Így, ahogy Lehár mondja! Ő ezt már akkor is tudta! Sokan még ma sem. A kritika....a kritikusok.... mi önmagunk... Köszönöm.
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXXV.)
Lehár Ferenc - és a kritika
Otto Schneidereit Lehár című könyvében (Zeneműkiadó, 1988) úgy fogalmaz, hogy Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz:
Lehár Ferenc: „A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle… A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt… Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritika feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon… Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám, amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk.”
/Forrás: Franz Lehár: Auseinandersetzung mit meinen Kritikern. So ist es – ist es so? (Vitáim a kritikusaimmal. Így van ez – így van-e?), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930., IV.20.
Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire. Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel:
„1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest… végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben!”
2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest… merő operai ambíció… Semmiféle engedmény a széles tömegek számára!
3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű… a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé!
4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva!
5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott!
6. számú recenzió: A librettó és a zene remek!
7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék!
Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott…”
Forrás: n.n., Lehar, als Satiriker (Lehár, mint szatíraíró), Neuigkeits-Welt-Blatt, Bécs, 1919. I. 9.
S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista?
Lehár Ferenc: „Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, akkor azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják, kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő? Ha nyitányt írok, azt mondják: hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördül a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak irkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nem rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi van vele: Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe! Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!”
Forrás: Franz Lehár: Wie soll man es all den lieben Mitmenschen recht machen? (Hogyan tegyünk kedvére valamennyi kedves embertársunknak?), Die Theater- und Musikvoche. 11. évf., Bécs, 1920.
E véleménye ellenére – vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye – Lehár gondosan elolvasott minden kritikát műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval.” – hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!”
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXXIV.)
Lehár Ferenc – és a „Szép a világ”
Még tartottak Bécsben, Komáromban és Budapesten Lehár születésének 60. évfordulója alkalmából szervezett ünnepségek, koncertek, előadások, amikor az év végén, 1930. december 3-án, a berlini Metropol-Theater kihozta a komponista új operettjét, a Szép a világot.
A sajtó, s legfőképpen a bécsi sajtó azt terjesztette, hogy a főpróba végén valódi botrányra került sor. Lehár így vélekedett: az ilyesmit „nem kell tragikusan felfogni. Ha az emberek naphosszat próbálnak és még a bemutató napján is hajnali hat óráig tartanak a próbák, hát az alaposan megviseli a színészek idegeit. Mindenki ingerült, és olyan érzékeny, mint egy gyulladt vakbél, senki nem mérlegeli úgy a szavait, mint máskor. Ismeretes, hogy művészi szempontból annyira összeforrtam a művemmel, hogy nekem minden változtatás olyan, mintha megszentségtelenítették volna, ami nekem a legszentebb. Hirtelen észrevettem, hogy valamit változtattak a második felvonáson. Megkérdeztem, hogy ezt ki tette. Amikor megtudtam, hogy a Rotter direktor urak voltak a tettesek, dühömben azt mondtam: de hiszen ez zeneileg… Ha nyugodtan végiggondoltam volna a dolgot, ne tettem volna ezt a kijelentést, hiszen mindenki tudja, aki csak ismer, mennyire nem vagyok agresszív. Ahogyan az már a színházakban lenni szokás, megjegyzésemet továbbadták Rotteréknek, s azok aztán agresszívek lettek velem szemben.”
/Forrás: Lehar: Der Konflikt Lehárs mit Rotters. Wie es zum ’Krach’ kam (Lehár konfliktusa Rotterékkel. Hogyan került sor a ’botrányra’), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. december 28.
Ám a bemutató estéjére mindenki megbocsátott, mindenki elfelejtette az ügyet. Rotterék azon voltak, hogy a műsorfüzetben is jóvátegyenek mindent: „Ha Richard Wagner nagy teljesítményének nevezhető, hogy tíz művön keresztül wagneri és mégis minden alkalommal más legyen, akkor Lehár – ezt végre ki kell mondani – az operett Wagnere!”
A mű cselekménye a „Végre egyedül” szüzséjéből ismerős lehet. Ami változott ahhoz képest: Frank Hansen báróból egy meg nem nevezett ország trónörököse lett, Dolly Doverlandot előléptették Lichtenbergi hercegnővé, aki hol hegyi vezetőnek, hol nagyzoló szélhámosnak nézi a trónörököst.
A zenének megint egyszer sok baja volt a szövegkönyv hiányosságaival, melyet - így a sajtó – „szeretetreméltó igénytelenséggel fogalmaztak meg a szövegírók”. De valamennyi kritika ilyen vagy hasonló szavakkal zárult: „Lehárt, aki maga vezényelt, lelkesen ünnepelték”.
Ám valamiféle elvárás is hangot kapott: „Merem állítani: ha Lehár úgy döntött volna, hogy az első és a harmadik felvonást úgy kezelje, mint a másodikat, akkor bájos vígopera kerekedett volna ki a műből. A második felvonást ugyanis, akárcsak a „Végre egyedül” idején, szinte teljesen végigkomponálta. Lehár volna a legalkalmasabb arra, hogy ideális opera buffát írjon. Ez a második felvonás kötelez. Reméljük, hogy Lehár hamarosan eleget tesz ennek a kötelezettségnek. „
/Forrás: Rudolf Lothar, Lehar-Premiere in Berlin. Grosser Erfolgt seiner Oper „Schön ist die Welt”, Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. december 7.; Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/
Magyarországon a berlini ősbemutató után csak négy évre rá láthatta a hazai közönség Lehárnak ezt az operettjét: Szegedről hozta fel Pestre társulatával Sziklay Jenő színházigazgató, és a Király Színházban 1934. december 24-én mutatták be a darabot. Rátonyi Róbert Operett könyvében írja, hogy az előadás közönsége felállva ünnepelte a jobb egyes páholyban ülő Lehár Ferencet, aki lázas beteg volt, és orvosai tilalmát megszegve jött el Bécsből a premierre. Lelkesen megtapsolta Török Emilt a nyitány után. „ – Micsoda nagyszerű karmester. S hogy érti az operettet!...”
Az előadás folyamán Lehár minden taktust együtt dúdolt a zenekarral, s néha önkéntelenül megmozdult jobb kezének mutatóujja, és parányi mozdulatokkal együtt dirigált a karmesterrel…
A premier másnapján a Pesti Hírlap így írt a bemutatóról:
„Miről is szól a Király Színház tegnap bemutatott operettje: Tulajdonképpen csak arról. hogy Szép a világ! Igaz a világ nem mindig szép, de ha van egy Lehár Ferenc, aki muzsikájával ilyen széppé tudja tenni, mint ahogy ez a nagy zeneszerző teszi, akkor magunk is elhisszük, hogy valóban … szép a világ!
Vissza Otto Schneidereit Lehár-könyvéhez:
Bécsben, Hubert Marischka a Theater an der Wien direktora 1931 karácsonyán kihozta a Szép a világot; Lehár vezényelt, s nyilván megelégedésére szolgált, hogy megmutathatta Rotteréknek: nem szorul rájuk.
Az a bizonyos veszekedés a Szép a világ berlini főpróbáján alighanem mégis komolyabb volt, mint ahogy Lehár állította. Maga Richard Tauber volt az, aki még egyszer összefoglalta az akkori eseményeket úgy, ahogyan ő látta. E szerint kissé másképp estek a dolgok: „Lehár a Szép a világ berlini ősbemutatója idején hevesen összekülönbözött a Rotter-féle vezetőséggel, s a helyzet odáig fajult, hogy kijelentette: egyetlen művét sem engedi át többé Rotterrék színházainak. Amikor elutazott, igen rossz volt a hangulata és joggal mérgelődött… Jómagam kényes helyzetben voltam: a szívem Lehárhoz húzott, a szerződésem Rotterékhez kötött. S e szerződés szerint (1931) karácsonyán vagy egy Lehár-művet, vagy egy klasszikus bécsi operettet kellett bemutatni.”
/Forrás: Richard Tauber: „Mein Seitensprung nach 6jähriger Ehe. Warum ich ’Schön ist Die Welt’ in Wien nicht singe” , (Félrelépésem hatesztendei házasság után. Miért nem énekelem Bécsben a „Szép a világ”-ot), Neues Wiener Journal, Bécs, 1932. január 6/
Mivel Lehár nem állt kötélnek, A szerelem dala (Das Lied der Liebe), egy Erich Wolfgang Korngold által átdolgozott Johann Strauss-kompozíció mellett döntöttek. Tauber Berlinben énekelt, Lehár Bécsben vezényelte utolsó előtti operettjét. A Szép a világ 1932 márciusáig volt műsoron, s több mint 90 előadást ért meg.
/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXXIII.)
Lehárt invitálják 60. születésnapja tiszteletére rendezendő ünnepi eseményekre szülővárosába, Komáromba ( 2/2 rész)
Lehár Ferenc hatvanadik születésnapját természetesen a szülőváros, Komárom is megünnepelte. A Komáromi Lapok című újság élénk figyelemmel kísérte a születésnapi megemlékezéssel összefüggő rendezvényeket, de hírt adott a világ különböző városaiban zajló Lehár-ünnepségekről is-
(folytatás)
1930/50. szám
„Holnap április harmincadikán, ha valaki elmegy a Baross utca és a Nádor utca sarkán az előtt az épület előtt, ahol most a Weiss-féle fűszerkereskedés van, kinek jut majd eszébe Komáromban, hogy ezelőtt hatvan évvel ebben a házban született Lehár Ferenc..., Lehár Ferenc hatvanadik születésnapjára emlékezik vissza – és vele együtt ezt az évfordulót megünneplik mindazokban a szívekben, amelyiknek kapuján Lehár Ferenc csak egyszer is bekopogott muzsikájának befogadására. Lehár Ferenc dallamait széles e világon ismerik, és az ő dallamos szíve csak adni, adni, mindig csak adni tudott az emberiségnek. Azokban az egyszerű, közvetlen dalokban, amelyek Lehár Ferenc nevét világhírűvé tették, a volt katonakarmester az emberiség jótevője lett, mert dalaival az emberek millióinak szívében békességet és boldog órákat varázsolt. Nagyobb dicsőség ez, mint akármelyik hadvezér győzelme és nagyobb dicsőség ez, mint akármelyik politikus eredménye. Büszkék lehetünk arra, hogy mindaz az érték, amit Lehár Ferenc jelentett életével az emberek millióinak, magyar földről indult el… A szülőváros büszkeségével és szeretetével kívánjuk Lehár Ferencnek a legjobbakat 60. születésnapjára.”
1930/52. szám
„Még néhány szó a mester 60-ik születésnapjára… Sok mai operettszerző kizárólag a tömegeknek komponál, közben nem veszik észre, hogy az örökös ’sláger’ hajhászásba elvesztik műveik egyéni jellegét. Dicséretre méltó Lehárnál, hogy míg pályája elején tényleg a tömegekre igyekezett hatni, addig az idők folyamán stílusa fokról fokra javult és bátran állíthatjuk, hogy ma ő a klasszikus operett megszemélyesítője. Operettjei mindjobban megközelítik a vígoperát. Lehár keresztül-kasul alkotó művész, igazi zseni, kinek isteni dallamai, melódiái szívből és valami, a mindennapi élet embere előtt érthetetlen vágyból, sóvárgásból fakadnak, és a dolgokat valami mindent átölelő vidám hangulatban, derűben szólaltatja meg. Ez egy hosszú harc eredménye, és ez a harc állítja Lehárt Strauss János mellé.”
1930/52. szám
„Theobold strasse 16. Csak egy háznak a száma – ha nem tudnám, hogy ebben a házban lakik Lehár Ferenc, talán én is nyugodtan tovább mennék, mint a többi járókelő. De így minden gondolatom csak Lehár felé irányul, akit még ebben a pillanatban nem ismerek, de pár perc múlva már szembe fogok állani vele, hogy elmondja nekem mindazt, amit az élet szép és jót, örömöt és bánatot, boldogságot, dicsőséget hatvan esztendő alatt eléje rakott… Amikor búcsúzóul szerencsét kívánok neki hatvanadik születésnapjához, feszesen összecsapja a bokáit, úgy köszöni meg, mint egy ifjú hadnagy.”
1930/129. szám
„Lehár Ferenc, az operettzene fejedelme, Komárom nagyszerű fia, a napokban Budapestre érkezett és ott fogja dirigálni a Friderika című operettjét péntek esti bemutatóján. Ezt az ünnepi estet felhasználja Magyarország, hogy a hírneves zeneszerzőt meleg ünneplésben részesítse. A Friderika előadása előtt Lehár Ferencet üdvözölni fogják: a kultuszminiszter helyettese, Budapest főpolgármestere, a szülőváros nevében Alapy Gáspár polgármester, a színpadi szerzők egyesületének elnöke, a színészegyesület és a Király Színház igazgatója, amely színházban aratta legforróbb sikereit.”
1930/130. szám
„Lehár fogadta a sajtó képviselőit: ’November végére van kitűzve új operettem premierje Berlinben – mondja Lehár – és én még távolról sem vagyok kész. Harminc nap múlva bemutató és én még hozzá sem fogtam a hangszereléshez. Folyton dolgozom, alig alszom egy éjjel két-három órát, és ha nem Budapestről volna szó, most bizony nem hagynám abba ezt a sürgős munkát. De én magyar vagyok, és ha engem Budapest hív, akkor ez mindennél fontosabb. Szombatig maradok Budapesten, a bemutató után rohanok vissza Bécsbe – dolgozni. A premier előtt, pénteken délben 12 óra 45 percre kihallgatásra vagyok meghívva a kormányzóhoz.’ Ezután új operettjéről beszél: „A berlini Metropol Theater-ben lesz a bemutatója, november 7-én. Tauber Richárd és Alpár Gitta énekli a főszerepet. «Schön ist die Welt» a címe… Most ha befejezem ezt az új művemet, akkor a «Fürstenkind» átdolgozására kerül a sor. Ennek az operettnek nagy sikere volt Budapesten, az Operaházban adták «Hercegkisasszony» címmel, de mégis azt érzem, hogy most újból meg tudnám csinálni – ezúttal jobban. Eddig 29 operettet írtam, miért ne írnék egy 30-ikat is: Tehát azt felelhetem: ha kapok egy nekem való jó szöveget – akkor igen. De nagyon nekem valónak kell lennie, tele drámai összeütközésekkel és mégis lírainak, érdekesnek és minden sablontól mentesnek. Londonban már hónapok óta adják – zsúfolt házak előtt – a Friderikát, és a Mosoly országá-nak a londoni bemutatója is már ki van tűzve április 15-re, a főszerepben Tauberrel, aki a szöveget angolul fogja mondani, csak a dalokat fogja német versekkel énekelni, akárcsak Berlinben vagy Bécsben. – Egy kérdés, Mester, boldog? – Boldog volnék, ha volna rá időm… Az én életem: munka és színház. Komponálok és dirigálok – ennyi az egész. Nekem nincs időm egy jó könyvet elolvasni, én nem érek rá vendéglőbe elmenni és ott azzal a pár emberrel, akit szeretek, elbeszélgetni – én nem jutok ahhoz, hogy egy kis utazást tegyek… Én tehát azok közé a ritka emberek közé tartozom, akik boldogok volnának,ha volna rá idejük.”
1930/131. szám
„Budapesti jelentés szerint a kormányzó pénteken egy órakor hosszabb kihallgatáson fogadta Lehár Ferencet, a komáromi születésű zeneszerzőt. A kormányzó különösen azokról az időkről beszélgetett el a zeneszerzővel, amikor Lehár Ferenc még mint tengerészeti karmester működött. A kihallgatás alkalmával Horthy átnyújtotta Lehárnak a magyar érdemkeresztet. Pénteken délután Lehár Ferencet Ripka főpolgármester kereste fel, és Budapest nevében fejezte ki üdvözletét a jubiláló zeneszerző előtt.”
(Búbánat megjegyzése: a 614. sorszám alatt ismertettem - idéztem - Horthy Miklós kormányzó Lehárra vonatkozó sorait az Emlékirataim című művéből , amelyben kitér - visszaemlékszik - kettőjük barátságára.)
Lehár kézzel írt magyar nyelvű levele Kürthy Emilhez (Országos Széchényi Könyvtár)
„Kedves Emil bácsi!
Küldök egy ’Magyar Király-hymnust”.
Reménylem, hogy ez jó lesz.
Tisztelő barátja
Lehár Ferenc
A szöveget Jókai írta.”
/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/
(folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXXII.)
Lehárt invitálják 60. születésnapja tiszteletére rendezendő ünnepi eseményekre szülővárosába, Komáromba ( 2/1 rész)
Lehár Ferenc hatvanadik születésnapját természetesen a szülőváros, Komárom is megünnepelte. A Komáromi Lapok című újság élénk figyelemmel kísérte a születésnapi megemlékezéssel összefüggő rendezvényeket, de hírt adott a világ különböző városaiban zajló Lehár-ünnepségekről is:
1930/4. szám
„Egyik világsikert aratott operettjének előadásával ünnepli az idén jubiláló Lehár Ferencet a Komáromi Katholikus Legényegylet. A Komáromi Jókai Egyesület Lehár-ünnepélyt rendez.”
1930/25. szám
„A szülőváros előkészületei Lehár Ferenc hatvanadik születésnapjának ünneplésére.
Tegnap pénteken Komáromban járt Donáth Jenő, a berlini Metropol Theater magyar származású kiváló karmester, aki mint Lehár-specialista külföldön évek óta sikerrel működik és éppen a mai nap a budapesti rádióban vezényelt Lehár-estet a magyar kir. Operaház zenekarának közreműködésével. Munkatársunknak alkalma volt beszélgetni vele:
’- Utazásomnak egyedüli célja az volt, hogy a Jókai Egyesület által tervezett Lehár-ünnepségekre zenei tevékenységemet felajánljam. Ezért már érintkezésbe léptem Szíjj Ferenc dr. nyug. polgármesterrel, a Jókai Egyesület ügyvezető elnökével és sikerült őt a nemes művészi célnak megnyernem. Megállapodtunk egy nagyszabású Lehár-ünnepség rendezésében. A Jókai Egyesület Lehár-estjén… kizárólag Lehár mester legkedvesebb és legnépszerűbb művei fognak szerepelni… Pozsonyban holnap a filharmonikusokkal szándékozom tárgyalni a komáromi Lehár-ünnepségekkel kapcsolatban. Pozsonyból tovább utazom Bécsbe, ahol Lehár mestert, kivel személyesen jó ismeretségben vagyok, értesítem a komáromi tervekről és egyben a Jókai Egyesület nevében is megismétlem a kívánságot, hogy a szülőváros ünnepségeinek sikerét személyes megjelenésével is garantálja… Évek óta, kizárólag mint Lehár interpretáló működök, úgy a színházakban, mint a koncerteken, valamint a rádióban is. Európa összes államaiban megfordultam már Lehár műveinek zenei ismertetésével. A berlini Metropol Theater az utolsó években kizárólag Lehár műveit adja elő. Most egy idő óta Budapesten tartózkodom huzamosabban, az ottani Lehár-ünnepségek előkészítése végett. Lehár mester hatvanadik születésnapját az egész zenei világ megünnepli majd, és ebben az akcióban természetesen Komárom, mint a világhírű mester szülővárosa elsősorban kell, hogy kivegye részét.’"
1930/29. szám
Szíjj Ferenc dr. a Jókai Egyesület elnöke és Környei Elek a Komáromi Lapok munkatársa levélben fordultak Lehárhoz, meghívta őt a komáromi Lehár-ünnepségekre.
Lehár válasza Berlinből jött:
„Nagy örömmel vettem kedves levelüket, de legmélyebb sajnálatra közölnöm kell Önökkel is, mint a Jókai Egyesülettel is kénytelen voltam közölni, hogy a kérdéses időben külföldi kötelezettségeim folytán már nem vagyok szabad. Bármennyire is szívem legmélyebb vágya lenne hatvanadik születésnapomat szülővárosomban tölteni, nem tehetem azt. Ezért arra kérem Önöket, hogy Komáromban valamelyik daljátékomat magam vezényelhessem. Fogadják megható megemlékezésükért szívből jövő köszönetemet és kérem, tolmácsolják azt szülővárosom közönségének is.
Őszinte hívük Lehár Ferenc”
Fülöp Zsigmond, a Jókai Egyesület elnökségi tagja, a hatvanadik születésnapi megemlékezéssel kapcsolatban írja: „Egyesületünk elnöksége így azután meleghangú üdvözlő levélben köszöntötte a világhírű zeneszerzőt, aki megható levélben mondott a megemlékezésért köszönetet.”
1930/38. szám
A „Magyar Hírlap” vasárnapi számában (március 31.) Lehár Ferencnek hosszabb interjúja jelent meg a lap berlini tudósítójától. Lehár a Magyar Hírlapban a következőként emlékezik meg a komáromi kultúrkörök meghívásáról:
„Annyi meghívást kaptam, hogy nem győzöm lemondani a sok ajánlatot… A legnagyobb örömmel a komáromi Jókai Egyesület meghívása töltött el. Büszke vagyok arra, hogy a komáromiak nem feledkeztek meg arról, hogy ott születtem… Nagyon elszomorít, hogy életkörülményeim megakadályoztak abban, hogy meglátogassam szülővárosomat. Most sem tudom, hogy mikor mehetek oda, pedig a Jókai Egyesületen kívül a Komáromi Lapok szerkesztősége is ünnepélyesen meghívott. Az egyik meghívást, a Jókai Egyesület meghívását, magyar és német nyelven is megkaptam. Akik küldték, attól féltek, hogy már nem tudok magyarul. Pedig amint hallja, még beszédem hangsúlyán is alig lehet észrevenni, hogy németek között élek.”
/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/
(folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXXI.)
Lehár Ferenc és Lehár Antal
Az előzőek során többször idéztem Lehár Ferenc Antal fivére és édesanyjuk levelezéséből.
Lehár Antal, báró (Sopron, 1876. február 21. - Bécs, 1962. november 12.) katonaként évekig szolgált Komáromban, később ezredesi rangig jutott az I. Világháború alatt, majd hadtestparancsnokként egységeivel támogatta IV. Károly 1921-es, magyarországi, kudarcba fulladt restaurációs kísérleteit; a második „királypuccs” idején IV. Károly tábornokká léptette elő, és hadügyminiszterként tagja lett az úgynevezett ellenkormánynak. De a király második kísérlete is ugyanúgy elbukott, mint az első. A királyt és családját végül Madeira szigetére száműzték, ahol IV. Károly egy év múlva meghalt. (Búbánat: II. János Pál pápa IV. Károlyt 2004. október 3-án a Vatikánban, a Szent Péter téren boldoggá avatta.) Lehár ezredes kegyvesztett lett a kormányzat előtt, állásából felmentették, szolgálaton kívüli állományba helyezték. Bécs mellett vásárolt egy kis birtokot, ahol azután élete hátralévő éveit töltötte.
Az idős Lehárné és Antal fia levelezése dokumentáris jelleggel bír a zeneszerző életrajzát illetően.
Lehár Ferenc hatvanadik születésnapja alkalmával Lehár ezredes közzétette édesanyja őhozzá írt leveleit:
Franz Lehar's mother Christine Lehar (nee Neubrandt - 1849–1906) with Franz in 1875. Hungarian composer (1870-1948)
„1906. aug. 6-án halt meg anyánk. Az ő levelei hűen tükrözik az ő tiszta lelkét. Nekem ezek becses emlékek. Anyánk teljes élete benne van, minden reménye, elvárása, álma. Ezek a kis levélkék, melyek nevét viselik, drága relikviák nekünk. Amikor én ezeket Ferenc bátyám 60. születése napjára kinyomtattam, nemcsak az történt, hogy az ő végtelen szeretetére gondoltam, ami bennünket, gyerekeket örökre összekötött és velünk nőtt, hanem, hogy az ő ránk sugárzó szeretete megújul bátyám születésnapján, és kifejezi a testvéri szeretet emlékművét.”
/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/
(Folytatni fogom.
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXX.)
„A mosoly országa” - Folytatás
A Magyar Királyi Operaházban 1930. december 20-án bemutatott A mosoly országa premierje előtt Lehár így nyilatkozott új művéről a Rádióban:
„Tavaly elővettem egy régi operettemet, melyet a közönség már el is felejtett, hiszen annak idején nem részesült kedvező fogadtatásban, főként a szövegkönyve miatt. Pesten a Király színház mutatta be Sárga kabát címmel. Összehívtam librettistáimat, Victor Leont, Ludwig Herzert és Fritz Löhnert, ők átírták a szövegkönyvet, én a zenét. Így született meg A mosoly országa, amely mostani formájában sokkal izgalmasabb és drámaibb, mint eredetileg volt. A mai kor embere izgalmakra vágyik még az operettszínházakban is, és ez előtt meg kell hajolni. A mosoly országának tavaly volt a premierje a berlini Metropol Theaterben és igen megtisztelő számomra, hogy idehaza az Operaház színpadán csendülnek fel újjászületett operettem melódiái.” (Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I. – Budapest, Zeneműkiadó, 1984)
Az Esti Kurír a következőket írja:
„Lehár, Puccini mellett a világ legnépszerűbb zeneszerzője. A huszadik század első negyedében az emberiség valósággal fürdött a Lehár-muzsikában… Aki példátlan és egyedülálló népszerűségében kételkednék, üljön le a rádiója mellé. Bármely este meggyőződhet róla, hogy 200 hullámhossztól 2000 hullámhosszig Franz Lehár nevét emlegetik legtöbbet a rádióhangversenyek speakerjei. Ez a Franz Lehár magyar ember. Magyarnak vallja magát. Művei, amelyekben a magyar elem a régi közjog paritáselvének megfelelően érvényesül, sokban hozzájárultak… a magyaros zene külföldön való megkedveltetéséhez. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Lehárnak ott a helye a magyar Operaházban, amely negyedszázad előtt sikerrel adta elő Lehár Kukuska című, véleményünk szerint költői és sikerült dalművét, húsz esztendő előtt pedig a Hercegkisasszonyt. (Forrás: Esti Kurír, Fodor Gyula, 1930. december 21.)
Lehár: „Ez az opera az én legjobban sikerült művem, amit eddig megírtam, színpadi alakításaiban felülmúlja A víg özvegyet. Ez az életem csúcsát jelenti.” – mondta Lehár A mosoly országáról. (Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety, Opus, Bratislava, 1980.)
Hogy mennyire élete és sikere teljében volt ekkor Lehár, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Berlin valóságos Lehár-lázban égett. Nem kevesebb, mint hét színházban játszottak egyszerre Lehár-operettet. Még „Lehár Ünnepi Játékokat” is rendeztek, a Paganini, A cárevics, a Friderika és A mosoly országa című operetteket adták elő.
A korabeli sajtó az utóbbi kapcsán írja:
„Valahányszor csak megjelent a dobogón vagy a színpadon, lelkesen ünnepelték Lehárt. A második felvonás végén, amikor arany babérkoszorút adtak át neki. a közönség szűnni nem akaró lelkesedéssel adózott az ünnepeltnek.” (Forrás: dr. A. H. , Lehár-Festspiele in Berlin (Lehár Ünnepi Játékok Berlinben), Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1930. IV. 25.)
1930. szeptember 30-án Budapesten is ünnepi hangversenyt rendeztek Lehár tiszteletére.
A Zene című folyóirat így méltatja az ünnepeltet:
„Lehár Ferenc április 30-án töltötte be 60. életévét. Teljes frissességben dirigált Berlinben. A mindenfelől érkező ünneplés hírei bizonyítják, hogy Európában ma ő a legnépszerűbb zeneszerző. Az operett műfajnak mindenesetre klasszikusa: invenciója mellett műgondja avatja erre.” (Forrás: Zene, 1930/15)
/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/
(Folytatni fogom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXIX.)
Lehár: Friderika c. operettje (1930)
Békássy István és Honthy Hanna
Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek. Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.
Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:
A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.
Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.
- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.
- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.
- Ne udvaroljon, Lázó!
- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.
- Miről van szó?
- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.
- Lázó, csak nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?
- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.
[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.
Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;
Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:
„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”
[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből. Honthyhoz igyekszik.
Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.
- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…
(folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXVIII.)
Lehár Ferenc és A mosoly országa
Bár a Friderika a Metropol-Theaterben csak rövid karriert futott be, mégis ott került sor a következő ősbemutatóra is. A címe: A mosoly országa. Richard Tauber volt az, aki rábírta Lehárt A mosoly országa megkomponálására.
Lehár visszaemlékezése: „Meglátta nálam A sárga kabát partitúráját, elmélyedt benne. s közölte, hogy feltétlenül énekelni kíván ebben az operettben.” (Franz Lehár: Der Konflikt Lehárs mit Rotters. Wie es zum „Krach” kam [Lehár konfliktusa Rotterékkel. Hogyan került sor a „botrányra”), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. XII. 28.)
Herzer és Löhner szövegkönyvíró urak készek voltak a könyv átdolgozására, s a közel hetvenéves Victor Léon áldását adta rá. Lehár és Tauber megbeszélték a legfontosabb zenei változtatásokat, majd kapcsolatba léptek Rotterékkel Berlinben, hiszen – a Friderika betanulásának tapasztalatai szerint – alighanem ott kínálkozott a legjobb lehetőség az új terv megvalósítására.
Lehár nyilatkozata: „Nem tudom, hogy a Friderika olyan világsiker lett volna-e, amilyen, ha nem készítették volna elő azzal a nemesen művészi munkával, amit a Metropol-Theater az előadásra fordított … s Alfred és Fritz Rotter, valamint hűséges segítőtársuk, Friedmann-Friedrich minden részletre fanatikusan ügyelő rendezői energiája nélkül. Nekem, mint alkotó művésznek valóságos ünnep volt, amikor újból beléphettem a Metropol Színházba, hogy eme harcostársaimmal együtt, akikhez hozzá kell számítanom a nagyszerű Vera Schwarzot is, előkészítsem új művem premierjét. A világ semelyik színházában nem találkozhattam ehhez fogható áldozatkész szeretettel, rendíthetetlen energiával, mely csak egyre törekszik: hogy a lehető legjobbat hozza létre. Remek direktorok, remek művészek, remek város! (Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)
A mosoly országa az 1923-ban Bécsben bemutatott A sárga kabát átdolgozása. „Lehár sok mindent megváltoztatott, több mindent hozzákomponált, s mindenekelőtt lényegesen retusálta a hangszerelést. Egzotikus koloritot kevert a bécsi hangzatokhoz, a bécsi keringő dallamaihoz. kínai szerelmes dalok gyengéd melódiáihoz a keleties tánczene topogó ritmusai társulnak; mindezek felett lebeg egy tarka színekben csillogó, virágos és érzéki hangzatokban dúskáló hangszerelés.”
A sárga kabát kapcsán, az alakok az átdolgozás során felértékelődtek, új neveket, rangokat kaptak, hogy az új művet egyértelműen el lehessen határolni a régitől.
Az a tény, hogy a műben nincs happy end, megfelelt a zeneszerző és munkatársai új irányvonalának. Ez már a korábbi műveiben is megmutatkozott, s a sajtó is tudomásul vette:
„Lehár új szövegkönyvírói úgy vélik, hogy a mesternek sokkal jobban megfelelnek a szerelmi lemondással teljes felvonásvégek, s hogy Lehár túl van a happy end-perióduson.”(Forrás: Die Fackel, Bécs, 1919. október)
Lehár így indokolta meg ugyanezt: „Korunk közönségének lelkiállapota módot ad az operettnek is arra, hogy elálljon a hazug happy endtől. A költői alap a maguk valóságosságában hagyja kicsengeni a megpedzett konfliktusokat, a zeneszerző az operettől az operáig emelkedhet, s nem kell visszariadnia a bonyolult zenei kifejezéstől.” Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)
Lehár visszaemlékezése:
„Legismertebb dalom alighanem a Vágyom egy nő után…A mosoly országának ez a slágere már megvolt A sárga kabátban is, igaz, más de szintén igen kedves szöveggel, ám akkor senki nem figyelt fel rá. Rossz helyen állt a szövegkönyvben, csak az utolsó felvonásban hangzott fel, három perccel azelőtt, hogy a függöny legördül, amikor az emberek már a ruhatárra gondolnak. Most kissé átigazítottam a dallamot, a szám jó helyre került – és ez megtette a hatását.” (Forrás: F. L. : Wie entsteht ein Schlager? Komponisten polulärer Melodien über ihre Erfolgsnummern. Er kommt und er sist da…[Hogyan születik a sláger? Népszerű dallamok komponistái a sikerszámaikról. Jön, és aztán itt van…], Neue Freie Presse, Bécs, 1932., IV. 24.)
Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)
Az 1930. év szeptemberében Bécsben, a Theater an der Wien is bemutatja A mosoly országát - természetesen Richard Tauberral és Vera Schwarzcal a főszerepekben -, hatalmas sikerrel, és három hónappal később, december 20-án már Budapesten is megvolt a premier - mégpedig a Magyar Királyi Operaházban, ahol maga a zeneszerző dirigálta új művét. Lehár és új darabjának ünneplése része volt annak az ünnepségsorozatnak, amely hazánk világhírű komponistája tiszteletére szerveződött abból az alkalomból, hogy áprilisban betöltötte 60. életévét, és ez a kerek születésnapi évforduló azt is jelentette, hogy minden az ünnepelt körül forgott…
(Folytatom)
Cairo Opera House
Franz Lehár: The Merry Widow
22 February 2018 | 8 00 PM
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXVII.)
Horthy Miklós visszaemlékezése Lehár Ferencre – Lehár hatvanéves
A magyar főváros a Friderika című operett bemutatásával ünnepelte Lehár hatvanadik születésnapját.
A Friderika Goethe életét állítja színpadra. A darab ünnepélyes keretek közt a Király Színházban került műsorra (1930. október 31.)
Az előadáson megjelent a kormány számos tagja, sőt a kormányzó is: „Mikor a függöny felment, a színpadot virágerdő borította – írja az egykori szemtanú - Középen állt Lehár, akit először a régi katonatársak köszöntöttek fel Fricsay Richárd katonakarmester úrral az élen… Azután jöttek a szónokok: Lehár szülővárosának, Komáromnak polgármestere, majd Lázár Ödön, a színház igazgatója, s végül Harsányi Zsolt.” A címszerepet pedig nem más játszotta, mint Honthy Hanna.
A bemutató délelőttjén a kormányzó kihallgatáson fogadta Lehárt, és érdemei elismeréseként a Magyar Érdemkereszt második fokozatával tüntette ki. Annak idején, az 1890-es évek elején, Polában együtt szolgáltak a haditengerészetnél. Persze akkor még egyikük sem gondolta a másikról, hogy milyen karriert fut be az idők idővel.
Emlékirataim című művében Horthy kormányzó is kitér kettőjük barátságára:
"Bécset nem ok nélkül nevezték a dalok városának. Elsőrangú zenét élvezhettünk ok, klasszikust meg könnyebbet is egyaránt. Az utóbbi vonatkozásban elsősorban Lehár Ferenc operettjeire gondolok. Pályafutását ennek nagysikerű kibontakozása során állandóan különös érdeklődéssel kísértem. Lehár ugyanis három éven át mint tengerészkarmester működött, és gyakran megfordult az én polai legénylakásomon, ahol új szerzeményeit adta elő vagy kísért, ha énekeltem. Jól emlékszem még, milyen nagy reményeket fűzött első operájához, a Kukuskához, amelyet akkoriban írt. Kezdetben bizony ez a reménysége nem vált valóra. A tengerészkarmester szerzői buzgósága elöljáróinak nem tetszett, és Lehárt mint ’alkalmatlant’ – elbocsátották… Mindez azonban csak használt a nagy tehetségű muzsikusnak, mert ezután szabadon áldozhatta életét igazi hivatásának, és meg is ajándékozta a világot számos operettel, önmagának pedig az egész földön fényes hírnevet szerzett. Később gyakrabban találkoztunk Ischlben is; itt Lehár a Traun partján szép villát vásárolt. Ezzel is szerencsésen járt; a mindenestül megvett épület padlásán ugyanis olyan nagy értékű metszeteket és képeket talált, hogy azok eladásából a ház egész vételárát kifizethette. A régi idők emlékére később kitűnő magyar indulót szerzett, és nekem ajánlotta.”
(Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa – História, Budapest, 1990. 71-72.)
Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995)
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXVI.)
„Friderika”
Volt már szó arról, hogy szövegkönyvei megválogatásakor Lehár soha nem volt túlságosan ügyes. Hol valamilyen részlet csábította, hol jelentéktelen mozzanatoktól hatódott meg. Így történhetett, hogy még A cárevics előkészületei közben sikerült felkelteni az érdeklődését újabb téma iránt.
Lehár Ferenc:
„Felkeresett két szerző, átadtak egy kész szövegkönyvet, s felkértek, hogy komponáljam meg a zenéjét. A cselekmény középpontjában az ifjú Goethe áll, s be kell vallanom: megriadtam a gondolattól. Goethe mint operetthős – ez talán túlságosan is merész elgondolás, s szerelme az ifjú sesenheimi Friderika iránt túl banális téma egy operettnek. Megkértem a két szerzőt: hagyják nálam a librettót; időt akartam nyerni, hogy kitaláljak valami kifogást. Ők azonban mindenáron máris fel akarták olvasni. Ráálltam, s már az első jelenettől meghatódtam: el voltam ragadtatva. Amikor befejezték, így szóltam: uraim, állok rendelkezésükre! /Forrás: Franz Lehár: Das Geheimnis meines Erfolges (Sikerem titka), Neue Freie Presse, Bécs, 1928. VII. 19./
A szerzők: Ludwig Herzer és Fritz Löhner voltak, s amit hoztak, a Friderika szövegkönyve.
Lehár 1927 folyamán, egy drezdai szállodában összeismerkedett bizonyos Alfred Rotterrel, aki Fritz nevű testvérével együtt igazgatta a berlini Metropol-Theatert. Valami szenzációt kerestek a felújított-megszépült színházuk számára, s Alfred Rotter úgy vélte, Lehár szolgálhatna ilyesmivel… A bemutató jogát megkapták tőle. A színházi világba lassanként beszivárgott az új mű híre, s a Rotter-fivérek minden erejükkel azon voltak, hogy kikürtöljék, mire készül a Metropol. A bemutató napján, 1928. október 4-én kisebb tüntetés volt a színház ellen (csőcselék tele plakátozták a várost, tűrhetetlennek tartva Goethe „operettesítését”), de végül a premiert nem zavarta meg semmi.
Persze Richard Tauber énekelte Goethét. Egyesek meg is fogalmazták: nem Goethe volt a fontos, nem Goethe szerelme a sesenheimi Friderika iránt, s nem kettejük találkozása és búcsúja. Csupán a darab alapszituációja volt fontos, mely módot adott Tauber hangjának, hogy csattogjon, mikor szerelembe esik, s varázsaltos mezzavoce és olvadékony fejhangokat leheljen, mikor válni kell. A komponista tehát „alkalmat adott Taubernek, hogy ötször, s mindenkor más-más eszközökkel építse fel a slágerek-slágerét:
Ó, lányka, lánykám, imádlak én,
Te drága. te drágám. te légy enyém.
Tiéd az életem, légy a hű szerelmem,
Add a szádat engedelmesen.”
A kritika szerint: „Az a mód, ahogyan a költőt bemutatják, teljességgel méltó hozzá; mint ahogy az ellen sem lehet kifogást emelni, hogy a sesenheimi szerelmi álmoknak valójában nem az vetett véget, hogy Goethét magához hívja a weimari herceg. […] A komponista azon módja, ahogyan megzenésítette a témát, mélyen a szív érzelmeiben gyökerezik, leleményét a szerelmi idill bensőségessége szikráztatja fel, s e tekintetben a szív mélyeiből fakadó muzsika teljességgel német.”
S alighanem éppen ez volt az, amit Lehár akart:
„Meggyőződésem, hogy 1927 óta, amikorra túljutottunk az infláció utóhatásain, hatalmas változás ment végbe a közép-európai lélekben. Azt mondhatnók. s joggal, hogy a kedélyek stabilizálódtak. Az emberek kezdtek újra hinni egymásban, s kezdtek arra is építeni, hogy ez holnap is így lesz. Újból foglalkozhattunk önmagunkkal, volt időnk, hogy kiépítsük belső világunkat. Ilyen korszakok jótékony hatással vannak a zenére… Akkoriban sem megszövegezni, sem megkomponálni nem lehetett volna egy operettet úgy, mint húsz évvel azelőtt. Érettebbek lettek az emberek, nem tűrték többé a felületeskedést. Ám a nagy témák megragadták őket, ezektől nem engedték magukat lenyűgözni. Erre vezetem vissza – ha most már szólhatok a magam munkájáról – Friderikám világsikerét, melynek motívumát egy igen nagy, történelmi mércével mérhető ember életéből merítettük."
/Forrás: Franz Lehár: Der neue Weg der Operette (Az operett új útja), Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19./
/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXV.)
A cárevics: Lehár és Richard Tauber
A Frasquita és a Paganini után következett A cárevics - a Richard Tauber tenorista nevével fémjelzett újabb Lehár-operettbemutató (1927. február 16., Berlin, Deutsches Künstlertheater).
Egy ideje már neki is volt villája Bad Ischlben, s így könnyen meglátogathatták egymást. Tauber órákon át ült Lehár mellett a zongoránál, együtt dolgoztak A cárevicsen, együtt alakították, finomították – de még hiányzott az, amit mindketten „a” Tauber-dalnak neveztek: olyan zeneszám, amelyik mindenben megfelelt Tauber hangjának, annak lehetőségeinek és sajátosságának. Lehár eljátszott neki mindenfélét, de egyik változat sem felelt meg neki. Tauber végül azt javasolta, csináljon valami a Paganinihez hasonlót, olyasmit, aminek ugyanaz az eleje és a vége, mint abban a híres dalban, hogy
Volt nem egy, de száz babám,
Nem vártam én, míg csókot ád a lány…
s ahol a két rész között egy más jellegű középrész helyezkedik el.
Lehár még aznap este – elég későn, Tauber éppen lefekvéshez készülődött – két dalt vitt át az énekeshez, válasszon közülük. Persze csak a zongoraszólamot, hiszen szöveg még nem volt hozzá. Az egyik dallam rendkívül megtetszett az énekesnek. Mármost Lehár tudta, hogy Tauber mit akar, s tudta, hogy kívánságai sohasem szeszélyek, hanem mindenkor az ő zenei érzéseiből fakadtak. Ezért tréfása azt mondta neki: „Nehogy néhány nap múlva megint azt mondhassad, hogy ez nem tetszik neked, igazold a dal elfogadását a vázlatkönyvemben.” Tauber beleírta Lehár kottafüzetébe: „Elfogadva! Richard.” (Forrás: Richard Tauber, Hamburger Nachrichten, Hamburg, 1927. 12. 5.)
Ám a Deutsches Künstlertheater próbáin mégis épp e dal körül robbant ki vita. Egyszerre mindenki úgy érezte: hátha mégsem olyan hatásos. Lehár valami újat akart komponálni, ám Tauber szilárd maradt, s így megmaradt a dal is: „Willst du? Willst du? Komm und mach mich glücklich” (Akarod? Akarod? Jöjj, tégy boldoggá”) kezdetű rész a cárevics és Szonya kettősében.
A mű egyértelműen Lehár diadala volt. Taubernek négyszer meg kellett ismételnie a Willst du-t; más zeneszámoknak is kirobbanó sikere volt. A legnépszerűbb persze az úgynevezett Volga-dal lett…
A közönség ismét kegyeibe fogadta az új Lehár-darabot, a sajtó, amint az már megszokott volt, újra csak a szüzsé hiányosságait ostorozta:
„Lehár régóta hajlik az operaszerű tálaláshoz, s ez az utóbbi évek során egyre veszedelmesebb méreteket öltött. Ez vonzza őt az affektáltan komolykodó szövegkönyvek felé. Ezek a librettók szenvedélyesen igyekeznek konfliktushelyzeteket teremteni, egyre csak drámai mozzanatokra vadásznak, s ha már szerencsésen sikerült mindent úgy összegabalyítani, hogy senki sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány, akkor otromba operett-pszichológiával szét bogozzák azt a gordiuszi csomót, amit nem is volt érdemes szétbogozni…” (Forrás: Schrenk, Der Zarewitsch. Deutsches Künstlertheater, Deutsche Allgemeine Zeitung, Berlin, 1927. II. 17.)
A teljességhez tartozik ugyanakkor, hogy a darab muzsikáját alig érte kifogás, sőt néhány emlékezetes részletét külön is kiemelték, összességében úgy vélték, a mű valóban tükrözi az orosz jelleget:
„A kórusok, a balalajka-dal, a vengerka-dal is nagyon eredeti és nagyon szlávos. Persze a partitúrában mindenütt felcsendül a hamisítatlan lehári hang is, az a lágyan dallamos, belülről kifelé izzó hang.” (Forrás: dr. Erich Urban, Der Zarewitsch, Lehár im Deutsches Künstlertheater, B.Z. AM MITTAG, Berlin, 1927. II. 17.)
„Mindig újra meg újra megörvendeztet muzsikájának dallamos nyelvezete. Ebben az apart kolorit iránti érzékkel hangszerelt partitúrában semmi nem banális, semmi nem elcsépelt. Cseng és bong, lírája előszeretettel siklik át a széles hárfa-glisszandókon; operaszerűen építette fel és fokozta a nagy együtteseket, legfőképp a második felvonás fináléjában, ahol a viharzó érzelmek tornyosuló hullámai gátlástalanul csapnak össze az énekhangok felett… A szövegkönyv (Heinz Reichert – szöveg; Jenbach Béla – versek) a csúcspontokon bosszút áll a zeneszerzőn: túlságosan is komoly muzsikát kényszerít ki, olyat, mely tulajdonképpen épp oly kevéssé illik a vidám műfajhoz, mint a librettó az operetthez.” (Forrás: Moritz Lieb, Der Zarewitsch. Die neue Lehár-operett im Deutsches Künstlertheater. Berliner Morgenpost, 1927. II. 18.)
/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/
A cárevics-bemutató kapcsán egy kedves anekdotát ismertet Winkler Gábor az Operett könyvében:
„Warum hat jeder Frühling, ach, nur einen Mai?” (Miért hoz minden tavasz csak egyszer májust?”) - énekli a darabban Szonya, a mű egyik sikerszámaként. Richard Tauber ezzel kapcsolatban a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „ Warum leben Lehár-Lieder ewiger? Weil sie aus dem zweiten Frühling kommen.” (Miért élnek a Lehár-dalok az örökkévalónál is tovább? Mert abból a bizonyos második tavaszból jönnek.”)
(Folytatom)
In diretta dal Teatro La Fenice di Venezia
DIE LUSTIGE WITWE (LA VEDOVA ALLEGRA)
08/02/2018 | 19:00 | Rai Radio 3
Operetta in 3 atti di Victor Léon e Leo Stein
Musica di Franz Lehár
Hanna Glawari, Nadja Mchantaf
Conte Danilo Danilowitsch, Christoph Pohl
Valencienne, Adriana Ferfecka
Kromow, Willam Corrò
Baron Mirko Zeta, Franz Hawlata
Visconte Cascada, Simon Schnorr
Camille de Rossillon, Konstantin Lee
Raoul de St Brioche, Marcello Nardis
Bogdanowitsch, Roberto Maietta
Sylviane, Martina Bortolotti
Olga, Zdislava Boková
Pritschitsch, Nicola Ziccardi
Praskowia, Daniela Baasová
Niegus (ruolo parlato), Karl-Heinz Macek
Lolo, Alessandra Calamassi
Dodo, Mariateresa Notarangelo
Jou-Jou, Rossella Contu
Frou-Frou, Alessandra Gregori
Clo-Clo, Chiara Lucia Graziano
Margot, Krizia Picci
Orchestra e Coro del Teatro La Fenice di Venezia
direttore, Stefano Montanari
Haus- und Rollendebüts
Das Wiener Staatsopernmagazin. Ausschnitte aus aktuellen Aufführungen der Wiener Staatsoper. Gestaltung: Michael Blees
Playlist
Komponist/Komponistin: Franz Lehár
Titel: Lied des Octavio aus der Operette "Giuditta" / 1.Bild
Solist/Solistin: Andreas Schager /Octavio
Orchester: Orchester der Wiener Staatsoper
Leitung: Cornelius Meister
Länge: 03:28 min
Label: MS STOP 31.12.2017
Ha jól értelmezem, már megy az operett Bécsben, de ennek nem látom nyomát. https://www.youtube.com/user/wrstaatsoper/videos
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXIV.)
A Paganini komponálásakor Lehár Ferenc túl van az ötvenen. Az ember azt gondolhatná, hogy már „kiírta” magát, a továbbiakban esetleg csiszolgatja eddigi műveit. Az ötvenöt éves Lehár azonban ismét alkotni kezd. Négy nagysikerű operettet (Paganini, Cárevics, Friderika, A mosoly országa) is írt. Ezt az új korszakot „Tauber-korszaknak” is szokták nevezni, mivel e művek legismertebb tolmácsolója Richard Tauber, a kiváló tenorista volt. Tauber jelentette ki egyébként, hogy „Lehár nem operettet írt, hanem Lehárt”.
A Paganini bécsi bemutatója: 1925. október 30., Johann Strauss-Theater
Így ír a Theater, Kunst und Literatur az október 31-én megjelent kritikájában:
„… Nehéz leírni, amit a második felvonás fináléja után műveltek. Virágokból épült falak meredeztek a színpadon, mindenki megjelent, köszönetet mondtak egymásnak és a közönségnek, a közönség nekik hálálkodott, s aztán meg kellett jelennie Lehárnak is. Egymagában állt a színpadon, állnia kellett a hála és a lelkesedés rázúduló viharait… Diadalmas győzelmet aratott: a Paganini a legjobb, amit Lehár valaha is írt… A Paganini mindenütt diadalt fog aratni, hiszen dallam nélküli világunk közepette valamennyi ország közönsége türelmetlenül szomjazik az igazi melódia csókjára.”
A Paganini ősbemutatóján a címszerepet elfoglaltsága miatt nem Tauber, hanem Carl Clewning kamaraénekes énekelte. Anna-Elise hercegnő megszemélyesítőjének Kosáry Emmyt, a Király Színház egykori primadonnáját választották. Egy héttel a Paganini bemutatója után viszont Tauber lemezre énekelte az operett legszebb dalait.
A Paganini berlini bemutatója: 1926. január 30., Deutsches Künstlertheater
Ezt írja a Berliner Tageblatt a január 31-én megjelent kritikájában:
„… A mű egyetlen értéke a zene. Lehet, hogy Lehár korábbi műveiben eredetibbnek mutatkozott, hogy több gyújtó hatású ötlettel sziporkázott, ám a Paganini kétségtelenül a legérettebb, legmesteribb partitúrája. Semmi banális nem került ki a keze alól, minden – eltekintve néhány kényszermegoldástól a második felvonás fináléjában – rendkívül jól van megcsinálva. Nagyon elegáns és színes a hangszerelés, s ott sem túl tömör, ahol bőségesen él a rézfúvósokkal. Helyenként kissé sajátos, például az utolsó buffó-kettősben, ahol unisono énekel a fagott és a piccolo… A Paganini azon áll és bukik, hogy ki énekli am két főszerepet. Márpedig ha ezt a Paganinit Richard Taubernek hívják. s ha Elisaként Vera Schwarz áll a színpadon, akkor eleve biztos a siker.”
Franz Lehár: „Wie ein Operettenerfolg entsteht, Vom Libretto bis zum Star” (Hogyan születik a siker. A szövegkönyvtől a sztárig.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1936. VII. 26.:
„A bemutató jó szereposztása már félig-meddig garantálja a sikert. Csak ritkán esik meg, hogy az olyan operett utóbb sikerre vergődik, amelyet a közönség a bemutatón visszautasított. Ha azonban megvan a siker, akkor a következő színidirektor is megmozgat minden követ, hogy ő is előadhassa a darabot. A főszerepeket a kedvenc színészekre kell bízni. Mennyire más lett volna a Paganini sorsa, ha a bécsi előadás után nem került volna sor a fenomenális berlini estére, Richard Tauberral és Vera Schwarz-cal.”
Források:
Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995
Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám – Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006
Otto Schneuidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1986
A Paganinit Pesten a Városi Színház mutatta be 1926. május 7-én. A bemutató kapcsán az alábbi kritika jelent meg a Nyugatban:
(Korábban, más helyen, idéztem Lányi Viktor színházi kritikájából, de itt is érdemesnek tartom újra leírni:
„…Lehár Ferenc végig eredeti muzsikát komponált a darabhoz, Paganini-citátumot csak egy helyen használ fel, ott ahol ezt a cselekmény logikája megköveteli. És ez az új Lehár-zene igazán remekbe készült. Mintha hősének legendás virtuozitása sarkallta volna. A Paganiniben Lehár teljes pompájában csillogtatja kiváltságos tehetségét. A dallamkitalálás természetes bája és eleganciája, a feldolgozás ötletessége, a zenekari paletta színgazdagsága, a graciózus és mégis telivér formalelemény szerencsés harmóniában találkozik itt a zenedrámai elgondolás nagyvonalúságával, amely minden részletet, sőt minden ’számot’ is művészeti hangulati egységbe foglal.”
(Forrás: Andor Leon)
(Folytatom)
Átmásolom ide László Ferenc hozzászólását a Bartók Béla szellemisége topicból:
"A bulvársajtó már száz éve is bulvársajtó volt: alighanem Az Estnél összetévesztették Bartók Bélát Bartók Lajossal. Az utóbbi, 1914-re már feledésbe is merült író lehetett a levél címzettje, nem a 18 éves Béla, annál is inkább, mert Lajosnak volt egy Kendi Margit című drámája."
Miután bemásoltam a nevezett cikket, bennem ugyanezek a szempontok - aggályok - felmerültek a hitelességével:
egy 18 éves kezdő, zeneakadémiai növendék, aki igaz, már kisgyermekkorban kitűnt zenei tehetségével - még nem volt, nem lehetett elismert, "neves" zenész-komponista - sem aki operaszövegkönyv témában megkeresi Lehárt 1899-ben.
Másrészt az is furcsa számomra, hogy Lehár operettkomponálási terveiről szól a válaszlevélben - de a legelső operettje, tudjuk, csak három évvel később, 1902-ben kerül bemutatásra, Bécsben: "A bécsi asszonyok".
Bartók Lajos
https://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_Lajos
• Kendi Margit (történelmi dráma, Bp., 1884);
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXIII.)
"Amikor Lehárnak még rosszul ment."
Az Est, 1914. július 10. (164. szám)
"Érdekes dokumentumot vásárolt meg kéziratgyűjteménye számára Ernst Lajos műgyűjtő.
Egy német nyelvű levél ez, amelyet Lehár Ferenc 1899-ben intézett Bartók Bélához, a neves zeneszerzőhöz.
Bartók Béla egy operaszöveget küldött hozzá azzal az ajánlattal, hegy Lehár zenésítse meg. Az operaszöveget Bartók egyik tanítványa írta. Erre válaszolt Lehár a következő levéllel:
Tisztelt Uram! Bocsásson meg, hogy németül írok, de ezt a nyelvet folyékonyabban használom. E levéllel együtt mély köszönettel küldöm vissza a »Kendi Margit« cimű könyvet, amely engem a legteljesebb mértékben érdekel. Hogy miért küldöm vissza, meg akarom magyarázni. A »Kukuska« sikere azt a reményt ébresztette bennem, hogy e darabomat külföldi színpadok is játszani fogják. De minden igyekezetem dacára is egyetlen színpadot sem sikerült megszereznem. Hát nem elég ok ez arra hogy az embernek minden munkakedvét elvegye? Anyámnál gondtalanul élhetnék, de melyik 29 éves férfi vállalná az ilyen életet ?
Én semmiesetre sem! És hogyha én egy éven belül egy második operát is megírok, ki biztosítja nekem annak színpadi előadását Budapesten kívül? Állást vállalni nem akarok. Ki veheti hát rossz néven tőlem, ha a könnyebb múzsa felé fordulok: az operett felé! Ez legalább néhány hónap alatt ezreket jövedelmezhet. Ez az oka annak, hogy ezentúl operák kompozíciójától húzódozom. Bizonyára nem végtelen időkig, mert mihelyt anyagi eszközeim megengedik, hogy igazi hajlamaimat követhessem, nyomban vissza fogok térni az operához.
Tisztelettel, odaadó híve : Lehár Ferenc.
Azóta ez az idő ugyancsak elkövetkezett. A milliók, a melyeket Lehár szerzett és amelyek a világ minden részéből özönlő tantiémekből még egyre gyarapodnak, bizonyára megengednék neki, hogy »igazi hajlamát« követhesse. De úgy látszik evés közben jön meg az étvágy és Lehár tovább komponálja operettjeit."
https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzEst_1914_07/?pg=68&layout=s
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXII.)
Lehár a Paganini operettjének keletkezéséről nyilatkozik a sajtónak:
„Egy szép napon betoppan hozzám barátom, nála van egy librettó, a szerző neve nélkül, s a kezembe nyomja, holott semmi ilyesmire nem volt szüksége: ha tetszik – mondja -, tartsa meg, ha nem. majd alkalomadtán elviszem! Kivételesen otthon töltöttem az estét, meg rá is értem. Önkéntelenül kinyitom a füzetet, belelapozik, s már az első jelenetre – a távolról felcsendülő lenyűgöző hegedűszóra – megmoccan bennem valami. Tovább olvasok, és zene, zene árad felém minden szereplőből, minden helyzetből.” (Lehár: Die Operette, wie ich sie mir vorstelle [Az operett, amilyennek én képzelem], Berliner Tageblatt, Berlin, 1926. II.4.)
„ Annyira megragadott, hogy azonnal íróasztalhoz ültem, s egész éjen át megszakítás nélkül, szinte transzban dolgoztam. Felvázoltam az első felvonás zenei körvonalait, sőt, még a másodiknak egy részét is. Amire reggel felkeltem az íróasztal mellől, halálosan ki voltam merülve – s mégis boldog. Azt írtam akkor a vázlatkönyvembe: születésnapi ajándék a jóistentől – mivelhogy éppen április 30-a volt, a születésnapom!” (Lehár: Wie entsteht eine Melodie? [Hogyan keletkezik a dallam?], Neuess Wiener Journal, Bécs, 1937. XII. 25.)
Lehár nem tudta, ki írta a librettót, felkereste hát azt a bizonyos barátját – Viktor Wögerer volt a neve - . hogy megmondja: meg akarja zenésíteni a szövegkönyvet. Kiderült, hogy Wögerer önhatalmúlag cselekedett. Bizonyos Paul Knepler, könyvkereskedő, író és műkedvelő zeneszerző írta a szöveget, saját kedvtelésére. … Lehárnak tetszett a téma és a cselekmény menete, a versekkel kevésbé volt megelégedve. Megbeszélték a dolgot, Lehár eljátszotta Kneplernek, amit eddig komponált. S Knepler volt olyan bölcs, hogy hozzájáruljon Lehár muzsikájához, s még a versezetektől is elállt. Ezeket Jenbach Béla dolgozta át a zeneszerző ízlésének megfelelően, s Knepler librettójából és Jenbach verseiből létrejött a Paganini szövegkönyve.
Ritkán akadt olyan operett-téma, amelyik annyira megragadta volna Lehárt, mint ez. Megszállottan dolgozott, egészen 1924 teléig s azon túl, 1925 tavaszának kezdetéig. Persze a munka elkészültének tengernyi akadály állta útját…
Forrás: Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)
(Folytatom)
Opernhaus Zürich (06/2017)
Franz Lehár: Das Land des Lächelns
07.01.2018 | 23:45 | Arte
Prinz Sou-Chong Piotr Beczala
Lisa Julia Kleiter
Mi Rebeca Olvera
Graf Gustav von Pottenstein Spencer Lang
Tschang Cheyne Davidson
Obereunuch Martin Zysset
Philharmonia Zürich
Chor der Oper Zürich
Musikalische Leitung Fabio Luisi
Inszenierung Andreas Homoki
Mára számos közterület - utca/út - viseli Lehár Ferenc nevét Magyarországon:
és sorolom tovább: Tát, Nyíregyháza, Győr, Dunakeszi, Tatabánya, Törökbálint, Miskolc, Komárom, Hajdúszoboszló, Veresegyház, Tököl, Kiskunlacháza, Mezőhegyes
MIKOR FOGADJUK VISSZA?
Dalos László írása:
Százhúsz éve született Lehár Ferenc
„Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.”
Lehár Ferenc mondotta ezt egy interjúban, Budapesten, 1941 végén, amikor már magával hozta — hogy Márkus Lászlónak, az Operaház igazgatójának átadja — új dalműve partitúráját.
Felmenőiben csakugyan képviseli magát szinte a teljes Osztrák—Magyar Monarchia; a százhúsz évvel ezelőtt, 1870. április 30-án született zeneszerző mégis mindig magyar állampolgár volt, és magyarnak vallotta magát. Az, hogy valaki úgy érzi, és ki is mondja: ő magyar — választás kérdése. Lehár mindig — Ferencnek írta és tekintette magát, ha Bécsben és onnét nyugatra Franznak írták is.
Bad Ischlben élt, házának fölirata: „Lehár Villa.” Bad Ischl Ausztriában van. Ausztriát 1938-ban bekebelezte a nácizmus. Lehár Ferenc, aki magyar útlevéllel jár-kel a világban, ezután mind többször látogat haza, Budapestre. És ahogyan Európát egyre inkább gyötri-kínozza a második világháború, ahogyan a hitlerizmus lábbal tiporja a jogot, az emberséget, az életet, a hetvenen túl járó mester a maga módján akar hitet tenni a szabadság eszméje mellett.
Az új mű, amelyről 1942-ben többször is nyilatkozik — egyszer éppen Gách Marianne-nak, nemrég örökre eltávozott, feledhetetlen pályatársnőnknek —, a Garabonciás címet kapja. Szövegírója Innocent Vincze Ernő. A mű háttere: az 1848-as magyar szabadságharc. ... Mi ez, ha nem nyílt hitvallás?! A Garabonciás, amelynek egy negyede a Cigányszerelem dallamait használja föl, háromnegyede csupa-csupa új Lehár-dallam. 1943. február 20-án került az Operaház közönsége elé.
Lehár Ferenc a premier küszöbén ezeket írta a Magyar Színpad nevű műsorújság hasábjain:
— Szeretném, ha Józsi diák alakjával emléket sikerült volna állítanom azoknak a lelkes muzsikus garabonciásoknak, akik dalukkal, költő lelkűkkel mindig szolgálatában álltak a nagy eszményeknek; akik kóbor-bujdosásukban, lemondó, küzdelmes vándorlásukban mindig a legszentebbet szolgálták: hazájukat, nemzetüket, népük gondolatait. Szívemhez nőtt dalművem többi szereplője is, de Józsi diák alakjában és egy magyar költő verseire írt új dalaimban akartam elmondani, amit belülről mindig éreztem és érzek: magyar vagyok.
Bécs mindig magáénak érezte, dédelgette, megbecsülte. Tíz évvel ez előtt szobrot emelt neki. Ausztriában szinte nincs város, ahol ne viselné valamelyik utca ezt a nevet: Lehár-gasse...
Mi viszont magatartunk. Nem, az istennek sem vesszük tudomásul egy világhírű művész szívét, szavait, szabadsághitvallását! Nálunk röstellkednek a sznobok, hogy százhúsz esztendeje született egy magyar zeneszerző, aki dallamainak megszámlálhatatlan sokaságával csak örömöt adott az emberiségnek.
„Arra törekedtem — mondotta Lehár az említett Gách-interjúban, — hogy melódiáimmal egy boldogabb világba vigyem az embereket. ...”
Ez aztán bűn a javából. Nincs is Magyarországon Lehár Ferenc utca!
Megjelent: Film Színház Muzsika, 1990. április 28. (34. Évfolyam, 17. szám)
(Tényleg nincs Lehár utca Magyarországon?)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LXI)
Lehár és az úgynevezett komoly zene
„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):
„Az a szokatlanul kifejlett muzsikus-temperamentum, mely Lehárt megkülönbözteti a legtöbb konkurensétől, korántsem indítja őt arra, hogy túllépjen az operett területén. Ha akarná, semmi nem állná útját, hogy simfoniettával, szimfóniával vagy más abszolút zenével kísérletezzék. Ám ő megmarad az operettnél, csak éppen olykor kissé szétrombolja az operettnek azt a kevéske maradék stílusát is.” Gondoljunk csak A kék mazúrra, arra az operettre, melynek az „első felvonása több mint két óráig tart, vagyis hosszabb, mint az Istenek alkony első felvonása. S melynek kezdeti háromegyedes ütemét hamarosan félresöpri a muzsikus türelmetlensége, hogy helyet adjon a verismo lármás drámaiságának, Elektra-szerű fokozásoknak, nehéz kórustételeknek, bruckneri fúvós együtteseknek a színpad mögött, rafinált zenekari intermezzóknak a felhőfüggönyös színváltozások alatt. S mindez mégis csak operett akar maradni, hisz ezután a második felvonásban, szinte már csak táncszámokkal találkozunk:”
Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében azt írja, hogy a nem operettszerű zenei eszközök használatáért alighanem a komponista ifjúkori élményei is felelősek. Gyermek- és ifjúkorát át- meg áthatották a hangverseny-és operai élmények. Ha hihetünk a szóbeszédnek s Lehár saját állításának, akkor valóban a Bécsi nők – saját műve (1902) – volt az első operett, melyet életében látott. S az úgynevezett komoly zene iránti vonzalma élete végéig megmaradt.
„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):
„Moritz Rosenthal, a nagy pianista, egy napon meglátogatta Lehárt bécsi lakásán. Bekísérték a zeneszobába, s várakozás közben belelapozott a zongorán tornyosuló kottahalomba. Csupa olyasmit talált, amiket az ember nem várt volna egy operettszerző műhelyében: Richard Wagner összes művei, Liszt, Brahms, Bruckner, Csajkovszkij, Mahler szimfóniái, Weber, Lortzing, Verdi s legfőképp Puccini operái, néhány Schumann-, Debussy-, Ravel-, Stravinsky-, s Szkjabin-kotta, egy füzetnyi Schönberg, a Salome, az Elektra és A rózsalovag zongorakivonata.”
Lehár intenzíven foglalkozott a kortárs zenével is. Jelen volt Arnold Schönberg Gurreliederének ősbemutatóján 1912 februárjában. Óriási siker volt. Február 24-én ezt írta levelében Antal öccsének:
„Rengeteg erő, tudás és tehetség lakozik ebben a kompozícióban. Ám nem adatott meg neki, hogy közvetlenül megérintse szívünket – mint ahogyan Wagner értett hozzá, hogy hasson ránk, megragadjon, és soha többé el ne eresszen bennünket. Talán csak azért van ez így, mert a forma jóval ridegebb: mindig csak egy-egy énekhang vagy a hatalmas zenekarhoz kapcsolódó kórus. Minden esetre rendkívül érdekes este volt.”
Az opera, a „nagy” muzsika iránti reménytelen szerelme újra meg újra arra csábítja a zeneszerzőt, hogy aránytalanul nagyszabású eszközökkel zenésítse meg a jelentéktelen operettcselekményt, s ezt a kritika is a szemére vetette.
Dr. Crusius, Der Fall Lehár. Kritische Anmerkungen zur „Gelben Jacke” (A Lehár-ügy. Kritikai megjegyzések „A sárga kabát”-hoz), Wiener Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1923. XII. 13.:
„Lehár rangos operett-komponista, s kétségtelenül jogos az a dicséret, mellyel szokatlan bőséggel mindig is elhalmozták. Igen erős artisztikus képességekkel rendelkezik, öröme telik a muzsikálásban, vannak dallam-ötletei, s mindenki másnál inkább arra lenne hivatott, hogy siker tekintetében is túltegyen a többieken. Érdekes módon azonban a többiek mindig lekörözik… Lehárt szeretik Bécsben, népszerű ember, nevének, személyíség-értéke van… Másutt több kritikával fogadják, kevésbe elnézőek vele, s korántsem hajlamosak arra, hogy csupán a neve kedvéért magukra sózassanak olyan operetteket, melyek nélkülözik a siker valamennyi kellékét. Lehár stílust szimuláló operettjeiben nincs semmi egység, összekeveredik bennük a nagyopera, a vígopera meg a bárzene. Nagy drámaiságra törekednek, ám tulajdonképpen csak zajt csapnak; az ember gyakran megriad, ha a zenekar a legközönségesebb és legjelentéktelenebb alkalmakkor óriási mozgásba lendül, hogy aztán duplán örüljön, ha Lehár, igazi muzsikus kedvében, valami fürge keringőre vagy ütemes táncra vált át… Ám Lehár esetében még másról is van szó. Aki figyelemmel kíséri az operettjeit, tudja, hogy a legszerencsétlenebb kézzel választja meg librettóit… Már pedig ahhoz aligha férhet kétség, hogy a szövegkönyv a legfontosabb: az, hogy többé vagy kevésbé izgalmas-e, hogy ügyesen van-e megszerkesztve, hogy eredeti-e vagy hétköznapi… ez határozza meg egy operett színpadi értékét. S minél szerencsésebben illusztrálja a zene ezt a szöveget – hogy felemeli-e, vagy netán túlszárnyalja: ez dönti el az egész mű értékét, azt, hogy a mű tartósan fennmarad-e. Ám Lehár vagy nem érti ezt a tapasztalatokon nyugvó aranyszabályt, vagy fikarcnyit sem ért a szövegkönyvekhez.”
Ernst Decsey, Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1923. IV.1.:
„…A csak muzsikus Lehárra jellemző, hogy zenéjét le lehet választani az egyik szövegről, s egy másik fölé lehet ragasztani. Ilyet az Egy éj Velencében-nel vagy A cigánybáróval nem lehetett volna megtenni – igaz, A víg özveggyel sem.”
(Folytatom)
A Hét – 1993. augusztus 27. (35. szám)
A Lehár villa
(…messze megyek édes rózsám, tetőled)
„Gyorsan folyik a Traun folyó vize Bad Ischl városkán át, nem is sejtve, hogy partjának egy helyén megállt az élet. Ezen a parton — amelyet Lehár rakpartnak hívnak — áll egy kétemeletes sárga színű villa: a Lehár villa. Természetesen Lehár Ferenc villája. Régen vágytam, hogy egyszer lerójam tiszteletemet e világhírű magyar operettkomponista emléke előtt, aki 1870- ben Komáromban született, és Ischlben 1948-ban hagyta el a melódiák földi világát. Komáromtól Losoncon, Polán, Bécsen át követtem működési helyeit, s nem nyugodtam addig, amíg az ő legkedvesebb fészkébe, Bad Ischlbe el nem jutottam. Ő mondta, hogy a legszebb zenei ötleteit itt nyerte a csendes kis fürdővárosban az Alpok hegyei között. Császárvárosnak is nevezik, ugyanis a Traun folyó másik oldalán épp a villával szemben van Ferenc József és "Sissi" Austria nevű villája, ahol annak idején eljegyzésüket tartották.
Hölgyvezetőnk sorjában megmutatja a szobákat, aprólékosan megmagyarázza a képek, műkincsek eredetét, jelentőségét. A vásárolt műkincseket Lehár nagy műértéssel válogatta, vagy pedig tisztelőitől kapta: Amerikától Kínáig. Kínától apró porcelánbabákat kapott, emlékezve ezzel A mosoly országa kínai jelenetében szereplő táncosokra. Amerling, Daffinger, Canon, van Dyck, valamint az operettjeiben szereplő énekesek fényképei díszítik a falakat. Magyar énekesnők fotóit is felfedeztem köztük. Az egyiken dedikációként egy sor kottát írt Lehár, alája pedig a következő szöveget: "... messze megyek édes rózsám tetőled." Ez töredék a "Messze a nagy erdő" című dalból, amelyet Fedák Sárinak írt "tisztelete jeléül". Bizony, messzire került Komáromtól, de mint életrajzában írta: megmaradt magyarnak. A falon függő fényképét is így írta alá: Lehár F.
Bécsben egyszer Sophie kisasszonynak meglazult a korcsolyája — ki tudja, véletlenül-e —, s az őt követő Ferenc készséggel csatolta vissza a cipőjére. Természetesen Sophie nem volt hálátlan: a felesége lett. Apuka pedig szöveget írt vejének, aki sikerrel zenésítette meg, s az elindult világhódító útjára. Egymás után komponálta szebbnél szebb operettjeit, keringőit. Pedig amikor Bécsben elnyerte a Theater an der Wien karnagyi állását, a zsűri elnöke felhívta figyelmét, hogy hagyjon fel azokkal a bizonyos keringőivel, mert az nem a legjobb oldala. Így aztán csak azért is megszületett az "Arany és ezüst", meg a többi csodás keringő. 1905-ben a "Víg özveggyel" az élvonalba tört, s megcáfolta azt a hiedelmet, hogy az operett műfaja hanyatlóban van.
Egy intarziás asztalon fekszik üveg alatt a "Mosoly országa" első nyomtatott példánya. A német szöveg fölé pirossal beírva az angol szöveg. Az eredeti kézirat Londonban van. Ott halt meg operettjeinek híres énekese: Richard Tauber. Ma egymás mellett nyugszanak a Bad lschl-i temetőben.
A második világháború után a mester Svájcban tartózkodott, ahol felesége 1947-ben elhunyt. Ő hazajött Ischlbe, ahol díszpolgárrá választották. 1948- ban meghalt. A temető a villától alig 5 percre van. Kimentem. Megtaláltam a síremlékét. A magas fekete svédmárvány felirata: Familie LEHAR. Az előtérben egy nemrég kötött szalmavirág- koszorú fekszik. A szalagon felirat: "Lehár Ferenc emlékére Komárom városa."
Kié volt Lehár? Mindenkié. Magáénak vallja magyar, német, szláv, olasz, mert muzsikája sokgyökerű. Örökzöld melódiáiban a hallgató saját érzéseit ismeri fel. Rajongói pedig jönnek, jönnek, hogy leróják tiszteletüket a zene géniusza előtt."
/SZABÓ ZOLTÁN/
LEHÁR FERENC VILLÁJÁBAN
Salzburgtól keletre, túl a Wolfgang-tavon, túl a Strobl nevű kisvároson, ahol 1945-ben, a béke első napjaiban Theo Lingent, a tüneményes filmkomikust választották polgármesternek; és még azon is túl, Bad lschlben, májusi szombat délután, vagyunk nyolcan-tizen, osztrákok, németek, belgák, magyarok, várjuk a cicerónét, hogy végigvezessen minket a múzeumházzá lett Lehár-villán. A ház kétemeletes, itt áll a sebes sodrású Traun folyó partján, küllemével a század- fordulót idézi.
A vezető késik. A pénztárban addig megvásárolhatjuk P. H. professzor kis brossúráját; benne németül, angolul és franciául a szerző Lehár-impressziói, amelyeket a Bad Ischl-i múzeumház meglátogatás közben szerzett.
Egy pillanatig belgának képzelem magam, beleolvasok a szövegbe, hogy megtudjam, milyen nemzetiségű volt Lehár Ferenc. (Ahogyan Bizet francia, Verdi olasz, Wagner német, Muszorgszkij orosz, Britten angol. ..) „Lehár naquit le 30 avril 1870 a Komorn en Slovaquie” ..
Nem, bárhogyan bogarászom is végig a szöveget (ha franciául, ha németül, ha angolul), nem tudhatni meg, hogy Lehár Ferenc zeneszerző: magyar. Ez a melléknév a hajdani monarchia második jelzőjeként sem szerepel a szövegben.
Tehát „Szlovákiában született,” írja a füzet szerzője; később a Lehár-keringők „bizonyos szláv elégiájáról” szól.
De megérkezett a vezető, elindulunk a földszint és a két emelet rengeteg értékkel zsúfolt szobáin át. Antik bútorok, festmények, szobrok, kristályok, porcelánok, gobelinek, szőnyegek, fényképek és emléktárgyak között.
Nekem (mert már nem belga vagyok!) az tűnik fel, hogy a lépcsőházban, a falon több tucatnyi, egyöntetűen bekeretezett, jobbára azonos nagyságú, egyszínű metszet függ: valamennyi valamelyik híres magyar történelmi festményről készült, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Székely Bertalan és mások műveiről. Vajk megkeresztelése ugyanúgy itt van, mint az Egri nők, mint Hunyadi László siratása vagy Zrínyi Miklós kirohanása.
Örülök a herendi vázának is, amelyet Lehár a Budapesti Filharmóniai Társaságtól kapott ajándékba. A gyönyörű egyedi darab a zeneszerző nevezetes operettfiguráit ábrázolja, színes égetéssel a fehér alapon.
Nekem itt és most a meleg ajánlású Puccini-fénykép is többet mond talán, mint másnak. Láttam a párját Torre del Lagóban, a Puccini-villában, a zongora tetején: a Puccininak dedikált, bekeretezett Lehár-fényképet. Most és itt is kiderül, mennyire becsülte az olasz operakomponista a magyar operett-szerzőt, mennyire tudta, hogy az a maga útján jár, s korántsem foglalkozik „Puccini- dallamok felhígításával,” ahogy ezt egyesek felületesen, de oly szívesen állítják.
Járunk a házban, hallgatjuk a cicerone tájékozott, kellemes, néha derűs, néha meghatott közléseit, várjuk, lesz-e szó Lehár magyarságáról. Nem, erről nincs szó.
A vezetés befejeztekor, megköszönvén a szívességet, lassú és nyilván kifogásolható németséggel szólalok meg:
— Szeretnék hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz. Azt, hogy ki milyen nemzetiségű, nem az dönti el, hol született, vagy mi a vezetékneve. Az ilyesmi: választás kérdése. Lehár Ferencről meg kell mondanunk, hogy — magyar zeneszerző. Nem azért, mert szülővárosa 1870-ben Magyarországhoz tartozott. Nem is azért, mert mi magyarok annak tekintjük. Nem! Ö vallotta magát mindig magyarnak. Szóban és írásban, a legnehezebb időkben is. Például 1942 őszén-telén, amikor hosszú időt töltött Budapesten, hogy a Magyar Operaháznak elkészítse a Cigányszerelem dallamvilágiból komponált operáját, «A garabonciást.» Ez a mű, amely 1943 februárjában került a közönség elé, az 1848—49-es magyar szabadságharcból merítette tárgyát. Lehár Ferenc akkor így, ezzel a történelmi színjátékkal tett hitet magyarsága és a szabadság gondolata mellett. A második világháború után pedig, mihelyt lehetett, jelentkezett a magyar külképviseletnél, hogy magyar útlevelét meghosszabbítsa.
Kérem önt, ezután erről is ejtsen szót a múzeum látogatói előtt. ...
Vezetőnk gondosan följegyezte az adatokat, és megígérte, hogy ezentúl ezekről is beszélni fog.
Valamivel később, a festői helyen fekvő Bad Ischl-i temetőben. Lehár Ferenc kriptája előtt, az első sorban Richard Taubernek, a kiváló tenoristának sírja. Tauber volt a főszereplője több Lehár-premiernek. Mind a ketten ugyanabban az évben hunytak el: Tauber 1948. január 8-án, Lehár október 24-én.
Bad Ischl, július.
Nem messze a Lehár-villától, a Lehár-Stüberl étterem művész-szobájában életnagyságú képek: Richard Tauber, Helge Rosvaenge, Elfte Mayerhofer, Lotte Rysanak fotója mellett ott van Tiboldi Máriáé is. A Fővárosi Operettszínház primadonnája szeptember 5-ig tizenkétszer lép föl a Cigányszerelem című Lehár-operett- ben, a Bad Ischl-i Kurhaus színpadán.
A Salzkammergut-Zeitung július 16-i számában megjelent kritika már tájékozottabb, mint a Lehár-villa ciceronéja: arról is tud, hogy: „a Cigány szerelemből, Innocent-Vincze Ernő szövegkönyvére készítette Lehár Ferenc «A garabonciást» a mester tehát operabemutató ünnepeltje lehetett hetvenhárom éves korában.”
Az előadás műsorfüzete azt is közli, hogy a zeneszerző édesanyja — magyar. ..
(déel)
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.szeptember 19. (25. Évfolyam, 38. szám)
Puccini Lehárnak dedikált fényképe a Lehár Villában,. a dolgozószoba falán ma is megtekinthető. Bad Ischl.
Andreas Ertl & Dominic Tauber visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Isch
Andreas Ertl (Tenor) and Dominic Tauber from London (grandnephew of the famous Austrian tenor Richard Tauber) visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Ischl, Austria. Andreas Ertl performed "Dein ist mein ganzes Herz" in front of the piano, which was a present from Richard Tauber to Franz Lehár (Franz Lehár Villa).
Bad Ischl, Aug. 2015 Video was taped and edited by Alexander Steinhäuser.
(8:25)
A videofilmen az időskálán 2:06-tól bepillantás nyerhetünk a Lehár Villa belső termeibe: Lehár egykori otthonának szobái eredeti bútorzattal és használati tárgyakkal vannak berendezve.
Az épület ma emlékház-emlékmúzeum. A turisták felkereshetik, látogathatják és kalauzolással a Villa három szinten található csaknem összes helysége bejárható.
Bad Ischl - Lehár Villa - kívülről - belülről
Fotogeléria
ŐSZINTE PERCEK A MOSOLYGÓ LEHÁRNÁL
AKIT SVÁJCBA, FRANCIAORSZÁGBA ÉS NÉMETORSZÁGBA HÍVNAK, DE KOMÁROMBAN SZERETNE VEZÉNYELNI...
Lehár Ferenc! A lélek gránit-nyugalma sugárzik a hetvenegy-éves zeneszerző arcáról. Éppen rádiózik, amikor felkeressük a Dunaparti szállóban. Az asztalon apró karácsonyfa, a szálló figyelmes kedveskedése.
— Hogy múltak az ünnepek, mester?
— Családi-körben töltöttem el a karácsonyt. Itt élnek Pesten unokáim és az első utam mindig hozzájuk vezet. Na, aztán persze «hivatalos minőségben» is jöttem. Márkus Lászlónak hoztam el a Cigányszerelem új partitúráját. Ez az operettem egészen új köntöst kap, Innocent-Vincze Ernő írja hozzá a szöveget és a verseket.
— Ha már az operettnél tartunk, miben látja a mester e műfaj hanyatlásának okát?
— Mindenekfelett a rossz librettóban. Higgye el, az operett újra visszanyerné régi szerepét, ha épkézláb szövegeket írnának.
Kitömött dossziét vesz elő fiókjából. Táviratok, ajánlott és expresszlevelek tömege.
— Látja, tudnak rólam mindenütt. Most Svájcba hívnak. Azután Párizsba utazom, ahol már ezernyolcvanadszor játszották a Mosoly országát. Majd Berlinbe kell mennem, hogy legújabb indulómat vezényeljem. Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.
Nem öröm például, hogy Tripolisz első színházának megnyitó műsorán a magyar Lehár Ferenc operettje szerepelt?
— Sokat van együtt magyarokkal a mester Bécsben?
— Igen. Egyébként Réthy Eszternek kirobbanó sikere van. Simó Margit pedig táblás házak mellett játssza operettjeim főszerepeit. Általában a magyar művészek mindenütt az első vonalban szerepelnek.
— Mi a véleménye a magyar filmekről?
— Őszintén megmondom, még egyet sem láttam, pedig hallottam, hogy nagy javuláson mentek át Pesten csak a Ninocskát láttam.
— És Garbo?
— Remek volt. Azt hiszem, mostani szereplése után nagy dilemmában vannak az amerikai filmesek, hogy vígjátékban szerepeltessék, vagy pedig drámában. Többet szeretnék moziba járni, ha több időm lenne. Legtöbbször reggel ötkor fekszem le, annyi munkám van, aztán rövid pihenés után, üzletembe megyek.
— Miért, az is van?
— Igen, Bécsben, zenemű-kereskedésem van.
— Kit szeret a mester a magyar írók közül?
— Harsányi Zsoltot.* Fel akartam keresni, de hallom, hogy szanatóriumban tartózkodik. Ezúton kívánok neki javulást baráti szeretettet
— Még csak egyet áruljon el, mester, mi a titka az állandó jókedvének és boldogságának?
— Megmondom. Az életet mindig úgy vettem, ahogy van és sosem csináltam olyan dolgokból problémákat, amelyekből nem szükséges. És azok közé a ritka emberek közé tartozom, akiknek csak igen kevés ellenségük van. És még egyet. Azért vagyok olyan jó erőben (lekopogja az asztal szélén), mert egész életemben dolgoztam.
— Mégis, ennyi siker és diadal után, mit szeretne megkapni még az élettől?
— Komáromban szeretnék egyszer vezényelni. Szülővárosomat hathetes korom óta nem láttam.
Még megmutatja legkedvesebb karácsonyi ajándékát a Székesfővárosi Zenekartól kapott herendi vázát, amelyen, nagy operettjeinek főbb jeleneteit örökítették meg.
Egy pillanatig még visszanézünk az ajtóból erre a vidám varázslóra és úgy érezzük, hogy a Mosoly országát nem is komponálhatta volna más, mint az örökké mosolygó Lehár.
Horváth Zoltán
FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1942. január 2. (5. Évfolyam, 1. szám)
*Harsányi Zsolt (1887-1943), író, újságíró, műfordító, színigazgató.(Megj., A.)
Lehár villa a Traun partján - Bad Ischl
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LX)
Az első Lehár-életrajz
Lehár 1920 és 1924 között gyors egymásután nyolc operettet komponált illetve saját művét dolgozta át és mutatták be Bécsben meg Olaszországban. Ezek a következők voltak: A kék mazúr (Die blaue Mazur); A tangókirálynő (Die Tangokönigin) – a Tökéletes feleség átdolgozása; a Tavasz (Frühling), A három grácia (La danza delle Libellule) – Milánónak; a Frasquita; A sárga kabát (Die Gelbe Jacke) – a később átdolgozott és A mosoly országa változatában világsikert elérő darab; Libellentanz - A három grácia német változata; a Clo-Clo (ezt az Operettszínházban Apukám címen mutatják be, aztán ötven évvel később a Magyar Televízió készít zenés adaptációt a darabból: A vörös macska)
Közben az 1923-24-es bécsi színházi szezon jelentős volt Lehár életében. Ez idő tájt találkozott utoljára Puccinival, aki Tonio fia társaságában autóval kelt át az Alpokon, hogy jelen legyen az ünnepélyes keretek között színre került Manon Lescaut-ja bécsi bemutatóján. Meghalt Karczag Vilmos, a Theater an der Wien igazgatója, akivel Lehár az első operettje, a Bécsi nők 1902-es bemutatója óta szoros munkakapcsolatot ápolt; Hubert Marischka váltotta a teátrum élén, akivel már nem értették meg ennyire egymást.
Otto Schneidereit Lehár-könyvében úgy fogalmaz: Karczag halála megpecsételte egy operettkorszak végét – mely nem utolsó sorban Lehár jegyében is állott. S mintha pontot akarna tenni e korszak végére, éppen ekkor jelenik meg Ernst Decsey tollából az első Lehár-életrajz.
Lehár Ferenc: Meine Biographie und ich (Az életrajzom és én) – Neues Wiener Journal, Bécs, 1924. IV. 20.:
„Kellemes érzés – nem akarom adni a fölényest - , ha az ember ilyen szép könyvet lát, mely mások hasznára és okulására, megint mások bosszúságára írja meg az egész élettörténetet, s az ember azt mondja magában, ez a te regényed, a te életed, a műveid, a muzsikád regénye. Nem hiába éheztél, nem hiába fáztál fiatal korodban Prágában, érdemes volt éjszakákon át gyakorolni a hegedűn, és tíz krajcár vacsorapénzből megélni. Nem hiába koptattad lyukasra a cipőd talpát, hogy valami álláshoz, valamiféle szövegkönyvhöz jussál, nem hiába előszobáztál az igazgatói irodákban – a sors megtette, amit az emberek oly ritkán tesznek: meghálálta fáradozásaidat…Franz Lehár! Ha felütöttem a könyvet, az arcképem véltem látni, s mégis egy más, egy ismeretlen Lehár volt az, aki rámkacsintott: egy olyan Lehár, aki bennem rejtőzött, s akit az életrajz írója fedezett fel. A magunkfajta ember ki tud találni egy dallamot vagy egy gyújtó hatású ritmust, fénylővé teheti a zenekart, de hogy mindez miért, mitől és hogyan történik – azt nem tudjuk. Szükségünk van hát az életrajzíróra, arra az emberre, aki nem röstelli a fáradságot, hogy megmagyarázza! Most már persze tudom, micsoda remek fickó ez a Lehár, honnan veszi a ritmusokat és a zenekar fénylő hangjait; s hogy miért voltak éppen a nők – szerencsétlen, hallgatásra ítélt nők – azok, akik megbecsültek engem, s kiknek elhallgatott érzelmeinek hangot adtam a Lehár-keringőkben! Azt is kiolvastam a könyvből, hogy életem kalandjai tulajdonképpen olyanok, mint egy operett vagy egy film. Hogy elbámultam! Istenem, mi minden is történt! Mennyi tűz, mennyi hamu!...”
Decsey könyve 1924 elején jelent meg. Ugyanebben az évben halt meg Giacomo Puccini, s vele sírba szállt egy jóbarát. Az életrajzot közvetlenül megelőző és a közvetlenül rákövetkező évek valamiféle cezúrát jelentettek Lehár életében. 1921-ben meghalt Leo Stein, A víg özvegy szövegkönyvének társszerzője; 1923-ban meghalt Karczag, 1924-ben Puccini, 1925-ben Leo Fall, akivel egész fiatal kora óta volt jó barátságban. Az életrajz megjelenése idején Lehár ötvenöt esztendős volt: olyan életkorban, amikor az ember elgondolkodik eddigi élete felől.
(Folytatom)
Kapcs. 542. - 545. sorszámok
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
Rábukkantam egy cikkre, mely a fiatal Lehár losonci éveiről szól - érdemes ide beírnom, ezzel az adalékkal visszakanyarodni az életút ismertetésében.
LIX.
- A Hét - 1966. augusztus 14. (33. szám)
„Losonc zenei élete” részlet a cikkből ("Beszélő múlt" cikksorozatból)
LEHÁR FERENC 1870. IV. 30-án Komáromban született, s mint 20 éves fiatalember került Losoncra és a losonci 25. gyalogezred híres katonazenekarának karnagya lett. Öt évig élt Losoncon, hogy innen Szarajevón, Pólán, Trieszten keresztül eljusson Budapestre, majd Bécsbe. Lehár melódiáival és magával a szerzővel 1943-ban, a budapesti Operában találkoztam, a „Garabonciás“ előadásán. A magyar szabadságharc romantikus levegőjével telített darab előadásakor a zenekart az akkor már 73 éves Lehár maga vezényelte. Majd ötven év távlatából emlékezett vissza a ma már teljesen ősz, de még mindig daliás külsejű Lehár Ferenc losonci szép napjaira.
A „Losonc és Vidéke“ 1890. október 12-i számában Lehár Ferenc első hangversenyéről számolt be: „A házi ezredünk zenekara új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen magánhegedű játékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.“
Az első losonci hangversenyt aztán az eltelt 5 év alatt számos követte. Itt mutatta be először pl. a „Perzsa Induló“ c. hangversenydarabját, a „Korallajkák“ c. polkamazúrt, s „Tarkaságok a hangok világából“ és a búcsúhangversenyén bemutatott „Az utolsó üdvöz letek“-et.
Abban az időben nem volt népszerűbb embere a városnak és környékének Lehár Ferencnél. A feltűnően csinos és szimpatikus Lehár népszerűségét fokozta kitűnő modora és nagyszerű társalgási képessége. Mondanunk sem kell, hogy a nők körében is közkedvelt volt. Szerelmét, Czaczula Amáliát azonban a főtisztviselő apa nem volt hajlandó katonakarnagyhoz férjhez adni. A fiatalok szerelme azonban tartós maradt, Málcsival, annak haláláig leveleztek. Losoncon írta Lehár pl. ezt a szép nótát is:
„Már Losoncon végigmenni nem lehet,
Mert azt mondják, hogy szeretőt keresek,
Nem kell nékem, van már nékem egy barna,
Jobbról-balról, bal válláról
Göndörödik a haja.“
Legutóbb Kristóf Károly budapesti író operettben dolgozta fel Lehár Ferenc losonci tartózkodásának, szerelmének történetét. Az operettet — már csak a közismert, fülbemászó Lehár-melódiák miatt is — nagy sikerrel játsszák Nyugaton. Lehár losonci tartózkodása alatt rengeteget szerepelt a nyilvánosság előtt. Különösen sok jótékony célú hangversenyen vett részt, s ezeken egyszer mint karnagy, másszor szólóhegedűsként, vagy mint a losonci vonósnégyes aratott nagy sikert.
Búcsúhangversenyére 1894. március 4-én került sor, amelyről a kor helyi krónikása többek között így ír:
„Hogy milyen közkedveltségnek és népszerűségnek örvendett Lehár karnagy, mutatta azon körülmény, hogy a búcsúhangversenyére összesereglett — úgyszólván egész Losonc. A Vigadó nagyterme szűknek bizonyult, mert még a melléktermekbe is beszorultak a búcsúzásra eljött emberek..." — „A saját szerzeményű hegedű-szólót (Az utolsó üdvözletek) a hangverseny végén meg is kellett ismételnie.“
Ekkor búcsúztatták nyilvánosan ifj. Lehár Ferencet Losonctól. Thaisz Lajos tanítóképezdei tanár lelkes szavak kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a gazdagon aranyozott ébenfa karnagyi pálcát, melynek felső végét tömör kis lant ékesítette, és melynek közepén a következő ajánlat volt bevésve: „Ifj. Lehár Ferencnek — Losonc város hölgyei“. Majd a vonósnégyes keretbe foglalt csoportfényképét nyújtották át neki. A zenekar tagjai szeretetük és tiszteletük jeléül egy értékes gyémántgyűrűvel lepték meg.
„A válás keserűségét — írja a losonci krónikás — tehát iparkodtak tisztelői és barátai tőlük telhetőleg megédesíteni. Életútjain kísérje mindig szerencse és tartsa mindig hű emlékeiben losonci jó barátait és tisztelőit.“
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LVIII.)
Lehár 1922. január végén Bécsben, a Kabarett Hölle (Pokolkabaré) bemutatta egy egyfelvonásosát. Tavasz volt a címe a kellemes, csak néhány zeneszámmal tarkított művecskének. Alig néhány hónap múlva pedig – május 11-én sor került a Frasquita bemutatójára a Theater an der Wienben. Hogy mi volt a véleménye a szövegkönyvről, azt Lehár elmondta egy, a Volkszeitungnak adott interjúban:
„Jól tudom, nem lesznek megelégedve a Frasquita szövegkönyvével. Megint egyszer a szememre fogják hányni, hogy túl tragikus vagyok. hogy a téma drámai mozzanatai szétfeszítik az operett természetes kereteit; hogy ez már egyáltalán nem is operett! Arra kérem azonban önöket, vegyék figyelembe az én álláspontomat is. Egyszerűen zenét írtam egy librettóhoz, amely zeneileg érdekelt, gazdagon megtermékenyítette a fantáziámat. Ezután zeneművé fogtam össze a jeleneteket és a szövegeket. Ha Theater and der Wie igazgatósága előadja a darabot, és üzleti megfontolásból az írja ki: ’Lehár Ferenc operettje, akkor ez Karczag direktor úr dolga, nem az enyém.” /Lehár Ferenc szavai, idézi Julius Stern, Volkszeitung, Bécs, 1924. III.9./
A kritika most is ironikus felhangokkal szól a szövegkönyvről, és ezúttal is dicséri Lehár „talentumát”:
Neues Wiener Journal, Bécs, 1922. V. 13.
„Humor helyett mélabús erotikát és mázsányi tragikumot kapunk, ami csak akkor volna indokolt, ha erre a téma okot adna… Willner és Reichert urak szeme előtt alighanem valami Carmen lebeghetett. Ám ez a Frasquita csak végszóra lesz démoni és csak a fináléban lesz elvetemült.”
„Nagy művészetének teljes nagysága a helyzetek zenei aláfestésekor tűnik elő. Drámai hangzatokat talál a színpadi szenvedélyekhez; különösen a javára írandó, hogy kerüli a harsogó Carmen-ritmusokat és a túlzó szilajságot. Ismét azt tapasztaljuk, hogy fölényes tudással uralja az összes zenei formát… Művészi tudása kiéli magát egy lassú keringő-ritmusú, nagy, lírai motívumban, akárcsak a lendületes tuttikban s egy kulturált líraiságú elbűvölő dalban.”
Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1922., V. 13.
„A muzsika igyekszik emberileg hitelessé tenni a Frasquita pszichológiailag és karakterológiailag félresikerült konstrukcióját. Azon van, hogy kápráztató szertelenségével s rábeszélő képességével hitelesként tüntesse fel a szövegkönyvet. Ám a Frasquita zenéje az igazságnak csupán az illúzióját nyújtja.
Ám legalább megtalálható itt mindaz, ami egy verisztikusra modernizált könnyfakasztó operetthez kell: cigányszerelem és késelés, spanyol éjszakai élet vidékies-erkölcsös kabaré varázzsal s megzavart meztelen táncosnőkkel, s végül Párizs, az isteni város, hátterében a farsang tumultuózus vigalmaival! Lehár mindezt igen komolyan és lelkiismeretesen fogja fel; szinte látjuk, milyen kényszeredetten iktatott be vidám dallamokat, ahol a cselekmény mellékszála ezt megköveteli.”
LIX.
Zenekari demonstráció volt a Theater an der Wienben a Frasquita előadásán - Lehár vezényelt.
/Neue Freie Presse, Bécs, 1922. X.4./
„Sűrűn telt házunk volt, Richard Tauber, a drezdai állami operaház tenoristája énekelte Armand szerepét.
Teljesen gyanútlanul mentem a zenekarba. A második felvonás előjátékáig semmi különös nem történt. Felemeltem a karmesteri pálcát. Az első ütem – a zenekarnak egy fortissimóval kellett volna kezdenie – csupán pianissimo hangzott. Néhány ütemmel tovább vezényeltem, s halkan megkérdeztem a koncertmestert, hogy vajon mi történik itt. Ám nem kaptam rendes választ, amire lekopogtam a zenekart. A közönséghez fordultam és így szóltam: itt valami van, ami vagy ellenem irányul, vagy az igazgatóság ellen. Így nem mehet tovább az előadás! Akkor mondta nekem az egyik zenekari tag, hogy az üzemi tanács megbízottja passzív rezisztenciát rendelt el. Felszólítottam őt, legyen tekintettel a fizető publikumra, és engedje meg, hogy az előadás baj nélkül tovább menjen. Hangosan vitatkoztunk, úgyhogy a közönség mindent hallott. Számos néző odasietett a zenekar korlátjához, s erélyesen felszólították a muzsikusokat: játsszanak tovább. A közönség felé fordultam, és azt mondtam: bérkérdésekről van szó; a muzsikusok pedig elmagyarázták, hogy a bérüket huszonöt százalékkal akarják csökkenteni. Értesüléseim szerint ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az ezzel kapcsolatos tárgyalások még be sem fejeződtek! A zenészeknek meg azt mondtam: a közönség fizetett, joga van hát a tisztességes muzsikára! Csak akkor vagyok hajlandó tovább dirigálni, ha az üzemi tanács kijelenti, hogy a szokott módon, rendesen fognak muzsikálni. Rendben van, felelték, a zenekar játszani fog. Így válaszoltam: ez nem elég, jól is kell játszani! A közönség tapsolt, hevesen szidták a zenekart, és határozottan követelték, hogy játsszanak tovább! Erélyes fellépésének hatására a zenekar bizalmija beleegyezett, hogy az előadás baj nélkül menjen végbe; s a zenekar valóban jobban játszott, mint valaha.”
(A következő napokban sikerült elsimítani a konfliktusokat, s a pénz stabilitása is hatással volt a rendeződésre. Ám még sokáig nagy volt a nyomor, s ezzel kétségtelenül mindenkinek szembe kellett néznie így vagy amúgy – még Lehár Ferencnek is) – írja Lehár könyvében Otto Schneidereit. /Zeneműkiadó, 1988/
(Folytatni fogom)
Egyszer megírtam itt, hogy Boros Attila milyen lelkesedéssel nyilatkozott A víg özvegy operett nagyszerűségéről, amikor a Bartók Rádió munkatársaként a New York-i Metropolitan Operaházból élőben közvetítette az előadást; mennyire lelkendezett az első és a második finálé operai igényű zenéjének, együttesének fantasztikus tolmácsolásáért, amit ilyen szinten még soha addig nem hallott még...
Nagy Ibolya szerkesztő-műsorvezető Boros Attilával beszélget ezen a héten a Dankó Rádióban, a Túl az Óperencián című operettműsorában – a Magyar Rádió egykori szerkesztője érdeklődéséhez különösen közel áll Lehár Ferenc és zenéje, így a mai adásban a világhírű magyar komponista művei kerültek a beszélgetésük középpontjába és persze csupa Lehár-felvétel bejátszása.
"A mosoly országa" - Ray Conniff együttesének átíratában, big bandre hangszerelve hallottuk a híres dalt: „Vágyom egy nő után…”
A víg özvegy – Nyitány –a Bécsi Filharmonikusok zenekarát maga Lehár dirigálja stúdiófelvételen
Lehár-ritkaságok következtek:
Első operájából - Tatjana („Kukuska” – 1896, Lipcse) - két részlet csendült fel Dagmar Schellenberger és Herbert Lippert énekében, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát Michail Jurowski vezényelte. (CPO – CD CATALOGUE NUMBER: 999 762)
I. az 1. felv. fináléja – elbúcsúznak a szerelmesek, elszakadnak egymástól
II. Az opera zárójelenete – újra találkoznak a szerelmesek, de a hóvihar belepi őket és együtt halnak meg („szerelmi halál”)
Lehár írja darabjáról:
„Egy orosz katona beleszeret egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek.
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát.” (Boros Attila felolvasta ezt a Lehár-idézetet a rádióban. (Lásd, Lehár-topicban is: Kapcs.: 547 – 552. sorszámok)
Lehár két kevésbé ismert keringőjének felvétele következett a műsorban, archív felvételről,1943-ból:
- Pikantériák
- A városi park szépei;
Lehár első operettjeinek egyike volt a mitológiai környezetben játszódó „A bálványférj” (Der Göttergatte)– A víg özvegy keletkezése előtti évben – 1904 - komponálta a zeneszerző, ami még nem kifejezetten sikeres darab, de vannak benne olyan betétszámok, melyekre felfigyeltek már a kritikusok is. Az operettből Amphitryon áriáját Anton Dermota énekli, a világhírű Mozart-tenor – ezt az egyetlen áriát vették fel háborús körülmények között,1945. március 15-én földalatti bunkerben (Km. Wiener Rundfunkorchester & Chor, vezényel: Max Schönherr) – historikus felvétel 1945-ből, néhány héttel a II. Világháború befejezése előtt, amikor Bécs még megszállás alatt állott… (CPO – CD Catalogue No: 7770292)
A Bécsi Filharmonikusok 1942-ben ünnepelték 100 éves évfordulójukat. Lehár egy dalt írt Bécsről a Filharmonikusoknak, el is készült a felvétel, ő vezényli a zenekart és a szólistája: Réthy Eszter. „Bécs, Te vagy a világ szíve” – ezt a dalt is hallhattuk az adásban.
Lehár Ferenc filmzenét is írt! 1933-ban mutatták be az „Alexandra nagyhercegnő” filmet, melyhez ő írt zenét és kedvenc tenoristája, akinek számos operettet írt,
Richard Tauber énekel benne egy betétdalt. Most ez a ritkaság következett a mai adás zenéi között: Az ismeretlen Lehár című lemezen van rajta.
Lehár Ferenc: Magyar Táncfantázia – a legeslegelső Lehár-szerzemények egyike, amit akkor komponált a szerző, amikor még fiatalon Polában volt katonakarmester - egy ismert magyar dallam szólal meg a zenében, és fontos szerepet kap benne a hegedűszóló. (A felvétel 1944-ben készült a Bécsi Rádió Zenekara előadásában, vezényelt Max Schönherr.)
A délelőtti adás ismétlése ma 18 és 19 óra között hallgatható meg a Dankó Rádió Túl az Óperencián műsorában.
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LVII.)
Lehár Ferenc 1920. április 30-án ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebben az évben mutatták be Bécsben, majd Berlinben is, a zeneszerző új operettjét, A kék mazúr-t. De az az esztendő még mindig magán viselte a Nagy Háború okozta gazdasági károkat, és a pénzromlás is tetőzött – ez az állapot Lehárt is érzékenyen érintette, megnehezítették az életét s a munkálkodását.
Lehár megint álinterjúhoz folyamodott, a szükséghelyzete ismét arra kényszerítette, hogy felhívja önmagára a nyilvánosság – vagy legalább a hatóságok – figyelmét.
„ Mit lehet a nyilvánosság előtt elmondani? Ha az ember elmondja, hogy az entente egyik országában sikerrel játsszák a műveit, bizonyos lehet afelől, hogy valamelyik hivatalnok élvezettel kiollózza ezt a hírt s átküldi a tiszteletre méltó adóhivatalnak… Még nagyobb a veszély, ha az ember közhírré tenné, hogy eleget kíván tenni ama számos külföldi meghívásnak, melyek a legkülönfélébb országokból érkeztek, s netán el is vezényelné egyik-másik művét Angliában vagy Amerikában. Ezt persze nem úgy minősítenék, mint a bécsi operett propagandáját, hanem mint az adócsalás szándékának cáfolhatatlan bizonyítékát. Engem tárt karokkal fogadnának, minden országban igyekeznének olyan kellemessé tenni ott-tartózkodásomat, amennyire csak lehet….. (Sajnos azonban) a magamfajtában hatalmas adag lokálpatriotizmus lakozik, s nem akar Bécstől megválni!” (Holott) a nemzetközi hírű művész végigvesződi mindazt, ami ráméretett, annyi adót fizet, hogy belekékül, s él azzal a kitüntetéssel, hogy minden este más és más jótékonysági ünnepélyen szerepelhet, hogy így hasznosítsa drága idejét. Mindezért az a hála, hogy a múltkoriban valamely egyén felcsöngette a házmestert s azt üzente általa, hogy nem szabad éjszaka a villanyt égetni.”
Otto Schneidereit többször hivatkozott és idézett könyvében („Lehár”) áll, hogy ezekben az időkben a komponista tagja lett a Drámaírók és Zeneszerzők Uniójának, sőt 1919-től tagja volt egy berlini szervezet – a Német Színiírók és Színikomponisták Uniója – elnökségének is. Eleinte kissé magányos volt a sok író közepette, ám hamarosan más zeneszerzők is csatlakoztak az unióhoz, Richard Strausszal és Eduard Künnekével az élen.
Azokban az években egyre szorosabb lett a kapcsolat a német nyelvű Berlinnel. Az operettpiac lassanként egyre inkább erre a városra figyelt, s ebben a bécsi városatyák nem voltak vétlenek.
Lehár erről a témáról is nyilatkozik az említett álinterjúban:
„Az operett iránti szeretetéről tett tanúbizonyságot nemrég a városi közigazgatóság pénzügyi osztálya. Nehogy az operett túl kényelmesen elterpeszkedhessék Bécsben – amitől Isten óvjon -, az a kitüntetés érte az operettszínházak igazgatóit, hogy kétszer annyi vigalmi adót fizethetnek, mint az összes többi színház. Ez arra volt jó, hogy egyértelműen kitűnjék: a bécsi operett nem műfaj, hanem giccs. Gyakran voltam különböző üléseken, ahol az akkori pénzügyi tanácsos kioktatott, hogy túl sok operettet játszanak Bécsben, amiért is ajánlatos volna, ha néhány operettszínház végleg bezárná kapuit.”
(Forrás: F.L.: Operettendämmerung (Az operett alkonya), Neues Wiener Journal, Bécs, 1920. XII. 25.)
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LVI.)
Folytatom Otto Schneidereit Lehár című életrajzi könyvében olvasható, a zeneszerző életútját és a művészi pálya fontosabb állomásait, történéseit leíró - dokumentált forrásokból származó - közlések idézését.
Miután kiderült a „turpisság”: az álinterjú szerzőjének kiléte, Lehár nem tehetett egyebet, még egyszer meginterjúvoltatta magát, ezúttal már komolyan. A Neues Wiener Journal munkatársának [Karl Marilaun: Bei Lehár (Lehárnál) – Bécs, 1920. III.7.] a kósza szóbeszédeket cáfolva a következőket nyilatkozta:
…1919 ősze óta „itt is, ott is elhangzott ellenem a vád, hogy elhagyom Bécset, és felveszem a cseh állampolgárságot. Légből – méghozzá nem is valami jó levegőből – kapott szemrehányás, hiszen jómagam sohasem dédelgettem ilyesfajta terveket.
…Nem vagyok bécsi, hanem Komáromban születtem, Prágában jártam a konzervatóriumba, s apám révén német-cseh vagyok. Soha életemben nem törődtem ezzel a hivatalos illetőséggel; a legtöbb ember osztráknak tekintette magát, s ott volt otthon, ahol dolgozott; jómagam, jócskán véletlenszerű cseh illetőségem ellenére, húsz esztendeje meglehetősen jó bécsi polgárnak tekintettem magamat… Abból a tényből, hogy megváltozott körülöttünk a világ, s hogy apám révén olyan okmánnyal rendelkezem, amelyik egyik napról a másikra külföldit csinált belőlem, aligha lehet vádat kovácsolni ellenem. Már csak azért sem, mert sohasem titkoltam, mily sokat köszönhetek Bécsnek, s mily jól érzem magamat itt; még olyan körülmények között is, amelyek éppenséggel nem könnyítik meg annak a szándéknak a megvalósítását, hogy bécsi legyek s az is maradjak.”
A Neues Wiener Journal újságírója arra is kíváncsi volt, vajon mire véljék az olvasók, hogy Lehár neve rajta volt a bécsi operett-komponistáknak azon a listáján, akiket egy terepszemlére érkezett New York-i impresszárió ugyancsak szívesen elvitt volna magával Amerikába?
„Ami ennek az úrnak a tárgyalásait illeti: nem tudtam, mire szánták el, mire kötelezték el magukat a kollégáim. Csak annyit hallottam, hogy szó esett Oscar Straus, Leo Fall és Kálmán Imre amerikai turnéjáról. Nekem is felajánlották, hogy odaát vezényeljem el a műveimet, s hogy ebből a célból utazzam egyelőre New Yorkba, ami az itteni több évi idegeskedés után korántsem tűnhetett nemkívánatos változatosságnak. Kötelező megállapodásra azonban nem tudtam rászánni magam… Soha eszembe nem jutott, hogy feladjam bécsi otthonomat; mivel azonban a háborús viszonyoknak addigra többé-kevésbé vége volt, a külföld pedig érdeklődött a bécsi zeneszerzőknek az elmúlt években keletkezett művei iránt, érthető, ha mi is vágytunk arra, hogy ennyi idő után ismét körülnézzünk kissé a nagyvilágban. Úgy hírlett, odaát a háború idején is volt érdeklődés a bécsi operett iránt, méghozzá nem is csak plátói érdeklődés. Jómagam – akkoriban, 1920-ban – nem tudtam, előadtak-e valamit a munkáim közül Amerikában, s ha igen, mit. Nem is volt ellenemre, hogy az amerikainak nem bojkottálták a zenémet. Annyira megörültem minden egyes művem előadásának, hogy nemigen fájdítottam a fejemet az odaátról esetleg elmaradt tantiemek miatt. S valószínűleg a kollégáim sem igen vélekedtek másképp erről, elvégre elégtételül szolgálhatott az a tudat, hogy legalább a bécsi zene nem került a világháború veszteséglistájára. Meglehetős szükségünk is volt erre az elégtételre, hisz bármekkora sikerünk volt is édes hazánkban, mégis nap mint nap azt hallottuk, hogy a bécsi operett-műfaj művészi szemszögből nem veendő komolyan, mert csupán néhány spekuláns fércműve… Bizony jól jött nekünk, mind a zeneszerzőknek, mind a szövegkönyvíróknak, ha a külföld rehabilitált bennünket, s újjáélesztette öntudatunkat. Mert hát olyan nagyon művészietlenek, ötlettelenek és minden szellem híján valók mégsem lehettek azok a művek, ha az egész világon kiharcolták maguknak a jóakaratú megítélésre és figyelemre való jogot.”
(Folytatni fogom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LV.)
Lehár álinterjút ír.
/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár; Zeneműkiadó, 1988/
Az I. világháború befejezését követően magasba szökő infláció járta, ami Bécs város lakosságát sem kímélte. Aki teheti, más országba utazik és ott telepszik le addig, amíg átvészeli ezeket a nehéz időket. Mendemondák terjengtek arról, hogy Lehár is otthagyja Bécset és élhetőbb országba teszi át otthonát, már csak azért is, mert a háborús évek és az azt követő első esztendők gazdasági problémái az osztrák lakosságot és ezáltal őt is érzékenyen érintették: a szén hiányában Bécs didergett, a színházak hidegek maradtak, Lehár lakása is fűtetlen maradt és a zeneszerző megfázott. A sajtó is felkapta ezt a hírt. 1920 januárjában Lehár kényszermegoldáshoz folyamadott. Mivel senki nem állt melléje, egymagában lépett a nyilvánosság elé. Álinterjút írt egy meg nem nevezett beszélgetőpartnerrel, s meg is jelentette a Wiener Allgemeine Zeitungban. Nem létező partnerével „mesternek” szólíttatta magát, s elmondatta vele, hogy ő – Lehár - „Bécs legnagyobb operettkomponistája”.
Mivel a cáfolat köztudomásúan a közlés legdiszkrétebb formája, Lehár cáfolta azt a rémhírt, hogy el akarja hagyni Bécset. Abban reménykedett, hogy e fenyegetésnek szánt álhír révén javíthat valamit szorongatott helyzetén. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy lakását nem tudta fűteni; éjszakára még a villanyt is kikapcsolták! Márpedig Lehár éjszaka dolgozott, s e korlátozás az elevenébe vágott.
Lehár így folytatja:
„Egyelőre mégis Bécsben maradok – közölte a képzelt riporterrel -, elvégre megszerettem ezt a sárfészket. Akkor is, ha az utóbbi időben roppant barátságtalanul néz ki, s ha a körülmények egyre vigasztalanabbak is; akkor is, ha a bécsiek, az alacsonyrendű giccs alapján ítélkezvén, még mindig nem tekintik az operettet művészetnek; akkor is, ha a szellemi munka valutájának értéke napról napra csökken! Mindaddig, amíg Bécsre nem potyognak mennykövek az égből, s amíg akad a munkástanácsnak olyan tagja, aki az én melódiáimat fütyüli, addig itt maradok. Külföldön persze…! Micsoda csábos ajánlatok érkeznek onnan, a földi paradicsomot kínálják a fűtetlen lakás helyett, kitüntetéseket és sok más egyebet. Egyelőre Bécsben maradok…”
Az álinterjú során szót ejtett későbbi terveiről is, s néhány egyértelmű figyelmeztetéssel arra igyekezett rábírni Karczagot, hogy a Pacsirta mellett műsoron lévő, más szerzőktől származó operetteket igyekezzék minél hamarabb átvinni a Raimund-Theaterbe, hogy jusson hely Lehár következő műve számára.
Ezt írja többek között:
„Készen áll a Kék mazur. Hogy hol fogják játszani? Egyelőre még bizonytalan. Netán Bécsben? Vagy előbb még valahol máshol? Akárcsak a Pacsirtát annak idején Budapesten! Mindenesetre jön, jön, jön az új Lehár, „az” operett, nem egyszerűen „egy” operett… S van még egy kínai operett is, amelyet már csak hangszerelni kell. Meg egy spanyol tárgyú, amelynek készen van a zongorakivonata.”
Persze az Allgemeine Zeitungban közölt nyilatkozat (Bécs, 1920. január 29.) nem sokat segített. Bosszantó baleset történt: a szedő az álriport végére odatette a kéziraton olvasható „F.L.” monogramot. Lehár nem tehetett egyebet, mint hogy még egyszer meginterjúvoltassa magát – ezúttal már komolyan…
(Folytatom)
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LIV.)
Említettem a Csillagok bolondja című Lehár-operettet, amelynek bécsi bemutatója már az I. Világháború időszakára esett (1916. január 14.). A komponista ezután két évig nem komponált újabb zenés színpadi alkotást. Rá is hatással voltak a háború szörnyűségei. Inkább vezényelte saját műveit, azokban az országokban és színházakban, ahol bemutatásra, játszásra kerültek. Így például 1917 áprilisában Lehár eljutott Konstantinápolyba – a mai Isztambulba -, ahová Paul Guttmann, az Éva bécsi rendezője szervezett operett-vendégjátékokat, s ott vezényelte az Éva előadását a Vörös félhold – a Vöröskereszt törökországi megfelelőjének – javára. Vendégszerepelt továbbá Zürichben és Budapesten is.
Otto Schneidereit írja Lehárról szóló életrajzi könyvében, hogy magának Lehárnak sohasem kellett közvetlenül szembenéznie a harci eseményekkel. Többször adott koncertet a fronthoz közeli területeken – ezt el is várták tőle – frontkatonák vagy sebesültek előtt. 1916 tavaszán meghívást kapott a lipcsei operettszínháztól a Luxemburg grófja néhány vendégjátékának dirigálására; a vendégjátékok színhelye a franciaországi Lille volt.
Lehár így emlékszik vissza ezekre az ott töltött napokra és a háborús időszakra:
„1916 pünkösd vasárnapján indultam útnak, s Belgiumon keresztül érkeztem Észak-Franciaországba. Útközben, francia földön, mindenütt láttam a franciák heves ellenállásának nyomait. A Hotel Royalban szálltam meg, ahol érkezésemkor átadtak egy kenyér- és egy húsjegyet, 60 gramm értékben. Első látogatásomkor a stuttgarti Hofoper adta elő A mesterdalnokokat… A szünetben kizárólag tiszteket láttam az első sorokban, a többiben, fel egészen a karzatokig, a legénység ült. 16-án került sor Luxemburgom előadására. Mindenki a legnagyobb lelkesedéssel játszott, telt ház előtt. Egy piano-helyen géppuskaropogást lehetett hallani, jelezve, hogy ellenséges gép köröz a város felett. Előadás után megtudtuk, hogy lelőttek egy angol gépet. Éjszakánként rendszeresen feldübörögtek a lövegek, közben egyhangúan kattogtak a gépfegyverek. A láthatáron vörös villámok cikáztak, aztán világítóbombák tűntek fel az égen. Ottlétünk alatt hangversenyt adtunk egy kórházban is. A lipcsei színház művészei elénekelték a Fritz Löhner szövegére írt ellenállási dalomat (Trutzlied), melyet a német császárnak ajánlottunk, továbbá dalokat adtak elő az Évából és a Luxemburg grófjából…
Mielőtt elutaztam, meg kellett ígérnem, hogy ősszel újra eljövök, és eldirigálom az Évát és a Cigányszerelmet. Visszautaztomban megálltam Brüsszelben is, mivel megtudtam, hogy egy elsőrendű társulat éppen a Luxemburg grófját játssza, francia nyelven. A minden ízében párizsi minta szerint rendezett előadás igazán dicséretre méltó volt…”
(Forrás: Rückkehr Franz Lehars aus Lille. Ein Gespräch mit dem Komponisten (Lehár Ferenc visszatért Lille-ből. Beszélgetés a zeneszerzővel), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. IX. 28.)
Lehár a Pacsirta komponálásával a „Nagy háború” utolsó éveiben kezdett el foglalkozni; Martos Ferenc szövegíró, régi barátja Budapestről, ajánlotta figyelmébe szövegkönyv-tervezetét, ami azért is megtetszett neki, mert az idillikus, falusi környezetben játszódó darab témája szerint „ahol a pacsirta dalol, ott béke honol, oda nem érnek el a kor vad viharai. Ott, az isten háta mögött feltárul az a boldogság, melyre annyira vágyik a hajszolt életű városi ember” (Forrás: Die Elegante Welt, Berlin, 1919. III. 12.)
Gál Róbert pedig arról ír Lehár könyvében (Óh, lányka, óh, lánykám…; Rózsavölgy és Társa, 2006), hogy röviddel Ferenc József halála után, 1917. február 7-e és március 19-e között, a második szénszünet idejére be kellett csukni a Király Színházat. Előre tervezni, igényes műsorpolitikát kialakítani és végrehajtani már nem lehetett. Nagy pénzügyi nehézségek árán sikerült bemutatni 1918 február elsején Lehár új darabját. A korábban színre vitt operettek díszletelemeit használták fel, illetve jelmezeibe öltöztették a művészeket.
A pesti ősbemutatót nem sokkal később (március 27. Theater an der Wien) követte a Pacsirta német nyelvre (Wo die Lerche singt) átírt szövegű bécsi bemutatója is. Persze a kritika szokványosan, itt sem annyira a librettóért lelkesedett, hanem az igényes lehári zenét értékelte, azért lelkesedett. A Pacsirta iránt óriási volt a kereslet, 1919 nyaráig háromszáznyolcvanszor került színre; a német nyelvű színházakban pedig összesen kerek 1500 előadást lehetett összeszámlálni – olvasható Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1988).
(Folytatni fogom)
Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám…
Rózsavölgyi és Társa (Budapest) , 2006
Fűzött kemény papírkötés , 160 oldal
20 cm x 14 cm
Néhány fekete-fehér fotóval
„Lehár, az operett fejedelme”
"A zenés színpadnak három műfaja van:
opera, operett és Lehár!" - írta több német méltatója közül az egyik az operett fejedelméről. Lehár magyar kapcsolatairól, kötődéseiről azonban ez az első átfogó értékelés, pedig Komáromban született, és sokáig nem is tudott németül. A könyv ismerteti Lehár valamennyi operettje magyarországi bemutatójának történetét, a századforduló utáni békeévek, a világháború, majd az 1920-30-as évek színházvezetői és Lehár közötti kapcsolatokat.
Új elemeket tár elénk Lehár és öccse, a royalista Antal viszonyáról, Kálmán Imrével ápolt kapcsolatáról és tragikusan rövid barátságáról Puccinival. Számos anekdotával állít emléket Lehár Ferencnek és színészeinek (Fedák Sárinak, Rátkai Mártonnak és másoknak), majd kitekint napjaink hazai Lehár-kultuszára is.”
Otto Schneidereit: Lehár
Fordító: Melles Ágnes
Zeneműkiadó Vállalat (Budapest), 1988
Vászon , védőborítóval, 271 oldal
21 cm x 14 cm
Fekete-fehér fotókkal illusztrálva
Szénássy Zoltán: Lehár
Megjelent a zeneszerző születésének 125. évfordulójára
Madách-Posonium (Pozsony) , 1995
Ragasztott papírkötés , 160 oldal
|
|
Méret: 19 cm x 12 cm |
Fekete-fehér fotókkal illusztrálva.
TARTALOM
|
Tisztelet a szülőföldnek |
7 |
|
Komárom, a szülőváros |
9 |
|
Családtörténet |
15 |
|
Ifjú évek |
23 |
|
A losonci négy esztendő |
36 |
|
A császári és királyi hadsereg karnagya |
48 |
|
Útban a világsiker felé |
57 |
|
A világsiker |
63 |
|
Lehár Ferenc hatvanéves |
83 |
|
Lehár Ferenc díszpolgársága |
95 |
|
Az utolsó itthonlét |
105 |
|
Komárom és Lehár |
121 |
|
Lehár Ferenc színpadi művei |
131 |
|
Jegyzetek |
137 |
|
Felhasznált irodalom |
143 |
|
Franz Lehár (Summary) |
147 |
|
Franz Lehár (Resümme) |
151 |
Lehár Ferenc ifjúi évei (folytatás)
A prágai évek
A prágai zenei életnek igen jó híre volt a XIX. század vége felé.
Mondhatjuk, hogy Bécs után az Osztrák-Magyar Monarchia második zenei fővárosa volt. Az itt töltött évek nemcsak alapot adtak az ifjú Lehárnak, de az európai hírű tanárok példaképet is jelentettek számára.
„A prágai konzervatóriumnak nagy híre volt - írja. -
Én violin szakra jártam, Bennevitz professorhoz. A zeneelméletet Förster adta elő."
A nehéz prágai évekről - ahol oly sokat tanult és oly sokat nélkülözött - ezeket írja:
„Sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára. Ide már nem kísértek el szüleim. Apámnak nagyon kis fizetése volt, támogatni nem tudott, így éppen csak az albérleti szobámat tudtam valahogy kifizetni, ennivalóra nem mindig jutott. Egyszer össze is estem az éhségtől az utcán. Aztán valahogy sikerült bejutnom Antonin Dvořakhoz, a világhírű cseh zeneszerzőhöz. Két hegedűszonátát komponáltam, ezeket mutattam meg neki. Dvořak figyelmesen nézte kottáimat, majd így szólt hozzám: „Maga hegedűs ugye? ... Nos, akassza szegre a hegedűjét és ezen túl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll."
Dvořak véleményétől annyira fellelkesül, hogy elhatározza tanulmányi pályájának módosítását. Abbahagyja a tanulást a hegedű szakon, és inkább zeneszerzést tanul Fibichtől, a híres komponistától.
Apja azonban keresztülhúzza szándékát. Többre becsülte a biztos megélhetést nyújtó pozíciót egy zenekarban, mint a nagy karriert ígérő, de bizonytalan zeneszerzői hivatást. Indoklásának lényegét így összegezte:
„Komponistának lenni nem olyan könnyű. Én is írtam csinos zenedarabokat, indulókat, sőt még operát is - színre került a tiszti kaszinóban. (Amint tudjuk, éppen Komáromban. Sz. Z.) De vajon eltarthattam volna-e a családomat mindebből? Ugye, hogy nem! Hát azért mondom, fiam, ne építsünk légvárakat, a legfontosabb az, hogy az embernek becsületes jövedelme legyen."
A prágai esztendők a nélkülözések évei voltak. Fűtetlen szobában vészelte át a téli hónapokat. Ilyenkor ágyban maradva gyakorolt a hegedűjén. Szobája alatt jégverem volt... Amikor édesanyja meglátogatta Prágában, eltitkolta nélkülözéseit.
„Csak amikor a vonat anyámmal már ismét elindult, akkor tört ki belőlem minden szenvedés és félőrülten a vonat után loholva kiáltottam - Anyám, anyám, ne hagyj itt!"
1884-ben édesapját áthelyezik a prágai ezredhez, és ezzel a családi otthon melegében megszűnnek nélkülözései. Prágai tanulmányait 1888-ban fejezi be. A végzős hallgatók koncertjére július 12-én került sor a Rudolfinum dísztermében. Mivel a Lehár család ekkor Prágában lakott, így az egész család tanúja lehetett „Lanzi" sikerének, a történelmi falak között.
A losonci négy esztendő
Az ifjú Lehár Ferenc immár diplomás hegedűművész volt. Elindulhatott a 18 éves ifjú, üres zsebbel a nagyvilágba. Barmen-Elberfeld volt az a város, ahol Lehár Ferenc megkezdi működését. Az ottani színházban talált alkalmazást, mint koncertmester. Állását pályázat útján nyerte el, fizetése havi 150 márka volt. 1888 szeptemberében foglalja el a pozícióját. A szigorú és precíz színházi munka azonban nincs ínyére. Az örökké ismétlődő próbák, a nagy fegyelmet igénylő előadások, szigorú korlátként nehezedtek szárnyalni vágyó lelkére és gondolatvilágára.
„Bár vonakodva s csakis anyagi meggondolásból fogadtam el az állást - írja -, igencsak hasznomra volt ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonban abba kellett hagynia, mivel Közben a katonasághoz assentáltak (besoroztak)."
Ilyen dicstelenül végződött az első találkozás a színház világával. Most aztán katona lett az ifjú Lehár. 1889 őszén magára húzta a császár mundérját, és viselte azt - több-kevesebb sikerrel - 12 esztendőn keresztül. Közben az apja visszatért Bécsbe, régi ezredéhez, az 50. gyalogezredhez. Ebben a rezesbandában szerepel most már a két Lehár, de mindössze kilenc hónapot tölt apja zenekarában. Ekkor már próbálkozik, ismerkedik a vezénylés művészetével, ahogy ezt ő maga mondja:
„Néha megengedte, hogy helyettesítsem a karmesteri pultnál, különösen, ha térzenét adtunk valahol. Ilyenkor körülvettek a csinos hölgyek és tapsoltak. Ez volt első megismerkedésem a sikerrel."
Amikor azonban az idős Lehár úgy látta, hogy az ő elsőszülött fia, Lanzi, a saját lábán is meg tudna állni, útjára engedte. A karnagyi pálya megkezdéséről az ifjú ezeket mondja:
„Lehet, hogy apám potenciális vetélytársat látott bennem. Mindenesetre azt mondta egy szép napon: Lássam, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást! Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a karmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly-menti Losoncon, havi fizetésem 60 forint, meg 17 forint szálláspénz! Húsz esztendős levén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”
A Bécsben töltött kilenc hónap azonban nem múlt el nyomtalanul. Miközben apja zenekarában hegedült, őt is elfogta az alkotás ihlete. Utóvégre Bécs volt az akkori világ zenei fővárosa.
Több indulót és néhány valcert szerzett ezekben a hónapokban. Igy amikor alig húszévesen a losonci 25. gyalogezred zenekarának élére áll, már bizonyos zeneszerzői múlt fémjelzi nevét.
De Bécs után Losonc...? Mit tudhatott az ifjú Lehár erről a városkáról? Talán azt, hogy ott született Kármán József, a felvilágosodás nagy költője, kinek az emlékműve a város főterén áll. Viszont karnagy úr lett! A katonai hierarchiában különös helyet foglalt el ez a tisztség. Nem volt tiszt, de nem is volt altiszt. A karmesterek aranygombos egyenruhát hordtak, de a parolinon a csillagok helyett aranyozott lant díszlett. De mit is mond a Losoncon töltött évekről ő maga?: „Húszéves voltam ekkor — még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam. ... Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcohc főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy opera-pályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy „az első kutyák és az első operák a sutba valók."
Az említett szerzemény a Rodrigó című opera. Művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral" hangszerelte.
A hibák így mindjárt a gyakorlatban napvilágra kerültek. Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:
„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam, vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan vállon veregetett, ha nem, úgy szó nélkül, ... át ballagtak, egy korsó sörre."
A katonazenekar Losoncon - akárcsak a többi kisvárosban is - a helység zenei életének tán legfontosabb fóruma volt. Nem létezett olyan társadalmi megmozdulás, ahol a rezesbanda meg nem jelent volna. Ki is nyílt minden ablak a losonci Gács utcán, amikor felhangzott egy-egy ropogós induló. Kivált a deli karmester dobogtatta meg a leányszíveket. Hisz alig múlt még húszéves, és nőtlen volt. Természetes, hogy a helyi sajtó, a Losoncz és Vidéke című lap is élénken foglalkozik a katonazenekar fellépéseivel, így egyúttal prezentálja a karnagyot is: „A házi ezredünk zenekara, új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen hegedűjátékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illet." Tehát a Lehár vezette losonci katonazenekar először adott hangversenyt. Ez figyelemre méltó! Az új karnagy - amint látjuk - nemcsak reprodukáló, hanem alkotóművész. Lehár karnagy úr új színt vitt Losonc zenei életébe. Persze ehhez emelni kellett a zenekar művészi színvonalát is.
De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehárra. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes, kinevezte a 17 éves Vilma lánya mellé énektanárnak. Erről a pedagógiai „küldetésről" így vélekedik:
„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már!, című dalt."
Losonci karnagy korában, 1891-ben óriási élményben volt része. Ekkor az egész világ Johann Strausst ünnepelte. Bécsben nagyszabású koncertet rendeztek a „keringőkirály" tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagymester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, és a császári és királyi hadsereg nevében átnyújtották a tisztelet koszorúját az ünnepeltnek. Az egyik karmester Karl Komczak volt, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense, Lehár Ferenc. Ekkor találkozott a „keringőkirály" a későbbi „operett-királlyal".
A történelmi pillanatról, Lehár így emlékezik:
„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával, és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám, amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni: mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcer-királyként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette."
Elképzelhető, hogy az alig nyolcezer lelket számláló Losoncon milyen szenzációt kelthetett a zöld parolinosok karmesterének, Lehár Ferencnek bécsi szereplése. Micsoda óriási megtisztelésnek számíthatott, hogy egy összbirodalmi parádéra a losonciak karmesterét is meghívják. Természetes, hogy a bécsi szereplés után Lehár karnagy úr még inkább az érdeklődés középpontjába került.
Rendkívül termékenyek voltak a losonci esztendők. Nemcsak első hangversenyét tartotta Losoncon 1890-ben, de az első színpadi művét, Rodrigót is itt komponálta. A losonci katonazenekar számára több alkalmi művet komponált: Vásárhelyi induló, Szegedi induló, Magyar egyveleg, Magyar dalok, Magyar ábrándok című hegedűdarab zenekari kísérettel (ebben szólalt meg a, „Csak egy kislány van a világon című,” közismert dal).
1894-ben ünnepelte a magyar társadalom Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről szerte az országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Ilyen
Jókai-ünnepségre került sor Losoncon is. Lehár - aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait - maga is kivette részét a földije iránti tisztelet megnyilvánulásából. A helyi sajtó a következőképpen közli az eseményt:
„A helybeli állami tanítóképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony-célú hangversenyt rendez folyó évi február hó 10-én a Vigadó nagytermében. Az igen szép és változatos műsor a következő:
1.Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző intézet ifjúság zenekara.
2.Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván állami tanítóképző intézeti tanár."
A lap, következő számában ismét Lehár társadalmi szerepléséről olvashatunk. A Losonci Nőegylet jótékony-célú táncmulatságot rendezett. A szereplők között ismét megtaláljuk a 25. gyalog ezred zenekarának ifjú karnagyát:
„... a rendezőség a hangversenyen közreműködőknek szerencsés volt megnyerni Pacor Ala úrhölgyet, Pacor ezredes úr bájos lányát, valamint Lehár Ferencz urat, s a Lehár, Éder, Simon és Thaisz urakból álló vonós-négyest is."
Mindezekből láthatjuk, hogy Lehár mennyire népszerű és központi alakja volt Losonc társadalmi életének. Nem is beszélve a lányos mamák részéről megnyilvánult érdeklődésről. De, ahogy mondja Berzsenyi: „A sors játszva emel, s mosolyogva ver le." Ez a megállapítás Lehár losonci szereplésére is vonatkozik: népszerűségének, zenetudásának s művészi önérzetének lett az áldozata. Kirobbant a „losonci affér" - Szüsz Lajos kávéházában. A zenetörténeti eseményt mondja el ő maga, a cselekmény, szenvedő hőse:
„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művész-büszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel. Összetűzésre került a sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam."
Hallatatlan merészség! Egy őrnagynak csak úgy visszaüzenni, odavágni. Egy tejfelesszájú karnagy, akinek még tiszti rangja sincs! Honnan vett magának ennyi bátorságot ez a zenész? - kérdezhette az őrnagy önmagától. Persze, még nem tudhatta sem ő, sem senki más, hogy a zöld parolinosok karnagyának egyenruhája királyi palástot takar. Ha nincs párbaj és bocsánat-kérés sincs, akkor nincs más megoldás, mint összepakolni a katonaládát Losoncon, és odábbállni egy kaszárnyával. így is történt. Köszönés nélkül azért mégsem hagyhatta el a számára oly kedves losonci közönséget. Hisz életének eddig legszebb négy esztendejét töltötte ebben a városban. És hogyan köszönhetett volna el, szíve szerint a legjobban, a kedves losonciaktól, mint a zene nyelvén. Erről tudósít a helyi sajtó is:
„Lehár Karmester búcsúhangversenyét szerdán február 28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében. A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő »Isten hozzád«-ot, forrón köszönti a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!"
Hogy milyen népszerű volt a 25. gyalogezred zenekarának karnagya Losoncon, azt kellően érzékelteti a losonci hölgyek ajándéka. Ugyanis a búcsúzó Lehár egy karnagyi pálcát kapott, aranyozott kis lanttal díszítve az alábbi szöveggel: Ifjú Lehár Ferencnek, Losoncz város hölgyei ... Losonczon, 1894. március 4.
A császár és király mundérját azonban nem olyan egyszerű letenni. Ahogy Lehár elmondja:
„Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam s a 120 pályázó közül én lettem a győztes."
Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához, onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Tehát lélekben és gondolatban még mindig Losoncon van. 1894. március 18-án az alábbi hírt teszi közzé a losonci újság: „Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő táviratot kapta Szarajevóból:
»A katonai tengerészet karnagya vagyok. 300 forint, fizetéssel. ... Lehár«
S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének."
Dr. Szénássy Zoltán
HONISMERET
(19. évfolyam,1991/1. szám)
69 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a világhírű magyar komponista.
LEHÁR FERENC EMLÉKÉRE
Lehár Ferenc ifjú évei
„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc)
Komáromban, a Nádor utca és a Rév utca sarkán álló házban, 1870. április 30-án, hétfői napon, este 10 órakor a Lehár családban világra jött az elsőszülött fiú, aki apja után a keresztségben a Ferenc, Kristóf nevet kapta. Mivel az apa katonamester volt, fiát május 4-én nem a komáromi plébános keresztelte meg, hanem a helyőrség tábori lelkésze. Aki olvasmányok alapján - ismeri a múlt századi Komárom társadalmának patriarchális légkörét, az könnyen el tudja képzelni, hogy micsoda nagy újság lehetett - és hálás téma a házaló öregasszonyoknak - a jómódú s köztiszteletben álló Neubrandt, illetve a Lehár családban a gólya megjelenése. A tiszti kaszinó is hangos lehetett az ovációtól, amikor Lehár karnagy úr elsőszülött fiára koccintottak a marcona hadfiak. De mutassa be önmagát a legilletékesebb, Lehár Ferenc:
„Komáromi gyerek vagyok. Sokat játszogattam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katonakarmesterként került oda... ott ismerkedett meg anyámmal, és négy-heti udvarlás után, meg is kérte a kezét. 1870. április 30-án már világra is jött az ifjú Lehár Ferenc. Ez én vagyok, kérem szépen."
A katonacsalád légkörét, hangulatát így rajzolja meg előttünk Lehár Antal:
„Az asszonynak határtalan odaadással kellett viseltetnie, hogy boldoggá tegye a házasság kötelékét. Előttünk, gyerekek előtt, anyánk szívesen hivatkozott arra, hogy apánk lénye, mozdulatai, megjelenése, de még a jelleme és jósága igen hasonló volt az ő apjáéhoz. Rajongó szeretettel beszélt róla, aki pajtása és barátja volt, s ezeket az érzéseket átvitte az atyjáról a férjére. Bár csak kilenc évvel volt fiatalabb nála, mindig valami csendes tisztelettel nézett fel apára, s ebben az érzésben mindig volt valami gyermeki tisztelet. Soha nem hallottam, hogy apánkat másképp szólította volna, mint apánk."
Városról városra
Az örömbe azonban csakhamar üröm vegyült, a Lehár család háza táján. Alig múltak el az öröm hónapjai a Lehár család felett, máris parancs érkezett a bécsi hadügyminisztériumból: Lehár Ferenc karnagy úr áthelyeztetik Pozsonyba! Hej, te szépséges szemű
Neubrandt Krisztina, ha tudtad volna előre, hogy mit jelent katonakarmester-feleségnek lenni, tán meggondoltad volna a dolgot, mielőtt a boldogító igent kimondod. Mert nemcsak, hogy szülőföldjét, szüleit, rokonait kellett Komáromban hagyni, hanem az eddigi kiegyensúlyozott, rendezett polgári életkörülményeit is.
Ugyanis a Lehár család, Komáromot elhagyva, szinte állandóan úton volt. Neubrandt Krisztinának nem kevesebbszer, mint huszonkétszer kellett pakolni, csomagolni, új otthont alapítani, s közben öt gyermeket szült. Nem is volt az Osztrák-Magyar Monarchiának olyan nagyobb katonavárosa, ahol nem lakott volna a Lehár család. Még jó, hogy Komárom megmaradt mentsvárnak, ahová a gyerekek nyaranként ellátogathattak a nagyszülőkhöz.
A gyerekek születési sorrendje: Ferenc (1870-1948), Eduárd (1872-1873), Antal (18761962), Mariska (1877-1895), Emília, Papházay Istvánné (1890-1976).
A Lehár család örökös vándorlásait, sajátos életkörülményeinek kialakulását és jellegét az ifjabbik Ferenc így magyarázza:
„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat aztán a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. így aztán gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam."
Komárom után tehát a koronázó-város, Pozsony lett a Lehár család otthona. Itt született a második fiúgyermek, Eduárd, akit azonban 1 éves korában temettek el a szülők. S alig száradtak el a virágok a kis Lehár Eduárd sírján, máris parancs érkezett, és Lehár karnagy urat áthelyezték Sopronba. A város igen jelentős állomása lett a Lehár családnak, sőt mondhatnánk, hogy ez a zeneszerző második szülővárosa. 1874-től 1877-ig lakott a család Sopronban. Ebben a városban két újszülöttel szaporodott a Lehár nemzetség: Antal és Mariska örvendeztette meg a szülőket, alig négy esztendő alatt. (Az előbbi nagy katonai karriert fut be, az utóbbit 17 éves korában - mint menyasszonyt - temetik el a szülők Szarajevóban.) A szépen gyarapodó családról gondoskodni is kellett - és talán a letelepedésre is gondolva házat vásároltak a szülők a Malom utca 5. szám alatt. (Ezt az utcát 1940-ben Lehár utcának nevezik el.) A család anyagi jólétére utal a házszerzés. Az apa szorgalmára jellemző, hogy a katona karmesterség mellett még kivette részét a város zenei életéből is. Énektanárként működött a városi reáliskolában.
Sopronban alig hatesztendős, amikor a szülők felfigyelnek rendkívüli zenei tehetségére. Az „indulásról" így vall a zeneszerző:
„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal hibátlanul kísértem, sőt, sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak, mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem, Opus I. a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amelyet édesanyám születésnapjára írtam."
1878-ban rendkívüli élményben volt része a kis Lehár Ferencnek, az-az a „Lanzi"-nak, ahogy őt a családban nevezték. Ekkor már Kolozsvárott lakott a család, s itt láthatta Liszt Ferencet. Az élményről ő maga így számol be:
„Gyermekkoromra esik egy kis epizód, melyet soha el nem felejtettem. Kolozsvárt történt, apám ezrede éppen ott állomásozott. Van ott egy roppant tekintélyes épület, a Szt. Mihály katedrális. Liszt Ferenc egyszer ott vezényelt.
Apám azzal fejezte ki, a nagymester iránti hódolatát, hogy ingyen hegedült a zenekarban. Megengedte, hogy egy sarokban, csendben meghúzódva végighallgassam a koncertet. Amikor aztán Liszt a hangverseny végén elbúcsúzott apámtól, ő a mester keze fölé hajolt és megcsókolta."
Erdély fővárosa után Budapest, az ország fővárosa fogadja be a Lehár családot. Ekkor már gimnazista a kis „Lanzi", és a piarista atyák iskoláját látogatja. Közben a nagymama is eladta komáromi házát. Pestre jött, hogy jobban tudja segíteni a népes családot. Házat vásárolt Pesten, a Rákóczi téren. Természetes, hogy a kedvenc unokája a Komáromban született „Lanzi" volt, aki szívesen tartózkodott a nagyanya házánál. Lehetett ennek más oka is, amiről így vall a „vétkes":
„Ott találkoztam legelső szerelmemmel: egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt." Így aztán a gimnazista diák eredményei sem lettek valami fényesek, amiről az iskolai bizonyítvány másolata is tanúskodik. Meg is vallja mindezt önkritikusan, az események hőse:
„Roppant kevéssé érdekelt engem az iskolai tudomány. Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon."
Pesti gimnazista korában kezdi el a zenetanulást is. Beíratták a Nemzeti Zenedébe, ahol a híres Tomka István volt a mestere. A Nemzeti Zenede évkönyvei szerint az 1879/80-as tanévben második osztályba járt. Az 1880/81-es tanévet is megkezdte, azonban már nem fejezte be. Neve az „Elmaradtak" között van feltüntetve.
A gimnáziumnak az első osztályát sem fejezte be. Ahogy az iskolai osztálynapló igazolja, 1881. március 1-jén kimaradt a gimnáziumból.
Hát így végezte az ifjú Lehár Ferenc a pesti tanulmányait. Hogy miért végezte el oly gyorsan, arról a családi tanács döntött. A fiúból nem lesz orvos, ahogy szerették volna a szülők. Nem nagyon fűlik a foga a tanuláshoz, viszont kiválóak a zenei adottságai. Akkor legyen zenész. De ahhoz viszont, hogy akár a bécsi, vagy a prágai konzervatóriumot elvégezhesse, előbb meg kellett tanulnia németül. Lehár Ferenc ugyanis 11 éves koráig csak magyarul tudott.
„A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk" - írja később - „sőt édesanyám csak törve beszélte a németet. Engem is, miután addig csak magyarul tudtam, tizenegy éves koromban küldtek el Sternbergbe, német szóra."
Szerencsére ott volt Antal nagybácsi, aki Sternbergben zeneiskolai igazgató volt. Ő vette magához Lanzit, és a német környezetben hamarosan rászokott az új nyelvre. Bácsikája mellett folytathatta — a Pesten megkezdett - zenei tanulmányait is. Alig másfél éves sternbergi tanulás után, 1882-ben fölvették a prágai konzervatóriumba. Inkább ment volna Bécsbe, itt azonban csak 14. életévtől vettek fel hallgatókat a konzervatóriumba. Így lett prágai diák Lehár Ferenc.
(Folytatom.)
Kálmán Imre gratulál Lehár Ferenc Giudittájához
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LIII.)
Lehár és a "Csillagok bolondja" bécsi bemutató
Az I. világháború időszakában – 1916. január 14., Bécs, Theater in der Josefsadt - mutatták be Bécsben Lehár következő operettjét: Der Sterngucker (Csillagok bolondja). A komponista előző operettje, a Végre egyedül (Endlich Allein) ugyan csendes sikert aratott, de rövidesen lekerült a színpadokról; egyértelműen a szövegkönyv gyengeségei miatt volt ez a sorsa a darabnak, hiszen Lehár zenéje invenciózus, újszerű hangzatai elismerő fogadtatásban részesült. Lehár levonta a következtetést és új dalművéhez megint új librettistát keresett, akit meg is talált Fritz Löhner személyében. Ám az ő szövegkönyve - melynek története egy álmodozó, bohó csillagász és három mennyasszonya körül bonyolódik – sem volt jobb az előző darab szerzőinél, így csak a lehári muzsika volt az, amin nem akadhatott fenn a kritika és a publikum. Így írt az új operett-bemutató után a bécsi Fremdenblatt:
„Az olyan különös, kedves és kedélyes ember megrajzolásához, amilyen az operett hőse, nagy adag művészet és annál is több kézművesség szükségeltetik. Löhner egyikkel sem rendelkezett. […] Tudjuk, hogy Lehár soha nem akart legutolsó sikerének a rabja maradni. Bármennyire tetszett is valamelyik műve, a következő alkalommal valami másra törekedett! Valami jobbra, szándékai szerint mindenképp valami magasabbrendűre. Így jutott el a kezdeti vidám számokból összeálló operettől a líraian ingerjedő operetthez, onnan a mélyebb lírát tükrözőkhöz, és végül a drámai operetthez. Úgy érezzük, mintha most a zenés vígjáték formájába akarná önteni az operettet. Ezért hát száműzte a finálét, lemondott a nagy zenedrámaian felépített homlokzatról; ez bizonyára fáj az olya merész-lendületesen építkező Lehárnak. Azzal vigasztalódik talán, hogy a fináléval együtt leparancsolta a színpadról ennek a sokat szidott hordozóit, a teljességgel indokolatlan kórista-hölgyeket és – urakat, akikben a kétkedők mindig is a hagyományos operett-idiotizmus oszlopait vélték felfedezni.”
A Csillagok bolondját az év szeptemberében a Theater an der Wienben is bemutatják.
A Deutsches Volksblatt (1916. IX.28.) a következőket írta Lehár művéről:
„ Lehár, a kereső, a tapogatózó ember, aki szívesen megreformálta volna az operettet, és aki minden bizonnyal a legalkalmasabb volna erre a feladatra, a jelek szerint alulmaradt a szerzők, igazgatók és kiadók támasztotta igényekkel szemben. … Lehár muzsikája egyre előkelőbb. Vonzó melodikája, sajátosan felépített hangzatai és lenyűgöző hangszerelése megörvendeztet minden zeneértőt, ám ugyanő nem fojthatja el sajnálkozását afölött, hogy ez a muzsika nem jobb, nem méltóbb szövegkönyvek köré fonódik.”
Neues Wiener Tagblatt, 1916. IX. 28. így fogalmaz a kompozícióról:
„ Mindenekelőtt a finálékat sikerült pompása lekerekíteni s új, kiváló tartalommal megtölteni. Ebben s a varázslatosan szép hangszerelésben tárul fel a komponista elsőrendűen művészi tehetsége: ezerszer több muzsika és művészi tudás lakozik benne, mint nem egy nagyképű, ám tehetségtelen opera-komponistában, aki úgy véli, szánakozva lenézheti a könnyű műfaj e mesterét.”
Persze Lehárnak erről az összehasonlításról más a véleménye, mint arra később az „operett” –re mint műfajra írásában rámutatott: „Igen különös úgy elképzelni az operát és az operettet, mint két harapós ebet, amint az udvarban, a kutyaházhoz láncolva, vicsorogva megugatják egymást, mihelyt egyikük megkísérli, hogy valamicskét közeledjék a másikhoz.” (Die Schalkiste, Bécs, 1926. május)
A Csillagok bolondja Theater an der Wien-beli bemutatója után alig két hónapra rá, 1916. november 21-én, Schönbrunnban meghalt Ferenc József, a császár és király. A Habsburg-monarchia intézménye csak két esztendővel élte őt túl, ám ez az idő is a lassú haldoklás ideje volt csupán. A világháború további eseményei is megakasztották Lehár komponálási kedvét, amit legközelebb csak 1918-ban, a budapesti és a bécsi Pacsirta-bemutatóival nyer vissza.
/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár; 1988/
(Folytatni fogom)
Udvardy Tibor és Lehár Ferenc kapcsolata
Film Színház Irodalom
1943. január 22. (4. szám)
VILLÁM VIZIT AZ OPERAHÁZ PRÓBASZOBÁIBAN, AHOL LEHÁR FERENC VEZETÉSÉVELTANULJÁK A „GARABONCIÁS DIÁK”-OT
Lehár Ferenc néhány nap előtt Budapestre érkezett és személyesen vezeti a „Garabonciás diák” című operettjének próbáit. Felkerekedtünk fotóriporterünkkel és ellátogattunk az Operaházba, hogy beszámoljunk, miként folyik a betanulás munkája.
A próbaszobák folyosóján, a párnázott ajtók mögül bűvös Lehár-melódiák foszlányai szűrödnek ki, egy-egy szépen ívelő dallamrészlet, néhány markáns akkord. Az első szobában Hámory Imre acélos baritonján különös szépségű dal melódiája csapong. A »Garabonciás« főszáma: Vörösmarty A merengőhöz című költeményére írt kis remekmű.Hámory Imre Rubányi Vilmossal próbál, aki az előadás karmestere lesz.
A következő szobában Lehár Ferencet találjuk a zongoránál, mellette Nádasdy Kálmán főrendező és Innocent-Vincze Ernő, a librettista. Lehár zongorázik, Innocent-Vincze a taktust üti. Nádasdy pedig — énekel.
Amint elárulják, a mester még próba közben is simít a zenén, változtat egy-egy szám hangszerelésén. A munka egy pillanatra félbeszakadt, gyorsan érdeklődünk a mesternél, hogy vajon eredeti mű-e a »Garabonciás diák«, vagy mint azt az előzetes kommünikék jelezték, — csak a »Cigányszerelem« kapott új librettót és új címet.
A »Garabonciás diák« háromnegyed részben új mű — hangzott a válasz.
A Cigányszerelemből csak néhány motívumot, egy-két zárt számot vettem át. A többi mind az idén készült; egy évi komponálás eredménye.
— Persze: klasszikus »Lehár-zene«?
— Igen. Az operett műfaja már megkapta végső formáját, végső fogalmazását és azon nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad változtatni.
— Kik lesznek a főszereplők?
— A címszerepet Udvardy Tibor énekli, a hölgykoszorú élén pedig Osváth Julia és Orosz Julia állanak.
Igen jelentős szerepet kapott még Hámory Imre is. Természetesen rajtuk kívül még rengeteg szereplője van az operettnek, szinte az egész szólista gárda szóhoz jut.
Közben megjelenik Udvardy Tibor a próbaszobában és elfoglalja helyét a zongora mellett.Lehár megüti! a billentyűket és Udvardy énekelni kezd. Lágyan bomlanak ki a melódiák, a rideg próbaszobából mese-szárnyon, szinte Tündérországba visznek. Álom-alakok kelnek életre egy-egy szépen mintázott, ívelő frázis felett. Szépség, teljesség, öröklét sugárzik a bájos zene minden taktusából.
Míg Udvardy énekel, addig búcsúzóul, halkan és gyorsan megkérdezzük Magyar Bálint titkártól, aki Vergiliusként vezetőnk volt az operai labyrintusok alvilágában, hogy mikor lesz a bemutató.
— Február közepén.
Igazán kíváncsian várjuk.
(Fotó: Lehár Ferenc és Udvardy Tibor próbálják a »Garabonciás diák« egyik legszebb dalát, mellettük Innocent-VIncze Ernő, a librettista.)
Baron Mirko Zeta - Hans Gröning
Valencienne, seine Frau - Jasmina Sakr
Graf Danilo Danilowitsch - Daniel Prohaska
Hanna Glawari - Camille Schnoor
Camille de Rosillon - Lucian Krasznec
Vicomte Cascada - Liviu Holender
Raoul de St. Brioche - Juan Carlos Falcón
Bogdanowitsch - Maximilian Berling
Sylviana, seine Frau - Valentina Stadler
Kromow - Frank Berg
Olga, seine Frau - Ann-Katrin Naidu
Pritschitsch - Holger Ohlmann
Praskowia, seine Frau - Dagmar Hellberg
Njegus - Sigrid Hauser
Der Tod - Adam Cooper
Chor und Ballett des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Orchester des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Leitung: Anthony Bramall
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből
(LII.)
Az első világháború idején
Mivel Lehár a peres ügyek miatt megvált a Brammer és Grünwald szerzőpárostól kénytelen volt új szövegkönyvírók után nézni, mert esedékessé vált egy új darab bemutatója a Theater an der Wienben. Bad Ischlben találkozott Alfred Maria Willnerrel, aki felajánlotta neki a Végre egyedül librettóját, amelynek furcsasága, hogy a második felvonása csak kétszereplős volt. A közönség soraiban nem keltett osztatlan sikert, ezért az 1914. január 30-ai bemutatót követően hamarosan le is került a színház műsoráról. A bemutató után Lehár rövid időre Budapestre utazott, mert ismét egy plágium-perbe keveredett. Egy bizonyos Popescu úr azt állította, hogy a Végre egyedül javarészt átvétel az őáltala írt Az ő nevenapja című operettből, és ezért részesedést kért az előadások jövedelméből. Noha a bíróság elutasította a vádakat, Popescu a fellebbviteli bíróságon is próbálkozott. Ekkor viszont Lehár úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, és becsületsértés címén beperelte, majd nyert az illetővel szemben, akit pénzbírságra és börtönbüntetésre ítéltek.(x)
A háború kitörésekor bezárt számos osztrák és német színház, ezért megcsappant az operettek iránti kereslet is, így Lehár is kevesebbet komponált. Öccse, Antal, 1914-ben vonult be, de hamarosan súlyosan megsebesült, ezért harcképtelennek nyilvánították és irodai munkára osztották be. Öccse kórházi ágya mellett komponálta meg Lehár Erwin Weil verse nyomán a Láz című dalát. A háborús propagandában (háborús operettek) nem vett aktívan részt, mindössze néhány indulót komponált öccse kérésére.(x)
Mivel a háború idején súlyos infláció lépett fel országszerte, a színházak iránti érdeklődés is csappant. Ilyen körülmények között mutatták be 1916. január 14-én a Theater in der Josefstadtban A csillagok bolondja című operettjét. A darabot mindössze hetvenhétszer adták elő, amit a kritika a gyenge szövegkönyvnek tudott be, de megemlítették, hogy Lehár zenéje sem teljesítette a közönség elvárásait.(x)
A következő két esztendő vendégszereplések sorozatával telt el:Konstantinápoly, Zürich, Budapest. Ugyancsak ebben az időszakban előtérbe kerültek az operett körüli viták, melyekbe Lehár már csak azért is belevetette magát, hogy figyelmét elterelje a háborúról. Ahogy nőtt az operett sikere, úgy sokszorozódtak a támadások Lehár ellen, akit az operett-komponista típuspéldájának tartottak. Kritika érte a darabok szerkezetét, a megzenésítést, a feldolgozott librettókat és nem utolsósorban megkérdőjelezték az operett létjogosultságát a többi műfajjal (színház, opera stb.) szemben.
Lehár a következőket írta kritikusainak:
|
„ |
Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett. Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó, hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez… Nem csak azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi színházi előadást. Az operettelőadás lényegesen különbözik a más színházi előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek, több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik a hallott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre nincs lehetőség. |
” |
|
(Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1918. január 14.) |
||
/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár; Németh Amadé: Az operettek könyve – Lehár/
(Folytatom)
