Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
HAGYOMÁNYOK ÉS MEGÚJULÁS
MEGALAPÍTÁSÁNAK 55. ÉVFORDULÓJÁT ÜNNEPLI A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR
2018. JANUÁR 30. KEDD 06:54 Magyar Idők
Izsó Zita
Idén 55 éves az ország egyik legnevesebb komolyzenei együttese, a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A kilenc hegedűsből, három brácsásból, három csellistából és egy nagybőgősből álló együttes külföldön is ismert: Európa szinte valamennyi országában felléptek, de megfordultak többek között Sydney-ben, New Yorkban, Dél-Amerikában, Kínában és Japánban is. Olyan neves művészekkel koncerteztek, mint például Fazil Say, Mischa Maisky, Ning Feng vagy Borisz Berezovszkij.
Számtalan elismeréssel honorálták munkájukat hazánkban és határainkon túl egyaránt: Magyarországon több felvételüket az év hanglemezének választották, Párizsban háromszor nyerték el az Académie du Disque-díjat.
A zenekart Sándor Frigyes alapította zeneakadémisták közreműködésével 1963-ban, majd 1979-ben bekövetkezett halála után az együttes irányítását Rolla János vette át, 2016-tól pedig Tfirst Péter lett a zenekar vezetője.
Az együttes az utóbbi években jelentős hangsúlyt helyezett a megújulásra, ami a zenekarvezető szerint elsősorban az új tagoknak köszönhető, a hangzás ugyanis általuk újabb és újabb árnyalatokkal lett gazdagabb, de nagyon fontosnak tartja, hogy egy újonnan érkezett kolléga minél több időt töltsön azokkal, akik már közel fél évszázada játszanak az együttesben.
„Mivel több generáció találkozik egymással, emiatt sokszínűbb a megszólalásmód, viszont nagy munka összefésülni a különböző iskolákból származó különbségeket. Ez utóbbi már csak azért is különös jelentőséggel bír, mert a kritikusok a pozitívumok között ki szokták emelni a zenekar egységes hangzását, ami így egyfajta védjegyünkké vált” – árulta el lapunknak Tfirst Péter zenekarvezető.
Hozzátette, hogy további újításokat is tervez, a következő években ugyanis szeretné bővíteni a zenekar létszámát. Elmondása szerint mindez már Rolla János fejében is megfordult, hiszen jó néhány darab igényelné a nagyobb zenekari létszámot, adott esetben fúvósok jelenlétét is.
– Ez vélhetőleg nem idén, hanem hosszabb távon fog megvalósulni, azonban az egységes hangzás miatt is nagyon jó lenne, ha a nagyobb létszámigényt nem mindig más és más vendégekkel kellene megoldani – mondta el a zenekarvezető, aki fontosnak tartja annak a zenei örökségnek a megőrzését is, amelyet az együttes az elmúlt 55 évben képviselt. – Kiskoromtól jól ismerem a zenekart édesapámnak, Tfirst Zoltánnak köszönhetően, aki 1973 óta az együttes tagja.
Számtalan koncertjükön jelen voltam, és sokat hallgattam a régi felvételeket, így kitörölhetetlenül élnek bennem az egyes művek interpretációi, amelyeket szeretnék átmenteni. Ettől függetlenül a zenekar vezetése során a saját eszközeimet kell használnom, mert ez csak így működhet, azonban az értékek megőrzését nagyon fontosnak tartom – jelentette ki Tfirst Péter. Mint mondta, a közeljövőben szeretnének szorosabb kapcsolatot kiépíteni néhány szólistával is, hogy ne csak alkalmilag lépjenek fel együtt, hanem akár rendszeresebb együttműködésről is lehessen beszélni.
Az együttes nemrégiben csatlakozott a Szimfonikus Zenekarok Szövetségéhez, ez nemzetközi szinten is jegyzett és ismert zenekarként a jövőbeni érvényesülés szempontjából még komolyabb előrelépést jelent.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar az évfordulóra két koncerttel készül, az egyiket az Óbudai Társaskörben, a másikat pedig a Zeneakadémián tartják majd.
Számtalan izgalmas program várható a következő fél évben: az együttes január végén francia koncertkörútra indul, február 11-én a Müpában lép fel Kocsis Krisztiánnal és Balogh Ádámmal, de játszanak majd többek között Miklósa Erikával, David Frayjel, Maxim Vengerovval és Martha Argerichcsel is.
A "táblás ház" ellenére maradtak üres helyek a MüPa szombati Eötvös-Bartók operaestjén. Előrelátó nézők, akik be akarták magukat biztosítani Flórez ária- illetve Damrau és Kaufmann dalestjére, megvették e három előadásra bérletüket...Flórez tekintetében máris hoppon maradtak. (Én is.) Attól tartok, hogy a még hátralévő dalesten sem Hugo Wolf dalciklusa fogja lázba hozni a nagyérdeműt (akinek nem inge...), inkább Jonas Kaufmann fellépése az, amin tout Budapest úgy érzi majd: "azon" ott kell lenni. Ez van, ezt kell szeretni...vagy nem kell szeretni.
Ilyen körülmények között igazán örülni lehet annak a nagy és megérdemelt sikernek, ami a tegnap esti produkciót fogadta. Eötvös Péter saját elmondása szerint kifejezetten egy, a Kékszakállú mellé-elé szánt egyfelvonásos párdarabot komponált Alessandro Baricco azonos (Vértelenül) című kisregényéből. (Szöveg: Mezei Mari) Az opera cselekménye ott kezdődik, amikor ötven évvel borzasztó események után a két élő szereplő találkozik. Száraz, szikár párbeszédekből bomlik ki múlt, jelen s végül jövő. A zene hűen, de nem pusztán illusztrációs jelleggel követi az elhangzottakat és az el nem hangzott gondolatokat, érzelmeket. Jobbkor talán nem is érkezhetett a Senza sangue, ami számomra a bosszú helyetti megbékélés, kiegyezés, engesztelődés megkapó apoteózisa egy összezavarodott, veszélyes útra tévedt világban és korban, ahol-amikor valós erőszak keveredik álhírekkel, valós bűnöket fednek el valótlan terelésekkel, ahol propaganda dübörög olyasmi ellen, ami nincs vagy nem úgy van, ahol nincs kegyelem annak, ami meg sem történt, de ha úgy tetszik, átsuhannak gaztetteken. Az opera hősnője, Nina nemcsak megkegyelmez a családját egykoron kiirtó brigád egyetlen, még élő tagjának, de bár mint mondja a kislányként őt életben hagyó Titonak (a darabban Pedroként mutatkozik be) : "sokat ne várjon tőlem", azért társalgásukat, talán hátralévő életük közös kezdeteként, egy szállodában folytatják, ugyanazon az ajtón távozva a fináléban, ahol egy óra múlva majd Judit és Kékszakállú indulnak az örök éjszakába.
Tetszett Káel Csaba visszafogott, fekete-fehér, "vértelen" rendezése a fekete szuffita elé két emelet magasságban kifeszített, egymást részben metsző, időnként vetítővászonként funkcionáló fehér lepedőcsíkok előtt-között, miként mindkét darabban fehér a Nő s feketés a Férfi jelmeze.. (Díszlet: Szendrényi Éva, jelmez: Németh Anikó-'Manier') Visszafogott játék, a hangsúly a párbeszédeken és nem a színpadi akción van. Nem mondható el ugyanez a Kékszakállú színpadi megvalósításáról; a Bartók-művet amúgyis pódiumon, koncertáns előadásokon szeretem leginkább. Jó ötletnek tartom, hogy rögtön az Eötvös-mű utolsó ütemei után, teljes sötétben és gyakorlatilag attacca -az előző darabnak tapsot nem kérve/nem engedve- szólal meg a Regős Prológusa (Mécs Károly előadásában, felvételről), egyfajta dramaturgiai-zenei folyamatosságot avagy egységes rendezői koncepciót sugallva a két egyfelvonásos között. Káel Csaba -sajnos- a Bartók-műben pótolja mindazt, amit nem föltétlenül kell(ene) pótolni: amolyan színes-szagos, realista Kékszakállút állított színpadra. Ami véres, az mindig (vetített) vörös: kínzókamra, várfal, patak, fegyvertár, ékszerek, rózsatő, virágföld. "Igazi" vetített vér is csorog a vásznon. Kékszakállú nagy pillanatában ("Lásd ez az én birodalmam..") aranylón felragyognak a színpadi fények. A könnyek tava könnycseppek képében megjelenik a vásznon s a régi asszonyok emlékét is a szöveget precízen leképezve színezi ki a világosítás: hajnalban piros, délben aranyló, este barna fények. Értettünk a szóból, értettünk a színekből.
Vizin Viktóriát hallottam már Juditként, ezúttal az Eötvös-mű Nináját énekelte szépen, visszafogott játékkal, nem magával ragadóan. A hawaii vendég bariton, Jordan Shanahan nagy és karakteres hang birtokosa, a főpróbán hibátlannak tűnt, az előadáson be-becsúszott egy-egy nemszeretem megszólalás. Hallunk még róla. Valahogy Szántó Andrea Juditja sem nyűgözött le, pedig úgy tudom, sokszor, sokfelé énekelte és énekli a szerepet. Talán elengedte volna a hiperrealista, nyílt színi szexjelenete(ke)t földig érő, pongyolaszerű esküvői (?) ruhájában, miként Cser Krisztián is furán mutatott asszonyával a földön hemperegve teljes hercegi díszben. Vokális teljesítménye viszont és ezt külön hangsúlyoznám, kitűnő volt, kifejezően és szépen énekelt, hercegi elődök nyomába léphet. Eötvös Péter számomra zeneileg egységes keretbe tudta foglalni a két művet, a nálam most debütáló Senza sangue hangzásvilágát és a Kékszakállú sokszor hallott csodáját egyformán magas színvonalon közvetítette a Nemzeti Filharmonikusok csaknem hibátlan közreműködésével. (Az orgona váratlan-kéretlen akkordját meg sem hallottam...)
A jövő "zenéje", nagy kérdése, vajon megvalósul-e Eötvös Péter szándéka, vagy talán inkább álma-vágya és a két mű kéz a kézben fogja-e járni a világ operaszínpadait.
Eötvös Péter: Senza sangue - Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára, MűPa, 2018. február 10.
Két félidő a pokolban (?)
Még nyáron vettem bérletet a Müpába "hang-szálak" hangzatos névvel. A három előadásban lett volna Juan Diego Florez (elmaradt), Jonas Kaufmann és Diana Damrau (remélem nem marad el) és közte, kis kakukktojásként a mai hangverseny (mert ezt is el kellett adni valahogyan).
Előítéletek nélkül és nyitott füllel ültem fel a harmadik emeletre, mivel szívesen hallgatok kortárs darabokat is (pl. 2 évvel ezelőtt Thomas Ades Vihar-ja a székhez ragasztott, annyira, hogy utána megvettem a MET hasonló előadásáról készült DVD-t és azóta rongyosra hallgattam). Szóval nincsen bennem (különösebb) előítélet, de Eötvös Péter operája nem fogott meg. Persze lehet, hogy ebben az előadók is ludasak voltak (a földszinten talán jobb lett volna), mert Vizin Viktória hangja csak elvétve jutott fel a harmadik emeletre és a hölgynél csaknem egy fejjel alacsonyabb "zsebbariton"Jordan Shanahan hangja sem mindig. (Az ő alakítása azért sokkal jobban tetszett. Vizin Viktória Carmenjélvel sem voltam elégedett, így nagy meglepetés nem ért.) Betűzgettem a tölem fényévnyi távolságra levő bal oldali kivetítőt: A pokolról jöttünk és nemsokára oda is kerülünk, hát én azért (egy kicsivel) ennél optimistább vagyok. Ennél talán több az élet, és bár mindannyian gyilkosok, és egyben áldozatok is vagyunk, ezt a témát sokan, és sokkal jobban is körüljárták, mint Alessandro Barrico. Akkor inkább Shakespeare, vagy bármi más, amit csak akartok.
Szóval lement az első felvonás, gyér, sőt annál is gyérebb taps, de nincsen függöny, nincsen szünet, hanem máris következik a második félidő.
De ez már nem a pokolról szól, hanem egészen másról... Én tisztelem Eötvös Péter bátorságát, hogy saját műve után elvezényli Bartók emblematikus darabját, vállalva mindazt, ami ezzel jár. Mert a Kékszakállú zseniális mű, az első hangjától az utolsóig. A kontraszt irtózatos. Eötvös Péter remekül vezényli a Kékszakállút, Pier Boulezzel - minden idők talán legnagyobb Bartók interpretátorával - való kapcsolata nyilvánvaló. És a zenekar is megtáltosodik: amit hallunk csodálatos. És mi történt? Az énekeseket a harmadik emeleten is lehet hallani. Meggyőződésem, hogy Cser Krisztián az utóbbi évek legjobb Kékszakállúja, és alakítása ma is hiteles, néhol egészen megrendítő. Szántó Andrea - hirtelen nem is emlékszem, hogy hallottam-e énekelni - kellemes meglepetés. Produkciója nem hibátlan, de érzelmekkel teli, magával ragadó. És hallani lehet a hangját, manapság már ez is nagy szó. Csak az orgonistát tudnám feledni, aki a "szép és nagy a te országod" utáni generálpauzában beletenyerelt a tuttiba. Ezt leszámítva, szinte tökéletes előadást hallottunk. Két, alapjaiban különböző félidőt hallhattunk, és az előadás után a közönség is kinyilvánította erről a véleményét.
kieg.: Nemzeti Filharmonikusok..
Első hallásra is megrendítő és kifejező alkotás Eötvös Péter Senza sangue c. egyfelvonásos operája, aminek ma délelőtt volt főróbája a MüPában. Tetszett Vizin Viktória (Nina), a hawaii bariton, Jordan Shanahan (Tito) előtt nagy jövő állhat, óriási és kifejező hang. Káel Csaba fekete-fehér rendezése jó. Eötvös Péter a tenyerén hordozta a két énekes szólistát, a zenekart és saját művét. Koncert Kékszakállúval szombaton.
2018 FEBRUÁR 03. SZOMBAT, 16:28
szimhaz.org.
A Müpában dolgozó ismerősöm információja szerint Stuart Neill valóban az utolsó pillanatban mondhatott le, mert a koncert napján délelőtt még a helyszínen tartózkodott. Ezért az erre vonatkozó passzusom tárgytalannak tekintendő.
Peter Seiffert fogja Trisztánt énekelni a 2018-as Wagner fesztiválon.
Az egyszer műsorra kerülő koncerteknek sokszor inkább a MÜPA lenne az ideálisabb hely. A sokszor alacsony nézőszám miatt akár a Fesztivál Színház is jó helyszín lehetne. Netrebko befért, akkor Antonentko is beférhetett volna az Erkelbe koncertként. Mindegy: biztosan rosszul látom.
A színpadra természetesen befér. Valószínűleg a műsorrendbe nem fér be: kell a hely az egyszer műsorra kerülő koncertelőadásoknak.
Ókovács megint hülyeségeket beszél: a Turandot 2013 tavasza óta folyamatosan az Erkelben ment és eredetileg is oda lett rendezve a mostani előadás. Akkor miért is nem lehet az Erkelben adni???? A másik két opera esetében még megértem, hogy a díszletek esetleg nem fértek be az Erkelbe, de a Turandot esetében nem értem miről beszélt a főigazgató úr. Ismét ha hallgatott volna, bölcs maradt volna.
Ó, ez rendszeres... tegnap este 10-kor még énekeltünk, ma reggel fél 10-kor már a Boccanegrát próbáltuk az Erkelben... 10-től jelmezes zenekari próba... hanggal... péntek-szombat-vasárnap 5 előadás. Ma este és holnap délelőtt Hunyadi próba a 7-én induló turnéra...
Ezen a héten 1 szabadnap volt, a kedd.
Minden elismerésem az Operakórusé, ha a hétfői Otello (ld. 3895 itt) után szűk két nappal (plusz próba/k, főpróba/k) a Turandotot is elénekelte éspedig a lejjebb leírt színvonal(ok)on. (A zenekar "más ügy".)
Holnapra javasolnék levezetésnek mondjuk egy Mesterdalnokokat...
Meg kell mondjam, szakszerűbb és élvezetesebb leírás, mint az előző "véleményezés".
És nem azért, mert az Énekkart dícséri, bár ez nagyon jólesik.
Hanem, mert jó is volt, és mert a cikkírónak volt szíve megírni a jót!
Köszönjük.
Köszönjük a méltatást!
:-)
Turandot Müpa
2018. január 31.
Az előadás előtti filmecskében Héja Domonkos kórusoperának nevezi a Turandotot. ÉS TÉNYLEG! Soha életemben nem hallottam ennek olyan nyilvánvaló bizonyítékát, mint tegnap este. Amit az Operaház felújítása miatt most az Erkel Színházban is fellépő operai énekkar produkált (karigazgató: Csiki Gábor), arra egyszerűen nincsenek elég erős dicsérő szavak. Olyan erővel és fénnyel szóltak, egy tömbben, ha kellett, és olyan finomságokra voltak képesek, ha kellett, amilyet, azt hiszem, ma a világ egyetlen színházában se lehet tapasztalni. Nem véletlenül választották a világ legjobb 7 operakórusa közül a legjobbnak őket! Mert azok! Tudatosítsuk nyugodtan magunkban, hogy miénk A VILÁG LEGJOBB OPERAKÓRUSA!
Az Operaház kiköltözött három előadásra a Müpába, mert az ott most játszott három darabot az Erkel Színházban nem lehet előadni. Legalábbis ezt állította filmes bevezetőjében Ókovács Szilveszter, és most ne vizsgáljuk állításainak valóságtartalmát. (Nyilvánvalóan nem igaz. Szerinte nem lehet, de egyébként miért ne lehetne?) Hogy már nincs egy olyan esemény, ami ne vele kezdődne, lassan megszokottá válik. Ha nincs ott személyesen, akkor videoüzenetben gondoskodik róla, hogy aki nem szívesen látja és hallgatja — és ilyenek vannak nem kevesen — ne tudja nyugodtan átadni magát a zenei élménynek. Ezt a mennyiségű túltengést és mindenhol való jelenlétet csak egy helyen tapasztaltam: Észak-Koreában 1984-ben. Ott volt mindenütt úgy jelen Ki Mir Szen, mint most Ókovács Szilveszter. Akinek megnyilvánulásai egyébként is kezdenek Vágó István régi műsorának címére hajazni: Fele se igaz! (Egy decemberi levelében nénikéjéhez pl. beszélt arról az esetről, amikor felhívott engem telefonon, csak éppen azt nem mesélte el, miről volt szó, ill. helyette a valóságtól eltérő dolgot állított be témaként. Majd azzal folytatta, hogy miután nem jutottunk közös nevezőre, letettük a telefont. A helyzet az, hogy miután nincs hozzászokva, hogy valaki ellentmond neki, mint tettem én, ő csapta le rám udvariatlanul a kagylót.) Tegnapi filmes bevezetőjében a három müpás este karmesterét szívüknek kedvesnek nevezte (Halász, Héja, Kocsár), amit jól érzékelünk, hiszen Kovács János biztos nem kedves szívüknek, mivel semmi rangjához méltó feladatot nem kap évek óta. Állította továbbá, hogy a meghívtak az előadásokba külföldi sztárt, de pechem volt, mert Antonenko megérkezett az Otellóba, de Stuart Neill nem. Noha még reggel is ő szerepelt a honlapon, a Müpába érkezve Michal Lehotsky neve fogadott. Biztos, hogy már tudták előre, hogy Neill nem fog énekelni, mert ilyen hamar egy Kalafot leakasztani csak úgy, a mai világban a valószínűtlenség kategóriájába tartozik.
Hogy megtalálták és elhozták, jó döntés volt. Nem először látjuk a Müpában, 2005-ben már Gruberova partnere volt ugyanitt a Roberto Devereux-ben, és láss csodát: azóta nem elromlott, hanem nagyot fejlődött. Nem hangfenomén, nem óriási és nem nagy hang az övé, viszont nagyon jó tudja használni. Az én ízlésemnek kicsit túl nyitott a hangképzése középregiszterben, ami abból ered, hogy próbálja torkát szabad és széles állapotban tartani, de borzasztó érdekes volt megfigyelni, hogy a magasságokra érve hogy tudja hirtelen összefogni és fókuszálni, hogy azok biztosan szólaljanak meg. Egy még így se sikerült neki, a Turandot ária végén a közösen énekelt „C” sajnos gikszer lett, és majdnem a Nessun dorma „H”-ja is, de azt meg tudta menteni kisebb döccenővel. Ennek ellenére ő az a tenor, akit a főigazgató Eyvazovban vélt megtalálni, tévesen: akire egy színháznak nagy szüksége van repertoárja biztos üzemeltetéséhez. Szívesen látnám Lehotskyt az Erkel Színházban más alkalommal is.
Szintén nem először vendégünk Jee Hye Han, a koreai szoprán már énekelt két szériában is Turandotot az Erkel Színházban. Most, jobb akusztikai körülmények közt, a zenekar előtt állva is egyértelmű, hogy lírai szoprán, akinek a darabban Liú lenne a szerepe, de mivel technikailag el tudja énekelni Turandot is, eltérítették az eredetileg neki való szereptől. Becsülettel el is énekli, csak éppen a szerep nem erről szól. Hiányoznak a mélységek, hiányzik a magas regiszter volumene, viszont nagyon szépen formál azokban a részekben, ahol egy vérbeli drámai szoprán nehézségekkel találkozik. Mint ázsiai kollegáinak, neki is nagy gondot jelent a szöveg, olasz dikciója sajnos nélkülözi a szavak értelmezését, az akcentusokat, és az olasz nyelvben kulcsfontosságú kettős mássalhangzókat.
Azonnal, már koncert előtt érdemes lett volna megcserélni a két női főszereplőt, hogy Sümegi Eszter énekelje a címszerepet, kolléganője Liút. Úgy talán jobb felállás lett volna, mint így. Liú valamikor azon kevés olasz szerep egyike volt, amelyikben Sümegi maradéktalanul tetszett, mert pontosan és kényelmesen kitöltötte kereteit. Ma már maradéktalanul nem tetszik, mert a szerep egyetlen hangján sem felel meg annak a hangnak, éneklésmódnak, ami hozzá szükséges lenne. Ez a mennyiségű vibrató olasz szerepkörben elfogadhatatlan (nekem már németben is, de ez legyen az én személyes problémám), minden magassága alacsony, és egyetlen egyet sem képes pianóban megfogni. Hogy egyenesen az Árnynélküli asszony Császárnőjének trónjáról leszállva érkezett a kis rabszolgalány szerepébe, nyilván csak tetézte amúgy is adott technikai problémáit. Sümegi, ahol halkítani kellene, ott ráerősít, és ezek a hangok fülsértően kilógnak a dallamvonalból. Összerezzenve hallgattam, minden magas hangja áramütésként hatott dobhártyámra, és egyfajta megkönnyebbülést éreztem, mikor szerepe szerint végzett magával.
Fried Péter az Erkel Színházban megszokott zengő hangú Timurját ismételte meg most is, és minden alkalommal élmény basszus szerepben basszus hangot hallani. (Budapesten már rég nem egyértelmű és biztos a dolog.) A miniszterek tercettjének határozottan jót tett, hogy Kelemen Zoltán személyében vezető bariton énekelte Pinget, ahogy az mindig is szokás volt Budapesten. Kevésbé tett jót, hogy Kiss Tivadar énekelt a hirdetett Kiss Péter helyett, valószínűleg nem túl sok próbalehetőséggel. Ezért ő eléggé kiszólt a tercett hangzásából, és bár jobban megfelel ennek a szerepkörnek, mint a Bánk bán Ottójának, talán kevésbé lett volna a társaival fennálló hangzási diszharmónia, ha énekét a tegnap látott talajtorna gyakorlatokra emlékeztető mozgás nélkül adja elő. Sokkal jobban tetszett a kellemes, csengő hangon éneklő Megyesi Zoltán. Kőrösi András személyében végre ismét olyan Mandarint hallottunk, aki megfelelő hanggal bír ehhez a nem nagy, de egyáltalán nem jelentéktelen szerephez.
Végül pedig: Róka István. Ritka eset, hogy Altoum császárnak külön bekezdést szenteljen egy recenzenzió. Ez az az eset: szinte hihetetlen, hogy a pályától gyakorlatilag sok éve visszavonult, nem fiatal művész ilyen hangi állapotban legyen. Róka úgy énekelte kis szerepét, olyan volumennel és csengéssel, hogy az embernek az az érzése támadt, hogy ha akarná, bármikor átvehetné akár Kalaf szerepét is. Szóval… a hang, az hang, és az marad örökre, ha a természet, a Jó Isten tette helyére, és használója jól sáfárkodott vele egy életen át.
Tecccik tudni, az nem kritika, hogy mindenkinek beszólunk..
Melyik csatornát nézte??
Mert az a lényegtelen kórülmény elkerülte a figyelmét, hogy
-Volt Énekkar ;
-Szétverték a házat a vêgên a tapssal;
-Remek koncert volt.
Ja és igen. A tenorista copfos volt... Ott el tecccett aludni...?
:-)
Ma esti koncert a Müpában
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - 19.30
Nicolas Altstaedt (gordonka)
Nemzeti Filharmonikusok
vez.: Carlo Montanaro
DVOŘÁK: h-moll gordonkaverseny, Op.104
DVOŘÁK: IX. (e-moll) szimfónia („Az új világból”), Op.95
Fáy Miklós blogbejegyzése a MÁO által rendezett Turandotról (MüPa, 2018. január 31.)
Igen, elképesztő a pasas.
Ezt írtad 2007-ben, dagadj kebel... ;-)
"S innentől a Nagy Meglepetések.
Gabriele Adorno nem tartozik a nagy Verdi-tenorszerepek közé, Aleksandrs Antonenkomégis azzá tette. Ott ültem Cura bécsi bemutatkozásán (Cavaradossi), a csilláron is lógtak, a hang akkor még impozáns volt, érzelem annyi, mint egy farönkben, mégis jó, hogy ott lehettem, legalább megismertem Guleghinát. Antonenko sokkal jobb hang, mint Cura, a hangszín nem jellegzetes, de szól fenn és lenn és középen, és pianóban és forte, és árnyal, és játszik, és ha technikailag volt egy-egy vitatható megoldás is, némi indiszpozíció az ária után, rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, óriási kincs.
Utánanéztem: a 2008-as Salzburgi Játékokon az Otello címszerepét énekli majd. Dirigens bizonyos Riccardo Muti."
Ilyenkor mit is érzek - mert tizenéve már mit is írtam le Antonenkoról... Talán csak nem vagyok süket.
Antonenko fantasztikus volt, végre egy Otello! A többiek rendre alul maradtak mellette. Rostból alig hallatszott valami, hiányoztak a középhangjai, és szűk a felső regisztere. Kevés, kevés!
Aleksandrs Antonenko hétfői Otellója jóvoltából megint egyszer az operai világszínvonal költözött Budapestre, közelebbről a Művészetek Palotájába; fellépése letaglózó, egyben felemelő estéje volt a magyar operajátszásnak. Azt kaptam tőle, amit vártam: megrendítő élményt az operairodalom e rettegett, kevesek által birtokba vehető szerepében. A nagyjából koncertszerű előadáson már Esultatejával meglepetést keltett, nem a színpadi ajtón jött be, a belépőt a közönség nagy részének háta mögött, az első emeleti erkélyről énekelte el. Remekbe szabott volt a szerelmi kettős, a bosszú-duett, a szólók: szívbemarkoló a Dio! Mi potevi scagliar és a finálé Niun mi tema-búcsúja. A kendő-tercettben nem láttam, elbújtatták valahová, de jelenléte szinte tapintható volt. Hangja comme il faut és ahogy mondani szokás: minden regiszterében kiegyenlített, fényes, úgyszólván korlátlan erejű hőstenor, amely könnyedén szól át a színpadra ültetett hatalmas zenekar tuttiján és mögül, ugyanakkor képes a dinamikai árnyalásra is, ami Otellóknak nem mindig sikerül. Az ő pianóit nem éreztem olyannak mint amikor egy lecsavart forte szól. Ősrobbanás volt Antonenkóé, ha ez nem is érte váratlanul a pályafutását valamennyire ismerőket. Ősrobbanás olyasvalakitől, akinek én bizony nem mernék a fejére lépni (mint teszi azt Jago)...attól tarthatnék, még ájult állapotában is leharaphatja a lábam.
Mellette, egy tenor-opera tökéletes főszereplője mellett nem volt könnyű érvényesülni. Kálmándy Mihály is a nagy hangok büszke birtokosa, ez most különösen jól jött neki, tekintve, hogy -mint már említettem- a zenekar a színpadon s nem árokba süllyesztve ült. Jago szólószámait kellő hitelességgel és hangerővel adta elő, az Álomelbeszélésben szép pianókat hallottunk tőle, a bosszúduettben felnőtt partnere mellé. Hangjával Jago tudott lenni, színpadi rendezés, játék nélkül is. Rost Andrea zajos közönségsikerét nem éreztem teljes mértékben indokoltnak. A szerelmi kettősben Antonenko szinte magához emelte, együttesük szépre, ihletettre sikerült, a két középső felvonásban, ahol Desdemona szerepe amúgy is elég vázlatos, a művésznő hangja és személyisége nekem valahogy elsikkadt. A várva-várt Fűzfadalt és Ave Mariát kellő koncentráltsággal, meghatóan adta elő, de paradox módon itt éreztem leginkább, nem drámai szoprán ő, nem volt az és most sem az: szép pianói vannak, hangja "fent" kissé vékony, közép- és főként mély regisztere -ha van- alig hallható vagy forszírozott, tegnap este legalábbis ez volt a helyzet. Neki volt a legkevesebb esélye arra, hogy az együttesekben, főleg a III. felvonás fináléjában hangja átjöjjön a zenekar mögül, ahová a szólistákat, megkockáztatom: nem túl szerencsés ötlettel állították. Balczó Péter Cassióként megfelelő volt ismeretesen hálátlan szerepében, Németh Judit vokális problémáit sajnos Emília rövid szólamában sem lehetett nem észrevenni. A comprimario szereplők közül a Lodovicót éneklő Cserhalmi Ferencet említeném külön. Montanót Egri Sándor, Roderigót Ujvári Gergely, a Hírnököt Zsigmond Géza szólaltatta meg.
Méltó társa volt a nagy tenorprodukciónak Kocsár Balázs vezényletével a társ-főszereplővé előlépett, színpadon ülő Operazenekar -a III. felvonásban a térhatás kedvéért az I. emeleten kétoldalt és a II. emeleten középen elhelyezett rézfúvós fanfárokkal- és az Operaház Énekkara (betanító: Csiki Gábor) is a tőle joggal elvárt és jó ideje megszokott magas színvonalon abszolválta súlyos szólamát. Az Operaház Gyermekkara (betanító: Hajzer Nikolett) egyenruhában kissé iskolásan, de szépen adta elő a T'offriamo il giglio-dalocskát.
Visszavárjuk Antonenkót, minél hamarabb, pályája csúcséveiben, más szerep(ek)ben is.
Verdi: Otello - koncertszerű előadás a Magyar Állami Operaház rendezésében
Művészetek Palotája, Bartók Béla Hangversenyterem, 2018. január 29.
Csatlakozva és egyetértve a slendriánsággal, trehánysággal az előadás propagálása körül, felhívom a Fórum olvasóinak figyelmét, hogy a megmaradt - tényleg nem olyan sok - jegyek a "Ma este színház" honlapján féláron (+kezelési költség) kaphatóak.
Továbbá:
"Rendező: Magyar Állami Operaház" = a saját együtteseik feltüntetését mulasztják nézik el.
Valószínűleg trehányság, nemtörődömség - ami egyébként sajnos nem első és nem is egyedi eset! Kár, mert valamennyi sznlap, illete hirdetmény hitelességét teszik vele kérdésessé.
Továbbra is pontatlan a január 29-ei Otello internetes színlapja. Valahogy lefelejtették róla a Magyar Állami Operaház Énekkarát és Gyermekkarát mint közreműködőket, amit 3875-ben egyszer már bátorkodtam szóvá tenni. Van még egy teljes nap pótolni, Nem túl elegáns így...inkább hiányos. Aki hallja, adja át.
https://www.mupa.hu/program/komolyzene-opera-szinhaz/jonas-kaufmann-es-diana-damrau-dalestje-2018-02-22_19-30-bbnh
Így már korrekt. Csak nem olvassák a fórumot? : D
A Filarmonica della Scalát, azaz a milánói Scala hangversenyzenekarát, ahogy a műsorfüzetben olvasható, 1982-ben alapította Claudio Abbado. Kicsit meglepett ez az információ, mert például 1981 júniusának két forró estéjén a Scala együttesei, Abbado vezényletével (és énekes szólistalegendákkal) olyan Messa da Requiemmel kápráztatták el a pesti közönséget az Erkel Színházban, amit bízvást sorolhatunk az "amíg-élünk-nem felejtjük" kategóriába. (Lehet, hogy akkori "jogállásuk" még más volt.)
Tegnapi egyetlen itteni koncertjüket, ugyancsak némi meglepetésemre, olyan óriási várakozás előzte meg (és régóta táblás ház várta), amit a programra való első ránézés nem indokolt és azt gondoltam, hogy az immár zeneigazgatóvá avanzsált Riccardo Chailly neve is talán kevésbé vonzza mágnesként a honi közönséget mint mondjuk Mehtáé, Mutié. A színtiszta orosz műsorral ráadásul idegen és a magyar közönségnek nem föltétlenül kedvenc terepre merészkedtek a milánóiak, a tetejébe maguk a zeneszámok sem tartoznak a szerzők leginkább közönségbarát darabjai közé. Az est nyitó száma mindjárt meglepetéssel szolgált: Csajkovszkij II. szimfóniája, csakúgy mint előző és utána következő társa, elég ritka vendég hangversenytermeinkben és a három népszerű, későbbi Csajkovszkij-szimfóniát is inkább záró slágerszámként szokták szünet utánra szerkeszteni. Nem állítanám, hogy a "Kisorosz" (azaz ukrán) alcímmel ellátott mű méltatlanul ritka vendég a hangversenytermekben: korrektül megszerkesztett, ám közepes vonzerejű zenemű, amit főleg a záró tételben idézett ukrán népdal dob fel; hivatalos címével -A daru- szemben engem főleg a Télapó gyere már kezdetű gyermekdalra emlékeztetett. A zenekar pedig kihozta a műből a kihozhatót: szép csapatmuzsikálást, bevezetésképpen az első tétel elején egy parádés kürt- majd rövidebb fagottszólót. Szünet után aztán hirtelen hatalmasra nőtt az együttes fúvós és ütős szekciója: Sosztakovics nálunk a hatvanas években Katyerina Izmajlova címen -mérsékelt sikerrel- bemutatott Kisvárosi Lady Macbeth (tovább variálva-bonyolítva: A mcenszki járás Lady Macbethje) című operájából készült szvit következett. Pontosabban szerintem a szvitnek csupán egy töredéke, tekintve, hogy az interneten található legrövidebb felvételnek nagyjából a fele ideje alatt zavart le a zenekar, ha jól emlékszem, három vagy négy apró tétel-morzsát, úgy 6-8 perc alatt; a közönség az utolsó tétel után csak a karmester kedves biztatására kezdett tapsolni. Sosztakovics nagyszabású operája az idők során sokfelé elég gyakran játszott darab lett, de ebből a néhány perces, hol filmzenére, hol cirkuszi indulóra emlékeztető szvit-töredékből aligha nyerhettünk még csak felületes rálátást is a dalműre. Az együttes azonban megcsillogtatta további szép erényeit: remekbe szabott fúvós szólókat, precíz tempókat, ami mellé valami jó értelemben vett gátlástalanságot vagy inkább gátlásmentességet véltem fölfedezni, ami az aprócska darab koncentrált harsányságához, hatásvadász dinamikai és ritmusvilágához jól jött. A záró szám, Sztravinszkij Petruskája -annak most játszott 1947-es változata- sem szerzőjének legnépszerűbb alkotása. Ha szabad távoli párhuzamot vonnom: talán olyasféle "középső" darabja a mesternek a Petruska, amit felülír az azt megelőző Tűzmadár és a rá következő Sacre vakító hírneve, miképpen a "mi" Fából faragott királyfink is szerényebb ismertséggel s népszerűséggel húzódik meg a Kékszakállú és a Mandarin óriás árnyékai között. A finálé utolsó ütemei azonban eltértek az általam ismerttől, nem a semmibe vesző mélyvonós pizzicato akkordokat véltem hallani. A színpompás hangszerelés jóvoltából szinte az összes első fúvós szólamvezető megcsillanthatta hangszeres tudását: talán a fuvola-, trombita- és klarinétszólót emelném ki és persze a jelentős zongoraszólam előadóját. A vonóskar Chailly élvezetes, de nem "túltolt" irányítása mellett harmonikusan illeszkedett a méretes és kiváló fúvós és ütős gárdához. A ráadásban aztán hazaért az együttes: Rossini Tell-nyitányát adták elő felszabadultan, olaszos hévvel, egy remek csellószólóval az elején és elsöprő lendülettel a záró szakaszban. Az elsöprő lendületet a közönség elsöprő lelkesedéssel honorálta, de Chailly maestro ezt követően leparancsolta muzsikusait a színpadról. Valóban siethettek: a szerdai londoni -más műsorú- koncert után ma este már Párizsban játssza a zenekar a pesti programot.
Riccardo Chailly és a Filarmonica della Scala hangversenye
Művészetek Palotája, Bartók Béla Hangversenyterem, 2018. január 25.
Könnyű zenei stílusban, kicsi, orrhangon énekel, és cirka egy oktáv hangterjedelemmel rendelkezik! Ennyi.
Úristen..... úristen..... -:((((((((((((( Szegény Mozart.....
A délelőtti előadáson teljesen rendben volt minden...
Ő volt Susanna :-)
Bordás Barbara??????? Ő mit keresett ott? Mi köze Mozarthoz???? És mit csinált a Figaro házasságában? Mert hogy énekelni nem tud, az biztos.
Lehetséges. A kérdés kapcsán - a fotók miatt - hangsúlyozottan a Müpa Magazinját ajánlottam és ajánlom most is az érdeklődők figyelmébe itt a fórumon - ha már a Müpa honlapjának hiányos oldaláról esett szó; a Müpa magazinja nemcsak nyomtatva, hanem interneten is hozzáférhető, így a kérdezett fotók itt megtalálhatóak. Persze ez nem menti a portál működtetőinek és szerkesztőinek felelősségét, a slendrián, hiányos munkájukat.
Az egymás melletti elbeszélés tipikus esete...
Tisztelt "parampampoli"! Mindenki ott volt és énekett, aki a címlapon és a műsorfüzetben fel volt tüntetve: Cseh Antal, Bordás Barbara, Kálnay Zsófia - nagy, nagy elismerés utóbbi részére!!! Ahogy írtam: ott volt Kolonits Klára is a fizikai jelenlétével, csak éppen nem énekelt semmit.
Ez se lett volna baj, ha eleve csak a felsorolt 3 énekest írják ki és meglepetésként - mint Dinyés Dániel felesége - megjelenik Kolonits Klára is. Vagy ha közlik, hogy előtte már több napon énekelt és a hét végén lesz egy premierje, ma inkább kihagyja. Mindent meg lehet érteni, csak közölni kell valamit.
Kedvcsináló - és információk - az olvasóknak, akik készülnek a koncertre...- ha elolvassák a két interjút.
Igen, láttam, nem erről írtam! A közös koncertet talán mégis másképp kéne hirdetni.
És akkor kik szerepeltek és énekeltek helyette?
A Müpa magazin (2018. január-február szám) címlapján Diana Damrau fotója; benne a 24-25. oldalon Damrauval, a 26-27. oldalon Kaufmann-nal beszélgetések leközlése a február 22-i közös koncertfellépésük felvezetéseként.
Otello énekkar és gyermekkar nélkül? Vagy MüPa csupán "lefelejtette" őket a színlapról? (Az alkotók között feltűntetik a két karigazgatót.)
Rákerestem a február 22-i Jonas Kaufmann és Diana Damrau koncertre a müpa honlapján, és csak Jonas néz rám. Diana még egy kicsinyke képet sem érdemel, vagy annyira mellékszereplő a dalesten? Vagy ez a hozzá nem értés és bunkóság?
Ezek az Operamacerák jelentős részben improvizatívak, szerintem jó ez így, de ilyenkor nem lehet pontosan kiszámítani az időigényt. A délutáni előadás igen hirtelen ért véget, elképzelhető, hogy volt még valami a "tarsolyban", amire már nem került sor, és ebben lett volna Kolonitsnak szerepe (mármint hangilag is).
A délelőtti és a délutáni előadás is Cherubinóra volt kihegyezve, és Kálnay Zsófia nagyszerűen teljesített. Megismerhettük remek humorérzékét, improvizatív készségét és atlétikus képességeit is. Meg persze jól is énekelt. :-)
Gondolom, nem lehetett volna a grófnőt a középpontba helyezni, most, hogy Kolonits a belcanto-operairodalom legnehezebb szopránszerepére készül, életében először (a Norma premierje jövő pénteken lesz Debrecenben).
Azt sejtem, hogy mivel ezek az operabeavató ifjúsági előadások nem fix forgatókönyv alapján működnek, az eredetileg tervezett számokból kevesebb került megvalósításra. Nyilván a művésznő sem ült volna fölöslegesen ki, ha tudja, hogy nem lesz rá szükség...
Tisztelt "zéta"! Biztosan úgy van ahogy tetszett írni: délelőtt énekelt. Sőt január 12-én is énekelt A vámpír előadásán, valószínűleg később is fog énekelni.
A vasánap délutáni előadáson, amelyiket említettem, a telt házas - 459 fő - közönség azonban hiába várta a hangbani jelenlétét is. Kizárólag csak ennyit említettem.
