Tegnap délután, az évad utolsó Klubdélutánját tartotta meg az Operabarát Egyesület az Eiffel Műhelyház Bánffy termében.

Szép számmal összegyűlt közönséget a szerkesztő-műsorvezető, Aczél András köszöntötte, aki beinvitálta a színpadra az Operaház három kedvelt operaénekesét – Kriszta Kinga (szoprán) - Horváth István (tenor) művész-házaspárt, a Magyar Állami Operaház Kamaraénekesi elismerő cím adományozottjai (2025/26) és Kiss Andrást,  a Magyar Bronz Érdemkereszttel kitüntetett basszistát, akik a műsor első részében nemcsak énekkoncerttel örvendeztették meg a hallgatóságot, hanem a kis asztalkát körbe ülve, mikrofonnal a kezükben apró történeteket osztottak meg magukról, a szakmáról, az operaénekesi pálya nyújtotta lehetőségekről. Nagyon hangulatos, kötetlen, laza társalgás folyt, közbe-közbe gyönyörű operaslágereket adtak elő.

A zongoránál az Operaház karmesterét, vezénylő korrepetitorát, Szennai Kálmánt köszöntöttük, aki bravúrosan játszott hangszerén, és nemcsak kísérte az énekművészeket, de egy önálló zongoraszámot is eljátszott. 

Kriszta Kinga elbűvölően énekelte Júlia áriáját Gounod operájából; remélem, a nem túl távoli jövőben visszakerül az Opera repertoárjába a Rómeó és Júlia, melynek női alakja, karaktere ideálisan Reá várhatna. Horváth István Macduff áriáját adta elő a Macbethből, biztos hangokkal énekelte a rendkívül kényes, magasfekvésű tenoráriát.  Akár Ő is megkaphatná a szerepet az Operában, ha majd újra játsszák Verdi operáját a következő évadokban. Kiss Andrássra rácsodálkoztam, civilben mennyire karakán, szókimondó egyéniség, hatalmas, kisportolt termet, és ha nem énekel, a beszédhangja is milyen mély, erőteljes. De ami a legfontosabb nála, profi módon énekel és minden szavát tökéletesen érteni! Nagyon jó volt Őt így közelebbről megismernem.

A következő operarészleteket hallottuk tőlük:

- Gounod: Rómeó és Júlia – Júlia keringő-áriája, I. felv. „Ah! Je veux vivre dans le rêve” (Kriszta Kinga)

- Verdi: Macbeth – Macduff áriája, IV. felv. „O figli, figli miei....Ah! la paterna mano” (Horváth István)

- Rossini: A sevillai borbély – Basilio Rágalom-áriája (Kiss András)

- Mozart: Figaro házassága – Bartolo áriája (Kiss András)

- Puccini: Bohémélet – Mimi és Rodolfo kettőse (I. felv. vége) - „O soave fanciulla, o dolce viso,..../ (Ah, tu sol comandi, amor!... )... Amor! Amor! Amor!” (Kriszta Kinga és Horváth István)

- Mozart: A varázsfuvola – Pamina, Tamino és Sarastro hármasa, II.felv.,5. kép (Kriszta Kinga, Horváth István, Kiss András)

A Klubdélután második része hagyományosan, egy meghívott, már nem aktív neves operaénekessel találkozás, vele beszélgetés. Ezúttal az Érdemes és Kiváló művész, az Operaház Örökös Tagja, Mészöly Katalin, mezzoszoprán érkezett közénk, sok tapsunk közepette.  
A már visszavonult kiváló magánénekesnőnk az ország másik végéből, Tamásiból érkezett erre a beszélgetésre, de mint elmondta, örömmel jött, szívesen idézi meg az énekesi pályáját, de elmesélte azt is, hogy a sikeres pálya mögött mennyi buktatóval találkozott, ám milyen rendkívüli énektanárok voltak segítségére az előbbre jutáshoz. Úgy találtam, Mészöly Katalin fiatalos, most is fantasztikus kisugárzása van, nem fáradt ki a sok történet-mesélés alatt, és Aczél András minden célzatos/kíváncsi kérdésére is határozott válaszokat adott. A Művésznő 2005-ben lépett fel utoljára az Operában a Jenufa Öreg Buryjáné szerepében.

A beszélgetés közben Mészöly Katalin énekfelvételeiből is kaptunk emlékezetes, szép részleteket video-bejátszások által kivetítve a színpad mögötti hatalmas vászonfelületre (amit megtaláltam a YouTube-on, idelinkelem):

- Muszorgszkij: Hovanscsina - Márfa jóslata (Mészöly Katalin) - MTV Archív - Vendégjáték a stúdióban. ARCÉLEK Mészöly Katalin és Horváth Bálint műsora.

- Verdi: A trubadúr - Azucena és Manrico Börtön kettőse, IV. felv. (Mészöly Katalin és Horváth Bálint) - MTV Archív - Vendégjáték a stúdióban. ARCÉLEK Mészöly Katalin és Horváth Bálint műsora.

- Verdi: Rigoletto - Négyes, III. felv. (Herceg – Kelen Péter, Maddalena – Mészöly Katalin, Gilda – Forgács Júlia, Rigoletto – Sólyom-Nagy Sándor) - MTV, 1976. 02. 08-i adás „Operabarátok” - fekete-fehér, művészeti műsor, 58 perc, az Operabarátok sorozat szerkesztője és műsorvezetője, Baranyi Ferenc, Kossuth-díjas költő, olasz műfordító, aki zenei betétekkel, érdekes beszélgetésekkel és témákkal hozza közelebb a műfajt a hallgatókhoz. Ebben az adásban a Rigoletto néhány részlete csendül fel a stúdióban készített operafilmes-formában. Rendező: Horváth Zoltán. Operatőr: Kenyeres Gábor

- Sárközy István: A szelistyei asszonyok (operett) – Szövegét Mikszáth Kálmán elbeszélése nyomán – Benedek András és Semsei Jenő írta. A dalszövegeket írta: Innocent Vincze Ernő. – Anna dala „Néha úgy fáj az árva magány, vágyik a szívem párja után” ((Mészöly Katalin, km. az MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Breitner Tamás) - A Rádió Dalszínházának bemutatója: 1983. augusztus 20., Kossuth Rádió, 15.05 – 16.42. (Ezen a stúdiófelvételen Mészöly Katalin mellett énekel Sudlik Mária, Zempléni Mária, Miller Lajos, Sólyom-Nagy Sándor, Palcsó Sándor, Mersei Miklós, Divéky Zsuzsa. Mátyás király prózai szerepét Kalocsay Miklós mondja.) Zenei rendező: Fejes Cecília. Rendezte: Békés András

2025. február 15-én, szombaton került sor az Operabarát Klubdélután idei első összejövetelére az Eiffel Műhelyház Bánffy termében.

 A program szerint a Klubdélután első részét ifj. Johann Strauss emlékének szentelte: idén ünnepeljük a "keringőkirály" születésének 200. évfordulóját. A bicentenárium jegyében ezúttal a zeneszerző operettjeiből összeállított műsort kaptunk, kedvelt operaénekeseink - Rácz Rita, Rőser Orsolya Hajnalka, Fülep Máté, Pál Botond - tolmácsolásában.

 Aczél András szerkesztő-műsorvezető a felkonferálás mellett időt szakított arra is, hogy az elhangzott énekszámok előtt és után művészvendégeit kérdezze pályájukról, élőszóban mutatkozzanak be nekünk s ebből egy laza, kötetlen beszélgetés kerekedett. Sok mindent megtudtunk róluk. Például Pál Botond hosszan taglalta, milyen kitűzött célok vezérlik, és elképzelései hogyan váltak valóra,  mennyire örül, hogy a Magyar Állami Operaházban énekel, s mint fiatal tenor pályakezdő, már milyen feladatokhoz jutott, milyen tervek foglalkoztatják és később Mozart-szerepekben is szeretne megmutatkozni, tovább fejlődni.  Rőser Orsolya Hajnalka és Fülep Máté házaspár egymásra hangoltan nem titkoltan, érzelmesen-kedvesen évődtek. Rácz Rita pedig a hozzá kevésbé illő,  szubrettre hajazó oldalát állította előtérbe. Aczél András „bedobott” egy közös témát nekik: mint operaénekesek, miként viszonyulnak az operetthez mint műfajhoz? S ebből egy kis polémia kerekedett köztük...

 A Johann Strauss-blokkban három operettből csendültek fel népszerű dallamok (a felhangzott részleteket a művek szerint csoportosítottam, a sorrend nem ez volt):

A denevér

- Alfréd dala: „Inni édes, inni jó” (Pál Botond)

- Adél kacagódala: „Ej, márki úr, Ön nem tanul?” (Rácz Rita)

- Adél dala: „Ó bárha művésznő lennék” (Rácz Rita)

- Rosalinda magyar csárdása: „Hazámnak dalára nyugtom nem lelem” (Rőser Orsolya Hajnalka)

Egy éj Velencében

- Gondola-dal: „Várlak az éjben” (Pál Botond)

A cigánybáró

- Zsupán belépője: „Ja, az irkafirka nékem sose volt mesterségem” (Fülep Máté)

- Szaffi dala: „Oly árva és jó, nincs senki a földön” (Rőser Orsolya Hajnalka)

- Barinkay belépője: „Mint sok szegény, de víg legény, a nagyvilágot jártam én.../Mert a szív és az ész együtt mindenre kész” (Pál Botond)

- Barinkay és Szaffi kettőse: „Ki esketett?” (Fülep Máté és Rőser Orsolya Hajnalka)

- Homonnay toborzója: „Csapj fel hozzánk, szép öcsém, állj be katonának” (Fülep Máté)

A Klubdélután második része hagyományosan egy „beszélgetős vendég” érkezésével folytatódik, ezúttal Pánti Anna operaénekes (koloratúrszoprán) érkezett, aki igen megnyílt Aczél András mikrofonja előtt, de szinte magát menedzselve, olykor kérdésre sem várva ömlött belőle a szó s vallott életéről, erdélyi gyökereiről, az énekesi pálya hivatásáról, szépségeiről,  a felívelő karrier helyén való kezeléséről, az ének-zene-irodalom-képzőművészet (festészet), karitatív területek terén elért eredményeiről, sikereiről, örömeiről, a benne rejtőző-megvalósulásra váró tervekről, vágyakról. Az éneklés mellett nemcsak festészettel (kivetített festményei közül láthattunk néhányat, ahogy sok operaszerepét is illusztrálták a látható képek), hanem versírással is foglalkozik (ezek közül is hallottunk tőle idézeteket), továbbá irodalmi és művészeti körök tagja, és az Opera nagyköveteként is tette a dolgát.  Mesélt sok szép kedves szerepéről (Éj királynője, Gara Mária, Norina, Olympia, Lucia...) Bemutatta nekünk az 1990-es Erkel-Kodály Nemzetközi Énekversenyen kapott Erkel-díját és mesélt arról, hogy utána meghívást kapott a Rio de Janeiró-i Nemzetközi Énekversenyre és ennek eredményeként a Sao Luís-i Operafesztiválon való részvételéről is. Fellépett Európa, Kanada, Brazília sok városában, az itthoni operatagsága megszüntével is rengeteg elfoglaltsága van, hívják országszerte előadóestekre, ahol énekel, verses összeállításokkal jelentkezik. Pánti Anna letisztult gondolatisága erős, pozitív kisugárzással párosul. Vallja, hogy a „művész feladata a lélek csókjának átadása. Így próbáltam szolgálni a művészetet – különösen az OPERA műfaját és a költészetet – egész életemben.” Művészi hitvallását a Szépség szerelmese c. versében fogalmazta meg. Bővebben szólt arról is, hogy a Koreai kultúra iránt rajong, tiszteli, ihletett kapott a koreai királyi családok, művészek életéről szóló versciklusainak megszületéséhez. A Budapesti Koreai Kulturális Központtal a Nagykövetség által került kapcsolatba és aktív tagja, sok rendezvényen énekelt dalokat, filmzenéket és a két baráti ország Himnuszát is, sok közös programon vett és vesz részt.

Nagy érdeklődéssel hallgattuk Pánti Annát, aki aztán hatalmas tapsok közepette csatlakozott az első részben fellépett operaénekes-kollégáihoz, hogy ő is beálljon énekelni közéjük:

A Klubdélután műsorának zárásául a vendég énekművészek tolmácsolásában felcsendült Kálmán Imre A csárdáskirálynő című operettjéből az „Álom, álom, édes álom, álomkép” részlet (Pánti Anna, Rácz Rita, Rőser Orsolya Hajnalka, Fülep Máté, Pál Botond).

A műsoros délutánon a zongorakíséretet csakúgy mint máskor Bartal László, az Operaház korrepetitora, karnagya látta el, érvényre juttatva briliáns zongoraművészi képességeit is.

Végül Aczél András azzal eresztette útnak közönségét, hogy: irány az Erkel Színház, ahol hamarosan Schönberg Gurre-dalok című monstre kantátája veszi kezdetét, csábít(hat)ja oda a kedves érdeklődő jelenlévő társaságot...

Georges Bizet: A gyöngyhalászok („Les Pêcheurs de perles”)

Háromfelvonásos opera (két részben)

Bemutató: Eiffel Műhelyház – 2024. október 19. - Szentpétervári Kamaraopera vendégelőadásában, francia nyelven.

Amikor gyermekkoromban kezembe került az Operák könyve és benne rátaláltam „A gyöngyhalászok” operacímre és elolvastam a cselekmény leírást, a fantáziámat azonnal beindította a mitikus, egzotikus, keleties történet varázsa. Idővel a rádióban az opera sok szép részletét meghallgattam, és csodálkoztam azon, hogy az Operaházban az 1888. évi bemutató óta nem került előadásra a darab. Ma sincs a repertoáron, nem játsszák. Érthetetlen!

Hector Berlioz így írt a darabról: „Igen sikerült a mű partitúrája, jelentős számú szép, kifejező dallamot tartalmaz, teli tűzzel és gazdagon színezve... A Gyöngyhalászok partitúrája Bizet úrnak a legnagyobb dicsőségére válik.” (Ha sejtette volna, hogy Bizet életére milyen sors vár, és megszületik utolsó műveként a csodálatos Carmen!...)

Közbevetőleg azért megemlítem, hogy időközben hozzájutottam a vágyott Gyöngyhalászok-élményemhez, hiszen a teljes operát előbb 1993 augusztusában már megnézhettem szabadtéren, a Budai Parkszínpadon! Erről tudni lehet, hogy a produkció létrehozásában részt vett a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara. A díszleteket, jelmezeket is az Opera műhelyei hozták létre. A karigazgató Fekete Valéria volt, a Fővárosi Művelődési Ház tánckarát Benkő Zsófia tanította be. Zenei munkatárs Reményi József és Lázár György volt, díszlettervező Borsa Miklós, a jelmezeket Beda Judit tervezte. A produkciót Iván Pál rendezte és Jármai Gyula vezényelte. A gyöngyhalászok újkori négy előadásán pótszékes telt ház igazolta, hogy érdemes volna az operát gyakrabban elővenni. Az előadásról tévéfelvétel készült, s a teljes mű bemutatásán kívül a tévécsatorna komolyzenei osztálya keresztmetszetet is készített Baranyi Ferenc (a bemutatóhoz franciából magyar fordítást készített) összekötő szövegeivel. A bemutatón Hegyes Gabriella koloratúrszoprán Leila szerepében, Éliás Tibor tenor mint Nadir (mindketten a Debreceni Csokonai Színház operatagozatának szólistái), Miller Lajos Kossuth-díjas bariton Zurga szerepében, míg Marczis Demeter basszus Nurabad szerepében remekeltek. Ugyanakkor hozzá kell tennem, elég szegényes volt a „kiállítása”, a látvány, a hangzásvilága is kívánnivalót hagyott maga után. De legalább láthatta a magyar közönség Bizet első igazán sikeres, 25 éves korában komponált operáját.

Másodszor pedig örömömre szombaton este láthattam újra Bizet meseszép dalművét az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós termében, mégpedig a Szentpétervári Kamaraopera vendégelőadásában, eredeti nyelven.

Librettó: Eugène Cormon, Michel Carré

Karmester: Maksim Valkov

Szereplők:
Leïla: Mariia Bochmanova (szoprán)
Nadir: Sergei Aleshenko (tenor)
Zurga: Iurii Borshev (bariton)
Nourabad: Anton Morozov (basszus)

Közreműködött a Szentpétervári Kamara Opera Zenekara és Énekkara

Bizet 1863. szeptember 30-án, Párizsban, a Théatre Lyrique-ben bemutatott első, jelentős romantikus operájának cselekménye a régmúlt időkben egy távoli paradicsomi szigeten (Ceylon – ma Sri Lanka) játszódik, egy szerelmi háromszög történetét meséli el, amelyet az igaz barátság bonyolít. Zurga és Nadir régi barátok, de a múltban majdnem elszakította őket egymástól Leïla, Brahma papnője iránti kölcsönös szerelem. A két férfi megesküdött, hogy lemond szerelmükről a gyönyörű fiatal nő iránt, de sem ez az ígéret, sem Leïla szűzi tisztasági fogadalma nem akadályozza meg a két férfit abban, hogy a vágyakozás ismét úrrá legyen rajtuk, amikor útjaik - hosszú idő elteltével - ismét keresztezik egymást az egzotikus sziget egy távol eső sziklás vidékén.

A szerelmi háromszögbe került papnő mitikus meséje, de főleg az opera partitúrája világokon kívül esik Bizet ünnepelt befejező művétől, a Carmentől. Míg az utóbbi emlékezetes áriák és jelenetek hosszú slágerparádéja, amelyek mindegyike zeneileg különálló, de ebben a korai operájában a fiatal francia komponista színpadi tehetségét mutatja, hogy tudott igazi drámai szituációkat teremteni, sőt, a zenéjében már csodálatos dallamokat komponálni és meghangszerelni.

Az első felvonás egyik legszebb és legismertebb énekszáma a tenoré: Nadír, a halász kavatinája (románca) – epekedő vágyakozása a szeretett nő (Leila) után: „Je crois entendre envore”, (magyar nyelvű stúdiófelvételen Udvardy Tibor előadásában etalonként tekintek rá: „A hangját egyre hallom a pálmafák alatt, s e hang varázsa, bája még most is üdvöt ád...” Kissé féltem, hogy Sergei Aleshenko hogyan birkózik meg a kényes magas hangokkal, de jól élt a technikájával, áriájának olvadó átadását adta, hosszú frázisokká fonva szerelmi dalát, amelyben a könnyedén lebegve olyan pianisszimókat énekelt, olyan magas hangsávban, ahol sok tenor teljes hangon nem vagy csak fejhangon oldja ezt meg. A közönség a művészt lelkes tapsokkal honorálta érte.  Pedig a tenor bemutatkozása a szerepében az opera legelején nem úgy indult, kissé bizonytalannak találtam énekének ívét, ahol felcsendül a magasztos dallam (Nadír és Zurga nemességet sugárzó, barátságukat megerősítő kettőse) - ez a kiterjesztett dallammotívum később többször visszatér az operában a drámai hatás kulcsfontosságú pillanataiban. Ez az első felvonásbeli duett („Au fond du temple saint”) az opera egyik legünnepeltebb „slágerszáma”, és nem meglepő módon a tegnap esti előadás fénypontjának bizonyult. Sergei Aleshenko első megszólalásainál először úgy találtam mintha a felső hangtartományban kissé alul intonálna és feszülten énekelne, de lehet, hogy ezt csak az én fülem érzékelte így, mert a közönség nagyon megtapsolta ezt a kettőst is, amiben erőteljes, drámai baritonjával Iurij Borshev (Zurga, a halász) szólama inkább volt a helyén és jobban is tetszett. Zurga, akit a gyöngyhalászok királyukká választanak, nagy jelenete a harmadik felvonásban következik be, amikor gyötrődik azon felelőssége miatt, hogy megbüntesse-e a barátból lett riválist és Leilát, a nőt, akit ő is szeret, a titkos találkozásuk miatt („L’orage s’est calmé”). Megrendítő pillanatok ezek is, előrevetítik a Carmen drámai feszültségű zenéinek léptékét.

Mariia Bochmanova elragadó, tüneményes Leila papnőt alakított; lírai szopránja minden vele támaszthatott igényt kielégítően szólt.  Az első felvonásban belépő áriájával („O Dieu Brahma”) azonnali elismerést szerzett magának szép pianóival, majd a slágeráriát a második felvonásból („Comme autrefois dans la nuit sombre”) ugyancsak eszményi szépen oldotta meg; mintha nem volnának korlátjai a felső hangtartományának, ott meg fantasztikus koloratúrákkal tűzdelte kavatináját. A következő duettben is, amit Nadirral énekel, Bochmanova szopránja ellágyul, kezdeti tartózkodósága a felismerés hatására átalakul szerelmi odaadássá, amit saját kivételes énekkultúrájával igézően ábrázol. Aztán a harmadik felvonásban a féltékeny, bosszúra szomjazó Zurgával való kettősében már a heves, minden áldozatra kész Leilát látjuk, aki kétségbeesetten könyörög hozzá a máglyahalálra ítélt szerelme, Nadír szabadon bocsátásáért, akár azon az áron, hogy inkább ő haljon meg helyette; ebben a duettben Bochmanova gyönyörű szopránjának gazdag tónusa hatalmas szenvedélyeket fejez ki, amiben képes búcsúzó átkának tüzét is fellobbantani.  Úgyhogy Bachmanova lírai-koloratúr szopránjának szép színével, vívőerejével, finom magas piano hangjaival megragadta a közönséget.

Nurabad, hajós, a falu véne kis feladat, basszus hangra komponálta Bizet, de basszbaritonok is énekelhetik. A szentpétervári társulat művésze, Anton Morozov megformálásában ez a fanatikus főpap kissé egysíkú figura, kevés megszólalása van, de annak hatásosnak, a leleplező jelenetben és a viharjelenetben is könyörtelen „mennydörgőnek” kellene mutatkoznia; Morozov így is imponálóan hozta sötét, érdes textúráját, kellően antipatikussá tette. Az Énekkar, amely nemcsak énekelt, de csábos, koreografált táncokat is lejtett, példás formát mutatott: erőt sugárzott, máshol gyöngédséget, szerelmet fejezett ki. A viharjelenet során vagy a halászfalu felgyújtása alatti tűzvész ének-zenei ábrázolását kellően hatásosan hozta a kórusos jelenetekben. Maksim Valkov karmester mesterien tartotta össze együttesét.

A korabeli színpompás jelmezek, ruhák mellett a látványt a színpadon minimális díszletek és a háttérben kivetített egzotikus képek nyújtották.

A rendezés fantáziájának kibontakozását nem gátolta, hogy az opera mindössze négyszereplős, amit ellensúlyoz a kórusok és a balettjelenetek beiktatása a cselekményben.

A mesés történet befejezése két verzióban ismeretes: az eredetiben Zurga, miután felgyújtja a halászok táborát, menekülésre biztatja Leilát és Nadirt. A lármára felébredő Nourabad és a falubeliek a szökevények után erednek, Zurga egyedül marad, s a lángokban leli halálát. Az átírt változatban Zurga visszatartja Nourabadot és a halászokat – így a szerelmesek biztonságosabban menekülhetnek -, maga pedig emelt fővel vállalja a halált.  A látott produkcióban számomra mintha egy harmadik változat érvényesült volna: a két szerelmes nem menekül el, visszafordulnak, megszánva Zurgát, hozzá sietnek, hogy együtt várják a bekövetkező halált. Megrendítő fináléval ért véget az előadás.

 Bizet csodálatos operája A gyöngyhalászok! Zenéje invenciózus, olyan dallamokat írt bele a zeneszerző, melyek még hazafelé is elkísérik az embert. A zene áradó, érzelemgazdag, helyenként édeskés-melankolikus, az önálló, zárt számok mellett, hatásos kórustablókat tartalmaz. Az operának méltán lenne helye az Operaház színpadán is – méltatlanul ítéltetett feledésre -, csak három szép hangú és meggyőző énekkultúrájú énekest igényel.  Igaz értéket képvisel.

A Szentpétervári Kamaraopera vendégelőadásának – a társulat művészeinek - hatalmas érdeme, hogy mi, a közönség, intenzíven átélhettük a régi és távoli Ceylonban a közeli, máig érvényes emberi konfliktust hordozó drámai cselekményt, és a haláláig ifjú zseninek a Carmenen kívül még egy zenedrámáját megismerhettük! Köszönet mindezért!

HÁROMELŐADÁSOS VENDÉGJÁTÉKOT TART A SZENTPÉTERVÁRI KAMARAOPERA AZ EIFFEL MŰHELYHÁZBAN

(Az Opera oldaláról)

Marschner A vámpír és Bizet Gyöngyhalászok című operái mellett gálakoncerttel mutatkozik be a Szentpétervári Kamaraopera 2024. október 18. és 20. között a Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában. A vendégjáték viszonzása a budapesti dalszínház 2019-es szentpétervári meghívásának.

Heinrich Marschner október 18-án látható A vámpír című operájának főbb szerepeit Aleksei Pashiev (Ruthven), Soslan Gagiev (Aubry), Valerii Kaula (Davenaut), Georgii Sologub (Berley) és Evgeniia Kravchenko (Malwina) alakítják.

Másnap, október 19-én Georges Bizet Gyöngyhalászok című operája szerepel a műsoron, ami 1888-as magyarországi bemutatója óta nem szerepel a Dalszínház repertoárján. Az opera főszerepeit Sergei Aleshenko (Nadír), Iurii Borshev (Zurga) és Mariia Bochmanova (Leïla) formálják meg.

A szentpétervári együttes vendégszereplését október 20-án gálakoncerttel zárja, a műsoron többek közt Rossini, Bellini, Donizetti, Glinka, Verdi, Gounod, Bizet, Offenbach, Delibes, Csajkovszkij, Mascagni, Rimszkij-Korszakov, Cilea és Puccini áriák és duettek szerepelnek olyan darabokból, mint A sevillai borbély, a Norma, A puritánok, a Szerelmi bájital, a Ruszlán és Ludmilla, a Rigoletto, a Don Carlos, a Rómeó és Júlia, a Gyöngyhalászok, a Hoffmann meséi, a Lakmé, Az orléans-i szűz, A pikk dáma, a Parasztbecsület, a Cári menyasszony, a Tosca vagy a Turandot. A gálaesten fellép Sergei Aleshcheno, Elizaveta Alexandrova, Mariia Bochmanova, Soslan Gagiev, Olesia Gordeeva, Valerii Kaula, Evgeniia Kravchenko, Viktoriia Martemianova, Vladislav Mazankin, Aleksey Pashiev, Larisa Pominova, Artem Savchenko, Karolina Shapovalova és Gregorii Sologub. Az előadásokban és a koncerteken a Szentpétervári Kamaraopera együtteseit Maxim Valkov, a színház karmestere vezényli, míg a gálaesten ugyancsak a pulpitusra áll Dejan Savić, a belgrádi Nemzeti Opera és Balettszínház vezető dirigense.

Rendhagyó módon, operakeresztmetszet-előadással vette kezdetét az Operabarátok Klubdélutánja elmúlt vasárnap az Eiffel Műhelyház Bánffy-termében.

A program első részében előbb a tavasszal itt bemutatott Fra Diavolo című Auber-vígopera részleteit adta elő Somogyi Lili Mária (Pamela), Fenyvesi Gabriella Rea (Zerlina), Beér Benjamin (Fra Diavolo) és Hábetler András (Kookburn lord) Bartal László zongorakíséretében. Ez a mintegy 35 percnyi ének-zenei blokk Aczél András szerkesztő-rendező-műsorvezető koncepciójában került előttünk bemutatásra – hozzáteszem: Szinetár Miklós jelenlétében, aki egyébként a májusban bemutatott opera rendezője és amint a beköszöntőjében elmondta, ő is most fogja először látni-hallani ezt az összeállítást, számára is újszerű lesz az, amit az előadó művészektől kapunk.   

Amint megtapasztaltam, a nevezett énekművészek ebben a szinte „családias körben” is hozták felkészültségüket és azt a jó színvonalat, amit már a bemutatkozó Fra Diavolo-előadásukról írt beszámolóimban is érintettem. Ők most - szórakoztatásunkra - azokat az operarészleteket hozták és idézték meg, melyek leginkább emlékezetesek voltak mindannyiunknak: Pamela áriája és kettőse a lord-férjjel; Zerlina románca (km. a címszereplő); Fra Diavolo bravúráriája; Pamela és a lord újabb kettőse; Jelenet és Zerlina „vetkőzős” áriája, végül az a rész, melyben Zerlina imája és elalvása történik, eközben Giacomo és Beppo banditák az életére próbálnak törni – ez utóbbi jelenet humorát most fokozta, hogy a két bandita karakterét erre az alkalomra hárman látták el és poénkodtak énekszólamukban: Somogyi Lili Mária, Beér Benjamin, - Aczél András... Szívesen vettem volna Lorenzo és Matteo énekszámait is az operából, de nyilván ezek a műsoridőbe már nem férhettek volna bele.

Tulajdonképpen a doyen Szinetár Miklós rendező jelenlétére volt „kihegyezve” a Klubdélután első része, hiszen a keresztmetszet előadását követően a szereplő művészek a „tanár úr” köré gyűltek, hogy meghallgassák észrevételeit erről a produkciójukról; Aczél András ezúttal mint moderátor vezette ezt a kis beszélgetést. Mind a négy operaénekes bemutatkozott élőszóban is, elmesélték, hogyan indult el énekművészi pályájuk, milyen tervek foglalkoztatják és milyen szerepek várják őket a most elinduló operaévadban. Szinetár Miklós egyenként sorra vette a művészeket és dicsérte odaadásukat, tehetségüket, színpadi megformálásukat, valamint szót ejtett énektechnikájukról és a három fiatal operaénekes (Somogyi Lili Mária, Fenyvesi Gabriella Rea és Beér Benjamin) jövőbeli művészi kiteljesedéséről, mely őt már most reményekkel tölti el.  Ami pedig Hábetler András Operaház-beli művészi tevékenységét illeti, előbb Ő mesélte el, milyen várakozó kapcsolat fűzte már a pályája kezdetén Szinetár Miklóshoz, aki először milyen karakterszerepekben- darabokban foglalkoztatta;  a legnagyobb tisztelet és a szeretet hangján  emlékezett vissza erre az időszakra, amit azzal koronázott meg, hogy odafordulva a „Mesterhez” a legnagyobb színészi alakítással és beleérző képességével elszavalta József AttilaThomas Mann üdvözlése című versét; aki tudja, ismeri a verssorokat, nem csodálkozik el azon, hogy a vers végeztével a  szemek könnyekkel telítődtek; a két ifjú énekesnő sem szégyellte ezt... Miután Hábetler elnézést kérve elsietett mert valami dolga volt, Szinetár Miklós még egyszer kitért a tapasztalt basszbariton énekesünkre, aki hosszú évek óta az egyik erőssége az Operaház művészi állományának.

A Klubdélután második órájában nagy tapssal fogadtuk és köszöntöttük Misura Zsuzsa operaénesnőt, aki ugyan már régen visszavonult a színpadtól, de még mindig tanít, növendékei vannak.  Aczél András tartalmas beszélgetésbe vonta be a Művésznőt, amelyet meg-megszakított a televíziós portréműsorokból bejátszott és itt kivetített operarészletek Misurával: egy-egy Puccini- és Wagner-ária (Izolda). Misura Zsuzsa sokat mesélt magáról, a pályája alakulásáról, Szegeden eltöltött időszakáról is. Érintette azokat a témákat, sorsfordulókat, szerepeket, amelyekre a Momuson Zétának adott ez év eleji  interjúban is visszatekintett, de szóba került az emlékezetes grandiózus népstadionbeli Aida-produkcióban való fellépése is (1992).

Úgyhogy nagyon tartalmas, gazdag tematikájú Klubdélutánt szerkesztett nekünk Aczél András rendező. Köszönet jár érte, ahogy Bartal László zongoraművésznek (korrepetitor, karmester) is, aki állandó közreműködője, zongorakísérője az érkező fellépő énekművészeknek.  A közönség ezúttal is nagy tapsokkal hálálta meg amit énekben és prózában kapott a vendégektől. Nem utolsósorban pedig lelkesen fogadta és nyugtázta Szinetár Miklós ittlétét, akinek a délutáni program végén még arra is volt ideje és ereje, hogy sokaknak dedikálja könyveit a Mozdonycsarnokban. („Szinetár – Önéletrajz-szerűség és egyebek” I-II. kötet) – mely kötetek most kedvezményes áron a helyszínen megvásárolhatók voltak. 

Rost Andrea és növendékei, valamint Kincses Veronika és Vajda Gergely a Budapesti Operabarátok Klubdélutánjára érkeztek az Eiffel Műhelyházba

A Budapesti Operabarátok Egyesülete a 2023/24-es évad utolsó Klubdélutánjának tegnapi, műsoros-beszélgetéses összejövetelére igazán illusztris nevekkel „csalogatta” a tagságot az Eiffel Műhelyházba.  A Bánffy Miklós színházteremben nagy tapsokkal köszöntöttük előbb Rost Andreát, aki a program szerint koncertet is magába foglaló első részben két ifjú növendékével érkezett:

Farkas-Varga Anna - korábban a Szegedi Nemzeti Színház énekkarának énekművészeként már kapott kisebb szerepeket A bűvös vadászban, A denevérben, a Don Giovanniban, A mosoly országában vagy Purcell Dido és Aeneas c. operájában, sőt, Donizetti Rita c. vígoperájának a címszerepét is alakította.

Most két áriát adott elő:

Verditől A végzet hatalma Leonóra áriáját a IV. felvonásból, majd Kodály Zoltán  Nausikaa című dalát énekelte.

 Gábor Audrey- a fiatal ausztrál-magyar szoprán Sydney-ben született. Egyetemi tanulmányait is ott végezte, ahol kettős diplomát szerzett magánének és dráma szakon 2011-ben. A Sydney University / Sydney Conservatorium of Music opera stúdiójában 2014 végen megkapta operaénekesi szakdiplomáját. Rost Andrea Művészeti Alapítvány „Pálya Start” Mesterkurzusa díjazottja.

Gábor Audrey elárulta, hogy kedvenc operaszerzője Jules Massenet, ezért itt két, kevésbé ismert operájából énekel nekünk:

- Don Quichotte (Don Quijote) – Dulcinea dala, I. felv. („Alza! Alza! Quand la femme a vingt ans”) - angol nyelvű fordításban énekelte ezt a szépséges áriát!

- Hérodiade (Heródiás) – Salomé áriája, I. felv. („Il est doux, il est bon”) – francia nyelven énekelte a virtuóz, koloratúrákkal tűzdelt áriát.

Mindkét ifjú művésznő elmesélte, mivel „érdemelték” ki azt a megtiszteltetést, hogy Rost Andrea „szárnyai alá” vette őket, és arról is beszéltek, jelenleg milyen koncertfellépéseik vannak, milyen jövőbeli feladatok várják őket itthon és külföldön.

Rost Andrea egyebek közt beszélt a 2017-ben alakult, a nevét viselő Művészeti Alapítványa létrehozásáról, a 2022-ben megújult kuratórium céljairól: szeretné átadni sokszínű szakmai tudását arra érdemes tehetséges, ifjú művészeknek; a PályaStart Mesterkurzusa során, amely a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre, együttműködésben a Zeneakadémiával és a Magyar Zene Házával, a képzés résztvevőinek lehetősége nyílik vele mint a mesterkurzus művészeti vezetőjével és a kurzus megálmodójával, együtt dolgozni, és más ismert szakemberekkel együttműködni, akik a pályájuk korai szakaszában tudnak segíteni a művész szakmai elindításában. Ilyen irányú másik működési terület az Operaakadémia létrejötte, melynek programjában a fiatal művészekkel dolgozhat, és a műhelymunka végén nyilvános előadásokon mutatják be az előadást saját rendezésében.

Rendhagyó módon, kis filmvetítést is láttunk a műsor elején, mely fotók és dokumentumfilmszerű képi megoldásokkal felvillantotta Rost Andrea életének főbb eseményeit-állomásait: a családi háttér, a szülők, a babakor, a gyermekkor, a pályakezdés, a színpadi szerepek s pózok-beállítások...

Aczél András szerkesztő - rendező elég sokat „beszéltette” Rost Andreát az Opera főigazgatói pályázatának hátteréről, megtudhattuk a Kossuth-díjas művésznőtől, hogy ilyen irányú ambíciói bár ellehetetlenültek, de már örül ennek, mert a felkészülés során szerzett sokirányú ismereteit felfogja tudni használni későbbi, más, kitűzött feladataihoz és megvalósítandó művészi munkáiban. Nagy szeretettel emlékezett egykori tanárára, énekmesterére, Bende Zsoltra, akitől rengeteg szakmai tudást kapott. Rost olykor politikai irányú vizekre is evezett, amibe kissé belebonyolódott, de Aczél András moderátori közbevetéseivel segített kikecmeregnie az „útvesztőkből” ... Rost Andrea víg, jókedélyű, mozgékony, agilis oldalát mutatta, és azt is érdemes megjegyeznem róla, hogy szopránja – korát meghazudtolóan – még mindig szépen cseng, vivőereje van, mely bennünket, az előadott énekszámait hallgatva, hatalmas tapsokra inspirált/késztetett:

- Leoncavallo: Bajazzók – Nedda madárdala

- Kálmán Imre: A csárdáskirálynő – Szilvia belépője

Megemlítem, hogy a koncerten elhangzott énekszámoknál a művészek zongorakíséretét Bartal László, karmester, az Operaház korrepetitora tolmácsolta, rutinosan.

A Klubdélután második része már csak a szokásos beszélgetés kategóriát jelenti. Ezúttal a két meghívott vendég a régen látott, nagyszerű, világhírű énekművészünk, a Kossuth-díjas Kincses Veronika opera-énekesnő, a Magyar Állami Operaház mesterművésze, örökös tagja, aki fiával érkezett, az ugyancsak nemzetközi hírű muzsikus, zeneszerző, karmester, Vajda Gergellyel.

Rengeteg minden elhangzott a beszélgetésekben, nem részletezem: téma volt a tanulás fontosságának szerepe, a szakmai fogások elsajátítása, a művek-szerepek sokfélesége itthon és külföldön, Puccini világa és művei, a kortárs zene- klasszikus zene miben léte, az énekhang mint belső hangszer, a lejegyzett kottahangok mint szerzői szándék alapvető tiszteletben tartása, a vezénylés technikája, a zenészekkel való egymásrautaltság, egymás segítése, a család, a szülő-gyermek viszony, anya-fia közös műsorok/fellépések stb.

Vajda Gergely érdekes, humoros anekdotákkal is szolgált saját zenekaros, kompozíciós, karmesteri múltjából és jelenéből, említette a Barbie Blue c, operáját is, amelyet játéknak és inspirációnak tart, amelyben idéz Bartók Kékszakállú herceg vára című egyfelvonásosából. Mesélt közeli terveiről is: június 10-től 15-ig mesterkurzussal, közönségtalálkozóval és koncerttel folytatódik az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány mentorprogramja a Budapest Music Centerbe, amelynek tervezésében még Eötvös Péter is részt vett, ám megvalósulásukat sajnos már nem érhette meg. Az ő munkássága előtt tiszteleg ez a kurzus, amelyen fiatal karmesterek fejleszthetik tudásukat Vajda Gergely vezetésével. A kurzust lezáró koncerten, június 15-én este a Koncertteremben Eötvös Péter, Kurtág György és Ligeti György műveit hallhatja a közönség, más-más fiatal karmester vezényletében.

Kincses Veronika mosolygós, érzelmekkel telített visszaemlékezései a pályára, a zene- és az énektanulmányaira, fellépések, koncertek, rádió, hanglemez, televíziós felvételek, az opera mellett az oratóriumok, operettek, musicalek iránti érdeklődés és azokban való sokszínű művészi énekesi feladatokban részvétel, a gyermeke ambícióinak támogatása, Pavarottival együtt énekelt Mimije a Bohéméletben stb. mind-mind szóba került Aczél Andrással, és a fiával való megható beszélgetésük alatt/közben.

Nagyon kedves ének-zenei film-bejátszások illusztrálták az elmondottakat:

- Kincses Veronika a Pillangókisasszony (Cso-cso-szán) Nagyáriáját énekli a Margitszigeti Japánkertben (Puccini operájának keresztmetszetét vette fel a televízió 1978-ban)

- Puccini: Bohémélet – Mimi és Rodolfo szerelmi kettőse (Kincses Veronika partnere: Luciano Pavarotti – Erkel Színház, 1986)

-Vajda Gergely: Barbie Blue – jelenet (a férfi/nő párbeszéd) a kortárs operából.

- Kincses Veronikával egy bűbájos zenés-rajzos, színes animációs film részlete, amelyben a Mary Poppins című musicalből énekli a gyermekkórussal együtt a darab egyik fő slágerét.

Az emlékezetes, érkezett vendégművészekkel folytatott koncert és beszélgetés élménye után lehetőségünk volt Kincses Veronikával dedikáltatni életrajzi könyvét. Én nem hagytam ki, sőt, Vajda Gergelyt is elcsíptem s megkértem dedikálja szintén – így immár anyja és fia szeretetteljes kézjegyeivel ellátott, sok képpel illusztrált becses könyvet helyezhettem el otthonom tékájában, s amikor felnyitom és olvasok belőle, a két kedves Művész alakja óhatatlanul együtt él a könyv lapjain.  

Az M5 csatorna ma 21 órától ismét a műsorára tűzi a Sztárgála az Eiffel parkjában című nagyszabású szabadtéri koncert felvételét, amelyen kiváló magyar énekesek mellett a nemzetközi színpadok két csillaga, Patrcia Petibon és Lawrence Brownlee látható.

Bővebben: a 614. sorszám alatt. 

Visszatérek néhány gondolat erejéig az Eiffel Műhelyház Bánffy Miklós termében színre vitt Fra Diavolo című Daniel Auber-vígoperára.

Mindenekelőtt: aki nem ismerte eddig ezt a vígoperát, nem hallott, nem olvasott róla, a zenéjével is most először találkozott (feltételezve róla, hogy sem hangfelvételekről, sem a videomegosztó oldalakról korábban nem tájékozódott), annak ez a három előadás, amelyre ellátogathatott, valószínűleg a reveláció erejével bírt. De szerintem azok is élvezhették a darabot, akik innen-onnan már ismerték a művet és volt/van összehasonlítási alapjuk.

 Még engem is  - aki gyerekkorom óta sokszor meghallgattam a rádióban, de később már videóról, majd internetes oldalakról a Fra Diavolo francia, olasz, német, angol nyelvű változatait (teljes felvétel vagy részletek) - most már élőben, újra megérintett Auber behízelgő, „bel cantós” dallamvilága, a vígopera bája, romantikája; az egyes áriák elragadó lendülete már-már átcsap az operett területére, a sanzonok könnyed hangját idézi – így a főhősnek a „legkiválóbb banditát” dicsőítő, keringőszerű dala stb. Általában jellemző a műre a pezsgő ritmika, a behízelgő dallamformálás és a szereplők – különösen a komikus alakok – kitűnő zenei jellemzése. A zenekar kezelésében Auber jó színérzékével előremutató, említhetném Donizettit és Offenbachot... úgyis közel érzem magamhoz Szinetár Miklós rendezését, hogy elmondása szerint tudatosan új színekkel, új poénokkal élt: saját korábbi Fra Diavolo-rendezéseitől eltérő dramaturgiát alkalmazott, mondhatni kiforgatta a régit, hogy új ötletekkel gazdagítsa és váratlan, újszerű fináléval alkossa újjá az egészet.  

Ennek persze veszélye is lehetett volna az érzésem szerint kissé erőltetett, talán az énekszámok közé nem mindig szerencsésen, az eredeti szövegkönyvtől eltérően beleszőtt dialógusokból eredő „áthallások”, „kikacsintások” sora, ám a „szinetáros”, csipkelődő, humorba ágyazva azért mégis szórakoztatóak, melyre példák a produkcióban elhangzó zenei utalások köre: Lehár Ferenc - A mosoly országa, Verdi - Traviata, Muszorgszkij - Rimszkij-Korszakov - Borisz Godunov címekkel való parodizálás.

Amit viszont igen zavarónak tartok és szerintem nem odaillő poénkodás ebben az operaváltozatban (sem), felesleges volt betenni ezt az elhangzott magánszámot: ifj. Johann Strauss A cigánybáró című operettjéből Zsupán belépője, amit Matteo, a fogadós énekel Szvétek László különben jól sikerült tolmácsolásában. Ezt a közismert, jópofa dalt beilleszteni a francia komponista XIX. század első harmadában keletkezett operazenéjébe mondhatni anakronizmus – mégha mulatságos is, a poénok közül „kilóg”, erőltetett: ha volt „mondanivalója” csupán az lehetett – amit sugall is: Szinetár Miklós várja vissza az Opera repertoárjába a Cigánybáró-rendezését. Úgyhogy szívesen vettem volna ha Zsupán belépője helyett inkább egy olyan énekszám hangzik el a fogadóstól vagy az operából, amely kihúzásra került e mostani „átültetésben”. Hiszen jócskán meg lett kurtítva a partitúra (meghúzások, kihagyások is), a zenekari hangzás és részbeni áthangszerelésből adódó kamarazenekar volta szintén erre példa.

 Szinetár Miklós rendező és segítője, Harangi Mária társrendező alaposan ”megrostálták” a francia komponista e talán legismertebb operáját, mert nemcsak a zenéhez és zenébe nyúltak bele (a zenei vezető: Szennai Kálmán), de az énekszöveg és prózai dialógusok is jócskán magukon viselik az erőteljes beavatkozásuk nyomát (Eugene Scribe eredeti szövegkönyve alapján a fordítást anno Szentgyörgyi Pál dolgozta át franciából magyar nyelvre – amit Szinetár Miklós részben átírt meg hozzáírt –, hogy mostani átgondolt rendezése koncepciójába illeszkedjék.)  Ha így tekintek erre az „új”, kvázi Auber-Szinetár-féle vígoperára, ezt is üdvözölni lehet, és aki először látja-hallja ezt, egyből belefeledkezik a „kalandba”, amihez remek, dallamos -ritmikus zene meg ének társul. Szinetár Miklós nem kívánta elárulni, mi lesz a darab vége, annyit mondott csak, hogy a hagyományos rendezésekben szokásos egyik utat sem követte (azaz, a főhős nem hal meg a végén, de nem is szökik meg üldözői elől), legyen az meglepetés a nézőknek. Én sem árulom el, hiszen a következő évadok egyikében biztosan visszatér a darab a repertoárba, és legyen azoknak is majd meglepetés a vége.

 A kétlaki haramiavezér, Fra Diavolo és bandájának ártalmatlanná tétele a cselekmény fővonala, melyet ügyesen fon át meg át a fiatal katonatiszt, Lorenzo és a fogadós talpraesett lányának, Zerlinának bájos szerelme, valamint a bárgyú Kookburn, angol lord és kacér feleségének, Pamelának kalandos históriája. Fontos szerepe van még a történetben Fra Diavolo (akit San Marco márkijának álcáztak) két nevetséges, ügyetlen társának, Giacomonak és Bepponak.

 A szereplők közül Fra Diavolo alakítója érdemel megkülönböztetett figyelmet: Boncsér Gergely alighanem pályafutása egyik legjobb teljesítményét nyújtotta a harmadik, utolsó előadáson. (Az opera premierjén nem voltam ott, Zéta recenziójában jókat írt róla.) Érdemét növeli: a második játszási napon – amikor nem ő énekelte a címszerepet – beugrott Lorenzo szerepébe; megtanulta és kottából elénekelte az ugyancsak nem könnyű és magasságokkal tűzdelt tenorszólamot, az együttesekben is (Szeleczky Artúr vélhetően hangszáli betegsége miatt, csak némán játszotta el a karaktert).  Boncsér a megtestesült rablóvezér és mint álruhás márki figuráját magabiztos, játékos megformálásban hozta. Diavolo utolsó, igencsak szabdalt áriáját virtuóz könnyedséggel adta elő, és eleganciával a kihívásokkal teli tenorszerepében. Alakítása tele volt iróniával, előadásában kétarcú karakterének a csábító és a könyörtelen gazfickó oldalát kellő játékossággal fűszerezte, bár az előbbi vonulatát erőteljesen, fogékonyabban emelte ki, megmutatva annak cinikus és manipulatív természetét.

 Egyes szerepek kettőzve lettek kiosztva, a második előadáson a rablóvezért Beér Benjamin megformálásában láthattam. Róla röviden már korábban megosztottam benyomásomat: tehetséges fiatal énekművész, kellemes, lírai énekhanggal, tenorjában és szerepjátékában benne van tovább érésének, fejlődésének ígérete. Nem több.

 Ugyanezt mondhatom el a másik fiatal tenoristáról, Szeleczky Artúrról, akit a harmadik előadáson hallhattam először Lorenzo szerepében. Ez a Zerlinába szerelmes, szegény, karabinier tiszt-szerep is igényes tenorhangot követel meg, biztos magasságokkal, amihez Szeleczky énekelt teljesítménye – különösen a hallott románcban – sajnos, kevés. Pedig jó megjelenésű tenorista és szép lírai tenorhanggal rendelkezik, de a magasabb hangtartományban egyelőre nem boldogul s mintha énektechnikai problémákkal is küszködne.

Hábetler András mint angol lord – akárcsak a Szinetár-rendezte Cigánybáró egyik szerepében – főleg a rengeteg humoros szöveg elmondásában jeleskedik, noha itt azért több, fontos énekelni valója van, amit karakteres baritonján tisztességesen abszolvál.

Szvétek László nevét már fentebb említettem a zenébe iktatott „idegen” töltésű Cigánybáró Zsupánjának buffo-dala kapcsán. Basszusa és buffo-karaktere a fogadós szerepével adekvát. Színes, mosolygós, együgyű figurát jelenít meg, aki eleinte lányát, Zerlinát nem a szerelmének szánja... Megjegyzem, a vígopera egyik legismertebb zeneszáma az első felvonásból Zerlina áriája (kuplé vagy románc): ami az eredeti partitúrában három strófás, ebből az első kettőt Zerlina, a harmadikat Fra Diavolo énekli. Szinetár Miklós ezen változtatott, mindhárom verset más-más karakter tolmácsolja: elsőként basszus hangján Szvétek László kezdi el, utána a szoprán következik, majd a tenor fejezi be.

A szereposztásban két női karakter van: Lady Pamela, az átutazó lord felesége az egyik, akit – Zerlinával egyetemben – egyszerre próbál behálózni Fra Diavolo, és aki a csalódott fiatal szerelmesek segítségére volt.  Ezt a mezzoszoprán szerepet a május 11-ei premieren és a május 23-ai harmadik előadáson is Somogyi Lili Mária, míg a második előadáson (május 18.) Kiss Diána Ivett énekelte-játszotta. Mindketten fiatalok, vonzóak és tehetségesek, a zeneakadémiai tanulmányaikat nemrég fejezték be, pályakezdők. Mindkét énekesnő „jól vizsgázott” ebben a kissé sikamlós darabbéli szerepkörben, amúgy szép hang, szép alkat, jó színpadi kiállás jellemzi őket, és komédiás vénájuk is megvan. Meglepett, hogy külön-külön milyen jól működtek együtt akár a náluk tapasztaltabb operaénekes-kollégákkal. Bizonyára egyre komolyabb szerepekhez jutnak majd, és ez segítheti őket abban is, hogy a magas énekhangok a határmezsgyéken túl is egyre felszabadultabban szólaljanak meg; értem ezalatt, hogy a színpadi jelenlétre koncentrálás és az éneklés képessége egyensúlyban maradjon.

Ebben a vígoperában az abszolút női főszerep azonban Zerlináé. Vele, pontosabban alakítójával kellett volna kezdenem, ám a végére hagytam Fenyvesi Gabriella Reát. Elmondhatom, hogy a cserfes, szerelmes leány karakterébe annyi bájt, kellemet, pajkosságot, ezzel együtt örömet-bánatot, vidámságot-szomorúságot jelenített meg, és ezt olyan rutinosan tette, hogy minden elismerésem az Övé mellett a felkészítő tanároké és persze a rendező, Szinetár Miklósé. Fenyvesi Gabriella Rea kiváló alakítást nyújtott, ahogy az igen komoly bel canto technikát igénylő félig lírai - félig koloratúrszoprán szerepben szinte szubrettszerű, érzéki és könnyed karakterré lényegül át – és erre a már emlegetett románc mellett a legjobb példa a darab második részében elénekelt-eljátszott nagyszerű „vetkőzős” jelenete a cavatina alatt – amelyben vokálisan is meggyőző volt, és tudta, hogyan kell a pikareszk és kacér pillanattól a szűzhöz való imádkozás alázatos odaadásáig eljutni, miközben a Fra Diavolo csatlósai üldözik és csaknem életveszélybe kerül általuk.

 A két bandita (Kőrősi András és Szerekován János alakítása) blőd, szöveges-énekes jelenetei jól koreografáltak, sötét tetteik krimiszerű izgalmat is hoznak a darabba – meg a végkifejletbe...

 A zenekari árokban Szennai Kálmán rendkívül könnyed kézzel vezényelte csekély létszámú zenekarát, néhol szinte áttetsző módon, s ebből következően úgy, hogy az előadók hangja inkább érvényesült a zenekar felett. Mindazonáltal dicsérni lehet azt az igyekezetet, hogy a zenekar ebben az összetételben is méltó és nívós zenekari kíséretet nyújthatott a színpadon szereplőknek.

 A Fra Diavolo könnyed varázsa továbbra is gyönyörködtet, nem győzöm keresni a közösségi video-megosztó oldalakon a régi-új előadásokat, hogy újra meghallgassam a hol franciás, hol olaszos (de német és angol verziókban is létező) pompás énekszámokat. Remélhetőleg ennek a Szinetár Miklós által rendezett különleges formátumú darabnak hang- és/vagy képfelvétele is hozzáférhetővé válik egyszer!

 Daniel Auber: Fra Diavolo

OPERA Eiffel Műhelyháza, 2024. május 18. és 23.

A Fra Diavolo-bemutatóról írt recenziójában Zéta dicsérte Boncsér Gergely címszerep-alakítását.  A mai második előadáson Boncsér ismét bizonyította, hogy mennyire formában van, hangja teljében – de most a vígopera másik tenorszerepével (Lorenzo)  aratta le a babérokat! Ugyanis megtanulta ezt is. Beugrás volt részéről, mert a megbetegedett Szeleczky Artur nem vállalta az éneklést, csak a színpadi – néma – játékot, míg Boncsér Gergely a játszótér oldalában foglalt helyett és ő adta az énekhangot. Ezúttal Beeri Benjamin volt Fra Diavolo és Kiss Diána Ivett mint Pamela. Mindketten igen tehetséges fiatal énekművészek, szép énekhanggal megáldva – ez kiderült mostani bemutatkozó szerepük sikeres prezentálását látva-hallva.

Ott leszek május 23-án, csütörtökön  is az Eiffelben, a "rablóopera" harmadik, utolsó előadásán (újra a premier-szereposztást kapjuk) – kár, hogy összesen csak háromszor kerül színre a darab az évadban!  Az örökifjú Szinetár Miklós új rendezése igen vonzó, színvonalas egyben pompásan szórakoztató, a prózai, az énekes és zenekari részek az ötletes, látványos és humorral bőven fűszerezett színpadi jelenetekben jól funkcionálnak. 

Egy csipetnyi szinetáros csavar

„A sajtóesemény egy pontján a könyvről Szinetár Miklós friss rendezésére terelődött a szó, ugyanis az intézmény egykori főigazgatója ismét a Fra Diavolo című operát állítja színpadra. A művész ötször dolgozta fel ezt a művet, először pont hetven évvel ezelőtt, a Gördülő Operában.

– Játszottuk a darabot Ózdon is, és sose felejtem el azt, hogy   egyik pillanatban a színpadon láttam a rendezésemet, a gyönyörű mediterrán tájat, aztán kinéztem az ablakon, és a kohó lángját pillantottam meg. De rendeztem Genovában is, aminek akkora sikere volt, hogy utána meghívtak a Milánói Scalába, hogy vigyem színpadra a Trubadúrt, de az olasz szakszervezet akkori új rendelete kizárta, hogy Itáliában rendezzek. 

A májusi premier az Eiffel Műhelyházban lesz, amelynek az alkotó kifejezetten örül, persze lesz egy szinetáros csavar az előadásban: – A Fra Diavolónak hagyományosan három vége lehet: a főszereplő bandavezér vagy elmenekül, vagy lelövik, vagy eltűnik. Na, én egy negyedik befejezést találtam ki.”

2024. MÁRCIUS 24. VASÁRNAP 15.00-17:00

EIFFEL MŰHELYHÁZ, BÁNFFY-TEREM

OPERABARÁT KLUBDÉLUTÁN

KÖSZÖNTŐ

KONCERT, BESZÉLGETÉS
 
VÁRADI ZITA
KOVÁCSHÁZI ISTVÁN
SÁNDOR CSABA
OPERAÉNEKESEK

SZTÁRVENDÉG:
MOLNÁR ANDRÁS
Örökös Tag, Mesterművész
                                                         

Zongorán közreműködik: BARTAL LÁSZLÓ

Szerkesztő, műsorvezető: ACZÉL ANDRÁS

BELÉPÉS A 2023-2024-ES ÉVADRA SZÓLÓ OPERABARÁT TAGKÁRTYA FELMUTATÁSÁVAL!

Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmet a Magyar Nemzet cikkére. Itt a link:

Az operadíva ezúttal az Eiffel Műhelyházban kápráztatta el a közönséget.

"ISMÉT HÓDÍTOTT A NETREBKO-VARÁZS"

Budapesti Operabarátok Egyesületének Klubdélután-rendezvényén voltam tegnap az Eiffel Művészház Bánffy-termében.

Érkezésemkor a Mozdonycsarnokba kihelyezett pultról kedvezményes áron lehetett megvásárolni Szinetár Miklós  Önéletrajz-szerűség és egyebek – Szinetár című könyvét, amelynek dedikálással egybekötött bemutatójára is sor került a Klubdélután műsorát követően.

 A délutáni – koncerttel egybekötött - művész-beszélgető programban Szinetár Miklós ezúttal nem mint az Operabarátok elnöke jött el köszönteni bennünket, hanem a rendező Aczél András egyik meghívott vendégeként kapott invitálást. Természetesen hatalmas érdeklődés mellett a „Tanár úrnak” lehetősége nyílt arra is, hogy a beszélgetés keretein belül felelevenítse könyvének keletkezéstörténetét, hogy 90 éves volt, amikor belefogott az írásba: a kortörténet 1957-ig tart és ma már készen van a második rész írásának javával, ezt a könyvet (1990-ig folytatódik a visszaemlékezés) reményei szerint a kiadó jövő év áprilisáig nyomdakész állapotba hozza és a boltokba kerülhet. Sőt, foglalkoztatja egy harmadik kötet megírása is – ha lesz még erre a magas korára tekintettel ideje – amibe csak „félve” merészkedne, hiszen a jelen korig kellene megfogalmaznia a visszatekintést, és ez már személyek, személyes sorsok és dolgok meg érdekek mentén valamiféle állásfoglalást, „kiállást” kell hogy megejtsen, ami sokak érzékenysége miatt kényes területekre vezetne el... Szinetár Miklós a beszélgetés végén még kitért arra, hogy jövő tavasszal színre kerül itt Auber Fra Diavolo című operája, ami 1962 óta nem hangzott el az Operaházban, most ismét ő  rendezi; neki az első operarendezése is 1953/54-ben éppen ez a darab volt a Gördülő Operával, tehát „hét évtized távlatából”  tekint vissza rá.

 A tervezett műsoridő ugyan háromtól öt óráig szólt, de végül fél hat lett belőle, tekintve, hogy Szinetár Miklós előtt érkezett másik „legenda”, a Pitti Katalinnal folytatott beszélgetés mondhatni olyan hatalmas érdeklődést váltott ki, annyi minden téma került szóba, amiről olyan bőven, részletekbe menően mesélt a Művésznő, hogy a műsorvezető-rendező Aczél Andrásnak szerintem „nem volt szíve” - mert őt is érdekelte, meg talán "hízelgett" neki, hogy egy hajdani "sztárénekesnő" ül vele szemben -  félbeszakítania az OPERA egykori énekesnőjének mondandóit. Pitti Katalin elegáns tartással, elánnal érkezett a színpadra, mozgáskultúrája most is fiatalos, közel egy órán át tartotta és csigázta fel iránta az érdeklődést. Rendkívül közvetlen volt, látszott, hogy tele van vitalitással - humorral, pátosszal, rendületlen hitvallásának megvallásával és kifejtésével, érintette életének és pályájának több pontját: származása, családja, gyermekkora; ének-zene-irodalom-vers iránti érdeklődése, pályaválasztása;  még főiskolai hallgatóként kitűnése az Otelló televíziós operafilmben Simándy, Melis oldalán – Ferencsik János választotta őt Desdemona szerepére; ez elindította őt a pályán, majd szerepek sokasága a Magyar Állami Operaházban; vendégszereplései Japánban, Párizsban, Bécsben, opera-operett-koncertek, színházi előadások, hazai és külföldi sikerek; az OPERÁ-tól való távozásának körülményei; az országban szerte egyetemeken, iskolákban tanít(ott); fiatal tehetségek és énekművészek felkarolása, a nemrég tartott mesterkurzus létrehozása Sopronban Gulyás Dénessel;  a magánéletének történései és szabadidejének eltöltése most a  jelenben. Ezek a témák mind sorra kerültek a beszélgetésben.  

A terembe érkezését követően Pitti Katalin Verdi Otellójából Desdemona Ave Maria-áriáját énekelte el, még mindig igen kifejező, varázslatosan szép szopránján. De nemcsak énekelt, hanem közben mondhatni „alakított” is: megható, átszellemült, mélyen átélt, érzelmekre ható előadásmódjával is érzékelhetően megérintette a jelenlévő közönséget. Pitti Katalin vendégsége itt az Eiffelben, mint említettem, hatalmas érdeklést váltott ki, és a Művésznő kihasználta ezt a ráirányuló figyelmet, már csak azért is, mert mostanság már nem igen adatik meg előtte, hogy ilyen szépszámú sokaság előtt, személyesen, élőben, mikrofon előtt mesélhessen magáról, életéről, életkörülményeiről, és megmutathassa azt is, hogy hetvenkét éves kora ellenére  (elárulta éveinek számát, nem titkolta) még illúziót keltően, a benne élő szenvedélyekkel, ki tud állni énekelni a közönség elé és régi szerepeiből megcsillogtatni valami szépet, emlékezeteset; mint egy koncerten - operaáriákat adhat elő. Sőt, rögtönzött is, mert a beszélgetés közben egy csodálatos verselmondással is sikerült bennünket megörvendeztetnie! Úgyhogy ez a Klubdélután most minderre a lehetőséget megteremtette neki. Pitti Katalin amilyen gyönyörű áriával kezdte beszélgetős műsorát, hasonlóan kisugárzó, még színészi attitűdjeit is felvonultató, magasztos áriával zárta le saját „talk-show-ját: énekében felcsendült Puccini Pillangókisasszony című operájából Cso-cso-szán híres nagyáriája - ezúttal is Bartal László, karnagy, a Klubdélutánok énekművész vendégeinek állandó zongorakísérője közreműködésével.

A Klubdélután első részére is visszatekintek: egy fiatal tenorista, Bartos Barna, akinek reményei szerint felível(het) énekesi pályája az Operaházban, és  egy jól ismert drámai szoprán, Miksch Adrienn voltak Aczél András vendégei, akiktől a jelen és a jövő művészi megmérettetéseiről, az őket foglalkoztató célkitűzésekről, tervekről, vágyak felől érdeklődött.

Bartos Barnától megtudhattuk, hogy Erdélyben nevelkedett, sokat sportolt, ami karban tartja szívét-lelkét, a fizikuma elősegíti hogy megbirkózzon az énekesi feladatokkal együtt járó színpadi alakításainak csiszolásában, örül, hogy jelenleg énekelheti a Herceget a Szinetár Miklós rendezte Rigolettoban, később szeretne több Verdit, Puccinit, Wagnert – és Mozartot is énekelni. Miksch Adrienn arról beszélt, mostanság mennyire közel érzi magához a kortárs zenei világot, szeret énekelni akár Kurtágot, Orbán-dalokat, az ilyen stílusban fogant más műfajokban, operákban is szívesen vállal szerepeket itthon és külföldön egyaránt.

Az elhangzott zenei illusztrációk közül említem:

Bartos Barna előadásában: Verdi: Rigoletto – a Mantuai herceg két ismert áriája és egy Puccini-operarészlet is

Miksch Adrienntől többek között hallottuk: Dohnányi Ernő: A tenor - Thekla áriája;  Orbán György egy Weöres Sándor versére írt dala

Szegeden is bemutatják A csengőt  - a másik Donizetti-egyfelvonásossal, a Ritá-val  egy estén; majd kiderül, ott is működik-e a kamarajelleg.

Mindenesetre, az olvasható, hogy a szereplő művészek mellett közreműködik a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara, valamint a Szegedi Szimfonikus Zenekar.

Viszont nem a Nagyszínházban, hanem a Kisszínházban tartják a bemutatót - érdekes összehasonlításra adhat alkalmat az Eiffel Műhelyházban látott A csengő kamaraváltozatát egybevetni majd a szegediekével. (2024. február hó)

Egész jó kis darab volt A csengő című egyfelvonásos vígopera, melyet Toronykőy Attila rendezésében láthattam szeptember 30-án az Eiffel Műhelyházban.

Az alábbi linkelt cikk minden egyes mondatával egyetértek, és "visszaigazolom". Hozzáteszem: egyetlen zavaró tényező volt számomra: a zenekar. Ugyanis az énekeseket kis kamaraegyüttes kísérte. Az eredeti partitúrának alaposan leredukált átiratában szólalt meg a zene (Andorka Péter hangszerelte – különben ügyesen, érzékletesen) a zenekari árokban, ahol mindössze 9 db hangszerest láttam az Opera zenekarából: két hegedűs, egy csellós, egy brácsás, egy nagybőgős, két fafúvós zenész játszott a hangszerén, valamint két zongorának is része volt a zenekari hangzásban (az egyik zongorán maga a karmester játszott, Tóth Sámuel Csaba). Érdekesség még: a Magyar Állami Operaház Énekkara hangfelvételről szólalt meg a röpke jelenetében.  Azért számomra mindig is a nagyzenekar és az eredeti hangszerelés a mérvadó, de most ez a zenekari változat igyekezett hű maradni ahhoz és mondhatni, igyekezete nem volt teljesen hiábavaló...

Utána olvastam: Donizetti 1836-ban írt vígoperájának magyarországi bemutatóját 1926-ban tartotta a Magyar Királyi Operaház, ám a darab akkor mindössze 6 alkalommal volt látható. 1966-ban emlékezetes televíziós felvétel készült A csengőből Horváth Ádám rendezésében, Várhelyi Endre, Melis György és László Margit főszereplésével, majd 1971-ben mutatta be újra az OPERA, ez alkalommal az Erkel Színházban, ahol Békés András színrevitele a már említett szereposztással ismét nagy sikert aratott. 1987-ben Galgóczy Judit az Operaházban vitte színre, majd az Ybl palota Királyi Lépcsőházában Szilágyi Gábor, Szfinx-teraszán pedig Fehér Balázs Benő rendezte meg, ez utóbbi produkció költözött tavasszal ifjúsági programként az Eiffel Műhelyházba, ugyancsak Toronykőy Attila átdolgozásában.

   Az elfuserált nászéjszaka

MNO.hu - 2023.10.01. 19:00 Lengyel Emese

"Donizetti egyfelvonásos vígoperáját a Lázár Ervin Program részeként az általános iskola 8. osztályos diákjai számára hirdette meg a Magyar Állami Operaház. A Toronykőy Attila rendezésében 2023. szeptember 26. és 29. között tizenkét alkalommal telt házak előtt látható előadás szeptember 30-án 17.00 órakor a nagyközönség előtt is debütált az Eiffel Műhelyház Bánffy termében." 

Immár a nagyközönségnek szóló bemutató-előadás hatalmas sikerének tanúja volt az OPERA korábbi és jelenlegi  főigazgatója is: Szinetár Miklósnak és Ókovács Szilveszternek alkalma nyílt az előadás utáni állófogadás és korzós séta keretében üdvözölniük egymást, meg egy kis csevejre...

A csengő magyar nyelven, Blum Tamás fordításának felhasználásával, helyenként mai nyelvezetre átírva hallható, a vetítéseket Czeglédi Zsombor készítette. Az előadás főbb szerepeit  Szvétek László (Don Annibale), Fülep Máté (Enrico), Rácz Rita (Serafina) alakították, a további szerepekben  Kiss Tivadar (Spiridione) és  Megyesi Schwartz Lúcia (Madama Rosa) voltak láthatók. A Magyar Állami Operaház Zenekarát  Tóth Sámuel Csaba vezényelte.

/Eiffel Műhelyház - Bánffy terem,. 2023. szeptember 30./

OPERABARÁT KLUBDÉLUTÁN

A Budapesti Operabarát Egyesület - az Operaház 2022/23-as évadában - harmadik Klubdélután eseményét tartotta meg  Eiffel Műhelyház Bánffy-termében a mai vasárnapon.

A negyedévente megrendezésre kerülő összejövetel elején hagyományosan az egyesület elnöke köszönti az egybegyűlteket. Ez most sem változott: Szinetár Miklós, aki a közönség körében, a nézőtér első sorában foglalt helyett, felállva pár kedves szóval üdvözölte a megjelenteket és máris átadta a szót a szerkesztő-műsorvezetőnek, Aczél András rendezőnek. Ugyancsak változatlanul, Bartal László korrepetitor-karmester működött közre a zongoránál.

 Az „anyák napi” vasárnapra meghirdetett program több érdekességgel is szolgált:

- a meghívott művészek egyike Tuznik Natália magánénekes, aki a Zeneművészeti Egyetem Master Operaének szakának hallgatójaként pár napja nagy sikerrel debütált az Operaházban Gluck Íphigeneia Tauriszban című operájának címszerepében.

-  a másik érkezett opera-énekesnő Molnár Ágnes, lírai szoprán, a Magyar Állami Operaház dunaszerdahelyi (Szlovákia) születésű művésze – ő nem egyedül jött, hiszen a meghívás Kesselyák Gergelynek, az Operaház első karmester-rendezőjének is szólt; ők ketten férj és feleség.

- És még egy érdekesség: az Operabarátok Egyesülete Klubdélutánjainak történetében először fordult elő, hogy a meghívott művész-vendégek körében ott szerepel a Magyar Állami Operaház Gyermekkara – karnagyukkal, Hajzer Nikolett-tel az élen.

 Aczél András a szokott „rámenős” stílusában beszélgetett a meghívott személyekkel, a két énekművészt először arra kérte, mutatkozzanak be, meséljenek magukról, amit fontosnak tartanak elmondani indíttatásról, családról, tanulmányaikról, pályakezdésükről, jelenlegi operaszerepeikről, későbbi terveikről.

 Tuznik Natáliától többek között megtudtuk, hogy Budapesten született, lengyel-magyar családban nőtt fel, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bachelor Klasszikus Énekszakán Meláth Andrea növendékeként szerzett diplomát 2020-ban, ezt követően az Egyetem Master Operaének képzésére nyert felvételt, ahol jelenleg az utolsó szemesztert végzi, Marton Éva az egyik énekmestere. Ötéves kisfia van.  Az V. Marton Éva Nemzetközi Énekversenyen bekerült a döntőbe, később az MVM Zrt. által támogatott magyar zeneművészet kategória Junior Prima Díját vehette át.  

A beszélgetés óhatatlanul Tuznik friss, Íphigeneia-debütálására is kiterjedt, alakításának elismerő visszhangjáról is van olvasata, mihez hozzáfűzte: beugrásként - mindössze négy hete volt a szerep megtanulására, nagyon felkészült rá és nagy öröm volt számára az Operában élete első opera-főszerepét elénekelnie; elismerte, hogy a kis- és középszerepek sora várhat rá, ezért is kivételes szerencsének tartja, hogy ilyen fajsúlyú megmérettetésre máris késztették; Mozartot szereti, de inkább drámai vénája van, vágya később a Manon Lescaut és a Tosca címszerepe, Verdi-szerepek és idővel Wagner hősnőit is szívesen megformálná színpadokon.

 Molnár Ágnes a bemutatkozáskor kitért arra, hogy mint szlovákiai magyar fiatalnak, mennyi nehézsége származott a kettős állampolgárság mibenléte miatt. A zeneelmélet-, a szolfézsoktatás szerepe a két országban más-más prioritást élvez, így a győri konzervatóriumban folytatta, később a Zeneakadémiára nyert felvételt, ahol a nagyhírű Nádor Magda lett az énektanára, akit nagyon szeretett és tiszteli, érzelmileg is közel áll hozzá, hiszen nagyon alapos énektechnikai ismeretekre tett szert az ő útmutatásával, amiből máig építkezik. Sok zenei műfajban kipróbálta magát, operettet is énekelt-játszott, de már az operaéneklés a legfontosabb, Mozart, Richard Strauss, Puccini, és a kortárs darabok is vonzzák. Mint lírai szoprán, behatárolt területen mozog és szeretne a továbbiakban is ezen a vonalon haladni és kiteljesedni.

 Aczél András aztán odahívta Kesselyák Gergelyt is aki férje Molnár Ágnesnek, és a családra, gyermekük nevelési témakörére váltottak át.

Kesselyák Gergely ezekután ő mint karmester-rendező, a szakmájának kritériumairól, a két foglalkozási ág, olykor kapcsolódó területet átfedő,  művészi munka fortélyairól osztotta meg velünk nézetét, belemélyedve a Tosca és a Rigoletto partitúráiba eszközölt szerzői előírásokba (Scarpia, Rigoletto címszerep): Puccini és Verdi "rendezői szemmel" is gondozta munkáit;  nála a karmesteri - rendezői szempontok szerinti különbségtételnek saját, önálló, hangsúlya van az interpretálás terén.  (Zárójelben említem meg, hogy Aczél András előzetesen felhívta figyelmünket, hogy Kesselyák Gergely is pályázott az Operaház főigazgatói posztjára, és ismeretes, az övé is bekerült a „finalisták” közé, etikusan a témáról nem esik szó köztük.) Érdekes színfolt volt, amikor Kesselyák Gergely és Aczél András szóba hozták a Bohémélet Nádasdy-féle színrevitelét, ami máig az Operaház repertoárján szerepel, és erről a hagyományos rendezésről kérték ki Szinetár Miklós nézetét, aki spontán, kapásból egy „kiselőadást” rögtönzött nekik-nekünk, ma hogyan látja ezt a problematikát: miként és miért lehet még jelen a mai korban egy sok évtizedes színpadra állítás, és ezt anakronizmusnak tekintsük-e vagy sem...

Talán a klubdélután legszínesebb és legélvezetesebb blokkja következett: a Magyar Állami Operaház nagylétszámú gyermekkarának egy széles köre, mintegy harminc tizenéves leányból és fiúból álló csoport vonult be – egyenruhában - a színpadra karnagyuk felvezetésével.  Hajzer Nikolett is elmesélte, hogyan alakult a pályája, élete. Ő is valamikor az Opera gyermekkarának tagja volt, később más kórusokban énekelt, diplomákat szerzett, ének-karnagy tanár lett, több helyen dolgozott, mielőtt a Dalszínház kötelékébe visszatalált mint karvezető. Arra a kérdésre, hogy énekkarában lát-e valakit, aki majd akár az ő nyomdokaiban követhetné, csak mosolygott és biztatóan nézett a gyermekcsoportra. A gyermekkar tervei között szívesen látná újból az Opera színpadán Brittentől A kis kéményseprő gyermekoperát, vagy Szokolay Sándor egy-két, gyermekeknek írt dalművét. Megjegyezte, hogy a Gyermekkar tagjai egyénileg is képzettek, szerepkörükben szólistaként is helytállnak.  

 Végezetül hadd írjam ide a beszélgetések előtt, közben és után előadott műsorszámokat – a Bánffy-terem színpadának háttere a jelenleg színen lévő KisCsipke című Radina Dace/Pjotr Iljics Csajkovszkij-produkció gyerekelőadásának díszlet- és látványvilága:  

 Gluck: Íphigeneia Tauriszban – Íphigeneia egyik áriája (Tuznik Natália)

 Puccini: Bohémélet – Mimi áriája, I. felv. (Molnár Ágnes)

 Mozart: Figaro házassága – Grófné és Susanna Levélkettőse (Tuznik Natália és Molnár Ágnes)

 Beischer-Matyó Tamás: Csokoládé  - dal (Molnár Ágnes)

 Kacsóh Pongrác: János vitézke (a János vitéz átdolgozása gyermekelőadásra)

- a Tündérek kara (Gyermekkar)

- a Francia királylány dala: „Oh, csak ne volnék gyenge leányka, akit a szellőtől is óvnak,../ Be jó is volna, oh, hatalmas ég, ha lány helyett legény lennék.” (Gyermekkar két tagja szólóban és együtt)

 Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány (gyermekopera két felvonásban)

-  három kórusrészlet előadása (Gyermekkar)

- Dal: „Kínai babák” (négy gyermekszólista)

Már az Újesztendőben, tegnap és új helyszínen folytatódott a Budapesti Operabarátok tagságának negyedévente megrendezésre kerülő Klubdélutánja: a korábbi Erkel Színházat felváltotta az Eiffel Műhelyház, itt is a Hevesi Sándor Háziszínpad.  Ez a terem ismerős lehet azoknak, akik az elmúlt évben követték az Opera online programjait, azokat nagyrészt itt vették fel (pl. A telefon c. előadásnak is otthont adott); próbaszínpadként is használható, operakeresztmetszetek, gyerekelőadások és kamarazenei produkciókra is alkalmas befogadó színtér.  A nézőtéren emelkedő léptékű széksorokban (öt) mintegy 130 fő foglalhatott helyet a kényelmes ülőhelyeken. A terem fűtött volt, a kinti ruhatár működött – mégis egyesek kabátban érkeztek... A közepes méretű terem baloldalán látjuk a Steinway zongorát, ugyancsak a közönséggel szemben, de a jobb oldalon egy kis asztalka van, körülötte négy szék várja az érkező vendégművészeket és a szerkesztő-műsorvezetőt. Kellékek: az asztalkán elhelyezett kézi mikrofonok, a közelben kis pulton ásványvizek és poharak. Közvetlenül a jobb oldali alsó széksor mellé telepítették a technikát (világítás, hang, erősítés), az azt kezelő műszaki munkatárs már a helyén volt, mikor a szállíngozó közönség a nyitáskor elfoglalta helyét érkezési sorrendben.

A meghirdetett idei első Klubdélután műsora a következő programpontokból állt:

SZINETÁR MIKLÓS ELNÖK ÚR KÖSZÖNTŐJE

KONCERT, BESZÉLGETÉS

„A SZÓ HATALMA”

BÁTKI-FAZEKAS ZOLTÁN
HÁBETLER ANDRÁS
KŐRÖSI ANDRÁS OPERAÉNEKESEK

II. BESZÉLGETŐS VENDÉGEK

BÁTORI ÉVA
GÉMES KATALIN OPERAÉNEKESEK
 
Zongorán közreműködik: BARTAL LÁSZLÓ

Szerkesztő, műsorvezető: ACZÉL ANDRÁS rendező

A nyitó- és zárszavak a Budapesti Operabarátok Egyesülete /Alapítvány/ ügyvezetője, Gémes Szilviáé. (Az egykori szoprán operaénekesünk közel két évtizede váltott, miután magánénekesi hivatását befejezte a művészpályán, ám továbbra is az OPERA kötelékében maradt, ahol más vonatkozásban bontakoztatja ki meglévő egyéb (alkotói-szervezői) képességeit, mindmáig tevékenyen, az Operabarátok örömére.)

Anélkül, hogy belebonyolódnék Aczél András rendező - itt mint moderátor - operaénekes-vendégeivel folytatott érdekes beszélgetéseinek témakörébe, a részletezés helyett csak érintem azokat és jelzem, amellett mit hallottunk szóban és énekhangban az érkezett énekművészeinktől.

Mindenekelőtt: nagy taps fogadta az elnöki minőségében jelen lévő és a tagságot köszöntő Szinetár Miklóst, aki korát meghazudtolva, jó egészségnek örvendve, tartott egy kis visszapillantást az elmúlt naptári év emlékezetes, az OPERÁ-ban és azon kívül, említésre érdemesnek tartott történésekre kitérve: Eiffel Műhelyház megnyitását követő új, funkcionális terek és termek fogadó- és működőképessé tétele; a mindennapi operaéletet megnehezítő, nehézkessé tevő belső tényezők, összefüggésben az országunkat is érzékenyen érintő külső hatások felől; az aggódásai,  bosszankodásai mellett át- és megélt örömei stb.)

A program szerinti első részben mindhárom énekes vendég bemutatkozott és röviden néhány tudnivalót megosztott magáról, a pályáról, a pályán elfoglalt helyükről, helyzetükről, (nem)ismertségük okairól,   az operai vezetés őket is érintő, megkülönböztető politikájáról. Egyébként inkább Hábetler András „vitte a szót”, szubjektív, de magvas gondolatai egyrészt a köré irányultak, hogy a művésznek nem elég csak énekelni tudnia, de mennyire fontos hogy akárcsak a színész, szóban, beszéd hangon is ki tudja magát fejezni a színpadon – ahol ezt a szerep amúgy is megköveteli, másrészt azt fejtegette, hogy vannak operaénekesek – ők hárman, akik most eljöttek a műsorba - , akikre kevéssé figyelnek oda, nincsenek reflektorfényben, nem keresi őket a média, így ismertségük tágabb körben a nulla közelében jár. Ő még szerencsésnek érzi magát, hogy megtalálja számítását mint aktívan praktizáló orvos. 

E gondolatokhoz csatlakozott Bátki-Fazekas Zoltán (bariton) és Kőrösi András (basszbariton)  magánénekesek is, akik tovább szőve a gondolatot sajnálatuknak adtak hangot, hogy már sok év óta nincs mögöttük „társulat” ami régen „védőhálót” nyújtott az oparaénekesnek.  Róluk is megtudtuk, sőt meggyőződtünk, hogy nemcsak énekben „jók”, de színészi, prózamondó képességük is vetekszik a színművészekével. Ugyanis mindhárman színészileg átélve előadtak - elszavaltak - rövidebb, hosszabb lélegzetű költeményeket.

Bátki-Fazekas amúgy civilben költő, dalszerző, magánénektanár – a felovasta saját, humoros versét, amit a még beszélni nem tudó, de a szavakat már rakosgató gyermekének „szavajárása” ihletett meg.Később elszavalta egy másik költeményét. 

Körösi András a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1993-ban. Pályája folyamán főként prózai színházakban dolgozott, hosszan működött Kaposváron, de fellépett vendégszereplések alkalmával Pécsen, Kőszegen, Veszprémben, illetve Budapesten is a Madách Színházban vagy az Új Színházban.

Hábetler András például előadta nekünk Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című, a „Számadás” versciklus nagylélegzetű darabját.  

Baritonistáink persze nemcsak prózában mutatták be egyik fontos oldalukat, hanem hivatásukat is előtérbe helyezve, abból merítve, egy-egy nagyhatású énekszóló-darabbal is előrukkoltak:

- Mozart: Figaro házassága – a Figaro áriája (Cherubinohoz) olasz nyelven, Hábetler András.  A közönséget is bevonta, vele együtt magyarul énekeltük a refrént, hogy: „Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet más a nőknek. Csókot lopni meg szíveket törni, kis Adoniszom, nem fogsz te már.” 

- Ránki György: Pomádé király új ruhája – Pomádé áriája (Kőrösi András)

- Robert Schumann – Heinrich Heine versére: A két gránátos – dal (Bátki-Fazekas Zoltán)

A Klubdélután másik részében Bátori Éva (szoprán) és Gémes Katalin (mezzoszoprán) voltak Aczél András beszélgetőtársai.

Tudni kell, hogy mindkét énekművészünk sokévi operaházi aktivitását a háttérbe helyezve, szerepkört váltott: fiatal énekpalántákat tanítanak felső- illetve középfokon: Bátori Éva korábban is tanított, sőt évekig az Opera Nagykövete volt, de már közel egy éve a Debreceni Egyetem magánénektanszék vezetője, míg Gémes Katalin  a Zeneakadámia Bartók Konzervatóriumának tanára. (Az intézmény hivatalos neve: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium.)

Ez a beszélgetős műsorrész is nagyon érdekes volt, sok mindent megtudhattunk a vendégektől, hogy a saját intézményükben miképpen próbálják növendékeiknek átadni a tudást, összehangolni az alapoktól a középfokon át a felsőfokú képzésig mindazt a megszerzendő ismeretet, technikát, amelyek szorgalommal, kitartással, felkészültséggel  párosulva, alkalmassá teheti és elvezetheti a fiatalt akár az operaszínpadokra. Erről a témáról sok hasznos információt megosztott egymással is, a két opera-énekesnő. Szó esett az „OperaRajt” elindulásáról is (erről az Opera Magazin 2022. őszi számában olvasni lehet) – a magyar vokális komolyzenei élet utánpótlás-neveléséhez szeretne hozzájárulni az OPERA, mindenekelőtt a képzés főszereplőit, az énekmestereket bevonva. E koncepció kidolgozásával, vállalásainak összefogásával Bátori Évát kérte fel Ókovács Szilveszter főigazgató.  

A beszélgető felek arra is megpróbáltak választ keresni a "diskurzus" során, hogy a fiatal kezdő operaénekest nem szabadna kitenni annak a szerintük jelenlegi rossz irányzatnak (nem egyszer szembetűnő szereposztási tévedés) , hogy  általában egyből a „mélyvízbe” dobják és/vagy idő előtt főszerepeket osztanak ki rá – ahelyett, hogy kisebb szerepekkel kezdené a megmérettetést, hogy a színpadon szép fokozatosan, tanulva, figyelve az előttük járó „nagyokat” sajátítsa el mindazt, amit aztán később kamatoztatni tud érettebb fejjel, és nem megy a hang idő előtt tönkre, a karrierje is lerövidülve. 

A műsorrész végén Bátori Éva és Gémes Katalin elénekelték a barcarola-duettet Offenbach Hoffmann meséi című dalművéből.  A zongoránál - a kezdetektől – Bartal László karmester, korrepetitor kísért.

A Klubdélután zárásául Gémes Szilvia köszönte meg a meghívott vendégek, közreműködők részvételét és nem maradtak el tőle a „szokásos” ajándékok sem: virágcsokor a hölgyeknek és ital az uraknak. A következő hasonló összejövetelre márciusban kerül sor.

Bocsánat, de aki visszatérően személyeskedve, gorombáskodva  csasztuskázik rólam, néha velem és tudtommal a kitiltásomon munkálkodott, azzal nem szívesen eszmecserélek. Egy ilyent ismerek. Szóbaállás helyett lehet tovább nevetni. Esetleg egyenes választ adni -amit valószínűleg nem szabad- arra a kérdésre, miért nem lehet valamilyen módon, akár legalább koncertáns felnőtt előadásokat tartani legalább a Műhelyházban, ha egyszer az újranyitáskor agyonhájpolt  Erkelt ki tudja miért, 1/1 elengedte a MÁO fura ura. Éspedig nem a "válság" vagy a háború miatt, hanem már jóval előtte. Erre és csak erre várnék választ, szerintem nem csak én. Ennyi.

No, hát ezért nem áll veled szóba értelmes ember.

Írok valamit. Erre írsz egy ilyen zagyvaságot. (Persze igyekszel közben sértegetni is, csak hát akkora marhaságokat írsz, hogy nevet rajta az ember.)

Azt kéne észrevenni, hogy 

1. Ez egy komolyzenei fórum, nem harci játékok.

2. Ez nem társalgás, amit művelsz, hanem a társalgás lehetetlenné tétele. Leír valaki valamit, és, ha neked nem tetszik, nekiesel az illetőnek. Mint például csaknem minden hozzászólásom után - valamilyen süket politikai dumával - nekem. Namost, így nem lehet fórumozni. Te meg ezt pontosan tudod, és élvezed, hogy eltűnnek innen a más vélemények. Antiszociálisan viselkedsz.

3. Nem válik ám dicsőségedre, hogy képtelen vagy megérteni egyszerű, mindennapi dolgokat, viszont üzemszerűen, harsányan hőbörögsz mindenen. (Én például kevésre becsülöm, aki nem gondolkodik, de hőbörög. Kimondottan a butaság jelének tartom. De ez csak egy vélemény, lehet, hogy nincs igazam.)

No, további jó rohamozást… :-)

Azért én voltam meccsen a Pancho Arénában, és körülbelül annyi volt a néző, mint az Eiffelben egy kortárs baletton. (A balett jobb volt, mint a meccs, de maga a stadion különben nagyon szép.... felesleges, de legalább szép)

Egyetértek, több volt jellemzően a fiatal,de az Erkel bezárása után azért nőtt a nyugdíjasok száma is (még emlékszem, amikor a Farsangi lakodalomra mentem, egyiküket én igazítottam útba -  aznap döbbent rá, hogy nem is az Erkelbe vett jegyet).
Remélem az utolsó mondatok igaznak bizonyulnak, és minél előbb újra lesznek ott előadások.

Istenem, már megint miről beszélsz? Ez itt az Eiffel topik, nem az Erkel. Mindkettő E-vel kezdődik, ez igaz, de aztán egészen máshogy folytatódik. Hogyan hasonlítható össze a Bánffy terem az Erkel nézőterével? Mi bennük a közös? Semmi. Ez a két helyszín köszönőviszonyban sincsen egymással, nem kompatibilisek egymással, egyik a másikat nem helyettesítheti, másra hivatottak, más darabokat játszanak bennük, stb. Nem tudom, hogy miért kell mindenkivel kötözködni, és folyamatosan személyeskedni. Mert az ehhez hasonló szövegek, mint. pl. ez: "Ha neked ez így jó, csak azért, hogy másokat letorkolj, akkor további jó mulatást az Andrássy út 3. emeletére zsúfolódva vagy valamelyik komplett páholyt kibérelve. Utóbbival jobban hozzájárulsz szegény jó MÁO-nk anyagi felvirágoztatásához." sima mocskolódás egy olyan emberrel, akinek más a véleménye, mint neked. Azt sem értem, hogy miért hergeled magadat folyamatosan. Ezzel egy csöppet sem lesz jobb, vagy élhetőbb a világ, nem segítesz vele senkinek, sőt még magadnak is valószínűleg ártasz vele, mert csak magasabb lesz a vérnyomásod. 

Privát üzenet megy.

Sajnos bármelyik országban több a focidrukker, mint ZENErajongó.

Pontosan erről beszélek, meg is kapom érte a magamét a bennfentes üzenőfaltól és a kinnfentes apologétától ... ezért tudom, hogy igazam, igazunk van.

Próbáljuk ki!

Úgy látszik, hogy a sok terelés, mese-mese-mátka közepette nem tűnik fel, hogy volt Erkel, nincs Erkel?! Avagy a leányzó fekvése megváltozott. A Műhelyház most sincs jobb helyen, mint amikor megnyitották, de az Erkel meg sehol nincs. Ez az aprócska változás történt, amióta a Műhelyházat tizennyolcszor ünnepélyesen megnyitották ... sok csilliárd költségen, nagy csinnadrattával, benne a Bánffy-teremmel ... ami most szintén zárva van felnőtt közönségnek szánt produkciók előtt. Ha neked ez így jó, csak azért, hogy másokat letorkolj, akkor további jó mulatást az Andrássy út 3. emeletére zsúfolódva vagy valamelyik komplett páholyt kibérelve. Utóbbival jobban hozzájárulsz szegény jó MÁO-nk anyagi felvirágoztatásához.

Tartok tőle, hogy ellenkező esetben is hasonló forgalom lenne, csak másik irányból/irányba.

Annyit jegyeznék meg, mint az Eiffelben rendszeresen megfordult emberke, hogy alapvetően nem a nyugdíjas korosztály járt az Eiffelbe, hanem a fiatalabb generáció (legalábbis sokan közülük), már csak a műsorpolitika miatt is. És nem kell visszalapozni sokat, itt nagyon sokan szidták az Eiffelt, - gondolom, főleg nyugdíjasok -, elhangzott az is, hogy semmi szükség rá, rossz a műsorválasztás, rossz az akusztika, és főleg ronda az egész és nincs tömegközlekedés, és kint van a prérin, a prérinél is rosszabb helyen, ahol még meg is késelhetik a hazafelé igyekvőt, sőt, még rosszabb dolog is történhet vele. Most pedig, lehet, hogy ugyanazok, visszasírják. De reményeim szerint nem kell sírni, jön majd Jégtörő Mátyás, elfutnak a fagyosszentek, széles kapuit újra kitárja az Eiffel, és velem együt még sok-sok nyugdíjas loholhat nézni a barokk és kortárs operákat.

Egyrészről úgy gondolom, hogy a mai Magyarországon nehéz bármiről politika mentesen beszélni, ennek okát pedig a mostani, mindent kontrollálni akaró vezetésben látom. Viszont, szerintem legalábbis az lenne fontos, hogy politikáról is tudjunk árnyaltan beszélni.
Jelen esetben, véleményem szerint, az Eiffelben elmaradó előadások azért nagy probléma, mert a törzsközönséget adó nyugdíjas réteg jelentős részét teljes mértékben kizárja az operalátogatásból. Az Operaházban a jegyárak az átlagnyugdíjasnak normális helyen megfizethetetlenek (még talán délelőtt, de a népszerű előadásokra ott 4-5 hónappal korábban elfogynak a helyek). Ennek a jelentős rétenek lehetett volna (és kezdték is), bevezetni az Eiffelt, mint egyfajta Erkel helyetti alternatívát, amit most el is vágtak, és ki tudja, ha esetleg újraindul, nem megint fél-harmadházas előadásokkal teszi-e (tavaly már mintha páran kezdték volna megismerni, az év vége felé már kevésbé üres előadásokra mentem).
Erről viszont nem elsősorban ÓKSZ tehet. Neki megvágták a költségvetését 1 milliárddal, valahonnan ki kellett gazdálkodni sok lehetőség nem volt. Az Operaházban, hogy érezhetően lejjebb tekerték a fűtést, az jelen gazdasági helyzetben indokolt és jogos, felelősségteljes eljárás, és ugyanez igaz az egyéb állami intézményekben történő hőmérsékletmaximalizálásban (csak miért kell hazudni, hogy szankciók miatt van gázáremelkedés, mikor ha valaki megnézi a gázár tőzsdei chartját, akkor látja, hogy fél évvel a háború előtt kezdett meredeken emelkedni...).
ÓKSZ sokszor hangoztatja, hogy színház sok, operaház csak egy van, és ez igaz. Budapesten pár Müpás előadáson kívül nincs alternatíva. Ezért erre a kormányzatnak kellett volna forrást biztosítani (és lett volna honnan: a labdarúgás támogatására kiöntött százmilliárdok, vagy a Vadászati Világkiállítás 60-70 milliárdja, vagy éppen a régiós összevetés alapján körülbelül teljesen értelmetlen CSOK), és nem a felső tíz százalék kiváltságává tenni az operábajárást.
(Nem személyes érintettségem okán mondom, nekem havi egyszer belefér egy földszinti hely az Operaházban, de látom, hogy a többségnek még éves szinten sem)
 

Persze, hogy szemből jönnek, mert Kánaánból fejvesztve rohannak.

A Kánaán felé most vagyunk úton. Sajnos az úton szinte minden autó szembe jön velünk. A sok hülyéje.

Bizony, bizony, én sem felejtettem el a Boccanegra miatti rosszalló fejcsóválásodat. Én is tartom magam a magazin, sőt, a topik fejlécéhez: egyezzünk ki. Adják elő koncertáns formában a Boccanegrát a Műhelyházban;  ha kapok reá jegyet, akkor megveszem, megnézem, újból véleményezem. Lehet, hogy utàna megveszek érte és immàr elnyerem teljes rokonszenvedet. Áll az alku? Addig is: színház?

Természetesen a sok-sok dollárral kikövezett úton!

Én tartom magamat a fejléchez: café momus komolyzenei magazin. Majd ha lesz új honlap, - akkor a kor- és a fórumozók ízlését követve - biztosan változni fog a fejléc is, de addig én komolyzenéről szeretnék itt társalogni. Amúgy a Társművészetek topik tartalmának döntő többsége is úgynevezett "off" tartalom, ahogyan azt múltkori üzenetváltásunkban szíveskedtél elmagyarázni. Veled, kedves ED, túlzottan nem rokonszenvezek, amelynek legfőbb oka az, hogy nem szereted, sőt unalmasnak tartod a Simon Boccanegrát. Ez a nézetkülönbözőség sajnos szinte áthághatatlan törésvonal közöttünk, de ettől függetlenül sohasem zárkóztam el a veled történő, és a komolyzenei fórum témájába tartozó beszélgetéstől.

Ha MZP győzött volna április 3-án, már útban lennénk a Kánaán felé?