Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Ma este:
BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁl, 2019 - Nyitó koncert
Művészetek Palotája – Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem
2019. április 5. , 19.00 – kb. 22.45
Muszorgszkij: Hovanscsina
Koncertszerű előadás – egy szünettel
Vezényel: Kovács János
Szereposztás:
- Ivan Hovanszkij herceg, a sztrelecek vezére – Jevgenyij Sztavinszkij
- Andrej Hovanszkij, a fia - Misa Didik
- Vaszilij Golicin herceg - Mihail Gubszkij
- Fjodor Saklovitij, bojár - Rassul Zharmagambetov
- Doszifej, az óhitűek feje - Alekszandr Markejev
- Márfa, fiatal óhitű özvegyasszony - Jelena Makszimova
- Emma, fiatal német lány - Anna Sapovalova
- Írnok - Norbert Ernst
- Szuszanna, vénlány - Bátori Éva
- Kuzka, sztrelec - Megyesi Zoltán
- 1. sztrelec - Egri Sándor
- Varszonofjev, Golicin inasa / 2. sztrelec - Szvétek László
- Hírvivő - Alagi János
- Sztresnyev, bojár - Rezsnyák Róbert
Közreműködők:
- a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és Gyermekkórusa (karigazgató: Dinyés Soma)
- a Honvéd Férfikar (karigazgató: Strausz Kálmán)
:-)
‘‘Kik itt a kritikusok?‘‘
A ‘kritikusok‘ azzok,
akik, itt-ott, fiskusok.
A kritikusok, valaha régen, igazi ügyvédek voltak,
de egyes ‘kritikusok‘, itt-ott, kegyvédekre változnak!
Kik itt a kritikusok?
Ez a kritika nagyon tetszett (köszönöm a linket!), valahogy én is hasonló érzésekkel távoztam a Peretyatko-koncertről. Ahogy egy másik topikban írtam: Peretyatko hibái ellenére is "megvett", és hallhatóan az - amúgy a tapsokból ítélve elég szakértőnek tűnő, és zömmel nem feltétel nélküli rajongóként érkező - közönség nagy részét is. Az est fénypontja mindazonáltal tényleg Kállai Ernő Thais-meditációkja volt. Talán csak a zenekart illetően nem értek teljesen egyet Csabai Mátéval, nekem összességében jobban tetszett. Ebben persze annak is szerepe lehetett, hogy egy nappal korábban Garanca koncertjén hallottam a MÁO-zenekar másik részét Ion Marin szürke, lélektelen vezénylésével, és például az obligát Forza-nyitány egy klasszissal jobban szólt Michelangelo Mazza dinamikusabb, "olaszos" vezénylési stílusában.
A kritikusok kritizálása után,
önkritikát gyakoroltam csupán ;-)
OROSZ LIGHT
Revizor – a kritikai portál - 2019.03.04.
"Olga Peretyatko dívaként érkezett a Müpába és dívaként is távozott: elhittük neki, még ha nem is mindig énekelt úgy. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA."
Ha összenézzük Revizor és Momus kritikáit, az egyes áriák előadásának megítélését, föltűnő, hogy szinte 1/1 azonos vagy hasonló legfeljebb más szavakkal.
Miért lett törölve Haandel fórumtárs bejegyzése? (4245. sorszám)
De legalább elfogiulatlannak tűnik.
Még egy Peretyatko kritika (remélem, megjelenik).
http://revizoronline.com/hu/cikk/7788/olga-peretyatko-ariaestje-mupa/
Csupán tájékoztatásul Fáy Miklós -nem túl hízelgő- Peretyatko-blogbejegyzése itt.
Szegény Peretyátkó.Minden hozzáértő??? lehúzza ,ahogy csak lehet.Azért valamiért csak csinált egy karriert,vagy Öt is a szépsége vitte előre ,mint állítólag Jonas Kaufmannt?.Röhej .talán az itészek kevésbé legyenek elfogultak!!!Egyeseket a facebookon mát írányadóknak neveznek.Csak sajnos az irány a pokolba vezet és nem mennyországba!
/Papageno.hu/
"Áriaesttel érkezik első, február 26-i budapesti koncertjére Olga Peretyatko orosz szoprán, akit nem csak vegyes programjáról és a Mariinszkij Színházban töltött gyermekévekről, hanem Anna Nyetrebkóról és Plácido Domingóról is kérdeztünk."
„Orosz csalogány” - OLGA PERETYATKO
Kislányként karatebajnoknak indult, később az alt szólamban énekelt a gyerekkórusban, és titokban arról álmodozott, hogy egy nap Carmenként állhat majd színpadra. Aztán, immár szopránként, díjazottja lett Plácido Domingo híres Operalia versenyének, és ezzel a világ operaszerető közönsége azonnal megtanulta a nevét. Ma OLGA PERETYATKO az egyik legkeresettebb énekesnő: rendszeres vendége a vezető operaházaknak és koncerttermeknek, nálunk olasz bel canto, illetve romantikus francia és orosz áriákból összeállított műsorral mutatkozik be. Két szenvedélyes, magával ragadó, nagyszerű orosz szoprán: Anna Nyetrebko és Olga Peretyatko. A párhuzam kézenfekvő, Peretyatko azonban következetesen elhárítja az összehasonlítást. „Mindkettőnknek sötét a haja, és mind a ketten Oroszországból származunk!” — mondja, ha felteszik neki a kérdést. Mindemellett tagadhatatlan, hogy csodálja nála kilenc évvel idősebb honfitársnőjét. Amikor például észrevette egy salzburgi étteremben, lelkes hangú posztban tette közzé az élményt a Twitteren. Az összetéveszthetetlenül egyéni hangjáról és erőteljes színpadi jelenlétéről közismert Peretyatkóról ma senki sem gondolná, hogy valaha is bármi másnak készülhetett, mint énekesnőnek. Pedig a Leningrádban született kislány a litván határ közelében, egy atomerőmű árnyékában nevelkedvén, gyerekkorában karate bajnokként keltett rémülettel vegyes csodálatot a fiúkban. Tizenöt évesen azonban visszaköltözött addigra már ismét Szentpétervár néven emlegetett szülővárosába, a Mariinszkij Színház kórusának bariton szólamát erősítő édesapjához, és ezzel életében a harc művészetek helyett a zene vette át a főszerepet. A hirtelen félbeszakadt sportkarrier miatt rövidesen nyolcvanöt kilóra hízott, így aztán olyan mély hangfekvést produkált, hogy a Mariinszkij Színház gyerekkórusában az altok közé tették be. „Sokkal nagyobb volt a hangom, mint a legtöbb kezdőé — emlékezett vissza a kezdetekre. — Mindenki azt hitte, mezzoszoprán vagyok. Arról álmodoztam, hogy Carment fogok énekelni!” Szerencsére amint profi tanárhoz került, kiderült, hogy mezzo hangfekvésről szó sincs: huszonkét évesen, első nyilvános hangversenyén már Saint-Saëns szopránokat próbára tevő dalát, A csalogányt adta elő. Ez a madár azóta is végigkíséri pályáját: nagy sikerrel énekelte Stravinsky operája, A csalogány címszerepét a darab 2009-es, torontói produkciójában, és második CD-jének, az Arabesque-nek is egy ilyen című dalt választott záró számául, a 19. század első felében élt orosz komponistától, Alekszandr Aljabjevtől. Nem csoda, hogy a mélyebb regiszterekben sötét színezetű, a nagy magasságokban fényesen csengő hangja miatt őt is szívesen emlegetik „csalogány” néven. Miután a kezdő énekesnőt felvették a berlini Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskolára, kemény időszak következett: a diáklány főként tésztán és krumplin élt, és hogy a kiadásait fedezni tudja, alkalmaként harminc euróért kórházi hangversenyeken lépett fel. Viszont egy grazi énekversenyen alkalma nyílt találkozni szakmai bálványával, Joan Sutherlanddel, akitől hasznos tanácsokat kapott. „Vagy két percig beszélgettünk a koloratúraéneklésről. Azt mondta: ne vidd túlzásba a díszítéseket! Gondold át, mit énekelsz, és milyen érzések rejtőznek benne! Azóta is ez a hitvallásom.” Ugyancsak Sutherland biztatására vetette bele magát a nyelvtanulásba. „Jól kell énekelned, vigyáznod kell a külsődre, és minden nyelven beszélned kell!” — fogalmaz nevetve Peretyatko, aki az egyetemi hirdetőtáblára kitett üzenetben ajánlotta fel diáktársainak, hogy oroszra tanítja őket, ha cserébe hajlandók a saját anyanyelvükön beszélgetni vele. Szorgalmának köszönhetően ma az orosz mellett németül, angolul és olaszul egyaránt jól beszél, énekel és posztol a közösségi oldalakon. Az énekesnő a hamburgi operában kapott szerződést, majd miután 2007-ben másodikként végzett az Operalián, elhalmozták feladatokkal: énekelt Rossinit és Stravinskyt, Mozartot Salzburgban, Verdit Bécsben, Rimszkij-Korszakovot a Scalában, Bellinit a Metropolitanben. „Azok voltak a gondtalan idők! Megállás nélkül énekeltem! Ma már több nyugalomra és pihenésre van szükségem” — nyilatkozta egy interjúban. Ám Peretyatkóért — aki egy ideig Peretyatko-Mariotti néven lépett fel, mígnem az idén nyáron hivatalosan bejelentette, hogy elválik olasz karmester férjétől, Michele Mariottitól — továbbra is versengenek az operaházak és a koncertszervezők, ő pedig látható örömmel váltogatja a szerzőket és a mű fajokat. Ezt a sokoldalúságát mutatja meg a magyar közönségnek is Mozart, Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi és Gounod műveiből összeállított estjén, ahol a MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ ZENEKARA kíséri, MICHELANGELO MAZZA vezényletével.
/Mörk Leonóra/
MÜPA MAGAZIN - X I V. é v f o l y a m , 1 . s z á m , 2 0 1 9. j a n u á r —f e b r u á r
Ma este 19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mariangela Vacatello (zongora)
Nemzeti Filharmonikusok
Honvéd Férfikar (karigazgató Strausz Kálmán)
Vezényel: Hamar Zsolt
LISZT: Les Préludes
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny, S. 124
LISZT: A négy elem (Les quatre éléments) - Gémesi Géza rekonstrukciója
Rossz is lenne, ha egyformák lennénk, és mindenkinek pontosan ugyanaz lenne a véleménye!
Találtam két külföldi cikket a koncerttel kapcsolatban:
A német nyelvű cikk a budapesti fellépésről (is) szól. Többek között megtudhatjuk belőle, hogy az üstdobos az utolsó pillanatban ugrott be megbetegedett kollégája helyett, valamint, hogy Eötvös Péter is gratulált Isabelle Faustnak.
A másik, olasz cikk a pár nappal korábbi torinói, a hivatalos programban a budapestivel megegyező koncert kritikája.
Nem vagyunk egyformák. :-)
Igen!
Jó barátunk, (a Momus-ban -vape- néven)
A beszúrt kritika szerzője, Varga Péter azonos a néhai szerkesztő, Varga Ferenc fiával?
Kedves Beatrice, ebben nagyon nem értünk egyet, de sebaj, van nekünk közös platformunk is: Balga Gabriellát mindketten szeretjük.:)
Keveset járok zenekari hangversenyekre, erre azonban elmentem és nem bántam meg. Mendelssohn e-moll hegedűversenyét már hallottam párszor, ezek között volt lélektelen, "darálós" előadás is, de a múlt pénteki koncert számomra nem ilyen volt. Kifejezetten élveztem az általam először hallott Isabelle Faust játékát és interpretációját (meg a zenekar produkcióját is). Nekem ez egy olyan koncert volt, amelyről úgy távoztam, hogy többnek, jobbnak éreztem magam, mint előtte.
Az I. emelet utolsó sorából hallhatósági problémát nem érzékeltem.
Nos, nem vagyunk egyformák. Például eszembe se jutna olyan művésztől autogramot kérni, akinek nem tetszett a produkciója, aztán még ezzel egy nyilvános fórumon dicsekedni.
A Népszava kritikusa, Varga Péter nem úgy értékelte a koncertet, mint e fórum korábbi megszólalói.
Én a földszinten ültem a 22. sor közepén. Érezni lehetett, hogy nem az igazi, de azért a hangerő ott nekem még elfogadható volt. A lélektelen darálás viszont már nem.
Amúgy szünetben bementem hozzá CD-ket dedikáltatni, ott kedves volt, de nyilván nem akartam az esélyeimet rontani azzal, hogy mielőtt megkérem a dedikálásra, bemondom neki, hogy "hát ez elég sz*r volt". :-)
Az OEHMS kiadónál pár éve ez a kölni zenekar elkezdett Mahler sorozatot csinálni, a korábbi karmesterükkel már vettek is fel egy egész jó Ötödiket. Én azt akkoriban megvettem, de aztán a többit már nem.
Akárcsak én vagy 35 éve, amikor nem mentem el a Mesterbérlet egyik koncertjére.
Ez az! Tudat alatt érzékeltem, hogy valami rendhagyó dolog történik. Ettől függetlenül én a 2. emelet 5. sorában alig hallottam Isabel cincogását.
Egyébként - influenzások ide vagy oda - szerintem a közönség kifejezetten csöndes volt.
Ráfáztam én is - és már tegnap este is bántam...
A hegedűt a 2. meleten alig lehetett hallani, legalábbis a belépése után, majd a hölgy felerősített, de így sem haladta meg a 40 évvel ezelőtti japán hegedülő automaták színvonalát. Amikor először hallottam a Fesztiválzenekarral Brahms Hegedűversenyével kísérletezni, lélektelen darálás volt, majd a Concerto Budapesttel nagyon szép élményt nyújtott Beethoven művével. Novemberben, ugyancsak a CB-vel Dvořák őszintén szólva nem remek Hegedűversenyét adta elő, itt talán érdeméül tudhatom be, hogy nem untam. Tegnap feltűnő volt a szólista és a zenekar közötti minőségi különbség. Én még nem hallottam úgy Mahler V. szimfóniáját, hogy ne kívántam volna a rétestészta szerűen nyúló 3. tétel végét, hogy bekövetkezzen utána a CSODA, illetve hogy ne ragadjon le a szemem a véget érni nem akaró finálé alatt. Nos, tegnap számomra megtört az átok. Sajnos a bérletesek egy része, a nyilvánvalóan influenzásokat nem számítva, úgy határozott, hogy az első 3 est után ez a Mo.-on ismeretlen német zenekar és francia karmester nem érdemlik meg a figyelmet. RÁFÁZTAK, BÁNHATJÁK. Avagy késő bánat...
Ez esetben tökéletesen egyetértünk! :-)
4224
Ma volt a csodabérlet (Gardiner-Currentzis-Rattle) utolsó előadása: a kölni Gürzenich zenekar, Francois-Xavier Roth vezényletével. A menü két fogásból állt. Az első fogás a leves volt - a feketeleves: Mendelssohn: e moll hegedűverseny, Isabelle Fausttal. Hát nem tudom, honnan szalajtották ezt a nőt, de talán nem ide kellett volna. Szörnyű volt, kritikán aluli. Egy kifejezetten kellemetlen, alig hallható hegedűhang (mint később kiderült, az alig hallhatóság volt előadásának fő erénye) társult valami elképesztő modorossággal, időnként úgy hadonászott a vonójával, mint Tücsök Tóni a régi mesekönyvemben. Minden dinamika nélkül, a szürkénél is szürkébben játszott, csuszkált a hangokon. És a végén nem átallott még ráadást is adni... Szörnyű volt.
Szóval volt törlesztenivalója karmesternek-zenekarnak, amit meg is tettek, mert a koncert második részében egy csodálatos Mahler V. szimfóniát hallottunk. Megvallom, én még nem hallottam erről a karmesterről-zenekarról, de remélem nem utoljára találkoztam velük, emlékezetesen szépen muzsikáltak. Csak keressenek egy normális szólistát a következő előadásukra...
Összességében fantasztikus volt ez a bérlet, s csak reménykedni tudok, hogy a következő évadban lesz valamiféle folytatása.
off Ez itt nem a reklám helye, de a Kispipa (újra) nyitva van. Seress Rezsőt nem tudom garantálni azaz garantálni tudom, hogy nem hallgatható ott meg. Messzebbre kellene érte menni, de egyelőre inkább kivárok. Vezetéssel egyébként pár éve jártam abban a Dob utcai házban, ahol Seress Rezső lakott és ahonnan a mélybe vetette magát 51 éve.
Köszönöm. Milyen kár, hogy zárva.... - Biztosan bármelyik bárban eljátssza a zongorista... :-)
Tisztelt "Tiramisu"! Sajnos az Ön, egyébként helyes, válasza pontosítára szorul a következők szerint:
Az eredeti sláger meghallgatható VOLT a Kispipában, nem messze a Zeneakadémiától . A Kispipa, hasonlóan több ilyen atmoszférájú, ikonikus vendéglőhöz, évek óta zárva.
Kár. - Az eredeti sláger meghallgatható a Kispipában, nem messze a Zeneakadémiától ...
Köszönöm, bizonyára így volt, ha mondja..sajnos már nem tudom visszaidézni :-)
A zongora pontosan idézett a Szomorú vasárnapból! Valamint a fafúvosok és a rezesek is! Elkerülte a figyelmét... -:)
A zongora pontosan idézett a Szomorú vasárnapból! Valamint a fafúvosok és a rezesek is! Elkerülte a figyelmét... -:)
Ritmus és tánc: ezt az munkacímet adtam a Rádiózenekar hétfői koncertjének. A műsor előzetes olvasásakor és hallatán utólag is helytállónak gondolom ötletemet.
A nyitó szám, Vajda Gergely: Szomorú vasárnap-variációk ősbemutatója a halhatatlan és városi legendák szerint sokak önkéntes halálát kiváltó Seress Rezső-sláger alapján inkább dallamosságot, lágy harmóniákat ígért, de aki ilyesmit várt a fiatal zeneszerző-karmester új szerzeményétől, alaposan tévedett. A koncert szórólapja illetve Vajda Gergely szerint: "Seress Rezső híres-hírhedt slágere...darabomban nem hangzik el a maga teljességében, így a közönség folyamatosan keresésre van kényszerítve..." Sajnos a keresés nálam sem a mű hallgatása közben, sem utána, szünetbéli beszélgetések nyomán nem vezetett eredményre. Kőkemény, méretes előadói apparátust megmozgató, pregnánsan ritmikus, 21. századi alkotást kaptunk, amiben még a zenekari zongora irányából sem érkezett egy foszlánnyi jelzés sem, ami a címadó dalra utalt volna. A meglepő kezdést meglepő folytatás követte. A - szűkebb hallgatói kört megszólító Kagelt nem számítva- legismertebb argentin zeneszerző, Astor Piazzola harmonikára, pontosabban saját hangszerére, bandoneonra írt háromtételes, "Aconcagua" alcímet viselő versenyműve, kell-e mondani, a tangó ritmusán alapuló szerzemény. Nem emlékszem rá, hallottam-e valaha koncerten zenekar-kíséretes harmonika bandoneonversenyt; a pár éve a tévés Virtuózokban fölfedezett Demeniv Mihály szólójával mindenesetre kellemes, könnyen befogadható muzsikát élvezhettünk. A szóló ráadásszámot az ifjú művész nem konferálta föl, így annak kiléte ismeretlen maradt. Szünet után jóval ismertebb opusz, Sztravinszkij Petruskája következett, bár az orosz mester másik két remekét, a Sacre-t és a Tűzmadarat jobban ismerem és talán a közönség jelentős része is így van ezzel. Orosz népzenei forrás, elementáris őserő, feszes ritmusok, ritmusváltások, csillogó hangszerelés, sok-sok ismerős dallam teszi a Petruskát az első világháború előtti nagy Sztravinszkij-balett-"trilógia" méltó darabjává. Szívesen megnézném egyszer a Petruskát a maga teljességében, színpadi előadásban, ahogy annak idején a két másik balettet volt szerencsém látni a legendás operaházi Béjart-esten. A záró szám kortárs amerikai szerző, John Adams Nixon Kínában című operájának balettbetétje volt, "Az elnök táncol". A "táncoló elnök" a műsorlap szerint nem a címszereplő, hanem a kínai elnök, Mao és hitvese, akik egy festményről megelevenedve, foxtrott-ritmusban visszatáncolnak a múltba. A sok helyen, egyebek közt a MET-ben is bemutatott opera e száma -bár egészen más értelemben mint a Piazzola-verseny- ugyancsak élvezetes, ritmusos-hangulatos zene.
Vajda Gergely, aki jelenleg "állandó első vendégkarmester" címmel felruházva dolgozik az együttessel, gondosan fölkészült és gondosan, igényesen fölkészítő irányítója volt muzsikusainak. Kiválóan teljesített az ütős szekció, külön említeném a Vajda-mű timpanistáját, akire nem csupán művészi, de komoly fizikai terhelést is róhatott szólama eljátszása. A zongora és megszólaltatója is sokat és jól dolgozott, miként a fúvóskar, amiből a Petruska fuvola- és trombitaszólójának előadóit kiemelten dicsérném. A vonósok,vélhetően számos szólampróba eredményeként, úgyszintén kitettek magukért.
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenye a Zeneakadémián, 2019. február 11.
A portál privát levelezésében és e-mailben is jelezték, hogy a „Blériot nevű fantaszta” nem a XIX., hanem a XX. század elején „akadt”. Bizony, sajnálatosan elírtam a század sorszámát, amely akár tévedésnek is tűnhet, holott éppen azt akartam elkerülni, amikor a Monarchia és a repülés kezdete adatainak is utánanéztem írás közben. A marhaság ennek ellenére is összejön, ha akar.
Köszönet a figyelmes és üzenni sem rest olvasóknak!
Köszönöm, kedves Búbánat. Amikor belevágtam, úgy gondoltam, ezt az élményt néhány tőmondattal ki tudom végezni. Ez lett belőle, nem szoktam ettől elégedett lenni.
Kedves IVA!
Örültem A mosoly országa-produkcióról írt beszámolódnak, de annak is, hogy az előadásról szólva nálam részletesebben szóltál olyan momentumokról, amelyek az előadás alatt a figyelmemet elkerülték vagy kevéssé kötötték le, így nem is bonyolódtam azokba, mikor saját értékelésemet megfogalmaztam az alkotói csapatnak a darab színpadra állításáról.
A mosoly országa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. február 1. (A Müpa és a Shanghai Opera House előadása)
Olvastam ugyan Búbánat fórumozótársunknak a Lehár Ferenc-topicba (661) és az Operett, mint színpadi műfaj-topicba (3828) is beírt kritikáját – sőt, nem titkolom, elsősorban az ösztönzött rá, hogy jelentkezzem a magaméval –, de mivel az előadásokról a játszóhely topicjában szoktam beszámolni, itt hivatkozom az enyémtől lényegében eltérő véleményre.
Hat, vállaltan „részben szcenírozott” koncertszerű Wagner-előadás, két kényszeresen szcenírozott koncertszerű (Monteverdi és Wagner), valamint a szcenírozottnak vallott Candide (Bernstein) tapasztalataival nem szántam volna rá magam, hogy margitszigeti, Zichy-kastélyudvari, operettszínházi és Volksoper-beli élményeim után éppen a színházi előadásokra alkalmatlan Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben találkozzam újból A mosoly országával. Mégannyira sem, amikor olvastam a színlapon a rendező, Káel Csaba nevét, akinek a tehetségesnek nem mondható Bánk bán- és Sába királynője-rendezései után még adtam volna némi bizalmat, de a totálisan tehetségtelen, kortársvonalas Don Pasquale című rossz vicce óta már nem.
Történt azonban, hogy egy kedves családtagom tavaly megajándékozott a kultúra-utalványával, amelyet nem kívánt felhasználni, ám – jegyvásárlásaimat online intézve – magam is egyre késlekedtem a beváltásával, és éppen az idő eme sürgetésében szembesültem azzal, hogy A mosoly országa első előadására pontosan az a hely szabad még, amely után az intézményben tett első látogatásom óta kíváncsian ácsingózom. Rászántam hát magam, nemcsak a költekezésre, hanem a pénztár felkeresésére is, ahol egyúttal megkérdezhetem – december volt még akkor –, számíthatunk-e a honlapról netán csak ideiglenesen törölt Hovanscsina-koncertre. Nehezen, sőt nem is boldogultam azzal, hogy megértessem a légiutas-kísérő kisasszonnyal, miről hadoválok, amiben nem annyira az fáj, hogy ilyen helyen járatlan az ügyintéző a zene világában, inkább az, hogy a színpadról történt száműzetésének évtizedei alatt mennyire kikophat a közismeretből egy fontos mű címe, amely valamikor rendszeresen elhangzott a közszolgálati médiumokban, illetve előfordult középiskolai tankönyvekben is, legalább felsorolási szinten.
Hogy Lehár Ferenc nagyoperettjének – vagy tán annál is rangosabb műfajba sorolható művének – slágere viszont mit sem veszített népszerűségéből a zeneileg művelt közönség körében, arról mindjárt a nyitány elején meggyőződhettem: amikor felcsendült a Vágyom egy nő után dallama, a mögöttem ülő nő hangos dúdolással kezdte kísérni a zenekart. Itt tüstént végzek is az est legcsúnyább látványával, amely az én tekintetem lehetett, amit az önjelölt művésznőre vetettem. Így gondolom, bár tükörbe nem néztem éppen akkor, miután szomszédomat partnere sikerrel leintette.
Különben a vágyott hely remeknek bizonyult is, és bár akadtak az előadásban is élvezetes elemek, ezt az élményt őrzöm első helyen.
Visszatérve mérsékelt lelkesedésem, sőt szkepszisem idejére, találkoztam egy visszarettentő pillanattal, amikor a közszolgálati tévé előzetes riportot adott a produkcióról. A Liza szerepére készülő örmény énekesnőt mutatták be, aki elmondta, milyen problémát okozott a parókája, amit ő nem szeret, de a megformálandó bécsi lányként, aki ráadásul csupa fekete hajú kínai közé kerül, kénytelen ezzel hangsúlyozni a darab hősei közötti kontrasztot. Márpedig én úgy tudom, hogy Ausztria nem azonos Skandináviával, ahol egyébként ugyancsak nem szőke a teljes népesség, és alakították már Lizát, ezt a képzeletbeli arisztokrata lányt hitelesen és izgalmasan barna, vörös, sőt fekete hajjal is. Karine Babajanyan erre magára kapott egy világos, a szőke egyik árnyalatára sem emlékeztető színű parókát, amely ugyanakkor természethűen idézte, mennyire töredezett lehet egy festett haj. Sebaj, gondoltam, ez úgyis csak könnyed viccelődés, az alakításhoz nyilván olyan parókát és sminket kap az énekesnő, amellyel felidézheti számunkra annak felejthetetlen hatását, midőn a Margitszigeten Ágai Karola, majd a következő nyáron Németh Marika hamvasszőke loknizuhataggal, finom eleganciával helyet foglalt a bécsi palota szalonjában, hogy teát szervírozzon az egzotikus vendégnek. Leírhatnám a korabeli jelmezeket, a bútorzatot és a teáskészletet is [hadd szórkozzon-mérgelődjön Ókovács Szilveszter, aki nemrég nyilatkozott megvetéssel arról a(z akár fizető) nézőről, akinek állítólag a díszlet fontosabb, mint maga az opera], ám inkább elmondom, többek közt miért nem mellékes a látvány a színházban.
Lehár idejében és még régebben, meg később, az „én időmben” nem volt színes tévé, windows pláne nem, a színház nyitott egyfajta ablakot a világra, mindazoknak, akiknek a nagy utazás legfeljebb egy-egy kivételes esemény volt az életükben. A képzőművészetből, az irodalomból, a színpadi művekből szerezhettünk fogalmakat arról, milyen egy londoni, párizsi vagy amerikai arisztokrata vagy polgár otthona, vagy a szegény ember viskója a falu szélén. Az operákból alkothattunk elképzelést Egyiptomról, Szicíliáról, Spanyolországról, Japánról, Kínáról.
Kínánál kikötve. Környezetünk, egész életünk megváltozott mára. Olyan látvánnyal, amilyentől ámultunk nem is oly rég (egy pagodarészlet a Turandot vagy A mosoly országa színpadán), akár külkerületeinkben vagy vidéken is találkozhatunk némelyik kínai étterem vagy büfé portálja alakjában. Még szebbeket láthatunk tévénk képernyőjén a távol-keleti kosztümös kalandfilmsorozatban. Aki teheti, személyesen is elutazhat Kínába. A drámai művek (ilyen az opera és az operett is) hatásos és hiteles színreviteléhez mégis szükséges az illúziókeltés. Nyilván nem ugyanúgy, mint egy évszázaddal ezelőtt – de hát miért is fejlődött azóta a technika? Azért, hogy a másképp, az új valami blöff legyen, amely a tudatlanságot és a gagyit ontja?
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, bármilyen arányú szcenírozást vállal is egy produkció, nem lehet olyan díszletet és szcenikát megvalósítani, amely elfedné (felülírná) a terem építészeti adottságait: architektúrát, anyagokat, színvilágot, orgonát stb. A mosoly országa „színpadán” még azzal az ötlettel sem éltek, hogy a pódiumot a különböző szintű erkélyek használatával növeljék, törekedve némi monumentalitásra, ami a darab partitúrájában, hangszerelésében is megszólal. A zene folyamatosan szembesít azzal, hogy a látvány milyen kisszerű, milyen alkalmi megoldásokkal elégszik meg: milyen szegény. A primadonna, mintha egy házibuliba esne be. A méltóságokat lépcsőfoknyi magaslat sem emeli meg. Csupán bejönnek, fordulnak, kimennek. Idővel az összekötő szövegek is lerövidülnek vagy el is maradnak; a második részben a zeneszámok olykor úgy következnek, mintha a darab jelmezes keresztmetszetét látnánk. Nem születnek meg a helyzetek, a személyes drámák. Amikor mégis, a szituációk nem mulatságosak, hanem nevetségesen suták.
Nem ússzuk meg a világot tágítani szándékozó vetítést sem. A közelről is alig élvezhető (és akár félre is érthető) árnyjáték nem keretez, csak utal valamilyen játékstílusra, de nem vezet sehova sem. Helyét egy európai kastély parkjának fényképe váltja fel, amelyre az andalító dallamokat aláhúzó pötty-káprázatot vetítenek, hogy a giccs rajongói se maradjanak kielégületlenek. Akinek pedig a látványosság csimborasszója a tűzijáték, azt is e vetítővászonról kaphatja meg, enyhén szólva nem HD minőségben. S hogy ezzel a technikai bravúrral végezzünk: a fináléban, ugyancsak a vásznon, felpörgő repülőgép-propeller teszi bizonyossá számunkra, hogy csalódott hőseink hazatávoztak. (Egy másik Lehár-opuszon csiszolt műveltséggel adjunk esélyt annak, hogy a Monarchia idején lehetett már így közlekedni Peking és Bécs között, miután a XX. század elején egy Blériot nevű fantaszta akadt, aki géppel repül a Nap tüze alatt… A folytatást inkább hagyjuk.)
Szendrényi Éva díszletének legmarkánsabb eleme a zenekari árkon átívelő két kerti hidacska, melyek egyike „Kínában” távol-keleties, piros korlátot kap. A másik rossz emléket őriz: a teázáshoz leülni sehogyan sem akaró szerelmespár azon dalolja el a híres kettőst, kézben tartva a csészéket. Legyünk hálásak, amiért nem iceteat isznak PET-palackból.
A produkció zavarba ejtően kínos eleme a tánc. E. D. fórumozótársunk nemrég (és talán nem is először) felvetette a „lefúrt lábú” énekesek fogalmát. Nos, itt megismerhettük a lefúrt lábbal keringőző énekeseket (így táncolt pl. a primadonna is), akik a twistet megszégyenítő padlóhoz ragaszkodással imitálták a valcert. Persze azért is, mert hely, az bizony nincs a mondvacsinált színpadon.
Az énekesek mozgásánál is nagyobb csalódást hozott a Vincze Balázs koreogafálta táncbetétek megoldatlansága és minősége. Pedig úgy gondoltam, a Pécsi Balett mindenkor képes abszolválni egy zenés alkotás táncbetéteit. Ez a feltételezésem kis részben az alkalmatlan játszóhely, ám legnagyobb részben a minden képzeletet felülmúlóan silány koreográfia miatt tévesnek bizonyult. A bécsi színben az Arany és ezüst keringő rövidített változata is a helyhiányt leplezi le: a táncosok időnként a valcertől és korától teljesen idegen helyben vonaglásba csaptak, jóval durvábba, mint amilyennel A hattyúk tava Matthew Bourne által írt és koreografált (különben lenyűgüző) változatában fűszerezik a báli kép keringőjét a mondén vendégek. Csajkovszkij zenéjére ugyan, ám egy riasztó, züllött miliőt érzékeltetve, a főhős tragikus kiábrándulásának környezetében. A mosoly országának első részében ilyesmiről szó sincs: a bécsi szín a felhőtlen életörömé és a bizsergető reményé. Ennek az előadásnak a gyenge táncai joggal vetekedhetnek az Operaház utóbbi évtizedének produkcióiban tapasztalható funkció- és stílustévesztő kísérletekkel.
A második rész nagy balettbetétjének megfaragása azért is sajnálatos, mert a Magyar Állami Operaház Zenekarának kiváló játéka, Xu Zhong vezényletével, ebben a részletben szinte naggyá nőtt: ekkor kezdett volna az addigiak ellenére is magába szippantani a pazar Lehár-muzsika, amelynek sohasem buja keleties koloritjában is szemérmetlenül bujkál a valcer. Tehát semmit sem kell halálosan komolyan vennünk – még a szemérmet sem. Hanem Pan Jianhua számos ponton kifogásolható jelmezvilága is itt téved egy nagyot: a táncosok beöltöztetésével talptól nyakig. Mekkorát csalódtak volna azok az urak, a francia nagyoperák és az operettek közönségéből, akik zene iránt rajongó és társasélet-kedvelő hölgyeiket elsősorban azért kísérték el színházba, hogy szemüket legeltethessék a balettbetétekben lengén öltöztetett balerinák bokáján és más idomain, különösen az egzotikus tárgyú művekben!
Igazságtalan lennék azonban, ha nem ismerném el a kínai személyeket megjelenítő szereplők kosztümjeinek gazdagságát és finom dekorativitását. Hogy valamennyi szereplőnek előnyösek, azt már nem állítom; az európai öltözékeket is sutának és stílustalannak találtam. Térdig érő ruhák és rövidre vágott női frizurák már létezhettek a Monarchia XX. századra eső éveiben, és valószínű, hogy az amerikai némafilmekben látott viseletek akkor is hatottak az európai nők öltözködésére. De ne felejtsük, hogy az arisztokrácia hölgyei mindig konzervatívak voltak (láthatjuk, hogy az európai királyi családok tagjai ma sem az utolsó divat szerint mutatkoznak nyilvánosság előtt). Ennek a jelmezbeli tévedésnek a vesztese az előadás eleganciája volt.
Végre térjünk az operettnek mégiscsak sava-borsát adó énekes színészekre! Kezdve azzal, hogy Karine Babajanyan bizony ama rémes parókában szerepelt az előadásban, kevésbé szeretetre méltóvá és kissé komolytalanná téve ezzel Lizát. Pedig az énekhang és annak használata kiváló! A magyar közönség kincsei közt tarthatja számon, hogy Lehár hősnőjének szólamát olyan nagy énekesnőkkel ismerhette meg a rádióból, lemezekről, mint Osváth Júlia, Orosz Júlia, Házy Erzsébet, és olyanok színpadi alakításaira emlékezhet, mint a már említett Ágai vagy Kukely Júlia. Karine Babajanyan könnyebb drámai szopránja érzéki örömet nyújt, éneklése hibátlan, még ha a második részben a nagy drámai kitörésekhez árnyalatnyival fáradtabbnak bizonyult is. Mimikája és beszédmodora nekem affektálónak tűnt; lehet, hogy ezen a rendezőnek kellett volna csiszolnia. Meglepően magvas hangú és fölényes biztosággal éneklő szopránt hallhattunk Mi szerepében: Yitian Luan talán nem rendelkezik a szubrett-szerepkörhöz szükséges sokféle adottsággal – ezekért remek kedélye kárpótolt –, viszont ugyanolyan szívesen élnék a lehetőséggel, ha valamelyik operai szerepében láthatnám, mint Babajanyan esetében.
Talán rajtam múlt, hogy a Szu Csong herceget alakító és szólamát kfogástalanul éneklő Vincent Schirrmacher hangja nem bűvölt el, kissé kongónak hallottam, és jó megjelenése ellenére sem hitelesítette számomra a figurát övező rajongást. Talán ha láttam volna, hogy a bécsi lánykák raja érdeklődik iránta – ám a helyettük ebbe az operettbe tévedt bárónő és lánya komikus kettőse ehhez érdektelennek bizonyult. Hatfaludy alakjában kellemes jelenség volt A bolygó hollandi Kormányosának szerepében korábban emlékezetes színészként is megismert Franz Gürtelschmied.
Amint osztrák nők közt is akad, aki nem szőke, eunuchok közt is léteztek, akik megőrizték mutálásuk hozamát. Szakértelem híján sem fejtegetem, hogy mennyire mese-elem A mosoly országában a Főeunuch figurája és mely esetben nem szükségszerű a hangszínnel utalni speciális „kiképzésére”, de abban biztos vagyok, hogy hosszabb színpadi szövegben kellemetlen volt Franz Tscherne ezáltal ripacskodónak ható alakítása.
Liza apját, Ferdinand Lichtenfels grófot Ernyey Béla játszotta, akit talán a Vígszínház Játék a kastélyban-előadásában láttam legutóbb színpadon, nem mostanában, hanem még Ruttkai Éva és Páger Antal partnereként. Noha Ernyey időről időre gondoskodott arról, hogy a magyar közönség ne felejtse el, újból színpadon látva, bevallom, meghatódtam a megjelenésétől és stílusos, visszafogott játékától. Úgy gondolom, 76 évesen ilyen frissen és daliásan festeni – egyfelől adottság, másfelől fegyelem kérdése, ugyanakkor – a tehetség része is.
Mondjuk ez a módszer más zeneszerzőknél is működik. Nekem Celibidache megvan, de megmondom őszintén még sose hallgattam végig egy szimfóniát se vele. :-) Nagyon hangulatfüggő karmester. És azért is csalóka mert vannak vele olyan részletek a youtube-on amik kifejezetten nagyon tetszetnek, Csak hát aztán kiderül, hogy a csodálatos részlet előtt végig kell ülni minimum 20 percet... :-)
Brucknerrel ismerkedve érdemes összehasonlítani a legnépszerűbb részleteket. A IX. scherzója van a youtube-on Celibidache, Karajan - és Jochum vezényletével is. Szerintem mindent elmond.
Egy ideig a rendkívül súlyos Celibidache és a nagyon hatásos Karajan között váltogattam, mindig az tűnt a jobbiknak, amelyik éppen szólt.
Aztán a nevető harmadik :-)
