula, „A magyar dráma kérdéséhez", 4/24 (1953. nov. 21.), 6.
18. A színházirányítás korabeli mechanizmusáról és változásairól lásd: Heltai Gyöngyi, Usages de l'opérette pendant la période socialiste en Hongrie (1949-1968) (Budapest: Collection Atelier Könyvtár, 2011), 112-165.
19. Háy Gyula, „Miért nem szeretem?", Irodalmi Újság 7/40 (1956. okt. 6.), 3-4.
20. 1956 márciusi színlap (OSZMI).
21. Szabadság, szerelem... Daljáték 3 felvonásban. Szöveg: Háy Gyula. Versek: Fi­scher Sándor. Zene: Huszka Jenő. Teljes zongorakivonat szövegkönyvvel (Budapest: Zene­mű­kiadó Vállalat, 1956).
22. Hangfelvételek a Magyar Rádió Archívumában (079423-079432, 109851, 124599, 124635, 146677, 154377, 150736, 16391, 286144, 286146, 286147, 374541).
23. Kéziratos zenekari szólamok és partitúrák a Magyar Rádióhivatal Kottatárából, pecsétjével (ROP 174/c, valamint 50-53 a Magyar Rádió Kottatárában).
24. Színpad és közönség. Magyar színház adatok, szerk. Taródi-Nagy Béla (Budapest: Színháztudományi Intézet, 1962), II, 138-139.
25. Uott., 126-127. és 138-139.
26. A dal általam ismert felvételeinek adatai: rádiófelvétel, Magyar Rádió Archívuma, 374541 és 079429 (1955. május 10., Csákányi László, MR Szimfonikus Zenekara, vez. Várady László); gramofonlemez, OSZK, HN 30.765 ([1955], Csákányi László, MR Szimfonikus Zenekara, vez. Várady László); LP-lemez, MR Archívuma, 146677 / OSZK HKSt 11.332 (1978, Csákányi László, MÁV Szimfonikus Zenekara, vez. Behár György); rádiófelvétel/LP-lemez, MR Archívuma, 109851 (1988. április 26., Csákányi László, Wolf-együttes); rádiófelvétel, MR Achívuma, 16391 (átjátszás: 1994. február 9., Csákányi László, [MÁV Szimfonikus Zenekara, vez. Behár György]); magnókazetta, OSZK, MgK 2.525 (1995, Csákányi László, MÁV Szimfonikus Zenekara, vez. Behár György); CD-lemez, OSZK, HKCD 50.301 és HKCD 56.748:2 (1990, 1995, 2010, Csákányi László, MÁV Szimf. Zkar, vez. Behár György).
27. Rátonyi Róbert, Operett (Budapest: Zeneműkiadó, 1984), II, 330.
28. Fischer életrajzához lásd a Zeneművészeti Főiskola évkönyveit az 1918/19, 1920/21, 1921/22 és 1922/23-as tanévről, valamint: Magyar Színművészeti Lexikon, szerk. Schöpflin Aladár (Budapest: Országos Színészegyesület, [1929-1932]), II, 43.; Szabolcsi Bence és Tóth Aladár, Zenei lexikon, átd. kiadás, szerk. Bartha Dénes (Budapest: Zeneműkiadó, 1965), I, 634.; Brockhaus-Riemann zenei lexikon, a magyar kiadást szerk. Boronkay Antal (Budapest: Zeneműkiadó, 1983), I, 579.; Muzsika 38/4 (1995. ápr.), 45.
29. Irodalmi Újság 6/18 (1955. ápr. 30.), 4. Az álló betűs rész saját kiemelésem.
30. Mellesleg a zeneszerző fennmaradt vázlatai és fogalmazványai (OSZMI Kézirattár, H-I.1.2 700) alapján, egy utóbb elvetett terv szerint teljesen más szövegű és zenéjű szólószámot szánt Melchiornak: egy 2/4-es, E-dúr/e-moll hangnemű sanzont, melynek szövege így kezdődik: „Nem mosolygott felhőtlenül soha rám a nyár-ég...".
31. Gáspár Margit. A múzsák neveletlen gyermeke. A könnyűzenés színpad kétezer éve (Budapest: Zeneműkiadó, 1963). Németül: Stiefkind der Musen. Operette von der Antike bis Offenbach, übers. von Hans Skirecki (Berlin: Lied der Zeit, 1969). A Gáspár munkájában kifejtett operett-eredetmítosz értelmezéséhez lásd Heltai Gyöngyi tanulmányát: „Az operett eredetmítoszai és a politika. Egy »kitalált tradíció«", in uő., Az operett metamorfózisai, 1945-1956. A „kapitalista giccs"-től a haladó „mimusjáték"-ig (Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2012), 39-69.
32. No. 12 Bál az udvaron, „Itt a verkli..."; No. 9 Szerenád, „Bár példaszó..."; No. 10 Kettős, „Súrolj, súrolj babám...". Nemtudomka. Operett 3 felvonásban. Szövegét irta Bakonyi Károly. A verseket irta Harsányi Zsolt. Zenéjét szerzette Huszka Jenő. Teljes szöveges zongorakivonat (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, cop. 1914, lemezszám: R. és T. A. 1123).
33. No. 9 Anna és Fedor kettőse, „Rég eltűnt, aki szívem úgy tiporta szét..." és No. 5 Anna keringője, „Szállnék, mint a madár...". Hajtóvadászat. Operett 3 felv. Irta: Martos Ferenc. Zenéjét: Huszka Jenő. Először adták 1926. X. 22 (hely és kiadó nélkül; [1926]). Kéziratból litografált zongorakivonat, a prózát nem tartalmazza.
34. Fel­támadt [sic] a tenger. Petőfi Sándor költeménye. Huszka Jenő zenéje (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 1948).
35. Huszka Jenő hagyatéka, OSZMI (H-I.1.2/700). A levél, melyben a zeneszerző csak a Hajtóvadászatból kölcsönzött két számról tesz említést, Dr. Palágyi Róbert jogtanácsosnak íródott.
36. „Márciusi vihar a végleges címe a Fővárosi Operettszínház legközelebb bemutatásra kerülő magyar operettújdonságának, melyet Jókai után Háy Gyula írt s zenéjét Huszka Jenő szerezte." Színház és Mozi 8/11 (1955. márc. 18.), 28.
37. Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség iratai. A színházak 1954/55 évi ideiglenes műsorterve (OSZK, Fond 16/33, fol. 3).

1. kotta: Huszka, Szabadság, szerelem (1955), No. 12 Magyar táncok, 1-16. ütem (Lassú) Az Editio Musica Budapest szíves engedélyével

Jelen írás a „Könnyűzene - könnyű zene?" című konferencián (Zenetudományi Intézet, 2014. jan. 31. - febr. 1.) tartott előadás tanulmányváltozata, és az OTKA támogatásával végzett posztdoktori kutatásaim (PD 83524) nyomán, az MTA úgynevezett Lendület pályázata (80806) keretében készült. Elkészítéséhez több közgyűjtemény - az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Színháztörténeti és Zeneműtára, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) Kézirattára, a Magyar Rádió Archívuma és Kottatára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Régi Zenetörténeti Kutatókönyvtára - nyújtott segítséget. Köszönetet mondok valamennyi említett intézmény munkatársainak.

2. kotta: Huszka, Szabadság, szerelem (1955), No. 12 Magyar táncok, 31-46. ütem (Ugrós nóta) Az Editio Musica Budapest szíves engedélyével

3. kotta: Huszka, Szabadság, szerelem (1955), No. 12 Magyar táncok, 95-110. ütem (Friss) Az Editio Musica Budapest szíves engedélyével

(Folytatás)

Múltidézés

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem    - (V/4. rész)

„EGY NEM KÖNNYŰ OPERETT”

Visszatérve a munkám kezdetén felvetett másik kérdéshez: minek tekintsük mármost a Szabadság, szerelem zenéjét, könnyűzenének? Gáspár kétségkívül könnyűzenének tekintette az operettet általában - erre utal egyebek mellett 1963-as operettkönyvének szerény alcíme: „A könnyűzenés színpad kétezer éve".31 A Huszka-operettet pedig „igazi musicalféle..."-ként említi; úgy tűnik, az ő szemében afféle „East Side Story" volt. Mindazonáltal haboznék musicalnek nevezni egy olyan operettet, melyben 19. századi verbunkost táncolnak. Megjegyzendő azonban, hogy bár a palotás kétségkívül karakterisztikus részlet, amely ráadásul közzeneként meg is ismétlődik a darabban, természetesen találunk a műben olyan zeneszámokat is, amelyek lényegesen könnyedebbek - ilyen mindenekelőtt a szubrett- és komikus szereplőkhöz kapcsolódó No. 3, 6 és 13 tánckettős.

Nem biztos tehát, hogy szerencsés egy egész estét betöltő zenés színpadi művet egyszerűen a komoly- vagy a könnyűzene kategóriák valamelyikébe beskatulyázni. Már csak azért sem, mert a magyar operett prototípusa abból az elképesztő stiláris és műfaji eklektikából született, amely a késő 19. századi magyar színházi életet - különösképpen a vidéki színházi életet - jellemezte; olyan színházi karmesterek működése nyomán, akik az operáktól a népszínművekig mindenféle műfajú darabot komponáltak és vezényeltek. Ez az eklektika később csak fokozódott. A 19. századból örökölt magyaros stílus mindenesetre ténylegesen populáris zene volt, s kezdettől fogva hozzátartozott a magyar operetthagyományhoz - szemben a Boci-boci tarka matyó lagziját kísérő, kodályi útmutatást követő folklorisztikus stílussal.

Tekinthetjük-e komolyzenének a palotást? Kétségkívül inkább emlékeztet egy olyan 19. századi műzenei stílusra, amelyet ma inkább komolyzeneként tartunk számon. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy a tánczenei fogantatású színpadi verbunkos Erkel korában ugyanolyan „komoly" zenének számított volna, mint teszem azt Beethoven Egmont-nyitánya. Ráadásul meglehetősen nagy a kontraszt, ha Huszka táncbetétjét egy progresszív zeneszerző közel egykorú műve után hallgatjuk meg. Ami miatt mégis komolynak érezzük, az az Erkel-kor reminiszcenciái mellett elsősorban az előadó apparátus: a klasszikus zenei hagyományban gyökerező szimfonikus zenekar (két fuvola, oboa, két klarinét, fagott, három kürt, két trombita, három harsona, üstdob és egyéb ütők, hárfa, vonóskar).

Mint láthattuk, az agg Huszka operettje a nézettségi adatok szerint a megcélzott népszerűséget nem, vagy csak csekély mértékben érte el. Ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy a Szabadság, szerelem zenéje összességében Melchior ernyőjéhez hasonlóan régidivatúnak számított a bemutató idején. Részben a zeneszerző meglett korának velejárójaként, hiszen olyan komponistáról van szó, aki 1893 és 1905 között végezte tanulmányait a Zeneakadémián. A régivágású stílus ugyanakkor Huszka kompozíciós módszeréből is adódik: legalább öt zeneszám korábbi kompozíciók újrafelhasználása révén jött létre. A No. 5 (A postakocsi érkezése, „A posta jön..."), No. 6 (Tréfás tánckettős, „Jó az utazás...") és No. 13 (Játékkettős, „A színi pálya csuda világa...") a zeneszerző 1914-ben bemutatott operettjéből, a Nemtudomkából származik;32 a főszereplők No. 18 kettőse („Ó csakhogy hazaértem..." - „Áldom az ég urát") két további zeneszám összekapcsolásából ered, melyek eredetileg az 1926-ban bemutatott és megbukott, Hajtóvadászat című operett részét képezték;33 a már említett forradalmi kórus, a Felvirradott a hajnal pedig egy eredetileg a '48-as centenáriumra komponált Petőfi-megzenésítés, a Feltámadott a tenger kontrafaktuma.34 A kölcsönzések egy részére szerzői jogi problémák miatt maga Huszka hívta fel a figyelmet egy 1955. március 16-án kelt levelében.35 E levél azért is érdekes, mert mintegy két héttel a premier előtt a zeneszerző a véglegestől eltérő címmel, Márciusi viharkéntemlíti benne az operettet - akárcsak a Színház és Mozi egykorú tudósítása.36 Igaz, a végleges cím már egy 1954. október 4-i keltezésű, ideiglenesnek nevezett színházi műsortervben felbukkan.37 A dokumentum szövegezése - „Jókai-Háy-Huszka: Szabadság, szerelem, vagy Jókai-Bálint: Istenhegyi lány" - arra utal, hogy a Huszka-operett bemutatása - sejthetően a nemzeti forradalmi téma kényes volta miatt - ekkoriban még nem volt teljesen eldöntött tény, s alternatív lehetőségként egy másik Jókain alapuló darab bemutatását is tervbe vették. De vajon miért kellett alig néhány héttel a premier előtt végleg elvetni a másik címváltozatot? Talán azért, nehogy a Márciusi vihart a márciusi párthatározatokra való utalásként értsék?

Bárhogy is volt, az operettbeli palotás megítélésem szerint éppen azáltal hat könnyűzenének, hogy egy évszázaddal korábbi, komolynak látszó zenei stílust kelt új életre. Természetesen nem kívánom elmosni azt a sok esetben nyilvánvaló és nem alaptalan különbséget, melyet a mindennapi szóhasználatban a „komoly-" és „könnyűzene" kategóriáinak szembeállításával szokás megragadni. Munkámmal mindössze arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ezek nem minden esetben szerencsés és egyértelmű terminusok. }

(Jegyzeteket lásd a befejező,  V/5.részben)

 (Folytatás)

Múltidézés

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem   - (V/3. rész)

„EGY NEM KÖNNYŰ OPERETT”

A Gáspár-interjúnak az operett fogadtatására és a Jókai-regényt dramatizáló Háy Gyula személyére vonatkozó részletei mindenesetre annál érdekesebbek, mivel Háy meggyőződéses kommunista író volt.15Tanácsköztársaság alatti szerepvállalás, Németországban, Ausztriában és a Szovjetunióban töltött emigránsévek után a második világháború végeztével tért haza Magyarországra. A kommunista hatalomátvételt követően a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturgjaként működött. 1946 és '54 között több művét is bemutatta a Nemzeti Színház; 50-es évek elején írott drámái, például a Kossuth-díjjal jutalmazott Az élet hídja (bem. 1951. febr. 13.) alapján bízvást tekinthetnénk egyszerűen Rákosi udvari költőjének. A darab témája a Kossuth-híd 1946-os felépítése, a hídépítés sikerét veszélyeztető jégzajlás problémáját pedig deus ex machinaként Rákosi elvtárs oldja meg: az egyik munkással folytatott telefonbeszélgetést követően máris hívja Vorosilov marsallt és elintézi, hogy a Vörös Hadsereg robbantókülönítménye meg egy szovjet jégtörő hajó a magyar munkások segítségére siessen.16 Sugárzóan boldog végkifejlet...

Háy további sorsa mindenesetre nem ilyen problémamentesen alakult: az udvari költőből ellenzéki író, majd forradalmár lett. Az operett bemutatása idején már Nagy Imre köréhez tartozott, és a Petőfi Kör tagja volt. Mi több, annak ellenére, hogy korábban maga is az állami cenzúrát gyakorló Dramaturgiai Tanács tagja volt, 1953 őszén magával Kende Istvánnal, a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának vezetőjével keveredett sajtóvitába, akit hivatalával együtt nyíltan hibáztatott a magyar dráma válságáért.17 Nem minden alap nélkül: Kende a keményvonalas, rákosista színházirányítás képviselője volt a minisztériumban, s azt követően is a régi rend védelmezője maradt, hogy az 1953-as kormányváltás nyomán Révai Józsefet Darvas József váltotta a tárca élén.18 Háy viszont egyre ellenzékibb hangot ütött meg: 1956. október 6-án, a korábban koncepciós perben elítélt és kivégzett kommunista politikus, Rajk László újratemetésének napján vitriolos hangú szatírát közölt az Irodalmi Újságban arról, miért nem szereti Kucsera elvtársat.19 November 4-én, a szovjet bevonulás napján pedig ő olvasta be a Rádióban a Magyar Írók Szövetségének segélykérő nyilatkozatát. A forradalom bukását követően az úgynevezett „nagy íróper" egyik mellékszereplőjeként hat év börtönre ítélték, három év után amnesztiával szabadult. 1964-től haláláig osztrák, illetve svájci emigrációban élt.

Kucsera elvtárs ide vagy oda, a forradalmi operettromantika nem csak egyes pártbeliek, de a szélesebb közönség körében sem bizonyult igazán népszerűnek. Úgy tűnik, hogy a mű 100. előadását hirdető színlapon inkább a vágyott, mintsem ténylegesen megvalósult 100. előadásról lehet szó.20 Annak ellenére, hogy 1956-ban a mű zongorakivonata és teljes szövegkönyve megjelent a Zeneműkiadónál,21 továbbá hangfelvételek22 és zenekari szólamok23 tanúsága szerint több részletét a Rádióban is adták, a darab Taródy-Nagy Béla adatai szerint mindössze 98 előadást ért meg és 110 478 néző látta.24 Vagyis nem csupán a korszak bombasikere, Kálmán Csárdáskirálynőjének átdolgozása (1954-56: 1199 előadás / 1 027 389 néző), de még Vincze téeszoperettje, a Boci-boci tarka (1953-56: 262 előadás / 203 349 néző) is lényegesen több előadást ért meg.25 Ez még akkor is elég gyenge fogadtatás, ha tekintetbe vesszük: a Huszka-darab szériájának rövidségében valószínűleg közrejátszott, hogy az operettforradalmat másfél évvel később igazi forradalom követte; '56 október-novemberét követően a darab így témája és Háy személye miatt még kevésbé lehetett kívánatos. Tudomásom szerint soha nem újították fel azóta.

Annál feltűnőbb, hogy a teljes mű sikertelensége ellenére az operett egyik száma már '55-ben meglepő népszerűségre tett szert; nem csupán gramofonlemezen jelent meg ekkoriban, de még a '70-es, '80-as években is több hangfelvétel készült belőle. Pedig csak egy mellékszereplő viszonylag jelentéktelen zeneszámáról van szó: a sánta orvos, Glanz Melchior ¾-es, kétstrófás D-dúr kupléjáról, melynek refrénje azzal a kérdéssel zárul: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?"26 Rátonyi Róbert visszaemlékezései szerint27 e dalt reggeltől estig játszotta a Rádió, és ennek jogdíjaiból vásárolhatott zongorát később világhírű karmesterekké váló fiainak az operett verseinek szerzője, az alapos zeneszerzéstanulmányokat folytatott színházi karmester, opera- és operettszövegkönyv-fordító, rádiós zenei dramaturg, Offenbach-Kenner: Fischer Sándor (1900-1995).28 Feltételezem, hogy e zeneszám népszerűsége - a fiatal Csákányi László előadásán túl - nem kis részben Fischer szövegének volt köszönhető. Paradox módon erre látszik utalni az Irodalmi Újság korabeli kritikusának, Hegedűs Zoltánnak megjegyzése is, jóllehet szerinte

[...] a dal szövege nem illik egy 48-as honvédorvos szájába, (a közönség azonban minden este megismételteti, szeretném hinni, hogy nem a szövege, hanem nagyon hangulatos muzsikája miatt).29

Melchior arról énekel, hogyan keresi fel az orvos gyógyulásra áhítozó betegeit:

I.

Társtalanul járogat az orvos,

Csak egy régidivatú vén ernyőt hordoz,

És soha meg nem áll, betegekhez jár,

Bekopog, s kikopog mindent.

Mert kikopog, nincs titok ott semmi.

Tudja jól, mi az oka, mit kell majd tenni.

Mért dobog úgy a szív,

Ha van egy kis ész, az egész nem is nehéz.

Refr.

„Doktor úr, doktor úr, itt bent valami fáj,

azt hiszem, a szívemmel baj van.

Doktor úr, doktor úr, úgy sajog ez a táj."

Így nyöszörög és könyörög sok panaszos száj.

„Doktor úr, doktor úr, ellene mit ajánl?

Jaj, ugyebár meggyógyít engem?"

Azt azért senki sem kérdezi meg a doktortól,

„Doktor úr, a maga szíve sose fáj?"

II.

Szép feladat, hogy valaki doktor,

Bárha nem pihen is az ágyában sokszor,

Mert idekéri egy, oda várja más,

S betege jöhet-e rosszkor?

Így bekopog sorra a sok ajtón,

Kérem nyújtsa ki csak a nyelvét, sóhajtson,

Ez nagyon ismert kór, ő maga tudja jól,

Bár erről soha se szól.

Refr.

Doktor úr, doktor úr... (stb.)30

A dal szövegében említett doktor, akárcsak Melchior maga, a szöveg szerint „régidivatú vén ernyőt hordoz" - legalábbis az 1956 előtti felvételeken és forrásokban, mert a későbbi felvételeken „vén ernyő" helyett következetesen „kis táska" szerepel. Az apró változtatás több lehet merő véletlennél. Tudván, hogy az 1958-ban koncepciós perben elítélt majd kivégzett reformer miniszterelnök, Nagy Imre gyakran mutatkozott karján régidivatú vén ernyővel, nagyon is elképzelhető, hogy a szöveget épp azért kellett megváltoztatni '56 után, mert a kádári konszolidációt követően nemkívánt emlékeket idézhetett fel.

(Jegyzeteket lásd az V/5.részben)

(Folytatom)

(Folytatás)

Múltidézés

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem    - (V/2. rész)

„EGY NEM KÖNNYŰ OPERETT”

Ami a külsőségeket illeti, Háy Gyula (1900-1975) szövegkönyve meglehetős hűséggel követi Jókai regényét. Említésre méltó különbség azonban, hogy az operett cselekménye kizárólag az 1848/49-es évekre sűrűsödik. Háy a hagyományos szereptipológia jegyében egy Erzsók nevű cselédlány-szubrettel és egy Orkán nevű színész komikussal gyarapítja a szereplők sorát; a négyesfogat így hatosfogattá bővül, két szubrett-komikus páros is van.4 Talán a legérdekesebb eltérés az irodalmi előképhez képest, hogy az operettben egyáltalán nem szerepel a regény Pusztafi névre hallgató költője - éppen az a figura, akit Jókai nyilvánvalóan Petőfiről mintázott. Az viszont már a bemutató idejének történelmi helyzetéből következett, hogy a szabadságharc leverésében segédkező, Paszkievics vezette orosz haderőt a szövegkönyv nem említi - ez ugyanis igen kellemetlen történelmi párhuzamokra adhatott volna alkalmat egy szovjet csapatok által megszállt országban.

Az operett nemzeti történelmi témája és magyaros hangja azonban mintha meglepő ellentmondásban lenne a bemutató időpontjával és helyszínével: a mű premierjére ugyanis a Rákosi-korszak vége felé, az államosított Fővárosi Operettszínházban került sor, melynek hithű kommunista igazgatónője, Gáspár Margit 1949 óta kitartóan fáradozott a magyar operetthagyomány és a szovjet szocialista realista operett ötvözetének kikovácsolásán. Az ideológiailag haladó operett megteremtése jegyében olyan művek születtek, mint Vincze Ottó, Csizmarek Mátyás és Innocent Vincze Ernő Boci-boci tarka című opusza (bem. 1953. július 3.), mely a mezőgazdaság kollektivizálását és a falusi osztályharcot dolgozta fel, s melynek végén a paraszt primadonna és a traktoros bon­viván matyó népdalszvit hangjaira esküszik egymásnak örök hűséget.5 A Jókai-regény dramatizálása ehhez képest meglepő választásnak tűnik. Nem a magyar történelmi téma általában, hiszen ilyennel a legridegebb sztálinista időkben is találkozhatott az Operettszínház közönsége: 1951 októberében mutatták be Sárközy István, Semsei Jenő és Benedek András A szelistyei asszonyok című művét, Mikszáth azonos című regénye nyomán; ennek cselekménye - milyen poétikus! - Mátyás uralkodása alatt játszódik.6 A forradalmi romantika és annak zenei hagyománya sem volt idegen a rákosista kultúrpolitikától, mint azt többek között Szabó Ferencnek az 1951-es Magyar Zenei Hét alkalmával tett kijelentései tanúsítják.7 A forradalmi romantika már csak azért sem volt idegen, mert a kommunista hatalomátvétel egybeesett a '48-as forradalom centenáriumával, s az új rezsim nemzeti mázzal leöntött retorikájában Lobogónk, Petőfi kitüntetett szerepet kapott.8 Nem meglepő tehát, hogy a Gáspár vezette Fővárosi Operettszínház mindjárt az államosítást követően, 1949 szeptemberében forradalmi témájú operettel kezdte meg működését: a Bécsi diákok címet viselő darab 1848-ban játszódó szövegkönyve, melyet a színház Munkaközössége jegyzett, Obernyik Károly Magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című vígjátékán (bem. Pest, Nemzeti Színház, 1849) alapult.9 Zenéjét Majorossy Aladár állította össze ifjabb Johann Strauss műveiből; a keringőkirályt a szövegkönyv atyjával együtt fel is lépteti a darabban, melyben betétdalként egy Petőfi-megzenésítés, az Olaszország című vers is elhangzott.10

A Szabadság, szerelem bemutatására azonban alaposan megváltozott körülmények között, a Sztálin halálát követő átmeneti enyhülés rövid időszakának vége felé került sor: az új moszkvai direktíváknak megfelelőn 1955. április közepén mondatták le az '53 júliusában kinevezett, reformkommunista Nagy Imrét a miniszterelnökségről, és próbálta helyreállítani hatalmát Rákosi. Az Operettszínház színészei így a Huszka-operett premierje után másfél hónappal tartott társulati ülésen a jegyzőkönyv tanúsága szerint nem csupán arról értesülhettek, hogy az intézmény 114,6%-kal túlteljesítette az előirányzott bevételi tervet, megnyerve a színházak gazdasági versenyét, hanem arról is, hogyan kell érvényesíteni szakterületükön a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének a jobboldali elhajlást elmarasztaló, márciusi határozatait.11 A Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályának útmutatását ismertető Gáspár Margit a Huszka-darabot érdekes módon nem a múlt felé forduló és ideológiailag káros régi típusú operettek közé sorolta, hanem olyan, „hasznos"-nak nevezett szocialista realista operettekkel együtt említette, mint A szelistyei asszonyok és az Állami áruház.

Figyelemre méltó ehhez képest, hogy az operett forradalmi témája, ha hihetünk Gáspár évtizedekkel későbbi visszaemlékezésének, rákosista körökben nem váltott ki maradéktalan lelkesedést. Venczel Sándornak adott, 1988-as interjújában, amely jóval később, csak a '90-es évtized végén jelent meg a Színház című folyóiratban, az Operettszínház egykori igazgatónője így nyilatkozott a darabról:

[...] akármilyen érdekes, szép volt az előadás, kikaptunk érte. A premieren ott volt Rákosi titkára, és azt mondta nekem: maguk miért mindig csak bukott forradalmakkal foglalkoznak? Hát hiába, ha egyszer nem voltak győztes forradalmaink... De gondolom, azért sem szerették a darabot, mert Háy írta, bár ezt én előre tudtam és vállaltam. Pedig nagyon erős, drámai anyag volt, már igazi musicalféle. Ha agyonütnek, sem tudom, ki volt akkor a nagy-budapesti párttitkár, mindenesetre ő is eljött, és azt mondta: ez a darab túl drámai, ez nem ide való, legföljebb az Erkel Színházban lehetne megcsinálni...12

Ami azt illeti, a Szabadság, szerelem valóban meglehetősen komolyra sikeredett. Olyannyira, hogy a Színház és Filmművészet kritikusa, Sebestyén György nem minden alap nélkül kifogásolhatta a bemutató előadást követően: „milyen operett az, amin keveset lehet nevetni?"13 A szüzsé 19. századi voltán túl valószínűleg ez a nem éppen tréfás jellege magyarázza, hogy a premier színlapján és a mű nyomtatott kiadásában nem „operett", hanem „regényes daljáték" a műfaji megjelölés; a Színház és Mozi premier-beszámolójának névtelen kritikusa pedig így jellemezte a darabot:

[...] regényes, romantikus, hősies, hazafias zenés darab, ifjúságunk olvasmányainak hőseit megelevenítő, történelmünk hőskorát idéző, szórakoztatva lelkesítő és lelkesítve is szórakoztató.14

(Jegyzeteket lásd az V/5.részben)

(Folytatom)

Múltidézés

Huszka Jenő: Szabadság, szerelem  - (V/1. rész)

„EGY NEM KÖNNYŰ OPERETT”

Nem tévedés: az 1-3. kottán idézett zenét nem a 19. század közepén, hanem a 20. század ötvenes éveiben írták; a bemutatóra nem 1844 januárjában, hanem 1955 áprilisában került sor; a zeneszerző pedig nem Erkel Ferenc, vagy valamely kortársa, hanem a magyar operett ekkor már meglehetősen öregecske grand old manje: a nyolcvanadik évében járó Huszka Jenő. A Szabadság, szerelem címet viselő operett második felvonásából idézett táncbetétnek a zeneszerző a „Magyar táncok" címet adta, a szövegkönyvbeli szereplők pedig „palotás"-ként emlegetik. Mint láthatjuk, a balettzene a 19. századi műzenei verbunkos minden jegyével ékes: lassú-friss felépítésű; ebből az 1. kotta a líd kvartos a-moll hangnemű nyitó szakasz kezdetét mutatja, melyet a zeneszerző - legalábbis a kéziratos partitúrában - ténylegesen „Lassú"-nak címzett.1 Negyedelő, lassú dűvő kíséret, dallamát pedig sok előke és feszes pontozott ritmusok jellemzik. Bő másodlépések és bokázó zárlat adja tudtunkra, hogy igazi magyar zenét hallunk - wahre ungarische Nationalmusik aus dem echt ungarischen neunzehnten Jahrhundert. A zeneszámmal kapcsolatban nem túlzás sarkantyúpengetésről beszélni; olyannyira nem, hogy az említett partitúrába a zeneszerző több helyütt beírta a „sarkantyú" szót az ütőhangszerek szólamához, jelezve, hogy a színpadon ágáló táncosoknak a megfelelő ritmusban kell pengetni a sarkantyút. A friss voltaképpen két részből áll: az első egy szinkópás ritmusú, esztam-kíséretes, „Ugrós nótá"-nak nevezett szakasz, előkés fricskákkal, líd kvartos a-mollban kezdve (2. kotta), de maggiore, A-dúr kicsengéssel. Az ugrós nótát követi a tulajdonképpeni „Friss", amely végig A-dúrban van, s amelyben elsősorban a tizenhatod-aprózás a meghatározó (3. kotta).

De miért és milyen összefüggésben kerül elő a 19. századi verbunkos egy 1955-ben keletkezett és bemutatott operettben? És használhatjuk-e ezzel az operettel kapcsolatban a könnyűzene szót?

Az Erkel és Petőfi korát idéző magyaros hang természetesen nem véletlen: a darab színhelye valóban a 19. századi Magyarország. A cselekmény meglehetősen viharos történelmi korszakban játszódik: az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. A palotást a Nemzeti Színház művészei táncolják, miután arról értesültek, hogy a győztes magyar honvédseregek Pest felé tartanak. Az operett azonban ennél jóval konkrétabban kapcsolódik Petőfihez: mindjárt a címe a közismert Petőfi-vers éléről származik, melynek megzenésítése betétdalként hangzik el az operett első felvonásában - akárcsak egy másik Petőfi-vers, a Feltámadott a tenger átköltése, egy forradalmi kórus keretében, „Felvirradott a hajnal..." szöveggel. Igaz, a szövegkönyv alapjául nem Petőfi, hanem egy másik 19. századi magyar szerző műve szolgált: Jókai Mór Politikai divatok című regénye.

Jókai műve Lávay Béla és Hargitay Judit viszontagságos történetét beszéli el a reformkortól a Bach-rendszer végéig. Judit szülei eltiltják lányuktól szerelmét, az ügyvéd és politikus Lávayt, mivel az a megyegyűlésen a feltétel nélküli jobbágyfelszabadítás mellett szónokolt. Mi több, Judit apja végrendeletében meghagyja, hogy amennyiben halála után lánya Lávayhoz menne férjhez, teljes örökrésze a szülők által kiszemelt vőjelöltre, a végrendelet elkészítésében segédkező Bárzsing Elekre szálljon.2 Miután anyja egy tömegszerencsétlenség során életét veszti, apját pedig a váratlan halálhír hatására végzetes szélütés éri, Judit úgy dönt, hogy az örökség helyett inkább a szerelmi házasságot választja, s egzisztenciáját biztosítandó, színésznő lesz. A sors szeszélye folytán debütálására 1848. március 15-én, a forradalom napján, egy addig betiltott dráma vezető női szerepében kerül sor a Nemzeti Színházban (természetesen óriási sikert arat).3 Úgy tűnik, hogy a szerelmesek elérik céljukat: összeházasodnak. A politikai divatok azonban gyorsan változnak: a forradalmat szabadságharc követi, Béla így esküvőjük másnapján honvédnek áll. A szabadságharc elbukik, a honvédeket megtorlás fenyegeti - kivéve Komárom védőit, akik a megadás fejében sértetlenségüket garantáló menlevelet kapnak. A férje életéért aggódó Judit Glanz Melchior orvossal ugyanolyan sebet vágat homlokára, mint amilyet Béla szerzett a háborúban, és eljátssza élete legnehezebb szerepét: férfiruhát öltve a kapitulált Komáromba megy, hogy menlevelet szerezzen neki. Már-már úgy tűnik, kudarcot vall, mert az igazolóbizottság elnöke Kolbay őrnagy, aki mindkettejüket gyermekkoruk óta ismeri. A konzervativizmusáról és feltétlen igazmondásáról híres Kolbay azonban úgy tesz, mintha nem ismerné fel Juditot, kiállítja a menlevelet és ezzel megmenti Béla életét. Végül az atyai örökség kérdése is megnyugtatóan rendeződik: Bárzsing okiratáról kiderül, hogy hamisítvány; az eredeti végrendelet egy tűzvész során megsemmisült.

(Jegyzeteket lásd az V/5.részben)

(Folytatom)

Múltidéző

Fővárosi Operettszínház – színlap plakátok - programismertető - 1959. január hó

Lajtai Lajos: Három tavasz

Farkas Ferenc: Vők iskolája

Kerekes János: Kard és szerelem

Gyöngy Pál: Narancshéj

Bródy Tamás: Köztünk maradjon

Eisemann Mihály: Bástyasétány 77

Petress Zsuzsa, magyar színésznő, primadonna, a Budapesti Operettszínház érdemes és kiváló művésze volt.

Ma tizennyolc esztendeje hagyott itt bennünket. (Budapest, 1928. december 11. – Budapest, 2001. március 4.)  

Forrás: Médiaklikk.cms.mtv.hu

Az Ő emlékét idézem fel most a Film Színház Muzsika hatvan évvel ezelőtti lapszámában megjelent írás újraközlésével:

„Primadonna és színésznő”

• Film Színház Muzsika, 1959. január 2. (1. szám)

A primadonna nemrég az álmairól nyilatkozott; nem voltak ezek talányos álmok. Miről is álmodhatott egy ifjú primadonna? Szerepekről. Nagyoperettről, belépőkről és duettekről. S egy kicsit talán az operáról is.
Most, amikor Kellér Dezső és Lajtai Lajos operettjében megkapta Rozika szerepét, Petress Zsuzsa elkeseredett. Hiszen ez nem igazi primadonna-szerep! Ez inkább próza. A szereposztás körül vihar kerekedett. A prózai szerep, úgy tűnt fel, nem jelent meg az ifjú primadonna álmaiban. Csak négy énekszám az egész. Kis kóristalány az első felvonásban, földbirtokosné a másodikban, a színészotthon öreg lakója a harmadikban. Hol itt a csillogás? Hol itt az énekalkalom? Pedig Petress Zsuzsa prózai színésznőnek készült a főiskolán, közben fedezték fel szép énekhangját. Így vált belőle primadonna.
S most, a „Három tavasz” premierjén Petress Zsuzsa pompásan egyesítette a kettőt: a prózai színjátszást és az operettet. A szerep eltér az eddigi operettfiguráktól. Megírt, megrajzolt szerep, emberi tulajdonságokkal, jellemábrázolási alkalommal. Úgy indul, mint egy szabályos primadonna-szerep, mintha egy kóristalány csodálatos karrierje kezdődnék. De nem így folytatódik.

A kis kóristalányból nem lesz híres primadonna, hanem csalódott, szegény dúsgazdag asszony, azután emlékein merengő, megkopott segédszínésznő, s végül a színészotthon elfáradt lakója. S Petress Zsuzsa, akiről mindig tudtuk, hogy kitűnő színésznő is, igazi lélekrajzzal, művészi karakterábrázolással lepett meg. Emberi sorsot tárt fel a három felvonás más és más alakjában, tavaszt mutat, mint kóristalány, érlelő nyárutó szomorkodik benne, amikor földbirtokosné, s fáradt, de megbékélő őszt villant fel, mint öreg színésznő. S mert öreg lenni! Maszkjában, játékban, tartásban. Akadt ugyan néhány operettrajongó nézője, aki felrótta: „Miért öregíti magát ennyire a harmadik felvonásban? Operett az operett, s a primadonna maradjon primadonna. Tehát szép és csillogó még az öregségben is. Petress Zsuzsa így válaszolt: „Igaz, de a primadonna — színésznő is. Nem féltem a népszerűséget és a fiatalságot a jellemábrázolástól. Ez a szerep, ezt kell eljátszani.”

Most már övé a szerep, minden rezdülését érzi és érezteti, de a kicsit keserű, szomorkás öregasszony áll hozzá a legközelebb. Így mondja: „Az egészet akartam eljátszani. A kóristalány szegénységét, s a véletlenek drámáját. Mindhárom felvonáshoz kialakítottam magamban egy-egy kis történetet. Hozzá költöttem a szerephez a lány sorsát, életútját, hogy az egész embert megmutathassam, s minden előadáson érzem, hogy a közönség megért.”

 S a néző örül az alakításnak, tapsol a jellemábrázolónak, a harmonikussá ötvözött emberi alaknak, aki a maga életét éli a színpadon, reményekkel kezdi, s öreges belenyugvással végzi, s a fináléban mintha azt mondaná: ilyen az élet.

Az öregasszonyt szereti a legjobban Petress Zsuzsa. Ez természetes, hiszen szép és fiatal. És: színésznő.

 (d. i.)

Jobb híján itt posztolom. A Nemzeti Lovas Színház igazgatója, Pintér Tibor az Operettszínház zaklatási vádak miatt kirúgott egykori igazgatóját, Kerényi Miklós Gábort kérte fel a Demjén-musical, A szabadság vándorai rendezésére. Részletek itt illetve itt.

 „A Filharmóniától a film-harmóniáig”

Beszélgetés Vincze Ottóval

/RTV Újság - 1982. április 12., Ungváry Ildikó/

Sajnos, ez a szellemes cím nem tőlem származik. A Rádióélet 1943. decemberi utolsó számában leltem rá, ahol Vincze Ottó szerzői estjét harangozták be vele. Ezért is mondhatjuk el ma róla, hogy a Rádió háziszerzője immár négy évtizede…

A beszélgetés apropója pedig a művész közelgő 75. születésnapja és Opera Szmirnába…? című új – Goldoni művére szerzett – zenés játékának a bemutatója.

- Még gimnáziumba jártam, amikor már az akadémián zeneszerzést tanultam. Első rádiószereplésem bátyám, Innocent Vincze Ernő rádiórendezéséhez kötődik. „Az utrechti diákok”-at rendezte, még a Rákóczi úti Stúdióban. Ezt kísértem – élőben – zongorán. Azóta is szívesebben dolgozom egyenes adásban, mint felvételre. Akkoriban 1 – 2 óránk volt a próbára, a szünetben átmentünk a kollégákkal egy deci nemes kadarra a Kis Pipába, s aztán jöhetett az előadás… Egyik nagyzenekari bemutatóm után (Capricciómat játszotta a Filharmónia, Ernest Ansermet vezényletével) felkeresett a Rádió főrendezője, és legnagyobb meglepetésemre egy farsangi keringő megírásával bízott meg. Az „Espresso” siker lett, s meghozta a következő megbízást. Az már sláger lett. Ettől kezdve vagyok kétarcú szerző: egyik arcom komoly áhítattal fordul az instrumentális muzsika felé, a másik – derűvel – szórakoztató zenét művel.

Sorra születtek darabjaim: operettek („Farkas a havason”, „Boci-boci tarka”, „Párizsi vendég”…), zenés játékok („Budai kaland”, „Kedves rokonok”, „Cseberből-vederbe”…), majd pedig a különféle filmzenék („Futótűz”, „A Noszty fiú esete Tóth Marival”, „Az aranyember”, Homoki-Nagy filmek kísérőzenéje…)

Egyébként mindig úgy éreztem, legjobb munkáim az íróasztal mellett születnek, még ha voltak is nagyon sikeres színházi bemutatóim. Ezek a mindennapi kenyeret adták csupán… Az ember különben egész életében két dolgot keres: az izgalmat meg a nyugalmat. Nekem mindkettőből kijutott.

- Rádiós élete izgalmas volt-e, vagy inkább nyugalmas?

- Ezt a munkát mindig szerettem, mert nincs benne lehetetlenség. A rádióban muzsikával mindent ki lehet fejezni, két szerelmes andalgását a fasorban, szívbéli megrendülést, vagy akár a helyzetkomikumot. A rádió láthatatlan film, ellentéte a valahai némafilmnek. S itt akár a zenét is „látni” lehet… Érdekes, a tévével sosem volt sikerem, pedig azt hinné az ember, hogy ott a kép sokat segít.

- S a legújabb – immár kilencedik – zenés rádiójáték milyen lesz?

- Nagyon jókedvű és emberszerető. Félúton a hetven és nyolcvan között már ennél többet nem akarhat a zeneszerző.

Vincze Ottó: Operát Szmirnába...? - zenés játék

Rádió Dalszínháza bemutatója: 1982. április 12., Kossuth adó: 15.05 – 16.00

Goldoni ötlete nyomán írta: Rácz György

Vezényel: Nagy Ferenc

Km.: az MRT szimfonikus zenekara

Zenei rendező: Fejes Cecília
Rendező: Bozó László

Szerkesztő: Bitó Pál

Szereposztás:

Ali, szmirnai kereskedő – Begányi Ferenc
Gróf Lascari, operabarát – Rozsos István
Tognina és Annina, operaénekesnők – Kincses Veronika, Csengery Adrienne
Pasqualino, tenorista – Korondy György
Carluccio, baritonista – Gáti István
Maccario, librettista – Gregor József
Lucrezia – Esztergályos Cecília (próza)
Szolga – Buss Gyula (próza)

Vincze Ottó sokoldalú komponista volt. Írt filmzenéket: például ő komponálta A beszélő köntös (1941), Liliomfi (1954), Gábor diák (1956), Alázatosan jelentem (1960), A Noszty fiú esete Tóth Marival (1960), Az aranyember (1962), Tüskevár – TV-sorozat (1967) zenéit. 

A rádió felkérésére írt daljátékokat: Kis szekeres, nagy szekeres (ötvenes évek vége), Cseberből vederbe (hatvanas évek közepe), Szűzek városa (1964), Lope de Vega, Hej, Madrid, Madrid – avagy Fiatalnak mindig rokona a fiatal (zenés játék, 1966), Hétfőtől szombatig (zenés játék), Kedves rokonok (zenés játék, 1972), Zenélő piramis (zenés játék, 1974), Operett Szmirnába (zenés játék, 1982) 

Vincze Ottó számos dalt is komponált. 

Színpadi operettjei: Farkas a havason/Havasi szerelem (Bemutató: Miskolci Nemzeti Színház, 1951), a legismertebb műve a Fővárosi Operettszínházban 1953-ban bemutatott Boci- boci tarka című háromfelvonásos operett, melyből a rádió stúdiófelvételt készített (Zentay Anna, Rátonyi Róbert, Petress Zsuzsa, Hadics László). 

Ugyancsak az Operettszínház mutatta be 1954-ben a Párizsi vendéget, amelyből a következő évben részleteket vett fel a rádió (Km. Petress Zsuzsa, Mezei Mária, Zentay Anna, Kishegyi Árpád, az MR szimfonikus zenekara, vezényel: Várady László. )

A Budai kaland című operettjének bemutatója 1962-re esett, amit a Blaha Lujza Színház adott elő. Ebből az operettből is van felvétele a rádiónak: a Rádió Dalszínháza bemutatója még ugyanebben az évben történt. A stúdiófelvételen énekelnek Németh Marika, Petress Zsuzsa, Kishegyi Árpád, Radnay György, Szabó Miklós. A Magyar Állami Hangversenyzenekart és a Fővárosi Operettszínház Énekkarát Gyulai Gaál Ferenc vezényli.

Mint karmester – a saját szerzeményein kívül - Offenbach-, Planquette-, Millöcker-, Dunajevszkij-, Huszka-, Jacobi-, Kálmán-, Lehár-,  Lajtai-operett stúdiófelvételén (rádió, hanglemez) vezényelte zenekarait.

Vincze Ottó (1906-1984) zeneszerző, karmester 

https://www.hangosfilm.hu/filmenciklopedia/vincze-otto

http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC16241/16816.htm

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:0h6AlA3kJOgJ:www.zti.hu/mza/docs/Berlasz70/Berlasz70_BozoPeter_Mufaji_hagyomany_es_politikai_kisajatitas.pdf+&cd=4&hl=hu&ct=clnk&gl=hu

(Folytatás)

Bozó Péter: Műfaji hagyomány és politikai kisajátítás Vincze Ottó Boci-boci tarka című operettjében (1953)

(részletek az írásból) - (II/2. rész)

A Boci-boci tarka zenei vonatkozásban is radikálisan viszonyul a műfaj korábbi hagyományaihoz. A továbbiakban két példán keresztül fogom illusztrálni ezt.

A kései Monarchia illetve a két világháború közti időszak operettjeiben a négyesfogat-dramaturgiából adódóan általában sok duettet találunk. A primadonna és a bonviván, illetve a szubrett és a komikus Vincze operettjében is kap két-két kettőst, ezek jellege azonban nem mondható szokványosnak. Rozika és Tóbiás No. 13 veszekedő kettőse a leghagyományosabbnak tűnik közülük: a „kuplé és tánc” típust követi. Az ilyen kettősökben egy zenei strófa ismételt vokális elhangzását követően zenekari utójátékként még egyszer megismétlődik a refrén, miközben a szereplők táncra kelnek. A záró ismétlés monotóniáját elkerülendő a szerzők időnként a hangnemi variáció olyan drasztikus eszközeihez szoktak folyamodni, mint a refrén kis szekunddal való feljebb csúsztatása. A táncos zenekari utójáték Vinczénél is megvan, transzpozíció nélkül. Olyan operettduettet azonban nem sokat ismerek, melyben a strófa főrészének és refrénjének témája kontrapunktikusan kombinálható, mi több szólamcserével is megszólaltatható. A Boci-boci tarkában a kuplé két strófáját ilyen kombináció és szólamcsere követi. A vokális szólamok kettős ellenpontja ugyan nem teljesen szabályos, de a basszussal együtt még a disszonáns kvart is megengedhető.

Zentay Anna és Rátonyi Róbert zeneszámot záró táncának koreográfiájáról rosszallólag állapította meg a Táncművészet kritikusa: „Amit viszont másik tánckettősükben, a »Haragszom rád…« kezdetű kedvesen humoros dal folytatásában művelnek, az enyhén szólva ízléstelenség. Ennek semmi köze a dal civakodós hangulatához. De még csak nem is paródiája annak. Az egész darab egészséges, bő humorában durva és banális az a játék, amint Fecske Tóbiás a copfjánál fogva lába között húzza át szerelmét, Rozikát, az egyre öntudatosodó cselédlányt. A rendezésnek, a színház vezetőségének nem lett volna szabad elnézniök, hogy a tehetséges színészek a közönség mulattatására ilyen gusztustalanságot tálaljanak fel.” Csizmadia György: „Fővárosi Operett Szinház: »Boci-boci tarka«”. Táncművészet 3/10 (1953. október), 320.

A zeneszám persze távolról sem remekmű; az mindenesetre látszik, hogy iskolázott zeneszerzővel van dolgunk. Ezt a Zeneakadémia évkönyvei is alátámasztják, melyek tanúsága szerint Vincze 1922 és 1928 között Siklós Albert zeneszerzés-tanítványa volt, az 1933/34-es és az 1936/37-es tanévben pedig Harmat Artúr irányításával az egyházzene szakot is elvégezte. Az életrajzára vonatkozó irodalom alapján egyébként úgy tűnik, hogy elsősorban színházi karmesterként működött; például az 1949/50-es első államosított színházi évadban a bányavidékek színházi igényeinek ellátására létrehozott Állami Bányász Színház karmestere volt.

Még a szubrett és a komikus kettősénél is újszerűbb a harmadik felvonást s egyben a teljes művet lezáró lakodalmi tabló – legalábbis a műfaj szempontjából újszerű. A happy end ürügyén a szerzők népi életképet, matyó lagzit írtak a darab végére, melyet a színlapok „néprajzi képként” emlegetnek, s melynek megformálásában bevallottan folklorisztikai hitelességre törekedtek. Mint azt többek között az előadást megörökítő fényképek tanúsítják, a jelmezkészítő Márk Tivadar matyó népviseletbe öltöztette a jelenet szereplőit. A Táncművészet című lap kritikusa pedig megjegyzi, hogy a koreográfus, „Roboz Ágnes Mezőkövesden gyűjtött táncokat, népszokásokat s ismerkedett az ottani parasztok életével”. Bozó László, a Színház- és Filmművészet kritikusa is kiemelte, hogy „a szerzők első ízben kísérelték meg a népi szokások és hagyományok színpadravitelét” az operett műfajában. A népi demokráciában persze illett népi operettet komponálni.

A Boci-boci tarka matyó lagzija ezzel szemben – szakítva a régi operetthagyománnyal – kodályi alapokon álló folklorisztikus stílust alkalmaz. A zeneszám nagyrészt népdalfeldolgozás, amolyan népdalfűzér. Lezárása viszont az operett korábbi zeneszámainak reminiszcenciaszerű felidézése: a primadonna és a bonviván No. 10 kettősének, a darab nyitókórusának, ill. az első felvonás fináléjának egy-egy témája tér vissza. Ilyen reminiszcenciákkal a régi operettek szerzői is gyakran éltek, sőt gyakran visszaéltek. Vincze darabjának lezárása azonban annyiban is eltér a korábbi operetthagyománytól, hogy a szóban forgó reminiszcenciák is népi jellegűek. Például a nyitókórus, a falusi vénasszonyok témája, ha nem is népdal, de népdalos hangú, líd kvartokkal és mixolíd szeptimmel.

Vincze tehát olyan dallamot használt fel az operettben, amely valóban otthonos a darab színhelyéül szolgáló néprajzi tájegységben, s méghozzá ugyanabban a funkcióban használta fel, mint amelyben a népzenekutató feljegyezte: lakodalmi gyertyás táncként. Igaz, a feldolgozásmód nem túl artisztikus; a népdal műzenei felhasználásának azt a szintjét képviseli, amit „Magyar népzene és új magyar zene” című tanulmányában Bartók „mesterember-munka”-ként jellemzett. A férfikar által énekelt dallamot a zenekar aprózott, kitercelt változatával kíséri és egyszerű funkciós harmóniákkal támogatja.

Mint a kontrapunktikus kuplé és a matyó népdalfűzér példája – s nem mellékesen a jazz operettbeli teljes hiánya – tanúsítja, a politika nemcsak az új operettek szövegkönyvét, hanem zenéjét is alaposan átformálta az 1950-es évtized elején. Minden bizonnyal az ilyen és ehhez hasonló darabokra utalhatott Kroó György, amikor a magyar zeneszerzés 1945 utáni, negyedszázados történetét áttekintő munkájában arról írt, hogy „a Kodály-örökség köznyelvi lebontása, feloldása, amelyet a szerenád- és divertimento-áradat kezdett meg, az Operettszínházban fejeződött be.”

Forrás: http://www.zti.hu/mza/docs/Berlasz70/Berlasz70_BozoPeter_Mufaji_hagyomany_es_politikai_kisajatitas.pdf

Múltidéző

Bozó Péter: Műfaji hagyomány és politikai kisajátítás Vincze Ottó Boci-boci tarka című operettjében (1953)

(részletek az írásból) -   (II/1. rész)

"A Boci-boci tarka jól sikerült, kiváló magyar operett, mely előremutat és hasznos, amely szórakoztatva nevel, miközben pár vidám óra derűjével ajándékozza meg a színház közönségét." Szabó Ferenc méltatta e szavakkal az Új Zenei Szemle 1953. novemberi számában a II. Magyar Zenei Hét keretében előadott művek egyikét.

Vincze Ottó operettje, a Boci-boci tarka Sárközy István A szelistyei asszonyok című darabjával együtt ugyanannak a kortárs zenei fórumnak keretében szólalt meg, mint Járdányi Pál Vörösmarty-szimfóniája vagy Ránki György operája, A Pomádé király új ruhája. Szabóhoz hasonlóan pozitív véleménnyel volt Vincze operettjéről a művek vitájában állást foglaló szovjet küldött, akárcsak kínai és NDK-s kollégái. Tyihon Hrennyikov a darab „színes nemzeti koloritját” méltatta; Szu Sen a „derűs” és „élettől lüktető” jelzőkkel illette a művet; Walther Sigmund-Schultze pedig az operett „jól sikerült alapdiszpozícióját” és „a társadalmi fejlődéshez való pozitív beállítottságát” emelte ki.

A Boci-boci tarka premierjére igazság szerint jóval a Zenei Hét előtt került sor: 1953. július 3-án mutatták be a Gáspár Margit vezette, államosított Fővárosi Operettszínházban. A szövegkönyv alapjául Csizmarek Mátyás A borjú című vígjátéka szolgált, melynek premierjére bő egy hónappal korábban került sor a miskolci Déryné Színházban;  az operettváltozathoz a verseket a zeneszerző testvére, az Operettszínház dramaturgja, Innocent Vincze Ernő írta.

Vincze operettjének több zeneszámát a Rádió is sugározta, mint azt az intézmény archívumában fennmaradt, korabeli hangfelvételek és kéziratos zenekari szólamok tanúsítják.  (Hangfelvételek a Rádió Archívumában a következő zeneszámokból: No. 3, 7, 8 (részlet), 10, 11, 18 (részlet). 1953. júl. 14-én készültek, a Fővárosi Operettszínház kórusával, zenekarával, énekeseivel (Petress Zsuzsa, Zentay Anna, Palócz László, Rátonyi Róbert, Tekeres Sándor); karmester: Bródy Tamás. Rádióbemutató:1953. augusztus 16, Kossuth Rádió, 14.10 – 14.40)

1954 tavaszán az Új Zenei Szemle már arról tudósított, hogy „az Erkel-díj II. fokozatával tüntették ki […] Vincze Ottó nagy közönségsikert elért […] operettjét.” Ugyanebben az évben a darab nyomtatásban is megjelent, szövegkönyve és zongorakivonata is. A Boci-boci tarka kultúrpolitikai jelentőségét mutatja, hogy egyike volt annak a három darabnak, mellyel a Fővárosi Operettszínház társulata 1955/56 fordulóján a Szovjetunióban vendégszerepelt.

Csizmarek szövegkönyve izgalmas operett-témát dolgoz fel: a falusi osztályharcot, illetve annak hátterében a mezőgazdaság kollektivizálását. Mint az érdekes témaválasztás sejteni engedi, a darab radikálisan viszonyul az 1945 előtti magyar operetthagyományhoz.

A Boci-boci tarkának már cselekménye is eltér a zsáner régebbi képviselőitől. A műfaj alapvetően urbánus jellegére rácáfolva a darab elejétől végéig rurális környezetben, egy matyó faluban játszódik. Az inkább népszínművekre emlékeztető helyszínválasztás mellett jelentősen átírják a librettisták a műfajra hagyományosan jellemző mobilitásmodellt is. A dualista monarchia operettjeiben a primadonnát és a bonvivánt rendszerint áthidalhatatlannak tűnő társadalmi különbség választotta el egymástól: eltérő társadalmi osztályhoz, gyakran különböző etnikumhoz tartoztak. Az ellentét azonban a darab végén leküzdhetőnek bizonyult, s a mű kötelező happy enddel (általában a főszereplő páros szerelmi házasságával) végződött. Ez a cselekménysablon a két világháború közötti időszakban is tovább élt, legfeljebb a Kosztolányi által szomorú operettnek nevezett műfajtípusban módosult, melyben a happy end általában elmaradt.

A Boci-boci tarka – az állatoktól eltekintve (borjú a színpadon!)  – a hagyományos négyesfogat-dramaturgiát követi. Csizmarek vígjátékának egyik mellékszereplője ennek érdekében az operettben táncoskomikussá változott át, Jancsi cigányból Fecske Tóbiás lett, a falusi italbolt pincére (Rátonyi Róbert alakította). Társadalmi mobilitásról azonban – ha egyáltalán – legfeljebb a szubrett, a cseléd Rozika esetében beszélhetünk, aki Tóbiás tanácsára azt a dolgozó nő szerepet választja, melyet a korszak propagandája más eszközökkel is igyekezett népszerűsíteni: traktoroslány lesz. Az öntudatra ébredő szubrettet Zentay Anna alakította az ősbemutatón. Az operett főszereplői eltérő társadalmi csoporthoz tartoznak ugyan, ez azonban önmagában nem volna akadálya kettejük egybekelésének. A primadonna, Tajti Bori parasztcsalád sarja, míg vőlegénye, a bonviván Virág István traktoros, a gépállomás vezetője, vagyis a munkásosztályhoz tartozik, s pozitív hősként természetesen hithű kommunista. (A primadonnát Petress Zsuzsa, a bonvivánt Palócz László játszotta a premieren.) A főszereplő páros azt a két társadalmi osztályt képviseli tehát, amely – legalábbis az államszocializmus hivatalos álláspontja szerint – a rendszer két pillérét jelentette, s legfőbb haszonélvezőit foglalta volna magában.  A propaganda korabeli rajzos formái szívesen élnek a nemek és a társadalmi osztályok, illetve gazdasági ágak operettbelihez hasonló összekapcsolásával: a mezőgazdaságot, a falut, a parasztságot rendszerint nőalak, míg az ipart, a várost, a munkásosztályt férfialak jelenítette meg. Arisztokrata vagy polgár nincs a darabban; s feltűnően hiányzik a falusi társadalom fontos szereplője, a pap is, jóllehet az operett esküvői jelenettel zárul. A Boci-boci tarka főszereplői között a konfliktust nem az eltérő társadalmi osztályhoz tartozás, hanem a paraszti hagyományhoz, illetve a pártállam szabta normához való viszonyulás dilemmája idézi elő.

A primadonna nagyanyja, Csuhainé, akárcsak a károgó falusi vénasszonyok kórusa, élén az iszákos Lagzis Erzsával, azt szeretné, hogy az esküvőre a paraszti hagyománynak megfelelő külsőségek közepette kerüljön sor: a pár matyó népviseletben esküdjön, s borjút vágjanak a lakodalomra, Tajtiék Bimbó nevű fiatal bikáját. A borjúvágás ugyanis a falusi társadalom számára státuszszimbólum, ráadásul a falusi babona szerint az ifjú pár boldogságának záloga a levágott állat szívének elfogyasztása. A traktoros bonviván a szokás elhagyásához ragaszkodik, minthogy az előző évi marhavész miatt vágási tilalom van érvényben. Hasonlóképpen ellenzi a borjúvágást a primadonna apja, Tajti Nándor is. Ebben az állat iránt érzett sajnálata mellett Csuhainéval való konfliktusa is szerepet játszik: Tajti ugyanis földnélküli mezei munkásként, summásként házasodott be Csuhaiék módos parasztcsaládjába, s anyósa erre hivatkozva régóta megkeseríti lánya és veje életét. A módos- és szegényparasztság közti ellentét operettbeli hangsúlyozása a rákosista agrárpolitika ismeretében válik érthetővé, melynek legfontosabb célkitűzése a paraszti magángazdaságok felszámolása és a mezőgazdaság kollektivizálása volt. A gazdag parasztokat ezért a rendszer ellenségeivé nyilvánították, a megbélyegző „kulák” szóval illették és különféle diszkriminatív intézkedésekkel (például beszolgáltatás, adóterhek, internálások, kuláklisták) sújtották. A lánya és veje életét megkeserítő, operettbeli anyós, Csuhainé negatív ábrázolását minden bizonnyal a kulákellenes propaganda megnyilvánulásának tekinthetjük. Ugyancsak a Rákosi-korszak mindennapjait idézik az operettbeli konfliktus elemei: Kosorrú Lázár és a primadonna előző kérője, a traktorosra féltékeny Kispál Jóska feketén vágott marhák húsával kereskedik, ami a korban „közellátási bűntettnek” számított. A traktoros nevében feljelentést írnak Tajtiék ellen, s egy teknőben az általuk levágott marhát Boriék udvarára csempészik. Így akarják rájuk terelni a gyanút, mivel a rendőrség már nyomoz Kosorrú legutóbbi feketevágása ügyében. A primadonna családjának vétlenségét csak vágási engedély tanúsíthatná, ezt azonban a kérlelhetetlen bonviván – Kispállal ellentétben – menyasszonya kedvéért sem hajlandó megszerezni. A feljelentés nyomán a vágás ügyében nyomozó rendőr érkezik Tajtiékhoz – ilyesmi nem volt példanélküli a korban. Mivel a Bimbó életéért aggódó Tajti korábban magával vitte a jószágot, Tajtiné pedig a rendőr érkezését követően egy másik állat odahajtásával próbálja tisztázni a helyzetet, a darab tetőpontján, a második fináléban kiderül, hogy a lányos háznál több marha van a kelleténél: két élő és egy holt a teknőben. A végkifejlet annyiban a régi operetthagyománynak megfelelően alakul, hogy miután fény derült Kosorrú és Kispál csalására, a primadonna és a bonviván boldogan egybekelhetnek. Azt azonban a politikai kisajátítás kategóriájába sorolhatjuk, hogy a summás örömapa és felesége lerázza a kulák anyós igáját, s a lieto fine még örömtelibbé tétele érdekében belépnek a termelőszövetkezetbe.

(folytatom)

A Dankó Rádió mai operettműsorában - „Túl az Óperencián” - néhány részlet szólalt meg

Behár György – Szabó György - Baranyi Ferenc Fekete rózsa című, Szendrey Júlia életének egyik megrázó szakaszát feldolgozó daljátékából.

A daljátékból László Margit  („Akit a szerelem sírig elkísér”; „Párja nélkül a madár…”)  és Róka István („Ó, miért, hogy a boldogságom…”) énekelt dalokat,  km .a Magyar Rádió Esztrádzenekara, vezényel: Pál Tamás. A stúdiófelvétel 1974-ben készült.

A délelőtti adás ismétlése ma 18 és 19 óra között hallgatható meg a rádió hullámhosszán és online az interneten.

Érdemesnek tartom e ritkán felhangzó daljáték színpadi bemutatójáról megjelent egyik méltató kritikát ide bemásolni:

Fekete rózsa

Romantikus dalmű bemutatója Kaposvárott

• Magyar Nemzet, 1974. március 14.

Petőfi özvegyének képzeletbeli perét újítja föl Szabó György, amikor színpadra vitte Szendrey Júlia életének egy rövid szakaszát. Megérteni és megértetni akarta az asszony elhatározását, hogy ismét — és hamarosan — férjhez ment, így hát hiteles dokumentumok, kutatások alapján földolgozta e második házasság előzményeit. A Fekete rózsa című darabban az osztrák titkosrendőrség mesterkedéseit mutatja be, azoknak a bécsi ügynököknek az intrikáit, akik később Széchenyit az öngyilkosságba, 1850- ben pedig Szendrey Júliát egy korai és Petőfihez méltatlan második házasságba kergették. A hazugságok, a provokációk, a tőrbecsalás ördögi gépezetét Szabó György úgy ábrázolja, hogy abból a néző előtt világosan kitűnjék: Heydte ezredesnek a Petőfi elestéről írott jelentése pontosan ezt az utat szabta meg az ifjú özvegy számára.

Történelmi dokumentumdráma is lehetett volna a Fekete Rózsa, de Szabó György musicalpályázatra készülvén zenés darabot formált ebből a témából. Műfaja szerint tehát a Fekete rózsa romantikus dalmű lett, Behár György zenéjével, Baranyi Ferenc — és részben Petőfi — verseivel. Világos a szándék: a szerzők az adott és olykor már kompromittált műfajt belülről kívánták megújítani, azt akarták bizonyítani, hogy Kacsóh Pongrácz és Farkas Ferenc útját lehet, sőt érdemes is folytatni.  

A bizonyítás nagyrészt sikerült is. Szendrey Júlia alakja a hangulatos, szép zenével övezve, drámaibban bontakozik ki, és egy fényes főúri bál, a bujdosó 48-as honvédeket rejtegető cigánysereg, vagy a fogadó, ahol tőrbe csalják Júliát, a muzsika által még plasztikusabbá válik. Szokványos ábrázolásra téved azonban a darab, amikor a zene Haynau helyettesének a Júlia iránt ébredt szerelmét ábrázolja; Lichtenstein hercegnek régi operettek öregedő hősére emlékeztető, itt föltétlenül hamis és történelmietlen szerepét a tenorária még jobban hangsúlyozza. Bizonyos magyarkodásokat ugyancsak fölöslegesen hordoz a darab. Kétségtelen azonban, hogy Szabó György szövege a legtöbb helyen irodalmi veretű, nemes anyagból szőtt, finoman korhű, Baranyi Ferenc versei pedig ízlésesen igazodnak a témához, meg a romantikus hangvételhez is.
A muzsika külön méltatást kíván. Behár György az úgynevezett könnyűzenének egyik legigényesebb mestere, mégsem áll úgy a zenei élet középpontjában, ahogyan ezt megérdemelné. Pedig a Fekete Rózsához írt muzsikája is egyaránt tanúskodik fölényes mesterségbeli tudásáról, dallamgazdagságáról, az invencióról és a jó iskolázottságról, — Siklós Albertnál és Weiner Leónál tanulta a főiskolán a zeneszerzést. Behár most valóságos bemutatót, kis zenei tárlatot tart munkáiból; nagyszerű formakészséggel tud bécsi keringőt, népies műdalt, bonyolult polifon kórust, cigánytáncot, áriát és operettfinálét komponálni. Szemére lehetne vetni, hogy e sokféle téma miatt ekletikus is olykor a zenéje; ez a vád azonban csak annyiban igaz, hogy Behár György híven igazodott a feladathoz, amely éppen az eklektika felé sodorta. Egy-egy remekül fölrakott zenekari hangzás, szimfonikus igényű közzene, lefelé lépdelő fércekből szőtt, modern hangvételű dallam viszont azt mutatja, hogy a komponista olykor kilépett a megszokottból és új utakat keresett.
A romantikus hangulatot adó, könnyedén fölvázolt, mégis szép díszletekben — Szinte Gábor színpadképeiben — Zsámbéki Gábor rendezte a Fekete Rózsát, szöveg és zene egységét új ízléssel teremtve meg. A rendező is a szerzőkhöz hasonlóan valami újat kívánt adni ebben a műfajban, és vállalkozása a nyitó képben, majd Garay János otthonában és a Júlia elhatározását megérlelő jelenetben sikerült a legjobban. Némelykor azonban az operett sablonjai is ott kísértettek a játékban, főleg a fogadóbeli jelenetben és a cigánytáborban.
Szendrey Júliát finoman, törékenyen, mély gyászán is felülemelkedő méltósággal ábrázolta Molnár Piroska. A fiatal művésznő biztos érzékkel kerülte el a zenés műfaj közhelyeit és azokat a buktatókat, amelyek egy nagyon ismert történelmi személynek sablonos életrekeltéséből adódhatnak. Kitűnő, fanyar-ironikus, kissé a közönséggel is összekacsintó alakítás Fontos Magdáé Lichtenstein herceg kikapós feleségeként. A szerelmet és az intrikát ügyesen egyeztető, karrierista osztrák tisztet Gonda György játszotta, tehetségesen. Rózsa Tibornak csak addig a pontig sikerült hitelesítenie a herceget, amíg egy Erdélyi Mihály-operettet idéző jelenetben rá nem döbben szerelmére Júlia iránt: hangja őt a nehéz ária eléneklésére egyébként sem teszi teljesen alkalmassá. Kiss Jenő, Garay József, Radics Gyula, Somogyi Géza alakításai említésre méltóak még a szereplők közül.

A szerzők elképzeléseihez jól igazodó, regényes jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte, a táncbetétek koreográfiáját Rajka Péter készítet te. Ez a koreográfia nem szánt a karnak könnyű feladatot, amelyet mégis jól oldottak meg a táncosok. Elismerést érdemel a zenekar, amely Behár György vezényletével a muzsika legigényesebb részeit is odaadással, gonddal, szimfonikus együtteshez méltóan szólaltatta meg.
/Gábor István/

Múltidéző

Film Színház Muzsika, 1959. október 2.

Blaha Lujza Színház

Nebáncsvirág (2)

Ez a játékos, sztaniolba és zizzenő selyempapírba csomagolt, pasztellszínű melódiákkal felszalagozott történet nyolcadik évtizede hódít, s miközben egy Merimée-re lassan a feledés pora rakódik, a kortárs Hervé, Meilhac és Milhaud nevet szerez magának, operettjük bejárja Európa színpadait. Mert miféle törvények is döntik el, hogy mi marad az utókorra? Ha Stendhalt halála után nem fedezik fel újra, talán, soha meg sem ismerjük Julien Sorel történetét, s ha azon az 1883-as bemutatón nem olyan fergeteges sikerrel fogadja a közönség Hervé mester Mamzelle Nitouche-át, ki tudja, aratna-e ma is ennyi tapsot?

Ülünk a nézőtéren, s felvillan a gondolat: ez volna hát a lassacskán történelmi időt megérő kitűnő vaudeville — ez a pompás kis hamisgyöngy, amit Párizs, Bécs, Budapest operett-rajongói úgy tisztelnek és becsülnek, mint a valódit? Annyi biztos, hogy a műfaj legjelesebb élő mesterei szerencsés óráikban nyugodtan vállalhatnák a rivális szerepét, ha képesek arra, hogy akár laposka történetüket annyi finom bájjal hintsék meg, mint hintették tele Meilhac és Milhaud, a zárdában nevelkedő, de szerelemre érett Denise kecses történetét.

Ami hatásos a Nebáncsvirágban, az éppen az a kellemes árnyalatú patina, amit évtizedek alatt magára öltött. Igaz, ezt a patinát alaposan megkoptatta a fordító-átdolgozó Zágon István és Darvas Szilárd, s maradt a pikáns naivság helyén naiv pikantéria, lett a pezsgőkönnyű franciás fordulatokból sok-sok ötletes pesti poén. A szerzőnégyes végül is kellemes estét szerez és bonyolult alkotó kapcsolatuknak az az előnye is megvan, hasztalan keressük: melyikük a ludas abban, hogy a második felvonás közepétől a finom játékot egyre ismertebb burleszkfordulatok váltják fel, az alakok zavartalanul elvesztik karakterüket, s a harmadik felvonás végére már mindaz, ami a színpadon történik, vésztjóslóan ismerős és megszokott.

Az operett formai jegyei között azonban az első helyen mégis a zene áll. S miért hagynánk a műfajt az eddigiek hallatán sértődötten és gúnyosan felkacagni: ha nem vette volna észre, én valóban operett vagyok, nem csak egyszerűen librettó.

Hervé muzsikája (Gyulai Gaál János átdolgozása; a zenekar Vincze Ottó vezényletével dicséretesen szólaltatja meg) tele van jókedvű tréfával,    könnyed sziporkákkal, egyszer friss tavasz árad belől, máskor a kicsit émelygős vaníliáscukor íze. Elringató muzsika, mégsincs benne semmi karakterisztikus, kellemes és szórakoztat, de egyetlen dallamát sem őrizzük meg. Leghíresebb betétje a Gránátos-dal, de legyünk őszinték: az operettmuzsika rajongói is inkább e dal szövegére emlékeznek vissza, semmint dallamára. Így hát a siker — mert a Nebáncsvirág a Blaha Lujza Színházban is sikert arat — egy kicsit talán az illúzió diadala. Hiszen évtizedek sikersorozata már fogalom, s az operettkedvelő közönség egy kellemes-muzsikás estén miért kutatná: mi is hát tulajdonképpen a siker titka?

Az előadás gondos munka. Köpeczi- Boócz Lajos díszletei finom cukorkás- dobozzá varázsolják a színpadot, s még a kaszárnyaudvar élesebb színei sem bontják meg ezt a hangulatot, mert a művész egy-egy kedves, groteszk színfolttal az ólomkatonákkal teli játékváracska hangulatát idézi fel. Horváth Tivadar rendezése különösen a játék első részében könnyed és finom, nem hangsúlyoz túl feleslegesen semmit. A második felvonás közepétől — mint a szövegben, az előadásban is — felülkerekednek a harsányabb színek, s a színészek legtöbbször önmagukat ismétlik.

Németh Marika játssza a címszerepet. Éneke ezúttal is nagyon szép. Különösen annak örültünk, hogy alig-alig találkoztunk játékstílusának régebbi édeskésebb színeivel. Humora is természetes, ábrázoló eszközei frissebbek. Ráthonyi Róbert operettszínpadunk egyik legellenállhatatlanabb, legsikeresebb művésze. Celestin-Floridor szerepében az első felvonásban igazán kitűnő. Tele van szellemes fordulatokkal, finom öniróniával. Szerencsétlenségére a figura fokozatosan elszürkül, és a harmadik felvonásra már alig marad játéklehetősége. Ráthonyi ekkor is rokonszenves és mulatságos, de néha már csak ismétli fordulatait. Ezt elkerülendő: lehetne a tehetséges művészt, a közönség kedvencét erősebb önkontrollra kérnünk? Sennyei Verának nem okozott gondot, hogy kitűnő legyen Corinna kurta-furcsa szerepében. Különböző zsánerű művészeket nem kívánunk egymáshoz hasonlítani — de a művészsorsokban sok hasonlóság lehet. Ezért kérdezzük: miért ismételtetik meg vele színházaink Mezey Mária útját? Miért kell Sennyei Verát évekig jelentéktelen szerepekben látnunk, hogy neki való szerepekben majd újra fel kelljen őt fedezni? Kardos Magda érett komédiázókedvvel játszik. Néhol harsány, de azért szellemes Latabár Árpád. Baksay Árpád, Pethes Ferenc, Mindszenthy Magda és a többiek jól illeszkednek az együttes játékába. Ferencz László színigazgatója sikerült,
groteszk portré.

/Sándor Iván/

Múltidéző

Népszava, 1959. október 10.

Nebántsvirág (1)

A Blaha Lujza Színház bemutatója

Ez lenne hát az a híres, nevezetes »Mamzelle Nitouche«, a múlt századi francia operettirodalom gyöngyszeme, amely annyiszor fakasztotta tapsra, könnyre, nevetésre nagyapáinkat — nagyanyáinkról nem is beszélve…? Ez lenne — a műsorfüzet állítása szerint —, a klasszikus operett mintaképe?
Igen, a Nebántsvirággal is valahogy úgy vagyunk, mint egynémely — a Filmmúzeumban látható —, annak idején örökbecsű alkotássá kikiáltott filmmel, évtizedekkel ezelőtt olvasott és most ismét kezünkbe került »könyvszenzációval“, vagy éppen családanyává terebélyesedett első szerelmünkkel. Ha sok-sok év után, a mindent megszépítő múltból ismét elénk toppannak, alig hiszünk a szemünknek; hát ezekért rajongtunk, értük lelkesedtünk annak idején?

De ne legyünk igazságtalanok: ha a mai néző már nem is rajong, lelkesedik Nebántsvirág kisasszonyért, ha érdeklődésétől, gondolatvilágától távol esik a Janus-lelkű zeneszerző, a zordon apácafőnöknő és a szerelemre vágyó zárdanövendékek kedvesen csacska története, kellemes, szórakoztató három órát tölthet el a Blaha Lujza Színház nézőterén. Így hát helyeselhetjük, hogy a Fővárosi Operettszínház kamaraszínpada ezzel az annak idején kirobbanó sikert aratott, jellegzetes francia operettel is bővítette repertoárját.

Azzal a hiedelemmel azonban, hogy a régi színpadi sikereket — az időtállókat és a tiszavirágéletüket egyaránt —csak alapos korszerűsítés után illik műsorra tűzni — nehezen lehet egyetérteni. A gyakorlat azt bizonyítja — mint a Nebánstvirág esetében is —, hogy az átdolgozók többnyire összetévesztik a vékonyabb-vastagabb porréteget a többé-kevésbé nemes patinával s portalanítás címén erőltetett mába
kacsintgatással, aktualizálással, »kritikai sematizmussal« tűzdelik meg — a valóban szükséges átfésülésen túl — a nyersanyaggá degradált eredeti szövegkönyvet.
A Nebántsvirág átdolgozói is nyilván így akarták »kikarikírozni a múlt század végének erkölcseit és embereit« — a műsorfüzetben közzétett ismertetés szerint.
E célból nagymamának maszkírozott narrátorral, játékskatulya formájú kerettel, új szereplőkkel és fordulatokkal »gazdagították« H. Meilhac és A. Mihaud szövegét. A rendező, Horváth Tivadar pedig a zenélődoboz-hangulatú játékot a második felvonásra kabaréízű, harsány bohózattá hangolta át, a megengedettnél bővebb teret hagyva a színészek gátjaszakadt komédiázó kedvének.
Nevettünk így is — mert »muszáj" nevetni — a tántorgó borostömlő-őrmesteren, a lekopaszított kobakú zárdaorgonistán, az elmegyógyászati beutalásra megérett színigazgatón, a felszarvazott őrnagyon és a férfivadító vidéki primadonnán. De mennyivel többet derülnénk — őszintén, szívből jövően —, a túlzott átdolgozástól mentes Nebántsvirágon, a 76 évvel ezelőtti bemutató idejét, hangulatát, stílusát idéző díszleteken, jelmezeken és színészi játékon! Így lenne igazán remek mulatság, jó szórakozás a Nebántsvirág felújítása, így mondana a darab valóban hatásos s egyben mulatságos bírálatot szülőkora, s annak társadalma felett.

Egyedül Hervé zenéje őrizte meg eredeti báját, kedvességét, a múlt századi francia operett utánozhatatlan, édes-pikáns zamatát. Dallamai nem a mai értelemben vett fülbemászó slágerszámok, mégis mily kedvesek a fülnek! Kiváltképp a legegységesebb, legstílusosabb alakítást nyújtó Németh Marika előadásában, kinek játéka, hangja igen sokat fejlődött azóta, hogy utoljára hazai színpadon láttuk.  Rátonyi Róbert többnyire önmagát ismétli a zárdaorgonista kitűnően induló, de később méltatlanul mellőzött szerepében. Részben a rendezés hibájának is tulajdonítható Pethes Ferenc, Latabár Árpád, a máskor oly kitűnő Sennyei Vera és Kardos Magda, főként pedig Ferencz László harsány, zabolátlan játéka. Baksai Árpád kellemes megjelenésű, széphangú színész, de ő sem az a bonviván-típus, akit évek óta hiányolunk operettszínpadjainkról.

/Garai Tamás/

Németh Marika 1964-ben a Magyar Rádió stúdiójában, Mark Twain Egymillió fontos bankjegy című művéből írt Londoni szenzáció című zenés játék felvételekor

- forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Papageno.hu -  -2019. február 26.

Németh Marika, a 20. század egyik legnépszerűbb operettprimadonnája

„Az operett műfajában aratott sikert, pedig operáról, Mozartról, Zerlináról, Blondéról ábrándozott az ifjú koloratúrszoprán, akiből a hazai színpadok egyik legismertebb primadonnája lett. Azon kevesek közé tartozott, aki a Csárdáskirálynő Szilviáját és Cecíliáját is alakította.”

A Dankó Rádió mai operettműsorában („Túl az Óperencián)”  a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya megemlékezett a ma huszonhárom esztendeje elhunyt kiváló  operett-primadonnáról, Németh Marikáról (Pécs, 1925. június 26. – Budapest, 1996. február 26.).  

Két Lehár-operett egy-egy dalának bejátszása idézte meg Németh Marika szépséges énekhangját és alakját:

Lehár Ferenc – Carlo Lombardo – Harsányi Zsolt: Három grácia  - Hélène dala „Szív, óh, szív, tán a mennybolt hív, oly forrón hív, van-e szebb ennél…./ Vigyázz, szomorú szerelmes sose légy! Vigyázz, hogy a délibáb vagy a szív hova hív!...”   (Németh Marika, km. az MRT Szimfonikus zenekara, vezényel: Sebestyén András ) - 1962. július 8-án, a Kossuth Rádióban hangzott el (17.10 – 17.40): „Új Lehár felvételeink” 

Lehár Ferenc – Alfred Maria Willner, Robert Bodanzky -  Gábor Andor: Cigányszerelem: Ilona dala „Messze a nagy erdő, messze száll a felhő, messze megyek édes rózsám, tetőled”(Németh Marika, km. a Budapesti Operettszínház Zenekara)

Kiss-B. Atilla: "Visszaszerezni a régi rangot”

"A műfajnak ma is ott van a helye, ahol a csehovi színháznak, Verdi operáinak vagy a beethoveni szimfóniáknak – mondta Kiss-B. Atilla, az Operettszínház új főigazgatója"

Magyar Hírlap - Sárdy Krisztina – 2019.02.07.

Elfoglalta főigazgatói székét a Budapesti Operettszínházban Kiss-B. Atilla, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes. Első társulati ülése után terveiről kérdeztük: többek közt a nemzetközi operettfesztivál megvalósításáról és új, kortárs magyar musicalekről. Arról is beszélgettünk vele, hogyan segíthet világhírű rendezők meghívása a társulat kreatív energiáinak mozgósításában.

Kiss-B. Atilla: Szükséges a komfortzónából való kilépés, a művészben rejlő kreativitás aktiválása 

– A színházigazgatás mellett számtalan feladata van: tanít, elnökségi tagja a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA), emellett aktív énekművész is. Nem fél, hogy új tisztsége miatt fel kell hagynia valamivel?

– A közéleti és professzionális tevékenységeim összefüggnek, és kiegészítik egymást. Tehát az például, hogy oktatok a Zeneakadémián, mindeközben pedig vezetem a színházat nagyon konstruktív szimbiózis tud lenni olyan értelemben, hogy a saját, illetve a kollégáim diákjai figyelmét is a műfaj felé tudom terelni, ami számukra jövőkép, alternatíva lehet. Továbbá az MMA-s közéleti tevékenységem a színház szempontjából gyümölcsöző együttműködésre ad lehetőséget, hogy a művészeti közéletben hangsúlyt kapjon az operett műfaja és maga az intézmény. 

– Ami a múlt péntek óta működő, új vezetőséget illeti: itt a színházban és más teátrumokban gyakori a főrendező alkalmazása. Önnél jelenleg betöltetlen ez a poszt, miért?

– Az Operettszínház első embere hosszú-hosszú időn át mindig rendező volt, gondoljunk csak Vámos Lászlóra, Szinetár Miklósra, Halasi Imrére vagy Kerényi Miklós Gáborra. Ennek az örökségnek a hatása a mai napig érezhető, bár egy rövid ideje nem így van. Én most azt szeretném, hogy az előadóművész szempontjai kerüljenek előtérbe, a művészeti tevékenységnek való megágyazás legyen elsődleges, hogy itt mindenki jól érezze magát a bőrében és a kreativitása is kibontakozhasson. Ahogy a társulati ülésen is elmondtam, a sokszínűséget próbálom megcélozni, többek közt azzal, hogy nagyszerű hazai és külföldi rendezőket hívok meg, olyanokat, akiket ismerek, akikkel jól dolgoztam, és láttam munkájuk gyümölcsét. A Moshe Leiser-Patrice Caurier rendezőpáros vagy Stephen Medcalf, akik a pályázatomban szerepelnek, és a Metropolitantől a Covent Gardenen és a Scalán át a Staats­-operig a világ legnagyobb házaiban alkottak, nemcsak a nevüket adták hozzá, hanem tényleg kíváncsian-izgatottan várják a közös munkát. Leiser és Caurier áprilisban jönnek megtekinteni a házat, de beszélhetünk Vidnyánszky Attiláról is, aki Csárdáskirálynőt fog rendezni. Silviu Purcăretével is találkoztam, aki a Nemzetiben most próbálja Csehov Meggyeskertjét (a Cseresznyéskert új fordításban – S. K.). Ő, noha életében még nem rendezett operettet, nagy nyitottságot, valamint érdeklődést tanúsít a műfaj, illetve az intézményünk iránt. Kell egyfajta stabilitás, az „akol melege”, a ház biztonsága: ezért jó a társulat. Ám szükséges a komfortzónából való kilépés is, a művészben rejlő kreativitás aktiválása, amire egy vendégrendező kiválóan alkalmas. 

– Az évad végéig még az előző vezetés által összeállított műsor folytatódik. Ősztől melyek azok a jelenlegi repertoár-darabok, amelyeket tervez megőrizni, továbbvinni?

– Mindenképpen fel fogok állítani egy rendszert, egy jól meghatározott elképzelés alapján, amelyről egyelőre még nem szeretnék beszélni, mert nagyon sok tényezőnek kell összeállni ahhoz, hogy megvalósítható legyen. 

– A színház repertoárjának fontos részét képezik a musicalek is. Közülük is elsősorban az új magyar darabok kaptak nagyobb hangsúlyt pályázatában, ahogy az elvárás is volt a fenntartó részéről. Ám a tervezett bemutatók, felújítások közül mintha hiányoznának Lévay Szilveszter olyan, nagy sikerrel játszott darabjai, mint a Mozart vagy az Elisabeth…

– Emögött semmilyen prekoncepció nincs, hiszen semmi sincs még lezárva. Nemrég nálam járt Szarka Tamás, Jávori Ferenc ’Fegyá’-val és Müller Péter Sziámival pár napja beszélgettem, Tolcsvay Lászlóval a héten találkozom – és noha Lévay jelenleg nincs a látószögemben, ez nem azt jelenti, hogy nem is lesz. Azt szeretném, hogy minél több szerző vágyjon arra, hogy a darabját mi mutassuk be, itt az Operettszínházban.

– Szintén pályázatában szerepelt egy nemzetközi operettfesztivál elindítása, némiképp a Nemzeti Színház Madách Nemzetközi Színházi Találkozója (MITEM) mintájára.

– Sokféle fesztivál létezik szerte a világban szerző, stílus, téma vagy más szempontok szerint kialakítva. Adja magát a lehetőség, hogy mi is létrehozzuk a saját fesztiválunkat. Májusban lesz például a Nemzetközi Lehár Ferenc Énekverseny döntője, ahol a zsűri elnöki tisztségét töltöm be, és butaság lenne részemről, ha nem kezdeném el erre a vezérfonalra felfűzni azokat a gyöngyszemeket, amelyeket a verseny eredményeként megtalálunk. Engem alapvetően az foglalkoztat, hogy az operett és a daljáték, egyszóval a zenés színház visszakerüljön a kulturális köztudatban az őt megillető helyre. Ha Puccini megtehette, hogy Lehár Ferencről egyik legnagyobb riválisaként beszélt, ha Kodály Zoltánnak Kálmán Imre évfolyamtársa volt, és együtt voltak jelen a kulturális közéletben (akárcsak Jacobi Viktor és Molnár Ferenc), akkor azt gondolom, hogy az operett műfajának ma is ott a helye, ahol a csehovi színháznak, Verdi operáinak vagy a beethoveni szimfóniának. Az a célom, hogy a műfaj visszanyerje azt a rangját, ami korábban megillette, és a mai napig megilleti.

Nagy ritkán kerül operettelőadás, sőt teljes operettfelvétel a Bartók Rádió adásaiba.  Úgy tűnik, a klasszikus angol operettnek jeles képviselője, Sir Arthur Sullivan egyik kedves zeneszerzőjük lehet a rádió zenei szerkesztőségének, hiszen korábban már sugározta az Ivanhoe, a Patiance, A mikádó, Az esküdtszéki tárgyalás c. dalművek stúdiófelvételeit, és most - örömömre - ma megint egy Gilbert - Sullivan-operettet hallgathatunk meg az esti főműsoridőben:

19:00 – 19.30 Prológ

Arthur Sullivan: A gondolások  - A mikrofonnál: László Ferenc
Szerk.: Katona Márta

19:35 – 21.15 Opera

Arthur Sullivan: A gondolások

Kétfelvonásos operett

Szövegét William Schwenk Gilbert írta

Vez.: Malcolm Sargent

Km.: Glyndebourne Fesztivál Kórusa (karig.: Peter Gellhorn), Pro Arte Zenekar

Szereposztás:

Plaza-Toro hercege – Geraint Evans (bariton),
Plaz-Toro hercegnője – Monica Sinclair (kontraalt),
Luiz – Alexander Young (tenor),
Casilda – Edna Graham (szoprán),
Nagy Inkvizítor – Owen Brannigan (basszus),
Marco Palmieri – Richard Lewis (tenor),
Gianetta – Elsie Morison (szoprán),
John Cameron – Giuseppe Palmieri (bariton),
Atnonio – James Milligan (basszbariton),
Francesco – Alexander Young (tenor),
Tessa – Marjorie Thomas (kontraalt),
Fiametta – Stella Hitchens (szoprán),
Giorgio – James Milligan (basszbariton),
Vittoria – Lavinia Renton (szoprán),
Giulia és Inez – Helen Watts (alt).

  EMI Records Ltd - 1961

Cselekmény:

Helyszín: Velence, a Piazzetta. Idő: 1750 körül

1. felvonás:

Kér partiképes ifjú gondolást, Marcót és Giuseppét lelkesen köszöntenek a lányok, s egy szembekötősdi során a fiúk meg is fogják a két legkívánatosabbat: Gianettát és Tessát.

A Plaza-Toro hercege és hercegnője leányukkal, Casildával és kísérőjével, egyben szerelmével, Luizzal, gondolás érkeznek meg spanyolországi utazásukról. A herceg elmeséli, hogy a leányát hat hónapos korában odaígérték Barataria gazdag királyának, aki azonban lemondott a rangjáról, hogy metodista prédikátor lehessen. A herceget ugyanakkor elrabolták és Velencébe hozták. Később a királyt megölték. A herceg és a hercegné most azért jöttek, hogy megtalálják a herceget, és hogy a leányuk Barataria királynője lehessen.

Don Alhambra, a nagy inkvizítor elmondja nekik, hogy a herceg most gondolás, míg a nevelőnő, akire a gyermeket bízta, egy bűnöző banda tagja lett. A nőt azonban meg fogják találni, így megtörténhet a gyermek azonosítása.

Míg a gondolások és a lányok szórakoznak, Don Alhambra bejelenti, hogy Marco vagy Giuseppe Barataria királya. Mivel nem tudja, melyik, azt mondja, együtt kell elfoglalniuk Barataria trónját, és társuralkodókként kell kormányozniuk az országot. Ezután elválnak.

2. felvonás

Három hónappal később, a baratariai királyi palotában Marco és Giuseppe két trónon ülnek, együtt uralkodnak. Aztán megjönnek a feleségeik, és tánccal ünnepelnek.  Don Alhambrának nem tetszik a dolog, elmondja nekik, hogy Casildát egyiküknek megkérték, így Gianetta és Tessa szomorúan veszik tudomásul, hogy valamelyikük törvénytelen házasságban él. Izgatottan várják a nevelőnő érkezését, közben a herceg illemtanra oktatja őket. A nevelőnő elmondja, hogy az igazi herceg Luiz, akit ő ravaszul saját fiára cserélt ki. Mindhárom pár boldog.

Megjegyzésem: Ez volt Gilbert és Sullivan páros utolsó közös sikere. Mindkét szerző egészségi állapota megromlott, anyagi vitáik voltak, következő művükből már hiányzott a megszokott ragyogás.

Múltidéző

Muzsika, 1959. augusztus

Nyugtalan boldogság (III.)

Szökőévben egyszer esik nálunk szovjet operett — és még jó, ha legalább egyszer. Közvetlenül a felszabadulás után „koprodukciós szereposztásban" került bemutatásra a mostani Madách Színház színpadán az első: Scserbacsov Dohányon vett kapitány"-ja, maga a Fővárosi Operettszínház csak 1950-ben jelentkezett szovjet operettel — Dunajevszkij: „Szabad szél" —, ezt két év múlva Miljutyin Havasi kürt"-je, majd újabb két esztendő elteltével egy gyengébb mű gyengébb produkciója követte. Ez 1954-ben volt, és most, öt év múltán, ismét szovjet operettbemutatót tartott a Fővárosi Operettszínház.
A darab maga nem újdonság számunkra, hiszen Miljutyin operettjét, a „Nyugtalan boldogság"-ot a „Szibériai rapszódia" című filmből, valamint ennek egy előbbi, nálunk is játszott színpadi verziójából és a rádióban is gyakran hallható zeneszámaiból, már egy évtizede ismeri és szereti a magyar közönség.

Hogy ezúttal mégis újdonságként köszönthetjük ezt a tulajdonképpeni felújítást, az mindenekelőtt a darabot magasan a megszokott operettszínpadi színvonal fölött színre vivő rendező érdeme. Szinetár Miklós az utóbbi évek során a legváltozatosabb műfajokban: társadalmi drámákban, vígoperában, operettben és legelsősorban talán az olyan különböző műfaji elemeket egységbe ötvöző produkcióban, amilyen a mindig problematikus, veszélyes buktatókkal teli „Koldusopera" briliáns rendezése volt, bizonyította be sokoldalú rátermettségét és virtuóz színpadi érzékét. Most ismét megmutatta, hogy még ebben a világszerte vajúdó, se hús, se hal, hibrid kaptafa-műfajban is lehet az adott kereteken belül újat, jót és igényeset alkotni.  Rendezői koncepciója ugyanakkor nemcsak művészi nívó tekintetében emeli az előadást az átlag operettszínvonal fölé, hanem ezen messze túlmenően magát a műfajt, ezt a száz éves léte alatt sémává csontosodott, merev sablont lazítja fel és tágítja ki — amennyire természetesen azt a kötelező tradíciók és stíluskorlátok megengedik — a határterületek, az operettet környező fejlettebb műfajok irányában.
A  „Nyugtalan boldogság" esetében ez az igényesebb hozzáállás a rendező számára nemcsak egyszerűen alkalom és lehetőség, hanem szinte szükségszerűség is volt, lévén a darab központi problémája a szokványos operett-konfliktusoknál sokkalta súlyosabb horderejű. A fasiszták elleni harcokban kezén megsebesülő, ezáltal hivatásától és élete egyetlen értelmétől megfosztott zongoraművész figurája tragikusan tipikus jelenség volt a Szovjetunióban a Nagy Honvédő Háborút követő években: hasonló témát dolgozott fel többek közt Polevoj „Egy igaz ember"-e is. (Balasov kapitány alakjának egyébként másfélszáz évvel korábbi zenetörténeti ősét is ismerjük Rodolphe Kreutzer, a nagy francia hegedűművész személyében, akinek nem kisebb komponista, mint Beethoven ajánlott volt szonátát, és aki szédületes virtuóz-karrier tetőfokán karját törve, élete hátralevő részében karmesterként és zeneszerzőként szolgálta tovább a muzsika múzsáját.)

Raszkov és Tippot librettója (Kállai István fordításában és Romhányi József versszövegeivel) a probléma súlyával adekvát módon és erős drámai igénnyel dolgozza fel a céljátvesztett, majd népe közt és segítségével ismét magára találó szovjetember történetét. Miljutyin jólismert zenéjének áradó dallambősége, finom harmonizálása és ízléses hangszerelése (ezúttal Bródy Tamás átdolgozásában és vezényletével) újra meg újra elgyönyörködteti a hallgatót. Fülöp Zoltán díszletei, Márk Tivadar jelmezei szépek. Ács József, Bogár Richárd, Lehrner Gusztáv és Tausz Lajos koreográfiái temperamentumosak és helyenként csaknem költőiek.

A rendező gondos és értő keze egységes játékstílust varázsolt a komplex — énekestáncos-színészi — műfaj bonyolult labirintusába. A szereplők hosszú sorából elsősorban a darab három főhősét, Sárdy Jánost, illetve Borvető Jánost, Petress Zsuzsát, illetve Gyenes Magdát és Zentay Annát kell kiemelnünk zeneileg és színészileg egyaránt kielégítő alakításaiért. Mellettük a kisebb és nagyobb epizódszerepekben harmonikusan illeszkedik az előadás hangulatába Fónay Márta, Szabó Ernő, Keleti László, Hadics László, Bánffy György, Homm Pál, Petrik József és a darab tucatnyi többi szereplője, s jó munkát végez, az alaposan igénybevett három csoport: a zene-, az ének- és a tánckar is.

(Liebner János)

A Magyar Rádió kétszer is elkészítette az operett rádióváltozatát:

Jurij Miljutyin – Vajda István – Romhányi József: Nyugtalan boldogság (1951. március 20., Kossuth Rádió 20.15 - ) 

Szereposztás:

Andrej Balasov, kapitány, zeneszerző — Básti Lajos;

Natasa Malinyina, énekesnő — Tolnay Klári,

Burmák, sofőr — Görbe János;

Tanja, tizedes — Petress Zsuzsa;

Kornyej Nyefjedovics, teavendéglő üzletvezetője — Tompa Sándor;

Kapitolina, alkalmazott a hideg-büffében — Pogány Margit;

Igonyin professzor — Somlay Artúr;

Nazar, altiszt — Gózon Gyula;

Borisz Aljenics, zongoraművész — Rátonyi Róbert;

Tomakurov, karmester — Rozsos István;

Matróz — Csákányi LÁszló;

Dunja — Lórán Lenke;

Parasztember — Bihari József;

Ácsmester — Maklári János;

Tüzér — Kozák László;

Asszonyság — Völcsei Rózsi;

Szenyka, Burmak segédje — Petrik József;

Pável, hadnagy — Joó László;

I. felderítő — Velenczei István;

II. felderítő — Gárdai Lajos;

Női hang — Pálfalvi Éva.

Közreműködik: Gyurkovics Mária, Nagypál László és Déry Pál (ének).

• most ideírom a második stúdiófelvétel részletes szereposztását is:

Jurij Szergejevics Miljutyin (1903 - 1968): Nyugtalan boldogság  

Rádió Dalszínháza bemutatója: 1959. január 1. , Kossuth adó, 19.10 - 22.00
Operett három felvonásban

Miljutyin nagyoperettjének szövegkönyve a Szibériai rapszódia c. film alapján készült. 

Szövegkönyv, versek: Raszkov és Tyipot

Vajda István írta a magyar rádióváltozatot. 
Romhányi József írta a dalszövegeket.

Zenéjét átdolgozta Bródy Tamás

Km.: a Magyar Állami Operaház zenekara és az MRT énekkara
Vezényel: Bródy Tamás

Zenei rendező: Ruitner Sándor
Rendező: Cserés Miklós dr.

A darabot két szereposztásban, operett és prózai színészek előadásában mutatták be. Ezenkívül 200 statiszta mozgott a mikrofon előtt.

Szereposztás:
Andrej Balasov, zeneszerző; kapitány – Melis György (Básti Lajos)
Natasa Malinyina, énekesnő – HÁZY ERZSÉBET (Váradi Hédi)
Iganyin professzor – Ajtay Andor
Nazár, a konzervatórium portása – Gózon Gyula
Borisz Aljenyics, zongoraművész – Viktor Gedeon
Jakov Burmak, gépkocsivezető – Bilicsi Tivadar
Nyefjedovics, a teaház üzletvezetője – Fekete Pál
Tánya, a leánya - Zentay Anna
Szenyka, a teaház vezetőjének segédje – Külkey László
Kapitolina, a hidegbüfé alkalmazottja – Kiss Manyi
Tomakurov, karmester – Tekeres Sándor
Dunyja – Erdei Irén
Asszonyság – Völcsey Rózsi
Parasztember – Solti Bertalan
Ácsmester – Csák István
Petyka, tüzér – Szabó Gyula
Pável, hadnagy – Dégi István
Felderítők – Szalai Károly, Velenczey istván
Futár – Zsudi József

Bemondónő: Vámos Ilona

Múltidéző

• Magyar Nemzet, 1959. május 27.

A Nyugtalan boldogság az Operettszínházban (I.) 

Miljutyin muzsikája ismerős dallamként csendül fel. Nemcsak a rádióból és a hanglemezekről ismerős, játszották már Budapesten ezt az operettjét néhány évvel ezelőtt. Akkor Szibériai rapszódia címen aratott sikert. Hosszú idő telt már el az operett első bemutatója óta, de akaratlanul is kínálkozik az összehasonlítás: melyik volt jobb a két előadás közül. A Szibériai rapszódia izgalmasabb, pergőbb volt. A mostani bemutatónál a nagyobb színház által nyújtott lehetőséget nem használták ki, s az előadás eléggé vontatott.

A mese tipikus operett-történet. Balasov zongoraművész növendék háborúba vonul, Berlin ostrománál megsebesül, búcsút mond a zongorának. Szakít Natasával is, hazamegy szülőföldjére, beáll egy teaházba harmonikásnak. Az operett szokásos receptje szerint félreértések következnek ezután, majd a boldog vég: szerzeménye, a Szibériai rapszódia első díjat nyer egy zeneműpályázaton. A siker után mindenki    megtalálja a párját és a boldogságot.

A szövegkönyvet (Kállai István fordítása) néhány látványos revüszám egészíti ki. Különösen nagy sikert aratott az első felvonás végén beiktatott táncjelenet a hajó fedélzetén.

A zene a szövegkönyv és az előadás néhány fogyatékosságáért bőségesen kárpótol. Miljutyin muzsikája Bródy Tamás zenei átdolgozásában szép és élvezetes estévé avatta ezt az előadást. Romhányi József versei nem mindig tükrözik a muzsika hangulatát.

Balasov zongoraművészt, aki Szibériába bujdosik nyugtalan szerelme elől, Sárdy János alakítja első szereposztásban. Hangja, temperamentuma, játéka összhangban van a nagyszerű muzsikával. Forró sikere van Petress Zsuzsának is, aki mértéktartó játékával és bájos, meleg hangával élő figurát teremtett Natasa alakjából. Zentay Anna Tánjája, Keleti László Nazarja, Szabó Ernő Nyikiforja és Fónay Márta Kapitolinája volt még említésre méltó alakítás.

Szinetár Miklós rendezői elképzelése nem tudta eléggé meggyorsítani az ütemet, pergővé tenni az előadást.

(i. s.)

• Népszava, 1959. május 27.

Nyugtalan boldogság a Fővárosi Operettszínházban (II.)

Tulajdonképpen nem bemutatóról számolunk be az alábbiakban. Miljutyin nagy operettje, a »Nyugtalan boldogság«, amelyet május 22-én a Fővárosi Operettszínház hozott színpadra, részben korábbi hazai színpadra állításból, részben az emlékezetes »Szibériai rapszódia« című filmből, muzsikája pedig mindenekelőtt a hazai és külföldi rádiókból százezrek előtt ismeretes.
Mégis sok tekintetben merőben új az, ami operettszínházunk színpadán megjelenik s méltán tart számot meleg üdvözlésre. Miljutyin szép operettmuzsikájának elemzése ezúttal bizonyára nem elsőrendű feladatunk. Hogy - nem újdonságként - egyet és mást mégis elismétlünk róla, az csak a mostani bemutatás szellemének, sikerült légkörének, helyes arányai eltalálásának igazolásául történik.

Miljutyin dallamgazdag muzsikája sokat őriz elidegeníthetetlenül a klasszikus és legjobb századelejei operettzene örökségéből, ugyanakkor népi jellegű. Nemes és művészileg tiszta szándékú idomulás ez a muzsika a könnyűzene iránt fogékony tömegek rangos, figyelmét kívánó igényeihez.

A jó zene tartalmas, szép, a szokásos operettlibrettót színvonalban összehasonlíthatatlanul meghaladó mese keretében fejeződik ki. A zene és a szöveg kölcsönös hatásban - természetesen a műfajnak megfelelő módon és formában - közli ebben az operettben a szokásos operett-formákon túlnövő mondanivalóját.
Hol lehet itt tévedni, botlani a színpadra állításnál? Szokás szerint két végletben. Ha a zenei (és tánc-) irányítás s a rendezés a magasabb rendű művészi hatásokkal, gondolatokkal találkozva megfeledkezik arról, hogy mégis csak derűs, zenés, dalos, játékos operett az anyag, amellyel dolga van. A másik: ha még operett nyelven kimondva is fél bármiféle magvasabb mondanivalótól s operett-effektusok, ötletek és túlzások halmozásával oly mértékben oldja s helytelen elképzelése szerint »színezi« az anyagot, hogy mindezzel végül is eredetiségétől, valóságától, új, eddig nem ismert ízétől fosztja meg.
A Fővárosi Operettszínház előadása az új és bevált hatások szerencsés ötvözésével a jelenetek túlnyomó többségében kitűnően találja meg a helyes arányokat, bebizonyítva: íme, igen is lehet kellemesen szórakoztatni, jóízű nevetést kelteni olcsó eszközök nélkül — sőt csakis így lehet. Tartalmasabb és szórakoztatóbb könnyűműfajú előadás nem sok folyt le még e színház falai között. Mindez Miljutyin zenéje, Raszkov és Tippot szövegkönyve mellett a tehetségét ismét bizonyító Szinetár Miklós rendezését is dicséri. A jellegzetes operetthatásokat finomabb vígjáték- és drámai-effektusokkal vegyíti, ezzel ízt, levegőt s külön jó tempót ad az előadásnak.

A kórus (karigazgató Virány László) és a zenekar a muzsikát átdolgozó Bródy Tamás vezényletével jól szerepelt. A kiváló karmester tempóiról, ritmusának tüzéről azonban nem nyilatkozhatunk fenntartás nélkül. Kállai István fordítása, Romhányi József versei jók.

Tetszettek az operaházi vendég, Fülöp Zoltán és Márk Tivadar díszleteit és jelmezei is.

A koreográfusok: Ács József, Török Richárd, Kerner Gusztáv és Tausz Lajos munkájáról vegyes véleményünk alakult ki. Nem hivatásos táncosokra, hanem operett-színészekre tervezett táncaik valóságos kis remekművek a maguk nemében. így például Andrej és Tánya második felvonásbeli intim táncocskája ízlésével és eredetiségével valami merőben új és örvendetes az operettszínpadon. A nem rossz értelemben revüs betéttáncokban és a nagy zárókép táncaiban azonban sok az »üres járat«, a fáradt utánzás.

A hatalmas szereplőlistából nem is annyira néhány nevet, mint néhány örvendetes, vagy éppen ellentétes tényt említhetünk. Nagyon örülünk, hogy a szép hangú Petress Zsuzsánál újból tapasztalható színészi fejlődés. Hadics Lászlónál ugyanezt figyelheti meg a közönség. Fónay Mártát mindig újból felfedezzük és megszeretjük az operettszínpadon is. Szabó Ernő szinte minden szerepben jelentős színész - ezúttal azonban sajnálatos és érthetetlen monoton modorosság zavar a játékában. Keleti László alakítását ugyancsak hangosság és modorosság rontja. Thury Éva gesztusaiban szegletesség és merevség zavar. Kedves színfolt a vendég Petrik József Szenykája. Énekben a kulturált Zentai Anna és a megérdemelt sikert arató Sárdy János tetszett legjobban. A többi szereplők, a szólótáncosok és a tánckar tagjai jelentős, jó szereplői a sikeres előadásnak.

(Rajk András)

Múltidéző

• Szabad Nép, 1951. június 9.

HAVASI KÜRT

Miljutyin-operett bemutatója az Operettszínházban (II.)

A „Havasi kürt" értékes alkotása a témájában is, zenéjében is megújult mai operettnek. Cselekménye Kárpát-Ukrajna népének, a szovjet népek nagy családja legfiatalabb tagjának életéről beszél. Azokról az első hónapokról, amikor a Verhovina lakói a felszabadulás után elindultak a „28 évvel idősebb testvér” tapasztalt vezetésével a szocializmus útján. Egyszerű emberek: hegyi pásztorok, fadöntögető szegény parasztok — a dolgozó nép a hőse a játéknak. Szívükben a szabadság forró szeretetével, de agyukban még a múlt gondolkodásának maradványaival.

A történet azt mondja el, hogy a kis kárpát-ukrajnai falu ifjúsága hogyan veszi fel a harcot az elmaradottság ellen, hogyan alakítja át a természetet, s létesít kollektív kertgazdaságot a Verhovina lejtőin. „Kemény harc ez. Harc a természet és az emberi természet ellen. Harc a föld és az elmaradt lelkek meghódításáért... Sok csatát kell megvívnotok a végső győzelemig ..." — mondja e harcról
Alekszej Szomov őrmester, aki annakidején részt vett a falu felszabadításában, s most leszerelése után meglátogatja. Alekszej s a falu lelkes, harcos-fiatal tanítónője áll az élére a felemelkedésért vívott küzdelemnek. Nem könnyű a dolguk, mert a természet erői mellett le kell győzniük a múlt rossz szellemeit, visszajáró árnyait, a kulák, a volt urasági intéző mesterkedéseit. Az egész operettből a nehézségeken diadalmaskodó nép ereje, harci elszántsága, egészséges derűje, felszabadult életének jóízű humora árad. Annak a dolgozó népnek a hangja, amelynek új élete építése során egyre több oka van a vidám dalolásra, a magabiztos táncra.

Ez az első nálunk bemutatott szovjet operett, amely a szovjet nép életéből veszi témáját, a ma kérdéseit tárgyalja. Massz és Cservinszkij, az operett írói kedves, népi gyökerű, meleg hangulatú mesét alkottak. Kár, hogy a történet cselekményét kissé eseménytelenül, kevés fordulattal bonyolítják.

Az operett zenéje az eddig megismert szovjet operettek (Dohányon vett kapitány, Szabad szél) mellett is kitűnik és a magyar operettirodalom számára is példamutató abban, hogy mennyire mélyen a népben, a népdalban gyökerezik. Miljutyin, Sztálin-díjas zeneszerző a népdal élő forrásából merített, a népi tánc színes ritmusvilágából vett alapanyagot. Ez a komponálásmód azonban nem a népzene egyszerű átültetését jelenti, hanem művészi feldolgozását, továbbfejlesztését. Jellemző példa erre az I. felvonás leánykérés-jelenete, amelyben néhány szép népi dallamot ölelkeztet, bont fel, terebélyesít ki a szólisták, az osztott kórus és a zenekar hangján, szinte kantátaméretűvé. A dallamok közül az egyik, a „Hallod-e te nagyapó” kezdetű beillenék magyar népdalnak is, bizonyítva a szomszéd népek zenéjének egymásra hatását.

Miljutyin a „Havasi kürt”-tel nemcsak hangjában, formájában is szakított a régi operettek zenei sémáival, a „parádés” primadonna-belépők, a „hatásos” bonvivándalok receptjeivel (egyúttal eltűntek operettjéből a műfaj régi szerep-sablonjai is). Annál több kettős csendül fel művében és főként — kórus.

Az énekkar rendkívül nagyigényű (helyenként operai méretű) szerepeltetése a Havasi kürt egyik legegyénibb sajátossága. A kórus itt már nem statisztája, hanem valóban cselekvő részese az előadásnak, nem „színpadi tömeg”, hanem a nép méltó zenei megszemélyesítője. Az énekkart tehát a szerző nemcsak a záróképekben alkalmazza, hanem szinte minden hangsúlyozottabb részben. És mindig úgy, hogy a főszereplők szólójához kapcsolva fejleszti, szélesíti, viszi tovább a színpadi helyzetet a kórus többszólamú énekével, ilyen mindjárt az I. felvonás nagyszabásúan felépített kórusrésze, a szovjet katona érkezésekor, s később a násznagylátogatás szólóénekkel, népi tánccal egybefonódó színpompás jelenete. Ugyancsak hatásos zenei csúcspont a II. felvonásban: Alekszej Szomov, a nagy szovjet hazáról beszél, s elbeszélése a kórus énekébe torkollik, ilyen a III. felvonásban Vaszilina - Alekszej duettje, az ebből kifejlesztett sextett és kórusfinálé.
Az énekkarnak ez a bőséges szerepeltetése nem jelenti azt, hogy Miljutyin a nagyigényű kórusok kedvéért kevésbé alkalmazná a műfajt jellemző kisebb zenei formákat, őszinte lírájú áriák, dalok (Vaszilina III. felvonásbeli „Felhőfedte égen .. .’’- áriája) és kettősök (Alekszej - Vaszilina „Van földem ...” kezdetű duettje, Oleszja, Nikola, s a többiek vidám kettősei) szinte egymást érik. A szerzőnek éppen az a nagy érdeme,
hogy a zenéjében az igényesség tökéletes összhangban van az operettszínpad „könnyűzene” követelményeivel. Muzsikája melegen áradó dallamossággal, egyszerűséggel, szívhezszóló közvetlenséggel csendül meg: a hallgató kacagva, szórakozva komoly zenekultúrát kap.

A magasszínvonalú előadással az Operettszínház kétéves eredményes munkája jelentős állomásához érkezett. Nádasdy Kálmán és Apáthi Imre rendezése, s Várady László karnagy zenei vezetése végig eredményesen biztosította a komoly mondanivaló és a könnyed kifejezés összhangját. Az előadás ízléses és művészi stílusa példát mutat, hogyan lehet a jókedvű tréfa, a könnyed vidámság hangján is tartalmasán szórakoztatni. Igen jól ragadta meg a rendezés a környezet nemzeti sajátosságait is, viszont hibája, hogy itt-ott teret enged néhány művészünk — bár kétségtelenül mulatságos, de az előadás egységéből kirívó — egyénieskedésének.

Az előadás zenei színvonala is méltó a műhöz. Az énekkar kis létszáma ellenére is, kitűnően oldja meg szokatlanul nagy feladatát. Lendületesen, tisztán énekel, s zenei pontossága a kényes, osztott szólamokban is példás. A zenekar szintén igen jó együttes, de nem gondol mindig színpadi társaira: kissé „vastagon” játszik, s ezzel sokszor elfödi az énekszólamokat. A tánckar előadásról előadásra fejlődik. Olyan igényes táncot, mint a II. felvonás nagy táncjelenete, még az évad elején is aligha tudott volna bemutatni. És igen jelentős fejlődésről, művészete gazdagodásáról, elmélyüléséről ad számot Roboz Ágnes koreográfiája. Nagyon ízesek, ötletesek a kettősei, a II. felvonás önálló táncbetétje pedig egészen új utat jár. A színes táncok, a szép térformák gazdag változatossága, kitűnően tükrözi a cselekmény hangulatát.

A főszerepek egy részét kettős szereposztásban tanulták be a színház fiatal művészei. Alekszejt, a Szovjet Hadsereg őrmesterét Homm Pál és Palócz László játssza. Homm a szovjet katona bátorságát, határozottságát, nyíltságát emeli ki az alakításában. E tekintetben nagyon meggyőző; de nem eléggé tükrözi Alekszej egyik alapvető jellemvonását: a meleg kedélyt. Még a szerelmi jelenetekben sem hevíti át játékát igazán az érzelmek áradása. Palócz Alekszej-ének a jókedv, a derű az alaphangja. Szépen énekel, s alakítása az előadások során bizonnyal tovább mélyül majd. Vaszilina, a lelkes tanítónő szerepében Komlóssy Teréz és Németh Marika mutatkozott be. Az értékes hangú Komlóssy Teréznek ez az első főszerepe. Érthető, hogy színészi játéka még nem elég felszabadult, de így is igen rokonszenves vonásokkal rajzolja meg az eszes, erősakaratú, kezdeményező, mindig élénk, kedves leányalakot. Németh Marika rutinosabb alakításával, komoly lépésekkel jutott előbbre az egyszerűbb kifejezés felé, de még nem mentes eléggé bizonyos „bevált” operett-sablonoktól. Zentay Anna egészséges derűvel, jóízű játékkal formálja meg az oktalanul féltékeny, ki-kirobbanó, majd megbékülő Oleszja alakját. Nagyon jól énekel és ügyesen táncol is. Szereplőtársát, a siheder Mikolát, Bikádi György és Szentessy Zoltán játssza. Bikádi már az „Aranycsillag” előadásán feltűnt egyéni humorával, szívbőljövő vidámságával Ezúttal is jókedvtől, lendülettől duzzadó, ízes népi alakot formál szerepéből. Szentessy kellemes tenorhangjával tűnik ki.
A legtöbb mulatságos percet Latabár Kálmán szerzi a nézőknek. A gróf volt intézőjének alakját játssza. Nem könnyű a helyzete: komikus-szerepben kell jellemeznie a népnyúzó, csaló grófi intézőt, s azt a letűnt, pusztulásra érett világot, amely az ilyen grófi intézők mögött állt. Fanyar, groteszk humorával különösen a harmadik felvonásban, a kincsnek vélt, de szemétté vált értékpapírok megtalálásánál rajzolja meg erőteljes drámai színekkel az alakot Hibája azonban az alakításának, hogy néha a szövegbe, s az alak jelleméhez egyáltalán nem illő „pesties bemondásokkal” toldja meg a szerepét. Honthy Hanna „vígözvegy” parasztasszonyt játszik, s a számára szokatlan szerepben sikerült gúnyképet formál az egykori grófi cseléd grófnőt-utánzó figurájából. Apáthi Imre az öreg hegyiparaszt alakjában kitűnően érzékelteti, hogyan eszmél öntudatra a sokévtizedes elnyomásban élt ember. Keleti László találó vonásokkal és kitűnő maszkkal jellemzi a múltat visszaváró kulákot. Emberábrázolásának elmélyülését dicséri, hogy bár a szerepben sok a komikus vonás, mégis gyűlöletessé tudja tenni az alakot.

A három színpadképet Fülöp Zoltán tervezte. Égbetörő havasi hegyormokat, sudár fenyőkkel, fénnyel, örömmel átitatott, csodaszép verhovinai tájat hozott a színpadra; a Márk Tivadar-tervezte jelmezek szintén hatásosan szolgálják a darab hangulatát.

 /Lózsy János/

Rádiófelvétel készült az operett részleteiből az ötvenes évek közepén: 

Jurij Miljutyin: Havasi kürt

Km.: Osváth Júlia, Szilvássy Margit, Zentay Anna, Fekete Pál, Maleczky Oszkár, Melis György, Rátonyi Róbert, Szabó Miklós, valamint a Fővárosi Operettszínház zenekara és énekkara.

Vezényel: Várady László

Múltidézés

• Népszava, 1951. június 1.

HAVASI KÜRT

A Fővárosi Operettszínház bemutatója (I.) 

Operettszínházunk célja a magyar szocialista operettművészet megteremtése. Az út, amelyen a színház elindult, biztosíték arra, hogy jó irányban halad: haladó, klasszikus operetthagyományokat újított fel, bemutatta a legjobb szovjet operetteket és komoly kísérleteket tett az új magyar operett megteremtése érdekében.
Ennek a kétéves, céltudatos munkának a betetőzését, és egyben új, hatalmas távlatok nyitását jelenti a »Havasi kürt« bemutatója.

Az operett meséje igen egyszerű. Kárpátalja lakói a felszabadulás után a Szovjetunió polgárai lettek, de még huszonnyolc év távolság választja el őket a többi szovjet emberektől. A kis falu, ahol a darab játszódik, valamennyi lakójával együtt, még elég idegenül érzi magát az új világban, amikor egy leszerelt szovjet őrmester — Alekszej Szomov — jön hozzájuk látogatóba. Az ő csapata szabadította fel a falut a Nagy Honvédő Háború idején és most eljött megnézni, mihez kezdett a nép a szabadsággal. Azt tapasztalja, hogy bizony nem mennek még a dolgok a legjobban. Sok még az emberekben a múlt maradványa, azonkívül az ellenség is dolgozik.

Alekszej munkához lát: újra harcolni kezd, az új világért. Most azonban nem fegyverrel harcol, hanem a szó és a példa meggyőző erejével. Harcához rögtön talál szövetségeseket, különösen a fiatalok között. Leghűbb szövetségese Vaszilina, a falu tanítónője, aki már eddig is fáradhatatlanul küzdött azért, hogy minél hamarább eltűnjön az a huszonnyolc év távolság, amellyel Kárpátalja népe elmaradt a Szovjetunió többi népe mögött.
Alekszej és Vaszilina felismerik, hogy a múlt maradványai ellen folyó küzdelem éppolyan harc, mint az, amelyet a fasiszták ellen vívtak. Ezért megfúvatják a havasi kürtöt, amelynek riadója a fasiszták ellen is harcba szólította a népet. A havasi kürt hangja most is hatásos: az emberek megmozdulnak, harcba indulnak, olyan harcba, amelyről tudjuk, hogy diadallal fog végződni.

A darab hősei ebben a diadalmas harcban válnak igazán szabad, igazán boldog szovjet emberekké — álmaik, vágyaik csak ebben az új életben válhatnak valósággá és szerelmük is csak most lehet boldog.

Az egyszerű mesét Miljutyin gyönyörűen áradó, dallamos népi muzsikája varázsolja csodálatosan gazdaggá. Szebbnél szebb kórusok, lírai és vidám kettősök egész sora váltakozik a drámaian megkomponált finálékkal. A második felvonás hatalmas balettzenéje a népi táncmuzsika kiapadhatatlan forrásaiból meríti témáit. A zeneszámoknak ezt a változatos sorát a havasi kürt sűrűn visszatérő, gyönyörű motívuma foglalja mintegy keretbe, szinte hangsúlyozva az egész muzsika egységét.

Igényességét tekintve a zene operai igényű, ugyanakkor azonban egy pillanatig sem tűnnek el az operett műfaji jellegzetességei, és egy pillanatig sem veszít a muzsika — az operettben döntő fontosságú — könnyedségéből.

Az Operettszínház előadása minden tekintetben méltó a műhöz. A rendezők - Nádasdy Kálmán és Apáthy Imre - magyar operettszínpadon eddig ismeretlen, új világot, új stílust tudtak teremteni. A színpadról üde, egészséges jókedv árad, az új, szabad élet boldog jókedve, amely magával ragadja a közönséget, — ez pedig az operettművészet legfőbb célja.

A szöveget és a zenét az előadás úgy foglalja szerves egységbe, hogy a zene mindvégig a cselekmény és a jellemek fejlődésének szolgálatában áll. A csoportos személyzet, a kórus és a statisztéria nem jellegtelen színpadi tömeg, hanem egységes, egycélú, amelynek azonban minden egyes tagja külön egyéniség. Annál is inkább fontos ez, mert ebben a darabban a tulajdonképpeni főszereplő a nép. A falu új élet felé induló népének igaz és élethű ábrázolása — a rendezésen kívül — természetesen a csoportos személyzet minden egyes tagjának is érdeme. Valamennyi tömegjelenet gyönyörű, látványos kép, közülük nem egy festő ecsetjére méltó, például — hogy csak a legszebbet említsük — a második felvonás vége, amikor Alekszej mesél a leányoknak a Szovjetunióról.

A »Havasi kürt« előadása nagy feladatot rótt a színház valamennyi művészére. Először nyílt alkalom magyar operettszínpadon szovjet emberek ábrázolására. Az előadás ebből a szempontból is igen nagy jelentőségű.
Alekszejt, a leszerelt szovjet katonát — kettős szereposztásban — Homm Pál és Palócz László játsszák. Homm Pál a szovjet ember bátorságát, határozottságát, céltudatosságát hangsúlyozza, szerelme, szenvedélye is egyszerűbb, mélyebb, ezért igazabb. Hiányzik azonban belőle a szovjet emberek derűje és ezért az alakítás egy kissé száraznak hat. Palócz László viszont a hős derűjéből indult ki, ezért játéka vidám, jókedvű, azonban nem eléggé mély. Az alakítás hiányosságait sok helyen ellensúlyozza gyönyörű éneke.
Vaszilinát — a darab hősnőjét — szintén kettős szereposztásban, Komlóssy Teréz és Németh Marika játsszák. Komlóssy Teréz új jelenség a magyar operettszínpadon: gyönyörűen csengő hangjával, megjelenésével és, igen gyakran játékával is hitelesen tudja ábrázolni a bátor, okos és szerelmes szovjet leányt. Németh Marika puha és kissé édeskés a szerepben, az énekét is fakóbbá teszi. Ezzel az alakításával azonban ő is nagy lépést tett előre az emberábrázolás területén.
Paraszját, a negyedszer is eladósorban levő vidám parasztasszonyt Honthy Hanna alakítja. Rengeteg humorral játszik, azonban egy kissé még idegenül mozog a számára új szerepkörben és nem elég bátran használja ki a szerep adta lehetőségeket. Alakításában mégis sok az erő és szívesen látjuk ebben a szerepében is.
Oleszját Zentay Anna játssza. Vidámságával, a féltékenység jó ábrázolásával, ragyogó énektudásával és táncával, maradéktalanul jó alakítást nyújt. Oleszja szerelme, akire mindig ok nélkül féltékeny: Mikola. (Kettős szereposztásban Bikády György és Szentessy Zoltán.) Mindketten jók a szerepben. Bikády sokkal vidámabb, ízesebb, népibb, Szentessy
azonban szebben énekel. Atanázt, az öreg, jószándékú, de elmaradott parasztot Apáthy Imre játssza — mély, igaz, realista eszközökkel. Alakítása az előadás legjobb színészi teljesítménye.
Szándékosan hagytuk a végére az ellenség alakítóit: Latabár Kálmánt (Bogdán Szuszik, a gróf volt intézője) és Keleti Lászlót (Filimon Kruppa kulák). Latabár, különösen a harmadik felvonásban, az emberábrázolás legmélyebb eszközeivel mutatja meg a talaját vesztett reakció végső haláltáncát. Alakítása azonban nem éri el a kitűzött célt, mert noha nyílt ellenséget játszik, a közönség nem tudja igazán gyűlölni. Annyira szeretik ugyanis Latabárt, hogy sokszor elfeledteti Bogdán Szuszik gyűlöletes figuráját. Meg kell még említeni azonban azt, hogy legutolsó szerepe óta Latabár játéka nagyon sokban nemesedett, sallang mentesebb lett, anélkül, hogy ez zseniális karikírozó- képességének rovására ment volna. Keleti László igen helyesen undorítóvá és gyűlöletessé teszi a kulák figuráját. Nála is a kifejezési eszközök nemesedése jellemzi az alakítást. Kitűnő a maszkja, már önmagában is vélemény az alakról, amelyet megelevenít.

Utoljára, de nem utolsósorban, szólunk a táncokról. (Roboz Ágnes koreográfiái.) Valamennyi párostánc kitűnő, a második felvonásbeli nagy táncjelenet azonban egészen új távlatokat nyit a táncnak a magyar operettszínpadon. Változatos, ragyogóan felépített kompozíciója, térformái, motívumgazdagsága — mind méltán vívják ki a közönség elismerését. Meg kell itt jegyezni, és ez dicséretére válik mind a koreográfusnak, mind pedig a kitűnő táncegyüttesnek és a szólistáknak, hogy szemmel láthatóan s igen sokat tanultak a Mojszejev-együttestől és ezt alkotó módon tudták felhasználni munkájukban.

Az előadást Fülöp Zoltán szép, reális és mégis meseszerű díszletei és Márk Tivadar gyönyörű, színpompás népi jelmezei foglalják méltó képzőművészeti keretbe.

Mindent összevetve, az előadás igen nemesítő szórakozást, élményt jelent.

/Katona Ferenc/

A teljes HVG-interjú Apáti Bencével itt olvasható el.

"30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok". Az interjú bevezetőjében magyarázatot kapunk erre: "Édesapja Apáti Miklós költő, író, az Új Magyarország és a Napi Magyarország című jobboldali lapok újságírója volt, tőle „örökölte” politikai nézeteit." Idézet vége.

A tisztesség és a teljesség kedvéért álljon itt Apáti Miklós wikipédia-életrajza:

Életpályája

Budapesten született Latyák János és Tóth Mária fiaként, 1944. július 5-én. 1962-1970 között vegyésztechnikusként dolgozott, majd 1970-től a Hírlapkiadó Vállalat újságírója lett. 1972-ben elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika-filozófia szakát. 1973–1991 között a Film Színház Muzsika rovatvezetője és a Kis Újság munkatársa volt, majd 1991–1997 között az Új Magyarországnál tevékenykedett, 1994–1997 között ugyanitt stratégiai igazgató, 1997-ben a lap főszerkesztő-helyettese volt. 1997–1998 között a Napi Magyarország főszerkesztő-helyettese lett. 2000–2001 között a Greger-Delacroix Kiadó szerkesztőjeként tevékenykedett. Nyugdíjazás előtti utolsó munkahelye a Magyar Hírlap volt.

"Én egy színházi tár vezetője vagyok, ami valami okból igazgatói titulussal jár." Ha ugyanezeket a szavakat MNB bármikori igazgatója mondaná, a művész úr vajon mit szólt volna ahhoz, hogy ő -és táncos, koreográfus kollégái- ezek szerint egy "színházi tár" része(i), hogy ne mondjam, egyfajta leltári darab(ok)? Díszlet-, kotta-, jelmez-, ruha-, illatszer- stb. "tárba" ugyanis tárgyak tartoznak, leltári és egyéb számmal-jellel ellátva. Van egy tippem: egy "színházi tár" igazgatója eztán is folytathatja (folytathatja?) közírói munkásságát, egy közpénzből fenntartott színházi intézmény balettigazgatója pedig eztán talán (talán?) nem folytathatná közírói munkásságát.

Tisztelt "joska141"

Az előbbiekhez:

Lásd a Főigazgatói Pályázatból bemásolt szövegrészt (itt:  3734. sorszám alatt: "Táncművészeti irányelvek") - onnan idézek Apáti Bencétől egy részt:

"A tehetséges végzős növendékeket Magyarországon kell tartani, egy, a bécsi Volksoperhez hasonló színvonalú színházban való elhelyezkedés lehetőségével. Ahol színvonalas, és képességükhöz mérten nehéz balettbetétekkel és akár komoly szólófeladatok betanulásával és eltáncolásával tarthatják magukat egy igen magas technikai színvonalon. Olyan táncos feladatokat kell rájuk szabni, ami szakmai és művészi kihívást jelenthet egy Magyarországon maradt táncművésznek.

Számos operett rendelkezik balett- és táncbetétekkel, jómagam 1998-ban a Cigánybáróban a Szegedi Szabadtéri Színpadon táncoltam egy komoly pas de deux-t nehéz férfi variációval, szólista szintű technikát igénylő ugrásokkal, emelésekkel és forgásokkal, amiket meg lehetne aképpen újítani, hogy vonzó lehessen egy technikáját fejleszteni akaró fiatal táncos számára. Ilyen feladatokkal egy pár főből álló szólista generációt is ki lehetne nevelni, akik nem büntetésnek, átmeneti állapotnak, esetleg az aktív táncos pályát követő levezetésnek, hanem rangnak élnének meg egy operettszínházi tagságot. Egy jó állapotban levő balettkarral pedig semmi akadályát nem látnám egy-egy önálló balett színpadra tűzésének. Klasszikus és kortárs balettek mehetnének évente pár alkalommal valamelyik színpadon, de arra is van humán erőforrás, hogy ifjúsági vagy gyerekbalettekkel nyerjünk újabb táncrajongókat a Operettszínháznak. Egy jól sikerült gyerekbalett évekig feladatot biztosítana a táncosoknak és nézőket a színháznak (például: Egri csillagok, Szaffi, Pál utcai fiúk).

Egy szűkített létszámú Diótörő színpadra állítását is megfontolnám, hiszen jelenleg a Táncművészeti Egyetem fiatal balettnövendékei kevésbé leterheltek, így az ő segítségükkel és az Egyetemmel való együttműködés elindításával műsorra tűzhetnénk a Diótörőt, ami mindenhol a világon telt házas sikerdarab. A táncművészetis gyerekeknek így újra tudnánk színpadi gyakorlatot biztosítani.

Álmot, megvalósítható álmot kell tudnunk kínálni a táncművészet szinte minden ágát 10 évig tanuló táncművészeknek. Egy ilyen álom ígéretével az Operettszínházhoz tudnánk csábítani Magyarország legtehetségesebb végzős táncművész növendékeit, akikkel újra régi fényében tudna tündökölni a Budapesti Operettszínház."

Nyilván a következő időszakban ennél konhrétabb és bővebb elképzelések is napvilágra kerülnek majd Apátitól az Operettszínház balett-társulatának jövőbeli feladatait illetően.  Amint Kiss-B. Atilla elmondotta az évadnyitó társulati ülésen, az előző vezetéshez kötődő  folyó évad műsortervét különösképpen nem kívánja megbolygatni.

Tisztelt „Búbánat”! Köszönöm, hogy felhívta a figyelmünket erre a későbbiekben megjelenő interjúra.

Ennek alapján tisztelem Balettigazgató Urat, hogy már 8 éves, alsó tagozatos általános iskolás korában (született Wikipédia szerint: 1981.január 8. Idézet az interjúból: „30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok”) meg tudta határozni politikai hovatartozását.

Ugyanakkor – nem vagyok színházi bennfentes – nem igazán értem az interjúban Balettigazgató Úr következő megfogalmazását: „Én egy színházi tár vezetője vagyok”. Milyen „tár”? Kottatárról, jelmeztárról, díszlettáról már hallottam-olvastam, de a „balettár” fogalom új számomra. Mindazonáltal, a kétségtelenül helyes érdekképviseleten kívül, hogy mik a konkrét Operettszínház-béli elképzelései, még mindig nem derül ki.

 A HVG 2019. február. 09. keltezésű cikke  már fent van az interneten.

„Apáti Bence: Nem teszem meg azt a szívességet, hogy kritizálom a kormányt”

Az interjúból két bekezdést ide átemelek:

„Szerintem nem növelte Kiss-B. Atilla pályázatának esélyeit az én személyem, sőt inkább ballaszt vagyok számára, mert rengeteg támadást fog kapni miattam. Ráadásul nekem úgy jött vissza, hogy a politikai döntéshozók szeretik az írásaimat, nem örülnének annak, ha ismét elásnám magam a balettban. De azért azt tisztázzuk, hogy 2016 óta írok publicisztikákat, és 30 éve ugyanazon a politikai oldalon állok, nem az Operettszínház balettigazgatói székéért lettem olyan, amilyen.”

„Én egy színházi tár vezetője vagyok, ami valami okból igazgatói titulussal jár. A táncosok beosztásáért felelek, képviselem az érdekeiket a főigazgatónál. A jobboldali értelmiségieknek mindig a fejükre koppintanak, ha politikailag elkötelezettek. Azzal nem volt baj, hogy Vass Lajos, az Operaház főigazgatója MSZP-s államtitkár és polgármester volt?”

Főigazgató Úr – akinek tevékenységéhez sok sikert kívánok – jelen rovatban természetesen kivonatolt bemutatkozó beszédében egyetlen szóval sem említette az Operettszínház táncosait.

Beszélt az énekesekről, az énekkari kollégákról, az egész társulatról, mint olyanról, de a „tánc” vagy „balett” szavak az itt közölt beszédben nem szerepeltek.

(Kivétel a Menyasszonytánc című darab említése. amiben értelemszerűen benne van a „tánc” szó.) Még a bemutatandó új Csárdáskirálynő kapcsán is „színészek, énekkar és vendégművészek” szavak kerültek említésre, nyilván nem véletlenül.

Gondolom a balettel kapcsolatos új elképzelések kifejtésére Apáti Bence balettigazgató lesz illetékes, akinek szintén sok sikert kívánok. Sajnos ezen új elképzelésekről még olyan szinten sem lehet ezeken a hasábokon olvasni, mint ahogy Kiss B. Attila törekvéseiről.

Apáti Bence balettigazgató úr legutóbbi, nyilvánosságot kapott sorai itt olvashatóak: https://magyarnemzet.hu/velemeny/elegtetel-ez-a-javabol-4182260/

Őszintén remélem, hogy ha egy napilap február 6-i átszervezésére Apáti Bence balettigazgató úr február 7-én tud reagálni, akkor a már korábban, február 1-jén átvett új posztjával kapcsolatos elképzeléseit is megosztja velünk a következő napokban-hetekben.

Lehár Ferenc: A mosoly országa - Művészetek Palotája - 2019. február 2.

A  Müpa és a Sanghai Opera House együttműködésében létrejött A mosoly országa-produkció tavaly őszi kínai (sanghaji) bemutatóját övező külhoni elismerő kritikák tükrében nagy várakozással és érdeklődéssel tekintettem az itthoni, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben színpadra került  Lehár-dalmű február 2-ai előadása elé. (A február elsejei első bemutatón nem voltam jelen). 

Az elmúlt évtizedekben volt alkalmam többször látni színházakban és szabadtéri színpadokon is A mosoly országát, nem beszélve a kép- és hangfelvételekről - de rádió-, televízió-, DVD- és CD-felvételeken, valamint az interneten youtube-ról is elérem különféle változatokban Lehár remekművét.

Nem először hangoztatom én is,  és most, hogy megismerhettem ezt a német nyelvű, kínai-magyar koprodukcióban színre vitt Lehár-nagyoperettet is, újra az csengett le bennem, nem véletlenül terjedt el még a zeneszerző életében a következő bonmot: "A zenés színpadnak három fő műfaja van: az opera, az operett és Lehár!” A komponista egyik bécsi méltatójától eredeztethető megállapítás nem csupán szellemes, de helytálló is. A mosoly országára kétségtelenül vonatkoztatható: a szerző azon darabjai közé tartozik, ami se nem operett, se nem opera: valahol a két zenei műfaj mezsgyéjén tündöklő alkotás a zenés színházak palettáján.  

Lehár utolsó alkotói korszakának (a múlt század húszas éveinek második felétől) termései, az úgynevezett „Tauber-operettek” – a kor neves tenoristája, Richard Tauber operaénekes vitte sikerre ezeket a műveket -, amelyek már nem  vagy nem egészen happyenddel végződnek, és a zenei nyelvezetük sem már annyira „operettes”, hanem kifejezetten a „zenedrámára” fókuszálnak (ilyen például a Paganini, A cárevics, a Friderika, a Frasquita is).  Nem véletlen az sem, hogy Lehár Ferenc több művét az operaházak is bemutatták-bemutatják! (A víg özvegy, A hercegkisasszony, Cigányszerelem, Giuditta és persze A mosoly országa). Ezek az operaházban is sikert elért darabok - számomra megélt színházi, zenei varázsukkal  - csak megerősítik véleményemet: egy-egy  klasszikussá nemesedett Lehár-operett zenei igényeit az operaházak zengőbb orkeszterei, szárnyalóbb hangjai, képzettebb énekegyüttesei megfelelőbben tudják kielégíteni - hiszen Lehár partitúráihoz alkalmazkodva általuk már-már operai színvonalhoz közeledik a muzsika.  

Ezt a meglátásomat igazolta vissza a szombat esti operett-előadás ének-zenei megvalósítása.  A mosoly országának szélesen ívelt melódiái, nagyszabású fináléi, csiszolt énektechnikát kívánó szólamai operaszínpad vagy hangversenyterem (most a Müpáé) után kiált, még akkor is, ha a prózamondás és a mozgás természetessége, a tréfás és táncos részek könnyedsége viszont itt hiányosabb, mint amikor operettszínpadon frissítenek fel ilyen, a mozgalmasságával is magas követelményeket támasztó Lehár-operettet, amilyen ez a darab is. 

A Művészetek Palotájában minden feltétel adott volt ahhoz, hogy A mosoly országát operai keretek között élvezhessük – Sanghaj után Budapesten is.

A Magyar Állami Operaház zenekara a legjobb képességeit nyújtotta, csillogtatta meg, s a bensőséges, kedélyes- érzelmes-melankolikus dallamok, friss, eleven ritmusok arany- és ezüstszálával fonta körül a történetet, s öntött igazi életet a két távoli császárváros – Bécs („Arany és ezüst” keringő) és Peking (balettzene: mandarinok táncai; a „Sárga kabát”- szertartásjelenet) – udvari légkörébe helyezett karakterekbe.   Azt, hogy ezt a zenét lehet jól, vonzóan és behízelgően játszani, a zenekar a kitűnő kínai karmester, Xu Zhong (a Veronai Ünnepi Játékok első karmestere, a cataniai Bellini Operaház zeneigazgatója, a haifai szimfonikus zenekar vezető dirigense) zenei irányítása alatt igazolta; semmi engedményt nem szükséges tenni a banális „operettsziruposság” csábításának - melyre a drámai fináléban, bizony, alkalom kínálkozna. Már a nyitányban megcsapott a tömör, egységes, jó hangzás mellett valami frissesség, a meggyorsított ritmusok feszessége, vidám pattogása, a dallamok közvetlenül ható, üde bája. 

A rendező, Káel Csaba jó elgondolással (mivel a második és a harmadik felvonás cselekménye Kínában játszódik) a Szu-Csong herceg és Mi, a húga, valamint Csang, nagybácsi szerepeire kínai származású operaénekeseket választott és hívott meg a produkcióba, céljának tekintette ezzel is egymáshoz közelíteni és ápolni az európai és a távol-keleti civilizáció és kultúrájuk szép hagyományait - ezúttal egy Lehár-operett színpadra állításával - , a színház- és zeneművészetük közös értékeinek ilyen keretek között is kifejezést adni.    

Vincent Schirrmacher tenorista Kínában született, a londoni Királyi Zeneakadémián és a New York-i Julliard  Schoolban folytatta felsőfokú tanulmányait, Verdi-, Puccini-, Wagner, Dvořak és R. Strauss operáinak főszerepeiben lép fel, a bécsi Volksoper társulatának is a tagja. Az ő Szu-Csongja megjelenésben, játékban és különösen énekhangban hatásosan közelíti meg azt a tenorideált, melyre a komponista a szólamot elképzelte és méretezte.  Erőteljes, csengő, fényes énekhangján - a szükséges hangmagasság-tartományokban is – igazán szépen szólaltak meg az ismert tenoráriák: „Vágyom egy nő után”, „Egy barackfa ágán”, „Mosolygó nézés és jól nevelt arc”. Átlényegült színészi megformálásával pluszt is nyújtott szerepében, így érzelmileg talán vele tudtam a legjobban azonosulni a fellépő művészek közül.

A neves örmény származású drámai szoprán énekesnő, a főleg Európa operaszínpadain fellépő Karine Babajanyan énekelte és játszotta Lisa Lichtenfels grófkisasszonyt, aki hitveseként követi Szu-Csongot a pekingi császári rezidenciába.  Belépője a darabban kóruskísérettel kezdődik: „Egy nőnek mindig jólesik az ilyen szép fogadtatás…/Bók csinosítja a nőt, a siker teszi őt hevesen lobogóvá…”  - amint és ahogyan megjelenik a színpadon az udvaroncok karéjától kísérve, miközben erre a dalra fakad, már belecsöppenünk abba a varázsba, amit Lehár és szövegírói megálmodtak…  Babajanyan egy interjúban elmondta: Lisa szerepét elénekelnie, megformálnia nem volt könnyű: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányozta Lisa szólamát, az volt a benyomása, „hogy Tosca húga köszön vissza a kottából”… Mint kitűnt előadásából, Babajanyan bőven rendelkezik a kellő „primadonnai” adottságok (dekoratív megjelenés, vonzó személyiség, szép hanganyag) mellett a drámai/lírai szólamokhoz szükséges megfelelő énektechnikával, de nem okoz számára problémát az sem, amikor az éneklés és a kevéske próza mellett keringőt táncolnia kell… Lelkes tapsunkat a másik, Szu-Csong és Gustav von Pottenstein-Hatfaludy gróffal énekelt érzelmes, édes-bús kettőseivel is kiváltotta. Igen magas hőfokon énekelte el a drámai hatású „Honvágy”-dalt; akkor hangzik fel, amikor az idegen ország idegen szokásai között egyre zavartabb Liza rádöbben, hogy férjének az európaitól távoli kultúrában, idegen, helyi elvárásokhoz, elvekhez kell tartania magát, fel kell áldoznia szerelmét, európai hitvesét: megválasztott miniszterelnöki pozíciójából fakadó kötelessége négy másik nővel házasságra lépnie, így elkerülhetetlen és bekövetkezik a számukra fájó búcsú, az elválás megható, szomorú pillanata…
 

Hatfaludy gróf szerepében a jó kiállású osztrák bariton, Franz Gürtelschmiedet láttuk-hallottuk, akinek nincs sok énekelnivalója: egy kettős az első felvonásban Lizával („Megtörtént már máskor is, még megesik százszor is…/Szervusz, jó mulatást! Az egész nem lényeges. Eddig megvoltunk legalább. Ez az ügy kicsikét gyerekes!...”),  egy - egy kettős a második („Ne félj, ne félj, bolond szívem, úgyis tudod már, hogy egy nagyon csinos legény/leány csakis terád vár…”) és a harmadik felvonásban („Fehér virág, kacér virág, idegen mezőkön termettél…”) melyeket Mi-vel, Szu-Csong húgával ad elő.  Gürtelschmied világos, lírai baritonjával és természetes közvetlenséggel, sodró lendülettel formálja meg Gustávot, anélkül, hogy túlzásokra ragadtatná magát.

Yitian Luan kínai szoprán,  aki énekelte Liut a Turandotban a Bregenzi Fesztiválon, de a repertoárján Gilda, Boleyn Anna és a Hoffmann meséi négyes női főszerepe is ott van,  sőt a klasszikus operettben is fellépett (Rosalinda volt A denevérben), most a kis kínai herceglány, Mi szerepében mutatkozott be nálunk: nem sistergett, nem lobogott, ahogyan az „operettben szokták” a  szubrettek tenni, inkább kedvesen, pajkosan, vagy éppen szolidan, édesbúsan – ahogyan a szerep megkívánja énekelt, táncolt,  játszott; a dramaturgia igényelte húzások miatt a kevéske próza számára sem okozott megoldhatatlan feladatot. A Gustávval énekelt duetteket megelőzően előadott belépő jelenetében („Engedjék meg hát a nőnek, éljen ember módra ő meg, legyen okos és kecses teremtés…”) Yitian Luan tényleg autentikus kis kínai herceglánykát formált meg!  Semmit nem kellett újítania a követett hagyományokon: Mi figurája általa élettel telített, a rövidke európai-kapcsolatból, a feltörő szerelemi érzésből neki is csak az arról és a férfiról való lemondás jut osztályrészül.

Csang nagybácsit Xiao Rui, fiatal kínai bariton jelenítette meg a színpadon. Ő is Európában működik, pályafutása Belgiumban indult, szerepeit a brüsszeli Théatre Royal de la Monnaie és a Liege-i Opera Royal de Wallonie produkcióiban kapta. Azóta Németországban is gyakran fellép, pld. Sarastro szerepét énekelte Weimarban, Mozart Requiemjének basszus szólamát pedig Freiburgban énekelte. Most Lehárt énekelt: igazán imponáló, sötét basszbaritonja jól érvényesült az előadás második részében, a pekingi császári palotában fegyelmező, magas tisztséget viselő rideg nagybácsi szerepében, aki Szu-Csongot és Lizát is („a Lótuszvirágot”) szóvirág-köntösben, de folyamatosan emlékezteti milyen – kapcsolatukra hátrányos - kötelességüknek és kötelezettségeiknek kell eleget tenniük.

A Főeunuchként Franz Tscherme mosolyogtatta meg a publikumot elcsépelt sablonminták karakterizálása mentén… (Az osztrák színművész filmrendezőként is tevékenykedik, és megjegyzem, néhány éve az Operaházban őt láthattuk az Ariadné Naxos szigetén bemutatóján kabinetalakítást nyújtott  Udvarmester szerepében.)

A további kisebb szerepek alakítói közül említem a még mindig jó svádájú, megnyerő, szimpatikus Ernyei Bélát, aki énekes-színészként évtizedek óta német nyelvterületeken játszik különböző zenés darabokban. Most a békebeli Monarchiában, Ferdinand Lichtenfels gróf - Liza atyjának - szerepében láthattuk viszont – csak prózában. 

Nem igazán értem, miért kellett betenni a játékba két női karakter-figurát, akiknek semmi más szerepük nincs a darabban, mint anya és lánya  szerepét eljátszani: folyton csak civakodnak, sivalkodnak és ide-oda futkároznak  a bécsi és a pekingi palotákban. Az X-aktás szinkronszínész, Náray Erika (Scully)  alakítja Hardegg bárónőt és az Operettszínházból érkező Kardffy Aisha játssza Valit – őt, egy operetténekest, minek kellett erre a picinyke szerepre hívni, amikor semmi énekelnivalója nincs a darabban!.. - vagy csak erősítse a bécsi palotában belépő-kilépő-átvonuló  arisztokrata-sereg létszámát (Énekkarban)?

Még egy kérdőjel: az első felvonásban arról énekel a szerelmes-pár, Liza és Szu-Csong, hogy: „Igyék velem egy csésze illatos teát” (teakettős) – behozzák nekik a teát, csészéjükbe öntik a gőzölgő italt, de nem ülnek le rögtön az asztalka mellé, hanem kezükben a csészével állva(!), majd sétálva éneklik a duettet végig, aztán a dal végére érve visszateszik a csészéjüket a tálcára.  Ennyi. Én még nem láttam ilyet a színpadon, hogy kezükben tartott teli csészével sétálgassanak – le nem ülnének a világért sem!   Pedig ott volt közelükben a kis asztalka a székekkel, hogy ülve igyák meg teájukat – ahogyan általában mifelénk szokás… De ők csak énekelnek, és közben csészével a kezükben betáncolják a színpadot. Ki érti ezt? 

A rendezés nem különösebben attraktív, hangsúlyozottan az operai igényű zenék és az énekszámok a dominánsak.

A díszletek és a vetített háttér együttesen megteremtik az adott miliő hangulatát, így a látvány nem hat szegényesnek – bár a színpad a játék alatt olykor kissé üresnek hat. A jelmezek, a kosztümök mindenesetre mutatósak, kiváltképpen a pekingi palotabelső és udvarának ábrázolt környezete pompázik az egzotikum kellékeiben, és tetszetős, odaillő ruhaviseletekben láthatjuk a  „Sárga kabát”- avatás és szertartás-jelenetben közreműködő művészeket, a statisztériát, meg a Pécsi Balett táncosait is – utóbbiak remek koreográfiában adják elő a fentebb jelzett, nagyszabású, mozgalmas táncjeleneteiket (koreográfus: Vincze Balázs)

A mosoly országa koprodukciós bemutatójának vitathatatlan érdeme, hogy Lehár gazdag zenei invenciójú operettje operai nívójú előadásban valósult meg,  a remek énekművészek tolmácsolását látva és élvezve rácsodálkozhattunk,  hogy így is, ilyen színvonalon is lehet színpadra állítani ezt a remekművet – ráadásul minden álaktualizálás, és „modernkedés” nélkül, megtartva az eredeti hangszerelést, hangzásvilágot, szöveget, cselekményt – csak a prózai részek voltak meghúzva - , mindenekelőtt a gyönyörű zenére koncentráltan! 

A beszámolóm végére érve ismét leírom: Xu Zhong karmester zenekarával és a szereplő énekművészekkel a partitúra minden szépségét elénk tárták, melynek értéke felragyogott ezen az estén. 

Úgy vélem, Lehár Ferenc hagyatéka a megfogalmazott zenei elvárásoknak is a figyelembevételével igen szép, megkapó élményben jutott el most hozzánk, mindazok örömére, akik jelen lehettünk a két előadás egyikén a Müpában.  

A  Káel Csaba rendezte produkciót több kamerával felvették, remélem, hamarosan látni fogjuk az M5 csatornán.   

Ezért ecseteltem a kérdésre a "való" helyzetet - amihez egyikünk sem tud mit, mást hozzáfűzni..

Pont ezért kérdeztem, mert miatta mennék csak.

Az Operettszínháznál rossz gyakorlat, hogy a repertoáron szereplő darabjainak napi szereposztását az adott előadás előtt csak mintegy hét-tíz nappal teszi közzé  (frissíti) az internetes honlapján - nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a pénztárnál vagy a szervezésen sem tudják előre megmondani az érdeklődőnek,  hogy kik lépnek fel mondjuk egy- két hét múlva a kérdezett napon.

Addig csak a premier kettős-hármas szereposztásának névsorát kapjuk - ami elég helytelen eljárás a közönséggel szemben; a potenciális jegyvásárló az aktuális szereposztás ismerete hiányában nem igazán tud dönteni, mikor, melyik előadást  válassza!  Ha mégis jegyet vált, csak találomra teheti meg: nem tudja, kit fog látni-hallani - kifogni - azon a napon az előadásban.

Remélem, a színház új vezetése ezen sürgősen változtat,  és ahogyan például az Opera  meg tudja oldani, hogy hetekkel, hónapokkal előre már ismerni lehet, ki fog szerepelni az adott napon,  úgy az Operettben is erre (technikai) megoldás születik.  (Mert az énekesek, szereplők csak kell hogy tudják, mikor, melyik előadásra vannak kitűzve - amire próbálnak...) És az előre jegyet váltó nézőnek is joga van megtudni, hogy kihez lesz "szerencséje" abban a produkcióban!

Tudja valaki, hogy a Kékszakállban melyik nap fog Lusine Shahakyan énekelni?

Új főigazgató a Budapesti Operettszínház élén

A Budapesti Operettszínház 2019. február 1-jén hivatalba lépő főigazgatója, Kiss-B. Atilla ma délután megtartotta első társulati ülését, amelyen tájékoztatót tartott az átadás-átvételi folyamat lezárásáról, 2019 júniusáig tartó időszak terveiről és művészeti elképzeléseiről, valamint bemutatta az új vezetőség tagjait. A fenntartó Emberi Erőforrások Minisztériumát a társulati ülésen Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár asszony képviselte.

Szinhaz.org.

“A TÁRSULATSZELLEMET KÍVÁNOM ERŐSÍTENI” – HIVATALBA LÉPETT KISS-B. ATILLA, AZ OPERETTSZÍNHÁZ ÚJ IGAZGATÓJA

2019 FEBRUÁR 01. PÉNTEK, 16:10

Péntek délután Kiss-B. Atilla megtartotta első társulati ülését a Budapesti Operettszínházban. A teátrum főigazgatója összefoglalójában kifejtette: sok-sok műhelymunkával, hatékony próbával, átgondolt repertoár választással, kiváló hazai és külföldi szakemberek bevonásával, rangos, sikeres és elismert rendezők meghívásával képzeli el a jövőt.

A társulati ülésen részt vett Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár és az Operettszínház új vezetésének többi tagja: Dr. Kriza Zsigmond ügyvezető igazgató, Apáti Bence balettigazgató, Pfeiffer Gyula főzeneigazgató, Maróti Szilvia gazdasági igazgató és Somfai Péter műszaki igazgató.

Krucsainé Herter Anikó kulturális ügyekért felelős helyettes államtitkár kifejtette, hogy azóta, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának minisztere, Kásler Miklós meghozta döntését, többször járt a színházban, alkalma volt megismerni a színfalak mögötti életet és véleménye szerint irigylésre méltó a Nagymező utcai épületben, ebben a társulatban dolgozni. “A döntést követően elkezdődött az átadás-átvétel folyamata és ezek a munkamegbeszélések nagyon jó hangulatban, konstruktívan zajlottak. Köszönöm az előző vezetés munkáját és a mögöttünk álló zökkenőmentes hónapokat. A minisztérium számára kiemelkedően fontos a Budapesti Operettszínház. Fontosnak tartjuk a főigazgató úr pályázatában megfogalmazottak szerint a hiteles, tradíción alapuló értékmentő és értékteremtő kortárs, hazai és közép-európai kulturális élethez igazodó szemléletváltozás iránti törekvéseket. Az Operettszínház Magyarország egyik csúcsintézménye, Magyarország kultúrájának letéteményese és mint ilyen, a magyar diplomácia zászlóshajója, nemzeti kulturális indentitásunk, egyben az országról alkotott belső és külső kép meghatározó eleme, a hagyományos operettjátszás színtere. Az Operettszínház legfontosabb feladata, hogy az operettet, mint különleges magyar műfajt az értékén kezelje, presztízsét tovább növelje a hazai és nemzetközi művészeti életben. Én ehhez a munkához kívánok sok sikert és kitartást” – fogalmazott az államtitkár.

Kiss-B. Atilla, a Budapesti Operettszínház főigazgatója kiemelte, az elmúlt közel 3 és fél hónapban a tervek szerint zajlott a Operettszínház menedzsment átadás-átvételének előkészítése, mely február elsején lezárult. “Pályázatomban azt vállaltam, hogy az Operettszínházat a már stratégiai fontosságú nemzeti kulturális intézmények – mint a Művészetek Palotája, a Nemzeti Színház, a Magyar Állami Operaház – minőségi szintjére, rangjára emeljem. Hogyan képzelem el mindezt? Sok-sok műhelymunkával, sok és hatékony próbával, átgondolt repertoár választással, kiváló hazai és külföldi szakemberek bevonásával, rangos, sikeres és elismert rendezők meghívásával. Igyekszem mindenkit a számra legelőnyösebb szerepkörben foglalkoztatni. Énekmestereket szeretnék bevonni a műhelymunkákba, nem csak az énekes színészek, hanem az énekkari kollégák napi felkészülését is segítve ezzel. Fontosnak tartom a szerzőhűséget és stílushűséget. Mindenfajta szerződési jogviszonytól eltekintve az Operettszínházat társulatnak tekintem, és ezt a társulatszellemet kívánom erősíteni minden erőmmel. Nem óhajtom megtiltani, megakadályozni senkinek, hogy más intézményben fellépjen, vendégszerepeljen, de annak a feltételét szeretném megteremteni, hogy mindenki itt érezze magát igazán otthon. Ez a nulladik évünk, nem kívánunk semmilyen ugrásszerű változást létrehozni. Az előző vezetés által megtervezett programnak megfelelően a társulat hamarosan Dubai-ba utazik vendégszereplésre, áprilisban bemutatjuk a Liliom – Carousel című zenés darabot, melynek terveit a napokban elfogadtuk, és bízom benne, hogy egy értékes, szép produkcióval bővül a repertoár” – sorolta az új direktor.

Kiss-B. Atilla a nyári és őszi tervekről is szót ejtett: “Izraelben magyar kulturális esemény indul ősszel, a nyitó gálákat társulatunk adja elő Tel-Avivban és Jeruzsálemben, szeptemberben pedig az addigra felújított Menyasszonytánccal érkezünk Izraelbe. Júniusban a Margitszigeti Szabadtérivel együttműködésben az új Csárdáskirálynőt mutatjuk be Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet augusztusban még két alkalommal láthatnak szabadtéren az Operettszínház színészeivel, énekkarával és vendégművészekkel. A mű ősztől a színház repertoárját gazdagítja. A hagyományoknak megfelelően a társulat lép fel a Budavári Palotakoncerteken. Bócsa Barnabás úrral is tárgyalunk az idei bajai együttműködésről, a tervezett 3 előadásunk augusztus 20. után kerül műsorra a városban. A Szépség és a Szörnyeteg turné folytatására törekszünk, és megteszek mindent annak érdekében, hogy a művet itthon is játsszuk. Azon is dolgozunk, hogy a következő szilveszteri műsort a Duna televízió rögzítse, majd további előadásokat is felvegyenek az Operettszínházban, melyeket a tévénézők is láthatnak.”

A főigazgató végezetül kiemelte: “Az Operettszínház nemzetstratégiai fontosságú költségvétési csúcsintézmény. Komoly ígéreteket kaptam arra vonatkozóan, hogy biztosítva lesznek a források ahhoz, hogy megvalósítsuk a pályázatban leírtakat. A színházban pedig személyes találkozókra készülök” – zárta beszédét Kiss-B. Atilla.

A Müpa Magazin 2018/19 3. számából

HUMOR, JÁTÉK, KELETI KOLORIT ...és dallamgazdagság — azaz A mosoly országa, a bécsi arisztokrata lány és a kínai diplomata szerelmének romantikus meséje. Lehár Ferenc 1929-ben bemutatott operettje hamar a műfaj toplistájára került, és máig nem veszített népszerűségéből. Gyakran és sokféleképpen állítják színpadra, mindenki a maga elképzelése szerint fogalmazza meg a mű lényegét és választja ki azokat az eszközöket, amelyekkel azt megjeleníti.

 A Müpa Sanghajban és Budapesten is színre kerülő előadását KÁEL CSABA rendezi, a női főszerepet mindkét helyen KARINE BABAJANYAN énekli.

- Hangsúlyos eleme az előadás koncepciójának, hogy az európai szerepeket európaiak éneklik, a kínaiakat pedig ázsiaiak. Ez a zene vagy a látvány szempontjából lényeges? — kérdeztem Káel Csaba rendezőt, a Müpa vezérigazgatóját.

- Ez két kultúra találkozása — és ezt a néző akkor hiszi el jobban, ha látja is. Mert valóban két kultúrából érkeznek a Müpába az énekesek, de tudni kell, hogy a kínaiak is Európában tanultak. Felismerhető még az alaphangjuk, de Bécsben, Németországban vagy másutt európai hangképzésben részesültek. Ám ahogy Mi a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, annak megvan a maga bája. Kínaias és nagyon jó hallgatni. És ott van a talán leghíresebb operettdallam, a Szu Csong által énekelt Vágyom egy nő után — egészen más a színezete, ha egy kínai énekli, ahogy a búcsúduettnél is fontos szerepe van annak, hogy ketten két kultúrából érkeztek.

- Ezen kívül milyen szempontok szerint kerültek az énekesek a produkcióba?

- Természetesen a legjobbakat kerestük. Nem volt elég, hogy valaki kínai, jól is kell beszélnie németül a darabban megszólaló terjedelmes prózai részek miatt. Ilyen énekesekből nem túl bő a merítés… Az egész szöveg felhangzik az előadásban, vagy rövidítve halljuk? Megpróbáltuk felpörgetni a történetmesélést, hogy az előadás minél tempósabb legyen, ezért húzni kellett.

- Igaz lehet erre a produkcióra, amit a Müpa Wagner-előadásai kapcsán emlegetnek, nevezetesen, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a vizuális elemek korlátozott megvalósíthatósága több odafigyelést, nagyobb koncentrációt enged a zenének?

- A zene akkor kifejező, ha szituációba kerül az énekes. Azaz ha nem „énekel”, hanem a helyzet adta színjátszáson keresztül, énekes hangon fejezi ki magát. Ilyenkor élvezi a közönség a darabot, hiszen nem arra figyel, hogy valaki énekel a színpadon, hanem hogy a szereplők érzelmei, az ő pszichológiai állapotuk jelenik meg, mégpedig a prózához képest többletet kínáló dimenzióban.

- Sok operát rendezett már. És operettet?

- Elsősorban operákkal foglalkozom, de két éve rendeztem a Müpában Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét, szeptemberben pedig egy operettgálát a moszkvai Bolsojban. Érdekel a műfaj, amennyiben operai eszközökkel van megjelenítve. Vagyis kiváló, nagy zenekarral és olyan hangokkal, amilyeneket ezek az egyébként nagyon nehéz szerepek megkívánnak.

- Egyetért tehát azzal, hogy az ezüstkorszak nagy operettjei technikailag, követelmény szempontjából felérnek egy operával?

- Teljes mértékben. A mosoly országa az egyik legnehezebb zenés színpadi mű: Lisának például, szoprán-szemszögből nézve, nagyon figyelemreméltó énekelnivaló jut. Ebbe a koncepcióba simul a szerepet megformáló Karine Babajanyan felkérése is, hiszen az örmény származású, kiváló szoprán repertoárjában elvétve találni operettszerepet.

Azon kívül, hogy pályám elején énekeltem egyszer Glawarit A víg özvegyben, szinte kizárólag operákat éneklek — mondja Karine Baba­janyan.

- Igazi operett-debütálásom tehát A mosoly országában esedékes. Nagyon örülök ennek, mert sajnálom, hogy hajlamosak túl gyorsan beskatulyázni az előadókat: ez opera-, az meg operetténekes.

- Sokan lenézik az operettet, mivel túl egyszerűnek, túl könnyednek tartják. Mi erről a véleménye?

- Szó sincs ilyesmiről! Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan általában képzelik: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányoztam Lisa szólamát, az volt a benyomásom, hogy Tosca húga köszön vissza a kottából…

- Ha nem ismerné A mosoly országa hátterét, gondolná, hogy a zene magyar kötődésű?

- Feltétlenül! Bizonyos részeiben teljesen tisztán megjelenik a magyar népzene.

- Érdekesnek tartom, hogy párhuzamosan énekel Puccinit és Lehárt — a két zeneszerző többször is találkozott, sőt egy kis rivalizálás is volt kettejük között: ki ír szebb távol-keleti dallamokat? Puccini a Pillangókisasszonyban vagy Lehár A mosoly országában? Sok-sok Cso-cso-szán-interpretáció tapasztalatával a tarsolyában hogyan vélekedik erről?

- Mindkét darabban felfedezhető a két kultúra közötti konfliktus: Puccini esetében az amerikai és a japán, Lehárnál az osztrák és a kínai kultúra között. Ezek nyomasztják, ezek miatt szenved mindkét főszereplő. Egyébként a Pillangókisasszony jelenti számomra az operatörténet legtragikusabb és legmélyebb figuráját. Ugyanezt persze nem mondhatom el Lisáról: ő Lichtenfels gróf elké­nyeztetett lánya.

- Éppen most Minnie-t is énekel A Nyugat lányában. Ő erős női karakter, ahogyan Lisa is az. Vonzódik az ilyen személyiségekhez?

- Számomra Minnie a legerősebb, mivel végsőkig harcol a szerelméért. Ezzel szemben Lisa hamar feladja, emiatt az ő karaktere a darabban egyszerűen nem teljes.

- Ismeri azokat az énekeseket, énekesnőket, akikkel együtt dolgozik Budapesten?

- Nagy örömömre YITIAN LUANt ismerem, aki Mi szerepét énekli. Kíná­ban, Pekingben ismerkedtünk meg, amikor egy Álarcosbál-produkcióban együtt énekeltünk. FRANZ TSCHERNÉt és FRANZ GÜRTELSCHMIEdet is ismerem személyesen, de ez lesz az első színpa­di találkozásunk.

- Többször vendégszerepelt már Magyarországon. Milyen tapasztalatokat szerzett nálunk?

- Minden alkalommal elbűvöl a magyar zenekarok hangzása… ezt nem tudom pontosan leírni… gondolom, a temperamentum és professzio­nalitás találkozása ez. És a forrószívű közönség, a hatalmas tapsok!

/Tóth Anna/

Művészetek Palotája

Ma és holnap esti bemutató előadás

Lehár Ferenc: A mosoly országa

2019. február 1. és 2.  (péntek és szombat 19:00 — kb. 22:00)

Egy szünettel

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÜPA SAJÁT PRODUKCIÓ

"Kelet kultusza már a bécsi klasszika idején meghódította a zenét, majd az orientális egzotikum iránti érdeklődés folytatódott a romantikában és a 20. században. Nem véletlen, hogy Lehár Ferencet is elérte ez a szellemi divathullám, hiszen Dvořák egykori tanítványa titokban Puccinit, a Pillangókisasszony és a Turandot szerzőjét tartotta igazi mesterének.

A mosoly országa kései mű: 1929-ben mutatták be; a darab nem más, mint egy korábbi Lehár-mű, A sárga kabát (1923) új változata. A zeneszerző pályafutásának egyik meghatározó sikere ez az átdolgozás, évtizedekkel A víg özvegy (1905) és a Luxemburg grófja (1909) után. Ki ne ismerné az operett ellenállhatatlan slágerét, a Vágyom egy nő után című dalt, amelyet a legnagyobb operaénekesek is előszeretettel adtak és adnak elő, Mario Lanzától Plácido Domingóig? 

A történet természetesen szerelemről szól, s izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a kínai nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata, amely sajnos nem bizonyul életképesnek: a nagylelkű keleti arisztokrata végül maga segíti hozzá az általa reménytelenül imádott Lisát, hogy megszökjön tőle választottjával, Gustav von Pottenstein-Hatfaludyval. 

A Müpa előadásának különlegessége a nemzetközi művészgárda: Szu-Csong herceget Vincent Schirrmacher énekli, Lisa életre keltője pedig a Müpa közönsége által jól ismert örmény szoprán, Karine Babajanyan. Xu Zhong személyében a produkció karmestere is Kínából érkezett, míg a rendező a magyar Káel Csaba."

Nagyoperett három felvonásban, két részben.

Német nyelvű előadás, magyar felirattal.

A bemutató a Müpa és a Shanghai Opera House együttműködésében valósul meg.

Rendező: Müpa

Vezényel: Xu Zhong

A főbb szerepekben:

Szu Csong herceg - Vincent Schirrmacher

Lisa Lichtenfels - Karine Babajanyan

Gustav von Pottenstein-Hatfaludy - Franz Gürtelschmied

Mi, Szu-Csong húga - Yitian Luan

Csang bácsi - Xiao Rui

Főeunuch - Franz Tscherne

Ferdinand Lichtenfels gróf, Liza apja - Ernyey Béla

Hardegg bárónő - Náray Erika

Vali, a lánya - Aisha Kardffy

Fu Li - Nótás György

Közreműködők:

• Pécsi Balett
• Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

Alkotók:

• német dalszövegek - Ludwig Herzer, Fritz Löhner
• magyar dalszövegek (felirat) - Harsányi Zsolt
• dramaturg, magyar szöveg (felirat) - Böhm György
• német szöveg - Somogyi Dóra Julianna (Victor Leon, Ludwig Herzer és Fritz Löhner librettója és Böhm György átdolgozása alapján)
• német dramaturg - Martin Harbauer
• díszlettervező - Szendrényi Éva
• jelmeztervező - Pan Jianhua
• koreográfus - Vincze Balázs
• játékmester - Gábor Sylvie
• rendező - Káel Csaba

Múltidéző

Film Színház Muzsika, 1962. március 30.

Barabás Tibor író mondja: 
"— A „Budai kaland" történelmi daljáték, erkölcskomédia, mely a török hódoltság idején játszódik. Vígjátéki éle a nyárspolgári erkölcsök ellen irányul, pozitív tartalma az érzelmi, a szerelmi hűséget dicséri. Mindig csodálkoztam azon, hogy színpadi irodalmunkban milyen kevés a török-világbeli történet, pedig a hódoltság másfél évszázada ontja a tárgyat. Zenés színpad számára gazdag zenei és tánclehetőséget nyit meg a törökvilág, túl a valóságon, de még innen a mesén. Társszerzőm Semsey Jenő, a verseket Romhányi József írta, a daljáték zenéjét Vincze Ottó. Horvai István a rendező, a díszleteket Köpeczi Bócz István tervezte, karmesterünk Gyulai Gaál Ferenc."

Budai kaland (IV.)

Új magyar daljáték a Fővárosi Operettszínházban

Film Színház Muzsika, 1962. május 25.

Klasszikus példáin, egy „János vitéz”-en, egy „Háry János”-on túl, van ennek a műfajnak újabbkori  hagyománya is: a rádió 1950-ben bemutatott „Csínom Palkó”-ja nyitja a sort, a „Lészen ágyú” folytatja, ugyancsak a rádióban. S hogy az Operett színház saját hagyományára hivatkozzunk, természetesen a „Szelistyei asszonyok”-at említjük. Nemes-szép törekvés teremtette ezeket a műveket; egy kis magyar történelem valamennyi, dallamokban elbeszélve. Egy kis valóság, hősiesség, romantika — a mese sugaras világában, szóljon bár a történet Rákóczi koráról, a szabadságharc  ágyúöntő-műhelyéről, igazságos Mátyás király udvaráról.

Új és sikerült daljáték a most bemutatott „Budai kaland”, Barabás Tibor, Semsei Jenő, Vincze Ottó és Romhányi József színpadi játéka!

A naiv bájú história 1653-ba, a török időkbe visz, egy mesebeli Szekszárd mesebeli vénasszonyok-kavarta „boszorkány-pőréhez”, amely az özvegy, ám mégis leányzó Dóra Istvánné, született Mészáros Anna tündöklő szépségének megirigyléséből lobbant. Anna, szegény leány, az éltes molnárhoz ment férjhez; a molnárt a lakodalmon guta ütötte, Annának tehát asszonyi a neve, mégsem asszony. Fiatal és gyönyörű. Vágyódik a szerelemre. S ez, furcsamód, akkor kopogtat nála, Ambrus mester képében, amikor súlyos váddal terhelten, a főbíró színe előtt áll.

Kissé lassú léptetéssel indul a történet; az „ördöggel szerelmeskedő” Anna pőre, az első felvonás akcióiban, színpadi mozgásában nem izgalmas annyira, amennyire voltaképpen az. Ám a második felvonásban nagyobb a lendület, a mozgalmas-játékos-humoros budai képek, a bonyolódó história ellenére, olyan ritmust és atmoszférát teremtenek, amelynek lehetősége korábban is adva van. Török idők, Buda. Hárembe való fondorlatos behatolás itt is van tehát. Nem adunk igazat azoknak, akik más művekre hivatkozva, reminiszcenciákat emlegetnek: a hárem-kép, hogy úgy mondjuk — anyagszerű! Témából, korból fakad. No meg balettra ad alkalmat, s egy daljáték második felvonásában ezzel élni nemcsak szabad, de kell is!

Szokatlan tán, ha ezt a szót írjuk ide: tisztaság! Valami jóillatú tisztaság lengi be a történetet, érzelmek s érző emberek tisztasága. Született egy rokonszenves új népi hős, a kor ezermester-mesterembereinek sorából: Kisjó Ambrus, kádár és muzsikálóláda-készítő, tiszta - ismét csak ez a jelző! -, furfangos, jóeszű, nyíltszívű legény. Oda illik elődjei sorába... És tiszta a „Budai kaland” - s ez tán a legnehezebb! - humorában is. A két adószedő török, Szinán basa, a török főurak figurái módot kínáltak volna, hogy a „blődli” felé lendítsék jeleneteiket, tán attól félve, hogy kevés lesz ennyi humor.

Nem kevés, ennyi kell, ennyi elég! Mindez a mértéktartó, lírai szövegkönyv íróit, Barabás Tibort és Semsei Jenőt dicséri, s a rendező Horvai Istvánt és a játékmester Szilágyi Beát.

Vincze Ottó muzsikája a daljáték-hangvételben elődei útján járó, rendkívül dallamos, helyenként vígoperai igényű és mértékű zene. Legsikerültebbnek két szerelmi kettősét és kórusait éreztük. Ezek a kórusok egyébként jelentős feladatot adtak a Fővárosi Operettszínház énekkarának, amely az utóbbi években sokat fejlődött.

Horvai István rendezésének nagy érdeme az előadás egységes, nemes stílusa. Meg nem oldottnak s tempótlannak az említett első felvonást tartjuk. Németh Marika szépen éneklő Annájában az tetszett leginkább, hogy mindvégig - ha háremöltözetet viselt is! - megőrizte önmagában a szekszárdi parasztlányt, gyanútlanságával, naiv hitével, de talpraesettségével is. Sárdy Jánosról le kell írnunk végre, hogy ő a bonviván! Játékának sajátos kedvessége van, s azért oly természetes és igaz, amit csinál, mert mélységesen hisz benne . Hadics László mackós Husszeinje mellett méltán tűnt föl Gyurián József bőhumorú alakítása. Tetszett a szépen éneklő Krémer József és Kovács Ibi. Csákányi László budai basája ismét amellett szól, milyen jó karakter színész s mértéktartó komikus, aki játssza. Homm Pál, Garamszegi Mária, Márkus Ferenc, Rajnai Elli és Sárosi Gábor nevét írjuk még ide a hosszú színlapról, és Balogh Edináét, aki a szólót táncolta, finoman, artisztikusan. Igen tetszettek Köpeczi Bócz István játékos színpadképei; valamennyi: akár egy-egy meseillusztráció. Az előadás koreográfiáját Hidas Hédi készítette. Gyulai Gaál Ferenc vezényelte a szépen szóló zenekart.  Virány László eredményes munkáját dicséri a kitűnően szereplő kórus.
 

Ez a színház harmadik bemutatója az elmúlt évadban. A három közül kettő új magyar mű! A Fővárosi Operettszínház törekvéseit és eredményeit megilleti a figyelem!

D. L. (= Dalos László)

Megemlítem, hogy a Rádió Dalszínháza 1962 decemberében bemutatta a "Budai kaland" daljáték rádióváltozatát:

(keresztmetszet 1962. december, Kossuth Rádió; ism. 1963. január 13., 22.25 - 23.10) 

A stúdiófelvételen km.: Németh Marika, Petress Zsuzsa, Kishegyi Árpád, Radnay György, Szabó Miklós, a  Fővárosi Operettszínház Énekkara, a Magyar Állami Hangversenyzenekar.  Vezényel: Gyulai Gaál Ferenc

Az összekötőszöveget Semsei Jenő írta és Gálcsiki János mondja el.

Múltidéző

BUDAI KALAND  (III.) 
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Népszava, 1962. június 9.

Az utóbbi évek új magyar operettjei közt túlnyomó részben olyan művek kerültek színpadra, amelyeknek szerzői jobbára a műfaj szelíd kigúnyolásával igyekeztek áthidalni a műfajban magában rejlő groteszkségeket. Ez a mostani másik úton jár — úgy is mondhatjuk: »a« másik úton. A daljáték tiszteletre méltó hagyományait igyekszik folytatni a Budai kaland, Barabás Tibor és Semsei Jenő új operettje Vincze Ottó muzsikájára, Romhányi József versszövegeire. S jó is, ízléses, naivul romantikus, játékos ez a folytatás — ahogy ez a műfajtól elidegeníthetetlen. Mese ez hősi időkből felnőtteknek — s az efféle mesék létjogosultsága időálló.
Azért időálló, sőt, örök a gyermekien naiv mese felnőtteknek, mert az emberi lélek egész konstrukciójában is örök a mese igénye és elfogadása. Az igazi mese ugyanis »nem mese« (s ezúttal távol áll tőlünk a kifejezés zsargon értelmezése). Ha ezt kétségbevonjuk, akkor tulajdonképpen létezésének alapjától fosztjuk meg a zenével elegy drámai műfajokat általában, az operát és a balettet sem kivéve. A Budai kaland igazságáról olyan értelemben beszélhetünk, ahogyan, mondjuk a Mézeskalácséról, a Ripp van Winkle-éről, vagy - ne adj’ isten, hogy bárki értékek egybevetésére gondoljon - a Varázsfuvoláéról.

Zenés műfajról lévén szó, természetesen valamennyi esetben muzsika és szöveg együttes hatására kell gondolni — bár a két oldal értéke néhány rendhagyó esetben rendkívül különböző. Új daljátékunk e tekintetben nagyon is arányos: tiszta, egészséges, mesebeli humorral, lírával és hősiességgel átszőtt mese invenciózus, lendületes, dallamgazdag muzsikával együtt teszi az egészet. Érződik, hogy író és muzsikus - nem pedig librettó-ügynök és zene-sarlatán - szövetségéből jött a világra. A magyarországi török világban játszódó mesés cselekményt e mesebeli emberekkel - az őket életrekeltő művészekkel - együtt őszintén éljük át, s ez így van rendjén. Vincze Ottó zenéje a maga változatosságával, ritmikai elevenségével, hangulati gazdagságával elsőrendű tényező abban, hogy ez így lehet.

Egy daljáték élvezetességéhez persze, még egy sor további tényező szükséges — s ez itt mind adott. Horvai István rendezői sokoldalúságáról már sokszor bizonykodott — most egy sajátos, naiv hangot, s mégis nagyoperettes gazdagságot kívánó műnél tette ezt. Jeles segítői közül legalábbis Köpeczi Bócz Istvánt (díszlet, jelmez), Hidas Hédit (koreográfia), s a hangsúly miatt utolsósorban a zenekart és az énekkart kell kiemelnünk. Gyulai Gál Ferenc, az előadás kitűnő zenei vezetője, dirigense. A szólótáncot Balogh Edina adja elő ismert magas színvonalán.

A daljáték a komoly feladattal megküzdő kóruson túl is kivételesen népes apparátust mozgat — csak néhány művészt emelhetünk ki, ezt is inkább csak futólag. Zeneileg jórészt Németh Marika és Sárdy János tartják »vállukon« az előadást, figurákban, játékban is őszintén élve a mesebeli történést. Örömmel hallottuk Krémer József szép hangját. Kováts Ibi is kellemes. Az egész játék kedves humoráért legfőként Csákányi László, Hadics László, Gyurián József, Rajnai Elli és Csanaki József érdemel elismerést és köszönetet. Mindezzel azonban méltánytalanul maradt említetlen a kitűnően egybehangolt előadás számos erre érdemes szereplője.

/Rajk András/

Múltidéző

BUDAI KALAND  (II.)
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Népszabadság, 1962. június 2.

Évadzáró újdonságként a Fővárosi Operettszínház vígopera- számba menő művet mutatott be, Vincze Ottó, Barabás Tibor és Semsei Jenő szövegére, Romhányi József verseire komponált Budai kaland című daljátékát. A darab a XVII. században játszódik, részben török, részben magyar környezetben, és a műfaj rendíthetetlen szabályainak megfelelően, szerelmesek hányattatásáról s egymásra találásáról szól. Az írók színes, romantikus, sok kedves és eredeti ötlettel fűszerezett szövegkönyvet kerekítettek, bőven adagolták a humort, a tréfát, de sikeresen elkerülték az olcsó hatásoknak még a látszatát is. Az írói munka értékét azonban elsősorban a zenén mérhetjük le - amelynek megszületését lehetővé tette -, Vincze Ottó kitűnő muzsikáján.

Tízegynéhány éve, Farkas Ferenc és Sárközy István igényes művei nemesítették daljátékká az operettet, de kezdeményezésük színpadjainkon hosszú ideig nem talált folytatásra; csak a Rádió vallotta magáénak a szórakoztató műfaj színvonalemelésének ügyét. Vincze Ottó műve egyenes folytatása (de nem epigonja) olyan nagy sikerű színpadi alkotásoknak, mint a Csínom Palkó vagy a Szelistyei asszonyok.

Zenéje két forrásból merít: szerencsésen elegyíti az operett érzelmes hangulatát keleties motívumokból szőtt groteszk elemekkel. Az érzelmes dalok azonban nem válnak érzelgőssé, s a groteszk sem fajul torzzá ebben a muzsikában. Szerkesztésükben rafinált, hatásukban azonban egyszerű, fülben megragadó dallamok sorakoznak, s a zeneszerző kitűnő dramaturgiai érzékkel, a helyes arányok biztosításával, a líra és a zenei humor megfelelő adagolásával kerülte el a dagályosság, a terjengősség veszélyét. Gondosan felépített - s az énekesekre komoly feladatot bízó - munka minden egyes énekszám, kitűnően hangzanak, ötletesek a kórusok (szerencsére sok a tömeg jelenet, és így gyakran lép színre az énekkar), hatásos, ízléses zenekari ötletek egész sora tarkítja a zenei képet. A zeneszerző szándéka ebben az előadásban nem maradt „írott malaszt”, Gyulai Gaál Ferenc karmester és Virány László karigazgató gondoskodott arról, hogy a partitúra meg is szólaljon, a zenei vezetők nemcsak rutint, lelkesedést is latba vetettek a jó ügy érdekében.
Köpeci Bócz István táncos díszleteinek és színes jelmezeinek keretét Horvai István rendezése töltötte meg élettel, mozgással, a lendületes, pergő előadás az ő alapos munkáját dicséri. A rendező egyszerűségre törekedett, s sikerült külsőséges túljátszás helyett valódi színészi teljesítményre ösztönöznie színháza jó egynéhány tagját. Kár, hogy a „göre-gáborkodás” még mindig kísért az Operettszínházban (ha nem is olyan mértékben, mint az évad másik magyar újdonságában), méghozzá a magyar és a „török” szereplők játékában egyaránt. A rendezés helyenként fölöslegesen merevítette tablóvá a képet, egy- egy népszerű főszereplő megjelenését a közönség észreveszi, s tapssal regisztrálja akkor is, ha a színpad nem köszönti beléptét „vigyázz állás”-sal.

A szereplők közül (a színlap 33-at sorol fel!) elsőnek a cselekmény fő szálát vivő Sárdy János és Németh Marika kívánkozik megemlítésre. Sárdy kedves figurát farag szerepéből, Kisjó Ambrus ezermester furfangos alakjából. Valami természetes báj veszi körül játékát, énekét, nincs egyetlen mesterkélt, hazug gesztusa, harmonikusan egyesíti szerepében a színész és az énekes feladatait. Németh Marika teljesen mellőzte a primadonna kiszámított hatáskeltő eszközeit, egyszerűen, természetesen mozog, s nagyon szépen énekel. Kevésbé tetszett a darab második szerelmespárja: Kováts Ibi típus-szubretté változtatta szerepét, Krémer József pedig elsősorban délceg megjelenésére bízta a sikert. Csákányi László ismét kitűnő alakítást nyújtott Szinán budai pasa szerepében. Az ő szerepében (háremjelenet) fenyegetett leginkább az ízléstelenség veszélye, de kivételes művészettel kerülte el, hogy a humor malackodássá fajuljon. Hadics László és Gyurián József töröknek öltözött „Zoro és Huru” játéka nagy derültséget keltett, de - úgy érezzük - itt helyénvaló lett volna némi mértéktartás. Az előadás többi részese közül megemlítendő Homm Pál, Rajnai Elli, és szép, tiszta énekükért Venczi Margit, Harján Emma, valamint Novák Ica. Hidas Hédi koreográfiáját ezúttal is gondosan valósította meg a tánckar, Balogh Edina látványosan töltötte be a szólótáncos feladatát.

/Breuer János/

Múltidéző

BUDAI KALAND   (I.)
Új magyar daljáték a Fővárosi Operett Színházban

Magyar Nemzet, 1962. május 30.

Barabás Tibor, Semsei Jénő, Romhányi József és Vincze Ottó új daljátéka, a Budai kaland a XVII. században játszódik. A török uralom idejét már több operett választotta történelmi háttérül, s az új daljáték most ismét ebbe a romantikusnak tűnő korba viszi vissza a nézőt. Hőse ezúttal egy derék, okos, kissé góbés észjárású szekszárdi ezermester. Maga a történet nem több mint egy csattanós anekdota.

A szekszárdi tanács boszorkányság vádjával perbe fogja Dóra Istvánnét, a szép, ifjú özvegyet. Ambrus mester tanúsítja, hogy Annus nem az ördöggel cimborált a szőlőhegyen, hanem vele volt légyotton. Ez persze nem igaz, Anna bosszúsan tagadja is. Nincs mentség: pellengérre állítják. Az menti meg, hogy két török adószedő - kedvesen mókázó figurák - szüzet keres a pasa háremébe. Anna legyen az - határoznak a szekszárdiak - és indul a karaván Annával Buda felé. Természetes, hogy nyomában van Ambrus mester is.
Ennyi az első felvonás, és ez indításnak elég is. A második felvonás azonban már csak keretet ad jól ismert operettfogások ismétlésére, háremjelenetre, a budai pasa, az eunuchok és az udvartartás ma már alig-alig mulatságos felvonultatására. Az első felvonásban volt egy motívum, amely akár persziflázsra, akár a történet további bonyolítására alkalmas lehetett volna. Ambrus mester feltalált egy csodaorgonát, mely mindenkiről megmondja, igaz ember-e vagy hazug. A csodagép azonban csak az első felvonásban működik, a továbbiakban Ambrus mester búvóhelyéül szolgál. Sok ötlet, humor forrása lehetne, de a szerzők nem élnek a lehetőséggel. A daljáték azután halad tovább a jól kitaposott úton. Anna a pasa háremébe kerül, de Ambrus furfangja kimenti; közben - csak mellékesen - megszerzi a boldogságot a török kapitánynak és a budai pasa leányának is.

A daljáték zenéjét Vincze Ottó írta. A zenés vígjátékaiból, könnyed szimfonikus műveiből előnyösen ismert szerző muzsikája ezúttal nem tud elszakadni a szokványos, nem teljesen eredeti, kissé Huszka emlékét idéző dallamvilágtól. Műfajilag a kedves zene nem egészen azt adja, amit ígér; nem gazdag invenciójú daljáték ez, hanem kissé bágyadt operettzene, némi musical-reminiszcenciákkal. Ebből a zenéből joggal hiányolhatjuk az áriák és kettősök gazdagabb zenei szárnyalását, a színesebb, változatosabban hangszerelt zenekari részleteket, balettbetéteket.

Barabás Tibor és Semsei Jenő szövege patriarkális Jókai- levegőt áraszt és lehetőséget teremt játékra, érzelmes jelenetekre, a történelmi miliőbe beleülő, de nem túlságosan nagy igényű mulattatásra. Szerzők és szereplők legfeljebb a háremhölgyek keresése közben lépik túl a jóízlés határát. A jó szórakozás közben is eszébe jut azonban a nézőnek, hogy a szerzőktől ennél az operettnél magasabb igényű zenés mű: valódi daljáték is telnék. Bátrabban szakíthatnának a konvenciókkal és leküzdhetnék a történelmi operett bécsies maradványait.

A Budai kaland egész produkcióján némi elernyedtség érezhető. Rendező, koreográfus, kórus és statisztéria kevés újat ad. Horvai István, aki nagy műgonddal nemegyszer hozott már operetteket is közelebb korunk igényeihez, ezt a daljátékot meghagyta a múltban, ötletekben ugyan nincs hiány, de a humoros helyzetekből, a mellékszereplők mozgatásából, a látványos háremképekből nem bontakoznak ki az újfajta daljáték körvonalai. Néhány jelenet - a vén boszorkák bevonultatása, a török adószedők csetlése, botlása, a szekszárdi szüzek koszorúja a biztoskezű rendező munkájáról tanúskodik, de az egész daljáték összefogottabb rendezést kívánt volna. Köpeczi Bócz István díszletei modernebbek, mint az előadás és a díszlettervező saját jelmezei. Hidas Hédi koreográfiájában is több a konvenció, mint máskor.

Az előadás fő erőssége Sárdy János: Ambrus mestere nemcsak a szerep szerint, hanem a színpadon is valóságos ezermester; kedvesen komédiázik és énekel. Németh Marika is bájos és dekoratív az ifjú özvegy szerepében. A többiek: Kováts Ibi, Homm Pál, Krémer József, Csákányi László kevesebb lehetőséget kaptak a játékra, csak Hadics László és Gyurián József kettőse és Rajnai Elli mulatságos boszorkája emelkedik ki az együttesből. Balogh Edina szépen táncol, a zenekart Gyulai Gaál Ferenc összefogottan vezényli.
 

/Gábor István/

Múltidéző

Szabad Nép, 1951. március 4.

Csínom Palkó

Új magyar daljáték

 Új színműirodalmunk az évadban már a második magyar zenés színjátékkal lép a nyilvánosság elé. A néhány hónappal ezelőtt színre került „Aranycsillag” az új magyar operettnek mutatta meg egyik típusát, a most bemutatott „Csínom Palkó” pedig a népies daljáték még ki nem taposott útját járja.

 A XVIII. század eleje a magyar nép szabadságmozgalmainak felejthetetlen korszaka. Rákóczi Ferenc felkelő serege ezekben az esztendőkben csapást csapásra mérve a sokszoros túlerőben lévő császári hadakra, sorra szabadítja fel a városok, a megyék népét az idegen elnyomás alól. A kuruc-kor nemzeti felszabadító harcainak a hősi világát kelti életre zenéjében, cselekményében a „Csinom Palkó”.

A daljáték cselekménye Érsekújvárnak, a labancok akkori erős várának felszabadításához kapcsolódik. Bottyán János, a jobbágyi sorból tábornoki rangra emelt legendáshírű „Vak Bottyán” és vitéz kapitánya, Balogh Ádám vezetik a vár ostromát; s köröttük ott vannak, akiket a történelemírás ugyan nem jegyzett fel, de akiknek neve, emléke a kuruc dalokban két és fél évszázad távolából is elevenen él a magyar nép ajkán: Tyukodi pajtás,  Csinom Palkó, Csinom Jankó… A szabadsághősök mellett bemutatja a cselekmény az ellenséget is, a magyar népet sanyargató császári udvaroncokat és egyik labanc-talpnyalójukat, a népét, hazáját eláruló feudális nagyurat, Koháry grófot.

A témaválasztás tehát igen dicséretes: a daljáték szövegírói, Dékány András és Bálint Lajos a magyar történelmi múlt egyik dicsőséges szakaszát dolgozták fel. A „Csinom Palkó” témája valóban alkalmas arra, hogy felelevenítse a kuruc-kor minden hősiességét, s hogy a nagy elődök példájával a mához szóljon. Nem mindennapi művészi feladat e nagy idők hős alakjait úgy megformálni, hogy a színpadon valóban Csinom Palkó, Vak Bottyán, Balogh Ádám és szabadságharcos társaik keljenek életre. Az ábrázolt alakok közül különösen Tyukodi pajtás jellemzése sikerült. A mindig jókedvű, nagyokat kurjantó, ízesen káromkodó strázsamester derűs, lendületes alakja jól kifejezi a kuruc tábor harci szellemét, katonáinak jövőbe vetett hitét. Eredetien rajzolták meg Rosta Márton pozsonyi mézeskalácsos mester (és kuruc hírszerző) vonásait, s hitelesen ábrázolták leányának, a lelkes Éduskának vonzó egyéniségét. Ugyancsak meggyőzően jellemezték az ellenséget — Koháry grófot, Piperec bárót, s általában az újvári grófi palota rizsporos, parókás, léha udvari népségét. Komoly gyengéje azonban a szövegnek, hogy éppen a daljáték főhősei, Csinom Palkó,Vak Bottyán, Balogh Adám alakjai nincsenek elég határozott formába öntve, túlságosan vázlatosak.
Ehhez a vázlatossághoz járul, hogy a daljáték szerkezete, meséjének a felépítése sem elég tömör, az írók a történetet nem a legdrámaibb ütközőpontoknál ragadták meg. A szerkesztésmód hiányosságai főként Csinom Palkó szerepeltetésénél mutatkoznak meg: a legfőbb tettei nem a színpadon zajlanak le. Mennyivel meggyőzőbb lett volna például, ha a színpadon látjuk, s nem egy elbeszélésből tudjuk meg, miért és miként száll szembe Csinom Palkó a jobbágyait a császári seregbe hajszoló edelényi hűbérúr erőszakával, fenyegetéseivel, s hogyan indul el testvérével a kurucok táborába. És mennyivel lelkesítőbb lelt volna, ha Koháry grófnak Palkó által való elfogatását szintén nem a színfalak mögött bonyolítják le, hanem a színpadon mutatják be a szerzők. Másik fogyatékossága a szövegkönyvnek, hogy nem tudja kellően érzékeltetni a Rákóczi-szabadságharc forradalmi lendületét. Erre mód lett volna a cselekmény regényessége, könnyedsége mellett is.

A kuruc harcok célja, jelentősége, máig mutató tartalma a darabban a nézők számára nem elég világos és nem is elég vonzó. Sokkal hitelesebben szemlélteti a szövegkönyv Koháry, a hazaáruló császári marsall palotáját, környezetét, annak fényét, csillogását.

 A daljáték gazdag áradású zenéje bőven kárpótol a szövegkönyvnek ezekért a hiányosságaiért. A kuruc-kor dallamkincse a régi magyar népzene legjavához tartozik. Nem egykorú kótákból maradt ránk, hanem évszázados késedelemmel jegyezték fel, elsősorban Pálóczi Horváth Ádám, akinek „ötödfélszáz énekek” című gyűjteménye ma is a legértékesebb forrása a kuruckor népdalköltészetének. Ez a száz évvel későbbi zenei visszapillantás a Thököly- és Rákóczi-kor emlékei felé, jellemzően mutatja az első népdalgyűjtők kuruc-érzelmeit is. Hogy milyen élő, gazdag ez a dallamkincs, azt gyönyörűen szemlélteti a „Csinom Palkó”-nak a kuruc szabadságharc zenéjén alapuló muzsikája. Farkas Ferenc zeneszerző művét egy évvel ezelőtt rádióoperettként mutatták be. A zenét Kossuth-díjal tüntették ki. Szép dallamai azóta széles körben népszerűsödtek.

A „Csinom Palkó" zenéje értékes példája a népi zene haladó hagyományaiból merítő, s azt eredményesen továbbfejlesztő zeneszerzői alkotómunkának. Színpadi változatában a nagy sikerű rádióoperett további zenével bővült. A szívet-lelket gyönyörködtető népdalfeldolgozások, a „Csinom Palkó”, a „Törökbársony süvegem”, a „Pajtás, gyere hát”, a „Te vagy a legény, Tyukodi pajtás”, s az egy év alatt oly népszerűvé vált „Jóéjszakát” kezdetű kettős, továbbá Balogh Adám és Zsuzsi szép duettje 17 új számmal, változatosan hangszerelt közzenékkel, együttesekkel, recitativókkal (opera-szerű énekbeszéddel), új tánczenével, hatásosan felépített finálékkal gazdagodott.
Az így megújított „Csinom Palkó”-zenét ugyanaz a keresetlenség jellemzi, mint első formáját. Ez a zene nemcsak szervesen összefügg a történettel, hanem újabb és újabb hajtóereje is a cselekménynek. A szerző sehol sem tévesztette szem elől, hogy a zene alapvető követelménye a dallam és Farkas Ferencben megvan a gazdag lelemény, hogy szépen ívelő dallamokat formáljon. Milyen megkapó szépséggel és nemes pátosszal bontja ki például Balogh Adám és Zsuzsi kettősét és milyen őszinte érzelmességgel Csinom Palkó és Éduska „Jóéjszakát”-duettjét. Zenéje jól is jellemez (példa erre Piperec báró kupléja), s határozott légkört is teremt (a grófi udvar gavottos-menüettes barokk pompája, a harmadik felvonás első és második részét összekötő, csatajelenetet érzékeltető, lüktető ritmusú, mozgalmas közzenéje).
A „Csinom Palkó” zenéjének legfőbb eleme a líraiság. Ez igen örvendetes, mert példamutatás a múlt burzsoá-formalista béklyóitól most szabaduló zeneszerzőink egy része számára, akik még mindig lebecsülik a lírát. Ezúttal azonban mégis több drámai erőre lett volna szükség. A szövegkönyvben nagyrészt elsikkadt a forradalmi lendület és ennek következtében nincs meg eléggé a zenében sem az a hősi sodrás, amely a kuruc-kor nagyszerű tetteit jellemezte. A rádiójáték kibővítése egészében igen szépen sikerült, de egyik-másik zenei bővítést nem tartjuk szerencsésnek, így főként az I. felvonásban előforduló opera-szerű énekbeszédet, amely többször is fékezi a játék lendületét
 

Az új magyar daljátékot az Operaház mutatta be a Városi Színházban. Az énekes játék műfaja színpadi beszéd és mozgás dolgában elég távol esik az operától: az igényes énekszerepek egyúttal komoly prózai feladatot is rónak a művészekre. Az Operaház tagjai pedig elsősorban énekesek. Amíg énekelnek, nincs is semmi nehézség, de amikor szövegmondásra kerül sor, nyomban kiderül az operai munka egyik hiányossága, az, hogy operaénekeseink javarésze mennyire nem ismeri a színpadi beszéd és mozgás alapvető szabályait. Az együttes tagjait így is elismerés illeti, mert a számukra idegen területen is lelkes művészi munkával szolgálják az előadás sikerét. A címszerepet Sárdy János énekli. Könnyed játékkal, lendülettel formálja meg a szerzők által kissé túlkönnyűnek megrajzolt alakot. Az előadás színészileg legjobban megoldott figurája Éduska lelkes leányalakja. Az Operettszínház vendégként fellépő tehetséges, fiatal tagja, Zentay Anna játssza és énekli keresetlen eszközökkel, vonzó, egyéni színekkel. Balogh Ádám szerepét Losonczy György játssza. Igen hatásosan énekel, a szokatlan műfaj szövegnehézségei azonban a kitűnő opera-színész számára is komoly próbát jelentenek. Fodor János, a népköztársaság érdemes művésze Förgeteg betyár dalait rendíti meg. Rosta mézeskalácsost Maleczky Oszkár játssza meleg kedéllyel. Domahidy László Tyukodi pajtásból lendületes figurát formál, de sok benne a műnépieskedés. Birkás Lilian őszinte lírával énekli Zsuzsika szólamát. Az újvári grófi palota udvari népségének mintatípusát, az üresfejű nőcsábász Piperec báró figuráját Fekete Pál alakítja remek jellemzéssel.

A rendezés a fiatal Mikó András munkája. Az együttes beállításában, mozgatásában, láthatóan a realista színpadi követelmények vezették. A zenei részeknél általában megoldotta a feladatát, amikor azonban prózára kerül sor, kitűnik, hogy ezen a területen már nem tudott segítségére lenni az énekeseknek. A szerzők túlságosan is vonzóan rajzolták meg a Koháry-palota udvari környezetét és Mikó András rendezése is - helytelenül - mintha erre a felvonásra fektette volna a fősúlyt. Az  előadás legjobb elemei: a leghatásosabb díszlet, s a táncok közül a sikerültebb koreográfia is a II. felvonásra jutottak. (Mennyivel kifejezéstelenebb például a III. felvonás kuruc kardtánca, mint az udvari táncok.) A díszletek Fülöp Zoltán, a koreográfia Vashegyi Ernő, a jelmezek Márk Tivadar tervei. Az előadást Kerekes János vezényli.

A daljáték harmadik előadása a bemutatóhoz viszonyítva máris fejlődést mutatott. A szereplők otthonosabban mozognak a műfajban, játékuk felszabadultabb. A további előadások bizonyára még inkább megérlelik majd a játékot. A dramaturgiai hibák egy részét pedig érdemes volna és lehetséges is „menetközben” kiküszöbölni.

A „Csinom Palkó” bemutatója jelentős állomása színházi művelődésünknek. Nemcsak, mert fontos lépés előre a daljáték-műfaj múltbeli csökevényeinek elvetésében, hanem azért is, mert egészséges hangjával, főként pedig zenéjének sajátos népi légkörével a műfajnak azt a jó hagyományát folytatja - és fejleszti eredményesen tovább -, amelyet Kacsóh Pongrác a János vitézzel alapozott meg.

/Lózsy János/

Múltidéző

TERMELŐSZÖVETKEZETI OPERETT PESTI SZÍNPADON:
 

Hölgyválasz

• Szabad Föld, 1961. október 29.

Nincs olyan év, hogy meg ne jelennék néhány tűnődő elmélkedés az újságokban: „vajon idejét múlta műfaj-e az operett”. És olyan esztendő is ritkán akad, melynek során ne születne egy harsány sikerű új operett, olyan, amelyiknek a híre-zenéje szétárad az országon.

A tragédiát évezredek óta ismeri az emberiség és inkább új virágzásról hallunk, mint arról, hogy elsorvadna e műfaj. Költeményt is jócskán találunk olyat, amelynek korát csak ezerévekben mérhetjük; de szó sincs a vers válságáról. S az operett, a tisztahangú német népjáték, a csúfolódó hangú francia vígopera, a fanyarul gúnyos és merészen tiszteletlen angol daljáték leszármazottja, még alig egy százada született, de - a műfaj historikusai szerint - már első jelentkezésekor ez a kérdés fogadta: „maradandó lesz ez? ...”

S az operettet az egymást követő zátonyain napjainkig is átsegítette az, amivel első sikereit aratta. A történetet pezsgésben tartó gyöngyöző tréfa, a naiv érzelmesség. A szerelem győzelme az ártó szándék fölött... És a könnyű, jól megjegyezhető zene, ami úgy csillog a sokszor talmi operettmesén, mint harmat a virágkelyheken.
Ha csak ez folytatódnék a Fővárosi Operett Színház újdonságában, a Hölgyválaszban, akkor talán nem is foglalkoznánk a bemutatóval. Számunkra az teszi emlékezetesen fontossá e művet, hogy egy termelőszövetkezeti falu életét látja a közönség.

A történet színhelye nem kastély, hanem egy tsz-székház udvara, szereplői nem atlaszmentés gárdatisztek és hercegnők, hanem egy papucs tsz-elnök; az elnök termetes felesége; a házaspár leánya (igaz, ő „hercegnői szépségű”); a községi állatorvos; egy revizor, parasztok (borisszák és józanok, nagyhangúak és szerények, mint az életben) — szóval a mai falu.
Ráadásul még az is pontosan tisztázható, hogy miként került ez a jókedvű történet a pesti színpadra.

 Cseres Tibor író, a parasztság életének jó ismerője egy élménye alapján elbeszélést írt az Új Írás című folyóiratba. A színház emberei beleszerettek a csókaréti tsz-elnök történetébe. Operettet írtak belőle Török Rezsővel és Innocent Vincze Ernővel. Kétrészes játék lett Téglás Boldizsár históriájából, aki felesége befolyására, annak szeszélye szerint helyezgette ide-oda a szövetkezetben a női munkaerőket. Bonyolította a történetet egy félreértés Téglás és felesége, az elnök Ágnes lánya és a lányba szerelmes állatorvos, a tsz-be rendet teremteni jött ellenőr és az ellenőrt szerető postáskisasszony között. Pletyka keveredik a faluban, ami majdnem szétválasztja azokat, akik szeretik egymást, de végül is az operett boldog törvényei szerint győz az igazság, a szerelem s a muzsika.
Kiváló szerző, Ránki György alkotta az operett zenéjét. (Ránki írta annakidején a Körhinta című film felejthetetlen keringőjét is.) Ő maga egy nyilatkozatában azt mondta a Hölgyválasz muzsikájáról, hogy sokféle szám csendül fel a darabban: operára emlékeztető; hagyományos operettzene; olyan számok, melyekhez hasonlókat az Állami Népi Együttes mutat be; a most kivirágzó zenés komédiák levegőjét idéző stb. stb.

A kísérlet fölötti örömünk sem hallgattathatja el velünk, hogy a Hölgyválasz egyáltalán nem örökértékű alkotás. Gyengeségei abból erednek, hogy a szövegkönyv alkotói túlságosan ragaszkodtak az operettek hagyományos fordulataihoz. Ezért már eleve kiszámítható a főszereplők sorsa. Bátran fogadunk abba, hogy kiderül: a tsz-elnök nem szerelmes a postáskisasszonyba; az elnök leányának és az állatorvosnak a félreértését majd csak tisztázza a jó véletlen s a sete-suta revizor is csak elbotladozik a boldogságig.

Régi operettsablonok átszivárgását érezzük a főszereplők kiválasztásában is. A tsz-elnök írói megformálásán egy kicsit még a hajdani operett „nagyurak” emléke üt át, az állatorvos is végeredményben a régi „nagy parti” mai megfelelője s a revizor kedvesen ügyefogyott figurája olyan régi operettalakok édestestvére, mint a Víg özvegy, a Denevér, a Három a kislány, vagy a Hawai rózsája komikus figurái.
Mégis jó szórakozást nyújt az előadás. Fónay Márta elnökné-je, a Rátonyi Róbert alakította revizor, Csákányi László és Márkus Ferenc tsz-parasztjai számtalanszor megnevettetik a közönséget. Sikere van a szépen éneklő Németh Marikának, Zentay Annának (postáskisasszony) és jut a tapsból a helyenként merev Hadics Lászlónak, az állatorvos alakítójának s még Homm Pálnak is az elnök olykor fakó szerepében.

A Hölgyválasz olyan régi operettekkel együtt szerepel a műsorlapon, mint a nagyhírű Leányvásár és a klasszikusnak számító Boccaccio. Ezek mellett is sikerre számíthat. A darabon elömlő egészséges jókedv bíztat ezzel. A derűt és a szív kis szomorúságait egyaránt jól kifejező muzsika. És az, hogy a közönség magáénak vallja azt a világot, amit a nagymúltú magyar operettirodalomnak ez az új hajtása olyan szeretettel mutat meg.

/Bajor Nagy Ernő/