A mai nap képe a londoni Covent Garden egyik 1958-as Borisz-előadásán készülhetett. A karmester Rafael Kubelik volt.

Bartók Rádió  sugározza ma: 20:46 – 22:00

Prunyi Ilona zongorázik (VIII/1. rész) 

I. Felix Mendelssohn-Bartholdy: Három dal szöveg nélkül - a) c-moll op. 38/2, b) E-dúr op. 19b/1, c) g-moll op. 53/3,

II. Robert Schumann: Humoreszk op. 20,

III. Liszt Ferenc: 1. Két koncertetűd

- a) La leggierezza, b) Un sospiro,

2. Hat consolation,

3. - Charles Gounod: Keringő a Faust c. operából

(Zeneakadémia, Solti terem, 2019. március 1.)

Szokolov rendkívüli művészetét már vagy negyed százada felfedeztük, amikor itthon még nem vagy alig ismerték. Nem tűnt extravagánsnak max. kicsit elvarázsolt volt, de a közönséget akkor is és annál inkább elvarázsolta.

A nap (bizarr) képe 1990. július 22-én, az Isaac Stern 70. születésnapja tiszteletére adott koncerten készült. A San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar egyebek közt Saint-Saëns Az állatok farsangja c. művét is előadta. A közismert Hattyú-tétel csellószólóját Rostropovich "stílszerűen" a fotón látható balettruhában játszotta..

A tegnap elhunyt Moldován Domokos emlékezetes rendezése volt Gluck Orfeusz és Euridiké c. operája (1991). A lemezborítón a produkció címszereplői: Derek Lee Ragin és Csengery Adrienne.

László Margit - Réti József

Donizetti: Az ezred lánya - Marie és Tonio kettőse

https://www.youtube.com/watch?v=XOJq7w_GyBg&ab_channel=45wiener

Egy másik kép A mai naphoz: Rudolf Nurejev a Christoforo "Angyal" szerepében,Budapesten (1992):

Idézet A Budapesti Operaház 100 éve c. könyvből: "...,Székely Mihály halála után Faragó András állt be a herceg szerepébe (e sorok írójának -Tallián Tibor- zeneakadémista éveiben az ő lovagi póza testesítette meg ideálisan játékban és hangban is a szerepet.) Juditot a hatvanas évtized második felétől legsűrűbben Szőnyi Olga énekelte-játszotta."

A mai nap képéhez egy kedves, de nem feltétlenül hiteles korabeli hír: a csatolt újság-másolat (2/4) szerint 1926. december 7-én Jascha Heifetz eljegyezte a korszak ünnepelt operettprimadonnáját, Lábass Jucit. (A cikk kis elírással Juci Labasz néven említi a színésznőt.) Mint írják, "az esküvő márciusban Párizsban esedékes". A sajnálatosan rövid életű művésznő ekkor két házassága között volt: Rátkai Mártontól már elvált, Szedő Miklóshoz -és nem Heifetz-hez- 1931-ben ment férjhez.

A kairói operaház napjainkban

Kedves Szerkesztők, A nap képén ma Katia Ricciarellit fedeztem fel. Láttam őt jó régen a Bohéméletben: fiatal volt, de már neves énekesnő. Emlékeim szerint nem volt kimagasló a produkciója. Másrészt most, hogy a TOP-10 rovat újjáéledt, belenézve olvastam -dni- 2007-es bejegyzését itt (111). Nem a kedvenced, de születésnapján egy kép erejéig mégis "befért" :-)

Oskar Kokoschka Alma Mahler-portréja, akinek mások mellett a festővel is viszonya volt.

Koszonjuk! Ranezesre a pesti eloadas nem lehetett rosszabb mint a kolni, soooot..

Ez a kép Kölnben készült, a jelmez is igazolja, a pesti előadásról itt egy fotó...

Ha A nap képe itthon készült, akkor 1985 Karácsonyán, mivel ők ketten, Ilosfalvy Róbert és Budai Lívia csak egyetlen Don Carlosban és csak akkor léptek fel Budapesten együtt.

A mai fotóhoz "tartozó" nóta: https://www.youtube.com/watch?v=8f-DY0Uwa_c

„PABLO CASALS HANGVERSENYE

Ez a spanyol származású gordonkaművész maga a megtestesült természetesség és mégis csupa talány. Játéka a lehető legközvetlenebb és magától értetődően egyszerű előadó-művészet, amely mégis tele van csodálatos meglepetésekkel. Olyan, mint a napsugár: azt hinnéd, megfoghatod és mégis megfoghatatlan. Utánakapsz s immár a kezedet aranyozza be. ... Sokszor halljuk, hogy ez vagy amaz: „a művészet apostola.” A lapos frázis az ő esetében élő és átélt valósággá válik.

Pablo Casals arra képes, amire csakis a legnagyobbak, hogy a mai cinikus, szórakozott, megrontott közönséget áhítatos közösséggé varázsolja. Játszik és ez a sok gonoszul blazírt mosoly letűnik az emberek arcáról és jámborabb vonásoknak ad helyet...

Casals Pablo művészete oly átfogó, hogy a legszélsőségesebb végletek, mint szelíd báránykák férnek el benne: eszményien tárgyilagos és egyúttal eszményien egyéni és anyagtalan és viszont teljesen anyagszerű; közelálló és ugyanakkor mérhetetlenül távoli megnyilatkozás. S ez a páratlan művészet rendkívülivé varázsol mindent, amihez hozzáér! Akárcsak a rendkívüli ember, aki bármily hétköznapi halandóval beszéljen is, beszélgetésük pillanataira az illetőt messze saját színvonala fölé ragadja el.

Mindenki megszépül, ha vele beszél: a sekélyes szerzemény is átszellemül, ami alatt gordonkája húrjain megszólalhat.”

(J. S.)

NÉPSZAVA, 1929.12.3. (57. Évfolyam, 275. szám)

A Kölni Opera 1974-es budapesti vendégjátékának plakátja. Lucia Popp a Titus kegyelmében Vitellia szerepét énekelte.

LUCIA POPP (1939-1993) dalestje a Vigadóban ritka szép felépítésével is magára hívta a figyelmet. Ez a nagynevű énekesnő, csupa népdalfeldolgozást énekelt, s mindent eredeti nyelven! Prokofjev, Kodály, Dvořák, Mahler, Brahms nagyszerű darabjai szólaltak meg oroszul, magyarul, csehül, németül — az ejtés és a különböző népdalstílusok tökéletességében. A pozsonyi származású művésznő a bécsi Staatsoperben alapozta meg hírét, s ma a nagy operaszínpadok és pódiumok megbecsült világsztárja. (Klemperer fedezte fel annak idején!) Lucia Popp eléggé nem becsülhető tulajdonsága, hogy élesen meg tudja húzni a határvonalat az operaszínpad és a dal pódiuma között. Különösen értékelendő ez a népdaljelleg mértéktartó kibontakoztatásában. Gyönyörű hangszíne, széles skálája, dinamikája példásan szolgálta a műsorára tűzött népdalcsokrokat. Sikerében — amelyet két Brahms-ráadással tetézett — hatalmas része volt Geoffrey Parsonsnak (1929-1995), ennek a pompás zongorakísérőnek, akit annak idején Schwarzkopf kísérőiéként tanult meg becsülni a budapesti közönség. Lucia Popp és Parsons koncertje a Magyar Rádiót is dicséri: ismét hasznos szolgálatot tettek a dal sokáig elhanyagolt ügyének.
 

Raics István

NÉPSZAVA, 1980.05.09. (108. Évfolyam, 107. szám)

Marian Anderson 1935. február 17-ei budapesti fellépésének műsorfüzete autogrammal

A háttérben Irene Dalis (Herodias). A fotó a MET 1965/66-os évadának egyik előadásán készülhetett.

Scala, javítottam, köszönöm az észrevételt.... 

Igen, az lehet. A Scala tenyleg 1957 aprilisaban mutatta be az Anna Bolenat: Callas, Simionato, Gianni Raimondi, N. Rossi-Lemeni.  Gavazzeni vezenyelt, Visconti rendezte...

Sztem Scala.

Sztem Scala.

Kedves Szerkesztok, ugy tudom, a Boleyn Annat csak 2011-ben mutattak be a MET-ben, Netrebkoval. A foton egy masik opera szinpadkepe lehet...vagy ez, de 2011-bol.

Még A tegnapi nap képéhez (Richard Tucker) egy Bing-adekdota. "Egyik legelső szerződtetett énekesem...Richard Tucker volt. A gázsi körül volt némi vitánk (A denevér 1950-es felújítása - ED), s eredménytelen tárgyalásaink után a különbség még mindig 50 dollárt tett ki előadásonként. Bolond módon azt javasoltam, dobjunk föl egy pénzdarabot: fej vagy írás? Én nyertem, ő pedig sohasem felejtette el; az elkövetkezendő húsz-egynéhány évben valahányszor leültünk tárgyalni, mindig emlékeztetett erre az  epizódra, ráadásul azzal vádolt, hogy az ő pénzdarabját dobtuk föl, én pedig zsebretettem."

Az alábbi fotó a Tucker-házaspár ezüstlakodalmán készült. Balról jobbra: Zinka Milanov, Rudolf Bing, Mr. és Mrs. Tucker, Robert Merrill (térdepel)) és Mrs. Merrill.

"Amikor egy egész operát megújráztak
 

Érdekes zenei évforduló lesz jövőre: százötven esztendeje, hogy bemutatták a „Titkos házasság” című operát. Rokokó-bájú vígopera, az eredeti címe „Matrimonio segreto”, szerzője Domenico Cimarosa, az „olasz Mozart”. A nevezetes első előadást a bécsi Burgtheaterben tartották 1792-ben. Maga az uralkodó, II. Lipót császár rendelte el a bemutatót. Egész udvarával megjelent az udvari páholyban. Szemlátomást gyönyörködött a kedves muzsikában, jóízűen kacagott a derűs cselekmény eleven fordulatain. Az újdonság teljes mértékben elnyerte a „legfelsőbb megelégedést”.

Mikor vége lett az előadásnak, őfelsége szokatlan kívánsággal fordult környezetéhez: még egyszer akarta hallani az egész operát. A császár óhaja parancs lévén, teljesedésbe is ment. A művészeknek csak annyi időt engedélyeztek, hogy a szomszéd teremben megvacsorázhassanak: nyomban kezdeniük kellett elölről, örömmel tették — melyik színész nem örül a sikernek, kivált, ha a fejedelmi elismerés fejedelmi jutalommal is jár.

Ilyen, egész darabra kiterjedő „újrázást” még csak egyet ismer a színháztörténelem, az is a klasszikus ókorban történt. Terentius „Eunuch“ című komédiáját, amikor Rómában bemutatták, a közönség követelésére ugyanaz nap kétszer egymásután kellett eljátszani. De még ennél is érdekesebb, ami a 18. század végén Páduában történt Paër: „Laodicea“ című operájával.* A premieren a zeneszámok annyira tetszettek, hogy a közönség nem tudott betelni velük: sorra majdnem mindegyiket megismételtette, némelyiket többször is. Az előadás így a késő éjszakai órákba nyúlt és végre is abba kellett hagyni, anélkül, hogy a darabot befejezték volna. A közönség csak másnap ismerhette meg az új opera fináléját."

PESTI HÍRLAP, 1941.V.15. (63. Évfolyam, 110. szám)

*Tegene e Laodicea, Padua, 1793. (megj., A.)

Most jött ki DVD-n, a Dynamic gondozásában. Világpremier-felvétel.  Már beszereztem...

Spontini: Fernando Cortez (La conquète du Mexique)

Dario Schmunck (Fernand Cortez), Alexia Voulgaridou (Amazily), Luca Lombardo (Télasco), Gianluca Margheri (Morales), David Ferri Durà (Alvar), Maggio Musicale Fiorentino, Jean-Luc Tingaud, Cecilia Ligorio

• Release Date: 17th Apr 2020
• Catalogue No: 37868
• Label: Dynamic
• 192 Min.
• 2 DVD

Gaspare Spontini’s rare opera ‘Fernand Cortez’ is now available on DYNAMIC. Recorded in October 2019 at the Teatro del Maggio Musicale Fiorentino, this production is a WORLD PREMIERE VIDEO RECORDING of the first modern times performance of the original 1809 version.

" Karmester pálca nélkül.

Amerikában mostan igen sokat beszélnek egy Wellinghouse nevű karmesterről, aki a zenekart pálca nélkül, csupán a keze és a szeme mozgásával dirigálja.

A „Vita Musicale”, az olasz zenekedvelők egyesülete azonban megállapítja, hogy csöppet sem új a dirigálásnak ez a módja, mert ugyanígy tett 68 évvel ezelőtt Gaspare Spontini.

A mester 1842-ben Drezdába utazott, hogy maga dirigálja „La Vestale” című munkáját, amit addig Richard Wagner tanított. Új hanghatások eléréséért a régi szokástól eltérően osztotta be a zenekart: a vonósokat elosztotta a zenekar egész területén, a fúvó és ütő hangszereket pedig az oldalon csoportosította. Ám a zenészek elhelyezésén kívül a vezénylő pálca problémája is nagy gondot okozott neki. Wagner közönséges pálcát használt, amit egy szolga minden este egy fehér papirosba burkolt. Erről a pálcáról hallani sem akart Spontini, és elrendelte, hogy rengeteg hosszú ébenfapálcát készítsenek számára, és a két végét vastag gombokkal díszítsék. Ha dirigált, nem a végén, hanem a közepén fogta meg a pálcát, és úgy lóbálta, mint valami marsallbotot, nem annyira a taktust ütni, mint kommandírozni inkább.

Mikor Wagner csodálkozott a pálcaszörnyetegen, így felelt Spontini: „Bevallom önnek, hogy szememben semmi jelentősége nincs a pálcának. Csupán a szememmel vezénylek: a bal szemem rándulása az első hegedűsöket inti, a jobb szemem a második hegedűsöket buzdítja, és mindez szemüveg nélkül történik, habár annyira rövidlátó vagyok, hogy nem látok az orromon se túl.”  "

ZENEKERESKEDELMI KÖZLÖNY, 1912.IX.1. (9. szám)

Gaspare Spontini – LA VESTALE – Overture

Dicséretes gesztus a Café Momus részéről, hogy fiatal zeneszerzőket is bemutat, ma például A nap képén Molnár Viktort. Még sosem hallottam a nevét, ezennel megosztom a komponista honlapját: 

https://www.molnarviktor.com/

Szerencsésnek mondhatom magam, mert ott voltam  Victoria de Los Angeles zeneakadémiai koncertjén valamikor a kilencvenes évek legelején. Egy nagy művész teremtett ott és akkor forró hangulatot, közel a hetvenhez.

Ugyanezt a szerepet a budapesti Operaházban sokszor, két alkalommal felesége, Zsögön Lenke oldalán énekelte.

Laczó István -mint az nemrégen feladvány is volt a Játékban- Maria Callas partnereként Kalaf szerepét énekelte a nápolyi Teatro di San Carlóban, 1949-ben.

Bernstein felesége Felicia Cohn Montealegre costa rica-i születésű chilei színésznő volt. Mint narrátor, közreműködött férje III. (Kaddish) szimfóniájának 1964-es amerikai bemutatóján. (Charles Münch vezényelte a Bostoni Szimfonikusokat.) Három gyermekük született: Jamie, Alexander és Nina. 1976-ben a karmester "személyes okokból" elhagyta nejét. A következő évben, amikor a színésznőnél tüdőrákot diagnosztizáltak, visszatért hozzá, és 1978-as haláláig mellette maradt.

A nap képe: KEMÉNY EGON

Nagy örömmel láttam ma reggel a zeneszerző portréját és ezúton köszönöm a szerkesztőség figyelmes gesztusát. Daljáték-felvételeiből közel egy órás válogatás hangzott el éppen most, Erdélyi Claudia szerkesztésében a Dankó Rádióban. Ebben az esztendőben már másodszor (2020. július 23-24.) került sor arra, hogy emlékműsorban idézte fel a rádió egykori háziszerzője személyét és zenei pályaívét. A folytonosság nagy érték, Kemény Egon felvételeivel kiváló operaénekesek, nagy magyar színészek hangja, előadóművészete és az egykori rádiós szakma (dramaturgok, rendezők, zenei rendezők) – Magyar Rádió, Budapest, VIII. Bródy Sándor utca 5-7. –  legtehetségesebbjeinek alkotómunkája is felelevenedik.

Emlékező gondolatok: KEMÉNY EGON kétszeres Erkel Ferenc-díjas zeneszerző születésének 115. évfordulóján

Hu, de visszafogottan fogalmaz a wiki!

A mai nap képén nem nevesített hölgy Anna-Lisa Björling, lánykori nevén Emy Anna-Lisa Berg maga is operaénekes volt. A "svéd Carusónak" is nevezett férjével ellentétben magas kort (96) ért meg. (A valószínűleg magyar gyökerekkel rendelkező) "Andrew Farkas együttműködésével életrajzot adott ki, amiben Björlinget családszerető emberként és nagylelkű kollégaként jellemezte, azonban a könyvben nem kísérelte meg elrejteni Björling alkoholizmusának romboló hatását." (forrás: wiki)

A képen a Björling-házaspár, Lauritz Melchior születésnapi partiján.

Gyermekeikkel. A nagyobbik fiú Rolf (1928-1993), aki Jussi Björling első házasságából született, szintén operaénekes (tenorista) volt, sőt az ő fia vagyis Jussi unokája, Raymond (1956- ) is.

...és Polgár László emléktáblája a Dohány utcai zsinagógában:

BOROS REZSŐ:
MIHALOVICH ÖDÖN (1842-1929).

"Megdöbbenve állunk e név előtt. Hovatovább nagy kérdőjel lesz zenetörténeti sorsa. Még mintha hallanók, amint fiatalkorunkban egyik legnevesebb zenetörténet írónk, mint «a legnagyobb magyar zeneszerzőre hivatkozik rá, ma» — van е, ki e nevet ismeri?

A magyar rádió néhány éve tervszerűen látott hozzá zenetörténetünk legszürkébb elfeledett mesterembereinek kiásásához. Sajnos, persze a könnyű zene rovatába alkalmasakat kellett inkább keresnie, és megtalálnia. Számon tartja zenetörténetünknek minden dátumát, nemcsak centenáriumait, hanem huszonötödik és még kisebb évfordulóit is. Hihetetlennek tartottuk s bekövetkezett: a mélytudású és költői tehetségű magyar romantikus mester századik születése napjáról nem vettek az emberek tudomást. Mindenki kikerüli ennek a nagy magyar muzsikusnak emlékét, kivel az elmúlt szeptember 13-án száz esztendeje ajándékozta meg a Teremtő nemzetünket. Csodálatos: zenei íróink, rádióműsor szerkesztőink, kik a Thern Károly, - Aggházy, - Kéler Béla-méretű nagyságok évfordulóiról világért nem feledkeznének meg, a század igazi nagy költőjét, ezt a nagy-tehetségű muzsikust még lexikális érdeklődésre se méltatják.

Nyilván a nevére ráragasztott címke intézte el a nagy magyar mestert. A magyar közszellem, mely kényelmes volt rá, hogy a költő művében elmélyedjen, fázik tőle, hogy felülvizsgálja a legfelszínesebb közkeletű hiedelmet. Mihalovichot a «Wagner-utánzó, legföljebb - Wagner-epigon» bélyegzés ad acta helyezte, a zenevilág minden érdeklődését megvonta tőle. Az egész zenetörténetben nehezen akadna párja ilyen méltatlan elintézésnek. Németországban elképzelhetetlen lenne, hogy hasonló koncepciójú mester és poéta évtizedek óta porladjon, nevét is feledjék, még azt is, hogy valaha, köztünk járt.

Jelenünk persze nem fog sok kedvet mutatni fölismerésére. Korunk még mindig a mindent agyonölelő romantika elleni küzdelem jegyében áll. Bármennyire teli jelenünk az emberi Erő és Akarat gigantikus megfeszülésével, a romanticizmus nagyszerű hősi pátoszában semmi hite a ma szkeptikus, ideges emberének. Néhány nagymestertől elfogadja, de kortársaik és követőik iránt szinte idioszinkráciával viseltetik.

Nemcsak a művészetben, az életben sem tagadta meg mestere példáját a tanítvány: újabb oka népszerűtlenségének. A nagy bayreuth-hit intranzigens művészi hitvallása, harcos daca vörös-posztóvá tették korának zenei mesteremberei, nyárspolgársága szemében, innen a sajtó, kritika, sőt politikai körök ellenségessége.

Az arisztokratikus természetű Mihalovichban nincs meg szangvinikus mestere agresszivitása, de annál inkább a művészet öncélúságának hite, elfordulás minden hatásvadászástól, banalitástól, — a benső átélés, szinte magának-muzsikálás, „odi profanum vulgus ed arceo.”

Ilyennek jellemzi az intranzigens Mihalovichot emberöltőkön át elválaszthatatlan, hű barátja, Apponyi Albert, ki az idealizmus nemes makacsságával kitart mellette a fiatalkori, majd ismét az öregkori mellőztetés magánosságában a sírig és azon túl, — néha-néha szerényen fölemelve szavát nagy barátja mellett, de szava pusztába hangzik el.

[Liszt kedves humorral D o - és M i-nek becézte két hívét, az elválaszthatatlan lelki ikreket.]

Hogy a nagyközönség, mely tömjénezni tudta Erkelt, Mihalovichtól vállat vonva fordult el: megértjük. Mély lélekfestését, nagy-ívű, egységes építkezését, tragikus heroizmusát nem érhette föl. Csak Wagneren át közelíthette volna meg, de Wagner művészetéhez is csak lassan-lassan s tökéletlenül akklimatizálódott. Mihalovich korán jött. De mire megérthették volna, már jött Strauss Richárd és a francia impresszionizmus s a mestert elintézte a lesajnáló wagneri etiquette. De hogy a kritika hallgat Mihalovich művészetének értékeiről, az már menthetetlen. Erkel zenéjének, mely a verbunkos utókora, a bécsi klasszikusok s az olasz opera stílusának bizony egyenetlen vegyülete, népszerűvé kellett lennie közérthető, dallamos, változatos, hagyományos voltánál, zárt formáinál s különösen nemzeti elemeinél fogva. Arról a nagylélegzetű szimfonikus dolgozás-módról, szellemes és mesteri motivikus munkáról, mindig előkelő művészi tapintatról, a lelki ábrázolás száz finomságáról, a stílus ritka egységéről, mit Mihalovichnál láthatunk, vajon ki beszél?

Kozmopolitának is mondották. Vitathatják egyesek, ha tetszik, magyar voltát is. A magyar fajiságot elvitathatjuk Erkeltől, Hubaytól éppúgy (nem szólva Volkmannról, Koesslerről), sőt magától Liszttől is. A fejlődés szükségszerűsége volt nálunk, hogy egészen századunk kezdetéig idegenekből kerültek ki a magyar zene köznapi munkásai s nagymesterei egyaránt. Mihalovich művészileg egységes stílű zenéje, hitünk szerint, szintén magyar, bár nem idézi, nem utánozza a romantikus kor csárdás-verbunkos hangjait és ritmusait, nem keresi az alkalmat «magyaros fordulatokra és betétekre.» Az ő T о l d i - operája észrevétlen s finom művészi ösztönösséggel van átitatva — hogy úgy mondjuk — magyar zenei észjárással, kissé búsongó-merengő, de férfias dallamhajlítással. Nemzeti magyar lejtése sohasem tüntető vagy feltűnő: észrevétlen fokozódik ott. ahol a nemzeti tárgy valamiképp jobban előtérbe lép, egy kevéssé; de nem távolodik tőle soha annyira, hogy a nemzetköziség vádja jogosulttá válna. Mesteri készsége éppoly természetességgel hajlítja és dolgozza föl nemes-szövésű, hősi lendületű, észrevétlenül magyar levegőjű zenei gondolatait, mint nagy nyugati romantikus kortársai a magukéit: anyanyelve a nagyforma és a kontrapunktikus építkezés.

Ami a hánytorgatott Wagner-hatást illeti, igaz, akadnak néhol ütemek. melyek pl. szinte T r i s t a n - idézetként hatnak, de az ilyen reminiszcenciát is szervesen átlényegíti, fölszívja egységes stílusa. A század közkeletű. semleges-hagyományos stílusa számtalan Mozart, - Beethoven, - Mendelssohn, - Schumann hatásnak megállapításához persze nagyítóüveg kéne, de a Wagner-hatásra utóbb már a gyermek is ujjal mutogatott.

Irodalmi párhuzamunk van. Madáchunk világrászóló alkotása, tudjuk, annyira Goethe bámulata és sugallata jegyében született, hogy nemcsak gondolatok, képek, hanem jelenetek is visszatérnek benne a Faustból. A hódolat, mely az ihlető szellem iránt eltöltötte, lefogta az alkotó szabad kezét, — mégis remekmű lett Az ember tragédiája. Nos, Mihalovichnál bizonnyal kevesebb a konkrét átvétel az ő bálványától, — de neki nem bocsáttatott meg, mert sem mint nemzeti magyar, sem — külföldön, mint általános emberi tartalmú alkotó nem tudta, tán nem is akarta, népszerűvé tenni magát. (Sorsát irodalmunkban legmélyebb regényírónkéval vethetjük össze, kit senki sem olvas, — de Mihalovichban nincs meg Kemény Zsigmond formai nehézkessége.)

Más dolog, ami a wagneri zenei gondolkozásmódot illeti: ez szinte vérévé lett mesterünknek. Értem rajta a jellemző szimbolikus témák — vezérmotívumok — pszichológiai következetességül alkalmazását, jelképes értelmű beléptetését, hajlítását, át- és összeszövését, a wagneri lélekfolуamat-ábrázolás egész rendszerét.

Így a Toldi szerelmében például a leg-tudatosabb művészi gazdaságossággal jár el: néhány szerencsésen talált, egymással összetéveszthetetlen, mélyhangulatú témából építkezik: fölismerjük Toldi hatalmas, nyílt, sugárzó hősi témáját, vagy fojtott haragjának bővített terces, baljóslatú, végzetszerű motívumát, a végzetes szerelem fojtott s mégis szárnyaló nemes témáját, Piroska gyöngéd női lényének zenei jelképéi, stb.

A jellemtelen, tehetetlen Tar Lőrinc témájában a Mesterdalnokok tehetetlen acsarkodójának, Beckmessernek némi reminiszcenciája dolgozik, — ám jellemző hatása kitűnő s számos szellemes és mesteri kihasználásának lehelünk tanúi.

A Ring, a Tristan, a Mesterdalnokok ihletését fölszítta, de organikusan földolgozta Mihalovich szelleme. Telthangzású szekvenciái a Mesterdalnokok példájára emlékeztetnek, egyben magyar levegőt is keltenek.

Négy szimfóniájával egy Wagner-ihlette nagy szimfonikus triász egyik — középső — tagjának tekinthetjük: Bruckner, Mihalovich, Sinding. Érdekes: a három nagymester sorrendje útkereső merészség és egyéni íz tekintetében a kronológiával majdnem szembehalad. Legmodernebb tud lenni a zseniális osztrák mester (IX. szimfónia), legkonzervatívabb olykor a legfiatalabb a norvég. Mihalovich fölényes tudásával, biztos ízlésével, arányérzékével, egyenletesen gazdag invenciójával erős, méltó versenytárs. Egykorú Csajkovszkijjal, — szimfonikus zenéje is sok párhuzamot mutat vele. A késői romantika minden érett gazdagsága, harmonikus telítettsége, modulatórikus, enharmónikus, kromatikus színpompája visz magával hatalmas tömb-építkezésű, heroikus lélegzetű zenekari költeményeiben.

Programzenéje is a magas romantikus pátosz és szenvedély jegyében született: természeti erők, tragikum, világnézeti kataklizmák, halálos szenvedély, diabolikum: Boszorkány éj, Szellemek hajója (v. ö. Bolygó hollandi!), Hero és Leander, A vihar regéje (Lenau), A sellő (Gyulai Pál balladája alapján), Faust, Pán halála (Reviczky Gyula nyomán.) Dalaira nagyobbrészt német költők ihlették: a magas patetikus koturnusz, Liszt dalainak olykor teátrális csapó póza helyett, nála meleg, teltzengésű romantikus bensőséggel egyesül (Nehéz est, Holdas éj).

Művei jegyzékét, élete vázlatát (szűkszavú német önéletrajza segítségével, valamint addigi bibliográfiáját halála évében közölte a Muzsika folyóirat (1929. Major Ervin). Mily kevés, ami életéről és emberi alakjáról eddig föl jegyeztetett! (Legtöbb a Zenei Szemle 1917-es évfolyamában.)

(Életútjának érdekesebb tényei: horvátországi, horvát származása, ifjúkorában Wagner döntő hatása rá Wagner 1863-i pesti hangversenyén), Liszthez való szoros csatlakozása Wagnerrel való művészi és emberi érintkezése, fúgatanulmányai Münchenben Cornelius Péternél, a kitűnő német dalkomponistánál, ki nagyon megszereti; operáinak balsikere és sok visszautasíttatása, zenekari műveinek nehéz érvényesülése, majd halhatatlan érdemű zeneakadémiai igazgatósága. Idealista volt és objektív, zenei kultúránk ügye töltötte be egész lelkét. Művészi irány és «párt» nem befolyásolta, a tehetséget felkarolta, tűzön-vízen át vitte előre. Bármily idegen volt a romantikus iskola agg mesterének a századunkban bontakozó új magyar zene, sietett a fiatal Bartókot, Kodályt biztosítani zenekultúránk számára, ifjan professzorokká téve őket, mert — hangsúlyozta — látja tehetségüket. Az új zenéről — ha átélni nem is tudta —, de hitte, hogy «lehet» szép (Fodor Gyula, Zenei Szemle, 1917); Mahler Gusztávot, kiért lelkesedett, ő hozta egykor operánk élére.

De a nyárspolgári réteg mindenütt iparkodott elállni az útját. Tartózkodó, begombolkozott, arisztokratikus lénye nem volt ínyére sokaknak: ridegnek tartották. (Hogy romantikus «embergyűlölő» hajlandóság volt benne, tanúsítja ifjúkori naplója, ifjúkori nyitánya Shakespeare  Athéni Timоn-jához, s későbbi szarkasztikus modora.) Ám akik közelebb jutottak hozzá, meleg érző szívre találtak nála (Kern Aurél). Embereinek ügyét szívén hordozta. Beszélik, hogy mikor egyik altisztje életbevágó-dolgának elintézésével valamelyik hivatal késlekedett, azonnal elhajtatott és végére járt embere ügyének illetékes helyen.

Valóban nemzeti kötelessége lenne, a még életben-lévő kortársaknak megörökíteni mindazt, ami emlékük e nagy magyar zeneköltőről él még bennük. Hisszük, hogy idővel az esztétika is felébred és a produktív zenevilág is eleget tesz feladatának.

 Mihalovich Ödön. Születése századik évfordulójára."

A ZENE, 1943. 7. szám.

A mai nap képéhez Gáti István az alábbi részletet küldte Arthur Rubinstein önéletrajzából:

„Pár nappal később Hurok* vacsorát adott Richter tiszteletére és engem is meghívott. Hurok az ajtóban fogadott, amikor még rajtam volt a kabát, kezében vodka és három pohár, jött felém Richter-rel együtt. Mind a hármunknak töltött, és egyben ez volt a bemutatás is.

Mindegyikünk ivott a másik kettő egészségére, és amikor beléptünk a házba, már egyikünknek se volt tökéletesen tiszta a feje. Az orosz csemegékkel roskadásig megrakott asztal mellett körülbelül egy tucat ember állt, de Hurok-nak velünk kettőnkkel volt valami terve.

Bevitt minket a dolgozószobájába, két széket tolt az asztalhoz, elővett egy nagy üveg pezsgőt, és válogatott ínyencségeket tett elénk. Szóval ott ültünk Richter-rel a kora hajnali órákig és minden pohár pezsgő után egyre beszédesebbek lettünk.

Ekkor tudtam meg, hogy Gilels-szel együtt Odesszában hallott engem. „Akkoriban építészetet tanultam és eszem ágában se volt, hogy zongorista legyek, de miután hallottam önt játszani, elmentem Moszkvába és Neuhaus-nál tanultam.”

Kortyoltam egyet a pezsgőből és elgondolkoztam közben, hogy most akkor gratulálnom kellene ahhoz, hogy én tereltem erre az útra? Inkább nyeltem még egy korty pezsgőt: ez volt a helyes választás.

Később, amikor már a tempókról vitatkoztunk, elénekeltem neki az általa játszott Beethoven menüettet, és ezt mondtam: „Az allegretto túl lassú volt!” és tettem néhány tánclépést. „De az allegretto alapból lassabb!” állította mély meggyőződéssel és kiürítette a poharát. Erre felpattantam és eltáncoltam neki, mit is értek adagio alatt. Andante, allegretto, allegro és amikor a presto-hoz értem, megbotlottam, de szerencsére nem a földre, hanem egy székbe zuhantam.

Végeredményben úgy emlékszem arra az éjszakára, mint két zongorista sikeres találkozására, akiknek sok mondanivalójuk volt egymás számára. Aztán reggel olyan másnapos voltam, mint még soha, úgy szenvedtem, hogy orvost kellett hívnom. Miután adott nekem valamit, kikísértem az ajtóhoz és elmenőben huncutul mosolyogva ezt mesélte: „Különös véletlen – maga a második páciens, akit kezelnem kellett – a másikat Richter-nek hívják.”

*Sol Hurok, mindenható amerikai impresszárió

155 évvel ezelőtt, ezen a napon született ALEXANDER GLAZUNOV.

* 

[…] „A hangszerek területén Glazunov gyakorlati tudása felbecsülhetetlen volt. Túl sok szerző számára marad ez a terület „terra incognita”; tudásuk és felfogásuk elméleti, tankönyv ízű, nem gyakorlati. Glazunov például hegedülni tanult, amikor hegedűversenyét írta. El kell ismerni, hogy ez hősi tett volt. Biztosan tudom, hogy Glazunov több fúvós hangszeren is játszott, például klarinéton.

Mindig elmesélem a növendékeimnek a következő történetet. Egyszer Glazunov Angliában járt, saját műveit vezényelte. A brit zenekari tagok kinevették. Barbárnak, tudatlannak és minden effélének tartották. És szabotálni kezdték. Nem tudok rettenetesebbet elképzelni, mint egy olyan zenekart, amelyik a próbák alatt ellenőrizhetetlenné válik. Az ellenségemnek se kívánnám. A kürtös felállt és azt mondta, hogy egy bizonyos hangot nem tud eljátszani, mivelhogy nem lehetséges. A többi játékos melegen támogatta. Mit tettem volna én Glazunov helyében? Nem tudom. Talán kisétáltam volna a próbáról. De Glazunov nem így tett. Csendesen odament a kürtöshöz és megfogta a hangszerét. Az elképedt zenész nem tiltakozott. Glazunov egy ideig készülődött, majd megszólaltatta a kívánt hangot, azt, amiről az angol játékos határozottan állította, hogy nem lehetséges lejátszani.

A zenekar tapsolt, a lázadás megtört és folytatódott a próba. […]
 

(Sosztakovics tanúvallomása)”

RADNAY GVORGY

• Muzsika, 1977 Június (6. szám)

Emlékszem vizsgaelőadására és láttam utolsó nagy szerepében, a Rigoletto felújításán. A közben eltelt közel harminc év alatt egy szép művészkarrier teljesedett ki a szemünk előtt. Először textilgyári tisztviselő volt, de már akkor is izgatta fantáziáját a kulisszák világa; sokat járt színházba és maga is játszott egy műkedvelő csoportban. Amikor operaénekes lett, nem véletlenül vált tehát a budapesti Operaház egyik legjobb énekes-színészévé.
Igazi pályafutását — a háború miatt — csak elég későn kezdhette meg. Huszonkilenc éves volt, amikor 1949-ben bemutatkozott a Bajazzók Tonio-szerepében. Dr. László Géza tanította, és még mielőtt az Operaház tagjai sorába lépett, szép sikert ért el a genfi énekversenyen.
 

Arra a kérdésre, hogy melyik zeneszerző állt a legközelebb egyéniségéhez, a legtöbb operabarát bizonyára azt válaszolná: Verdi. Valóban, Radnai György a nagy olasz mester számos operahősét jelenítette meg a színpadon, és talán ezekben a feladatokban volt a legmeggyőzőbb. Ki tudná elfelejteni Rigoíetto-alakítását, az apa gyengéd szeretetét, tehetetlen dühét, könyörtelen bosszúvágyát? Sátáni Jagóját, ahogy hideg logikával szövi a gonoszság hálóját a gyanútlan Otelló köré? Vagy aranyos derű övezte Falstaffját, aki minden nagyképűsége, hazudozása és gyávasága ellenére is elnyerte rokonszenvünket, mert Verdi öngúnnyal ötvözött finom öregkori lírájának méltó hordozója volt? A Verdi-szerepeken kívül sikerrel mutatkozott be más komponisták: Puccini, Wagner, Mozart operáiban is, méltatásuk azonban túllépné rövid lélegzetű megemlékezésünk kereteit. De legalább még egy alakításáról hadd szóljunk: az ő Tiborc a valóban méltó módon reprezentálta az évszázadokig súlyos terheket cipelő magyar parasztságot — öreg, megtört figurája, mélyről jövő panasza sokáig emlékezetes marad mindannyiunk számára.

Radnai György bőven kivette részét a XX. századi operák bemutatásából is. Ha végiglapozzuk az utóbbi évtizedek operai krónikáját, találhatunk rá elég példát: Albán Berg Wozzeckjének címszerepét, Szokolay Sándor Hamletjának Színészkirályát, Petrovics Emii Bűn és Bűnhődésének Szvidrigajlovját, Gershwin Porgy és Bessének férfi főszerepét, Faninalt a Rózsalovagban, dr. Schönt Albán Berg LuZujában, Lockitot GayBritten Koldusoperájában. És a rendkívül muzikális, nagy színészi tehetséggel megáldott művész mindegyikben kitűnően megállta a helyét.

Igen sokoldalú énekes volt, ambíciói nem korlátozódtak csupán az operaszínpadra, sikeresen művelte az egyéb vokális műfajokat, az operettet, a sanzont, a népdalt, sőt, még a magyar nótát is. Mindegyiket teljes hittel, intenzitással — ez volt a biztosítéka annak, hogy valamennyiben magas színvonalú produkciót tudott nyújtani. A gondolkozó muzsikusok közé tartozott: erről tanúskodtak nyilatkozatai és fellépései.

Szomorú dolog, ha egy nagy énekes fokozatosan elveszíti a hangját és kénytelen befejezni pályafutását. Még szomorúbb azonban, ha a halál olyan művész karrierjét szakítja félbe, aki még sok szép élményt tudott volna szerezni közönségének. Radnai György az idei évad Rigoletto-felújításának címszerepével búcsúzott. Csak ötvenhét évet élt.

Kertész Iván

Szamomra telitalalat es kedves emlek A (mai) nap kepe. A Carmen utan a Rigoletto volt a masodik opera, amit lattam es eppen a kepen lathato ket muvesszel: koszonom.

A Carment új betanulásban 1926. február 10-én vezényelte Erich Kleiber, a Mesterdalnokokat pedig három nappal később, február 13-án, Wagner halálának évfordulójára időzítve.

«Kleiber Erich szenvedései Budapesten

Szomorú végű riport 3 fejezetben

I. fejezet.

A Zeneakadémia művészszobája. Vége a filharmonikus hangversenynek, odabent a teremben tombolva tapsolnak a Beethoven rajongók, a kiözönlő közönség közt pedig fáradtan, de energikusan tör magának utat egy apró, kopasz emberke: Erich Kleiber, a híres dirigens.

Éltes és kevésbé éltes autogramkérő hölgyek tömege tömörül a művészszoba bejáratánál, visszaverhetetlen blokádot alkotva:

Kleiber becsapja maga mögött az ajtót, hellyel kínál, cigarettára gyújt, aztán idegesen kezd fel-alá sétálni a szűk szobácskában.

— Szóval — mondja — beszéljek magamról, a munkámról? Hát. . . .

Az ajtó azonban kitárul és visszatartozhatatlanul özönlik befelé az autogramcédulákat lobogtató hölgyek serege.

Kleiber kétségbeesve néz rám, — tizenegy óra felé jár az idő — aztán, megadva magát sorsának, csendesen kezet nyújt:

— Tudja mit, holnap reggel kilenckor próbám van az Operában, jöjjön oda, szünet közben majd elbeszélgetünk. . .
 

II. fejezet.

Az Opera színészbe járója. Délelőtt tizenegy óra, Csepke bácsi, a világ legkövérebb portása, kényelmesen pöfékelve mondja:

— Most már nemsokára szünet kell, hogy legyen, elég ideje próbálják már odabent a Carment.

Rövid félóra múlva valóban tódulnak kifelé a színészek, egy-két cigaretta-szippantásra. Már jön Kleiber is, akit hárman-négyen kísérnek, beszélgetve, vitatkozva. Amint megpillant, hozzám siet, barátságosan megrázza a kezemet, aztán gyorsan beszélni kezd:

— Szóval folytassuk, ahol tegnap elhagytuk. Hát mit is mondjak még magamról?

Válaszolni már nincs időm, az egyik zenész kottával a kezében fordul Kleiberhez, aki, alighogy felelt a hozzáintézett kérdésre, már ismét két-három új kérdezősködőnek kell, hogy válaszoljon. Néhány perc múlva megszólal a csengő, vége a szünetnek.

Kleiber eldobja cigarettáját, ismét észrevesz, és bocsánatkérő arccal fordul hozzám:

— Tudja mit, egy órára vége a próbának, félkettőkor ebédelek, ha eljön hozzám, ebéd előtt majd elbeszélgetünk. . . .
 

III. fejezet.

Az Eötvös-utca egy csöndes kis palotája. Háromnegyed kettő. Kleiber egy budapesti barátjának lakásában terített asztal várja az illusztris vendéget.

Két óra lesz, aztán negyedhárom és félhárom. A háziasszony zsörtölődik, a szakácsnő kétségbeesett arca is megjelenik egy pillanatra az ajtóban, amikor — háromnegyed háromkor — végre betámolyog a terembe Kleiber.

— Egy kicsit elhúzódott a Carmen-próba, — mondja mentegetőzve. — Ez még nem baj, de nagyobb baj, hogy fél hatkor már kezdődik a „Mester dalnokok” próbája.

Amikor észrevesz, egy pillanatra szinte meghökken, de aztán kedvesen, közvetlenül mondja:

— Ne haragudjék, hogy hiába fárasztottam, de hiszen tegnap este és ma délelőtt már úgyis beszélgettünk, sok újat amúgy-sem mondhatnék magamról. Egy cikkre való talán ennyiből is kitelik. . . .  

Szót fogadok Kleibernek: megpróbálom. Bucsuzásul még kérek egy autogramot a Színházi Élet részére, aztán megyek kifelé. Mire az ajtóba érek, Kleiber már elkészült a levessel és a húst sietteti.»

Vasadi Ottó.

SZÍNHÁZI ÉLET, 1926/8. azám

ugye? :)

Ez aztán telitalálat ... ezzel már majdnem taxit lehet hívni ;-)

2222