Rendhagyó módon, operakeresztmetszet-előadással vette kezdetét az Operabarátok Klubdélutánja elmúlt vasárnap az Eiffel Műhelyház Bánffy-termében.

A program első részében előbb a tavasszal itt bemutatott Fra Diavolo című Auber-vígopera részleteit adta elő Somogyi Lili Mária (Pamela), Fenyvesi Gabriella Rea (Zerlina), Beér Benjamin (Fra Diavolo) és Hábetler András (Kookburn lord) Bartal László zongorakíséretében. Ez a mintegy 35 percnyi ének-zenei blokk Aczél András szerkesztő-rendező-műsorvezető koncepciójában került előttünk bemutatásra – hozzáteszem: Szinetár Miklós jelenlétében, aki egyébként a májusban bemutatott opera rendezője és amint a beköszöntőjében elmondta, ő is most fogja először látni-hallani ezt az összeállítást, számára is újszerű lesz az, amit az előadó művészektől kapunk.   

Amint megtapasztaltam, a nevezett énekművészek ebben a szinte „családias körben” is hozták felkészültségüket és azt a jó színvonalat, amit már a bemutatkozó Fra Diavolo-előadásukról írt beszámolóimban is érintettem. Ők most - szórakoztatásunkra - azokat az operarészleteket hozták és idézték meg, melyek leginkább emlékezetesek voltak mindannyiunknak: Pamela áriája és kettőse a lord-férjjel; Zerlina románca (km. a címszereplő); Fra Diavolo bravúráriája; Pamela és a lord újabb kettőse; Jelenet és Zerlina „vetkőzős” áriája, végül az a rész, melyben Zerlina imája és elalvása történik, eközben Giacomo és Beppo banditák az életére próbálnak törni – ez utóbbi jelenet humorát most fokozta, hogy a két bandita karakterét erre az alkalomra hárman látták el és poénkodtak énekszólamukban: Somogyi Lili Mária, Beér Benjamin, - Aczél András... Szívesen vettem volna Lorenzo és Matteo énekszámait is az operából, de nyilván ezek a műsoridőbe már nem férhettek volna bele.

Tulajdonképpen a doyen Szinetár Miklós rendező jelenlétére volt „kihegyezve” a Klubdélután első része, hiszen a keresztmetszet előadását követően a szereplő művészek a „tanár úr” köré gyűltek, hogy meghallgassák észrevételeit erről a produkciójukról; Aczél András ezúttal mint moderátor vezette ezt a kis beszélgetést. Mind a négy operaénekes bemutatkozott élőszóban is, elmesélték, hogyan indult el énekművészi pályájuk, milyen tervek foglalkoztatják és milyen szerepek várják őket a most elinduló operaévadban. Szinetár Miklós egyenként sorra vette a művészeket és dicsérte odaadásukat, tehetségüket, színpadi megformálásukat, valamint szót ejtett énektechnikájukról és a három fiatal operaénekes (Somogyi Lili Mária, Fenyvesi Gabriella Rea és Beér Benjamin) jövőbeli művészi kiteljesedéséről, mely őt már most reményekkel tölti el.  Ami pedig Hábetler András Operaház-beli művészi tevékenységét illeti, előbb Ő mesélte el, milyen várakozó kapcsolat fűzte már a pályája kezdetén Szinetár Miklóshoz, aki először milyen karakterszerepekben- darabokban foglalkoztatta;  a legnagyobb tisztelet és a szeretet hangján  emlékezett vissza erre az időszakra, amit azzal koronázott meg, hogy odafordulva a „Mesterhez” a legnagyobb színészi alakítással és beleérző képességével elszavalta József AttilaThomas Mann üdvözlése című versét; aki tudja, ismeri a verssorokat, nem csodálkozik el azon, hogy a vers végeztével a  szemek könnyekkel telítődtek; a két ifjú énekesnő sem szégyellte ezt... Miután Hábetler elnézést kérve elsietett mert valami dolga volt, Szinetár Miklós még egyszer kitért a tapasztalt basszbariton énekesünkre, aki hosszú évek óta az egyik erőssége az Operaház művészi állományának.

A Klubdélután második órájában nagy tapssal fogadtuk és köszöntöttük Misura Zsuzsa operaénesnőt, aki ugyan már régen visszavonult a színpadtól, de még mindig tanít, növendékei vannak.  Aczél András tartalmas beszélgetésbe vonta be a Művésznőt, amelyet meg-megszakított a televíziós portréműsorokból bejátszott és itt kivetített operarészletek Misurával: egy-egy Puccini- és Wagner-ária (Izolda). Misura Zsuzsa sokat mesélt magáról, a pályája alakulásáról, Szegeden eltöltött időszakáról is. Érintette azokat a témákat, sorsfordulókat, szerepeket, amelyekre a Momuson Zétának adott ez év eleji  interjúban is visszatekintett, de szóba került az emlékezetes grandiózus népstadionbeli Aida-produkcióban való fellépése is (1992).

Úgyhogy nagyon tartalmas, gazdag tematikájú Klubdélutánt szerkesztett nekünk Aczél András rendező. Köszönet jár érte, ahogy Bartal László zongoraművésznek (korrepetitor, karmester) is, aki állandó közreműködője, zongorakísérője az érkező fellépő énekművészeknek.  A közönség ezúttal is nagy tapsokkal hálálta meg amit énekben és prózában kapott a vendégektől. Nem utolsósorban pedig lelkesen fogadta és nyugtázta Szinetár Miklós ittlétét, akinek a délutáni program végén még arra is volt ideje és ereje, hogy sokaknak dedikálja könyveit a Mozdonycsarnokban. („Szinetár – Önéletrajz-szerűség és egyebek” I-II. kötet) – mely kötetek most kedvezményes áron a helyszínen megvásárolhatók voltak. 

Rost Andrea és növendékei, valamint Kincses Veronika és Vajda Gergely a Budapesti Operabarátok Klubdélutánjára érkeztek az Eiffel Műhelyházba

A Budapesti Operabarátok Egyesülete a 2023/24-es évad utolsó Klubdélutánjának tegnapi, műsoros-beszélgetéses összejövetelére igazán illusztris nevekkel „csalogatta” a tagságot az Eiffel Műhelyházba.  A Bánffy Miklós színházteremben nagy tapsokkal köszöntöttük előbb Rost Andreát, aki a program szerint koncertet is magába foglaló első részben két ifjú növendékével érkezett:

Farkas-Varga Anna - korábban a Szegedi Nemzeti Színház énekkarának énekművészeként már kapott kisebb szerepeket A bűvös vadászban, A denevérben, a Don Giovanniban, A mosoly országában vagy Purcell Dido és Aeneas c. operájában, sőt, Donizetti Rita c. vígoperájának a címszerepét is alakította.

Most két áriát adott elő:

Verditől A végzet hatalma Leonóra áriáját a IV. felvonásból, majd Kodály Zoltán  Nausikaa című dalát énekelte.

 Gábor Audrey- a fiatal ausztrál-magyar szoprán Sydney-ben született. Egyetemi tanulmányait is ott végezte, ahol kettős diplomát szerzett magánének és dráma szakon 2011-ben. A Sydney University / Sydney Conservatorium of Music opera stúdiójában 2014 végen megkapta operaénekesi szakdiplomáját. Rost Andrea Művészeti Alapítvány „Pálya Start” Mesterkurzusa díjazottja.

Gábor Audrey elárulta, hogy kedvenc operaszerzője Jules Massenet, ezért itt két, kevésbé ismert operájából énekel nekünk:

- Don Quichotte (Don Quijote) – Dulcinea dala, I. felv. („Alza! Alza! Quand la femme a vingt ans”) - angol nyelvű fordításban énekelte ezt a szépséges áriát!

- Hérodiade (Heródiás) – Salomé áriája, I. felv. („Il est doux, il est bon”) – francia nyelven énekelte a virtuóz, koloratúrákkal tűzdelt áriát.

Mindkét ifjú művésznő elmesélte, mivel „érdemelték” ki azt a megtiszteltetést, hogy Rost Andrea „szárnyai alá” vette őket, és arról is beszéltek, jelenleg milyen koncertfellépéseik vannak, milyen jövőbeli feladatok várják őket itthon és külföldön.

Rost Andrea egyebek közt beszélt a 2017-ben alakult, a nevét viselő Művészeti Alapítványa létrehozásáról, a 2022-ben megújult kuratórium céljairól: szeretné átadni sokszínű szakmai tudását arra érdemes tehetséges, ifjú művészeknek; a PályaStart Mesterkurzusa során, amely a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre, együttműködésben a Zeneakadémiával és a Magyar Zene Házával, a képzés résztvevőinek lehetősége nyílik vele mint a mesterkurzus művészeti vezetőjével és a kurzus megálmodójával, együtt dolgozni, és más ismert szakemberekkel együttműködni, akik a pályájuk korai szakaszában tudnak segíteni a művész szakmai elindításában. Ilyen irányú másik működési terület az Operaakadémia létrejötte, melynek programjában a fiatal művészekkel dolgozhat, és a műhelymunka végén nyilvános előadásokon mutatják be az előadást saját rendezésében.

Rendhagyó módon, kis filmvetítést is láttunk a műsor elején, mely fotók és dokumentumfilmszerű képi megoldásokkal felvillantotta Rost Andrea életének főbb eseményeit-állomásait: a családi háttér, a szülők, a babakor, a gyermekkor, a pályakezdés, a színpadi szerepek s pózok-beállítások...

Aczél András szerkesztő - rendező elég sokat „beszéltette” Rost Andreát az Opera főigazgatói pályázatának hátteréről, megtudhattuk a Kossuth-díjas művésznőtől, hogy ilyen irányú ambíciói bár ellehetetlenültek, de már örül ennek, mert a felkészülés során szerzett sokirányú ismereteit felfogja tudni használni későbbi, más, kitűzött feladataihoz és megvalósítandó művészi munkáiban. Nagy szeretettel emlékezett egykori tanárára, énekmesterére, Bende Zsoltra, akitől rengeteg szakmai tudást kapott. Rost olykor politikai irányú vizekre is evezett, amibe kissé belebonyolódott, de Aczél András moderátori közbevetéseivel segített kikecmeregnie az „útvesztőkből” ... Rost Andrea víg, jókedélyű, mozgékony, agilis oldalát mutatta, és azt is érdemes megjegyeznem róla, hogy szopránja – korát meghazudtolóan – még mindig szépen cseng, vivőereje van, mely bennünket, az előadott énekszámait hallgatva, hatalmas tapsokra inspirált/késztetett:

- Leoncavallo: Bajazzók – Nedda madárdala

- Kálmán Imre: A csárdáskirálynő – Szilvia belépője

Megemlítem, hogy a koncerten elhangzott énekszámoknál a művészek zongorakíséretét Bartal László, karmester, az Operaház korrepetitora tolmácsolta, rutinosan.

A Klubdélután második része már csak a szokásos beszélgetés kategóriát jelenti. Ezúttal a két meghívott vendég a régen látott, nagyszerű, világhírű énekművészünk, a Kossuth-díjas Kincses Veronika opera-énekesnő, a Magyar Állami Operaház mesterművésze, örökös tagja, aki fiával érkezett, az ugyancsak nemzetközi hírű muzsikus, zeneszerző, karmester, Vajda Gergellyel.

Rengeteg minden elhangzott a beszélgetésekben, nem részletezem: téma volt a tanulás fontosságának szerepe, a szakmai fogások elsajátítása, a művek-szerepek sokfélesége itthon és külföldön, Puccini világa és művei, a kortárs zene- klasszikus zene miben léte, az énekhang mint belső hangszer, a lejegyzett kottahangok mint szerzői szándék alapvető tiszteletben tartása, a vezénylés technikája, a zenészekkel való egymásrautaltság, egymás segítése, a család, a szülő-gyermek viszony, anya-fia közös műsorok/fellépések stb.

Vajda Gergely érdekes, humoros anekdotákkal is szolgált saját zenekaros, kompozíciós, karmesteri múltjából és jelenéből, említette a Barbie Blue c, operáját is, amelyet játéknak és inspirációnak tart, amelyben idéz Bartók Kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosából. Mesélt közeli terveiről is: június 10-től 15-ig mesterkurzussal, közönségtalálkozóval és koncerttel folytatódik az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány mentorprogramja a Budapest Music Centerbe, amelynek tervezésében még Eötvös Péter is részt vett, ám megvalósulásukat sajnos már nem érhette meg. Az ő munkássága előtt tiszteleg ez a kurzus, amelyen fiatal karmesterek fejleszthetik tudásukat Vajda Gergely vezetésével. A kurzust lezáró koncerten, június 15-én este a Koncertteremben Eötvös Péter, Kurtág György és Ligeti György műveit hallhatja a közönség, más-más fiatal karmester vezényletében.

Kincses Veronika mosolygós, érzelmekkel telített visszaemlékezései a pályára, a zene- és az énektanulmányaira, fellépések, koncertek, rádió, hanglemez, televíziós felvételek, az opera mellett az oratóriumok, operettek, musicalek iránti érdeklődés és azokban való sokszínű művészi énekesi feladatokban részvétel, a gyermeke ambícióinak támogatása, Pavarottival együtt énekelt Mimije a Bohéméletben stb. mind-mind szóba került Aczél Andrással, és a fiával való megható beszélgetésük alatt/közben.

Nagyon kedves ének-zenei film-bejátszások illusztrálták az elmondottakat:

- Kincses Veronika a Pillangókisasszony (Cso-cso-szán) Nagyáriáját énekli a Margitszigeti Japánkertben (Puccini operájának keresztmetszetét vette fel a televízió 1978-ban)

- Puccini: Bohémélet – Mimi és Rodolfo szerelmi kettőse (Kincses Veronika partnere: Luciano Pavarotti – Erkel Színház, 1986)

-Vajda Gergely: Barbie Blue – jelenet (a férfi/nő párbeszéd) a kortárs operából.

- Kincses Veronikával egy bűbájos zenés-rajzos, színes animációs film részlete, amelyben a Mary Poppins című musicalből énekli a gyermekkórussal együtt a darab egyik fő slágerét.

Az emlékezetes, érkezett vendégművészekkel folytatott koncert és beszélgetés élménye után lehetőségünk volt Kincses Veronikával dedikáltatni életrajzi könyvét. Én nem hagytam ki, sőt, Vajda Gergelyt is elcsíptem s megkértem dedikálja szintén – így immár anyja és fia szeretetteljes kézjegyeivel ellátott, sok képpel illusztrált becses könyvet helyezhettem el otthonom tékájában, s amikor felnyitom és olvasok belőle, a két kedves Művész alakja óhatatlanul együtt él a könyv lapjain.  

Az M5 csatorna ma 21 órától ismét a műsorára tűzi a Sztárgála az Eiffel parkjában című nagyszabású szabadtéri koncert felvételét, amelyen kiváló magyar énekesek mellett a nemzetközi színpadok két csillaga, Patrcia Petibon és Lawrence Brownlee látható.

Bővebben: a 614. sorszám alatt. 

Visszatérek néhány gondolat erejéig az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós termében színre vitt Fra Diavolo című Daniel Auber-vígoperára.

Mindenekelőtt: aki nem ismerte eddig ezt a vígoperát, nem hallott, nem olvasott róla, a zenéjével is most először találkozott (feltételezve róla, hogy sem hangfelvételekről, sem a videomegosztó oldalakról korábban nem tájékozódott), annak ez a három előadás, amelyre ellátogathatott, valószínűleg a reveláció erejével bírt. De szerintem azok is élvezhették a darabot, akik innen-onnan már ismerték a művet és volt/van összehasonlítási alapjuk.

 Még engem is  - aki gyerekkorom óta sokszor meghallgattam a rádióban, de később már videóról, majd internetes oldalakról a Fra Diavolo francia, olasz, német, angol nyelvű változatait (teljes felvétel vagy részletek) - most már élőben, újra megérintett Auber behízelgő, „bel cantós” dallamvilága, a vígopera bája, romantikája; az egyes áriák elragadó lendülete már-már átcsap az operett területére, a sanzonok könnyed hangját idézi – így a főhősnek a „legkiválóbb banditát” dicsőítő, keringőszerű dala stb. Általában jellemző a műre a pezsgő ritmika, a behízelgő dallamformálás és a szereplők – különösen a komikus alakok – kitűnő zenei jellemzése. A zenekar kezelésében Auber jó színérzékével előremutató, említhetném Donizettit és Offenbachot... úgyis közel érzem magamhoz Szinetár Miklós rendezését, hogy elmondása szerint tudatosan új színekkel, új poénokkal élt: saját korábbi Fra Diavolo-rendezéseitől eltérő dramaturgiát alkalmazott, mondhatni kiforgatta a régit, hogy új ötletekkel gazdagítsa és váratlan, újszerű fináléval alkossa újjá az egészet.  

Ennek persze veszélye is lehetett volna az érzésem szerint kissé erőltetett, talán az énekszámok közé nem mindig szerencsésen, az eredeti szövegkönyvtől eltérően beleszőtt dialógusokból eredő „áthallások”, „kikacsintások” sora, ám a „szinetáros”, csipkelődő, humorba ágyazva azért mégis szórakoztatóak, melyre példák a produkcióban elhangzó zenei utalások köre: Lehár Ferenc - A mosoly országa, Verdi - Traviata, Muszorgszkij - Rimszkij-Korszakov - Borisz Godunov címekkel való parodizálás.

Amit viszont igen zavarónak tartok és szerintem nem odaillő poénkodás ebben az operaváltozatban (sem), felesleges volt betenni ezt az elhangzott magánszámot: ifj. Johann Strauss A cigánybáró című operettjéből Zsupán belépője, amit Matteo, a fogadós énekel Szvétek László különben jól sikerült tolmácsolásában. Ezt a közismert, jópofa dalt beilleszteni a francia komponista XIX. század első harmadában keletkezett operazenéjébe mondhatni anakronizmus – mégha mulatságos is, a poénok közül „kilóg”, erőltetett: ha volt „mondanivalója” csupán az lehetett – amit sugall is: Szinetár Miklós várja vissza az Opera repertoárjába a Cigánybáró-rendezését. Úgyhogy szívesen vettem volna ha Zsupán belépője helyett inkább egy olyan énekszám hangzik el a fogadóstól vagy az operából, amely kihúzásra került e mostani „átültetésben”. Hiszen jócskán meg lett kurtítva a partitúra (meghúzások, kihagyások is), a zenekari hangzás és részbeni áthangszerelésből adódó kamarazenekar volta szintén erre példa.

 Szinetár Miklós rendező és segítője, Harangi Mária társrendező alaposan ”megrostálták” a francia komponista e talán legismertebb operáját, mert nemcsak a zenéhez és zenébe nyúltak bele (a zenei vezető: Szennai Kálmán), de az énekszöveg és prózai dialógusok is jócskán magukon viselik az erőteljes beavatkozásuk nyomát (Eugene Scribe eredeti szövegkönyve alapján a fordítást anno Szentgyörgyi Pál dolgozta át franciából magyar nyelvre – amit Szinetár Miklós részben átírt meg hozzáírt –, hogy mostani átgondolt rendezése koncepciójába illeszkedjék.)  Ha így tekintek erre az „új”, kvázi Auber-Szinetár-féle vígoperára, ezt is üdvözölni lehet, és aki először látja-hallja ezt, egyből belefeledkezik a „kalandba”, amihez remek, dallamos -ritmikus zene meg ének társul. Szinetár Miklós nem kívánta elárulni, mi lesz a darab vége, annyit mondott csak, hogy a hagyományos rendezésekben szokásos egyik utat sem követte (azaz, a főhős nem hal meg a végén, de nem is szökik meg üldözői elől), legyen az meglepetés a nézőknek. Én sem árulom el, hiszen a következő évadok egyikében biztosan visszatér a darab a repertoárba, és legyen azoknak is majd meglepetés a vége.

 A kétlaki haramiavezér, Fra Diavolo és bandájának ártalmatlanná tétele a cselekmény fővonala, melyet ügyesen fon át meg át a fiatal katonatiszt, Lorenzo és a fogadós talpraesett lányának, Zerlinának bájos szerelme, valamint a bárgyú Kookburn, angol lord és kacér feleségének, Pamelának kalandos históriája. Fontos szerepe van még a történetben Fra Diavolo (akit San Marco márkijának álcáztak) két nevetséges, ügyetlen társának, Giacomonak és Bepponak.

 A szereplők közül Fra Diavolo alakítója érdemel megkülönböztetett figyelmet: Boncsér Gergely alighanem pályafutása egyik legjobb teljesítményét nyújtotta a harmadik, utolsó előadáson. (Az opera premierjén nem voltam ott, Zéta recenziójában jókat írt róla.) Érdemét növeli: a második játszási napon – amikor nem ő énekelte a címszerepet – beugrott Lorenzo szerepébe; megtanulta és kottából elénekelte az ugyancsak nem könnyű és magasságokkal tűzdelt tenorszólamot, az együttesekben is (Szeleczky Artúr vélhetően hangszáli betegsége miatt, csak némán játszotta el a karaktert).  Boncsér a megtestesült rablóvezér és mint álruhás márki figuráját magabiztos, játékos megformálásban hozta. Diavolo utolsó, igencsak szabdalt áriáját virtuóz könnyedséggel adta elő, és eleganciával a kihívásokkal teli tenorszerepében. Alakítása tele volt iróniával, előadásában kétarcú karakterének a csábító és a könyörtelen gazfickó oldalát kellő játékossággal fűszerezte, bár az előbbi vonulatát erőteljesen, fogékonyabban emelte ki, megmutatva annak cinikus és manipulatív természetét.

 Egyes szerepek kettőzve lettek kiosztva, a második előadáson a rablóvezért Beér Benjamin megformálásában láthattam. Róla röviden már korábban megosztottam benyomásomat: tehetséges fiatal énekművész, kellemes, lírai énekhanggal, tenorjában és szerepjátékában benne van tovább érésének, fejlődésének ígérete. Nem több.

 Ugyanezt mondhatom el a másik fiatal tenoristáról, Szeleczky Artúrról, akit a harmadik előadáson hallhattam először Lorenzo szerepében. Ez a Zerlinába szerelmes, szegény, karabinier tiszt-szerep is igényes tenorhangot követel meg, biztos magasságokkal, amihez Szeleczky énekelt teljesítménye – különösen a hallott románcban – sajnos, kevés. Pedig jó megjelenésű tenorista és szép lírai tenorhanggal rendelkezik, de a magasabb hangtartományban egyelőre nem boldogul s mintha énektechnikai problémákkal is küszködne.

Hábetler András mint angol lord – akárcsak a Szinetár-rendezte Cigánybáró egyik szerepében – főleg a rengeteg humoros szöveg elmondásában jeleskedik, noha itt azért több, fontos énekelni valója van, amit karakteres baritonján tisztességesen abszolvál.

Szvétek László nevét már fentebb említettem a zenébe iktatott „idegen” töltésű Cigánybáró Zsupánjának buffo-dala kapcsán. Basszusa és buffo-karaktere a fogadós szerepével adekvát. Színes, mosolygós, együgyű figurát jelenít meg, aki eleinte lányát, Zerlinát nem a szerelmének szánja... Megjegyzem, a vígopera egyik legismertebb zeneszáma az első felvonásból Zerlina áriája (kuplé vagy románc): ami az eredeti partitúrában három strófás, ebből az első kettőt Zerlina, a harmadikat Fra Diavolo énekli. Szinetár Miklós ezen változtatott, mindhárom verset más-más karakter tolmácsolja: elsőként basszus hangján Szvétek László kezdi el, utána a szoprán következik, majd a tenor fejezi be.

A szereposztásban két női karakter van: Lady Pamela, az átutazó lord felesége az egyik, akit – Zerlinával egyetemben – egyszerre próbál behálózni Fra Diavolo, és aki a csalódott fiatal szerelmesek segítségére volt.  Ezt a mezzoszoprán szerepet a május 11-ei premieren és a május 23-ai harmadik előadáson is Somogyi Lili Mária, míg a második előadáson (május 18.) Kiss Diána Ivett énekelte-játszotta. Mindketten fiatalok, vonzóak és tehetségesek, a zeneakadémiai tanulmányaikat nemrég fejezték be, pályakezdők. Mindkét énekesnő „jól vizsgázott” ebben a kissé sikamlós darabbéli szerepkörben, amúgy szép hang, szép alkat, jó színpadi kiállás jellemzi őket, és komédiás vénájuk is megvan. Meglepett, hogy külön-külön milyen jól működtek együtt akár a náluk tapasztaltabb operaénekes-kollégákkal. Bizonyára egyre komolyabb szerepekhez jutnak majd, és ez segítheti őket abban is, hogy a magas énekhangok a határmezsgyéken túl is egyre felszabadultabban szólaljanak meg; értem ezalatt, hogy a színpadi jelenlétre koncentrálás és az éneklés képessége egyensúlyban maradjon.

Ebben a vígoperában az abszolút női főszerep azonban Zerlináé. Vele, pontosabban alakítójával kellett volna kezdenem, ám a végére hagytam Fenyvesi Gabriella Reát. Elmondhatom, hogy a cserfes, szerelmes leány karakterébe annyi bájt, kellemet, pajkosságot, ezzel együtt örömet-bánatot, vidámságot-szomorúságot jelenített meg, és ezt olyan rutinosan tette, hogy minden elismerésem az Övé mellett a felkészítő tanároké és persze a rendező, Szinetár Miklósé. Fenyvesi Gabriella Rea kiváló alakítást nyújtott, ahogy az igen komoly bel canto technikát igénylő félig lírai - félig koloratúrszoprán szerepben szinte szubrettszerű, érzéki és könnyed karakterré lényegül át – és erre a már emlegetett románc mellett a legjobb példa a darab második részében elénekelt-eljátszott nagyszerű „vetkőzős” jelenete a cavatina alatt – amelyben vokálisan is meggyőző volt, és tudta, hogyan kell a pikareszk és kacér pillanattól a szűzhöz való imádkozás alázatos odaadásáig eljutni, miközben a Fra Diavolo csatlósai üldözik és csaknem életveszélybe kerül általuk.

 A két bandita (Kőrősi András és Szerekován János alakítása) blőd, szöveges-énekes jelenetei jól koreografáltak, sötét tetteik krimiszerű izgalmat is hoznak a darabba – meg a végkifejletbe...

 A zenekari árokban Szennai Kálmán rendkívül könnyed kézzel vezényelte csekély létszámú zenekarát, néhol szinte áttetsző módon, s ebből következően úgy, hogy az előadók hangja inkább érvényesült a zenekar felett. Mindazonáltal dicsérni lehet azt az igyekezetet, hogy a zenekar ebben az összetételben is méltó és nívós zenekari kíséretet nyújthatott a színpadon szereplőknek.

 A Fra Diavolo könnyed varázsa továbbra is gyönyörködtet, nem győzöm keresni a közösségi video-megosztó oldalakon a régi-új előadásokat, hogy újra meghallgassam a hol franciás, hol olaszos (de német és angol verziókban is létező) pompás énekszámokat. Remélhetőleg ennek a Szinetár Miklós által rendezett különleges formátumú darabnak hang- és/vagy képfelvétele is hozzáférhetővé válik egyszer!

 Daniel Auber: Fra Diavolo

OPERA Eiffel Műhelyháza, 2024. május 18. és 23.

A Fra Diavolo-bemutatóról írt recenziójában Zéta dicsérte Boncsér Gergely címszerep-alakítását.  A mai második előadáson Boncsér ismét bizonyította, hogy mennyire formában van, hangja teljében – de most a vígopera másik tenorszerepével (Lorenzo)  aratta le a babérokat! Ugyanis megtanulta ezt is. Beugrás volt részéről, mert a megbetegedett Szeleczky Artur nem vállalta az éneklést, csak a színpadi – néma – játékot, míg Boncsér Gergely a játszótér oldalában foglalt helyett és ő adta az énekhangot. Ezúttal Beeri Benjamin volt Fra Diavolo és Kiss Diána Ivett mint Pamela. Mindketten igen tehetséges fiatal énekművészek, szép énekhanggal megáldva – ez kiderült mostani bemutatkozó szerepük sikeres prezentálását látva-hallva.

Ott leszek május 23-án, csütörtökön  is az Eiffelben, a "rablóopera" harmadik, utolsó előadásán (újra a premier-szereposztást kapjuk) – kár, hogy összesen csak háromszor kerül színre a darab az évadban!  Az örökifjú Szinetár Miklós új rendezése igen vonzó, színvonalas egyben pompásan szórakoztató, a prózai, az énekes és zenekari részek az ötletes, látványos és humorral bőven fűszerezett színpadi jelenetekben jól funkcionálnak. 

Egy csipetnyi szinetáros csavar

„A sajtóesemény egy pontján a könyvről Szinetár Miklós friss rendezésére terelődött a szó, ugyanis az intézmény egykori főigazgatója ismét a Fra Diavolo című operát állítja színpadra. A művész ötször dolgozta fel ezt a művet, először pont hetven évvel ezelőtt, a Gördülő Operában.

– Játszottuk a darabot Ózdon is, és sose felejtem el azt, hogy   egyik pillanatban a színpadon láttam a rendezésemet, a gyönyörű mediterrán tájat, aztán kinéztem az ablakon, és a kohó lángját pillantottam meg. De rendeztem Genovában is, aminek akkora sikere volt, hogy utána meghívtak a Milánói Scalába, hogy vigyem színpadra a Trubadúrt, de az olasz szakszervezet akkori új rendelete kizárta, hogy Itáliában rendezzek. 

A májusi premier az Eiffel Műhelyházban lesz, amelynek az alkotó kifejezetten örül, persze lesz egy szinetáros csavar az előadásban: – A Fra Diavolónak hagyományosan három vége lehet: a főszereplő bandavezér vagy elmenekül, vagy lelövik, vagy eltűnik. Na, én egy negyedik befejezést találtam ki.”

2024. MÁRCIUS 24. VASÁRNAP 15.00-17:00

EIFFEL MŰHELYHÁZ, BÁNFFY-TEREM

OPERABARÁT KLUBDÉLUTÁN

KÖSZÖNTŐ

KONCERT, BESZÉLGETÉS
 
VÁRADI ZITA
KOVÁCSHÁZI ISTVÁN
SÁNDOR CSABA
OPERAÉNEKESEK

SZTÁRVENDÉG:
MOLNÁR ANDRÁS
Örökös Tag, Mesterművész
                                                         

Zongorán közreműködik: BARTAL LÁSZLÓ

Szerkesztő, műsorvezető: ACZÉL ANDRÁS

BELÉPÉS A 2023-2024-ES ÉVADRA SZÓLÓ OPERABARÁT TAGKÁRTYA FELMUTATÁSÁVAL!

Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmet a Magyar Nemzet cikkére. Itt a link:

Az operadíva ezúttal az Eiffel Műhelyházban kápráztatta el a közönséget.

"ISMÉT HÓDÍTOTT A NETREBKO-VARÁZS"

Budapesti Operabarátok Egyesületének Klubdélután-rendezvényén voltam tegnap az Eiffel Művészház Bánffy-termében.

Érkezésemkor a Mozdonycsarnokba kihelyezett pultról kedvezményes áron lehetett megvásárolni Szinetár Miklós  Önéletrajz-szerűség és egyebek – Szinetár című könyvét, amelynek dedikálással egybekötött bemutatójára is sor került a Klubdélután műsorát követően.

 A délutáni – koncerttel egybekötött - művész-beszélgető programban Szinetár Miklós ezúttal nem mint az Operabarátok elnöke jött el köszönteni bennünket, hanem a rendező Aczél András egyik meghívott vendégeként kapott invitálást. Természetesen hatalmas érdeklődés mellett a „Tanár úrnak” lehetősége nyílt arra is, hogy a beszélgetés keretein belül felelevenítse könyvének keletkezéstörténetét, hogy 90 éves volt, amikor belefogott az írásba: a kortörténet 1957-ig tart és ma már készen van a második rész írásának javával, ezt a könyvet (1990-ig folytatódik a visszaemlékezés) reményei szerint a kiadó jövő év áprilisáig nyomdakész állapotba hozza és a boltokba kerülhet. Sőt, foglalkoztatja egy harmadik kötet megírása is – ha lesz még erre a magas korára tekintettel ideje – amibe csak „félve” merészkedne, hiszen a jelen korig kellene megfogalmaznia a visszatekintést, és ez már személyek, személyes sorsok és dolgok meg érdekek mentén valamiféle állásfoglalást, „kiállást” kell hogy megejtsen, ami sokak érzékenysége miatt kényes területekre vezetne el... Szinetár Miklós a beszélgetés végén még kitért arra, hogy jövő tavasszal színre kerül itt Auber Fra Diavolo című operája, ami 1962 óta nem hangzott el az Operaházban, most ismét ő  rendezi; neki az első operarendezése is 1953/54-ben éppen ez a darab volt a Gördülő Operával, tehát „hét évtized távlatából”  tekint vissza rá.

 A tervezett műsoridő ugyan háromtól öt óráig szólt, de végül fél hat lett belőle, tekintve, hogy Szinetár Miklós előtt érkezett másik „legenda”, a Pitti Katalinnal folytatott beszélgetés mondhatni olyan hatalmas érdeklődést váltott ki, annyi minden téma került szóba, amiről olyan bőven, részletekbe menően mesélt a Művésznő, hogy a műsorvezető-rendező Aczél Andrásnak szerintem „nem volt szíve” - mert őt is érdekelte, meg talán "hízelgett" neki, hogy egy hajdani "sztárénekesnő" ül vele szemben -  félbeszakítania az OPERA egykori énekesnőjének mondandóit. Pitti Katalin elegáns tartással, elánnal érkezett a színpadra, mozgáskultúrája most is fiatalos, közel egy órán át tartotta és csigázta fel iránta az érdeklődést. Rendkívül közvetlen volt, látszott, hogy tele van vitalitással - humorral, pátosszal, rendületlen hitvallásának megvallásával és kifejtésével, érintette életének és pályájának több pontját: származása, családja, gyermekkora; ének-zene-irodalom-vers iránti érdeklődése, pályaválasztása;  még főiskolai hallgatóként kitűnése az Otelló televíziós operafilmben Simándy, Melis oldalán – Ferencsik János választotta őt Desdemona szerepére; ez elindította őt a pályán, majd szerepek sokasága a Magyar Állami Operaházban; vendégszereplései Japánban, Párizsban, Bécsben, opera-operett-koncertek, színházi előadások, hazai és külföldi sikerek; az OPERÁ-tól való távozásának körülményei; az országban szerte egyetemeken, iskolákban tanít(ott); fiatal tehetségek és énekművészek felkarolása, a nemrég tartott mesterkurzus létrehozása Sopronban Gulyás Dénessel;  a magánéletének történései és szabadidejének eltöltése most a  jelenben. Ezek a témák mind sorra kerültek a beszélgetésben.  

A terembe érkezését követően Pitti Katalin Verdi Otellójából Desdemona Ave Maria-áriáját énekelte el, még mindig igen kifejező, varázslatosan szép szopránján. De nemcsak énekelt, hanem közben mondhatni „alakított” is: megható, átszellemült, mélyen átélt, érzelmekre ható előadásmódjával is érzékelhetően megérintette a jelenlévő közönséget. Pitti Katalin vendégsége itt az Eiffelben, mint említettem, hatalmas érdeklést váltott ki, és a Művésznő kihasználta ezt a ráirányuló figyelmet, már csak azért is, mert mostanság már nem igen adatik meg előtte, hogy ilyen szépszámú sokaság előtt, személyesen, élőben, mikrofon előtt mesélhessen magáról, életéről, életkörülményeiről, és megmutathassa azt is, hogy hetvenkét éves kora ellenére  (elárulta éveinek számát, nem titkolta) még illúziót keltően, a benne élő szenvedélyekkel, ki tud állni énekelni a közönség elé és régi szerepeiből megcsillogtatni valami szépet, emlékezeteset; mint egy koncerten - operaáriákat adhat elő. Sőt, rögtönzött is, mert a beszélgetés közben egy csodálatos verselmondással is sikerült bennünket megörvendeztetnie! Úgyhogy ez a Klubdélután most minderre a lehetőséget megteremtette neki. Pitti Katalin amilyen gyönyörű áriával kezdte beszélgetős műsorát, hasonlóan kisugárzó, még színészi attitűdjeit is felvonultató, magasztos áriával zárta le saját „talk-show-ját: énekében felcsendült Puccini Pillangókisasszony című operájából Cso-cso-szán híres nagyáriája - ezúttal is Bartal László, karnagy, a Klubdélutánok énekművész vendégeinek állandó zongorakísérője közreműködésével.

A Klubdélután első részére is visszatekintek: egy fiatal tenorista, Bartos Barna, akinek reményei szerint felível(het) énekesi pályája az Operaházban, és  egy jól ismert drámai szoprán, Miksch Adrienn voltak Aczél András vendégei, akiktől a jelen és a jövő művészi megmérettetéseiről, az őket foglalkoztató célkitűzésekről, tervekről, vágyak felől érdeklődött.

Bartos Barnától megtudhattuk, hogy Erdélyben nevelkedett, sokat sportolt, ami karban tartja szívét-lelkét, a fizikuma elősegíti hogy megbirkózzon az énekesi feladatokkal együtt járó színpadi alakításainak csiszolásában, örül, hogy jelenleg énekelheti a Herceget a Szinetár Miklós rendezte Rigolettoban, később szeretne több Verdit, Puccinit, Wagnert – és Mozartot is énekelni. Miksch Adrienn arról beszélt, mostanság mennyire közel érzi magához a kortárs zenei világot, szeret énekelni akár Kurtágot, Orbán-dalokat, az ilyen stílusban fogant más műfajokban, operákban is szívesen vállal szerepeket itthon és külföldön egyaránt.

Az elhangzott zenei illusztrációk közül említem:

Bartos Barna előadásában: Verdi: Rigoletto – a Mantuai herceg két ismert áriája és egy Puccini-operarészlet is

Miksch Adrienntől többek között hallottuk: Dohnányi Ernő: A tenor - Thekla áriája;  Orbán György egy Weöres Sándor versére írt dala

Szegeden is bemutatják A csengőt  - a másik Donizetti-egyfelvonásossal, a Ritá-val  egy estén; majd kiderül, ott is működik-e a kamarajelleg.

Mindenesetre, az olvasható, hogy a szereplő művészek mellett közreműködik a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.

Viszont nem a Nagyszínházban, hanem a Kisszínházban tartják a bemutatót - érdekes összehasonlításra adhat alkalmat az Eiffel Műhelyházban látott A csengő kamaraváltozatát egybevetni majd a szegediekével. (2024. február hó)

Egész jó kis darab volt A csengő című egyfelvonásos vígopera, melyet Toronykőy Attila rendezésében láthattam szeptember 30-án az Eiffel Műhelyházban.

Az alábbi linkelt cikk minden egyes mondatával egyetértek, és "visszaigazolom". Hozzáteszem: egyetlen zavaró tényező volt számomra: a zenekar. Ugyanis az énekeseket kis kamaraegyüttes kísérte. Az eredeti partitúrának alaposan leredukált átiratában szólalt meg a zene (Andorka Péter hangszerelte – különben ügyesen, érzékletesen) a zenekari árokban, ahol mindössze 9 db hangszerest láttam az Opera zenekarából: két hegedűs, egy csellós, egy brácsás, egy nagybőgős, két fafúvós zenész játszott a hangszerén, valamint két zongorának is része volt a zenekari hangzásban (az egyik zongorán maga a karmester játszott, Tóth Sámuel Csaba). Érdekesség még: a Magyar Állami Operaház Énekkara hangfelvételről szólalt meg a röpke jelenetében.  Azért számomra mindig is a nagyzenekar és az eredeti hangszerelés a mérvadó, de most ez a zenekari változat igyekezett hű maradni ahhoz és mondhatni, igyekezete nem volt teljesen hiábavaló...

Utána olvastam: Donizetti 1836-ban írt vígoperájának magyarországi bemutatóját 1926-ban tartotta a Magyar Királyi Operaház, ám a darab akkor mindössze 6 alkalommal volt látható. 1966-ban emlékezetes televíziós felvétel készült A csengőből Horváth Ádám rendezésében, Várhelyi Endre, Melis György és László Margit főszereplésével, majd 1971-ben mutatta be újra az OPERA, ez alkalommal az Erkel Színházban, ahol Békés András színrevitele a már említett szereposztással ismét nagy sikert aratott. 1987-ben Galgóczy Judit az Operaházban vitte színre, majd az Ybl palota Királyi Lépcsőházában Szilágyi Gábor, Szfinx-teraszán pedig Fehér Balázs Benő rendezte meg, ez utóbbi produkció költözött tavasszal ifjúsági programként az Eiffel Műhelyházba, ugyancsak Toronykőy Attila átdolgozásában.

   Az elfuserált nászéjszaka

MNO.hu - 2023.10.01. 19:00 Lengyel Emese

"Donizetti egyfelvonásos vígoperáját a Lázár Ervin Program részeként az általános iskola 8. osztályos diákjai számára hirdette meg a Magyar Állami Operaház. A Toronykőy Attila rendezésében 2023. szeptember 26. és 29. között tizenkét alkalommal telt házak előtt látható előadás szeptember 30-án 17.00 órakor a nagyközönség előtt is debütált az Eiffel Műhelyház Bánffy termében." 

Immár a nagyközönségnek szóló bemutató-előadás hatalmas sikerének tanúja volt az OPERA korábbi és jelenlegi  főigazgatója is: Szinetár Miklósnak és Ókovács Szilveszternek alkalma nyílt az előadás utáni állófogadás és korzós séta keretében üdvözölniük egymást, meg egy kis csevejre...

A csengő magyar nyelven, Blum Tamás fordításának felhasználásával, helyenként mai nyelvezetre átírva hallható, a vetítéseket Czeglédi Zsombor készítette. Az előadás főbb szerepeit  Szvétek László (Don Annibale), Fülep Máté (Enrico), Rácz Rita (Serafina) alakították, a további szerepekben  Kiss Tivadar (Spiridione) és  Megyesi Schwartz Lúcia (Madama Rosa) voltak láthatók. A Magyar Állami Operaház Zenekarát  Tóth Sámuel Csaba vezényelte.

/Eiffel Műhelyház - Bánffy terem,. 2023. szeptember 30./

OPERABARÁT KLUBDÉLUTÁN

A Budapesti Operabarát Egyesület - az Operaház 2022/23-as évadában - harmadik Klubdélután eseményét tartotta meg  Eiffel Műhelyház Bánffy-termében a mai vasárnapon.

A negyedévente megrendezésre kerülő összejövetel elején hagyományosan az egyesület elnöke köszönti az egybegyűlteket. Ez most sem változott: Szinetár Miklós, aki a közönség körében, a nézőtér első sorában foglalt helyett, felállva pár kedves szóval üdvözölte a megjelenteket és máris átadta a szót a szerkesztő-műsorvezetőnek, Aczél András rendezőnek. Ugyancsak változatlanul, Bartal László korrepetitor-karmester működött közre a zongoránál.

 Az „anyák napi” vasárnapra meghirdetett program több érdekességgel is szolgált:

- a meghívott művészek egyike Tuznik Natália magánénekes, aki a Zeneművészeti Egyetem Master Operaének szakának hallgatójaként pár napja nagy sikerrel debütált az Operaházban Gluck Íphigeneia Tauriszban című operájának címszerepében.

-  a másik érkezett opera-énekesnő Molnár Ágnes, lírai szoprán, a Magyar Állami Operaház dunaszerdahelyi (Szlovákia) születésű művésze – ő nem egyedül jött, hiszen a meghívás Kesselyák Gergelynek, az Operaház első karmester-rendezőjének is szólt; ők ketten férj és feleség.

- És még egy érdekesség: az Operabarátok Egyesülete Klubdélutánjainak történetében először fordult elő, hogy a meghívott művész-vendégek körében ott szerepel a Magyar Állami Operaház Gyermekkara – karnagyukkal, Hajzer Nikolett-tel az élen.

 Aczél András a szokott „rámenős” stílusában beszélgetett a meghívott személyekkel, a két énekművészt először arra kérte, mutatkozzanak be, meséljenek magukról, amit fontosnak tartanak elmondani indíttatásról, családról, tanulmányaikról, pályakezdésükről, jelenlegi operaszerepeikről, későbbi terveikről.

 Tuznik Natáliától többek között megtudtuk, hogy Budapesten született, lengyel-magyar családban nőtt fel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bachelor Klasszikus Énekszakán Meláth Andrea növendékeként szerzett diplomát 2020-ban, ezt követően az Egyetem Master Operaének képzésére nyert felvételt, ahol jelenleg az utolsó szemesztert végzi, Marton Éva az egyik énekmestere. Ötéves kisfia van.  Az V. Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen bekerült a döntőbe, később az MVM Zrt. által támogatott magyar zeneművészet kategória Junior Prima Díját vehette át.  

A beszélgetés óhatatlanul Tuznik friss, Íphigeneia-debütálására is kiterjedt, alakításának elismerő visszhangjáról is van olvasata, mihez hozzáfűzte: beugrásként - mindössze négy hete volt a szerep megtanulására, nagyon felkészült rá és nagy öröm volt számára az Operában élete első opera-főszerepét elénekelnie; elismerte, hogy a kis- és középszerepek sora várhat rá, ezért is kivételes szerencsének tartja, hogy ilyen fajsúlyú megmérettetésre máris késztették; Mozartot szereti, de inkább drámai vénája van, vágya később a Manon Lescaut és a Tosca címszerepe, Verdi-szerepek és idővel Wagner hősnőit is szívesen megformálná színpadokon.

 Molnár Ágnes a bemutatkozáskor kitért arra, hogy mint szlovákiai magyar fiatalnak, mennyi nehézsége származott a kettős állampolgárság mibenléte miatt. A zeneelmélet-, a szolfézsoktatás szerepe a két országban más-más prioritást élvez, így a győri konzervatóriumban folytatta, később a Zeneakadémiára nyert felvételt, ahol a nagyhírű Nádor Magda lett az énektanára, akit nagyon szeretett és tiszteli, érzelmileg is közel áll hozzá, hiszen nagyon alapos énektechnikai ismeretekre tett szert az ő útmutatásával, amiből máig építkezik. Sok zenei műfajban kipróbálta magát, operettet is énekelt-játszott, de már az operaéneklés a legfontosabb, Mozart, Richard Strauss, Puccini, és a kortárs darabok is vonzzák. Mint lírai szoprán, behatárolt területen mozog és szeretne a továbbiakban is ezen a vonalon haladni és kiteljesedni.

 Aczél András aztán odahívta Kesselyák Gergelyt is aki férje Molnár Ágnesnek, és a családra, gyermekük nevelési témakörére váltottak át.

Kesselyák Gergely ezekután ő mint karmester-rendező, a szakmájának kritériumairól, a két foglalkozási ág, olykor kapcsolódó területet átfedő,  művészi munka fortélyairól osztotta meg velünk nézetét, belemélyedve a Tosca és a Rigoletto partitúráiba eszközölt szerzői előírásokba (Scarpia, Rigoletto címszerep): Puccini és Verdi "rendezői szemmel" is gondozta munkáit;  nála a karmesteri - rendezői szempontok szerinti különbségtételnek saját, önálló, hangsúlya van az interpretálás terén.  (Zárójelben említem meg, hogy Aczél András előzetesen felhívta figyelmünket, hogy Kesselyák Gergely is pályázott az Operaház főigazgatói posztjára, és ismeretes, az övé is bekerült a „finalisták” közé, etikusan a témáról nem esik szó köztük.) Érdekes színfolt volt, amikor Kesselyák Gergely és Aczél András szóba hozták a Bohémélet Nádasdy-féle színrevitelét, ami máig az Operaház repertoárján szerepel, és erről a hagyományos rendezésről kérték ki Szinetár Miklós nézetét, aki spontán, kapásból egy „kiselőadást” rögtönzött nekik-nekünk, ma hogyan látja ezt a problematikát: miként és miért lehet még jelen a mai korban egy sok évtizedes színpadra állítás, és ezt anakronizmusnak tekintsük-e vagy sem...

Talán a klubdélután legszínesebb és legélvezetesebb blokkja következett: a Magyar Állami Operaház nagylétszámú gyermekkarának egy széles köre, mintegy harminc tizenéves leányból és fiúból álló csoport vonult be – egyenruhában - a színpadra karnagyuk felvezetésével.  Hajzer Nikolett is elmesélte, hogyan alakult a pályája, élete. Ő is valamikor az Opera gyermekkarának tagja volt, később más kórusokban énekelt, diplomákat szerzett, ének-karnagy tanár lett, több helyen dolgozott, mielőtt a Dalszínház kötelékébe visszatalált mint karvezető. Arra a kérdésre, hogy énekkarában lát-e valakit, aki majd akár az ő nyomdokaiban követhetné, csak mosolygott és biztatóan nézett a gyermekcsoportra. A gyermekkar tervei között szívesen látná újból az Opera színpadán Brittentől A kis kéményseprő gyermekoperát, vagy Szokolay Sándor egy-két, gyermekeknek írt dalművét. Megjegyezte, hogy a Gyermekkar tagjai egyénileg is képzettek, szerepkörükben szólistaként is helytállnak.  

 Végezetül hadd írjam ide a beszélgetések előtt, közben és után előadott műsorszámokat – a Bánffy-terem színpadának háttere a jelenleg színen lévő KisCsipke című Radina Dace/Pjotr Iljics Csajkovszkij-produkció gyerekelőadásának díszlet- és látványvilága:  

 Gluck: Íphigeneia Tauriszban – Íphigeneia egyik áriája (Tuznik Natália)

 Puccini: Bohémélet – Mimi áriája, I. felv. (Molnár Ágnes)

 Mozart: Figaro házassága – Grófné és Susanna Levélkettőse (Tuznik Natália és Molnár Ágnes)

 Beischer-Matyó Tamás: Csokoládé  - dal (Molnár Ágnes)

 Kacsóh Pongrác: János vitézke (a János vitéz átdolgozása gyermekelőadásra)

- a Tündérek kara (Gyermekkar)

- a Francia királylány dala: „Oh, csak ne volnék gyenge leányka, akit a szellőtől is óvnak,../ Be jó is volna, oh, hatalmas ég, ha lány helyett legény lennék.” (Gyermekkar két tagja szólóban és együtt)

 Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány (gyermekopera két felvonásban)

-  három kórusrészlet előadása (Gyermekkar)

- Dal: „Kínai babák” (négy gyermekszólista)

Már az Újesztendőben, tegnap és új helyszínen folytatódott a Budapesti Operabarátok tagságának negyedévente megrendezésre kerülő Klubdélutánja: a korábbi Erkel Színházat felváltotta az Eiffel Műhelyház, itt is a Hevesi Sándor Háziszínpad.  Ez a terem ismerős lehet azoknak, akik az elmúlt évben követték az Opera online programjait, azokat nagyrészt itt vették fel (pl. A telefon c. előadásnak is otthont adott); próbaszínpadként is használható, operakeresztmetszetek, gyerekelőadások és kamarazenei produkciókra is alkalmas befogadó színtér.  A nézőtéren emelkedő léptékű széksorokban (öt) mintegy 130 fő foglalhatott helyet a kényelmes ülőhelyeken. A terem fűtött volt, a kinti ruhatár működött – mégis egyesek kabátban érkeztek... A közepes méretű terem baloldalán látjuk a Steinway zongorát, ugyancsak a közönséggel szemben, de a jobb oldalon egy kis asztalka van, körülötte négy szék várja az érkező vendégművészeket és a szerkesztő-műsorvezetőt. Kellékek: az asztalkán elhelyezett kézi mikrofonok, a közelben kis pulton ásványvizek és poharak. Közvetlenül a jobb oldali alsó széksor mellé telepítették a technikát (világítás, hang, erősítés), az azt kezelő műszaki munkatárs már a helyén volt, mikor a szállíngozó közönség a nyitáskor elfoglalta helyét érkezési sorrendben.

A meghirdetett idei első Klubdélután műsora a következő programpontokból állt:

SZINETÁR MIKLÓS ELNÖK ÚR KÖSZÖNTŐJE

KONCERT, BESZÉLGETÉS

„A SZÓ HATALMA”

BÁTKI-FAZEKAS ZOLTÁN
HÁBETLER ANDRÁS
KŐRÖSI ANDRÁS OPERAÉNEKESEK

II. BESZÉLGETŐS VENDÉGEK

BÁTORI ÉVA
GÉMES KATALIN OPERAÉNEKESEK
 
Zongorán közreműködik: BARTAL LÁSZLÓ

Szerkesztő, műsorvezető: ACZÉL ANDRÁS rendező

A nyitó- és zárszavak a Budapesti Operabarátok Egyesülete /Alapítvány/ ügyvezetője, Gémes Szilviáé. (Az egykori szoprán operaénekesünk közel két évtizede váltott, miután magánénekesi hivatását befejezte a művészpályán, ám továbbra is az OPERA kötelékében maradt, ahol más vonatkozásban bontakoztatja ki meglévő egyéb (alkotói-szervezői) képességeit, mindmáig tevékenyen, az Operabarátok örömére.)

Anélkül, hogy belebonyolódnék Aczél András rendező - itt mint moderátor - operaénekes-vendégeivel folytatott érdekes beszélgetéseinek témakörébe, a részletezés helyett csak érintem azokat és jelzem, amellett mit hallottunk szóban és énekhangban az érkezett énekművészeinktől.

Mindenekelőtt: nagy taps fogadta az elnöki minőségében jelen lévő és a tagságot köszöntő Szinetár Miklóst, aki korát meghazudtolva, jó egészségnek örvendve, tartott egy kis visszapillantást az elmúlt naptári év emlékezetes, az OPERÁ-ban és azon kívül, említésre érdemesnek tartott történésekre kitérve: Eiffel Műhelyház megnyitását követő új, funkcionális terek és termek fogadó- és működőképessé tétele; a mindennapi operaéletet megnehezítő, nehézkessé tevő belső tényezők, összefüggésben az országunkat is érzékenyen érintő külső hatások felől; az aggódásai,  bosszankodásai mellett át- és megélt örömei stb.)

A program szerinti első részben mindhárom énekes vendég bemutatkozott és röviden néhány tudnivalót megosztott magáról, a pályáról, a pályán elfoglalt helyükről, helyzetükről, (nem)ismertségük okairól,   az operai vezetés őket is érintő, megkülönböztető politikájáról. Egyébként inkább Hábetler András „vitte a szót”, szubjektív, de magvas gondolatai egyrészt a köré irányultak, hogy a művésznek nem elég csak énekelni tudnia, de mennyire fontos hogy akárcsak a színész, szóban, beszéd hangon is ki tudja magát fejezni a színpadon – ahol ezt a szerep amúgy is megköveteli, másrészt azt fejtegette, hogy vannak operaénekesek – ők hárman, akik most eljöttek a műsorba - , akikre kevéssé figyelnek oda, nincsenek reflektorfényben, nem keresi őket a média, így ismertségük tágabb körben a nulla közelében jár. Ő még szerencsésnek érzi magát, hogy megtalálja számítását mint aktívan praktizáló orvos. 

E gondolatokhoz csatlakozott Bátki-Fazekas Zoltán (bariton) és Kőrösi András (basszbariton)  magánénekesek is, akik tovább szőve a gondolatot sajnálatuknak adtak hangot, hogy már sok év óta nincs mögöttük „társulat” ami régen „védőhálót” nyújtott az oparaénekesnek.  Róluk is megtudtuk, sőt meggyőződtünk, hogy nemcsak énekben „jók”, de színészi, prózamondó képességük is vetekszik a színművészekével. Ugyanis mindhárman színészileg átélve előadtak - elszavaltak - rövidebb, hosszabb lélegzetű költeményeket.

Bátki-Fazekas amúgy civilben költő, dalszerző, magánénektanár – a felovasta saját, humoros versét, amit a még beszélni nem tudó, de a szavakat már rakosgató gyermekének „szavajárása” ihletett meg.Később elszavalta egy másik költeményét. 

Körösi András a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1993-ban. Pályája folyamán főként prózai színházakban dolgozott, hosszan működött Kaposváron, de fellépett vendégszereplések alkalmával Pécsen, Kőszegen, Veszprémben, illetve Budapesten is a Madách Színházban vagy az Új Színházban.

Hábetler András például előadta nekünk Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című, a „Számadás” versciklus nagylélegzetű darabját.  

Baritonistáink persze nemcsak prózában mutatták be egyik fontos oldalukat, hanem hivatásukat is előtérbe helyezve, abból merítve, egy-egy nagyhatású énekszóló-darabbal is előrukkoltak:

- Mozart: Figaro házassága – a Figaro áriája (Cherubinohoz) olasz nyelven, Hábetler András.  A közönséget is bevonta, vele együtt magyarul énekeltük a refrént, hogy: „Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet más a nőknek. Csókot lopni meg szíveket törni, kis Adoniszom, nem fogsz te már.” 

- Ránki György: Pomádé király új ruhája – Pomádé áriája (Kőrösi András)

- Robert Schumann – Heinrich Heine versére: A két gránátos – dal (Bátki-Fazekas Zoltán)

A Klubdélután másik részében Bátori Éva (szoprán) és Gémes Katalin (mezzoszoprán) voltak Aczél András beszélgetőtársai.

Tudni kell, hogy mindkét énekművészünk sokévi operaházi aktivitását a háttérbe helyezve, szerepkört váltott: fiatal énekpalántákat tanítanak felső- illetve középfokon: Bátori Éva korábban is tanított, sőt évekig az Opera Nagykövete volt, de már közel egy éve a Debreceni Egyetem magánénektanszék vezetője, míg Gémes Katalin  a Zeneakadámia Bartók Konzervatóriumának tanára. (Az intézmény hivatalos neve: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium.)

Ez a beszélgetős műsorrész is nagyon érdekes volt, sok mindent megtudhattunk a vendégektől, hogy a saját intézményükben miképpen próbálják növendékeiknek átadni a tudást, összehangolni az alapoktól a középfokon át a felsőfokú képzésig mindazt a megszerzendő ismeretet, technikát, amelyek szorgalommal, kitartással, felkészültséggel  párosulva, alkalmassá teheti és elvezetheti a fiatalt akár az operaszínpadokra. Erről a témáról sok hasznos információt megosztott egymással is, a két opera-énekesnő. Szó esett az „OperaRajt” elindulásáról is (erről az Opera Magazin 2022. őszi számában olvasni lehet) – a magyar vokális komolyzenei élet utánpótlás-neveléséhez szeretne hozzájárulni az OPERA, mindenekelőtt a képzés főszereplőit, az énekmestereket bevonva. E koncepció kidolgozásával, vállalásainak összefogásával Bátori Évát kérte fel Ókovács Szilveszter főigazgató.  

A beszélgető felek arra is megpróbáltak választ keresni a "diskurzus" során, hogy a fiatal kezdő operaénekest nem szabadna kitenni annak a szerintük jelenlegi rossz irányzatnak (nem egyszer szembetűnő szereposztási tévedés) , hogy  általában egyből a „mélyvízbe” dobják és/vagy idő előtt főszerepeket osztanak ki rá – ahelyett, hogy kisebb szerepekkel kezdené a megmérettetést, hogy a színpadon szép fokozatosan, tanulva, figyelve az előttük járó „nagyokat” sajátítsa el mindazt, amit aztán később kamatoztatni tud érettebb fejjel, és nem megy a hang idő előtt tönkre, a karrierje is lerövidülve. 

A műsorrész végén Bátori Éva és Gémes Katalin elénekelték a barcarola-duettet Offenbach Hoffmann meséi című dalművéből.  A zongoránál - a kezdetektől – Bartal László karmester, korrepetitor kísért.

A Klubdélután zárásául Gémes Szilvia köszönte meg a meghívott vendégek, közreműködők részvételét és nem maradtak el tőle a „szokásos” ajándékok sem: virágcsokor a hölgyeknek és ital az uraknak. A következő hasonló összejövetelre márciusban kerül sor.

Bocsánat, de aki visszatérően személyeskedve, gorombáskodva  csasztuskázik rólam, néha velem és tudtommal a kitiltásomon munkálkodott, azzal nem szívesen eszmecserélek. Egy ilyent ismerek. Szóbaállás helyett lehet tovább nevetni. Esetleg egyenes választ adni -amit valószínűleg nem szabad- arra a kérdésre, miért nem lehet valamilyen módon, akár legalább koncertáns felnőtt előadásokat tartani legalább a Műhelyházban, ha egyszer az újranyitáskor agyonhájpolt  Erkelt ki tudja miért, 1/1 elengedte a MÁO fura ura. Éspedig nem a "válság" vagy a háború miatt, hanem már jóval előtte. Erre és csak erre várnék választ, szerintem nem csak én. Ennyi.

No, hát ezért nem áll veled szóba értelmes ember.

Írok valamit. Erre írsz egy ilyen zagyvaságot. (Persze igyekszel közben sértegetni is, csak hát akkora marhaságokat írsz, hogy nevet rajta az ember.)

Azt kéne észrevenni, hogy 

1. Ez egy komolyzenei fórum, nem harci játékok.

2. Ez nem társalgás, amit művelsz, hanem a társalgás lehetetlenné tétele. Leír valaki valamit, és, ha neked nem tetszik, nekiesel az illetőnek. Mint például csaknem minden hozzászólásom után - valamilyen süket politikai dumával - nekem. Namost, így nem lehet fórumozni. Te meg ezt pontosan tudod, és élvezed, hogy eltűnnek innen a más vélemények. Antiszociálisan viselkedsz.

3. Nem válik ám dicsőségedre, hogy képtelen vagy megérteni egyszerű, mindennapi dolgokat, viszont üzemszerűen, harsányan hőbörögsz mindenen. (Én például kevésre becsülöm, aki nem gondolkodik, de hőbörög. Kimondottan a butaság jelének tartom. De ez csak egy vélemény, lehet, hogy nincs igazam.)

No, további jó rohamozást… :-)

Azért én voltam meccsen a Pancho Arénában, és körülbelül annyi volt a néző, mint az Eiffelben egy kortárs baletton. (A balett jobb volt, mint a meccs, de maga a stadion különben nagyon szép.... felesleges, de legalább szép)

Egyetértek, több volt jellemzően a fiatal,de az Erkel bezárása után azért nőtt a nyugdíjasok száma is (még emlékszem, amikor a Farsangi lakodalomra mentem, egyiküket én igazítottam útba -  aznap döbbent rá, hogy nem is az Erkelbe vett jegyet).
Remélem az utolsó mondatok igaznak bizonyulnak, és minél előbb újra lesznek ott előadások.

Istenem, már megint miről beszélsz? Ez itt az Eiffel topik, nem az Erkel. Mindkettő E-vel kezdődik, ez igaz, de aztán egészen máshogy folytatódik. Hogyan hasonlítható össze a Bánffy terem az Erkel nézőterével? Mi bennük a közös? Semmi. Ez a két helyszín köszönőviszonyban sincsen egymással, nem kompatibilisek egymással, egyik a másikat nem helyettesítheti, másra hivatottak, más darabokat játszanak bennük, stb. Nem tudom, hogy miért kell mindenkivel kötözködni, és folyamatosan személyeskedni. Mert az ehhez hasonló szövegek, mint. pl. ez: "Ha neked ez így jó, csak azért, hogy másokat letorkolj, akkor további jó mulatást az Andrássy út 3. emeletére zsúfolódva vagy valamelyik komplett páholyt kibérelve. Utóbbival jobban hozzájárulsz szegény jó MÁO-nk anyagi felvirágoztatásához." sima mocskolódás egy olyan emberrel, akinek más a véleménye, mint neked. Azt sem értem, hogy miért hergeled magadat folyamatosan. Ezzel egy csöppet sem lesz jobb, vagy élhetőbb a világ, nem segítesz vele senkinek, sőt még magadnak is valószínűleg ártasz vele, mert csak magasabb lesz a vérnyomásod. 

Privát üzenet megy.

Sajnos bármelyik országban több a focidrukker, mint ZENErajongó.

Pontosan erről beszélek, meg is kapom érte a magamét a bennfentes üzenőfaltól és a kinnfentes apologétától ... ezért tudom, hogy igazam, igazunk van.

Próbáljuk ki!

Úgy látszik, hogy a sok terelés, mese-mese-mátka közepette nem tűnik fel, hogy volt Erkel, nincs Erkel?! Avagy a leányzó fekvése megváltozott. A Műhelyház most sincs jobb helyen, mint amikor megnyitották, de az Erkel meg sehol nincs. Ez az aprócska változás történt, amióta a Műhelyházat tizennyolcszor ünnepélyesen megnyitották ... sok csilliárd költségen, nagy csinnadrattával, benne a Bánffy-teremmel ... ami most szintén zárva van felnőtt közönségnek szánt produkciók előtt. Ha neked ez így jó, csak azért, hogy másokat letorkolj, akkor további jó mulatást az Andrássy út 3. emeletére zsúfolódva vagy valamelyik komplett páholyt kibérelve. Utóbbival jobban hozzájárulsz szegény jó MÁO-nk anyagi felvirágoztatásához.

Tartok tőle, hogy ellenkező esetben is hasonló forgalom lenne, csak másik irányból/irányba.

Annyit jegyeznék meg, mint az Eiffelben rendszeresen megfordult emberke, hogy alapvetően nem a nyugdíjas korosztály járt az Eiffelbe, hanem a fiatalabb generáció (legalábbis sokan közülük), már csak a műsorpolitika miatt is. És nem kell visszalapozni sokat, itt nagyon sokan szidták az Eiffelt, - gondolom, főleg nyugdíjasok -, elhangzott az is, hogy semmi szükség rá, rossz a műsorválasztás, rossz az akusztika, és főleg ronda az egész és nincs tömegközlekedés, és kint van a prérin, a prérinél is rosszabb helyen, ahol még meg is késelhetik a hazafelé igyekvőt, sőt, még rosszabb dolog is történhet vele. Most pedig, lehet, hogy ugyanazok, visszasírják. De reményeim szerint nem kell sírni, jön majd Jégtörő Mátyás, elfutnak a fagyosszentek, széles kapuit újra kitárja az Eiffel, és velem együt még sok-sok nyugdíjas loholhat nézni a barokk és kortárs operákat.

Egyrészről úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon nehéz bármiről politika mentesen beszélni, ennek okát pedig a mostani, mindent kontrollálni akaró vezetésben látom. Viszont, szerintem legalábbis az lenne fontos, hogy politikáról is tudjunk árnyaltan beszélni.
Jelen esetben, véleményem szerint, az Eiffelben elmaradó előadások azért nagy probléma, mert a törzsközönséget adó nyugdíjas réteg jelentős részét teljes mértékben kizárja az operalátogatásból. Az Operaházban a jegyárak az átlagnyugdíjasnak normális helyen megfizethetetlenek (még talán délelőtt, de a népszerű előadásokra ott 4-5 hónappal korábban elfogynak a helyek). Ennek a jelentős rétenek lehetett volna (és kezdték is), bevezetni az Eiffelt, mint egyfajta Erkel helyetti alternatívát, amit most el is vágtak, és ki tudja, ha esetleg újraindul, nem megint fél-harmadházas előadásokkal teszi-e (tavaly már mintha páran kezdték volna megismerni, az év vége felé már kevésbé üres előadásokra mentem).
Erről viszont nem elsősorban ÓKSZ tehet. Neki megvágták a költségvetését 1 milliárddal, valahonnan ki kellett gazdálkodni sok lehetőség nem volt. Az Operaházban, hogy érezhetően lejjebb tekerték a fűtést, az jelen gazdasági helyzetben indokolt és jogos, felelősségteljes eljárás, és ugyanez igaz az egyéb állami intézményekben történő hőmérsékletmaximalizálásban (csak miért kell hazudni, hogy szankciók miatt van gázáremelkedés, mikor ha valaki megnézi a gázár tőzsdei chartját, akkor látja, hogy fél évvel a háború előtt kezdett meredeken emelkedni...).
ÓKSZ sokszor hangoztatja, hogy színház sok, operaház csak egy van, és ez igaz. Budapesten pár Müpás előadáson kívül nincs alternatíva. Ezért erre a kormányzatnak kellett volna forrást biztosítani (és lett volna honnan: a labdarúgás támogatására kiöntött százmilliárdok, vagy a Vadászati Világkiállítás 60-70 milliárdja, vagy éppen a régiós összevetés alapján körülbelül teljesen értelmetlen CSOK), és nem a felső tíz százalék kiváltságává tenni az operábajárást.
(Nem személyes érintettségem okán mondom, nekem havi egyszer belefér egy földszinti hely az Operaházban, de látom, hogy a többségnek még éves szinten sem)
 

Persze, hogy szemből jönnek, mert Kánaánból fejvesztve rohannak.

A Kánaán felé most vagyunk úton. Sajnos az úton szinte minden autó szembe jön velünk. A sok hülyéje.

Bizony, bizony, én sem felejtettem el a Boccanegra miatti rosszalló fejcsóválásodat. Én is tartom magam a magazin, sőt, a topik fejlécéhez: egyezzünk ki. Adják elő koncertáns formában a Boccanegrát a Műhelyházban;  ha kapok reá jegyet, akkor megveszem, megnézem, újból véleményezem. Lehet, hogy utàna megveszek érte és immàr elnyerem teljes rokonszenvedet. Áll az alku? Addig is: színház?

Természetesen a sok-sok dollárral kikövezett úton!

Én tartom magamat a fejléchez: café momus komolyzenei magazin. Majd ha lesz új honlap, - akkor a kor- és a fórumozók ízlését követve - biztosan változni fog a fejléc is, de addig én komolyzenéről szeretnék itt társalogni. Amúgy a Társművészetek topik tartalmának döntő többsége is úgynevezett "off" tartalom, ahogyan azt múltkori üzenetváltásunkban szíveskedtél elmagyarázni. Veled, kedves ED, túlzottan nem rokonszenvezek, amelynek legfőbb oka az, hogy nem szereted, sőt unalmasnak tartod a Simon Boccanegrát. Ez a nézetkülönbözőség sajnos szinte áthághatatlan törésvonal közöttünk, de ettől függetlenül sohasem zárkóztam el a veled történő, és a komolyzenei fórum témájába tartozó beszélgetéstől.

Ha MZP győzött volna április 3-án, már útban lennénk a Kánaán felé?

Ugye magadról beszélsz, drága jóakaróm, szövetséges fórumtársam? A Nemzeti Hangversenyterem...-topikban legkésőbb 5407 sz. hsz.-od óta ebben hiszek vagy hittem ;-( Ha nem is "dühöngtem", de én is szomorú voltam az elmaradt Stemme- koncert miatt, amire a vége felé már 1.500 Ft-os áron vesztegették a jegyeket. Szomorú... Ráadásul -bár nem tartozik ide, de remélem, elárulhatom- megtisztelő Játék / Kimernya-kisorsolásom eredménye- és nyereményeképpen volt jegyem.  Örülök, hogy nem fáztál a felsorolt helyeken, ahogyan én sem fáztam az általad írt "válság" és az "összeomló világ" ellenère és állításoddal szemben nyitvatartó és telt házakkal játszó színházakban sem :-) Egy ponton ki kell, hogy igazítsalak: a Momus nem csupán (komoly)zenei fórum, pl. Társművészetek rovata is van. Kár, hogy oda te nem(igen?) írsz be -én elég sokszor, ha nem is mindenről, amit megnézek-, pedig kultúrlény létedre biztosan gyakran jársz színházba. Akár még Pintér Béláék, a Katona, a Radnóti, az Örkény, sőt, horribile dictu, alternatív társulatok rendezői terrorral átitatott előadásaira is. Tanulni, mívelődni tőlük, azokból is lehet, de nem kötelező. 

"Lehet a dolgokat félremagyarázás, csúsztatás, ferdítés, demagógia és más, a politikai kommunikációból megismert harci technika nélkül is értelmezni."

Lehet bizony, de akit arra  tartanak  szerződtetnek, hogy mint szajkó, a hivatalos propagandát énekelje  szajkózza, az képtelen ilyesmire. Akinek kezébe nyomják a papírt: ezt mondd! ezt írd! az csak a fenti harci technikát alkalmazza. Aztán ha "holnap" az ellenkezőjét kell beírni, beolvasni, akkor majd azt teszi  a szélkokas szajkó. Ő így énekel (pedig biztosan tud szebben), de nincs ezzel egyedül. Látott már sokszor, sok ilyent az ország. Ha egyszer befűtenek  neki  a Műhelyházban, jön majd a szokásos diadalittas jelentés: győőőztünk! befűtöttünk! Mit panaszkodtok!? Fake news!

Érdekes gondolattársítás. Én ebben a hónapban - nem is egyszer - voltam az Operaházbn, a Müpában, a Zeneakadémián és nem fáztam, sőt melegem volt. És dühöngtem egyet, hogy elmaradt a NIna Stemme. De mindebből nem vontam le messzemenő következtetéseket se az időjárásról, se a Covid oltásban ránk leselkedő nanorobotokról, se a marslakók küszöbön álló inváziójáról, se a politikai helyzetről jobboldali-baloldali-felső- vagy alsó szemszögből, és különösen nem a Momuson, az egyetlen komolyzenei fórumon. Hiszen a weben annyi helye van az efajta kibontakozásnak, miért nem lehet ott terjeszteni az eféle eszméket és téveszméket, miért nem lehet itt egyszerűen és baráti módon, csak a komolyzenéről beszélgetni?

Azért azt hozzá tenném, hogy csodálatos országunkban a Szépművészetiben le lehet fagyni, az Eiffelben megfagytam a múltkor, egy sor előadást a rezsi válság miatt töröltek. A héten voltam Bécsben: ott kellemesen meleg volt a Belvederében, és a Természettudományi Múzeumban, valamint utána néztem és lehet velem van a baj, de nem láttam nyomát, hogy színházak előadásaik jelentős részét törölték volna a rezsiválság miatt. Tehát a kialakult állapotokban vastagon benne van a politika. Bár tudom, hogy egyesek akkor is elégedettek lennének, ha 80% infláció lenne. Szégyen, az egész rezsiválság, mert szétköltekezték magukat a kétharmad miatt, mert annyira hataloméhesek. És egyesek szerint ez még mindig rendben van. Gyalázat, hogy emiatt kellett előadások sorát törölni. És Európa szégyene, hogy így, ilyen módszerekkel nyertek, valamint szégyen, hogy ún. értelmiségiek még mindig vérnarancsosok. 

Köszönöm, az értő interpretációt. ;-)

Lám lehet a dolgokat félremagyarázás, csúsztatás, ferdítés, demagógia és más, a politikai kommunikációból megismert harci technika nélkül is értelmezni.
Kis józan ésszel meg tudja érteni az ember, mi, hogyan működik, és kiderül, hogy nem sötét ármány, hanem a dolgok természetes menete miatt olyan egy sor ügy, amilyen. (Olyasmire is rájöttél, amit végül nem is írtam: Hogy egy rendezvényre berendeztetni egy objektumot kevesebbe kerül, mint komplett opera előadást tartani benne. (Előzetes próbákkal, 100-150-200 közreműködővel, műszakkal, művészekkel, stb.))

Sajnos van, akinek annyira megette a személyiségét a politika, hogy képtelen már egyszerű, normális beszélgetésekre. Ilyeneknél én direkt nem használom a "válasz" gombot. Értelmetlen beszélgetésbe elegyedni azzal, akinek elgurult a gyógyszere, és igazából már alkalmatlan a beszélgetésre.