Kedves takatsa, jó pár dologban egyetértünk, mindenekelőtt abban, hogy DG talán egyetlen igazán méltánylandó jellemvonása, hogy vállalja sorsát. Azt is jó volt olvasni, hogy egy remekmű sokféleképpen tudja megszólítani az embert, magam is így gondolom. A darab alapkérdését illetően azonban nagyon más a véleményünk, valószínűleg azért, mert nem ugyanarra gondolunk, mikor érvelünk. Ön egy nőcsábász DG-ról ír, akinek hódításai irígylésreméltóak is lehetnek, aki még éppenséggel számíthat is egyetértő megbocsájtásunkra. Szerintem azonban Mozart és Da Ponte művének megrázó erejű indítása egy gyilkost mutat be, aki másik, sikerületlen gaztettének helyszínérül menekül, s öl, hanyagul és fölöslegesen..Ezt a jelenetet nem lehet többféleképpen értelmezni, fölösleges is lenne, nyilvánvaló, hogy a szerzők egy "libertínus" gaztetteiről és bűnhődéséről kívántak operát írni, ezt a darab címe is bizonyítja.
Csak ezek után tudjuk meg, hogy az Anna elleni merényletkísérlet csak egy a hosszú sorból, emberünk "lepkegyüjtő", a becsapott, megerőszakolt, elhagyott nőket gyűjti és listázza. Hogy hódító lenne? Alig hiszem, inkább egyszerűen gátlástalan. Anna iszonyodva utasítja el, Zerlina ugyanígy iszonyodva menekül, mikor felismeri, hogy a házassági ígéret csak csaliként szolgált, s még a DG-t szerető Elvira is azzal a szándékkal lép színre, hogy ha megtalálja, kikaparja a szemét.
Kedves takatsa, igyekeztem tényeket felsorolni, s nem a saját véleményemet eröltetni, remélem megért, annál inkább, mert nekünk előadóknak fokozott a felelősségünk az értelmezés terén, hiszen amit a mi interpretációnk sugall, az esetleg irányadó lehet a közönség számára is.
Hogy itt is konkrét legyek, éppen DG figurájának óriássá növesztése miatt kevés figyelmet szentelünk a mű valódi hőseire, mindenekelőtt a két női alakra, Annára és Elvrára. Ami zenét Mozart nekik adott, mind mennyiségében, mind mélységében, valamint vokális feladatként lényegesebb és csodálatosabb DG szólamánál. Így aztán elsiklunk Anna mély szenvedése és lelkiismeretfurdalása felett, hiszen közvetve ő is oka apja halálának, félreértjük, félremagyarázzuk Ottavioval való viszonyuk mélységét és tragikumát. Nem vesszük észre, hogy válik Elvira. Komikus Özvegyből a mű legtragikusabban megalázott alakjává a szeksztettben, ahol -nota bene - DG nincs is jelen..Ennyit tudok írni hirtelenjében, bár a téma - mint azt nyilván Ön is tudja - kimeríthetetlen.
Kedves takatsa, remélem soraim nem rendítették meg Önt a mű iránti szeretetében, amely mélységesen rokon az enyémmel.
Üdvözli Pál Tamás
Egy igazán jó mű nagyon sok rétegből áll, kezdve a külszíni csillogástól az egészen mélyben rejlő súlyos erkölcsi mondanivalóig, és így egyrészt nagyon sokféle értelmezésre nyújt lehetőséget, másrészt pedig - ami a legfontosabb - szinte minden embert meg tud szólítani és minden ember (jogosan) érezheti azt, hogy ez a mű hozzá szól. A Don Giovanni pontosan ilyen mű, a legzseniálisabb Mozart, legzseniálisabb alkotása. Megvallom, én sokszor láttam, és engem ez a mű mindig megszólított, és mindig mást. és mást súgott a fülembe. Volt, amikor azt súgta, amit Pál Tamás művész úr üzen most nekünk, és volt, amikor valami mást, egészen mást. Való igaz, Don Giovanni egy gazember volt, sőt, mi több, piti kis gazember. És mit mondunk mi egy ilyen gazemberről? Hát azt, hogy fujjjj. És közben mit gondolunk róla? Hát, ez egy fogas kérdés. Én nem tudom, hogy a nők milyenek, vannak ugyan sejtéseim, de azért a lényegük számomra titok. De mi, férfiak, tegyük a szívünkre a kezünket, sohasem irigykedtünk egy ici-picit az eféle Don Giovannikra? Nem akartunk egy pillanatig sem az ő bőrükbe bújni? Nem hittük el egy pillanatra sem hódításainak névsorát? Nem fantáziáltunk sohasem arról, hogy jó lenne egy kis szabadság, egy kis változatosság, legalább az életben egyszer, vagy ha nem, akkor legalább gondolatban? És persze a Don Giovannik sem haltak ki, most is közöttünk járnak, ők a celebek, akiket persze utálunk, de azért mégis elolvassuk a róluk szóló híreket, ha másért nem, akkor legalább azért, hogy meglegyen a napi szörnyűlködni valónk. És aztán ha elbuknak a celebek, akkor kis kárörömöt érzünk, konstatálva azt, hogy ők sem különbek mint mi, ők is halandóak. Hát így állunk mi Don Giovannival, vannak pillanatok, amikor mi is azok akarunk lenni, aztán utána megkönnyebbülten felsóhajtunk: de jó, hogy mi csak amolyan homo ordinarius vagyunk. De azért azt se feledjük, hogy valamiben példát vehetünk Don Giovanniról: a következetességet és elszántságot. Mert Don Giovanni a végső pillanatban sem tagadta meg magát, vállalta a sorsát.
Minden műalkotás addig él, amíg lezáratlan, amíg új- és új mondanivalója van, új- és új kérdéseket vet fel. A Don Giovanni egy ilyen mű, sokféleképpen lehet értelmezni, sok véleményt lehet írni róla, de végső verdikt sohasem fog születni, mert ez egy izgalmas, mindig meglepetést nyújtó, örökéletű alkotás.
Pár szó a Don Giovanniról
Mikor Don Giovanni megjelenik a színen, sarkában az elszánt Donna Annával, Leporello még el tud viccelődni a látottakon: "Che tumulto, oh ciel, che gridi, il padrone in nuovi guai. Sta veder che il libertino mi fará precipitar!" (Hevenyészett fordításban: " Micsoda tumultus, micsoda sikolyok, a gazdám már megint balhét kavart, világos, hogy ez a libertinus vesztemet fogja okozni!"). Ám, mikor gazdája ledöfi a kormányzót, abbahagyja a tréfálkozást és Don Giovanni szemébe mondja: "Due imprese leggiadre, sforzar la figlia, ed ammazzar il padre." (Két csinos kis tett, megerőszakolni a lányt, és megölni az apját.) S aztán a replika: "L'ha voluto suo danno. - Ma Donna Anna, cosa ha voluto?" Harsányi Zsolt szerint: "Maga hívta ki sorsát. - És Donna Anna, ő mit hívott ki?"
Egyértelmű: Mozart operájában Don Giovanni erőszaktevő gyilkos, s méltó büntetését nyeri el, mikor pokolra kerül. Az operának nem ő a hőse, csak névadója. A hősei mi vagyunk, a világ, Anna, Ottavio, Elvira, Zerlina, Masetto, a mű arról szól mit tudunk tenni, hogy tudjuk elviselni, ha találkozunk a gátlástalan amoralitással.
Amikor a "felsőbbrendű ember" fogalma megjelent a filozófiában és a művészetekben, Don Giovanni alakja egyszercsak a kötöttségek nélküli személyiség szimbólumává változott, s ez a szemlélet uralta el és uralja a mai napig a Mozart mű interpretációit is.
Kolonits KLára művésznő szeretettel és hozzáértéssel megírt kritikájában olvashatjuk a szegedi előadásról: "Napként sugárzik Don Giovanni, és körülötte kisbolygóként keringenek a többi szereplők" Ugyanerről az előadásról Horváth Péter: "És erre tessék, most egy olyan, minden szempontból felforgató előadást láttam, ami nem erről szólt, hanem arról a fékezhetetlen életörömről, amit Don Giovanni alakjából és Mozart muzsikájából árad. Gyönyörű az operát lezáró drámai szextett, de nem tudja felülírni azt, ami addig a sztoriban és a zenében történt. Mert az elsöprő volt, mulatságos és izgalmas. Ha fiatalon azt gondoljuk, hogy a szabadság minden büntetést megér, akkor igazunk van, bár ezt vénkorunkra általában elfelejtjük. (Nem véletlen, hogy Mozart harmincötévesen meghalt.)"
Akárhogy forgatom, nem tudom másképp érteni, csak úgy, hogy a gyilkosság és az erőszaktevés jelenti a szabadságot, s a gyilkos erőszaktevő napként ragyog a közönséges emberek felett.
Távol álljon tőlem, hogy a színpadraállítók áldozatos munkáját bíráljam, én az előadás szemléletéről kívántam megjegyzést tenni, mert az kétségtelen, hogy a szegedi interpretáció is a kierkegaardi felfogás szelleméből fakadt.
Rendben, akkor elnézést!
Gyüdi alatt is rendezett még itt ő. Bál a Savoybant. Mérsékelt sikert aratott.
Néha nem árt pontosan olvasni. A szerző ennyit ír: "Vannak emlékeim a szegedi szimfonikusok jó pár évvel ezelőtti színházi megszólalásairól". Mivel az élménybeszámolója alapján ez az úr már a hetvenes éveit tapossa, és mint írja, nem komolyzene rajongó, az emlékei valószínűleg Pál Tamásnál jóval régebbi időkre vonatkoznak, vagyis nincs értelme felháborodni rajta.
Igen, nagyon szerettem a Pomádé király új ruháját Szegeden. Többször is megtekinttük.
Rendben.
De Pál Tamás karnagy Úr zenei vezetését nem hagyom blamàlni.
Valamiért a te beírásaidon én jobban érzem a sértett csakazértis felhangot...
Kissé tompítja a hitelességét azzal, hogy Dinyés dirigálását az Szegedi Nemzeti eddigi zenei megvalósításai fölé helyezi. Az először megmosolyogtatott, de tulajdonképpen mint néző, kikérem magamnak! Főleg Pál Tamást tekintve. Ez egy sértődött, csakazértis írás......
Nevetséges.....
Valóban helytelenül, csak Pomádé király volt a borítón. Én sem voltam biztos, hogy mi lehet. Mert "Pomádé király új ruhája" a valódi címe.
Örülök a Freischűtznek.
Ha Weber nem hal meg negyven évesen, ma a másik W előtt emlegetnék.
Hát igen, a tervezett szereposztásokról nincs hivatalos hír. Nem voltam ott a REÖK-palotánál a meghirdetéskor; lehet, hogy az ott előadott részletekből lehetne következtetni. A legjobban arra lennék kiváncsi, vajon ki énekli Agatha szólamát.
Toronykői Pomádéja remek előadás, és Göttinger Pál is igazi operarendező. De én kiváncsi lennék a szereposztásokra is. De 3 opera meg egy Denevér, az nem rossz. A próza is Hegedűs a háztetőnt és Macskajátékot tervez, azoknál sem mindegy ki játssza.
Természetesen igaza van. Először csak "Pomádé király" volt kiírva, és nem voltam biztos benne, hogy ez azonos a "Pomádé király új ruhája" operával. A "Denevér" egy operett.
Plusz a kontár Szőcs Artúr, aki mindenben is jó. De jó látni, hogy ismét hozzáértő kezekben a műfaj.
+ Denevér, + Pomádé....
A Színház meghirdette a 2022/23-as évadot. Ami az operákat illeti: A bűvös vadász, Falstaff.
Az idei Szabadtéri La Traviata-produkcióját Juronics Tamás rendezi.
A szereplőkről még nincs adat a Játékok honlapján. Az előbbi írás szerint: "hamarosan pedig arra is fény derül, kik énekelhetik a világhírű szerepeket [...]"
"Királynők párharca Szegeden" - Kondor Kata írása a Maria Stuarda-produkcióról a fidelio.hu oldalon.
Na, hàlisten legalább Szélpàl Szilvesztert lecserélték a Primaverara, így lesz központi figurája a darabnak Sándor Csaba személyében.
Egyáltalán minek adták neki oda....
Kolonits Klára fb-oldalán találtam a Művésznő alábbi - április 18-i - írását a Don Giovanni-produkcióról:
"DON GIOVANNI (március 18,20)
Szubjektív beszámoló és ajánló az április 28,30, május 14. szegedi, és a május 17.-i Primavera Fesztiválon, Budapesten, az Eiffel Műhelyházban tartandó előadások elé
Énekes kollégaként és családtagként is érintett, ezáltal vállaltan elfogult vagyok a szegedi, Horváth Csaba által rendezett Don Giovanni előadással. Azért írtam egy hosszabb beszámolót/kedvcsinálót, mert véleményem szerint az utóbbi évek egyik legfontosabb előadása született meg, bebizonyítva, hogy lehetséges a fizikai színház eszközeivel új utat nyitni az operajátszás előtt. Magam is részt vettem több ilyen fúziós előadásban ( Trigon, Lautrec táncolni fog) ezért szívügyemnek tekintem, hogy felhívjam a figyelmet. Érdemes megnézni, vitatkozni, gondolkozni!
Ez a beszámoló az első írásom operai témában, szándékom szerint a jövőben több előadásról is szeretnék olyan kritikákat írni, amelyek több gondolatot szánnak az énekesek teljesítményének.
Don Giovanni Szeged 2022.március 18, 20
A kortárs tánc és az opera műfajának keresztezése nem új keletű ötlet, bár jellemzően barokk operák nemzetközi előadásaiban találkoztam eddig evvel a fúzióval: A genfi Dido és Aeneas és a berlini (Händel opera-részleteken alapuló) Rituale kapcsán.
Horváth Csaba egész munkássága, akár a bartóki életmű több alapművének megkoreografálása, vagy két kortárs opera-produkció megrendezése szerencsés pillanatban érkezett el az opera műfajához. Bátor lépéssel rögtön a repertoár sarokkövének tekintett, mitikus szent szörnyeteggel, a Don Giovannival kezdett.
Horváth nem a hagyományos operai rendezések erővonalai mentén halad. Napként sugárzik Don Giovannija és körülötte kisbolygóként keringenek a többi szereplők. Az egész viszonyrendszer, ami egyben a mozgás rendszere is, nem értelmezhető könnyen a hiperrealizmushoz szokott vagy a régebbi, klasszikus operarendezések video-felvételein edződött nézők számára. Ez a rendezés sok szempontból kiemelkedően költői és rengeteg metaforikus elemet tartalmaz. Az előadásban szinte csak Don Giovanni figurája lesz mozgásában laza, oldott és vonzó: önazonos marad mindvégig. Ez magával hozza azt a jelenséget, hogy érzelmileg és sokszor morálisan is mellé állunk. Természetesnek vesszük mindazon megnyilvánulását, amin a való életben felháborodnánk, de titokban persze vágynánk rá. Horváth képes megfordítani a látásmódunkat azzal, hogy csak Don Giovanni mozoghat szabadon, az ő koreográfiájában van a legkevesebb, apró ismétlődésekkel, elakadásokkal terhelt „kényszeres” elem. Nála ez csak akkor jelenik meg, ha valamely így mozgó szereplővel interakcióba lép. Horváth ars poeticává emelte Don Giovanni azon mondatát: „ha az egyikhez hűséges lennék, az az összes többi nővel kegyetlenség lenne”. Konzekvensen végig tudja vinni ezt a szemlélet-módot, azon az áron is, hogy mindenki más epizodista lesz ebben a drámában. Egyetlen kivételt érzek, Zerlinát, őt emeli egyenragú féllé, igazolva a tézist - Zerlina hozza el a bukást Don Giovanninak.
A színpad (Kiss-Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán munkája) vállaltan puritán és időtlen tér. Egyszerű dobogó rendszer, pár felhajtható geometrikus elemmel. A legerősebb és legtöbbet felhasznált kellék a nagyjából másfél tucatnyi hosszú fa rúd. Míg a felhajtható geometrikus helyek hús-színnel béleltek és erősen nőies asszociációkat keltenek, addig a botok az alap fallikus asszociációs rendszeren felül fegyverként, lámpaként, hangszerként, ecsetként, nyársként, bútorzatként és erdőként is funkcionálnak. A jelmezek (Benedek Mari) abszolút modernek, csak a 3 alapszínt (piros, kék, sárga) valamint feketét és fehéret tartalmaznak. Egyetlen kivétel Donna Anna pongyolájának ragyogó narancsszín csíkjai, amely akár azt is jelentheti: Donna Anna meg tudná fordítani ezt az alaprendet, de a kormányzó megölése felett érzett gyász befeketíti őt.
A legfontosabb szín azonban a bőr színe, a nyers, éppen, hogy csak eltakart testű táncosok látványa. A tánckar szerepe rendkívül összetett ebben az előadásban. Ha az ő nyelvezetüket, mondanivalójukat, kommentárjaikat nem tudjuk dekódolni, esélyünk sincs megérteni az előadást. Ez a nyelvezet önmagában is több rétegű, a kortárs táncon kívül akrobatikus, néptánc, és butoh-tánc elemeket is tartalmaz. Nem csak direkt szereplők a táncosok, például parasztlegények, báli tömeg, zenészek, sóvárgó nők, hanem épületek, szobafalak, valamint a szereplők lelki rezdüléseinek kivetülései és a legköltőibb metaforák kifejező eszközei. A legszebb megvalósulások feltűnően mind Don Giovannihoz köthetőek. A darab érzelmi csúcspontja Don Giovanni Canzonettája volt, amikor egy mozdulatlan, élettelen táncosnőt megfest az éppen ecsetként használt egyik fa rúddal és a hangjával életet lehel belé. Olyan finomsággal van megkomponálva a jelenet, hogy ez a nem könnyen énekelhető szerenád tökéletes értelmet nyer: a „vágy” maga a főszereplő, nem annak a tárgya, az ismeretlen nő. Ő csak eszköz, hogy a művészi mondanivaló létrejöhessen. A darab záróhangjaira az életre keltett leány ledöfi az ecsetből lándzsává avanzsált bottal Don Giovannit, utalva a szereplő sorsára, hogy ez a vágy önmagában hordozza végzetét. A másik röpke pillanat az ars poeticává emelt recitativo alatt születik meg. Leporello és Don Giovanni az egyik lépcső fokán lezserül beszélgetnek, amikor egyszer csak megjelenik két férfi táncos, akik levadászott zsákmány gyanánt egy gyönyörű nőt hoznak be fejjel lefelé lógatva egy rúdon. Halottnak, legyőzöttnek hisszük ezt az ismeretlen nőt, akinek göndör vörös hajzuhatagját Don Giovanni ösztönösen, simogató, beletúró mozdulattal babrálja a ”ha az egyikhez hűséges lennék, az az összes többi nővel kegyetlenség lenne” mondata alatt. Don Giovanni oda sem figyel, nála mindez automatikus, ha egy nőt érez kartávolságra, azonnal megérinti, bevonzza. A táncosnő gyönyörűen játssza el, hogy a nő még ebben a félhalott állapotban is reagál, szinte leolvad a nyársról, torz, megmerevedett tartásban is Giovanni közelében akar maradni. Szintén emlékezetes pillanat, amikor a híres „La ci darem la mano” duett alatt Don Giovanni stilizált, széki forgatós néptánc elemeket tartalmazó koreográfiával „főzi” Zerlinát, folyton kibillentve a lányt állhatatosságából. A rövid válaszolgató frázistöredékek zenei gépiességének átemelése a tánc nyelvére igazi stílusbravúr. A többi duettben és áriában is megfigyelhető, hogy amikor repetitív zenei megoldásokkal él Mozart avval együtt jár a koreográfia gépies szaggatottsága is. Mint ahogy a szereplők maguknak is sulykolják sokszor saját mondanivalójukat, pl: „Batti, batti!” a Zerlina áriában, „Vammi ondeggiando il cor” a Donna Anna - Don Ottavio duettben)
A legmegrázóbb metafora ideje a finálé vacsorajelentében jön el, amikor a Leporelló által felkínált étkek és fogások mind hús-vér eleven nők. Gyönyörű a felajánlkozások és kiszolgáltatottságok orgia szerű megjelenítése, és különösen kegyetlen egy férfitáncos bevonása, amikor Don Giovanni azt mondja Donna Elvirának: „ha tetszik neked, fogyassz te is velem”.
Az énekeművészek példás bátorsággal vetették bele magukat a fizikailag láthatóan nagy kihívást jelentő játékba. Mindkét Don Giovanni ideális korú és fizikumú, kondíciójukat jól illusztrálja az a momentum, hogy a darab végén, a vacsorajelentben is helyből ugranak fel a magasított asztal tetejére, valóban démonikus belső energiát sugározva evvel.
Szélpál Szilveszter jól pozícionált, jelenleg kissé németes, világos baritonjával minden akció közben kontúrosan hallható. A canzonetta dal-hangszínét ugyanolyan hitelesen és természetesen keveri ki, mint a finálé sötétebb, átütőbb frázisait. Játékában ugyan ez a természetesség játssza a főszerepet, oldottan vagány, a Pezsgő áriában a modern, diszkótánc improvizációt és a szinte egy lélegzetre énekelt áriát egyaránt csúcsra járatja. Maximálisan hozza a rendező által képviselt mondanivalót: Don Giovannija nem romlott vagy gonosz, neki oly mértékig természetes a saját világlátása, hogy az utolsó percekig nem is érti, mi evvel a baj.
Sándor Csaba figurája összetettebb fiatalembert mutat. Több a groteszk, sötét elem, ugyanakkor sok a játékos, kópés vonás a játékában. Hangszíne olaszos tónusú és az elmúlt években színben és fényben sokat gazdagodott. Az ő Don Giovannija sokszor önmagát is szórakoztatja, megbotránkoztatja, aztán riadt kisfiú módjára szemléli tetteinek következményét. A finálé pillanatában azonban vált, hirtelen felnőtt lesz, karaktere megnemesedik a halál pillanatában.
Leporello figurája is összetettebb a hagyományosnál. Cseh Antaltól ritkán láthatunk ilyen rengeteg fizikai akciót végrehajtó figurát, amit a művész meglepően kifinomult mozgáskultúrával teljesít. Több jelenetben kiütközik a vágy és az irigység az alakított figurából, ilyenkor az alak egyszerre fenyegetővé válik, majd a másodperc töredéke alatt válik szervilissé, visszataszítóan gyáva kisemberré. Az alakítás nagy pillanata a Regiszter ária, amelyben a hangi akrobatizmus mellett döbbenetes fizikai erőpróbát is abszolvál-remekül.
Tötös Roland Don Ottavio figurája is kétarcú. Kiváló és szívszorító „unterman” Donna Anna mellett. Külön kiemelendő, hogy a kétféle Donna Anna karakter mellett kétféle untermant játszik, mindenkor alkalmazkodva partnernőjéhez. A klasszikus papucs-férj figura csak az ária alatt válik azzá a hőssé, akire Donna Annának szüksége lenne, csak éppen akkor ő, Donna Anna, nincsen ott. Ebben a jelenetben Don Ottavio átlényegül, egy más, nemesebb és férfiasabb karakter és hangszín kel életre, hogy aztán az ária hosszú utójátéka alatt visszaváltozzon az örök, tétova és félénk kispolgárrá.
Masetto és a Komtur figurája az egykori ősbemutatóhoz hasonlatosan egy személyre lett kiosztva. Kelemen Dániel tökéletesen hozta Masetto figuráját, aki harsány dúvadból pillanatok alatt elesett kisfiú vált, ha úgy hozta a drámai szituáció. Együgyűségében volt benne valami félelmetes. Ezt a kétarcúságot bele vitte a Komtur figurájába is. A hivatalnok rideg, öltönyös polgári figurája egyszerre volt nevetséges, kisszerű és agresszív. Nem volt semmi nagyszabásúan félelmetes benne, ezért volt mesterien kifordított jelentésű a finálé is: Don Giovanni bukását egy zakós hivatalnok okozta, a középszer hozta el a nagyság bukását.
Donna Anna figurája két különböző olvasatban egyformán hiteles volt: Ferenczy Orsolya hangban és játékban összetett fiatal leányt formált. Indulataiban a vadmacska és a doromboló házi cicus éppúgy megjelent. A szaggatott, erőteljes fizikai mozgások hitelesen ellenpontozták az ájulást vagy az elgyengülést. Vokálisan is színes és gazdag volt az alakítás, a szólam kereteit tökéletesen kitöltötte, gyöngyöztek a koloratúrák, hangja a nagy együttesek vezető szólamában imponáló erővel és fénnyel szólt.
Kriszta Kinga pályáján mérföldkő ez a szerep. A közismerten nehéz szólam könnyedén, olvadó természetességgel szárnyal a szépséges, puha és nemes fényű hangon. Játékban konvencionálisabb, lekerekítettebb, de ezt ellensúlyozta a figura emelkedettsége.
Donna Elvira szerepe nem annyira látványos, ugyanakkor sokkal közelebb van a dráma epicentrumához, mint Donna Anna. A dekoratív égőpiros jelmez, a szaggatott, robot-mozgású, örök perpetuum-mobile sorsra kárhoztatott, fojtott agressziót hordozó női figura egyszerre kelt megvetést és sajnálatot. Csábítóan és buján nőies és mégis taszító. Horák Renáta a karcsúbb hang dacára markáns és hiteles figurát hoz, a „Fuggi traditor!” hírhedt futamai és a belépő ária oktávnál is tágasabb kitörései hibátlanul szólalnak meg. Azokban a jelenetekben, amikor éppen nem énekel, ugyanolyan intenzíven van jelen, rendkívüli test-tudatossága vetekszik a táncosokéval. Egy-egy mozdulata, tekintete különösen sokat tesz hozzá a szerephez.
Dobrotka Szilvia néha szétfeszíti a Mozart éneklés hangi kereteit, de például az említett „Fuggi traditor”-ban példás önfegyelemről tesz tanúságot. Az ő Donna Elvirája esendőbb, könnyebben elcsügged, önsajnálóbb, ugyanakkor végig sugározza a reményt, hogy megválthatja Don Giovannit - ettől lesz szívszorítóan emberi.
Zerlina szerepét sokszor könnyű, csicsergősen szubrett hangú szopránokra osztják, holott a szerep súlyponti részei mind, az ilyen szopránokat alaposan próbára tevő, középlágéban vannak írva. Épp ezért Máthé Beáta Zerlinája reveláció. A szép, sötét, egynemű hang teljesen kiegyenlítetten tölti ki a középfekvéstől a magas B-ig is felkúszó szólamot. Máthé éneklése természetes és önazonos, a hangadás natúr szépsége egyszersmind jellemábrázolássá is válik. Ez a már-már dalszerű egyszerűség Don Giovanni egyetlen lehetséges párjává avatja őt.
Bordás Barbara Zerlinája jóval rafináltabb. Szépen csengő hangon énekel, fűszeresen, többféle hangi karakterrel. Remekül illik Sándor Csaba szintén több árnyalatú, öniróniától sem mentes alakításához. Érdekes adalék, hogy Máthé Zerlinájához a modern fehér esküvői ruha passzol inkább, míg Bordás Zerlinájának igazi terepe a neki rendkívül jól álló sárga tigris-mintás miniruha.
A zenekart dicséri, hogy mindkét karmester zenei elképzelését magas szinten meg tudták valósítani. Dinyés Dániel vezényletével az első este sodró lendületű volt, a recitativók, áriák és együttesek egymásba kapcsolódva, szinte megállíthatatlanul, egy lélegzetre jutottak el a fináléig. Ebben a zenei megfogalmazásban Horváth Csaba rendezésének dinamizmusa remekül érvényesült. A táncosok mozgása által átkötött jelenetek nem értek véget a zenei zárlatoknál, hanem csupán kettőspontot, kérdő vagy felkiáltó jelet tettek és kívánták az azonnali folytatást. A bemutató estéjén tapasztalt 15 perces taps jelezte, hogy ez a lelkesültség a közönségre is érvényes volt.
A második estén Hermann Szabolcs közel 10 perccel hosszabb előadást vezényelt, de mivel ez a lassabb tempó több szereplő hagyományosabb szerepfelfogásával találkozott, a szereplők közti viszonyok hitelesek maradtak. Ebben a hangzó környezetben is remekül érvényesültek Horváth Csaba rendezésének erényei."
Ezt egy másik oldalon kialakult vita apropóján írom....
Akármennyire is kenegetjük hájjal a dolgokat. Bár tisztelem Dinyés igyekezetét, sajnos nekem egyelőre megmaradt egy tisztességes, szorgalmas mesterembernek a pódiumon....ez van...
Valamint bármennyire szimpatikus Szélpál Szilveszter, ha megfeszül sem lesz soha Don Giovanni számomra, maximum Papageno....sajnálom. Szubjektív vélemény....
Versengő koronás fők - Márok Tamás írása a Maria Stuarda-produkcióról a tiszatajonline-on.
Megjegyzem, nekem öt DVD-felvételem van a Stuart Máriából plusz egy díszdobozos, több nyelvű librettót is tartalmazó, három darab audiókazettára rögzített DECCA-stúdiófelvétel (1976) - ez utóbbin énekel Joan Sutherland, Huguette Tourangeau, Luciano Pavarotti - vezényel: Richard Bonynge. (CD-n is kijött, de maradok ennél, amit még negyven évvel ezelőtt Velencében járva vásároltam meg, a Ponte di Rialto-közeli egyik zeneboltban.)
Mindezek ismeretében leszögezem, hogy a "miénknek": a csodálatos szegedi Maria Stuarda-produkciónak meglétét és értékét tekintve, csak a legnagyobbak közt van helye! Még úgyis, hogy nem scenirozott formában került színre Donizetti e mesterműve. A komponista zseniális zenéje (és Dinyés Dániel remek zenei irányítása) mellett így fokozottan koncentrálhattunk a két énekescsillagunk - Kolonits Klára és Boross Csilla - káprázatos vokális megformálására. Tömény bel canto. Csak kapnánk a jövőben is (gyakrabban), ehhez hasonló színvonalú és ilyen emlékezetes szépségű operaprodukciót kis hazánkban!
Mondjátok meg Máriának - László Ferenc írása a Maria Stuarda-produkcióról a revizoronline-on
A próféta szóljon belőled. Csak ne az Andrássy útra. Kocsiszín megfelelő lenne.
Ilyen éneklést hallva,Ókovács biztosan dörzsöli a kezét,és keresi a helyet a műsorrendben a királynő-trilógiának.Minden adva,ha Klára véletlenül akadályozva van,ott a másik káprázatos magassággal megáldott énekesnőnk,tenorok is vannak,pöpec kórus.Akkor?
Erről a Facebook-oldalról jelszó nélkül megnyitható a link:
Van-e valakinek információja, hogyan sikerült a tegnap esti gála?
Más: egy újabb értékelés a Don Giovanni-produkcióról (is) a Színház honlapján a kultura.hu oldalról.
Sajnos, technikai probléma miatt, csak így tudom beilleszteni:
https://szinhaz.szeged.hu/aktualis/uditoen-friss-zenes-bemutatok-szegeden
Köszönöm! Elolvastam egy hozzászólást, melyben azt kérdezik, hogy miért nem énekel ez a hölgy legalább Európa nagy operaházaiban? Mindenesetre ő el fog jönni Budapestre, hogy legalább itt meghallgathassa. :))
Boross Csilla szavait idézem: „Remélem, hogy a két szegedi előadás után lesz lehetőségünk másutt is bemutatni a darabot, akár szcenírozott produkcióként. „
Forrás: „Királynők küzdelme – Donizetti-bemutató Szegeden” - Kultúra.hu (2022.04.04.)
Nagyon tisztelem Pál Tamást, de pl. 2019-ben ő is tartott hasonló beavató előadást.
Pál Tamás írt a blogjában
Ennek az operának elérhető DVD-n a 2002-ben készült felvétele (Teatro Regio de Parma), megvásárolhatod, de ha nem akarod megvásárolni, akkor itt megnézheted.
Hol / hogyan érhető el ez a felvétel? Nagyszerű, hogy ezek a művek ilyen értő kezekben voltak / vannak Szegeden.
Talán érdekelni fogja a kedves fórumozókat, hogy a Maria Stuarda már a második olyan Donizetti opera, amelynek magyarországi bemutatója Szegeden volt. Az elsőt, a Marin, vagy Marino Falierot 1999-ben volt szerencsém vezényelni. Ez a remek darab a Maria Stuardával egyidőben készült, s mintegy ellendarabja volt Bellini utolsó művének, a Puritánoknak a híres párizsi olasz operatársulat, a Théatre Italien színpadán. Az egymással rivalizáló két zseniális komponista közül az utóbbinak, a nem sokkal később elhúnyt Bellininek műve maradt repertoáron, a Faliero a Maria Stuardával együtt feledésbe merült. Mindkettő érdemtelenül.
A Faliero 23 évvel ezelőtti koncertszerű előadására a Deák-gimnátium aulájában került sor, akkortájt ugyanis nem voltam a Szegedi Színház alkalmazottja. A címszerepet, Venezia egyetlen kivégzett doge-jének szerepét Altorjay Tamás énekelte, feleségét Farkasréti Mária személyesítette meg. A többiek: Albert Tamás, aki sajnos már nincs köztünk, Timothy Bentch, Kelemen Zoltán, Réti Attila. A színház kórusa működött közre, Gyüdi Sándor volt a karigazgató.
Az előadásról a milánói Arcadia-Agora lemezcég megrendelésére hangfelvétel készült, amelynek a nemzetközi lemezpiacon tisztességes fogadtatásban volt része, Farkasréti igen magas értékelést kapott, voltak akik az addigi Faliero CD-k legjobb Elenájának találták. A produkció semmilyen támogatásban nem részesült, a termet ingyen kaptuk, belépődíj nem volt, az igen szerény honoráriumokat a lemezcég által a felvételért fizetett vételárból rendeztük.
Végre, végre valami jó!
Miért nem ez jön Primavera-ra? Nem akarom a Don Giovannit. Nagyon nem!
Ezt viszont szeretném még! Mondjuk még esetleg Pàl Tamás vezényletével. De tudom, sokat akarok....
Donizetti: Maria Stuarda – előadás utáni tapsrend és közönségreakció (video) – 2022. április 8.
/A Szegedi Szimfonikus Zenekar Facebook oldaláról - feltöltötte: Hollósi Zsolt/
A pénteki előadást a helyi tévé felvette; értesülésem szerint a Szegedi Városi Televízió a régió lakosai számára idővel elérhetővé kívánja tenni az operafelvétel megtekintését: sugározni fogja valamikor.
Szegedi Nemzeti Színház – ma este (április 10.) a második koncertszerű előadás van soron.
▪ DONIZETTI: MARIA STUARDA ▪
Szereplők:
Elisabetta: Boross Csilla
Maria: Kolonits Klára
Roberto Leicester: Tötös Roland
Talbot: Cseh Antal
Cecil: Szélpál Szilveszter
Anna: Máthé Beáta
Csodálatos este volt! Olyan, amilyenhez hasonlót – a MÜPA egyes előadásai kivételével – évek óta nem állt módunkban élvezni Budapesten. Ezt teszi a tehetség, a munka és az elhivatottság. A magyar futballjelen tanulságai annyiban az operára is alkalmazhatók, hogy nem az az ész, tudás, munka és felelősségérzet nélküli pénzszórás hoz eredményt, hanem az előbb említett tulajdonságok. Hátha még anyagi erőforrás is az állna az erre érdemes alkotók rendelkezésére.
Jól láttam egyébként, hogy az OPERA urai nem tűntek fel pénteken este a közönség soraiban? Nem kellett volna távol maradniuk, nem kell aggódniuk; a tehetség nem fertőz.
Csodálatos este volt! Olyan, amilyenhez hasonlót – a MÜPA egyes előadásai kivételével – évek óta nem állt módunkban élvezni Budapesten. Ezt teszi a tehetség, a munka és az elhivatottság. A magyar futballjelen tanulságai annyiban az operára is alkalmazhatók, hogy nem az az ész, tudás, munka és felelősségérzet nélküli pénzszórás hoz eredményt, hanem az előbb említett tulajdonságok. Hátha még anyagi erőforrás is az állna az erre érdemes alkotók rendelkezésére.
Jól láttam egyébként, hogy az OPERA urai nem tűntek fel pénteken este a közönség soraiban? Nem kellett volna távol maradniuk, nem kell aggódniuk; a tehetség nem fertőz.
Fantasztikus volt, egyik ámulatból estünk a másikba! Holnap én is másodszor nézem.. :-)
Néhány gondolat a Stuarda-előadásról:
Mit mondjak, pazar volt. Belcanto a köbön.
A címszerepben Kolonits Klára nemcsak hogy hozta a kötelezőt, de alaposan túl is teljesítette. Alakítása nemcsak énektechnikailag volt csúcs ("persze" bőven mért csúcshangokkal), hanem emocionálisan is. Felfoghatjuk úgy az utolsó felvonásban Mária alakját, hogy az metaforikusan minden emberről szól, aki a halálra készül. Tudjuk, mindenkire egyszer sor kerül, és azt is tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, voltak ilyen-olyan bűneink, hibázásaink. Felemelő, hogy Donizetti ilyen zseniálisan megírta, és Kolonits Klára így megjelenítette, hogy hogyan lehet méltósággal a halálra készülni, ha egyszer eljön az idő. Az egész felvonásban Mária egyetlen nagy ívben haladt a bűnei megvallásán és megbánásán át a gyilkosának való megbocsátásig. A Preghiera elképesztően átszellemült volt.
A Máriát kivégeztető Erzsébet királynőt alakító Boross Csilla is valami egészen különlegeset hozott. Általában ezt a karaktert úgy szokták megjeleníteni, hogy a hatalomba belekeményedett, belecsontosodott uralkodó, aki megszokta, hogy minden az övé lesz, amire-akire csak kedve szottyan, és mivel a megszerezni akart, játékszerül kiszemelt férfi (Leicester gróf) nem őt, hanem Máriát szereti, és nem tudja-akarja ezt eltitkolni, ezért Erzsébet dühében rettenetesen megbünteti mindkettőt: Máriát kivégezteti, Leicesternek pedig végig kell néznie a kivégzést. (Az ítéletben szerepet játszik, hogy Mária nem hajlandó behódolni Erzsébetnek, sőt, a legitimitását is megkérdőjelezi.)
Boross Csilla új, szokatlan aspektust hozott a képbe. Az ő interpretációjában Erzsébet őszintén szereti Leicestert, nem csak játékszerként, és rettenetesen megsebzi az elutasítás. Borzasztóan szenved. Szenvedése teszi keménnyé és kegyetlenné. Pillanatnyi elégtételt fog jelenteni számára Mária kivégzése és Leicester megalázása, de hosszú távon ő a vesztes, szerencsétlen lesz és viselnie kell tette súlyát. Boross Csilla árnyalt, drámai szopránoknál szokatlanul hajlékony éneklése mindezt gyönyörűen kifejezte.
Nagyszerű volt a zenekar, és általában minden közreműködő beletette a magáét a sikerbe. A tenor (Tötös Roland mint Leicester) is szépen frazeált, abszolúte alkalmas a szerepre, a volumenét azonban némileg soknak találtam. (Elöl ültem a földszinten, nem tudom, hogy hallatszott az emeleten.)
Holnap újra megyek Szegedre...
Igazán méltó magyarországi ősbemutatója volt a Maria Stuardának pénteken Szegeden! Ez a produkció a világ bármely pontján megállná a helyét.
Magyaràzzàk, magyarázzák...
Közben meg inkompetens a kérdező megint...színészek....jaj....
Én is kérdezem: Miért szörnyű???
Újból a Don Giovanni-produkcióról a deszkavizio.hu oldalon:
“A szegedi operatagozat kiváló művészei nyitottak voltak mindenre” – interjú Horváth Csabával
