Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények
Nincs mit, Laci. :)
Nagyon nagy koszonet kedves Takatsa. Mindenkinek ajánlom a bécsi Bernstein féle etalon értéku Fidelio-t.
Ó, kedves Lujza, úgy látom, nem egészen értetted meg a kis írásomat, pedig igyekeztem pontosan fogalmazni, és Beethovenről szépen írtam, olyan szépen, ahogyan zeneszerzőről még sohasem. Emberről szebben és nagyobb szeretettel én nem tudok írni, de talán nem is lehet.
Jób történetével viszont picit vitatkoznék veled. Isten definitíve maga a szeretet, így természetesen szerette Jóbot és Beethovent is. De mit tudunk mi a szeretetről? Szinte semmit, és azt is rosszul. Mindenesetre a Biblia szerint Isten játszott Jóbbal, hiszen fogadást kötött az ördöggel, és szabad folyást engedett Jóbbal kapcsolatban az ördögnek, azzal a kitétellel, hogy nem ölheti meg Jóbot, bár ez a tiltás is büntetésként értelmezhető ebben az esetben. Jób pedig csak látszólag kapott vissza mindent, hiszen az Isten nem támasztotta fel Jób feleségét és gyerekeit, akiket az ördög megölt, hanem újakat adott helyettük, ami, ha úgy tetszik, sovány vigasz, és nem lehet gyógyír a fájdalomra.
Embernek lenni nagyon nehéz, ezt bizonyítja Jób, Mozart vagy Beethoven élete, és a miénk is...
Isten játszott Beethovennel, ahogy Jóbbal is. Hát lehet, de tudomásom szerint Isten nagyon szerette Jóbot, és miután "játszott" vele (szerintem az ördög tette ezt), mert kiállta a próbát, gazdazon megjutalmazta, nagyobb vagyona lett, mint bárkinek, gyönyörű családja, és tovább élt, mint bárki más. És azt hiszem, ugyanígy szerette Beethovent is, mert olyan tehetséget adott neki, mint senki másnak. Mellesleg nagyon meg is próbálta, és szegény nem ismerhette meg azt a hatalmas sikert, ami azóta is tart neki, és ki tudja meddig még tartani is fog. Azt hiszem, igaza volt Édesapádnak, és ha nem kéne lázadni ellene, ezt talán Te is belátnád.
Persze ő nem volt operaszerző. Ez az adomány egy másik lieblingnek, az ifjú Amadeusnak jutott. Számomra ő írta meg az operák operáját, és egyáltalán, az opera műfaja nélküle nem lehetne elképzelhető.
Azt hiszem, hogy bontakozó gyermeki lelkem első tudatos cselekedete Beethoven utálata volt. Mintha ma lett volna, 4 éves vagyok, lámpaoltás a gyerekszobában, aztán 10 perc múlva, amikor 3 testvérem már békésen szuszog, felcsendül a szomszéd szobában a zene, általában Beethoven valamelyik szimfóniája. Apám élt-halt Beethovenért, engem viszont zavart ez a csöppet sem andalító-álomba ringató zene, én a Moldvát szerettem volna, vagy a Peer Gynt-et hallgatni, de az általam kedvelt zenék csak nagyon-nagyon ritkán szűrődtek a zárt ajtón át. Ez a csaknem velem született Beethoven ellenszenv aztán elhatalmasodott rajtam az évek során, hiszen egy fiúgyereknek tudat alatti és -fölötti elsődleges célja szembeszállni az apjával és győzedelmeskedni, és nekem ebben a harcban a Beethoven-gyűlölet lett a fegyverem, hiszen sem akkor, sem azóta bármikor, esélyem sem volt arra, hogy az élet bármely területén megmérkőzzek apám hatalmas és lehengerlő intellektusával. De ott volt nekem Beethoven, a titkos fegyverem, amellyel sok-sok vitát tudtam provokálni, ő sohasem hagyott cserben. Beethoven utálatom volt az én szilárd váram, amit az évek során kövenként-apránként építgettem, keresgélve, és néha meg is találva a Beethovent dehonesztáló érveket és történeteket. Könnyű dolgom volt, mert mi tagadást, Beethoven egy elég fura szerzet volt. Már a születése sem ígért sok jót, hiszen egy olyan családba született, ahol az apa és anya is nemzedékekre visszamenően alkoholista és depressziós volt és 7 nagyobb testvérének többsége vagy súlyos értelmi fogyatékos volt, vagy fiatalon meghalt. Aztán az élete is többnyire szürkén és siváran telt, mert nézzük pl. Mozartot, a jókedvét, vehemenciáját, ötletességét, csillogását, egy igazi zsenit, akinek minden testnyílásából megszakítás nélkül ömlik a zene, miközben Beethoven a kottája fölé görnyedve görcsösen rajzolja a kottafejeket, aztán törli, maszatolja, satírozza, kitépi, leragasztja, újra írja, szemétbe dobja, előveszi, széttépi, újrakezdi, gyötrelmes és izzadságos munkával, amelynek nincsen kezdete és nincsen vége, csak valami inaszakadt lihegve-vonszolódás; a hangokkal folytatott sziszifuszi küzdelem. Aztán úgy néz ki, hogy végre megszületik a mű, de nem jó, újra- és újra kell írni, és ha látszólag készen van, akkor sem tudja befejezni, hanem pam-papam....pam-papam, a végtelenségig, mert nincs utolsó hang, nincs katarzis, nincs győzelem, nincs megbékélés, nincsen csend. Csak kényszer van és kényszeresség, makacsság és csökönyösség. Ez lenne a zsenialitás? Ez lenne a tehetség? Nem, és nem. Aztán Beethoven vezényel, hadonászik, ordítozik, örjöng, hasraesik, feláll, folytatja a végtelenségig. Isten nem szereti Beethovent. Isten játszik Beethovennel, mint ahogyan játszott Jóbbal is. Elvesz tőle apránként mindent. Mindent. Beethoven egyre kevésbé hall. Egyre hangosabb zenét ír, egyre vadabbul veri a zongorát. Beethoven megsüketül. De a zongorát tovább püföli. Egy vasrúd áll ki a zongorából. Beethoven vicsorít, ráharap a vasrúdra, fogait a vason csikorgatja, remeg, rezonál a koponyája. Uram, adj hangot, csak egy hangot adj nekem! Nincs válasz, süket a csend. De Beethoven nem adja fel. Ez ördögi. Nem, nem ördögi... emberi, mélységesen, szívszaggatóan és visszataszítóan emberi. Szeretnél te is Beethoven lenni?
E kis bevezető után, most mondjátok meg, mit szeretnék én a Fidelión? Ahogy Beethoven végignézett a művei listáján, látta, hogy már csak az opera hiányzik. Mindenáron kell lennie egy operának, gondolta, nem "egy" operának, hanem a "nagy" operának, a nagy szimfóniák után, a világ legnagyobb operájának. 1803: Beethoven szerződést köt Schikanederrel. Beethoven nekiveselkedik Schikaneder librettójának, a Vesta szűznek. 1 hónapig kínlódik vele, azután feladja, mert felfigyel a későbbi Fidelio librettójára. 1805-re megszületik a mű, "Leonore, avagy A házas szerelem diadala" címmel. Előadják a 3 felvonásos operát, mérsékelt siker, Beethovennek sem tetszik, átdolgozza 2 felvonásosra. Az új bemutatóra 1806-ban kerül sor, de ez sem tetszik neki, újra és újra előveszi, újra és újra átírja. Már a nyitány sem jó, ezt is újraírja, 1. Leonóra nyitány, 2. Leonóra nyitány, 3. Leonóra nyitány, 4. Leonóra nyitány. 1814-ben ismét átdolgozza az egész operát, az újabb premierre a napóleoni háborúk miatt evakuált Bécsben kerül sor, jobbára unatkozó francia tisztek jelenlétében. Beethoven továbbra is elégedetlen, talán egyetlen műve sem okozott számára annyi csalódást és frusztrációt, mint a Fidelio, nem is ír soha többé operát. Ennyit a mű előéletéről, az utóéletét ismeri mindenki. De egyáltalán operának nevezhető-e ez a több mint kétórás szimfonikus örjöngésbe, jól-rosszul behegesztett, szinte minden eredetiséget nélkülöző, többnyire mozarti klisékkel építkező melodráma? Valóban ez lenne a bécsi klasszikus zene legnagyobb operája? A kérdésre adott válasz ma is megosztja a zeneértőket és zenerajongókat.
A mű története röviden: 18. század vége, Sevilla közelében. Két éve Florestan, egy spanyol nemes, megpróbálta leleplezni a börtönparancsnok, Pizzaro bűneit. Kísérlete sikertelen volt, és azóta Pizzaro ítélet nélkül, a börtönben tartja ellenfelét fogságban, embertelen körülmények között. Leonora, Florestan felesége megtudja, hogy férjét hol tartják fogva, és fiúnak álcázva magát, Fidelio néven elszegődik inasnak Roccóhoz, a börtönőrhöz, hogy férjét kiszabadítsa. Álcázása olyan jól sikerül, hogy Rocco lánya, Marzelline szerelmes lesz Fidelióba, és már az esküvő napját is kitűzik. A miniszter rajtaütésszerű vizsgálatot rendel el a börtönben, ezt megtudva Pizzaro elhatározza, hogy meggyilkolja Florestant. Rocco nem vállalja a gyilkosságot, így azt Pizzaro maga akarja végrehajtani. Rocco, és Fidelio a cella melletti ciszternában kiássák Florestan sírját, Pizzaro megérkezik, de gyilkossága meghiúsul, mert Fidelio előkapja addig rejtegetett pisztolyát, hogy megvédje férjét. Közben megérkezik a miniszter, Pizzaro lelepleződik, férj-feleség pedig révbe jut, hurrá, halleluja, ennyi.
Itt be is fejeztem volna kis fejtegetésemet, ha nem toppant volna be Bernstein. De Bernstein betoppant 1978-ban a Bécsi Operába. "Majd Leonard" - mormolja Presser, és valóban, Leonard életet lehel a holt anyagba. Nézzétek meg ezt a 45 éves videót, és lássatok csodát, mit művel ez a kis amerikai Mozart, ez az Ukrajnából az Ígéret földjére menekült halivudizsidómuki, aki többet tud Beethovenről, mint az összes európai zenetudós együttvéve, többet tud örömről-szenvedésról, mert az emberlét - Beethoven által is sejtett - kínzó titkát, öntudatlanul, kromoszómájában hordozza. És mi lenyűgözve és bódult döbbenetben nézzük Bernsteint, ahogy életre kelti az igazi Beethovent, ahogyan pálcájával világot teremt és ahogyan megszólal a zenekar általa, önkívületben, hipnózisban. Ezt látnotok, hallanotok kell. És persze látnotok kell az énekeseket, az akkori sztárokat, a tökéletes Lucia Poppot Marzelline szerepében, Manfred Jungwirthet, mint Roccót, ezt a szeretnivaló buffó-basszust, vagy Hans Sotint, a ferdeszájú Don Pizzarót . És persze a Leonorát alakító Gundula Janowitzot, aki korántsem tökéletes, nem az a csodálatos Pamina, akit megcsodálhatunk a Klemperer-féle felvételen, hanem egy félszeg, introvertált, félelmekkel és kétségekkel küzdő, a hangokkal is birkózó Leonora, aki korántsem biztos a küldetése sikerében. A Florestant alakító René Kollo, és Janowitz alakítása arra is bizonyság, hogy Beethoven milyen kegyetlenül bánt az emberi hanggal, és milyen embert próbáló feladat felülkerekedni nemcsak a börtönön, Don Pizzarón, hanem magán Beethovenen. Ez a csodálatos előadás Bernsteinnek köszönhető, aki jelen van minden énekesben, minden zenészben, minden hangban, Beethovenben.
És akkor kaptok egy máluszt is, a Harnoncourt-féle 2004-es Zürichi felvételt. Nézzétek meg, hogy milyen a Fidelio Bernstein nélkül. Persze itt is van bőven látnivaló, pl. Rocco szerepében Polgár László, aki persze nem ideális börtönőr, hiányzik belőle a nyersesség és a kissé durva humor, ő "csak" Rocco apuci, azzal a csodálatos, földöntúli, bársonyos-lírai hangjával, amelybe mi mindnyájan, édes álmot aludva, örökre beburkolóznánk. A rendező is észlel Polgár-Roccóban némi alkalmatlanságot, "éneklés közben csapj egy nagyot az asztalra, pajti" - mondja, meg is teszi Roccónk, leginkább saját magát megijesztve. Aztán itt van Leonore szerepében Camilla Nylund, na, ő aztán nem olyan félszeg, miint a kis Janowitz, hanem egy harcos amazon, aki átcsörtet mindenen, egy pillanatnyi kétséget sem hagyva, küldetése sikerében. És mindezt hanggal is bírja, skálázik, trillázik, kivágja a magas cét és talán még most is tartja, köp ő Beethovenre, a kottába tiporja. És persze az ifjú Jonas Kaufmann első nagy-nagy sikere, hangjában ott zeng a jövő minden ígérete. A többiekről inkább ne beszéljünk, Alfred Muff, mint Pizzaro, csak ritmustalanul óbégat, Elizabeth Rae Magnuson pedig keresgéli a tiszta hangokat. Mindent összevetve ebben a felvételben is van szépség, érdemes meghallgatni, csak egyvalami hiányzik belőle, mégpedig nagyon: Bernstein.
Én most ezt a két felvételt hoztam. A jó minőségű teljes videókat, eredeti hangsávokkal, magyar, és minden más nyelvű felirattal három hétig tölthetitek le, a linkeket privátban kérjétek tőlem.
Kedves Zéta, a teljes felvételek - az utolsó simítások-simogatások után, remélhetőleg két nap múlva lesznek letölthetők. Akkor majd - szokás szerint - jelentkezem néhány gondolattal, amelyben reflektálok a megjegyzésedre is.
Köszönjük, nagyon tanulságos figyelni, mennyit fejlődött (sajnos, többnyire vissza) az énekeskultúra 26 év alatt, ami a két előadás között van. Mindkettő a maga korában elsőosztályú előadásnak minősül...
Kíváncsian várom a teljes felvételeket...
Tizenévesen az Anyegin is egy nagy rácsodálkozás volt nekem...hogy egy opera ilyen is lehet. Mikor a báli jelenet összeveszős része ment a rádióban. A Pikk dámát először kicsit untam, de mikor egyszer Vladimir Galuzin énekelte Hermannt, majd leestem a lépcsőről, ahonnan a színpad oldalából néztem. Úristen, ez mi?! -gondoltam. Hihetetlen ez a mű. Azóta arra a meggyőződésre jutottam, hogy Csajkovszkij a legnagyobb lángelmék közé tartozott. Ekkora és ilyen sokoldalú életművet alkotni, viszonylag rövid élete alatt, az nem semmi.
Hamarosan letölthetővé válik e két operafelvétel magyar felirattal ellátott válatozata. Egy kis ízelítő: 1, 2, 3, 4.
Kedves Laci, én Szergej Larint először az Erkelben láttam, Végzet hatalmában. Óriási élmény volt, igazi, világraszóló tenor volt. Sajnos nagyon fiatalon meghalt.
Igyekszem valamit kezdeni a Fidelióval is, bár nem igazán az én esetem. :)
Kedves Takatsa, igazad van. A Pique dame fantasztikus opera. A darabot eléggé ismerem, mert a feleségem diploma munkája ez opera elemzése volt. Éloben elozsor 1989 januárjában láttam Pozsonyban. Ez volt Sergej LARIN elso szerepláse városunkban. A két alternánsa megbetegedett, Larin 4 nap alatt háromszor énekelte Hermannt. Nagyon jol. Ez volt az ugrodeszka a vilákarrier felé.
Köszönöm. Mint olvasom, Szvetlanov felesége volt és 1971-ben még csak negyvenes éveiben járt..
A Pikk Dáma Öreg grófnéját Larisza Avgyejeva énekelte a Bolsoj pesti vendégjátéka alkalmával az Operaházban: a moszkvai társulat három alkalommal adta elő Csajkovszkij számomra is a reveláció erejével ható mesterművét (1971. szeptember 22., 25., 28.)
Kettős szereposztásban hozták el a dalművet, az első előadás (szeptember 22.) közreműködői közül kiemelem az alábbi énekművészeket:
Visnyevszkaja (Liza), Obrazcova (Polina), Atlantov (Hermann), Mazurok (Jeleckij herceg), Mihail Kiszeljev (Tomszkij), Galina Boriszova (Nevelőnő), Nyina Lebegyeva (Mása) és Makvala Kaszrasvili (Prilepa)
Borisz Hajkin vezényelt.
Érdekesség: a vendégjáték előadásain a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusa működött közre.
Ez aaaz, köszönöm, tehát Hajkin. Tinédzser voltam, ki hinné, de voltam és tudatosan választottam a P. D.- t. Nem tudtam, hogy az sem való tinédzsereknek...
A Bolsojt nem én ástam elő, csak válaszoltam egy korábbi felvetésre. Nem merültem el a Bolsoj Pikk dámájában, elsőbbséget élveznek egyéb felvételek! De majd belenézek a Bolsojba is, Obrazcova se jön szembe hetente!
Ezt találtam neked a Bolsoj általad idézett vendégjátékáról. Remélem láttad Prokofjevnek, Katajev ihlette opuszát is. :)
GOSZUDARSZTVENNIJ AKADEMICSESZ K I J BOLSOJ TYEATR, Moszkva /Moszkvai Állami Akadémiai Nagy Szinház/ az Operaházban Muszorgszkij. M.: BORISZ GODUNOV. Népi zenedr. 4 f v . , előj. Szöveg: Puskin után Muszorgszkij. Zenei átd. : Pdmszki j-Korszakov D i s z l e t - j e l m e z : F j o d o r Fedorovszkij Rend.: Leonyid Baratov Vezényel: J u r i j Szimonov. 1971. I X . 19» 2 1 , 23, 26. C s a j k o v s z k i j , P.: A PIKK DÁMA. 0. 3 f v . , TT.— Diszlet-jelmez : Vlagyimir Dmitrijev Rend.: Borisz P o k r o v s z k i j Vezényel: Borisz H a j k i n . P r o k o f j e v . Sz.: SZEMJON KOTKO. ü. 3 f v . Szöveg: K a t a j e v és Prokofjev. D i s z l e t-jelmez : V a l e r i j Levental Rend.: Borisz P o k r o v s z k i j Vezényel: Fuat Manszurov.
(Itt lehet böngészni még nagyon sok érdekes vendég-előadást)
Csajkovszkíj élt-halt a rokokó zenéért, a Pikk dámába emiatt került be a Pásztorjáték. Jó kis zene ez, olyan, mintha Mozart posztumusz alkotása lenne. Ha bájosan-humorosan adják elő, akkor szórakoztató, erre jó példa a MET 1999-es előadása. Az előadás nehézsége abban is rejlik, hogy egészen más stílus, így más hangi adottságokat és éneklési módot igényel, mint az opera többi része.
Az Operák Operája a Falstaff.
Kikacagjuk magunkat, másokat.
Mindent. És mindenkit.
A Bolsoj pesti Pique Dame-ját (1971) hasonló szereposztással láttam, de Lizát Visnyevszkaja énekelte és sajnos nem tudom, ki énekelte a Grófnőt és hogy ki vezényelt. Remek opera...csak a Pásztorjátékot, csak azt tudnám feledni ...
Egyik szereposztás ínycsiklandóbb, mint a másik! (bocsánat, képzavar, de a mondás így szól!) Tényleg, nehezen tudnék választani! A Bolsoj élőben, ráadásul Obrazcova és a többiek! A képzeletbeli vetélytárs, Martha Mödl alig 80 évesen, és az aranyos Mirella Freni, aki tőrőlmetszett olasz létére bámulatos az orosz operákban is! Ez utóbbit ismerem, valóban csodálatos előadás. De tartsunk sorrendet, vannak már Pikk Dámák, akik elsőbbséget élveznek. Utánuk jöhet Obrazcova és a Bolsoj...
"De gustibus non est disputandum""
Én az ilyen összehasonlítgatásokba nem mennék bele! Minden operának vannak szép részei, van mondanivalójuk, de a tetszés - nem tetszés egyéni megítélés kérdése. Ezt ne rójuk fel egymásnak, ha lehetséges!
Igen, a Pikk dáma egy egészen fantasztikus opera. Annyira a hatása alá kerültem, hogy hirtelenjében nem is tudom, hogy ezek után milyen operát hallgassak.
"Szeress, és tégy, amit akarsz." - ennél tömörebben és találóbban nem lehet definiálni a szabadságot. :)
Én is nagyon szeretem a Pikk dámát. Favoritjaim:
Bolshoi Teatr (1983) - Atlantov, Milaskina, Obrazcova, Mazurok , Szimonov
https://www.youtube.com/watch?v=UtsZpm3k914&t=54s
Wiener Staatsoper (1992) - Atlantov, Freni, Mödl, Chernov, Lejferkus, Ozawa
https://www.youtube.com/watch?v=Gao1hpqkxCE
Hogy miért mondtam, hogy a Fidellio az operák operája, mert AZ, a szabadság apoteozisa.
Köszönöm Lajos a hozzászólásodat, igen, ez az egyik legnagyobb opera, ebben maximálisan egyetértünk.
Nagyon örülök az írásodnak.
A Pikk dámát legutóbb 1999 júniusában láttam "élőben", a STOPban.
Ozawa dirigált.
A szereposztásban Hvorostovsky, Leiferkus, Gorchakova.
Egy "fiatal" Öreg grófné, Rita Gorr. Nem döntötte meg Martha Mödl rekordját, ő 80 éves volt, amikor, szintén a STOP-ban, megcsodálhattam e szerepben.
S Domingo (1999) Hermannként. Azt hiszem, ez az operairodalom legnehezebb tenorszerepe.
Nem Otello, nem Trisztán.
Ez.
Mind a hét jelenetben színen lenni.
A földszint 13. sorában ültem.
Láttam az előadás végén közelről Domingot meghajolni.
Hamuszínű volt az arca.
Nem sminktől.
"Az operák operája nem a Don Giovanni, hanem a Fidelio", állította néhány napja egyik fórumtársunk. Inkább a Trubadur az operák operája, jött rá a válasz. Nagyon meglepődtem: a Don Giovanni, a Fidelio vagy a Trubadur lenne az operák operája? Én ezt a meghatározást eddig egy másik alkotással, a Trisztánnal kapcsolatban hallottam. De van egyáltalán operák operája? Lehetséges ez? Nem tudom a választ erre a kérdésre, sőt még azt sem tudom megmondani, hogy számomra melyik a legkedvesebb opera, mert úgy vagyok vele, hogy mindig az az operák operája, amellyel éppen intenzíven foglalkozom. Így most szeretettel nyújtom át nektek Csajkovszkij Pikk dámáját, amely szintén pályázhat az operák operája címére. Mert ez az opera Csajkovszkij életművének szintézise és betetőzése, tartalmát és terjedelmét tekintve is wagneri léptékű, félelmetes szépségű alkotás. Minden van benne, szeretet és gyűlölet, bánat és öröm, nagylelkűség és önzés, gyilkosság, önfeláldozás, sírás és kacagás, nosztalgia, melankólia, szenvedély, őrület, és főleg zene és zene és zene, ismerős és sohasem hallott dallamok, világhíres áriák, Mozart és orosz népdal, minden ami emberi, hullámzik, árad, hömpölyög és zakatol, benne van az egész világ: Csajkovszkij. El lehet merülni ebben a zenében, és el lehet veszni benne, nekem is egy hónapig tartott, amíg úgy-ahogy kievickéltem belőle.
Csajkovszkij és Dosztojevszkij: ez a két alkotó, akik művein keresztül megtudtam azt, hogy a gyűlölt Szovjetúnión túl, illetve nem is túl, hanem pontosan ott, van valami más is: az orosz lélek. A nyugati ember számára egy idegen, nyers, rejtelmes, kicsit félelmetes, de ismeretlenségében is ismerős világ, amely mint a hamu alatt izzó parázs, tartogat valamit a már elveszettnek hitt és elfelejtett emberi melegségből. Ez az opera át van itatva az orosz lélekkel. Erről az orosz lélekről ír Dosztojevszkij és erről az orosz lélekről szerez zenét Csajkovszkij. Ez a két szerző az, aki az orosz lélekről megindítóan őszintén, szeretettel és együttérzéssel, a nyugat számára is érthető nyelven tudott beszélni, hidat képezve a nyugati- és a keleti kultúra között. Ez a szépséges, de törékeny kis híd azóta is áll, reményeim szerint rendíthetetlenül, ezekben a vészterhes időkben.
Ebben az operában számomra a legmegindítóbb, Csajkovszkijnak az opera összes szereplője felé áradó szeretete és empátiája, az a vágya, hogy a negatív szereplőkben is megtalálja és felmutassa az emberi jóság parányi morzsáját, és ettől a vágytól válik hitelessé, igazzá és szépségessé ez a semmihez sem hasonlítható zene. Ilyen fokú empátiára csak az képes, aki maga is sokat szenvedett, és Csajkovszkijnak alaposan kijutott a szenvedésből, hiszen a csillogó és sikeres zeneszerzői pálya ellenére egész életében magányos, párkapcsolataiban sikertelen, szeretre és megértésre áhítozó ember volt. A zeneértők egyöntetű véleménye, hogy az Anyegin a legnépszerűbb, de a Pikk dáma a legnagyszerűbb operája Csajkovszkjnak. Az opera bemutatója 1890-ben volt Pétervárott, három évvel Csajkovszkij máig is tisztázatlan halála előtt.
Lehetséges-e egy ilyen nagyszabású és sokrétű műnek, minden igényt kielégítő előadása? Azt hiszem, hogy nem, én legalábbis hosszas keresgélés után sem találtam ilyen előadást. Éppen ezért, három nagyszerű előadást teszek most elétek, amelyek - úgy gondolom - szerencsésen kiegészítik egymást, bemutatva a mű komplexitását és többfajta értelmezési lehetőségét.
Elsőként a Mariinsky színház 1991-es előadását ajánlom a figyelmetekbe. Egyrészt azért, mert a Mariinsky színház nem kerülhető meg, hiszen az opera bemutatója is itt történt, másrészt ez egy történelmi hűségű, hagyományos rendezésű, színpompás előadás. Ha valaki elsőként ismerkedik az operával, akkor ez a jó választás, mivel az opera története ebben az előadásban követhető a legzavartalanabbul, minden rendezői önkénytől mentesen. És persze megcsodálhatjuk az ifjú Gergievet, vagy a nagyon kevés felvételen hallható nagyszerű tenort, Gegam Grigoriánt (Asmik Grigorian apukáját), vagy Tomszkij szerepében Leiferkust, a híres orosz baritont. A DVD-mről készítettem a videót, sajnos a gyári DVD sem jó képminőségű, viszont mindkét hangsáv (sztereó és 4 csatornás) elsőrendű.
Másodikként a MET 1999-es felvételét ajánlom. Ez egy típikus MET produkció, szép díszletekkel, aprólékosan kidolgozott részletekkel, kiváló szereplő-gárdával, és mindez leöntve egy icipici ragadós cukormázzal. Érdekes megfigyelni azt, hogy 8 év alatt mennyit változott Gergiev elképzelése a műről. Számomra két dolog miatt fontos ez a felvétel. Egyrészt Gorcsakova miatt, akinek talán ez az egyetlen MET video-felvétele, és ez a produkciója is (mint minden más felvétele) lélegzetelállító. A Végzet hatalma és a Prokofjev opera után ez a harmadik Gorcsakova felvétel, amit itt a topikban közzéteszek. És persze itt van Hvorostovsky, aki úgy énekeli Jeleckij áriáját, mint se előtte, se utána, soha senki más. Ez már nem is éneklés, hanem a kommunikáció valami egészen más, közvetlen, az érzékszervektől független formája; lélektől-lélekig. Föltétlenül javaslom, hogy nézzétek meg erről a felvételről a Pásztorjátékot, az ehhez hasonló jelenetek színrevitelében verhetetlen a MET. És persze Domingót is meg lehet csodálni, hogyan küszködik ezzel a számára teljesen idegen nyelvvel és szereppel.
És végezetül a 2007-es párizsi felvétel. Ez egy modern rendezés, Herman nem halt meg, hanem egy elme-elfekvőben vegetál, és az egész opera az ő felbomlott agyában pereg, újra és újra, végnélkül ismétlődve. Ez egy érdekes rendezői elgondolás, és tulajdonképpen visszatérés Puskin novellájához, ahol Herman nem hal meg, hanem megbolondul. A probléma az vele, hogy Csajkovszkijnak nem tetszett a novella befejezése, és éppen ezért alaposan átdolgozta a testvérével együtt a librettót. Tehát a rendezői elképzelés éppen ellentétes Csajkovszkíj akaratával. És persze van benne sok ellentmondás, időnként belenyúltak a szövegbe is, ha az ábrázolt szituációhoz nem illett, sok az önkényes megoldás, és úgy gondolom, ha valaki ezen a felvételen látja először a művet, akkor nem fogja megérteni magát a történetet. De. De... Majd meglátjátok, ez egy csodálatos előadás, és a mű sokkal mélyebb rétegeit érinti és tárja fel, mind az előző kettő. Ez köszönhető egyrészt Rozsgyesztvenszkijnek, aki 76 éves volt a mű előadásakor, és úgy látom, sokkal többet tud Csajkovszkijról, az életről és a halálról, a szeretetről és a gyötrődésről, magáról az emberi létről, mint Gergiev. Számomra egészen elképesztő az a mélység és beleélés, amit általa a zenekar produkál. És ott van minden idők legnagyobb Hermannja, Galouzine. Én nem is értem, hogy lehet így énekelni, hogyan lehet egy emberben ekkora elementáris erő, és hogyan lehet egy szerepet ennyire átélni, mint ahogyan ezt ő teszi. Szóval ez egy nagyon jó előadás, a többi énekes is fantasztikus, egyedül Liza halványabb, de éppen ezért van három felvétel, mert az megoldhatatlan, hogy egy ekkora mű minden szereplőjének a legjobb alakítója, ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen legyen, ilyen Isten-áldotta pillanat szinte sohasem fordult elő a történelemben.
Az előző bejegyzésemben található linkekre kattintva megnézhettek és egymással összehasonlíthattok, a három előadásból néhány jellemző jelenetet. A három komplett, és a demóknál sokkal jobb hang- és képminőségű (magyar, angol, német, francia, spanyol és olasz feliratot tartalmazó) opera-előadás letöltési linkje tőlem kérhető magánban, 11.26-ig.
Senki többet Ligetiből? Sebaj, lépjünk tovább.
1-2 napon belül jelentkezem az új opera-feliratommal. Előzetesként és kedvcsinálónak közzéteszek néhány részletet, "egy opera - három előadás" címen. Az alábbi linkekre kattintva az opera 1-1 részletét láthatjátok, három különböző, (sok szempontból eltérő, de nagyszerű) előadásban.
Elkészült a következő magyar nyelvű feliratom, innen töltheti le minden érdeklődő Ligeti György Le Grand Macabre c. operájának teljes verzióját 3 hétig, magyar felirattal. (Lejátszás a szokott módon, Vlc videoplayerrel, a magyar felirat automatikusan indul, de választható angol, francia, német és orosz felirat is.)
Ez egy élő felvétel a barcelonai Grand Teatre del Liceu 2011-es előadásáról. A szereplők: Chris Merritt (Piet the Pot), Inés Moraleda (Amando), Ana Puche (Amanda), Werner Van Mechelen (Nekrotzar), Frode Olsen (Astradamors) és Barbara Hannigan (Venus / Gepopo). A karmester Michael Boder, rendezte Àlex Ollé és Valentina Carrasco. Ez egy fantasztikus előadás, nagyszerű modern rendezéssel, lenyűgöző díszlettel és vizuális effektusokkal, minőségi énekes gárdával, akik közül külön kiemelném Barbara Hannigant, aki a XXI. századi zenei életnek egy egészen különleges és zseniális képviselője, nemcsak nagyszerű, és minden zenei stílusban otthonos énekes, akinek a színészi teljesítménye is lebilincselő, hanem elsőrangú karmester is. A youtube-on nagyon-nagyon sok felvétele megtalálható, amelyek közül talán legemlékezetesebb Gershwin adaptációja, Poulenc la Voix humaine operájának előadása, amelynek egyszemélyben énekese és karmestere, vagy Mozart Requiemjének vezénylése. Aki régebben letöltötte tőlem Benjamin Written on Skin c. operáját, abban is megcsodálhatta Barbara Hannigan alakítását.
A Le grand macabre Ligeti egyetlen operája, amelyet a szerző 1974-1977 között írt, Michel de Ghelderode belga avantgárd író drámája alapján. A művet 1978. április 12-én, a Stockholmi Királyi Operaházban mutatták be először, svéd nyelven, majd angol, francia, olasz és dán nyelven Európa számos helyén bemutatták, a magyarországi premierre 20 évvel később, 1998-ban, a Thália színházban került sor. Az eredeti operát Ligeti 1997-ben, a salzburgi bemutatóra, jelentősen átdolgozta, ezt az új változatot játsszák napjainkban is. Magyarországon legutóbb 2017 május 26-án, az Erkel Színházban, német nyelven, koncertszerű előadásban láthattuk a darabot.
Ez az opera egy abszurd és groteszk misztériumjáték, amelynek a története viszonylag egyszerű. A Halál megérkezik Breughellandba, egy képzeletbeli országba, hogy a velejéig romlott és javíthatatlan emberiséget, éjfélkor véglegesen elpusztítsa. Találkozik a részeges Piettel, és őt lovaként használva folytatja útját a városba. Útközben találkozik a csillagásszal, akinek megöli szadista és szexmániákus feleségét. De a városba, a hercegi palotába érve, maga a Halál is kísértésbe esik, és annyira lerészegedik, hogy elszalasztja az éjfélt, így elmarad az emberiség végső pusztulása. Bár mindenki azt hiszi, hogy meghalt, lassan-lassan rájön, hogy életben maradt, ki-ki ott folytathat mindent, ahol abbahagyta. De a végső konklúzió mégsem ez, hiszen a fináléban felcsillan egy halvány reménysugár, talán nemcsak lehetne, hanem lehet is másképp élni, ezt énekli a szerelmespár, fokozatosan kiegészülve az opera többi szereplőjével. Ezt a reménységet, ezt az icipici katarzist vihetjük magunkkal, arra gondolva, hogy ez az opera most sokkal aktuálisabb, mint 1978-ban volt, hiszen fenyegető közelségbe került a saját kis apokalipszisünk, amely rákényszerít minket arra, hogy életen-halálon gondolkozzunk.
Ligeti György anti-operának nevezte a művét, de azt hiszem nem volt igaza, mert ez egy anti-antiopera, visszatérés az opera eredetéhez, a mozdulatok, a kimondott szó, az emberi hang, a zörejek, a káosz és a megvalósuló rend ősforrásához, ahhoz a pillanathoz, amikor az Isten saját képmására teremtett ember, az elmúlt idők öröméből-könnyéből, kincseiből és szemétjéből, jó és gonosz tetteiből, tehát abból a katyvaszból, iszamos-zavaros hordalékból amely körülvesz minket, egy új világot épít: az éjszakából új reggel születik.
Aki nem ismeri ezt az operát, az nagyon meg fog lepődni, de annak is meglepetés lesz, aki azt hiszi, hogy ismeri, mert ez a barcelonai felvétel igazi releváció, ezt mindenkinek látnia, hallania kell. Szánjunk rá két órát az életünkből, és ne álljunk fel 10 perc után, hanem hagyjuk, hogy átjárjon és hatalmába kerítsen minket ez a nagyszerű zene, amelyben Ligeti tükröt tart elénk: nézzétek, ilyenek vagytok, ilyen ocsmányok és ilyen szépek. És azután csendesen örüljünk annak, hogy Bartók és Kurtág mellett Ligeti is egy ilyen nagyszerű operával ajándékozta meg a világot és ajándékozott meg minket.
Hétszáz, nyaú.
A kulonbség a két Domingo kozott - a 35 éves elszántsága, entuziazmusa és a 60 éves élettapasztalata. / kb. mint a szexben /
Megtaláltam az egész eloadást, nézem és hallgatom.
Meghallgattam a Tubuson, sajnos csak részleteket.
Kedves Laci, köszönöm a tippet, meg fogom hallgatni, biztosan nagyon jó lesz és tetszeni fog. De mivel Takatsa fórumtárs figyelemre méltó ajánlata a Scala 2001 előadásra szólt, azt néztem, hallgattam meg! Te megnézted a 2001 Scala felvételt?
Számomra ez a felvétel az etalon. Márta jópár éve írt egy hosszú cikket, összevetette Domingo Otello-felvételeit.
Mártával szinte mindig egyetértek. Egy dologban nem. Szerinte a XX. században a legnagyobb Otellot Carlos Kleiber dirigálta. Szerintem Panizza.
Klárikám, hallgasd meg a 1976 felvételt a Tubuson. Érdekes lesz osszehasonlítani a 2001 felvétellel. / Scala di Milano, Kleiber, Domingo, Freni Cappuccilli. /
Folytatás
A Scala Otello előadásának felvétele 2001-ben készült, az akkori technikai feltételeknek megfelelő minőségű, a high-tech kedvelőinek talán nem elég jó, ez legyen az ő problémájuk! Domingo a Scala előadás idején 60 éves, de énekesként gyakorlatilag még kortalan, bármit elhiszünk neki! Különben sem jó Otellót túl fiatalon énekelni. Nem csak érett hang és vivőerő kell hozzá, hanem bizonyos tapasztalat is, nem csak énekesként, hanem úgy általában is. Az alakítása csúcs! Nincsenek szavak, meg kell nézni! A covid alatti MET közvetítések jóvoltából szinte minden szerepében láthattuk, nincs ehhez fogható! A „Dio mi potevi” ária így ritkán hallható! Briliáns rendezői megoldás, és a szereppel való tökéletes azonosulás, hogy az áriát térdelve, majd szinte a földre rogyva a ruhatartó állványon található pompás vért és köpeny mellett énekli el, melyben az első felvonásban győztes hadvezérként színre lépett! Ahogyan a kétszíntes színpad is – fent Jago tereli Cassio szavait és gesztusait a számára megfelelő irányba, miközben Otello az alsó színten őrjöng, minden szava, minden rezdülése tökéletesen érvényesül!
Desdemona szerepében Frittoli is nagyon jó, a férje iránt érzett szerelem, a naiv jószándék – ahogy folyamatosan Cassio érdekében esdekel - és a drámai erő egyaránt megjelenik szerepformálásában. A velencei küldöttség megérkezésének jelenetében hangjának vivőerejét is bemutatja. A 4. felv.. Fűzfadal és Ave Maria képességeinek további oldalaival ismertet meg. A finálé két egyenrangú művész csodás jelenete.
Nucci nem elég erélyes, még a minden Jago által világgá ordított Credo is a töprengő ember meg-megszakított gondolatainak megfogalmazása, csak az utolsó mondatnál emeli fel a hangját. Inkább olyan lopakodó, csendes cselszövő - lassú víz partot mos típus, aki a tomboló Otello látványát csendes mosollyal kíséri. A velencei küldöttség megérkezése, Cassio kinevezése Otello helyére nagy csalódás Jagonak, egy egyúttal jó alkalom a cselszövés folytatására, de Otellóból féktelen dühöt vált ki, az őrjöngéssel párosult féltékenység megjelenítése prózai színpadon is megérdemelt sikert aratna. A jelenet zenei megvalósítása és a nagyszámú szereplő mozgatása a rendezőt is megdolgoztatja, Muti remekül fogja a kiváló zekekart és kórust, ami ilyen zenével és annyi emberrel nem kis feladat!
Érdekes, hogy a londoni előadás egyes helyeken mennyire eltérő rendezői felfogást valósít meg, és ettől akár Otello, akár Jago egészen másként jelenik meg, de megfogadtam, hogy nem állítok fel párhuzamokat. (a londonit csak ez után nézem meg, de mint írtam, azt nagyon jól ismerem, akaratlanul is bevillannak az emlékképek.) Csak megtekintésre tudom ajánlani!
Én saját szakmámban azt tapasztaltam, hogy az ember annál bátrabb, minél kevesebbet tud. Lehet, hogy ez a rendezőkre is igaz.
Otelló létezését a dráma illetve az opera első pillanatától meghatározza a léte, a származása, ami még a győzelmes hadvezért is nyomasztja. Hiszen Verdi egyik legcsodálatosabb szerelmi kettőse is arról szól, hogyan, milyen módon ébrednek érzelmek Desdemonában Otelló iránt, és viszont! Mivel Otelló katona, aki a csatamezőn a tiszta helyzetekhez szokott - győztes illetve vesztes felek állnak szemben egymással - nincs tisztában a különféle cselszövések módjával, rejtelmeivel, ezért esik oly könnyen a cselszövés áldozatául.
Nekem egy bizonyos határig a modernizált müncheni Otelló is tetszett, Anja Harteros és Kaufmann alakítása, éneke csodálatos volt, Kirill Petrenko a zenei feladatot csodálatosan oldotta meg. A rendezés, az egyetlen szobára redukált cselekmény (?) csak azt veszi el, amitől Otello az aki, és az operában az történik, ami történik! Lehet, hogy a rendezőnek kissé el kellett volna mélyednie Shakespeare örökérvényű drámájában is!
Kedves Klára, köszönöm a hozzászólásodat. A feketére mázolás érdekes kérdés. Egy biztos: ahogyan a Pillangókisasszonyban lényegi momentum az, hogy Cso-cso-szán japán és Pinkerton amerikai, és a tragédia alapja az a szakadéknyi kulturális-világnézeti különbség amely ebből adódik, ugyanígy az, hogy Otello "mór", és mindaz a tény ami származásából fakad, szintén a dráma egyik meghatározó mozgatórúgója. Ha ezt a tényt egy rendező nem veszi figyelembe, azzal nagymértékben redukálja és sérti a dráma szerkezetét és egy "szokványos" féltékenységi drámára silányítja Shakespeare és Verdi, ennél sokkal többről szóló remekművét.
Kedves Takatsa! Köszönet és köszönet mint mindig! A két "minta-részlet" csodálatos! Én a ROH Otelló előadást a Mezzo tv és a beszerezhető DVD jóvoltából töviről hegyire ismerem és fantasztikusnak tartom, Kaufmann addigi pályájának csücspontja, méltó partnerekkel és Antonio Pappano jóvoltából kiváló énekkar és zenekar közreműködésével. Tudom, nem mindenki osztja ezt a véleményt - szíve joga. Érdekesség, hogy a londoni bemutató után az előadás rendezője és persze Kaufmann is több kritikát kapott, mert nem volt feketére maszkírozva, és sokan ebben a hitelesség hiányát vélték felfedezni. Egyéb kifogás nem jutott eszükbe?
A 2001-es Scala változat előttem ismeretlen, de valószínűleg az is remek. Domingoval kapcsolatban egy apró, de érdekes momentum: sokak szerint nem voltak magas hangjai, konkrétan nem volt meg az a bizonyos "magas C"-je. Nos, Birgit Nilsson önéletírásában sokszor szerepel Domingo neve, a közös fellépések kapcsán és a pályatársi megbecsülés okán is. Nilsson kitért erre a kritikára, és állította, hogy Domingonak megvolt a magas C-je. Én Nilsson-nak hiszek! De aki benevez ennek a felvételnek a megtekintésére, személyesen is meggyőződhet sok mindenről!
Most pedig következzen Verdi Otello című operája. Két csodálatos felvételt hoztam, magyar felirattal. Az egyik a ROH 2017-es előadása, itt láttok egy kis részletet belőle, a másik pedig a Scala 2001-es előadása, ebből itt van egy részlet, hátha kedvet kaptok a teljes videók letöltésére.
Az Aida 1871-ben, és a Requiem 1874-ben történt bemutatása után Verdi "nyugdíjba ment", és nagyon sokáig az volt a szilárd elhatározása, hogy ez a két alkotás lesz élete két utolsó műve. A zenei világ és a közönség is lassan beletörődött, hogy az idős mester pályafutása véget ért, egyedül kiadója, Giulio Ricordi próbálta szívós buzgalommal Verdit új opera írására ösztökélni. Ricordi társra talált az ifjú Boitóban, és hamarosan meglelték a témát is, Shakespeare Otelló c. drámáját, amellyel sikerült felkelteniük Verdi figyelmét. Boito elkészítette a tervezett opera librettóját, majd 1879-ben ismertették tervüket Verdivel. Két év telt el addig, amíg Verdi rábólintott Ricordiék tervére, majd egy csaknem 6 évig tartó - összeveszésekkel -kibékülésekkel tarkított -huzavona kezdődött. Több alkalommal úgy nézett ki, hogy semmi sem lesz a tervezett operából, de végül - Verdi 74 éves korára - elkészült az Otello, és 1887 február 5-én, nagy sikerrel mutatták be a Scalában. 1887, jegyezzük meg a dátumot, a Parsifált 1882-ben mutatták be, és Wagner már 4 éve meghalt. Vajon az öreg Verdi tudott-e még valami újat mondani, tudott-e az életművéhez és az egyetemes zeneművészethez valamit is hozzátenni? Aki csak egyszer is látta-hallotta ezt az operát, az tudja erre a kérdésre a határozott és egyértelmű választ, mert az Otello, Verdi művészetének csúcspontja, és az operairodalom egyik legnagyszerűbb, a maga nemében felülmúlhatatlan alkotása. Verdin kívül kellett ehhez a Shakespeare dráma, kellett Boito minőségi librettója, és kellett Ricordi szívós makacssága, aki "kitaposta" a művet Verdiből.
Az Otello sokkal több egy szerelmi-féltékenységi drámánál, az Otellóba, mint Desdemona selyemkendőjébe, bele van szőve az emberlét minden nagysága és kicsinysége, minden öröme és bánata, minden szeretete és gyűlölete, az ember élete-halála, üdvözülése-elkárhozása. Otello hozzánk is szól, és üzenete ma is aktuális, megmutatja, hogy mennyire sérülékenyek vagyunk, milyen szakadékok nyílnak közöttünk neveltetésünkből, világnézetünkből, kulturális örökségünkből, korunkból, nemünkből, bőrünk színéből, és még ki tudja miből fakadóan, mennyire könnyű áttörni lelkünk tojáshéj burkolatát, és milyen könnyű manipulálni, cukkolni, hergelni, bármilyen bűnre rávenni, embervoltából kivetkőztetni bárkit. Otello nem egy fekete dúvad, hanem egy érző emberi lény, aki diadalmas hősként is sérülékeny, hiszen lelkében hordozza gyermekkorát, a rabszolgalétet, a megalázottságot, a gyanakvást, amihez társul az öregedő férfi félelme, bizonytalansága és kicsinyhitűsége. Verdi mérhetetlen empátiával formázza meg Otellót, egy olyan hőst, akit gyilkosságában, bukásában sem gyűlölünk, hanem szánunk. Szánjuk, mert bukása ember-létéből fakad, bukásának okát ismerjük, tudjuk és átéljük: Otelló mi vagyunk.
Két videót osztok meg veletek. Elsőként a Covent Garden 2017-es felvételét (Kaufmann, Agresta, Vratogna, Pappano). Ez a Pappano vezényelte előadás közel van a tökéleteshez, mind a zenei, mind a technikai színvonal tekintetében. A rendezés is korrekt, Kaufmann, korunk legjobb Otellója, csúcsformában énekel, méltó párja Desdemonaként Maria Adresta, és a Jagót alakító Marco Vratogna színészi játéka is lenyűgöző. Szóval ez egy nagyszerű felvétel, aki nem látta, az mindenképpen nézze meg, aki pedig már látta, annak itt az alkalom az újbóli megtekintésre.
Ha Otello, akkor Domingo, hiszen az Otello Domingo emblematikus szerepe volt, hosszú évtizedekig. Ezt tanúsítja a számtalan Otello felvétel is, amely vele készült. Én is Domingoval láttam először az Otellót, az 1986-os, híres Zeffirelli féle filmen, ahol Katia Ricciarellivel és Justino Diazzal énekelt, (Scala, Lorin Maazel). Ez a filmélmény máig bennem él, azért nem ezt mutatom most be, mert egyrészt hiányzik belőle az opera egyik legszebb jelenete, a Fűzfadal, másrészt az 1986-os felvételnél van sokkal jobb, a Scala Muti által vezényelt, 2001-es felvétele, amelyben Domingo partnere Barbara Frittoli és Leo Nucci. Köztudott, hogy az Otello, olyan magas hangokat igénylő tenor szerep, amely Domingónak mindig nehézséget okozott, ezért felvételei többségében, így a Covent Garden, vagy a számtalan MET produkccióban is, Domingo több áriát alacsonyabb fekvésbe transzponáltan adott elő. De 2001-ben eljött az igazság pillanata, mert a Scala ragaszkodott a kottában leírtakhoz. És megszületett a csoda, a 60 éves Domingo elénekelte nemcsak élete legjobb, hanem talán minden idők legjobb Otellóját, a magas hangokkal és az öregedéssel küszködve, megrendítően hiteles játékkal, eggyé válva szerepével.
Aki kiváncsi erre a két videóra (teljes, jó minőségű felvételek magyar, angol, német, francia, spanyol és olasz feliarattal) az a videók letöltési linkjeit 3 hétig privátban kérheti tőlem, vagy ha nem regisztrált, akkor az email címemen..
Kedves Klára, azt írod, hogy "Számomra külön öröm a vadonatúj, alig ismert művek megismerése!". Ez pontosan így van. Az élet egyik fontos jellemzője a folytonos megújulás. Azt, hogy az opera nem halott műfaj, éppen az új és új operák sora bizonyítja. Mindenkit ösztönzök arra, hogy lépjen ki a saját kis komfortzónájából, és ne csak a fejében-szívében elraktározott szűk repertoárt nézze és hallgassa újra és újra, hanem nézzen körül a világban és keresse, találja meg és örüljön a szeme előtt megszülető újnak. Mert ma is élnek közöttünk zeneszerzők, akiket hajt a teremtés, az alkotás vágya és kényszere, és nekünk, mint emberi közegnek, közönségnek ezt az alkotó vágyat támogatnunk, inspirálnunk és katalizálnunk kell az érdeklődésünkkel, a lelkesedésünkkel, a várakozásunkkal, a kiváncsiságunkkal és örömünkkel. Én a magam szerény eszközeivel ezzel próbálom támogatni a kortárs operát, hogy közétek hozom, és magyar felirattal látom el Adams, Ades, Benjamin, Heggie, Hersant, Kurtág oprafelvételeit, vagy mint most, legfrissebként Wim Henderickx The Convert (A megtérő) c. operáját.
Kedves T! Az én "ingerküszöbömet" elérte a Britten, az 1984-es változat nagyon jó benyomást tett rám, de nem volt időm megfogalmazni szerény véleményemet. Érdekes volt felfedezni, hogy Erzsébet (félreértések elkerülése céljából I. Erzsébet) angol királynőről is megírtak már mindent, és mindennek az ellenkezőjét, de a téma szemlátomást kimeríthetetlen! Az opera cselekménye alapján nem csodálkozom az opera kedvezőtlen fogadtatásán! Nyilván egy hősiesebb, és sokkal pozitívabb valamit vártak! Nem csak az éppen hivatalba lépő fiatal királynő minél kedvezőbb megítélésének elősegítése céljából, de az angol közvéleményben még élénken élt VIII. Edward és Mrs Simpson botrányos ügye! Aminek aktualitását ébren tartotta, hogy VI. György és lánya, Erzsébet is ennek következtében kerülhetett trónra!
Az énekesek előttem ismeretlenek, de az Erzsébet királynőt alakító művésznő szép hangon énekel, és színészileg is kedvező alakítást nyújt. A többiek is jó hangok. Nekem tetszett a konvencionális rendezés - lehet, hogy kissé maradi vagyok, de én egy operaelőadást élvezni akarok. A színpadképet, a díszleteket és a megfelelő módon felöltöztetett szereplőket! Az sem árt, ha a cselekményt követni tudom! Nem tesz boldoggá, ha utólag, valamely vájtfülű és sasszemmű kritikus tollából fakadt méltatás (ha és nem leszólás) másodszori elolvasása alaőján értem meg, mit is láttam napokkal előbb! E követelmények ez az előadás megfelelt! A 2013-as előadás még várakozik, több általad felkínált változat esetén mindig kihagyok pár napot a kettő között.
Letöltöttem a The Convert-et is. Ismét meg kellett állapítanom, hogy rendkívüli mértékben naprakész vagy a világ operaházi eseményeiben, hiszen ennek a darabnak a bemutatója szinte tegnapelőtt volt! Számomra külön öröm a vadonatúj, alig ismert művek megismerése! Szívesen hallgatok vissza már ismert operákat különböző felvételekről, érdekes összehasonlításra adódik lehetőség, de egy új valami megismerése is öröm!
Úgy látom, hogy csak keveseknél érte el az ingerküszöböt Britten Gloriana c. operája. No, de sebaj, lépjünk tovább. Újabb meglepetésem a The Convert (A megtérő), egy vadonatúj, belga opera, amelynek a szerzője Wim Henderickx, és bemutatója Antwerpenben volt, 2022. május 10-én. Itt van egy 23 perces kedvcsináló a 2 óra 30 perces operából, és akinek felkeltette az érdeklődését, annak küldöm a teljes opera letöltési linkjét.
Wim Henderickxről én még sohasem hallottam, 1962-ben született belga zeneszerző, zenekari darabok mellett két kamaraoperát is írt. Zenéjében érződik Messiaen, Xenakis, Stravinsky, Ligeti és Bartók hatása, de a nyugati zenét indiai és az afrikai elemekkel ötvözve alakította ki sajátos egyedi stílusát. Stephan Hertmans belga író 2016-ban írta a De bekeerlinge c. nagysikerű regényét, a könyv kb. 3 éve került szinte véletlenül Henderickx kezébe, és már az első sorok elolvasása után rájött, hogy végre megtalálta az évek óta tervezett operájának történetét. A regény angol nyelvű kiadásából Krystian Lada, lengyel drámaíró készítette el az opera librettóját. Henderickx az operán több mint 2 évig dolgozott.
Ez egy valódi "nagyopera", hosszát, tartalmát és zenei megvalósítását tekintve is. A történet a XI. században játszódik. Egy keresztény, francia lány beleszeret egy zsidó fiúba, megszökik otthonról, és áttér a zsidó hitre. Életük szinte folyamatos menekülésben telik. A lányt először szülei keresik halálra, majd megindul az első keresztes hadjárat, a keresztesek felégetik azt a zsidó falut, ahol védelemre találtak, megölik a lány férjét, elrabolják két nagyobb gyermekét. Az asszony kisbabájával bolyong, a gyermekeit keresve, Jeruzsálembe akar eljutni, útközben elveszíti legkisebb gyermekét is, megerőszakolják, végül sorsába beletörődve újra férjhez megy és tompa fásultságban tölti napjait, majd amikor megtudja, hogy két gyermeke életben van, szüleinél élnek a messzi Franciaországban, mindent hátrahagyva újra útrakerekedik, de a keresztesek elkapják, boszorkányként csaknem megégetik, végül teljesen megtébolyodva bolyong a kis falu romjai között, keresve-siratva halott férjét, eltűnt-meghalt gyermekeit. A történet végülis időtlen, ezer év alatt aktualitásából semmit sem veszített. Az opera 15. percében, az apa szájából elhangzott kérdést ma is feltehetjük: Zsidók, muszlimok, keresztények, miért nem élhetünk békében egymás mellett?
Az operát Op De Beeck rendezte, aki Belgium egyik leghíresebb képzőművésze. Így nem csak rendezte az operát, hanem saját maga tervezte a jelmezeket, díszleteket és festette a 15 hátteret, amely előtt játszódik az opera, nélkülözve minden modern és divatos vetítést vagy egyéb vizuális effektet. A díszletek között felbukkanó XX. századi használati tárgyak a történet időtlenségét hangsúlyozzák. Az operát az antwerpeni Opera Ballet Vlaanderen adja elő, Koen Kessels vezényletével, Lore Binon főszereplésével. Lore Binonról itt olvashattok, illetve hallgathattok meg néhány felvételt, a barokktól Schönbergig.
Ez az opera zenéjét, megjelenítését, történetét tekintve is lenyűgöző és drámai alkotás, bizonyítva azt, hogy az opera története nem záródott le a XIX-XX. századdal, hanem az opera ma is meg tud mindenkit szólítani, el tud varázsolni, meg tud ríkatni és fontos mondanivalója van mindnyájunk számára. Privátban vagy emailben kérhetitek tőlem a teljes operafelvételt, magyar, angol és holland felirattal.
Örömmel értesítek mindenkit, aki számontartja kis projektemet, hogy elkészült legújabb magyar nyelvű opera-feliratom, Britten Gloriana c. operájának 1984-es (English National Opera ; Mark Elder) és 2013-as (ROH; Paul Daniel) felvételéhez. A magyar felirattal ellátott teljes felvételek letöltési linkje augusztus 28-ig kérhető tőlem privát üzenetben, vagy email címemen.
Britten két legismertebb, és máig is legtöbbet játszott operája (Peter Grimes:1945, Bliiy Budd:1951) után népszerűsége csúcsán volt, amikor 1953-ban, II. Erzsébet koronázására, megírta Gloriana c. operáját. Az opera bemutatója a koronázást követő hatodik napon, a Covent Gardenben volt, ahol II. Erzsébeten és a szinte teljes királyi családon kívül, a koronázásra - a világ minden tájáról - meghívott illusztris vendégek is jelen voltak. Így minden adott volt arra, hogy a szerző újabb, fényes diadalt arasson, de ennek éppen az ellenkezője történt: ez az opera lett Britten életének legsúlyosabb (és feltehetően legfájdalmasabb) kudarca. A kudarc akkora volt, hogy néhány előadást követően az opera teljesen eltűnt a süllyesztőben, 10 évig egyáltalán nem játszották, majd 10 évvel később felbukkant egy koncertszerű előadás erejéig, és újabb 20 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az Angol Nemzeti Opera előadásában, Mark Elder vezénylésével, Londonban újra előadják. Erről a színre állításról DVD felvétel is készült, és a társulat az Egyesült Államokban, több helyszínen is előadta a művet. Az opera azóta sem vált népszerűvé, csak szórványosan, 5-10 évente adják elő, kiemelésre érdemes a Covent Garden 2013-as felújítása.
Vajon mi lehet ennek a látványos kudarcnak az oka? Erre könnyű a válasz: a közönség egészen mást kapott, mint amire számított. Egy diadalmas, a koronázáshoz méltó, ünnepi zenét vártak, egy hősi éneket, amely dicsőíti Angliát, a királyságot, és méltó emléket állít az újdonsült királynő híres druszájának, a Spanyol armadán diadalmaskodó és ezzel Angliát a világ urává tevő I. Erzsébetnek. E helyett pedig kaptak egy igencsak zavarbaejtő történetet az öregedő, döntéseit halogató, önmagával és a környezetével vívódó I. Erzsébet és a nála sok évvel fiatalabb unokaöcs, Lord Essex ambivalens kapcsolatáról, amelyet a szűz- és gyemektelen királynő részéről az anyai szeretet és az önmaga által plátóiba kényszerített, elfojtott szerelem, a lord részéről pedig a helyzetet saját, nagyratörő ambícióira kihasználni igyekvés jellemzett. A magánéletről való lemondás, a beteljesíthetetlen és beteljesületlen szerelem, az öregedés, frusztráció, gyűlölködés, hatalomvágy, önzés, udvari intrikák megállíthatatlanul sodorják a történetet a tragikus vég felé: lord Essexet halálra ítélik, és Erzsébet az ítélet helybenhagyásával saját sorsát is megpecsételi, ha testben még nem is, de lélekben szerelmével hal, már nem is énekel, csak fél mondatokat, szavakat dünnyög: "Nincs okom arra, hogy szeressek élni, vagy arra, hogy féljek meghalni." - ezekkel a szavakkal fejeződik be az opera.
Mást várt a közönség, nem ezt. Mást várt az új királynő, mást várt a világ, nem ezt. Akkoriban - ha tényleges hatalma már nem is volt - azért még szent volt a királyság intézménye, szent volt, és éppen egy győztes háború utáni nagyhatalom volt Nagy-Britannia. Az emberek nem ezt várták Brittentől, és nem ezt várták a jövőtől. Mi persze, kései szemlélőként már ismerjük azt a jövőt, amely a fiatal II. Erzsébet előtt állt, ahogyan a királyi család elveszítette minden erkölcsi tartását, és tagjai egymásra sárt dobáló celebekké váltak, ahogyan Nagy-Britannia elveszítette gyarmatbirodalmát, majd az EU-ból is kisodródott, ahogyan devalválódik minden érték, és lassan, de visszatarthatatlanul, mindent elönt a szenny. Mai tudásunkkal már másként látjuk Britten művét, ezt a semmihez sem hasonlítható, csodálatos alkotást, a reneszánsz és a XX. századi zene szintézisét, amely a megrendítő történet ellenére vigasszal tölthet el minket, a szenny árjában még mindig ott áll, elérhető közelségben egy boldog sziget: a zene.
Két felvétel tölthető le tőlem, elsőként és elsősorban az 1984-es felvételt ajánlom, Sarah Walker és Anthony Rolfe Johnson csodálatos alakításával, Mark Elder vezénylésével. És van egy újabb felvételem is, a 2013-as ROH felvétel, amelyben - véleményem szerint - a két főszereplő (Susan Bullock és Toby Spence) hang tekintetében nem versenyezhet az 1984-es felvétel előadóival, de a mellékszereplők nagyon jók, a rendezés színpompás és figyelemreméltó, nagyszerű az énekesek színészi teljesítménye, és persze technikailag kiváló, HD minőségű a felvétel. Így ezt a felvételt is bátran ajánlom a figyelmetekbe. Kedvcsinálónak nézzetek meg egy-egy kisebb részt az 1984-es és a 2013-as felvételből, a többit pedig magánban kérhetitek a következő három héten.
Bingó! Jól sejtettem, hogy megy ez neked minimális információból is. És - legalábbis számomra - ez bizony nagyon nehéz libretto, mondhatnám azt is, hogy nehézkes szöveg (vagy én vagyok hozzá túl nehézkes) , de megér minden kínlódást, a zene annyira csodálatos, azt élvezem Brittenben, hogy annyira változatos a stílusa, mintha nem is egy zeneszerzőről lenne szó, bár én csak ismerkedem Brittennel (mint minden mással is), de ott van pl. a Csavar fordul, egy pszicho-horror kamaraopera, vagy a Billy Budd nagyopera csupa férfiszereplővel, vagy az az édes-bohókás Szentivánéji álom, egy-egy külön világ, óriási zeneszerző, repertoár darabokként kellene játszani a műveit szerte a világban. És aztán ez a Gloriana, most nem akarok írni róla, majd ha készen lesz a felirat, van egy 1984-es felvételem, Mark Elderrel, és egy 2013-as...
