vissza a cimoldalra
2021-09-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5118)
Társművészetek (2460)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2384)
Opernglas, avagy operai távcső... (21077)
Kedvenc felvételek (152)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7543)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8621)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62716)
Kedvenc előadók (2871)
Momus társalgó (6360)
Milyen zenét hallgatsz most? (25095)
Haladjunk tovább... (230)

Olvasói levelek (11809)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Erkel Színház (10917)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1496)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4894)
Franz Schmidt (4013)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2281)
A MET felvételei (1602)
Pantheon (2952)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2905)
Operett, mint színpadi műfaj (4934)
Jacques Offenbach (491)
Marton Éva (840)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5243)
José Cura (585)
Simándy József - az örök tenor (696)
Szentély az isteni Anna Nyetrebko-nak (3089)
Lehár Ferenc (773)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Fórum - Zenetörténet (-zéta-, 2012-08-26 15:03:42)

   
313   Búbánat 2021-07-22 17:57:15

Pikk dáma - a zenetörténet legjobb kártyajátékai - Bősze Ádám zenei előadása

Óbudai Társaskör  - 2021. július 23. , 20.00

"Tudják, milyen szabályok szerint kell whistezni, skatot játszani, vagy hogy mi az a rabouge, netán hogy a pikk dáma az egy valóságos kártyajáték-e?
Ha nem, akkor jöjjenek el július 23-án az Óbudai Társaskörbe, ahol a zenetörténet leghíresebb kártyajátékait mutatja be egy szórakoztató és informatív előadás keretében Bősze Ádám zenetörténész. Megtanulhatják a skatot, mely Richard Strauss kedvenc játéka volt, vagy whistezhetnek Liszt Ferenccel és kipróbálhatják a rabouge-t, a Mendelssohn-család kedvenc játékát."

Libretto - videó

Bősze Ádám a Bartók Rádió műsorvezetője árult el részleteket Kecskés Lillának az M5 kulturális csatorna Librettó című műsorában.

Nem csak zenét „játszott” Liszt, Richard Strauss vagy Mendelssohn

Whist vagy Skat – ezek olyan kártyajátékok, amelyeket nagy zeneszerzők előszeretettel játszottak. Hogy miként lehet a zenetörténet kártyajátékain keresztül felkelteni az emberek érdeklődését a komolyzene iránt, arról Bősze Ádám a Bartók Rádió műsorvezetője árult el részleteket Kecskés Lillának az M5 kulturális csatorna Librettó című műsorában.

Bősze Ádám a zenetörténet kicsit játékos oldalát megfogva zenei stand up műsorában mutatja be híres művészek kapcsolatát a kártyajátékokkal. A „Pikk dáma – a zenetörténet legjobb kártyajátékai” című előadásából kiderül többek között, hogy Liszt Ferenc nagyon szeretett kártyázni, ám öntörvényűsége miatt nem szívesen ültek vele egy asztalhoz mások. Richard Strauss-t pedig csak a kártyázás tudta kikapcsolni, míg a Mendelssohn-család egy kanyaró miatt rájuk szabott karantén idejét próbálták meg elütni kártyázással.

„A zenetörténet kicsit játékos oldalát szeretném megfogni előadásommal, mert véleményem szerint ez is lehet egy út, hogy valakiben felkeltsem az érdeklődést a komolyzene iránt” – mondta zenetörténeti stand up műsora kapcsán a Bartók Rádió műsorvezetője. További érdekességekről is szó volt a zenetörténet és a kártyajátékok kapcsán a Librettóban.

312   smaragd • előzmény297 2021-01-07 18:43:53

Lavotta János halálának 200. évfordulója évében

emlékére a PARLANDO 2020. 6. számában jelent meg:

LAVOTTA 200
Dombóvári János: Lavotta, a maga idejének Orfeusza (Halálának bicentenáriuma emlékére) (pdf)*

http://www.parlando.hu/NEWPROBE/PARLANDO.html

továbbá új videó tájékoztat a készülő Lavotta-kötetről /YouTube:

Könyv is készül a Lavotta zenetudományi konferenciák anyagáról

311   Búbánat 2020-12-30 13:28:01

Magyar Nemzet,  1968. április 4..

"Induljunk élni hát."

Kabalevszkij hangversenye Debrecenben

A termet — legnagyobb vidéki hangversenytermünket — betöltötte a taps és a lelkesült tetszés morajlása. Hétfőn, április elsején este, ünnepi alkalomból gyűlt össze az Aranybika Szálló koncerttermében Debrecen város közönsége. Ünnepi alkalom volt: azzá tette a nagynevű vendég, az elhangzó muzsika, és azzá tették az átforrósodó érzések, amelyek a felszabadulás ünnepének küszöbén méltó kifejezésre találtak a megszólaló muzsikában.
Csakugyan: keresve sem lehetett volna jobb, hálásabb megoldásra találni: április negyedike jegyében, ebben a zenei és forradalmi tradícióiról egyaránt nevezetes városban, egy nagyszabású, új szovjet zeneművet bemutatni és vendégkarmesternek meghívni magát a szerzőt.

Az első találkozás

Dmitrij Kabalevszkij, a mai szovjet zenei élet egyik legjelesebbje, az orosz-szovjet muzsika egyik nagy öregje, először némi csodálkozással vette tudomásul, hogy egy előtte merőben ismeretlen magyar vidéki városban egyik legnehezebb, zeneileg, technikailag roppant igényes új művének, oratórikus formában írt Requiem-jének bemutatására készülnek.

— Értesültem róla, hogy a Requiem-et itt, Debrecenben már az Októberi Forradalom tavalyi évfordulóján bemutatta a debreceni együttes. Kíváncsiság fogott el e produkció iránt. Még sosem dolgoztam együtt magyar zenekarral, kórussal. Elfogadtam Debrecen és a debreceni Kodály-kórus meghívását — és remélem nem bántam meg.
Ezeket a szavakat még a felcsattanó taps és zúgó tetszésnyilvánítás előtt, a koncert megkezdése előtt mondta Kabalevszkij mester. Néhány perc múlva kilépett a színpadra, hogy saját művének tolmácsolójaként először találkozzék közvetlenül a magyar közönséggel és a magyar muzsikusokkal.
Ha igaz az, hogy kiváló gondolat volt egy mai szovjet mestert meghívni magyar pódiumra ezekben a napokban, úgy kétszeresen kiváló — Gulyás Györgynek, a Kodály-kórus kitűnő karnagyának zenei tájékozottságát dicsérő — gondolat volt, hogy éppen Kabalevszkij Requiem-jét, ezt a, még szűkebb hazájában is csak éppen most ismertté váló hatalmas művet választották ki bemutatóra.

Tragikus emlékekből műalkotás

Hatalmas mű: minden vonatkozásban az. Időtartama csaknem két óra. Óriási apparátust mozgat meg: vegyeskart, gyermekkórust, hatalmas szimfonikus zenekart, férfi és női szólóénekest. De igazi nagysága nem formájában és külsőségeiben, hanem gazdag és szövevényes belső tartalmában, eszmei-gondolati gazdagságában rejlik.

— Hogy született ez a különleges, nagy koncepciójú mű? — tettük fel a kérdést a mesternek.
A zeneszerző hosszas fontolgatás, önmagát latolgató mérlegelés után fog a válaszba:
— Már nem vagyok fiatal ember, 1904-ben születtem és együtt nőttem fel mindazzal, ami ma nekünk és az egész világnak a Szovjetuniót, és a szovjet kultúrát jelenti. Átéltem a két világháború gyötrelmes tapasztalatait. Muzsikus módjára éltem át és, hogy úgy mondjam, művész-módra váltak bennem kitörölhetetlenné a tragikus élményeim. Éveken, sőt évtizedeken át kísértett az ábránd, hogy egy nagy énekkari-szimfonikus művet komponáljak. Egy emlék-oratóriumra gondoltam ...

Igen: emlékoratórium, zenei emlékmű ez a kompozíció; amely ábrándból, több éves megfeszített munka eredményeképp vált művészi valósággá. Emlékezzetek! — mondja a mű szövegének első szava.  »Ne feledd azokat, akik vissza már sose térnek.« És rögtön utána zenében, szövegben egyaránt a roppant súlyú gondolat: »... s, nem a halottnak kell ez a szemle — de ki élsz: teneked

Sötéten, szinte kaotikusán gomolyognak az emlékezés mélyéből feltámadó és lassan kiformálódó, melódiává testesülő élmények, remegő zenekari - sötét víztükör- felett talál rá a gyász, a számvetés, a panasz, a fogadalom és végül a himnikus hitvallás szavaira a költő szövege. Zenei és irodalmi-költői invenció, azonos skálára hangolt művészi élmény szerencsésen egybecsengő szülötte - műve a Requiem. Muzsikus és lírikus olyan szerencsés találkozása, mint talán Honeggeré és Claudelé volt a Jeanne d’Arc oratórium megteremtésénél.

íme, a költő!

Erről az összetalálkozásról is vall a Mester:
— Valahol a tudatom mélyén már kirajzolódott a mű homályos körvonala, megszületett már egy új, mai, világi elképzelésű gyászszertartás, a korszerű requiem gondolata, de megvalósításához még nem volt együtt minden. Hiányzott hozzá a sodró erejű költői mű, a szöveg. Mikor megismertem a nagyszerű, viharos szenvedélyű költészetét a fiatal Robert Rozsgyesztvenszkijnek, azt gondoltam: íme, a költő, aki szöveget tudna nekem írni. Említettem neki szándékomat. Néhány hét múlva felkeresett otthonomban. Magával hozta az azóta már a költő egyik legszebb verseként közismertté lett kompozíciójának, a Requiem-nek első fogalmazványát. Ekkor kezdtem dolgozni. Két évig csak ebben a műben éltem...

„Emelve szívünket”

Végül a mű Rozsgyesztvenszkij szövegére elkészült, ősbemutatóját 1964-ben tartották Moszkvában. és az ottani kitűnő együttesre sem csekély feladatot rótt.
De a debreceni előadást hallgatva sem kell szégyenkeznünk. A féltucat nemzetközi nagydíjat nyert pompás kórus, melyet Gulyás György fáradhatatlan munkával tanított be és készített fel koncertre, kifogástalanul megállta a helyét. Pedig — részint művészi megfontolásból, részint mivel egyelőre zeneileg alkalmas szövegfordítás nem állt rendelkezésükre — az egész óriás művet orosz szöveggel tanulták meg.
— Lelkesek! Hihetetlenül lelkesek! — mondotta elismeréssel Kabalevszkij rögtön első találkozás után. — Igyekezetük az én teljesítményemet is szinte megtöbbszörözi.
Első, három órásra szánt próbáját egy óra alatt e szavakkal fejezte be: hiszen önök igen jól tudják már ezt a művet!
És a mű — melyet a debreceni együttes valóban nem eredménytelenül igyekezett az ünnepi alkalomhoz méltóan megtanulni — hétfő este teljes szépségében, sajátos, fájdalmas-gyötrődő és mégis bizakodó, megoldásra, felszabadulásra, hitvallásra törekvő hangján megszólalt. Ha az első gyászos, kaotikusan      gomolygó hangoktól a gyermekkar által intonált szárnyaló orosz népdal-ihletésű fináléig követjük a mű útját, akaratlanul József Attila sora jut a magyar hallgató eszébe: »emelve szívünket a gyásztól a vágyig«..

Egy sajátos orosz tradíción, Muszorgszkijon, Csajkovszkijon és a szláv népi melodikán nevelkedett, a romantikát a legmodernebb zenei bonyolultsággal ötvöző, és a legmaibb szövevényes érzéstartalommal feltöltött mű a Requiem.
A Mester tiltakozik a bonyolultság szó ellen:
— Nekem nagyon egyszerű volt minden! Ahogy megkaptam ezt a csodálatos orosz nyelvet beszélő verset, minden világossá és egyszerűvé lett. A mű holtakról szól és az élőkhöz beszél. Emlékeztet és int. A háború szülte — és a háború ellen fordul.

A mintegy kétórás oratórium után ott hajlong a lelkesen ünneplő terem előtt Dimitrij Kabalevszkij.
Remek közönségük van — mondotta koncert után a zeneszerző nevetve — kibírták figyelve, szünet nélkül ezt a hosszú művet. Tudják: néha azt hiszem, méltó embereket egy koncerthez nehezebb találni a nézőtéren, mint összegyűjteni muzsikusokban, énekesekben, előadókban, oda fel, a színpadra.

Már pedig a Kabalevszkij-oratórium a »méltó emberekhez« kíván szólni. Csak méltó emberekre hagyhatja örökül az utolsó tétel szép, szárnyaló, ünnepélyes zenei-költői fogadalmát. Ez a fogadalom, Rozsgyesztvenszkij verse, Nagy Attila mesteri tolmácsolásában — a mű előtt magyarul is elhangzott:

»örökül hagyom ezt:

mi zengjük végig apáink

 elnémult dalait

mi felépítjük apáink

csonka kőfalait...

 induljunk — élni hát.«

/Szász István/

310   takatsa • előzmény309 2020-12-24 21:58:40

Köszönjük, neked is hasonlókat.

309   Ardelao • előzmény308 2020-12-24 20:17:02

Előzmény: 306, 307., 308.

Örülök, hogy ráéreztetek szándékomra, arra, hogy miért idéztem pont a mai napon ezt az írást. Hiszen évszázadunkat különösen jellemzi Cornelius megállapítása. A mi korunk (is) meglehetősen „takarékosan bánik” az olyan szellemekkel, amilyen Liszt Ferenc és Peter Cornelius volt. Abban a hitben, hogy ez változni fog, szeretetttel kívánok Nektek és valamennyiünknek fórumon belül és kívül áldott, békés Karácsonyt és - amire most különösen nagy szükség van - testi, lelki és szellemi egészséget.

308   Klára • előzmény306 2020-12-24 19:35:49

Köszönöm! Érdekes és nagyon tanulságos, de egyúttal szórakoztató olvasmány. 

307   takatsa • előzmény306 2020-12-24 19:23:49

Köszi a szemelvényeket. Élvezet volt olvasni. :)

306   Ardelao • előzmény305 2020-12-24 19:11:55

ÉRDEKESSÉGEK CARL PETER AUGUST CORNELIUSRÓL

Részletek Koch Lajosnak a „CORNELIUS PÉTER ÉS OPERÁJA, A BAGDADI BORBÉLY” c. írásából, amely A ZENE c. folyóirat 1944. évi 6. számában jelent meg:

„A budapesti Operaház ez idei munkarendje során bemutatja a romantikus dalmű-irodalom egyik nevezetes alkotását, Cornelius Péter „A bagdadi borbély” című vígoperáját. Talán nem lesz érdektelen, ha ezzel az eseménnyel kapcsolatban elmondunk egyet-mást a híres műről és szerzőjéről, akit sok kedves szál fűzött nagy hazánkfiához Liszt Ferenchez, és bennünket, magyarokat, megtisztelt azzal, hogy az általa beszélt hat idegen nyelven kívül megtanult magyarul is. […]

[…] Cornelius Weimarban az új-német iskola leglelkesebb harcosa lett, akit barát és ellenfél egyaránt szeretett és tisztelt. Nélkülözhetetlenné vált Liszt számára, aki vele fordítatta le német nyelvre franciául fogalmazott cikkeit. […]

[…] Zeneszerzői működésén kívül csodálatosan sokoldalú tevékenységet fejtett ki, mint tanár, költő, író és műfordító. […]

Cornelius rendkívül előkelő egyéniség volt, akiben Wagnerhez hasonlóan a zenei és költői tehetség egyaránt jelentkezett. Első verseskötete, 64 lírai költemény Pesten jelent meg 1861-ben Heckenastnál. Értékes napló feljegyzéseket, kitűnő zenei és művészeti cikkeket írt. A Lohengrin és Tannhäuser müncheni előadásairól, a Mesterdalnokokról írott két cikke, valamint utolsó tanulmánya, a „Német művészet és Wagner Richard” Cornelius írói képességének csúcsát jelentik és a Wagnerről írott legszebb lapok közé tartoznak. Nem bérért írt napi kritikákat, de ha a tollat kezébe vette, akkor volt mondanivalója. Mint zeneíró a bírálatnak azt a ritka fajtáját művelte, amelynek titka a belső átélésben, a művészi utánérzésben rejlik, […] Operái és dalai számára is maga költötte szövegeit és ezekben költői képessége semmivel sem maradt el zenei tehetsége mellett. Nagy nyelvtudása folytán sok műfordítást készített. Mesteri módon ültette át a francia kiadás számára Gluck operáinak szövegét, lefordította Lisztnek a cigányokról írott könyvét, valamint Pergolesi, Boieldieu, Berlioz operáit, Adam Mickiewicz szonettjeit. […]

[…] Cornelius 1856 őszén Weimarból visszavonult rokonaihoz a thüringiai erdőben lévő Bernhardtshütte községbe, hogy megkomponálja egy évvel előbb írott szövegkönyvének, a Bagdadi borbélynak a zenéjét. Amikor úgy érezte, hogy megjött az alkotókedve, akkor valósággal elmenekült Liszt közelségéből. […]  „Liszt közelében — írja naplófeljegyzéseiben — és a zenének attól a pompázatos művelésétől, ami itt folyik, elvesztettem bátorságomat saját műveimmel szemben. Mi voltam én a külvilág szemében? Elrontott muzsikus, aki Lisztnél lakik, és számára könyveket ír. Senkinek sem lehetett fogalma arról, hogy én, mint muzsikus vagy költő szintén babérokra pályázom. Ez a legnagyobb belső meghasonláshoz vezetett, mihelyt Liszttel szemben csodálatomat fel kellett adnom és saját forrásomból merítettem.”

Pedig Cornelius Lisztet nagyon szerette. Tisztában volt nemcsak azzal, hogy szellemileg mit köszönhetett neki, hanem azzal a szeretetteljes gondoskodással is, amellyel Liszt a megélhetése körül szorgoskodott. Cornelius nem volt hálátlan. Midőn arról volt szó, hogy kinek ajánlja műveit, ezt írta anyjának: „Liszté legyen legjobb alkotásom, mert ő legkiválóbb barátom, egyike azoknak a szellemeknek, aminőknek létrehozásával az évszázadok nagyon takarékosan bánnak.”

[…]

Cornelius 1856-ban, november 7-én kezdte meg a vígopera komponálását. Időnkint felbukkant rövidebb tartózkodásra Weimarban, hogy végül 1858 tavaszán a befejezett partitúrával visszatérjen. Liszt névnapján ezzel az ajánlással adta át neki: „Liszt Ferencnek, mesterének, barátjának és jóakarójának ajánlja ezeket a lapokat csodálata, szeretete és hálája szerény jeléül 1858. április 2-án, Weimarban Cornelius Péter.”

A zene Lisztnél határtalan lelkesedést keltett. Cornelius egyik levele szerint Liszt kijelentette, hogy Berlioz Benvenuto Cellinije óta operazene úgy még nem érdekelte, mint a Bagdadi borbélyé. Liszt nagy szeretettel fogott bele a mű betanításába. […] 1858. december 15-én mutatták be. […] egy megrendelt, de kitűnően szervezett ellenzék megbuktatta. Az előadás után tíz percig tartó tüntetésbe fogott, amelyet Dingelstedt, az intendáns nem akadályozott meg a színházi őrséggel, holott ez kötelessége lett volna, és pedig azért nem, mert a botrány szellemi rendezője ő volt. Rossz szemmel nézte ugyanis a weimari színpadon az opera túlsúlyát a drámai előadások rovására. […]

Ez a vereség annál felháborítóbb volt, mert tulajdonképpen nem ennek a műnek szólt, hanem az egész irányzatnak és vezérének Lisztnek, aki levonta a következményeket: örökre letette a weimari operában a karmesterpálcát. […] Cornelius annyira megsérült lelkében, hogy a legszörnyűbb történt vele, ami történhetett: elveszítette kedvét a szinte számára teremtett műfajtól, a vígoperától. […]

Kora nem értette meg művének sem szépségeit, sem elvi jelentőségét, mert akkor fel kellett volna ismernie azt a tényt, hogy a vígoperában olyasmi született meg, mint amit Wagner a zenedráma terén alkotott.
[…]

Ritka dolog, hogy operaszöveget dicsérni lehet, a Bagdadi borbély szövege azonban valódi költő munkája. […]

[…]

Műveinek nyilvánosságra hozatalával Cornelius rendkívül tartózkodó volt. Az a szerény mester, aki sohasem kopogtatott másodszor ott, ahol egyszer betették előtte az ajtót. Külső élete igénytelen, belső átélésben annál gazdagabb. Aranyszívű, napsugaras humorú, önzetlen barát. 1862-ben Wagner meghívta Mainzba a Mesterdalnokok szövegének felolvasásához. Kölcsönvett pénzen utazott oda. Kemény tél volt. Hazafelé jövet egy fázó asszonyt megajándékozott takarójával. Tiszta gondolkodása szinte a gyermekiességgel határos. Akik művészetébe nyílt lélekkel bepillantanak, kincsként őrzik meg emlékezetükben. […]

[…]

Amikor Weimarból eltávozott, nagy űr támadt abban a körben, amely őt szerette. […] Cornelius jelentékeny volt, mint ember, mint költő és, mint muzsikus."

Siegfried Lorenz singt Peter Cornelius: Weihnachtslieder - YouTube

305   Ardelao 2020-12-24 00:34:45

196 évvel ezelőtt, 1824. december 24-én született

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/5/55/Peter_Cornelius.png/220px-Peter_Cornelius.png

CARL PETER AUGUST CORNELIUS német zeneszerző.

(Mainz, 1824.12.24.-Mainz, 1874.10.26.)

Rá emlékezve idézem Péterfi Istvánnak a „Fél évszázad a magyar zenei életben” c. könyvében megjelent és előzőleg az Újság 1944. február 8-i számában közzétett írását a zeneszerző vígoperájának budapesti bemutatójáról:

 „A bagdadi borbély felújítása

          ’Habent sua fata libelli.’ * A bagdadi borbély opera sorsának is csaknem egy évszázad óta sok fordulatát jegyezte fel a zenetörténelem. 1858-ban Liszt Ferenc mutatja be először Weimarban kedvenc tanítványának és hívének, a választékos irodalmi kultúrájú zeneszerzőnek, Peter Corneliusnak két-felvonásos vígoperáját. De csupán egyszer kerül színre, kétségtelenül azért is, mert az akkori weimari zenepolitika, Liszt és a nagyhercegi udvar ütközőpontjába került. Az eltemetett partitúrát tíz évvel Cornelius halála után 1884-ben próbálta ismét életre kelteni Karlsruheban Felix Mottl, aki lényeges átdolgozásokat végzett a hangszerelésen. Majd Levi Hermann, szintén felismerve a mű értékeit, újra átalakítja, harmonizálja, míg végül 1905-ben a weimari Cornelius-ünnepen az eredeti formában előadott mű sikerével kapott késői elégtételt a költő és pártfogója. Azóta Németországban állandóan repertoáron is maradt, Budapesten több mint 50 éve, 1891-ben mutatták be A bagdadi borbélyt, de akkor alig néhányszor adták.

          A mostani** felújítás három szempontból is indokolt. Elfogadhatjuk azt a megállapítást, amit Liszt Ferenc mondott, amikor szeretettel végezte a betanítást, hogy „egyéni, stílusos és nemes ez a zene”. A nagy magyar muzsikus iránti kegyeletnek tartozunk a neki ajánlott darab új bemutatásával. És végül, de nem utolsó sorban: Székely Mihálynak, ennek a csodálatos hangú és nagytehetségű művészünknek pompás alakításra nyújt alkalmat. Az Ő produkciója egyedül is biztosítja a repríz sikerét.

          Az Operaház lelkes munkával, kitűnő szereposztásban, hatásos kiállítással mutatta be a vígoperát. Lányi Viktor remek fordításában szellemes magyar kifejezést kap a librettó minden árnyalata, amellett, hogy prozódiája mintásan szolgálja az éneklehetőséget. Rékai András ötletes színpadi rendezése, bár sajnálatos betegsége akadályozta, hogy részt vegyen az utolsó próbákon, a legkisebb részletre is figyelemmel van. Berg Ottó karnagy az eredeti vezérkönyv és a különböző feldolgozások között szerencsésen teremti meg az összhangot és gondos előkészítéssel, biztos kézzel dirigál. Oláh Gusztáv, mint mindig, most is látványos művészi díszletekkel festi meg a hátteret, és Márk Tivadar tarka jelmezei kelet élénk színgazdaságát tükrözik. Az énekesek közül a címszerepben Székely Mihály maradéktalanul megfelel a hozzá fűzött, felfokozott várakozásoknak. Mint orgona, zeng-búg széles terjedelmű, hatalmas basszusa minden regiszterében, és játéka ízléses mértéket tart a buffonériában, amivel találóbban közvetíti Cornelius humorát, mint ha vaskos bohóckodásra csábította volna a jelenetek helyzetkomikuma. A hallgatóság meleg ünnepléssel, kitörő nyíltszíni tapsokkal kísérte bravúrosan előadott áriáit. Rösler Endre előkelő, finom énekművészete, kiegyenlített szép tenorhangja Nureddin szólamában érvényesül és a két bájos, ügyes női szereplő: Orosz Júlia, Gere Lola, továbbá Laurisin Lajos dr. és Maleczky Oszkár igen jól rajzolják meg a kabinetfiguráikat. ***

          A bagdadi borbély után a Debreceni história táncjáték egészítette ki az est műsorát.”

*  A könyveknek is megvan a maguk sorsa.

** 1944. évi

*** Péterfi István könyvéből itt hiányzik egy információ, amely azonban az „Újság”-ban megjelent cikkben még szerepelt: Az Operabarátok Egyesületének vasárnapi díszelőadásán rendezett felújítást Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója és fia is megtisztelte megjelenésével.”

 Der Barbier von Bagdad - Live Recordings - 1952, Vienna

304   Ardelao 2020-11-26 08:13:41

Köszönöm!

303   Héterő • előzmény302 2020-11-26 00:47:38

Szíves figyelmedbe még ezeket is:

Jota aragonesa; cubana; montañesa; andaluza
Atlántida
Sierra de Córdoba
Fantasía bætica (lat.) vagy bética (castell.)
Noches en los jardines de España    {éjszakÁK}

302   Ardelao • előzmény301 2020-11-24 23:53:17

Egyik kedves fórumtársam felhívta a figyelmemet arra, hogy a 331-es szám alatt idézett cikkben igen sok helyesírási hibát vétettem. Sajnos, igazat kell adnom a kritikának, meglehetősen figyelmetlen voltam, nem olvastam át, nem javítottam a másolásból (is) eredő torzulásokat és egyéb hibáimat. Ezért mindenkitől elnézést kérek. Itt ismét beteszem az immár javított változatot, és köszönöm az észrevételt.

Pándi Marianne:
MANUEL DE FALLA
(1876—1946)

(Megjelent a MUZSIKA, 1976. évi, november 1-i, 11. számában)

           "November 23-án száz éve (ma 144 éve), hogy megszületett; november 14-én harminc éve (ma 74 éve), hogy meghalt a spanyolok nagy zeneszerzője. Az Ibériai félszigetet járó turisták Granada meredek hegyvidékén láthatják a házat, amelyben hosszú évekig lakott. Régi vágya teljesült, amikor a neki oly kedves városban sikerült letelepednie. 1914-et írtak ekkor; az első világháború kitörése késztette az akkor hosszabb ideje Franciaországban élő komponistát arra, hogy visszatérjen hazájába. Granadában 1919-től 1939-ig lakott. A második világháború küszöbén végleg elhagyta Spanyolországot. Argentínába költözött és hátralevő életét itt töltötte el.
          Az utókorra viszonylag kevés művet hagyott. Két zenés színpadi játék, két balett, két énekkari kompozíció, két zenekari darab, két versenymű, néhány vokális darab, négy zongoradarab és egy gitárkompozíció — ez életművének leltára. Pedig már kora gyermekéveiben komponált, de szigorú bírája lévén önmagának, legtöbb fiatalkori művét megsemmisítette, vagy megtagadta. Élete utolsó hét esztendejében — az Argentínában töltött emigráció ideje alatt — nem komponált. 1938-ban írta utolsó művét, az Atlantida* című oratóriumot, ebből azonban csak a zenekari bevezetés és egy Salve készült el. (A művet de Falla tanítványa, Ernesto Halffter fejezte be a zeneszerző hátrahagyott jegyzetei alapján, s 1961-ben Barcelonában mutatták be.)
          A származás és a család szellemi öröksége egyaránt Andalúzia földjéhez kötötte. Manuel de Falla Cádizban látta meg a napvilágot, akárcsak annakidején anyja és apja. Az anya tehetséges zongorista, tőle kapja első zeneleckéit a gyermek. A családi környezetben, a barátok házában, mindenütt muzsika veszi körül. Salvador Viniegra y Valdés, a műpártoló kereskedő gyakran rendez otthonában hangversenyeket; itt találnak meghallgatásra de Falla első szerzeményei. A cádizi filharmonikusok karnagya, Alejandro Odero vette át az anyától a gyermek zenei oktatását. Odero vezényelte azt a hangversenyt, amelyen Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című oratórikus művét adták elő — a zeneszerző a cádizi székesegyház számára komponálta ennek a művének zenekari változatát, utóbb pedig vonósnégyes formában (op. 51, d-moll) dolgozta fel. Az énekkarban a kilencéves de Falla is közreműködött.
          Az ifjúkori művek nem szerepelnek de Falla hátrahagyott kompozíciói sorában. Nyomtatásban nem jelentek meg. A cádizi magánházban bemutatott művek között állítólag volt egy kvintett, egy zongoranégyes és egy gordonkára, zongorára és énekhangra írt dal; ezekről utóbb a zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy nem a spanyol zenét, hanem egyfajta zenei eszperantót képviselnek. Úgy tudjuk, ebben az időben írt egy olasz stílusú operát is. A művészpártoló Viniegra y Valdés házában megfordult Felipe Pedrell is, aki felfigyelt de Falla tehetségére és utóbb tanítványául fogadta.
          Amikor de Falla húszéves lett, szüleivel együtt Madridba költözött, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább: Jósé Tragó tanszakának növendéke lett, 1899-ben kitüntetéssel végezte el zongoratanulmányait. Ekkortájt fordult érdeklődése a színpad felé. Az ősi spanyol zenés színjáték, a zarzuela** vonzotta. A XIX. században — Lope de Vega és Calderón kezdeményezései nyomán — új virágzásnak indult ez a műfaj, amellyel de Falla is sikerrel próbálkozott. Los amores de la Inés című művével sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét, egy másik, hasonló jellegű kompozícióját utóbb A háromszögletű kalap című táncjáték zenéjébe dolgozta bele. A színpadi kísérletek idején már Pedrell tanítványa volt. Ez a nagy mester rendkívül sokat tett az új spanyol zene kibontakozásáért; ő tanította Albénizt és Granadost is. Pedrell 1895-ben lett a madridi konzervatórium tanára, de alig egy évtized múltán visszavonult, és Barcelonába költözött. De Falla később, amikor már nem a tanár-növendék kapcsolat tartotta össze kettejüket, változatlanul lelkes híve maradt Pedrellnek.
          1905-ben a madridi Szépművészeti Akadémia pályadíjat tűzött ki egyfelvonásos opera írására. De Falla Carlos Fernandez Shaw szövegkönyvét választotta kompozíciójának tárgyául: La vida breve című drámáját, amelyet két felvonásban, 2—2 képben dolgoz fel, egy Granadában lejátszódó tragikus történetet. A pályamű elnyerte az Akadémia első díját, nyilvánosság elé azonban csak hosszú évek múltán került.
          A színpadi orientáció nem vonta el de Fallát hangszerétől, a zongorától. Egy országos zongoraverseny megnyerése után nagyszabású hangversenykörutat tett Spanyolországban, majd teljesült régi vágya, és Párizsba is meghívást kapott. A tervezett rövid ottlétből hét esztendő lett. Ez alatt a hét év alatt de FalIából világhírű mester vált. A haladó szellemű francia művészek szívesen fogadják körükben: Debussy és Dukas, Ravel és baráti társasága, az „apacsok" éppúgy felismerik ragyogó képességeit, mint Stravinsky és Picasso. Utóbbi portrét rajzol róla. Zongoradarabjait (Négy spanyol darab***: Jota Aragonese, Cubana. Montanesa, Andaluza) a Durand cég adja közre, Ricardo Vines mutatja be. A Hét spanyol tánc ajánlása Ida Godebskának szól. Végre színre kerül az opera is: A rövid életet 1913-ban Nizzában mutatják be. Ezt követi a párizsi és végül a madridi bemutató.
Amikor 1914-ben de Falla visszatér hazájába, Martinez Sierra drámaíró felkéri, írjanak közösen olyan színpadi művet Pastora Imperio társulata számára, amely a táncnak és az éneknek egyaránt helyet ad. De Falla andalúziai cigánydalok felhasználásával fél év alatl megírja El amor brujo (Bűvös szerelem) című művét, amit Madridban mutatnak be. Sajátságos módon a maga idejében ez a remekmű nem aratott sikert: mindössze 30 előadást ért meg. A zeneszerzőnek nem ez volt legelső találkozása a cante jondóval, az andalúziai népzene e különleges műfajával, amely elnevezésében a „mély énekre" utal, s valóban sötétebb, szenvedélyesebb a közismert flamenco dallamoknál. A Bűvös szerelem témája alapjában véve nem tragikus, de a részletekből, a tánc egyes mozdulataiból, egy-egy gazdagon ékesített dallamfrázisból mégis tragédia, életre-halálra menő viaskodások, húsba vágó indulatok sötét pátosza árad. A bűvös szerelem utóbb hangverseny-szvit formájában lett ismert és népszerű.
          De Falla pályáján a színpad vonzása és a zongorajáték iránt nem szűnő érdeklődése mindig párhuzamosan halad. A rövid élet komponálása idején ő maga zongoraversenyt nyert: A bűvös szerelem alkotásával egyidőben zongoraversenyén dolgozik. A kompozíció befejezése meglehetősen elhúzódott, hiszen még párizsi éveiben kezdett hozzá — eredetileg Noktürnöknek nevezte a háromtételes darabot, amelynek végleges címe Éj a spanyol kertekben lett, műfaja pedig megoszlik a concerto és a szimfonikus költemény között. A három tétel egy-egy hangulatos zsánerkép a spanyol éjszakából: A Generalife-kertben; Tánc a távolban; A Sierra de Cordoba kertjeiben.
          1916-ban Madridba érkezett Amerikából Gyagilev. A semleges főváros alkalmas volt arra, hogy benne találkozót adjanak egymásnak olyan művészek mint Ansermet, Stravinsky, Massin. Gyagilev Madridban de Fallával is megismerkedett, aki ezidőtájt újabb táncjáték tervével foglalkozott. Martinez Sierra szcenáriumot írt számára Alarcón A háromszögletű kalap című novellájából, amelyet korábban már Hugó Wolf is feldolgozott Corregidor című operájában. De Falla először pantomim formában komponálta meg a művet, amely 1917-ben nagy sikerrel került színre Madridban. A táncjáték ma ismert formáját Gyagilev társulata mutatta be Londonban. Ezt a szatirikus hangú, vidám fordulatokban bővelkedő történetet a táncra ingerlő ritmusok valóságos orgiájával dolgozta fel a zeneszerző. Fergeteges hatását hangversenyelőadásra kiválogatott három tánca is híven megőrizte.
          1919-ben, szülei halála után de Falla végleg Granadába költözött. Itt írta legnagyobb szabású zongoraművét Arthur Rubinstein felkérésére. A Fantasia betica A háromszögletű kalap hangszeres ikerdarabja, méltó párja.
          A zongora és a színpad két pólusának vonzása továbbra is bűvkörében tartja a zeneszerzőt, ám ekkoriban írt színpadi művei nem jutottak túl a kísérletezés vagy a tervezés fázisán. Chopin témáit dolgozta fel A lidérc című vígoperában, amelyet ismét Martinez Sierra közreműködésével írt. utóbb azonban visszavont, és nem bocsátott nyilvánosságra. Ravelhez hasonlóan de Falla is operát akart írni Gerhardt Hauptmann Az elsüllyedt harang című mesejátékából, de ez a terve — akárcsak Ravelnek — nem valósult meg.
          Granadában további alkotásaira nézve elhatározó jelentőségű volt találkozása Garcia Lorcával. Kettejük kapcsolata kölcsönösen ihlető és hasznos volt: a zeneszerző tanítványául fogadta a költőt, aki szenvedélyes buzgalommal tanulmányozta a népdalokat — Lorca viszont megismertette de Fallát a bábszínház ősi művészetével és páratlan lehetőségeket kínáló műfajával. Amikor Polignac hercegnő házi bábszínpada számára darabot kért de Fallátói, a zeneszerző a Don Quijote elévülhetetlen témáját választotta, s azt kettős bábjáték formájában (színpad a színpadon) dolgozta fel, így jött létre egyik utolsó remekműve: El retablo del Maese Pedro (Pedro mester bábszínháza) 1922-ben. A darabot Sevillában hangversenyszerű előadáson mutatták be, a szerző maga vezényelt. Ezen az ősbemutatón a csembaló szólamát Wanda Landowska játszotta, akinek számára utóbb de Falla nagyszerű csembalóversenye készült.
          A harmincas évekkel a zeneköltő életében elkövetkezett a hanyatlás korszaka. Kényes idegrendszere a politikai viszontagságok megrázkódtatásaira különféle súlyos testi bántalmakkal reagált. 1938-ban oratóriumot kezdett írni, de alkotói vénájából nem tellett már a befejezésre. Argentínában hét nyugodt esztendő várt rá, megbecsülésben, békességben. Hetvenedik születésnapjának ünnepi előkészületei közben ragadta el a halál. Szülővárosában, a cádizi katedrális kriptájában helyezték örök nyugalomra.”
 

*Ebből az Ernesto Halffter által befejezett műből „Atlantida” címmel opera készült, amelyet Milánóban 1962. VI. 18-án adtak elő (és lemezre is felvettek). (La Scala Theater Orchestra & Chorus, karmester:Thomas Schippers, szereposztás: Queen Isabella-Teresa Stratas; Pirene-Giulietta Simionato; Christopher Columbus- Gustavo Halley; Alcide-Roger Browne. 2 CD.)

Később több felvétel is készült az operából, amely azonban nem igazi opera, inkább kantáta, ahol a főszerepet a kórus játssza. Zenéje is inkább ehhez a stílushoz áll közelebb: Manuel de Falla, completed Ernesto Halffter : Atlántida, cantata escénica (1928-46 compl. 1960/1977)

** https://hu.wikipedia.org/wiki/Zarzuela

***Remek darabok!

(Megj. A.)

301   Ardelao 2020-11-23 15:33:55

Pándi Marianne:
MANUE DE FALLA
(1876—1946)


November 23-án száz éve, hogy megszületett(ma már 144 éve, A.); november 14-én harminc éve(74 éve, A.), hogy meghalt a spanyolok nagy zeneszerzője. Az Ibériai félszigetet járó turisták Granada meredek hegyvidékén láthatják a házat, amelyben hosszú évekig lakott. Régi vágya teljesült, amikor a neki oly kedves városban sikerült letelepednie. 1914-et írtak ekkor; az első világháború kitörése késztette az akkor hosszabb ideje Franciaországban élő komponistát arra, hogy visszatérjen hazájába. Granadában 1919-től 1939-ig lakott. A második világháború küszöbén végleg elhagyta Spanyolországot. Argentínába költözött és hátralevő életét itt töltötte el.

Az utókorra viszonylag kevés művet hagyott. Két zenés színpadi játék, két balett, két énekkari kompozíció, két zenekari darab, két versenymű, néhány vokális darab, négy zongoradarab és egy gitárkompozíció — ez életművének leltára. Pedig már kora gyermekéveiben komponált, de szigorú bírája lévén önmagának, legtöbb fiatalkori művét megsemmisítette, vagy megtagadta. Élete utolsó hét esztendejében — az Argentínában töltött emigráció ideje alatt — nem komponált. 1938-ban írta utolsó művét, az Atlantida című oratóriumot**, ebből azonban csak a zenekari bevezetés és egy Salve készült el.

(A művet, de Falla tanítványa, Ernesto Halffter fejezte be a zeneszerző hátrahagyott jegyzetei alapján, s 1961-ben Barcelonában mutatták be.)

A származás és a család szellemi öröksége egyaránt Andalúzia földjéhez kötötte. Manuel de Falla Cádizban látta meg a napvilágot, akárcsak annakidején anyja és apja. Az anya tehetséges zongorista, tőle kapja első zeneleckéit a gyermek. A családi környezetben, a barátok házában, mindenütt muzsika veszi körül. Salvador Viniegra y Valdés, a műpártoló kereskedő gyakran rendez otthonában hangversenyeket; itt találnak meghallgatásra, de Falla első szerzeményei. A cádizi filharmonikusok karnagya, Alejandro Odero vette át az anyától a gyermek zenei oktatását. Odero vezényelte azt a hangversenyt, amelyen Haydn: „Krisztus hét szava a keresztfán” című oratórikus művét adták elő — a zeneszerző a cádizi székesegyház számára komponálta ennek a művének zenekari változatát, utóbb pedig vonósnégyes formában (op. 51. d-moll) dolgozta fel. Az énekkarban a kilencéves de Falla is közreműködött.

Az ifjúkori művek nem szerepelnek, de Falla hátrahagyott kompozíciói sorában. Nyomtatásban nem jelentek meg. A cádizi magánházban bemutatott művek között állítólag volt egy kvintett, egy zongoranégyes és egy gordonkára, zongorára és énekhangra írt dal; ezekről utóbb a zeneszerző úgy nyilatkozott, hogy nem a spanyol zenét, hanem egyfajta zenei eszperantót képviselnek. Ügy tudjuk, ebben az időben írt egy olasz stílusú operát is.
A művészpártoló Viniegra y Valdés házában megfordult Felipe Pedrell is, aki felfigyelt, de Falla tehetségére és utóbb tanítványául fogadta.

Amikor de Falla húszéves lett, szüleivel együtt Madridba költözött, hogy a konzervatóriumban tanuljon tovább: Jósé Tragó tanszakának növendéke lett, 1899-ben kitüntetéssel végezte el zongoratanulmányait. Ekkortájt fordult érdeklődése a színpad felé. Az ősi spanyol zenés színjáték, a zarzuela vonzotta. A XIX. században — Lope de Vega és Calderón kezdeményezései nyomán — új virágzásnak indult ez a műfaj, amellyel de Falla is sikerrel próbálkozott. Los amores de la Inés című művével sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét, egy másik, hasonló jellegű kompozícióját utóbb A háromszögletű kalap című táncjáték zenéjébe dolgozta bele. A színpadi kísérletek idején már Pedrell tanítványa volt. Ez a nagymester rendkívül sokat tett az új spanyol zene kibontakozásáért; ő tanította Albénizt és Granadost is. Pedrell 1895-ben lett a madridi konzervatórium tanára, de alig egy évtized múltán visszavonult és Barcelonába költözött. De Falla később, amikor már nem a tanár-növendék kapcsolat tartotta össze kettejüket, változatlanul lelkes híve maradt Pedrellnek.

1905-ben a madridi Szépművészeti Akadémia pályadíjat tűzött ki egyfelvonásos opera írására. De Falla Carlos Fernandez Shaw szövegkönyvét választotta kompozíciójának tárgyául: La vida breve című drámáját, amely két felvonásban. 2—2 képben dolgoz fel egy Granadában lejátszódó tragikus történetet. A pályamű elnyerte az Akadémia első díját, nyilvánosság elé azonban csak hosszú évek múltán került.

A színpadi orientáció nem vonta el de Fallát hangszerétől, a zongorától. Egy országos zongoraverseny megnyerése után nagyszabású hangversenykörutat tett Spanyolországban, majd teljesült régi vágya és Párizsba is meghívást kapott. A tervezett rövid ottlétből hét esztendő lett. Ez alatt a hét év alatt de FalIából világhírű mester vált. A haladó szellemű francia művészek szívesen fogadják körükben: Debussy és Dukas. Ravel és baráti társasága, az „apacsok” éppúgy felismerik ragyogó képességeit, mint Stravinsky és Picasso. Utóbbi portrét rajzol róla. Zongoradarabjait (Négy spanyol darab: Jota Aragonese, Cubana. Montanesa, Andaluza)* a Durand cég adja közre, Ricardo Vines mutatja be. A Hét spanyol tánc ajánlása Ida Godebskának szól. Végre színre kerül az opera is: A rövid életet 1913-ban Nizzában mutatják be. Ezt követi a párizsi és végül a madridi bemutató.

Amikor 1914-ben, de Falla visszatér hazájába, Martinez Sierra drámaíró felkéri, írjanak közösen olyan színpadi művet Pastora Imperio társulata számára, amely a táncnak és az éneknek egyaránt helyet ad. De Falla andalúziai cigánydalok felhasználásával fél év alatt megírja El amor brujo (Bűvös szerelem) című művét, amit Madridban mutatnak be. Sajátságos módon a maga idejében ez a remekmű nem aratott sikert: mindössze 30 előadást ért meg. A zeneszerzőnek nem ez volt legelső találkozása a cante jondóval. az andalúziai népzene e különleges műfajával, amely elnevezésében a „mély énekre” utal, s valóban sötétebb, szenvedélyesebb a közismert flamenco dallamoknál. A Bűvös szerelem témája alapjában véve nem tragikus, de a részletekből, a tánc egyes mozdulataiból, egy-egy gazdagon ékesített dallamfrázisból mégis tragédia életre-halálra menő viaskodások, húsba vágó indulatok sötét pátosza árad. A bűvös szerelem utóbb hangverseny-szvit formájában lett ismert és népszerű.

De Falla pályáján a színpad vonzása és a zongorajáték iránt nem szűnő érdeklődése mindig párhuzamosan halad. A rövid élet komponálása idején ő maga zongoraversenyt nyert: A bűvös szerelem alkotásával egy időben zongoraversenyén dolgozik. A kompozíció befejezése meglehetősen elhúzódott, hiszen még párizsi éveiben kezdett hozzá — eredetileg Noktürnöknek nevezte a háromtételes darabot, amelynek végleges címe: „Éj a spanyol kertekben” lett*, műfaja pedig megoszlik a concerto és a szimfonikus költemény között. A három tétel egy-egy hangulatos zsánerkép a spanyol éjszakából: A Generalife-kertben; Tánc a távolban; A Sierra de Cordoba kertjeiben.

1916-ban Madridba érkezett Amerikából Gyagilev. A semleges főváros alkalmas volt arra, hogy benne találkozót adjanak egymásnak olyan művészek, mint Ansermet, Stravinsky, Massin. Gyagilev Madridban de Fallával is megismerkedett, aki ez időtájt újabb táncjáték tervével foglalkozott. Martinez Sierra szcenáriumot írt számára Alarcón A háromszögletű kalap című novellájából, amelyet korábban már Hugó Wolf is feldolgozott Corregidor című operájában. De Falla először pantomim formában komponálta meg a művet, amely 1917-ben nagy sikerrel került színre Madridban. A táncjáték ma ismert formáját Gyagilev társulata mutatta be Londonban. Ezt a szatirikus hangú, vidám fordulatokban bővelkedő történetet a táncra ingerlő ritmusok valóságos orgiájával dolgozta fel a zeneszerző. Fergeteges hatását hangverseny előadásra kiválogatott három tánca is híven megőrizte.

1919-ben, szülei halála után, de Falla végleg Granadába költözött. Itt írta legnagyobb szabású zongoraművét Arthur Rubinstein felkérésére. A Fantasia betica*, A háromszögletű kalap hangszeres ikerdarabja, méltó párja.

A zongora és a színpad két pólusának vonzása továbbra is bűvkörében tartja a zeneszerzőt, ám ekkoriban írt színpadi művei nem jutottak túl a kísérletezés, vagy a tervezés fázisán. Chopin témáit dolgozta fel „A lidérc” című vígoperában, amelyet ismét Martinez Sierra közreműködésével írt, utóbb azonban visszavont és nem bocsátott nyilvánosságra. Ravelhez hasonlóan, de Falla is operát akart írni Gerhardt Hauptmann Az elsüllyedt harang című mesejátékából, de ez a terve — akárcsak Ravelnek — nem valósult meg.

Granadában további alkotásaira nézve elhatározó jelentőségű volt találkozása Garcia Lorcával. Kettejük kapcsolata kölcsönösen ihlető és hasznos volt: a zeneszerző tanítványául fogadta a költőt, aki szenvedélyes buzgalommal tanulmányozta a népdalokat, — Lorca viszont megismertette de Fallát, a bábszínház ősi művészetével és páratlan lehetőségeket kínáló műfajával. Amikor Polignac hercegnő házi bábszínpada számára darabot kért, de Fallától, a zeneszerző a Don Quijote elévülhetetlen témáját választotta s azt kettős bábjáték formájában (színpad a színpadon) dolgozta fel. így jött létre egyik utolsó remekműve: El retablo del Maese Pedro (Pedro mester bábszínháza), 1922-ben. A darabot Sevillában hangversenyszerű előadáson mutatták be, a szerző maga vezényelt. Ezen az ősbemutatón a csembaló szólamát Wanda Landowska játszotta, akinek számára utóbb, de Falla nagyszerű csembalóversenye készült.

A harmincas évekkel a zeneköltő életében elkövetkezett a hanyatlás korszaka. Kényes idegrendszere a politikai viszontagságok megrázkódtatásaira különféle súlyos testi bántalmakkal reagált. 1938-ban oratóriumot kezdett írni(Cantata escénica címmel),** de alkotói vénájából nem tellett már a befejezésre. Argentínában hét nyugodt esztendő várt rá, megbecsülésben, békességben. Hetvenedik születésnapjának ünnepi előkészületei közben ragadta el a halál. Szülővárosában, a cádizi katedrális kriptájában helyezték örök nyugalomra.

MUZSIKA, 1976.XI.1. 11. szám.
 

*Remek darabok!

**Ez a mű, melyet Ernesto Helffter amelyet fejezett be, „Atlantida” címmel opera készült belöle, amit előadtak (és lemezre is felvettek), 1962.VI.18-án Milánóban, (La Scala Theater Orchestra & Chorus, vezényel: Thomas Schippers).

A szereposztás: Queen Isabella-Teresa Stratas; Pirene-Giulietta Simionato; Christopher Columbus- Gustavo Halley; Alcide-Roger Browne. 2 CD. (Később több felvétel is készült az operából). 

Ez azonban nem igazi opera, inkább kantáta ahol a főszerepet a kórus játssza. A zenéje is inkább ehhez a stílushoz áll közelebb.

(Megj., A.)

300   macskás 2020-11-14 12:36:23

300

299   Búbánat • előzmény298 2020-11-14 10:42:04

Átmásolom ide "A nap képe" topicba írt bejegyzésem - aktuálisan....

Most jött ki DVD-n, a Dynamic gondozásában. Világpremier-felvétel.  Már beszereztem...

Spontini: Fernando Cortez (La conquète du Mexique)

Dario Schmunck (Fernand Cortez), Alexia Voulgaridou (Amazily), Luca Lombardo (Télasco), Gianluca Margheri (Morales), David Ferri Durà (Alvar), Maggio Musicale Fiorentino, Jean-Luc Tingaud, Cecilia Ligorio

  • Release Date: 17th Apr 2020
  • Catalogue No: 37868
  • Label: Dynamic
  • 192 Min.
  • 2 DVD

Gaspare Spontini’s rare opera ‘Fernand Cortez’ is now available on DYNAMIC. Recorded in October 2019 at the Teatro del Maggio Musicale Fiorentino, this production is a WORLD PREMIERE VIDEO RECORDING of the first modern times performance of the original 1809 version.

298   Ardelao 2020-11-14 08:59:59

„A francia nagyopera atyja

150 éve hunyt el Gasparo Spontini (ma már 169 éve, megj. A.) - 175 éve mutatták be „Olympie” című operáját (ma már 194-éve, megj. A).

A többszörös hazacsere és az ezzel járó azonosulási nehézségek alaposan megbélyegezték a maga idejében nagyra becsült és számos társadalmi ranggal kitüntetett, napjainkban pedig elfelejtett mester, Gasparo Luigi Pacifico Spontini életét; olasznak született, francia állampolgár, majd porosz királyi udvari főzeneigazgató lett, mielőtt újra visszatért volna Franciaországba, hogy élete utolsó éveit szülőfalujában élje le teljes magányban.

Spontini 1774. november 14-én egy maiolati parasztcsalád második gyermekeként látta meg a napvilágot. Apjának elsődleges elgondolása - hogy fiából papot nevel - meghiúsult, miután a kis Gasparo tanítói síkraszálltak tanítványuk zenei tehetségének fejlesztéséért. Hovatovább, a tizenéves ifjú, az egyházi gyámságot lerázandó, elmenekült egy másik városba, rokonaihoz. Három évet töltött a nápolyi konzervatóriumon.

Az 1796. évi római farsang idején színpadi zeneszerzőként debütál az „Li puntigli delle donne” című farsettával. A „L’eroismo ridicolo” című operájának 1798-as nápolyi ősbemutatója Spontini bevallása szerint meghatározó jellegű volt a gyors sikereitől megittasult ifjú farsangi zeneszerző számára. Ezzel a dalművével keltette fel Cimarosa érdeklődését. Ez idő alatt fokozatosan az opera seria került figyelmének középpontjába.

Nemsokára azonban elhagyta Olaszországot, és Párizsba ment szerencsét próbálni. Mivel Cherubinivel ellentétben reálpolitikusnak bizonyult, csakhamar beférkőzött Napóleon és neje, Joséphine császárné kegyeibe: elnyerte a compositeur particulier titulusát. Az uralkodó nem sokat értett a zenéhez, de fölöttébb érdekelte a muzsikának a közönségre gyakorolt hatása. Innen számítódik Spontini élete legsikeresebb korszakának kezdete. Megismerkedik Étienne de Jouy librettistával (1764-1846), aki megírja számára „A vesztaszűz” szövegkönyvét, az első valódi komoly tárgyú operáét, amely a francia nagyopera alapkövének tekinthető. Szerencsére, Boieldieu, Cherubini és Méhul nem komponálta meg a témát, így a dalmű párizsi ősbemutatója vetélytárs nélküli diadalt jelentett Spontini számára. A La Vestale sikere máról holnapra Európa egyik legnagyobb komponistájává tette. Ez volt a francia grand opera hajnala, történelmi szüzséjével, súlyos, pompát és ragyogást árasztó díszleteivel. Azé a dalműé, amelyet Meyerbeer olyan ügyesen továbbfejlesztett, és az ifjú Wagner is annyira vágyódott megkomponálni.

A vesztaszűzben Spontininek sikerült egyesítenie az olasz és a francia nagyopera elemeit; a parlandó stílus az olasz áriákra emlékeztet, míg a nagy, tömör zenekari hangzások Cherubini és Méhul hagyományait tükrözik. Először hallható a francia opera történetében az együttes-finálék sodró erejű strettája, a Rossini-féle crescendo, valamint Gluck iskolájának nemes és egyenes-vonalú ünnepi klasszicizmusa. Napóleon és Joséphine a bemutatón rájöttek arra, hogy Spontini azaz ember, akit fölhasználhatnának a birodalom politikájának a népszerűsítésére. S két évre rá, 1809-ben császári megrendelésre elkészül a „Femando Cortez” című operája, amely ugyancsak osztatlan sikert aratott.

A császárság bukása után Spontini III. Frigyes Vilmos meghívására Berlinbe ment, és 1820-tól 1841-ig ott működött, mint porosz királyi udvari főzeneigazgató. Öntelt, zsarnoki természete ellenségek gyűrűjét vonta köréje, ezért végül is távoznia kellett. A Don Giovanni egyik előadása alatt a közönség föllázadt ellene, s a zenediktátornak le kellett vonulnia a karmesteri pulpitusról. Magatartására igen jellemző Wagnernek egy ifjúkori operájával kapcsolatban tett megjegyzése: „Mit remél, fiatalember, hogy komponálhat még? Ha római témát akar, ott A vesztaszűz, ha görögöt, ott az én Olympiem, ha spanyolt, ott van Cortezem, ha meg indiait, ott van Nurmahalom!”

Hiúságának, gőgjének növekedésével művészi fejlődése nem tartott lépést, A vesztaszűz színvonalát, sikerét egyetlen későbbi operája sem közelítette meg. Túlélte önmagát. Végül elfeledetten halt meg szülőfalujában 150 évvel ezelőtt, 1851.I.21-én (ma már 169-éve, megj. A.)

Főműve a köztársasági Rómát, a római szellem nagyságát dicsőíti. Ez a kor empire áramlatának megfelelt, s csak fokozta sikerét. Persze, egy Callas nagysága kellett ahhoz, hogy A vesztaszűz századunkban „feltámadjon,” ahogy erről ékes bizonyítékot nyerhetünk a dalmű 1954-es, Scalabeli évadnyitó előadása felvételének meghallgatásakor.

Az Olympie* is Spontini érett alkotásai közé tartozik. Nyitányát szerzője „kölcsönözte” a Cortez című operájából, mintegy előrevetítve Rossini híressé vált későbbi gyakorlatát. Kétféle változatát ismeijük a dalműnek: a német (1821) és a franciaverziót. Ennek volt az ősbemutatója Párizsban 175 évvel ezelőtt, pontosan 1826. február 28-án (ma 194 éve). „
 

FÜLÖP György

MAGYAR SZÓ, 2001.II.24. (58. Évfolyam, 45. szám) 

*

*Érdemes meghallgatni!

Spontini: Olympia

Olympia- Pilar Lorengar

Statira – Fiorenza Cossotto

Cassandro – Franco Tagliavini

Antigono – Giangiacomo Guelfi,

Hiérofante – Niccola Zaccaria

Hermas – Silvio Majonica

La Scala Orchestra & Chorus

Francesco Molinari-Pradelli – conductor

(Milan, June 6. 1966)

OPD-1395

2 CD 

**

297   smaragd • előzmény296 2020-10-06 17:59:10

A Zemplén Tv rövid tudósítása:

Lavotta János halálának bicentenáriuma emlékére rendezett zenetudományi konferencia

Bihari János: Lavotta sírjára (kesergő)

296   smaragd • előzmény294 2020-10-05 19:05:58

Magyar Zenetörténeti kérdések Lavottán innen és túl… címmel kétnapos zenetudományi konferenciát rendeznek, október 2–3. között Sátoraljaújhelyen és Tállyán. A Lavotta János halálának bicentenárium emlékére rendezett eseményen több jeles magyarországi szakember tart előadást Lavotta Jánosról és korának zenéjéről.

Videó-előzetes:

Zenetudományi Konferenciát szerveznek Lavotta János halálának bicentenárium emlékére

* A rendezvénysorozatról készült felvétel megjelenése is várható.

295   Ardelao 2020-09-29 09:36:26

43 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alexander Nikolayevich Tcherepnin (1899 - 1977) - Genealogy

Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin (Alexander Nikolayevich Tcherepnin), zeneszerző, zongoraművész és zeneteoretikus (Szentpétervár, 1899. január 21.- Párizs, 1977. szeptember 29.)

     Alexandr Nyikolájevics Cserepnyin Nyikoláj Cserepnyin zeneszerző és a Benoit művészcsaládból származó Maria Albertovna Benoit mezzoszoprán énekesnő fia. A petrográdi és a tifliszi konzervatóriumban tanult, majd 1921-ben családjával Franciaországba költözött, és tanulmányait a párizsi konzervatóriumban fejezte be. Oroszországban tanárai között volt Mihailovics Beljajev zeneszerző (A. K. Ljadov és A. K. Glazunov tanítványa), aki felkészítette Cserepnyint a petrográdi konzervatóriumba történő felvételre, Leokadia Kashperova, a híres zongoraművésznő (Anton Rubinstein tanítványa), konzervatóriumi professzora pedig Nyikoláj Alexandrovics Szokolov (N. A. Rimszkij-Korszakov tanítványa) volt. Ebben az időszakban Cserepnyint Alexandr Osszovszkij, a kiváló zenetudós mentorálta, aki Cserepnyin apjának a barátja volt.

     Cserepnyin korai művein Alexandr Szpengyiarov hatása érezhető. Közel álltak hozzá a «párizsi iskola» zeneszerzői (Honegger, Martinů és mások). Zongoraművészként az egész világon koncertezett, 1934 és 1936 között a Sanghaji Konzervatórium igazgatója volt. Sanghajban megismerkedett Li Xiang Ming kínai zongoraművésznővel, aki a felesége lett. Japánban is dolgozott (tanítványai között volt Akira Ifukube és Yoritsune Matsudaira japán zeneszerző). Később a kínai és a japán zenére is hatással volt. A háborús éveket Párizsban töltötte.

     1948-ban az USÁ-ban telepedett le, 1958-ban pedig amerikai állampolgárságot kapott. 1949 és 1964 között a chicagói DePaul Egyetemen tanított zeneszerzést. 1967-ben a Szovjetunióban – Moszkvában, Leningrádban és Tbilisziben - adott koncerteket.

     Fia, Ivan Cserepnyin (1943-1998) szintén zeneszerző lett, elektronikus zenét komponált.

     Cserepnyin munkásságára, aki aktívan merített az orosz, a grúz és a kínai zenei folklórból, jelentős mértékben hatott Sztravinszkij és Prokofjev. Négy operát írt (köztük az «ОL-OL»-t, Leonyid Andrejev nyomán, 1924-1925; a «Zobeida menyegzőjé»-t, Hoffmanstahl nyomán, 1929-1930; öt balettet (az 1923-ban komponált «Adjanta freskói»-t, amelyet a Covent Gardenban adtak elő Anna Pavlova részvételével, akitől a mű ötlete származott, 1937; további művei: «Trepak», 1937; «Shota Rustaveli», 1945; «A nő és árnyéka», 1948, Claudel nyomán; «A szakadék», 1949, L. Andrejev nyomán stb.; «Grúz rapszódia» csellóra és zenekarra (1922), négy szimfónia, sok kórus- és kamaramű.

     Cserepnyin kidolgozta saját elméleti rendszerét, a Cserepnyin-skálát, amelyet a «ZENEI NYELVEM ALAPVETŐ ELEMEI» (BASIC ELEMENTS OF MY MUSICAL LANGUAGE, 1944) c. könyvében ismertetett.
     Cserepnyin szerzeményeit Yo-Yo Ma, Alexander Rudin, Alexander Ivashkin adta elő. Műveit Rafael Kubelik, Charles Munch, Fritz Reiner vezényelte. A Szingapúri Szimfonikus Zenekar valamennyi szimfóniáját előadta, és felvette.

Forrás: Концерты с музыкой Александра Николаевича Черепнина в Москве

Bővebb információ a zeneszerző és zongoraművészről magyarul ITT olvasható.

Alexander Tcherepnin: Sonatine Romantique, Op.4 (1918)

294   smaragd • előzmény292 2020-09-22 19:02:40

MAGYAR ZENETÖRTÉNETI KÉRDÉSEK LAVOTTÁN INNEN ÉS TÚL...

Lavotta János hálának bicentenáriuma emlékére rendezett zenetudományi konferencia, Sátoraljaújhely Tállya, 2020. október 2 – 3.

          

Forrás: https://kemenyegon.hu/lavotta-janos-alakja-kemeny-egon-komaromi-farsang-cimu-daljatekaban-107

293   zenebaratmonika 2020-07-18 23:14:08

Budapesti Hírlap, 1930. 12. 30. egy érdekes cikke arról, hogy a legnagyobb magyar zeneszerők szinte mind Német Zeneszerzők Szövetségének tagjai voltak.

Ábrahám Pál és a német zeneszerzők szövetsége

A Budapesti Hírlap vasárnapi számában szóvátettük, hogy Ábrahám Pál, .a jelenleg külföldön tartózkodó jelestehetségű magyar operett-komponista kilépett a Magyar Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezetéből és hogy e kilépés bejelentése német nyelvű levél útján történt meg. Ábrahám Pál ma Becsből, ahol Viktória című operettjét pár napja mutatták be, telefonon felhívta a Budapesti Hírlap szerkesztőségét és nyilatkozott a kilépésre és a szóbanforgó levél németségére vonatkozóan. A nyilatkozatot alább közöljük, még pedig szívesen, mert a kilépés kétségkívül helytálló .. magyarázata mellett arról győződtünk meg, hogy az említett levelet németül nem Ábrahám Pál intézte, illetve fogalmazta meg a Magyár Zeneszerzők és Szövegírók Szövetkezetéhez, hanem hivatalos minőségben maga a német zeneszerzői szövetség.
Ábrahám Pál a következőket mondotta:
 Nemcsak én vagyok a német zeneszerzők szövetségéinek a tagja, hanem mindazok a magyar komponisták, akiknek külföldön szerepelnek a müvei. Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner, Lehár, Kálmán, Szirmai mind a német szövetség tagjai, mert a külföldi tantiemek beszedésére a német szövetségnek sokkal kiterjedtebb apparátusa van, s a különbözet igen jelentékeny összeget tesz ki.
— Ami a német levelet illeti, kijelenthetem, hogy a magyar zeneszerzők szövetkezetével mindig magyar nyelven leveleztem, — hiszen németül nem is tudok tökéletesen, — talán hat levelet is váltottam az ügyben, mindig magyarul , az utolsó levél a német szövetségbevaló belépőnyilatkozatot tartalmazta, s hivatalos jótállást kért a német szövetség részéről a magyar szövetkezettől esetleges tantiemlefogalások ellen. Ezt a levelet nem is én fogalmaztam, hanem a német szövetség, én csak aláírtam.
— Egyébként míg más külföldön élő magyar zeneszerzők állandóan idegen szövegírók könyveit zénésítik meg, én mindig magyar szövegre komponálok. Most is Földes Imrével dolgozom új operetten. A külföldi lapok, németek, franciák, spanyolok, angolok és svéded: kivétel nélkül magyar sikernek könyvelik el a Viktória sikerét, s én erre vagyok a legbüszkébb. Tíz évi nehéz küzdelemmel értem el ezt az eredményt; a további esztendők munkájával is csak a magyar zenekultúráért óhajtok dolgozni.

292   smaragd • előzmény290 2020-07-17 16:54:43

LAVOTTA JÁNOS 200

Az emlékévről a Bartók Rádió kétrészes műsorban emlékezett meg 2020 júniusában.

A fenti címmel rendezendő program előzetesét kaptam meg Dombóvári János úrtól:

LAVOTTA JÁNOS 200

2020. Sátoraljaújhely

  • október 2-án

18.00  Lavotta János Kamarazenekar Lavotta-estje

  • október 3-án

9.30 – 16.00 Zenetudományi konferencia a Városháza dísztermében

„Magyar zenetörténeti kérdések. Lavottán innen és túl”

16.30 Elek Szilvia és Kassai István Mosonyi-hangversenye

19.00 Pincelátogatás

  • október 4-én, Tállya 

A konferencia folytatása, koszorúzás.

 .

*

Lavotta János a "Komáromi farsang" című daljátékbanhttps://kemenyegon.hu/komaromi-farsang

291   Búbánat 2020-07-12 12:25:55

A kedves invitálásnak tettem örömmel eleget tegnap este, amikor elmentem Sirák Péter orgonaművész hangversenyére a budapesti Alcantarai Szent Péter- (ismertebb nevén: a belvárosi  - „pesti” – ferences) templomba, meghallgatni orgonajátékát; nem utolsó sorban a programra is kíváncsian, hiszen érdeklődésemet felcsigázta, hogy Liszt Ferenc szerzeményei közül is meghallgatható lesz kettő az előadásra kerülő művek között. Sőt egy orgonadarab magyarországi bemutatója is szerepel a programban!

Ez volt a hangverseny műsora:

Cl. Merulo (1533 – 1604): Toccata prima del 5° tono

Th. Babou (1656 – 1740): Fantaisie du Cornet

J. S. Bach (1685 – 1750): c-moll preludium és fúga, BWV546

Soós András (1954 - ): Tu es Petrus -  bemutató

L. Vierne (1870 – 1937): Les Angélus (op. 57), I. Au matin, II. A midi, III. Au soir (km.: Sirákné Kemény Kinga – ének)

R. Wagner – Liszt F.: Zarándokok kórusa a Tannhäuser c. operából

Liszt Ferenc (1811 – 1886) – B. Sulze: 13. zsoltár

A hangverseny végén a művészek megtiszteltek bennünket azzal, hogy lejöttek az orgonakarzatról, így módunk volt személyesen is kifejezni nekik köszönetünket, tapsainkkal előttük köszönve meg a kapott csodálatos zenei élményeket.

Az orgonakoncert a "Gergely Ferenc emléksorozat" keretébe illeszkedett a jubiláló Sirák Péter (70)  előadásával.

Sirákné Kemény Kinga

Soós András

290   smaragd • előzmény289 2020-07-11 11:41:00

George Gershwin hálála évfurdulóján, emlékére

A magyarországi szimfonikus könnyűzene meghonosítója: Kemény Egon

ZENÉS BESZÉLGETÉS KEMÉNY EGONNAL PÁLYÁJÁRÓL

Magyar Rádió 1967. Műsorvezető: Boros Attila    

"Boros Attila:         Milyen példa lebegett a szeme előtt, amikor meg akarta nálunk honosítani a szimfonikus könnyűzene műfaját?

Kemény Egon:     Annak idején óriási sikere volt, mint ahogy még ma is, Gershwin Rhapsody in Blue-nak, és ez a mű, illetve maga Gershwin munkássága volt az, amelyik bennünket is felajzott ilyen művek megírására.

Régi barátom, Losonczi Dezsővel azon törtük a fejünket, hogy hogyan lehetne Magyarországon is megteremteni a szimfonikus könnyűzenét. Ez a törekvésünk nem is maradt eredménytelen, mert annak idején írtam meg, 1936-ban a „Magyar szvit”-emet, amelyet Polgár Tibor vezényelt és a „Hullámzó Balaton tetején” jazz-parafrázist (1934), amely természetesen az akkori időkben megdöbbentően hatásos volt, azt hiszem, ha ma lejátszanánk nem volna annyira érdekes.”

* Kemény Egonra jellemző szerény vélelem..., jó lenne hallani a műveket.

289   Ardelao 2020-07-11 10:00:06

Aki a jazzt hangversenyképessé tette.

A New Yorkban elhunyt George Gershwin emlékére 

(1898.IX.26-1937.VII.11.)
 

A napokban New Yorkban elhunyt 39-ik életévében George Gershwin zeneszerző.

Gershwin a zene történetében úgy fog szerepelni, mint aki a jazzmuzsikát hangversenyképessé tette. Gershwin New Yorkban született s szüleinek semmiféle tehetségük a zenéhez nem volt. Ő maga azonban már 21 esztendős korában nevet szerzett a dalszerzés terén és „S w a n e e” című chansonja gyorsan népszerű lett. Ez a dal közel 100.000 dollárt jövedelmezett neki.

Ez-után a siker után meghívásokat kapott színpadi zene írására s csakhamar a Broadway leghíresebb komponistái közé tartozott. Igazi hírnevét azonban jazzszimfóniájával — „Rhapsody in Blue” — alapította meg. A világ valamennyi hangversenytermében diadallal játszották.

Gershwin az utóbbi években Fred Astaire és Ginger Rogers számára komponált különböző táncdarabokat. 1932-ben megkapta a Pulitzer-dijat.

Gershwin működése mindenesetre érdekes fejezete a zenetörténetnek, mert ő volt az első, aki a tánchelyiségek zenéjét át merte ültetni a hangversenytermekbe.

MAGYARSÁG, 1937.VII.24. (18/166)

288   smaragd 2020-06-29 16:47:57

LAVOTTA JÁNOS

Bartók Rádió   2020. június 29. 19.00

Évfordulók

200 éve hunyt el Lavotta János zeneszerző, hegedűművész

II./2. rész Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

(Ismétlés: szombat 9:30) https://mediaklikk.hu/bartok/

287   Búbánat 2020-05-13 13:28:12

MMA-portrék / A zene költője - Portréfilm Huszár Lajos zeneszerzőről

2020.05.13  10:30 - 11:25  Duna World (HD)

"Abban a zenében hiszek, amelynek emberi tartalma, költőisége, komolysága és súlya van. Idegenkedem a mutatós külsőségektől, a szórakoztatástól, a felszínes optimizmustól” – vallja ars poeticájában Huszár Lajos zeneszerző.

A művészi pályájáról készített portréfilm megpróbálja meglesni az alkotás pillanatait, miközben a kulisszatitkokba is kísérletet tesz bepillantást engedni.

Riporter-rendező: Mohácsi Szilvia

Szereplők:

Benedekfi István, Fülei Balázs, Homor Zsuzsanna, Karasszon Eszter, Klebniczki György, Megyesi Zoltán, Meláth Andrea 

286   Ardelao 2020-05-01 09:10:19

"HACSATURJAN EMLÉKÉRE

(1903.VI.6. – 1978.V.1.)


Halálhírét először a rádió közölte. Majd a napilapok röviden említést tettek legismertebb műveiről, felsoroltak néhány lexikális adatot, tehát a szokás, az illem, a kegyelet szabályai szerint megemlékeztek az eltávozottról.

Az élet kegyes ajándékának tartom, hogy a száraz adatok takarta embert — Aram Iljics Hacsaturjant — személyesen ismerhettem és sok-sok órát tölthettem társaságában. Megtisztelt azzal, hogy elmondta gondolatait a művészetről, az életről, a háborúról, a békéről. . .

Egy alkalommal a Szovjet Zeneszerzők Szövetségében hosszan tárgyaltunk, amikor felállt és javasolta, sétáljunk egyet és így beszélgessünk tovább. Néhány lépés és a Gorkij utcában voltunk. A beszélgetésből semmi sem lett, mert a többmilliós metropolis forgatagában lépten-nyomon felismerték, nagy tisztelettel, szívélyesen köszöntötték. Egy apa feléje intett, s láthatóan azt mondta a kisfiának: „nézd, ott jön Hacsaturjan.” Aram Iljics odament hozzájuk, nagy komolyan kezet fogott a kicsivel és megemelte előtte a kalapját.

Más alkalommal magával vitt a Nagy Színházba a Spartacus előadására. Amikor beléptünk a nézőtérre, a zsúfolt színház közönsége tapsviharba tört ki. s felállva ünnepelte a zeneszerzőt.

A jereváni opera a Gajane felújításával emlékezett meg 70. születésnapjáról. Személyesen láthattam, hogy a díszelőadás közönsége milyen megható kedvességgel, a déli emberek felfokozott hevületével, virágerdővel köszöntötte Örményország nagy szülöttjét.

Magnetofonszalagon őrzöm néhány gondolatát:
— Amikor Sibeliust, a finn zeneszerző-patriarchát kilencvenedik születésnapján köszöntöttük, s elbeszélgettünk vele, egyszer csak ezt mondta: van zeneszerző, aki az agyával komponál, van, aki a lábával, de sokan vagyunk, akik a szívünkkel. ... — én is Sibelius követője vagyok.

— Azt hiszem, minden zeneszerzőnek meg kell dolgoznia a maga egyéni stílusáért. Az a művészet, az a zene, amelyik nem egyéni és karakterisztikus, szerintem elmúlik, elpusztul. Csak az marad meg, ami eredeti és friss. En, ha komponálok, ezekre nem gondolok tudatosan, de csak azt írom le, amit sajátomnak érzek.

Zeneszerző-növendékeiről nagy szeretettel beszélt. Ö maga mindvégig hű maradt saját stílusához, de a növendékek egyéni stílusát hagyta szabadon fejlődni. Szenvedélyesen bizonygatta tanítványainak, hogy csak annak a zenének van létjogosultsága, amelyet a közönség megért, befogad.

Mély megindultsággal, könnyes szemmel emlékezett a második világháború éveire, az áldozatokra. Amikor felkértem, hogy a hősök emlékére írjon kantátát a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese részére, elvállalta. De a munka igen lassan, vontatottan haladt; akkor már nagybeteg volt.

Utoljára akkor láttam, amikor súlyos műtét után — kórházi betegágyát is otthagyva — autón kihozatta magát a Szovjet Zeneszerzők Szövetségébe, és átadta a kész partitúrát a következő ajánlással:

— ... Kantátámat mindazoknak ajánlom, akik átélték a háború iszonyatát. Jóllehet, már több mint 30 év telt el a háború óta, mégis mindannyian emlékezünk arra a tragédiára, amelyet a föld népei szenvedtek el a nagy világégésben. Szeretném, ha soha ilyen szörnyűséget nem kellene még-egyszer megélni.

Ezzel a kantátával emlékezem azokra a hősökre, akik életüket áldozták a világ békéjéért, azért, hogy ma az emberek élhessenek, alkothassanak és boldogok lehessenek.

Halálával nagy művész, nagy idők tanúja, egy felejthetetlen ember távozott el közülünk."
 

Görgei György

MUZSIKA, 1978.VII.1. (21. Évfolyam, 7. szám)

Aram Hacsaturjan* & Garai Gábor / Szervánszky Endre* - Hősök ...

Hősök emlékezete - Örök dicsőség a hősöknek

285   Ardelao 2020-04-13 09:36:56

PAPP VIKTOR EMLÉKÉRE

Mert innen hoztam, amit hoztam” – Ady Endre Zilahon

 1881.IV.13. Szilágysomlyó - 1954.V.10. Budapest

«139 évvel ezelőtt, ezen a napon született PAPP VIKTOR, a kiváló zenekritikus, zenei író és Ady Endre egyik legközelebbi barátja.

*

„A MÁSIK HÁZI CIGÁNY" Ady zenész barátja (részletek):

Csaknem száz éve már, hogy megjelent a Papp Viktor valceréhöz című vers a Nyugat hasábjain. Az egyetlen, amelyet Ady valaha zenéhez írt. A kézirat alján ez olvasható: „Ezt Viktoromnak írom, de ne mutassa másnak, míg mást és jobbat nem írok helyette.” A költő ugyanis imádta a valcert. Hetekig dudorászta, rabja lett a melódiának. A zeneszerző némiképp csodálkozott: miért lelkesedik Ady ezért a szerény valcerért? Aztán egyszer megemlíti: „Móricz Zsigáéknál éppen százszor kellett elzongoráznom a Bandi parancsából.” De vajon tudja-e valaki manapság, kinek a keringőjére írta Ady az édes-bús sorokat?

(SZÉKELY ILONA írása.) 

… […] Papp Viktor hegedűművész, zeneíró és zenekritikus a „másik” zilahi diák. Szilágysomlyón született, Ady három évvel járt fölötte a gimnáziumban. Révész Béla szerint: hű embere volt a költőnek, nemcsak borozótársa, de szolgálta Adyt dolgaiban, bajaiban, minden időben.[…]

… […] Papp Viktor gimnáziumi és jogi tanulmányai alatt képezte magát kiváló hegedűssé, már Zilahon is játszott az iskolai zenekarban. Ez a zenekar kedvelt találkozóhelye volt az öregebb diákoknak, akik méla érdeklődéssel hallgatták a Rossini-, Verdi- és Glinka-motívumokkal tűzdelt muzsikát. Ady is szívesen járt a próbákra, gyakran beült a másodhegedűs Papp Viktor mellé. A zenész barát lejegyezte róla: Ady Zilahon (is) rengeteget mulatott, sokszor át cigányozta az éjszakát, s Gyuri prímás egy-kettőre szívbéli cimborája lett. Énekhangja Adynak különben soha sem volt, s ha nótázott is, inkább csak szöveggel zenélt. A papok megtanították a kottára, de valójában nem értett a hangjegyek nyelvén. […]

…[…] Papp Viktor a költő halálakor (1919) a Nyugat hasábjain jelentetett meg egy írást, amelyben őszintén mesél Ady zenei ízléséről, szokásairól, s itt derül fény kettejük bensőséges kapcsolatára is. Megtudjuk, hogy Ady Párizsban ritkán járt hangversenyre, inkább a sanzonokat, kabarédalokat kedvelte.
A párizsi évek után Pesten talán kétszer, ha járt az Operában, a koncerttermeket pedig teljesen elkerülte. Reinitz Béla volt „házi muzsikusa”, számos versének megzenésítője. Valamelyik zongorás szeparéból hajnal felé mindig kihallatszott a Reinitz-féle Ady nótázás.

Adybandinak Papp Viktor volt a másik „házi cigánya.” Tizenöt éves volt, amikor először hegedülte el neki a Tell Vilmos nyitányát. Aztán évtizedeken át tartó muzsikálás következett. A birtokában lévő összes kottát eljátszotta neki. Ady gyakran Beethoven-szonátákat, Wieniawski-mazurkákat, Paganinit és Schubertet vagy éppen Mendelssohnt akart hallani, s többször előadatta Viktorral saját szerzeményeit is. Innen ered ez a bizonyos valcer.

Persze nem hagyhatjuk szó nélkül a cigányos mulatozást sem. A végeérhetetlen éjszakákon Ady követelte Viktortól, hogy nótákat játsszon, s megesett, hogy kivették a prímás kezéből a hegedűt. (Ha Papp Viktor hangszere a zálogban pihent.) Aztán volt idő, hogy Bandi még hevesebben vágyott zenére. Amikor Léda asszony eltűnt mellőle. „Összeragadt a kezem a cigányhegedű piszkától, de játszottam.”

„Csókolom a kis kezedet.” A halálba készülődvén ez a dal volt utolsó nótás kívánsága. Papp Viktor vette az olasz fát, s elhúzta neki.

 (A másik házi cigány 1954-ben hunyt el.) […]»

168 ÓRA, 2012.VIII.9. (24. Évfolyam, 32. szám)

284   Ardelao 2020-04-12 21:08:40

 

82 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Fodor Ivanovics SALJAPIN (1873-1938), minden idők egyik legnagyobb énekese.

*

Döbbenettel értesült a világ Saljapinnak, a nagyénekesnek váratlan haláláról. Kun Imre, aki éveken át volt Saljapin magyar impresszáriója, mondja a következőket:
— Saljapin halála csak azokat érte váratlanul, akik nem tudják, hogy másfél évvel ezelőtti betegsége, amely szintén tüdőgyulladás volt, már-már halállal fenyegetett. Saljapin, aki betegágyából szabadulása után hamarosan ismét hangversenykörútra indult, nevetve mondta nekem:

«Amint látja, velem az ördög sem bírt. Én voltam az erősebb.»

Körülbelül egy éve, hogy Saljapin ismét betegeskedni kezdett, s ha a betegség látszólag nem is volt túlságosan súlyos, és Saljapin állandóan vidáman beszélt is «elmúlt», betegségéről, szűkebb környezete jól tudta, hogy egészsége csak látszólagos és állandóan ott leselkedik mögötte a kikerülhetetlen vég. Saljapin nem akart tudomást venni egyre súlyosodó betegségéről és még a legutolsó időben is azzal a tervvel foglalkozott, hogy működésének ötvenedik esztendejét úgy fogja megünnepelni, hogy még egyszer európai turnéra indul. A turné elmaradt. Saljapin örökre elhallgatott.

 — Budapesten 1917-ben lépett fel először Saljapin a Városi Színházban. Szokatlanul nagy honoráriumot, 5000 dollárt kapott. Ezt a nagy tiszteletdíjat alig tudták egy-két városban megfizetni, Budapesten azonban elfogyott Saljapin előadására az utolsó jegy is a hatalmas színházban. A Faust Mefisztóját énekelte akkor Saljapin, aki a Mefisztón kívül a Sevillai borbélyban énekelte későbben Basilio és a Don Quichotteban a címszerepet. Az összes operák közül legtöbbször a Faustban lépett fel Budapesten Saljapin és a Bordalt valamennyi fellépésekor egymásután kétszer kellett elénekelnie.

— Hangversenyein aránylag keveset énekelt. Mindegyik hangversenyén összesen csak kétszer jött ki a színpadra, egyszer az első és egyszer a második részben. Sohasem énekelt tizennégy-tizenhat dalnál többet. Szokása az volt, hogy minden hangversenye előtt kinyomatta összes dalainak címét és szövegét. A hangverseny megkezdése előtt sohasem tudta, hogy a dalok közül melyiket fogja elénekelni s csak hangverseny közben döntött, hogy melyik szám következik. Ilyenkor előrelépett a színpadon és ö maga konferálta be soron következő dalát.
— Három évvel ezelőtt történt, hogy Budapesten keresztül utazott Bukarestbe. Sürgönyzött, hogy várjam éjszaka a pályaudvaron és vigyek magammal egy-két csomag magyar kártyát. Saljapin nagyon szeretett kártyázni, s nagyon szerette a magyar gyártmányú kártyákat, amelyeknek festett figurái különösen tetszettek neki.

— Nagyon szerette a minél több jövedelmet, maga is rendkívül sok pénzt áldozott barátaira, családjára, s mindenkire, aki segélyért fordult hozzá.
— Körülbelül hat éve, hogy ismét Budapesten hangversenyezett. Ugyanakkor itt tartózkodott Szergej Jarov vezetése alatt a Doni Kozák kórus. Megállapodtam Jarovval, hogy ő és az egész kórus kijön a pályaudvarra üdvözölni Saljapint. Még a kocsi lépcsőjén állt Saljapin, amikor felzengett a kórus üdvözlődala. Saljapin a dal befejezése után leugrott és sorra ölelte a kórus tagjait. Akkor láttam, Saljapin sírt.

— Néhány nappal ezelőtt influenzával szanatóriumba vitték, ahol a hirtelen fellépő tüdőgyulladás megölte. Sokszor hallottam tőle, hogy gyönyörűnek és felbecsülhetetlenül szépnek tartja az életet. Szeretett és tudott is jól élni. A haláltól nem félt.
 

(f.l.)

PESTI NAPLÓ, 1938.IV.14. (89. Évfolyam, 85. szám)
 

283   Ardelao • előzmény282 2020-04-05 21:37:52

Spohr: "Faust" - Große romantische Oper in drei Akten

Faust – Michael Vier

Mephistopheles – Eelco von Jordis

Graf Hugo – William Pugh

Kunigunda – Diane Jennings

Gulf – Ian Bric

Röschen – Claudio Taha

Kaylinger – Martin Eichwalder

Wohlhaldt – Drummond Walker

Wagner – Ulrich Neuweiler

Moor – Helmut Kegler

Franz – Drew Abbott

Sycorax – Maria Kowalik

 Chor und Extrachchor der Oper Bielefeld

Bielefelder Philharmoniker

Geoffrey Moull (Dirigent)

 CPO 2-CD

*

„Igazi zenetörténeti csemegével, Louis Spohr (1784-1859) Faustjával ismerkedhetett meg az elmúlt hetekben a bécsi Theater an der Wien közönsége. Spohr operája megelőzi Wagner, Schumann, Berlioz, Liszt, Gounod, Boito és Busoni Faust-témájú darabjait; az első teljes érvényű, ízig, vérig romantikus szemléletű Faust-megzenésítés. Cselekménye nem, vagy legalábbis nem kizárólag Goethe hatalmas művén alapul; a librettó írója - a bécsi lapszerkesztő, Josef Carl Bernard - inkább még a Sturm und Drang korszak Faust-feldolgo- zásaiból, a kora romantikus lovagregények és rémtörténetek mesefordulataiból merített.

Mindazonáltal Goethe tudott Spohr operájáról: zenei tanácsadója, Karl Friedrich Zelter - mellesleg a fiatal Felix Mendelssohn tanára volt - többször is elragadtatott hangon számolt be a költőfejedelemnek a darabról. Ám Zeiteméi nagyobb zenészek is szószólójává lettek Spohr Faustjának. A mű átkomponált recitativókkal ellátott, kései, 1852-es változatának németországi bemutatóját Weimarban például nem más vezényelte, mint Liszt Ferenc.

És jegyezzük meg: a beszélt dialógusos, első változat 1816-os prágai ősbemutatójának karmestere sem kisebb kolléga volt, mint Carl Maria von Weber.

Hogy Weber öt évvel későbbi, korszakos remeke, a Bűvös vadász mennyi mindent köszönhet a Spohr-féle Faust - és most Webert idézem – „sejtelmes szellemvilágának”, romantikus „színadásainak”, „bájtól áthatott teátrális és zenei hatásainak” vagy éppen a mű „egészét finom fonálként összetartó,” emlékeztető motívumainak, az a jó fülű kortársak előtt nem maradt titok. Spohr műve ugyanakkor azokat a mai operabarátokat is érdekelheti, akik tudni szeretnék: mi történt a mozarti Varázsfuvola és a Bűvös vadász között eltelt három évtizedben, a német operatörténet e látszólag eseménytelen, lappangó időszakában. Mai szemszögünkből nézve tudniillik ezeknek az éveknek a kietlen operai pusztaságában csak egyetlen faóriás zöldell, s ez Beethoven Fideliója. Ám míg a Fidelio a forradalmi Európa, a napóleoni kor csúcsműve, addig Spohr Faustja már a Szent Szövetség évtizedeinek művészetét, a romantikát harangozza be. Sötétség és fény, gonosz és jó a Fidelióban még élesen szétválnak; ugyanezek az ellentétpárok Spohr Faustjának lelkét már együtt és egyszerre feszítik.

A mostani, látványosan modern színre-állítás rendezője, Torsten Fischer is ezt a felismerést gondolta tovább, amikor Faustot és Mefisztót egymás alteregóiként képzelte el. Kettejük egy egészként való ábrázolása, összetartozásuk hangsúlyozása pedig még az ördög homoerotikus vonzalmait is magától értetődővé teszi. A bécsi Klangbogen fesztivál és a kölni opera közös produkciójában, Ralf Weikert vezényletével és kiváló nemzetközi énekes-szólisták közreműködésével létrejött, szenzációs előadás mindenesetre igazolta a régi megfigyelést, miszerint: a méltatlanul elfeledett remekműveket is csak az arra méltóknak érdemes újra felfedezniük. ... "

(NÉPSZAVA, 1999.IX.25., 127. Évfolyam, 224. szám.)

282   Ardelao 2020-04-05 12:33:22

LOUIS SPOHR EMLÉKÉRE (1784-1859)

"Jessonda" – Oper in drei Akten

Jessonda – Julia Varady

Amazih – Renate Behle

Daandau – Kurt Moll

Nadori – Thomas Moser

Tristan d’Acunha – Dietich Fischer-Dieskau

Pedro Lopes – Peter Haage

 

Chor der Hamburgischen Staatsoper

Philharmonisches Staatsorcheter Hamburg

Gerd Albrecht (Dirigent)

ORFEO 2-CD

Jessonda, WoO 53, Act I: Act I: Finale: Reiche, herrliche Natur (Jessonda, Amazili, Nadori)

281   Búbánat • előzmény280 2020-04-03 14:05:24

 Peskó Zoltán karmester-zeneszerző emlékére

(1937-2020)

Liszt Ferenc: Christus – oratórium

La cathédrale Saint-Louis des Invalides, Paris - 2011. október 22.

Gabriella Fodor, soprano
Lúcia Megyesi Schwartz, mezzo-soprano
Szabolcs Brickner, tenor
Róbert Rezsnyák, baryton
Krisztian Cser, basse

Avec la participation de Philippe Brandeis, titulaire du Grand Orgue de la Cathédrale Saint-Louis des Invalides
Chœur et Orchestre symphonique de la Radio de Budapest
Csaba Somos, chef de chœur
Zoltán Peskó, direction

Concert diffusé en direct de la cathédrale Saint-Louis des Invalides

(Fotó: illusztráció)

https://www.musee-armee.fr/en/interactive-map.html

Liszt - Christus Oratorio - 1. Weihnachts-Oratorium (Paris Anniversary Concert, 2011)

Religious masterpiece of Franz Liszt's music, the Christus oratorio was played October 22, 2011, for the 200th birthday of the Hungarian composer, in the Saint-Louis Cathedral Invalides in Paris and played simultaneously in ten cities of the world. Performed in Paris by the Choir and the Symphony Orchestra of the Hungarian Radio, conducted by Zoltán Peško, for the World Liszt Day.

 0:00 Einleitung

14:02 Pastorale und Verkündigung des Engels

21:38 Stabat Master speciosa

 32:52 Hirtenspiel an der Krippe

 45:45 Die heiligen drei Könige

Liszt - Christus Oratorio - 2. Nach Epiphania (Paris Anniversary Concert, 2011)

 0:00 Die Seligpreisungen

10:45 Das Gebet des herrn

17:52 Die Gründung der Kirche

23:48 Das Wunder

32:14 Der Einzug in Jerusalem

Liszt - Christus Oratorio - 3. Passion und Auferstehung (Paris Anniversary Concert, 2011)

0:00 Tristis est anima mea

 9:58 Stabat Mater dolorosa

 39:38 O filii et filae ~Easter hymn~

 42:24 Resurrexit

280   Ardelao 2020-04-03 08:22:55

 

PESKÓ ZOLTÁN EMLÉKÉRE (1937-2020)

 

Találkozás Peskó Zoltánnal

„POÉZIS ÉS SZENVEDÉLY”

Peskó Zoltán legutóbb a Magyar Rádió Zenekarát és Énekkarát vezényelte. Liszt Krisztus oratóriumának monumentális előadásával a Zeneakadémia közönségének érdeklődését két alkalommal lobbantotta lángra. Egy esti koncerten, majd az azt követő vasárnap délelőtt. Az elmélyülő, intenzív betanító munkának szokása szerint ezúttal is igen sok időt szentelt. Ennek a hatása meg is mutatkozott. A Krisztus partitúrájának szólamaival régóta összefonódott már. Rómában háromszor dirigálta, a Milánói Rádió (a RAI) zenekarával pedig nyilvános koncerten szólaltatta meg. A méreteiben is hatalmas, háromórás mű gigantikus érzelmi, drámai hevülete, romantikába hajló árnyaltsága, hangulati kifejezésének óriási színskálája magával ragadta áhítatosan figyelő hallgatóit. Az előadás időtartama mintha elsuhant volna. A Rádiózenekar Peskó Zoltán szuggesztív vezénylésével valósággal remekelt. A nagyszerű énekkar pedig (amelyet Sapszon Ferenc tanított be), ugyancsak tudása és képessége legjavával szólaltatta meg a mű szépséges poézisát és szenvedélyét. A szólisták: Andor Éva. Takács Tamara, Fülöp Attila, az igen jó formában éneklő Sólyom- Nagy Sándor és Polgár László.

— A művet indító szoprán szólót Peskó gyermekhangra bízta. A rádió gyermekkórusának egyik igen muzikális kislányáéra. Hogyan támadt ez az ötlete?

— A partitúra nem utal arra. hogy Liszt ezt a szólamot felnőtt- vagy gyermekhangra szánta-e. Én úgy érzem, hogy a gyermekhang a mondandó mélységesen őszinte alázatát fokozottabban érzékelteti.

— Liszt műveit Európa-szerte gyakran dirigálja. ...
— Lisztet nagyon szeretem. Sokszor olyasfajta érzés vetődik föl bennem, hogy valójában ő volt az első magyar európai zenész, s mi, akik külföldön élünk, mintha a dédunokái, sorstársai volnánk.

Peskó Zoltán Magyarországon végezte zenei tanulmányait. 1963-tól kezdve Petrassi, Ferrara és Celibidache irányításával dúsította tudását. Bázelban Boulez mesteriskolájában is új élményekkel gazdagodott. Karrierje tudvalevőn mind följebb ível. Legelőször 1983-ban vendégszerepeit nagy sikerrel idehaza. Mahler III. szimfóniáját dirigálta, az ÁHZ közreműködésével. A hazai élmények, az itthon tanultak eredményei ma is eleven részesei tevékenységének. Amikor beszélgetünk, nemrég érkezett vissza spanyolországi és olaszországi turnéjáról, amelyre az Állami Hangversenyzenekarral indult útnak. Fölkérésekor Ferencsik János még élt. Ö javasolta Peskót maga helyett a koncertkörútra.

— Az Állami Hangversenyzenekarral Spanyolországban és Olaszországban hét-hét hangversennyel léptek dobogóra. ..

— Spanyolországban a legnagyobb sikert Madridban arattuk. Három alkalommal játszottuk ugyanazt a műsort. A nézőtér, zsúfolásig megtelt lelkes, rajongó közönséggel. Olaszországban a velencei Teatro Fenicében fogadtak minket a hallgatók a legnagyobb szeretettel. A zenekart Európa legjobb együtteseinek a rangjához hasonlították. Én is úgy érzem, hogy a zenekar minden muzsikusa koncentráltan, kiválóan játszott, méltón a maguk becsületéhez, magyar voltukhoz. Bensőséges barátság szövődött közöttük. A zenészek kulturális érdeklődése meghatott: szabad óráikban nem az áruházakba rohangásztak, hanem járták a múzeumokat, ismerkedtek a városokkal. Ami pedig Jandó Jenő, a kiváló zongoraművész játékát illeti: engem is valósággal elkápráztatott.

— Most mar három nagy budapesti zenekart vezényelt. ...
— Az ÁHZ-n kívül ezúttal a Rádiózenekarral, tavaly az Operaházéval ismerkedtem. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy ha ezeket a zenekarokat anyagi és erkölcsi tekintetben jobban megbecsülnék, akkor a világ nagy együtteseinek szintjére emelkedhetnének. Nemrég Prágában dirigáltam a Cseh Filharmonikusokat. Bizony ott sokkal nagyobb anyagi és erkölcsi törődés övezi a zenekart, és a nemzetközi sikereikre való büszkeség csak erősíti ezt a szándékukat.

— Úgy tudom, Budapesten a Hanglemezgyárral is megint kapcsolatba került. …
— Kalmár László Hermes című kompozícióját rögzítettük szalagra. Mindenütt, amerre csak dirigálok, műsoromra tűzöm, vagy lemezre dirigálom az ország valamelyik kortárs zeneszerzőjének művét. Kötelességemnek hiszem a kor kultúrájával való foglalkozást, és ezt az elképzelésemet a társművészetekre is vonatkoztatom. Engem nemcsak karmesternek, zeneszerzőnek is képeztek idehaza. Nádasdy Kálmán véste örök emlékezetembe azt az elvet, hogy a dirigensnek követnie kell az alkotói folyamatot is. Nélkülözhetetlen számára, hogy megismerkedjen a hangszerek lehetőségeivel és az interpretáció problémáival.

— Járja Európát, szerepel a legnagyobb operákban, vezényli a legnevesebb zenekarokat. Most mire készül?
— Franco Donatoni az olasz kortárs zeneszerzők egyik legizgalmasabb és legbonyolultabb egyénisége. Az ő első operájának ősbemutatóját vezénylem a Milánói Scalában. Címe: ATEM. Mindeddig csak hangszeres műveket komponált, az opera műfajához és az emberi hanghoz nem könnyen közeledett. Barátságunk régebbi keletű. De mindaddig, amíg Velencében meg nem hallgatta Richard Strauss Az árnynélküli asszony című operáját, amelyet ott vezényeltem, nem mutatkozott hajlandónak opera írására. Richard Strauss remekmívű operája azonban elbűvölte és inspirálta. Az ATEM partitúrája és gondolatmenete szinte együtt lélegzik a pszichológiával, filozófiával, a jelképek különféle rendszerével. Nem könnyű, de örömteli feladatot ró a karmesterre. Az ATEM bemutatója után Bach Máté Passiójának szcenírozott előadására készülünk, a Scala produkciójában a milánói San Marco templomban. Hogy utána mi minden következik, annak a felsorolása terjedelmes volna. A jövő évad közepe táján, decemberben, a Rádiózenekarral Muszorgszkij Salammbójának budapesti bemutatójára térek vissza.

De mindaddig, jóformán szakadatlanul elmerül a munkában, sorra kerül Wagner Ringje is a bolognai operában. Száguld egyik feladattól a másikig.
 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1985.III.2. (29. Évfolyam, 9. szám)

279   Ardelao 2020-03-28 19:52:20

MUSZORGSZKIJ EMLÉKÉRE (1839-1881)

 

 

278   Ardelao 2020-03-26 09:50:34

Képtalálat a következőre: „césar cui”

César Cui (1835-1918)

        EMLÉKÉRE

25 Preludes, Op. 64

277   Ardelao 2020-03-24 07:21:09

ENRIQUE GRANADOS EMLÉKÉRE, AKI 104 ÉVVEL EZELŐTT,

TRAGIKUS KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT

– FELESÉGÉVEL EGYÜTT –

A TENGERBEN VESZTETTE ÉLETÉT

Enrique Granados - COMPLETE Twelve Spanish Dances, Op 37 no 1 to 12 (FULL)

Granados: Maria del Carmen, Preludio

276   smaragd • előzmény274 2020-03-22 10:49:18

(Köszönöm szépen, működik :-).)

275   Ardelao 2020-03-21 16:34:21

84 évvel ezelőtt hunyt el

ALEXANDER GLAZUNOV

274   Beatrice 2020-03-20 19:38:35

Azoknak, akik szeretnek régi újságokban, folyóiratokban böngészni: A vírushelyzetre való tekintettel április közepéig ingyenesen böngészhető az Arcanum Digitális Tudománytár, ami két évszézad magyar újságjait és folyóiratait teszi elérhetővé. További részletek itt.

273   Ardelao • előzmény271 2020-03-20 19:36:55

Gigli Budapesten

Beszélgetés a világhírű művésszel
(Saját tudósítónktól.)

 

Amikor a Gellért-szálló egyik lakosztályában a nagy énekesre várunk: egy alacsony, molett asszony lép be a szobába. Tipikusan kispolgári jelenség.
— A férjemet keresik? — mondja. —Subito. Azonnal...
És már kiáltja is:
— Beniamino! Beniamino!
— Che cosa? Mi az? — hangzik kissé bágyadtan, álmosan a szomszéd szobából.  

Aztán megjelenik az ajtóban egy középtermetű, egyszerű, tagbaszakadt férfi. Széles, barna arcán a két nagy, mélytüzű fekete szem dominál. Kék zakó van rajta, és szinte kiharsog ebbe a kékségből rosszul megkötött lila nyakkendője. Olyan egyszerű, annyira mentes minden póztól, hogy az ember nem is hinné, hogy: Gigli, a világhírű, a körülrajongott művész, Caruso utóda áll előtte.

— Ma délelőtt a trieszti gyorssal érkeztem Budapestre; — kezdi a beszélgetést. — Mihelyt leráztam magamról az út porát, autósétára indultam a városba. Mondhatom, gyönyörű város.

Szülőföldjéről, szülőfalujáról beszél azután. Onnan jött most Budapestre.
— Az apám harangozó volt; — mondja. — Képzelje el, hat gyermek: négy fiú és két lány. Bizony nem ment valami fényesen a dolgunk. Nekem is korán kellett kenyérkereset után látnom. Gyermekkorunkban mindnyájunknak szép hangunk volt, mind a négyen benne voltunk a Scola Cantorum iskolai énekkarában és gyakran énekeltünk a templomi kórusban. Egyszer aztán jelentkeztem egy énektanárnál, hogy mondjon véleményt hangomról.

— Tényleg van egy kis hangod, una certa voce, — mondotta és megveregette az arcomat.

— TaIán lehet belőle valamit csinálni. . . .

— Körülbelül 17 éves voltam, amikor végre a hangom határozott karaktert kapott. Addig contra-alto hangom volt, s most kiderült, hogy tenorista vagyok. Pár évvel később láttam hozzá komolyan a tanuláshoz. Négy és félévig tanultam és először Rovigóbam debütáltam. Mindjárt első fellépésemkor elég szép sikerem volt és aztán rohamosan emelkedtem. A római operában jól megálltam a helyemet, a közönség is szeretett, de tulajdonképpen Milano szentesítette meg hírnevemet. Hosszadalmas lenne részletesen elbeszélni énekesi karrieremet. 1920-ban leszerződtetett a New Yorki Metropolitan három esztendőre. Hét hónapot New Yorkban, hármat pedig Buenos-Airesben szoktam énekelni.

— És a kritika szerint ön az egyetlen méltó utóda Carusónak.
— Kérem, — mondja erre, — írja meg, hogy én nem vindikáltam magamnak ezt a címet. Gigli egyszerűen csak Gigli akar maradni, nem vár egyebet, csak azt, hogy az ő egyéni kvalitását is értékeljék. Egyébként, furcsa úgy-e, Carusót én soha nem hallottam énekelni.

Rendkívül kedves, közvetlen modorban mesél ezután élményeiről. Többek közt elmondja, hogy a „Márta” című operában olyan nagy sikere volt New Yorkban, hogy a közönség az opera híres románcát mindenáron meg akarta ismételtetni vele. Csakhogy a Metropolitan-ban szigorú igazgatósági rendelet tiltja az újrázást. De a közönség tovább tombolt és mégis csak meg kellett ismételni a románcot. Aminek az lett a szomorú következménye, hogy a dirigenst, aki ebbe belement, elbocsátották.

Végül egészen elérzékenyülve beszél a családjáról. Elmondja, hogy van. egy 13 éves lánya és egy 10 éves fia. New Yorkban is nagy háztartást vezet, gyermekei ott járnak iskolába, de a nyarat mindig lent töltik Recanatiban: a nagyanyjuknál.

Gigli kedden és pénteken énekel a Városi Színházban. Először a Toscában, aztán a Bohéméletben lép fel. Ma délelőtt szállodai lakosztályán tartottak házi-próbát.

8. ÖRAI ÚJSÁG, 1929.V.28. (15. Évfolyam, 118. szám)

 

272   Búbánat 2020-03-20 13:46:03

Budapesttől Buenos Airesig – Portré Pataky Kálmán operaénekesről

 /Tuska Borbála – papageno.hu/

2020. március 20

Pataky Kálmán tenor a két világháború közt élt magyar operaénekesek legkiválóbbjai közé tartozik. Tiszta csengésű, rendkívül kiművelt hangjával nemcsak a hazai, az osztrák és a német színpadokat hódította meg, hanem a tengerentúlon is beírta nevét az operatörténetbe.

271   Ardelao 2020-03-20 11:32:02

Képtalálat a következőre: „Gigli”

130 évvel ezelőtt született Beniamino GIGLI, minden idők egyik legnagyobb bel canto énekese.

 „Gigli Budapesten.

 A „világsztár” megérkezett, holott a hivatásos budapesti pesszimisták egészen az utolsó pillanatig kételkedtek benne, hogy Gigli, akit a világ legelső tenoristájának neveznek, „éppen Budapesten” törje meg a jeget, azaz „éppen Budapesten” énekeljen először azok közül az európai városok közül, amelyek nem tartoznak Itáliához.

Ám, — Gigli megérkezett, ebben semmi kétség, vasárnap délelőtt, a trieszti gyors hozta Budapestre, felesége, titkára, énekmestere és komornyikja társaságában. Bár egész udvartartással érkezett, csöppet sem gőgös ez a világhírű művész. Készséggel elmondja, hogy bizony igen alacsony sorból származik, sok küzdelmen, szenvedésen, nélkülözésen ment át, volt mesterlegény, pincér, urasági inas, amíg eljutott a dicsőségnek és gazdagságnak azokra az ormaira, amelyeknek magassága csak a New Yorki Metropolitan Opera művészének juthat osztályrészéül.

De itt sem mindenkinek, legfeljebb csak annak, akit Isten különös kegye olyan hanggal áldott meg, hogy Caruso elárvult trónszékét betölthesse. Gigli ma harmincnyolc éves, tipikusan olasz megjelenésű, életvidám, közvetlen férfi, óriási vagyon ura, amely vagyont, az első centtől az utolsó dollárig, mind csak annak az aranynak köszönheti, amelyet Isten a torkába adott születésekor. Irigylésre-méltó ember!”

PESTI HÍRLAP, 1929.V.28. (59. Évfolyam, 118. szám)

Ave Maria - Franz Schubert - Beniamino Gigli

270   Ardelao • előzmény269 2020-03-15 21:02:55

 

…[…] „Luigi Cherubini.

Róla általában két közhely szokott eszünkbe jutni, hatása Beethoven Fideliójára, azután az, hogy 1823 decemberében nem vette fel Lisztet a párizsi Conservatoire-ba, melynek akkor igazgatója volt.

Ha megkérdezhetnénk Beethovent, valószínűleg nem tagadná ezt a hatást, mert Cherubini valóban kiváló mester volt. Olasz létére mindazt tudta — sőt, egy kicsit korábban tudta —, amit a korabeli zenekaron meg lehet valósítani, a zenés színpadról nem is beszélve. Majd negyven évvel Cherubini halála után — már a Parsifal írásának idején — Wagner ezt mondta róla: „Valószínűleg a legnagyobb zenei építész volt... Kissé mereven szimmetrikus, de nagyon szép, nagyon szilárd. Ahányan voltak, Auber, Berlioz, elképzelhetetlenek nélküle.”

Ami pedig azt a felvételi ügyet illeti, szerintem Liszt nagyon jól járt, hogy nem lett a híres, intézmény növendéke. Következő évei, így ha szertelenebbek is, de szabadabbak is maradtak, a Conservatoire-ban vélhetőleg egy kevésbé romantikus Lisztté szelídítették volna.

Arról, pedig kevesen, tudnak, hogy két évvel az elutasítás után Cherubini tagja volt a Nagyopera művészeti vezetőségének, amely egyhangúan elfogadta a tizenéves szerző operáját, a Don Sanche-t, sőt, vezénylését az első karmesterre, Rodolphe Kreutzerre bízta. (Arra, akinek Beethoven híres szonátáját ajánlotta.)

Pedig Cherubini kegyetlen, igényes kritikus volt. Liszt meséli fél évszázaddal később, hogy Cherubini meghallgatva Hiller egyik szimfóniáját, csak ennyit mondott: Látszik, hogy nincs jobb dolga.”[…]

Zsoldos Péter,

Film Színház Muzsika, 1986.V.3. (30. Évfolyam, 18. szám)

269   Ardelao 2020-03-15 12:53:16

CHERUBINI: Symphony in D Major / Opera Overtures

A 178 ÉVE ELHUNYT CHERUBINI EMLÉKÉRE

268   Ardelao • előzmény266 2020-03-12 20:07:21

 

"…[…] A mosóci kastély minden nyáron sok vendéget látott fedele alatt, társadalmi és művészi kiválóságokat. Amióta a Mester elköltözött, a ház csöndesebbé lett, de nyaranként el-eljönnek barátai. S most lehalkult, de felejthetetlen napokat töltenek a házban, egy lelki nagyságban párját ritkító asszonnyal, a Mester méltó asszonyával.

A házban szinte meseszerű csendben, nyugalomban folyik az élet, az ember alig kaphat el egy-egy mozdulatot, röpke pillantást, — mégis megy minden magától. Tágas, nagy ebédlő, a háttérben lovagpáncélok és pálmacsoportok. Sárga ablaktáblákon át tűz be a nap a válogatott ízléssel megterített asztalra. Másik helyiség, benne spinét, a falakon ősök arcképe; dédanya zeneszobája ez, Menuette és Gavotte ölelkeznek itt egymással. Odébb a Mester zeneszobája. Nyaranként itt játszott egy-egy Beethoven-, vagy Brahms-szonátát világhírű művészekkel, de legszívesebben Bach Chaconne-ját szólaltatta meg. A teremsor végén aztán a legegyszerűbb szobácska, benne pianino. Nem egy művét alkotta Hubay Jenő ebben a kastélyban, amelyet határtalanul szeretett, de a kis szobában tartózkodott legszívesebben, pianinója mellett.

1938 nyara. Mélységes csend borul a kastélyra meg a parkra, messze a világtól és a fenyegető történéstől. A rádió néma, az újság olvasatlan. Az agyonhajszolt ember annyira fáradt, hogy nem is a boldogság után áhítozik, csak nyugalomra, lelke nyugalmára vágyik. — Különös vendégek váltják föl egymást. Ma Góth Sándor, a színész, Hubay szövegírója ül a szépséges park egy árnyas helyén, a háziasszonnyal és velem. Odább bölcsőben a grófnő unokája szendereg, meleg napsugarak védőn burkolják be. Míg szülei, a fiatal anya távoli hazájában, Norvégiában időznek, nagyanyja gondjaira van bízva. Góth kezében könyvecske, néha belepillant, aztán leír valamit. Szinte suttogva beszélgetünk s a színész írásmunkája közben is élénk részt vesz a társalgásban: lelkesen, érdekesen beszél a földi s a túlvilági életről. Testetlenül röppennek a szavak ide-oda, a fájdalom, a visszaemlékezés ad szárnyat nekik. Közben Góth — ezt csak utóbb tudom meg — Molière-t fordítja magyarra. Éppen csak úgy közben, s mégis kongeniálisan. Amióta felesége, egyben nagy színpadi szereplőtársa, meghalt, összes híres szerepeit, melyeknek visszfénye ott tükröződik arcán, egyetlen egyre cserélte át. Arra, melyet végigjátszani valamennyiünk sorsa: Góth is azt az utat keresi, mely a végesből a végtelenbe vezet. A lelkek finom tanulmányozója a misztikumra vetette magát. Minden szerep között a misztikusé az, melyben azt a bizonyos kezdetet és véget megsejteni kezdi: minden ember örökkévaló halandó. 

1938 nyara. Csak egy esztendő telt el Hubay Jenő halála óta. …[…]"

Neubauer Pál

 *

Részlet „Hubay Jenő, egy élet szimfóniája” című könyvéből.1941. (Megj., A.)

267   Búbánat 2020-03-12 11:54:03

Akárha egy zenetörténész fejtené ki a véleményét zenéről, librettóról a francia regényíró és művészeti kritikus:

Zola egy 1902-es fényképfelvételen

Émile Zola a zenéről

Zenevilág, 1903. január 6. (1. szám)

„Éltem alkonyán kezdtem érdeklődni a zene iránt, azután, hogy Bruneau Alfrédot megismertem. Ő egyike a legelmésebb, legszenvedélyesebb és leggyöngédebb zenebarátoknak, akit valaha ismertem. A zenedráma kérdésében mindennap újra meg újra csodálkozom azon a nagy befolyáson, melyet a jó szövegkönyv a zeneszerzőre gyakorol. Gounod halála alkalmából elolvastam mindazon cikkeket, melyek életének munkásságát bírálták s azt vettem észre, hogy a kritikusok azt a sok kudarcot, melyet Gounod a színpadon vallott, mindig a szerencsétlen szövegnek rótták fel. Pedig ez volt az a korszak, melyben a költemény csak ürügy volt a komponáláshoz.
Ma, midőn a zenedráma új alakban diadalmaskodik, lehetetlen fel nem ismerni a jó szöveg rendkívüli fontosságát. Meggyőződésem az, hogy több fiatal és tehetséges zeneszerző balsikerét csakis a szöveg rossz megválasztásának tulajdoníthatjuk. Azt hiszem, hogy a megzenésítendő drámában feltétlenül szükséges a logikusan indokolt milieu, a húsból és vérből való szereplők, egyszóval a cselekmény emberi volta; a zeneszerző egyedüli teendője azt kommentálni, az eseményeket zeneileg szemléltetni. Szóval, elsősorban minden e személyektől és a milieu-től függ; hiába pazarol a komponista óriási tehetséget, sosem fog érdeklődést kelteni, nem fog nagyot és igazat alkothatni, ha arra kényszerítik, hogy valószínűtlen cselekvénnyel, szív- és értelemnélküli bábukkal küzdjön.
Utóbbi időben gyakran vitatkoznak azon a lapokban, hogy a komponista és librettista miként osztozzanak a darab anyagi és erkölcsi sikerén. És úgy hallom, hogy a szövegírót csak kontárnak tekintik, kinek feladata a másiknak a dolgát elrontani. Csakugyan, úgy látszik, hogy mi sem könnyebb, mint egy operaszöveg megírása; annál is inkább,

mivelhogy verselés dolgában igen türelmesek vagyunk. Gondoljuk meg, hogy ezzel szemben mekkora a komponista munkája: a partitúra megírása hónapokat, némelykor éveket követel; aztán a hangszerelés, több mint ezer lap írott hangjegy. Az a gondolat, hogy a színháztól a librettista ugyanannyit kapjon, mint a komponista, igazságtalannak látszhatik. Másrészt a szövegek általában, — még a műsoron megmaradt operáknál is — olyan rosszak, hogy érthető az emberek csodálkozása, ha azt hallják, hogy a szöveg és a zene írója egyenlően osztoznak. De az is bizonyos, hogy az igazság végül mégis kiderül, mert csakis a komponista neve marad fenn.
Mégis, éppen az imént állítottam, mennyire ritka egy jó költemény; természetesen olyan szöveget értek, mely segíti a komponistát, a helyett, hogy hátrányára volna. Kérdezzük csak meg a fiatal zeneszerzőket és ők el fogják panaszolni gondjaikat és kétségbeesésüket, melyeket a jó librettóra való vadászat okoz, olyan librettóra,  amilyenről álmodnak és amilyent nem találnak. Tehát nem helyes, ha kicsinyeljük a szövegíró feladatát. Bármily szerény is az, kiváló fontosságú lesz abban a pillanatban, midőn az egész mű sikere függ tőle. Sajnos, erre elég példánk van; minden kárba vész, ha a költő nem támogatta a komponistát.
Úgy vélem, kissé gyermekes dolog a szövegíró és zeneszerző jogos osztályán vitatkozni. A kérdés legegyszerűbb megoldása az, hogy a komponista saját magának librettistája is legyen. Igen, az a meggyőződésem, hogy a zenésdráma mai alakjánál, a zeneszerző dalművéhez saját maga írjon szöveget.
Nem is bocsátkozom annak tüzetesebb tárgyalásába, hogy lehet-e másként.
Fontoljuk meg, a mit feljebb mondottam: a zene nem különálló dolog, hanem beburkolja a cselekvényt, egybeforr a személyekkel. Ezért lehetetlennek tartom, hogy a cselekmény és a személyek az egyik részről származzanak, míg életük és lelkűk forrása másutt legyen. Olyan szoros itt az összefüggés, hogy a műnek csakis egy alkotója lehet. Ha elképzelem egy zenésdráma alakulását, a cselekményt és a személyeket a zenével egybeolvadni látom. Hogy e gyermeknek, melynek egy feje és egy szíve van, két apja legyen, — e gondolat határozottan bánt... Ha a komponista már nem írja meg saját maga a szövegét, van még egy út, hogy azt mégis sajátjává tegye: ha a költőhöz oly barátság fűzi, hogy csaknem egy lélek vele.

Bizony nehéz a francia zenedráma sorsa! Egy olyan despotikus, mindenható szellem, mint Wagneré, szörnyen ránehezedik a következő generációra. Láttuk ezt irodalmunkban. Hugo, Lamartine és Musset után, úgy látszik, hogy a lírai költészet örök időkre kimerült. Fiatal költőink kétségbeesetten kínlódnak, hogy egy kis eredetiségre tegyenek szert. Éppen így a zenében a wagneri forma saját logikájában, teljességében és tökéletességében zsarnokként uralkodik, olyannyira, hogy azt gondoljuk, miszerint hosszú ideig nem teremtenek újat s oly kitűnőt. A tér el van foglalva és csak utánzatokat termel... Mióta Bruneau barátom megszerettette velem a zenét, némelykor elgondolkozom ezeken. Wagnert elhanyagolni gyerekesség volna. A mit ő meghódított, azt nekünk is meg kell szereznünk. Ő új formát teremtett s nekünk nem szabad visszafelé haladnunk s egy régebbit elfogadnunk. De a helyett, hogy az újabbnál megállnánk, elválhatunk tőle; a mi francia zenészeinknél ugyanez a megoldás. Semmisem mozdulatlan, minden indul és halad. Új mesterek fognak jönni, akik mellett Wagner elavul. Ne feledjük, hogy különböző nemzetek különböző műveket termelnek, még ha ugyanaz a teremtő szellem uralja is a világot. Én úgy képzelem, hogy a francia dalmű, megtartván a zenekar folytonos helyzetfestését, kommentálván a személyeket s nem juttatván nagyobb szerepet az éneknek, mint hogy az ész és szív kifejező eszköze legyen, fajunk szenvedélyességének, derűit genialitásának festésében fog nagyot és újat teremteni.  Zenedrámát látok, mely közvetlenül emberi, nem vész el az Észak homályos mitológiájában, hanem körünkben játszik s visszatükrözi a mi fájdalmainkat és örömeinket. Nem kívánok én frakkba, avagy munkásblúzba öltözött operát. Nem: elég, ha bábuk és képzelt színhelyek helyébe élő lényeket adnak elénk, kiknek örömében és bánatában osztozunk. Megkívánnám, hogy maga a szöveg lekösse figyelmünket, mint valami érdekfeszítő történet, melyet nekünk elmondanak. Öltöztessék bársonyba a szereplőket, ha úgy tetszik, de a bársonyban is emberek legyenek s az egész műben az emberiség hangja zengjen! Erről álmodom: a dalmű legyen emberi, anélkül, hogy a képzeletet túlcsigázza, vagy a misztikusát hajhássza. Egész tájunk keljen életre a műben, hol az emberiség szenvedélyeit, örömeit, bajait a zene magyarázza.
Ó zenészek! Remegtessétek meg szívünk húrjait, hogy könnyeink peregjenek, vagy
csengő kacaj fakadjon az ajkakon s oly nagyot alkossatok, hogy a szimbólumok piedesztálján pihenő kolosszus, Wagner is elsápadjon bele.. Zengjétek az életet, az élet örökszép dalát!“
*
Zola remek cikke, melynek nyomán a fenti kivonatos és szabad fordítás készült, 1893. novemberében jelent meg a Le Journalban. A cikket a múlt évben újra leközölte a nemzetközi zenetársaság folyóirata, elég szellemes, bár Zola soraival távolról sem vetekedő kommentár kíséretében. Hasznos szolgálatot véltünk tenni azzal, hogy a magyar olvasóközönség számára is megmentettük a feledés nirvánájából azokat az örökértelmű, lángésztől és hazaszeretettől duzzadó eszméket, melyek a fenti sorokban foglalván s melyekből a magyar zeneszerzők és szövegírók is bőségesen meríthetnek tanúságot.

Közli: Lazarus Margit.

266   Ardelao 2020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE

                    (1858.09.15.-1937.03.12.),

a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 

                            EMLÉKEZVE

Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”

Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...

265   Ardelao 2020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”

PABLO DE SARASATE (1844-1908)

Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:

„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.

Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.

Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.

Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.

Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”

Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.

HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)

*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!

Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen

Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy

264   Ardelao 2020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …

60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)

Dohnányi Ernőnél

Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.
— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.

A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.
A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.
A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...
S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.

— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.

— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.

— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.

— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.

— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.

— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.

— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”

LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.

Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32

263   Búbánat • előzmény259 2020-01-30 15:50:42

Kapcs. 259. és 239. sorszámok

Pótlás 

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat készült Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán, mérnök,  mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről, elsősorban Széchényi Imréről (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, január 20-án a második rész és január 27-én a harmadik rész. (19.00 és 19.30 óra között).

Visszahallgathatók az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

III/3. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-27_19-00-00&enddate=2020-01-27_19-40-00&ch=mr3

 

262   Ardelao • előzmény261 2020-01-24 21:43:22

 

NEMZETI SZÍNHÁZ

Pest, kedden, augusztus 3-án, 1869.
Mártha, vagy: a richmondi vásár.
Vig opera 4 felvonásban. Írta Friedrich Wilhelm Riese; fordította Szerdahelyi. Zenéjét szerzetté Flotow. Karnagy: Huber Károly. Rendező Böhm Gusztáv.

SZEMÉLYEK:
Lady Harriet Durham, a királyné udvarhölgye — Helvey Ilka.
Nancy, meghittje — Saxlehner E.
Lord Tristan Miklefort, rokona — Bodorfi.
Lyonel — Ellinger.
Plumkett, gazdag haszonbérlő — Kőszegi.
Richmondi bíró — Kaczvinszky.
Tanácsírnok — Perron.
Pitt Molli— Korcsekné.
Smith Poli— Haviné.    } pórlányok
Witt Betti — Szövési A.

Árusok. Haszonbérlők. Pórnők és leányok. Szolgák. Vadászok. Apródok. Nép.

FŐVÁROSI LAPOK, 1869.VIII.3.

261   Ardelao 2020-01-24 21:05:58

 

137 évvel ezelőtt hunyt el Friedrich von Flotow német zeneszerző.

 Akinek Liszt Ferenc örömében megcsókolta a fülét...

A „Márta” első magyar előadásának egyetlen élő szereplője
emlékeiről mesél. . .

Friedrich von Flotow Márta című vígoperáját újítja föl csütörtökön az Operaház. A Márta a régi Nemzeti Színházban került először színre magyar nyelven. A bemutató szereplői közül ma már csak özv. Cerri Gyuláné Saxlehner Emma* él. Az Ugocsa-utca egyik modern házában lakik. A „Bauhaus”- stílusban épült modem szobákban különösen hatnak a régimódi bútorok. De a nyolcvan-hatéves Saxlehner Emma asszony olvasóasztalán modern regények hevernek, egy német kötet, egy Zilahy-regény és egy Bókay- könyv. Századvégi fekete ruhája, botja, erős szemüvege levendulaillatot idéz a nagyasszony köré. A hajdani nagy alténekesnőre emlékeztető, kedvesen zengő hangon beszél az első Márta-elöadásról:

— 1867-ben mutatta be a Nemzett Színház Flotow Mártá-ját. Az első előadáson Pauli Richardné Markovits Ilka énekelte Mártát, a szopránszerepet, Nancyt, az altszerepet pedig én. Pauli Richard, a régi tenorista volt Lyonel és Kőszegi játszotta Plumkettet. A Nemzeti Színház főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. Fia, Erkel Gyula vezényelte az operát, Erkel másik fia pedig Sándor, a nagydobot verte a zenekarban. A karmesterek között volt Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja, s ha jól emlékszem, ő is vezényelte egy párszor a Mártát. Őszintén szólva, nem tudom megmondani, hányszor énekeltem Nancyt. Radnóthfáy intendatúrája alatt sokszor játszottuk Flotow víg-operáját, mindig nagy sikerrel.

— 1884-ben nyitották meg a mai Operaházat. A megnyitó előadáson Ortrudot énekeltem Lohengrinben. Nem-csak a Márta első szereplői közül, de az operai megnyitó előadás résztvevői közül is csak én vagyok még életben. A Márta operaházi bemutatójára csak tíz év múlva, került sor. Ezen az előadáson is én énekeltem Nancyt s azután még számtalanszor, míg Mahler igazgatása alatt aztán nyugdíjba nem mentem.

— A Márta örökké kedves emlékem marad. Ennél csak Liszt Ferenchez fűződő emlékeim kedvesebbek. Nagyon sokszor találkoztam Liszttel, énekeltem a dalait hangversenyeken, régi híres nagy banketteken. Liszt Ferenc sokszor kísért zongorán. 1869-ben mutatták be a Redout-ban, a mai Vigadóban Liszt nagy kantátaszerű szerzeményét, a 137. zsoltárt. Az altszólót én énekeltem. A hegedűszólót a nagynevű Reményi Ede játszotta a zenekarban. Az előadás után Liszt Ferenc felugrott, hozzám jött és elragadtatva, örömében megcsókolta a fülemet. Ezt sohasem felejtem el! Liszt azután is gyakran meglátogatott, ha Budapesten járt.
— Sok szomorú emlékem van és egy nagy boldogságom: a fiam, Cerri Károly és a menyem. Elégedetten, visszavonultan élek. Csak egy kívánságom volna: bár ne lenne tükör a világon. . . .

Holott erre a kívánságra Saxlehner Emmának semmi oka sincs, hiszen egyike a legbájosabb öregasszonyoknak. S még egy kis szomorúsága van a nagyasszonynak. Az Operaház csütörtöki Márta felújítását nem láthatja. Gyöngélkedik. Esténként már otthon a helye. Pedig nagyon kíváncsi lenne a fiatalokra. Orosz Júliára, az új Mártára és Gere Lolára, aki az ö régi szerepét, Nancyt énekli. . . .

—cent

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.I.23. (55. Évfolyam, 19. szám)

*Saxlehner Emma (1849-1938) operaénekesnő, zenepedagógus.

WIKIPEDIA (Megj. A.)

260   Ardelao 2020-01-21 20:31:54

 

LORTZING EMLÉKE

 

ÉPPEN MA, 169 évvel ezelőtt halt meg Berlinben ALBERT LORTZING német zeneszerző.

Első kisoperája a „Janinai Ali pasa” (1820) volt. Münsterben mutatták be a „Krisztus mennybemenetele” oratóriumát (1828). „A lengyel és gyermeke” (1833) már több német színpadot járt be. Sikert romantikus operái (A vadorzó -1842, Undine - 1845) hoztak számára.

„A fegyverkovács” című vígoperája bemutatója (1846) után Bécsbe karmesterként szerződtették. Fő műve a Nagy Péter cár történetét elmesélő „Cár és ács” (1837).

Érdeme, hogy a német népművet és mesejátékot a romantikus opera, a vígopera szintre emelte.

*

— Nemcsak a pietás vezérli most a németeket, hogy oly sűrűn látogatják meg Albert Lortzing sírját (Ez még 1899-ben történt, a „Fegyverkovács” akkori bemutatója alkalmából).

A roskadozó keresztet friss repkénnyel futtatják tele, melyet a megtérés és megbánás könnyei öntöznek sűrűn.

A nemzeti érzés, mely most hatalmas lángra lobbant a németeknél, Albert Lortzingot  is megmenti a feledéstől. Igaz német volt, minden érzésében s tettében. Ha nem is oly hatalmas erő lüktetett benne, mint Wagnerben vagy Weberben, úgy Lortzing működését, különösen nemzeti szempontból, alábecsülni nem lehet.

Ő volt az, ki a német vígoperát a kezdetleges tökéletlenségektől megszabadította s oly magas művészi színvonalra emelte, hogy a modernebb német vígoperák közül kevés vetekedik az övéivel. Nem volt az a világraszóló reformátor, mint Wagner. Tehetségében nem a drámai erő van túlsúlyban, hanem a kedvesség és egyszerűség. A mikor még neve alig volt ismeretes, sokan voltak, kik sehogyan sem tudtak megbarátkozni múzsájának termékeivel. Sem vígaknak, sem komolyaknak nem tartották, hanem, egyszerű keresetlenségénél fogva, inkább jelentéktelennek. Lipcsében, hol leghosszabb ideig tartózkodott, igen kevés barátja volt. A kevesek közé tartozott azonban dr. Fink, az akkori kritikus-gárda legkiválóbb tagja. Ez Lortzing munkásságáról külön tanulmányt írt, melyben a többek között Lortzing zenéjéről ezeket mondja:

„Nem akar mást, mint kellemesen szórakoztatni. A természetet a keresett fölé helyezi, s ezért a ritmus és dallamok egyszerű fonása által inkább tetszeni, mint feltűnni törekszik. Sehol sem banális, de sehol sem igyekszik túlzottan eredeti lenni. Az eredetiségre való törekvésnek is meg van az a káros hatása, hogy gyakran a tehetségtelenségnek palástjául szolgál. Szóval Lortzing zenéje egyszerű és természetes, ment minden külső máztól.”

Mikor egy-két dalműve osztatlan sikert aratott, akkor már elismerték Lortzing nagy tehetségét. És ki is tüntették a «bájos» jelzővel. Mindenütt csak a «bájos» Lortzingról beszéltek, de megélhetésre nem igen nyújtottak neki módot. Soha embert annyi bal- szerencse nem üldözött, mint ezt a művészt, ki gyakorta kénytelen volt nagy családjával éhezni.

Igaz színész-családból származott. Apja becsületes bőrkereskedő volt, ki különös gyönyörűséget talált abban, hogy vasárnaponként műkedvelői színpadokon felléphessen. Egy ilyen előadás alkalmával ismerkedett meg Peidel Zsófiával, ki szintén rajongott a színművészetért. A fiatalok megszerették egymást s elhatározták, hogy együttesen megvalósítják régi tervüket: színészek lesznek. A férfi a hősszerelmes szerepkört választotta, az asszony szubrett lett. S így vándoroltak egyik városból a másikba, mint egy vándor komédiástrupp tagjai.

Albert Lortzing 1801. október 23-án született. Egyetlen fiú volt, kis nővére, ki két évvel idősebb volt, mint ő, tizenegy-éves korában meghalt. A szülők azon voltak, hogy gyermeküknek jobb sora legyen, mint nekik. A lehető leggondosabb nevelésben részesítették. Az iskolai tanulmányokon kívül azonban, különösen ügyeltek arra, hogy zeneileg is kellőképpen képezze ki magát, a szülők vándorélete azonban gyakorta hátráltatta a fiút tanulmányaiban.

Különben is a gyermek nem-szívesen forgatta a könyveket, hanem csak akkor volt boldog, ha valamelyik kis szerephez jutott: a színpadra léphetett. Rajongó szeretettel csüngött szülőin, sok keserves könnyeket hullatott, mikor látta, hogy olykor esténként még a száraz kenyér is hiányzik az asztalról. Minden módot kigondolt, hogy szüleinek segélyére lehessen. Titokban partitúrákat adott ki, s mikor néhány garast összekuporgatott, vidáman adta anyjának.
— Itt van, anyuskám! Most talán valami meleg ételre is telik!

A viszonyok mind rosszabbak lettek, s Lortzing abbahagyva tanulmányait, maga is kénytelen volt, mint színész megkeresni kenyerét. Mint fiatal szerelmes lép fel, majd tenor-szerepeket is énekel. A sors ide-oda veti. A trapp végigjárja az összes kisebb városokat. Aachenben felismeri Lortzing tehetségét a kölni színház igazgatója, Eingelhardt. Magához veszi őt szüleivel együtt s mindent megtesz, hogy Lortzing nyugodtan dolgozhassék. Ezek voltak legboldogabb napjai. Az érzések szunnyadoztak lelkében, a gondolatok rajzottak fejében s csak alig várta a pillanatot, hogy papírra rögzítse őket. Nagy lelkesedéssel lát a munkának. Gyors egymásutánban írja az egyházi dalokat, de csakhamar észreveszi, hogy e dalok talentumának sehogy sem felelnek meg.

Akkortájban (1831-ben), az egész világ, rajongó érdeklődéssel követte a lengyelek szabadságharcát. Mindenki lelkesedett a kis nemzetért, mely hősies bátorsággal felvette a küzdelmet a hatalmas Oroszország ellen. Lortzing ügyes módon felhasználta ezt az osztatlan rokonszenvet s egy kis egyfelvonásos operát irt, melynek tárgyát a lengyel szabadságharc egyik epizódjából merítette. «A lengyel és gyermeke» (Der Pole und sein Kind) volt a címe s mikor 1833. január 4-én bemutatóra került, Lortzing ezt írta apjának:

„Soha annyi könnyet nem láttam, mint e kis darab előadásánál. Sírt a színházban mindenki.

S mikor a meghatottság kissé elmúlt, kitört a lelkesedés. Tomboltak, tapsoltak s én alig győztem megköszönni az elismerést.”

A rendkívüli siker természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotókedvét növelje. A színházi elfoglaltsága dacára maradt annyi ideje, hogy a múzsának is áldozhasson. A kisebb, egy-vagy két-felvonásos operák gyors egymásutánban követik egymást s mindegyik tetszik a közönségnek. Az önérzet mindjobban dagasztja Lortzing kebelét; érzi, tudja, hogy valami nagyobb mű alkotására van hivatva. Szövegkönyv után néz s jónak találja, hogy ismét a lengyelek életéből merítse tárgyát. Rövid idő alatt megírja a «Cár és ács» című operáját. A legszebb s legértékesebb művét. Azaz őszinte friss humor, mely Lortzing egyéniségét jellemzi, hatalmas, széles mederben buzog végig az operán. Nemcsak Németországban, de a külföldön is mindenütt a legnagyobb elragadtatással fogadják az operát. Még Oroszországban is előadják, De itt a cárból a cenzúra német nagyherceget formált.

Mennél jobban növekedett Lortzing, annál inkább növekedtek anyagi gondjai is. Az operái, a nagy siker dacára, alig jövedelmeztek valamit; a nagyobb színházak 60—70 tallért, a kisebbek 25—30-at fizettek az előadási jogért. Így Lortzingnak ugyancsak meggyűlt a baja, hogy nagy családját és szüleit eltartsa. Dacára annak, hogy Lipcsében magasztalják, kezébe ragadja a vándorbotot s megy mindenhová dirigálni, tanítani, csakhogy keressen. Mennyit dolgozott, fáradozott, azt könnyű elképzelni. Ez a cigányélet azonban még mindig nem lohasztotta alkotóerejét. «A vadorzó», «Undine», «A fegyverkovács» ezekből a vándorévekből valók.

A negyvennyolcas forradalmi évek azonban még ezt a szomorú helyzetét is rosszabbá tették. A színházi élet teljesen pangott s a legtöbb színház a tönk szélén állott. Ekkor Lortzing a hamburgi színháznál volt. A kiadásokat, ahol csak lehetett összevonták s egy szép napon Lortzing szerződését is felbontották. Nem is kapott többé szerződést.

„Színházba nem járok — írja ekkor egyik barátjának — de az emberek, kikkel találkozom, még mindig szánakozva néznek reám, mintha azt mondanák: «Szegény ördög, még mindig szerződés nélkül?» A zenekar tagjai s a többi emberek, kik eddig «karmester úrnak» szólítottak, most zavarba jönnek, ha köszöntőm őket, s azt felelik: Ah jó napot... izé úr!... Hisz a karmesteri cím már nem illet engem!”

Ez időtől fogva rohamosan hanyatlik Lortzing pályája. Tengődik, vállalkozik, próbálkozik siker nélkül. Végre az ivásban keres enyhülést és feledést. Egészsége erősen megromlik, s gyakorta panaszkodik fejfájásról, vértolulásról. 1851. január hó 20-án este holtfáradtan tér haza. Egész nap munka után nézett eredménytelenül. Szomorúan elkölti vacsoráját övéivel, s korán lefekszik. Reggel hét órakor halva találják ágyában.

Mindössze 49 évet élt.

Mélyen érző, igaz költőember volt. Nem méltányolták eléggé életében, most, halála után emelik számára a piedesztált. Igazi költő-sors. Míg élt: éhezett, nyomorgott, halála után nemzeti hőssé avatják. Mi haszna van már a szegénynek belőle?

A.

Régi folyóiratokból válogatva.

(Magyar Nemzet, Fővárosi lapok, Zenelap, Pesti Napló stb.)

259   Búbánat • előzmény239 2020-01-20 23:52:04

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat indult el Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről. (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, ma este pedig a második rész.

A harmadik, befejező részt jövő hétfőn,  január 27-én, 19.00 és 19.30 óra között hallgathatjuk meg.

Az első két rész visszahallgatható az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

 

258   Ardelao 2020-01-11 18:06:59

G L I È R E

145 évvel ezelőtt, 1875. január 11-én (a Julián naptár szerint: 1874. december 30-án) született Kijevben az apai részről német-belga, anyai részről lengyel származású  Reinhold Moricevics Glière (oroszul: Рейнгольд Морицевич Глиэр, ukránul: Ре́йнгольд Мо́ріцевич Гліер), születési nevén Reinhold Ernest Glier. Vezetéknevének írását - származására hivatkozva - 1900 körül Glière-re változtatta.

Keldis  „Az orosz zene története” című könyvében azt írja, hogy: „ […] Glière az orosz zene nagy nemzeti stílusának «utolsó mohikánja» volt, fáradhatatlan a tanításban és a komponálásban. A zeneszerzés mestere a zene valamennyi műfajában.

Nem szakad el az orosz klasszikus hagyományoktól Glière, aki Tanyejev, Arenszkij és Ippolitov-Ivanov tanítványa:  az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején tűnik fel több nagy zenekari darabbal (I. szimfónia, vonós-szextett és oktett). […]”

1891-ben a kijevi zeneiskolában tanult, ahol többek között Otakar Ševĉik hegedűjátékra oktatta. 1894-ben a Moszkvai Konzervatóriumban tanult tovább, ahol Tanyejev (ellenpont), Ippolitov-Ivanov (zeneszerzés), Arenszkij és Georgi Conus  (összhangzattan) tanítványa volt. 1900-ban diplomázott. Ezután tanári állást vállalt a moszkvai Gnyeszin Zeneiskolában.

Újra Keldist idézem: „[…] 1902-ben két magániskolában is tanít, amit Tanyejev szerez számára. Itt többek között Mjaszkovszkij és a 11 éves Szergej Prokofjev is a tanítványa lesz. 1905-1908 között Berlinben is dolgozik. Visszatérve Moszkvába, ismét a Gnyeszin Zeneiskolába megy tanítani.

A fiatal zeneszerző, egyszerű és világos melodikai szerkesztéssel, zenéjének határozott nemzeti jellegével, a formaadás és a kifejezés nagy művészetével vonja magára a figyelmet. Az I. szextettért Glinka díjat kap. A nemzeti kolorit és a népdalhoz való közelség jellemzi későbbi alkotásait is, melyekben az „Ötök” alkotó útját követi: ilyen a 2. vonósnégyes Op. 20 (1905), a II. szimfónia Op. 25 (1908).

Az «Ilja Muromec» című hatalmas és dekoratív III. szimfóniában, Op. 42 (1911) az orosz nemzeti eposz nagyszerű hőseit, ezek egészséges, céltudatos és életerős jellemét állítja szembe a modernista művészet cikornyásságával és beteges dekadenciájával. Glière a népi élet témáit néha passzívan, szemlélődően fogja fel, de művei tartalmát és kifejezési eszközeit tekintve alapjában véve haladó és realista marad.

1913-ban tanárnak nevezik ki a kijevi zeneiskolába. amelyet egy évvel később konzervatóriumi szintre emelnek. Ekkor elnyeri az igazgatói állást is.

Egészséges realizmusa lehetővé tette, hogy a Nagy Októberi Forradalom után azonnal aktívan bekapcsolódjon a szovjet zenekultúra fejlesztésébe és megtalálja a helyes utat az új hallgató-tömeg kielégítésére. […]”

Életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Glière az, aki nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot, sőt, a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. 

1920-ban Glière Moszkvába költözött, ahol a Moszkvai Konzervatóriumban 1941-ig tanított.

Több neves tanítványa volt, többek között: Alekszandrov, Hacsaturian, Davidenko, Moszolov. Néhány évig a «Proletkultur» szervezetében is dolgozott, mint oktatási népbiztos.

Ez a "közepes tehetségű" zeneszerző a harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája elképesztő (három Glinka-díj, Munka Vörös Zászló Érdemrend, három-három Lenin- és Sztálin-díj, népművészeti díjak [pl. szovjet, üzbég, azeri] stb…).

Művei közül említést érdemelnek: a már szóba hozott III. szimfónia (Ilja Muromec), Hárfa-versenye (Op. 74, 1938), Kürtversenye zenekarra (Op. 87, 1951), több, a Vörös Hadsereg részére írt katonaindulója, továbbá Hegedűversenye (Op. 100, 1956), kamaraművei (vonósnégyesek, oktett), zongoradarabjai, operái (pl. Rachel, Op.81 /1942-43/), balettjei (pl. Bronz lovas, Op. 89 [1948-49]; Taras Bulba, Op.92 [1952]), dalai, koráljai, kantátái és filmzenéje.

A szovjet rendszer nagy becsben tartotta Glière-t. 75. születésnapján (1950-ben) nagy ünnepséget tartottak a zeneszerző tiszteletére. Műveiből összeállított hangversennyel üdvözölték a „kitűnő szovjet zeneszerzőt”, aki – mint írták – kiváló őrzője az orosz zene legjobb hagyományainak. Különösen a szovjet balettzene terén alkotott nagy értékűt.

(A Szabad Nép nyomán, 1950.I.22.)

Glière 1956. június 23-án – 81 éves korában – hunyt el, Moszkvában.

Reinhold Glière : String Quartet No. 1 in A major Op. 2 (1900)

257   Ardelao 2020-01-11 12:57:47

KALINNYIKOV

154 évvel ezelőtt, 1866. január 13-án született, és 119 évvel ezelőtt, 1901. január 11-én*  hunyt el és Vaszilij Szergejevics Kalinnyikov (Васи́лий Серге́евич Кали́нников) orosz zeneszerző.

Kalinnyikov annak a generációnak sarja, mely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül. Zenei képzésben Moszkvában részesült, ahol Iljinszkij** és Blaramberg *** voltak mesterei. 25 éves korában a moszkvai Kis Színház és az Olasz Színház vezető karmestere, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra késztette, hogy lemondjon állásáról és délvidékre költözzék. Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Előbb egy kantátával (Johannes Damascenus) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898) és Párizsban (1900) is nagy sikerrel játszottak.

Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd illusztráló zenét Tolsztoj Boris cár-jához.

Súlyos betegségének a Krím-félsziget enyhe klímája sem használt, és fiatalon halt meg, alig 35 éves korában.

Forrás: A ZENE 1936. évi 11. száma

 

*más forrás szerint: 1900. december 29-én

** Alexej Alexandrovics Iljinszkij (1859-1920), zenetanár és zeneszerző

 ***Pavel Ivanovics Blaramberg (1841-1907), zeneszerző, író

 

Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture

256   Búbánat 2019-11-12 15:08:09

STUDIO ANTIKVÁRIUM

44. árverés

2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 17:00 - 2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 22:00

[Kézirat.] Falk Géza: Mózes című publikálatlan oratóriumának eredeti, kézzel írt, teljes partitúrája.

 

https://axioart.com/tetel/-kezirat-falk-geza-mozes-cimu-publikalatlan-oratoriumanak

KIKIÁLTÁSI ÁR:

60 000

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

Budapest, 1929. Kéziratos kotta. [6] + 152 + [2] + 159 [helyesen 160] + [2] + 59 + [1] p. Folio.


A szerző által írott címlap szövege: „Mózes. Oratorio – opera. 3 felvonás 8 képben. Írta: Falk Géza. Szövegíró: Vágó Géza.

"Komponáltam 1928 II/2–III/18 és 1929. I/10–III/18 között. Hangszereltem: 1928. IV/11–V/28 és 1929 III/20–IV/12. között.”

Falk Géza (1899–1945) zeneszerző, zenepedagógus, számos ismeretterjesztő könyv szerzőjének eddig publikálatlan oratóriuma a hagyománynak megfelelően ószövetségi tárgyat választ. A teljes zenekari kíséretet, a szólisták és a kar szólamát rögzítő kottajegyzetek a J. E. & Co. cég Protokoll Schutzmarke feliratú, előre nyomtatott kottalapjaira készültek. A kézirat (a teljes hangszerelésen kívül) rendezői utasításokat is tartalmaz. A mű kiadásának egyetlen nyoma van, a Révai Lexikon 1935-ben kiadott 21., kiegészítő kötete elkészült műként említi meg a művet, de sem nyomtatásáról nem tud a könyvészet, sem előadásáról a zenetudomány.

Korabeli, aranyozott, kissé sérült gerincű félvászon kötésben, alsó sarkain apró kopással.

aukció időpontja:

2019. 11. 21. csütörtök 17:00 - 2019. 11. 21. csütörtök 22:00

aukció helyszíne:

Kódex Kulturális Központ (Volt OFI, Volt Apáczai Kiadó) | Budapest VIII., József krt. 63.

kiállítás helyszíne:

1139 Budapest, Petneházy utca 34-36.

kiállítás ideje:

2019. november 11-től 20-ig | hétköznap reggel 10 és 18 óra között

255   Búbánat 2019-05-20 16:01:31

KÖZPONTI ANTIKVÁRIUM

150. könyvárverés

2019. 06. 07. PÉNTEK 17:00

56. tétel

Bartók Béla (1881-1945) zeneszerző három autográf levele Hubay Jenő (1858-1937) hegedűművész, zeneszerzőnek.

KIKIÁLTÁSI ÁR:

1 500 000 HUF

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

A két világhírű komponista 1902-ben ismerte meg egymást. Bartók ekkor játszotta el a Zeneakadémián Richard Strauss "Ein Heldenleben" című darabját, kotta nélkül. Édesanyja egyik levele szerint ezután "vacsora közben Hubay egy toasztot mondott a legfiatalabb művészre". Nem sokkal később Bartók is megemlíti Hubayt egyik levelében: "Arányi Adila mesélte, hogy engem oly roppantul dicsért Hubay az ő órájukon, mint még soha senkit. Valósággal rajong." Tételünk három levelet tartalmaz, melyeket Bartók írt Hubaynak. Ezeket sem a Demény János által szerkesztett levelezés, sem az interneten kereshető Bartók Archívum nem ismeri. 1. Szabadkozik, hogy nem mehetett az "alakuló ülésre". Utóbbi kifejezés egy szervezetet feltételezne, melynek Hubay és Bartók is tagja volt, ám sokkal valószínűbb, hogy egy zeneakadémiai ülésről van szó. A keltezésből megállapítható ugyanis, hogy a levél 1907 májusa és novembere között íródott, abban az évben, mikor Bartókot zongoratanárrá nevezték ki; Hubay a hegedűtanszakot vezette az intézményben. 2 beírt oldal. Kelt: Rákospalota, Mária u. 15., (1907.) 2. Kottákról és egy előadásról ír benne. Nem érti a zenekar elégedetlenségét, úgy érzi ugyanis, hogy "a szólamok tökéletesen rendben vannak". A darab, amiről szó van, minden bizonnyal az op. 1-es Rapszódia zenekarra és zongorára. Ennek budapesti bemutatója — ahol Hubay vezényelt — 1919. XI. 15-én volt. 3 beírt oldal. Keltezés nélkül. 3. Szabadkozik, hogy személyesen nem tud megjelenni, valamint kéri Hubayt, hogy a mellékelt kérvényt terjessze fel a minisztériumba. Ez a melléklet több dolgot is takarhat. Egyrészt szó lehet arról a kérvényről, melyet a kultuszminiszterhez nyújtott be ekkortájt, kérvén, heti 15 óra tanítás helyett engedélyezzen 8 órát, illetve rendezni kívánja a népzenei gyűjtések költségeit. De az is elképzelhető, hogy egy egyszerű szabadságolási kérelemről van szó. 1 beírt oldal. Kelt: Bp., 1919. XII. 16. (Vikárius László szíves közreműködésével.)

 

aukció időpontja:

2019. 06. 07. péntek 17:00

aukció helyszíne:

Festetics Palota (Andrássy Egyetem), 1088 Budapest, Pollack Mihály tér 3.

kiállítás helyszíne:

Központi Antikvárium, 1053 Budapest, Múzeum krt. 13-15.

kiállítás ideje:

2019. május 27 - június 6. hétköznap 10.00 - 18.00 óráig

 

254   Ardelao 2019-05-18 13:06:28

GOLDMARK KÁROLY (1830-1915) EMLÉKÉRE:
 

RADIÓ KÖZVETÍTÉS:

 

A Székesfővárosi Zenekar  Goldmark centenáris-hangversenye,

A Pesti Vigadó Nagyterméből                               

Közreműködik Némethy Ella, a magyar királyi Operaház művésznője, felvinci-Takács Alice hegedűművésznő és Szedő Miklós operaénekes.

Vezényel: Bor Dezső karnagy.

 

1. Tavasszal — nyitány

2. A Sába királynője című operából a kerti jelenet (Némethy Ella)

3. A-moll hegedűverseny (Takács Alice)

4. Sakuntala — nyitány

5. a) „Merlin" című operából ária

5. b) „A Sába királynője" című operából ária (Szedő Miklós)

6 . A-dúr Scherzo op. 45.

 

ESTI KURIR, 1930. április 5.

253   Búbánat 2019-04-13 22:11:46

W. A. MOZART: L’oca del Cairo ossia Lo sposo deluso

ORIGO2019.04.13. 09:55

Ókovács Szilveszter írása az Origónak.

Bevezetés

Mit nem adna azért a világ zenei közvéleménye, a „szakma”, a művésztársadalom és a közönség is, ha kiderülne, hogy Wolfgang Amadeus Mozartnak, a sírnivalón korai és érdemtelen halált halt géniusznak egy vadonatúj – hisz szinte ismeretlen –, érett korszakában írott operáját tárják elé? A szenzáció márpedig küszöbön áll: két, 1783 nyarán, illetve ’83 és ’84 fordulóján keletkezett operatöredék figyelmes összeillesztésével kilencvenpercnyi elsőrangú mozarti muzsika perdül elénk. Az egyik alkotás a L’oca del Cairo, vagyis A kairói lúd c. töredék, a másik a Lo sposo deluso, azaz A rászedett vőlegény.

 A bocsánatos bűnű, hisz végső soron a zeneszerző művének feltámasztását, bemutatását szolgáló „műtétet” több okból lehet és kell is végrehajtani. Alábbi tanulmányunk hivatott az indoklást feltárni, és a képlet dramaturgiai életképességet bizonyítani. Most csak néhány alapvető címszót emelünk ki:

 -         cselekmények azonos jegyei;

-          szerepek összecsúsztathatósága;

-          keletkezési idejük egybeesése (stílusazonosság);

-          belső, szervült kapcsolataik megőrzésének lehetősége;

-          a művek kiegészíthetőségének és játszhatóságának ezen egyedüli módja.

A csoportos összeillesztés, szólampótlás után még a cselekmény apróbb, hiányzó dialógusláncszemeinek megírása, korabeli olasz operaversbe fordítása, valamint ezekre secco recitativók komponálása következik, Mozart legközelebbi munkája, a Le nozze di Figaro fordulatai, mintája alapján.

 A kész mű a próbaüzemű, avatás előtt álló Eiffel Műhelyház első premierjeként kerül közönség elé, ekkor készül hang- és televíziós felvétel is belőle.

[...]

252   Ardelao • előzmény251 2019-01-04 15:38:03

Később a „Muzsikus életem krónikája” című könyvében Rimszkij-Korszakov így örökíti meg a Beljajev-kör történetét:

Rimszkij-Korszakov emlékei Beljajevről:

           »[…] Szentpétervárott – egy koncert alkalmával – odajött hozzám egy magas, jó megjelenésű úr, akivel ismételten találkoztam, de személyesen még nem ismertük egymást. Bemutatkozott – Mitrofan Petrovics Beljajevnek hívták – és engedélyt kért, hogy valamennyi próbán jelen lehessen. Beljajev szenvedélyesen szerette a zenét, el volt bűvölve Glazunov szimfóniájától, amikor az Ingyenes Zenei Iskolában először játszották; kifejezetten emiatt utazott Moszkvába. Ekkor kezdődött nagyjelentőségű ismeretségem ezzel a kiváló emberrel, aki később fontos szerepet játszott az orosz zenében. […]   

             A zenéért, főleg a kamarazenéért odaadóan rajongó Beljajev már régóta minden péntek este maga köré gyűjtötte szenvedélyesen kvartettező barátait. Ő maga is brácsázott, és szorgalmasan kivette részét a kvartett-játékból. Estéiket rendszerint egy Haydn vonósnégyessel kezdték, azután áttértek Mozartra, később Beethovenre és végül valamilyen Beethoven utáni kvartettre. Mindegyik szerző kvartettjét a művek sorrendje szerint vették elő. Ha az egyik pénteken Haydn első kvartettjét játszották, akkor a következőn a második került műsorra. Miután így eljutottak az utolsó kvartettig, újra kezdték az elsővel. 1883-84 telén a „beljajevi péntekeknek” egyre több látogatójuk lett. A kvartett szokásos tagjain – Gelbke doktoron, Gesehus professzoron, Ewald mérnökön és Beljajeven – kívül Glazunov, Borogyin, Ljadov, Dütsch és sokan mások is látogatták az estéket.

          Én is eljártam Beljajev pénteki kamaraestéire. Az esték igen érdekesek voltak, Haydn, Mozart és Beethoven korai vonósnégyeseit elég jól játszották. Az újabb vonósnégyeseket már gyengébben, sőt néha igen rosszul, noha a kvartett tagjai nagyon jó kottaolvasók voltak. Attól kezdve, hogy körünk tagjai is megjelentek a „péntekeken”, a társaság műsora bővült: a legújabb időkben írt vonósnégyesek is műsorra kerültek. Amikor Szasa Glazunov megírta első, B-dúr vonósnégyesét, Beljajev pénteken kipróbálhatta. Beljajev valósággal beleszeretett a fiatal zeneszerző tehetségébe. Később valamennyi vonósnégyesét és vonósnégyesre írt szvitjét, még ha nem is készültek el egészen, rendszeresen eljátszatta. Saját művein kívül Glazunov sok különféle vonósnégyes átiratát is bemutatta Beljajev kvartettjének. Voltak közöttük Bach-fúgák, Grieg-dalok és sok egyéb mű. A Beljajev-péntekek rendkívül megélénkültek, és zavartalanul folytak tovább. […]

            A zene befejeztével éjjel egy órakor vacsorához ültünk. A vacsora bőséges volt, de sűrű poharazgatás követte. Néha vacsora után Glazunov vagy más valaki még zongorához ült, s el-eljátszott valamely új, éppen akkor komponált vagy négy kézre átírt művet. Későn, éjjel 3 órakor oszlott szét a társaság. Egyeseket nem elégített ki a vacsorán fogyasztott ital; ezek a házigazdától elbúcsúzva, anélkül, hogy akárcsak egy rossz szót is szóltak volna, elmentek egy vendéglőbe, és tovább ittak. Néha vacsora után, nem közben egy-két-üveg pezsgő került az asztalra, melyet azon nyomban elfogyasztottak, hogy az új kompozíciót „felszenteljék.”   […]

            A következő években a „péntekek” látogatottsága egyre nőtt. A konzervatórium elvégzése után Félix Blumenfeld és fivére, Szigmund is gyakran eljárt oda. A vonósnégyeseken kívül ettől kezdve zongoratriókat, zongora-kvintetteket is elővettek. Más zongoristák is kezdtek odajárni, néha átutazó művész is akadt köztük. Azok a konzervatóriumi fiatalok, akik nálam végezték el tanulmányikat, ugyancsak beálltak Beljajev pénteki látogatói közé. Hegedűsök is feltűntek az összejöveteleken. Glazunov tudott gordonkázni, és maga is részt vett a kvintettekben, szextettekben és oktettekben. Vacsora után az ivás egyre nagyobb méreteket öltött. […]

            […] Beljajev köre észrevehetően növekedett. Konzervatóriumot végzett tanítványaim – Zolotarev, Akimenko, Amani, Krizsanovszkij és Cserepnyin – egymás után beléptek tagjai közé, s a Moszkvában feltűnt nagy csillag, a kissé természetellenes, kérkedő és öntelt Szkrjabin is csatlakozott hozzájuk. A másik moszkvai sztár Rahmanyinov nem csatlakozott, noha az ő műveit is előadták az Orosz Szimfonikus Koncerteken.[…]

             […] Még tavasszal, amikor elkezdtem a Szaltánt (Képek a Szaltán cár meséjéhez c. zenekari szvitről van szó, megj. A.), megkérdeztem Beljajevtől, vállalja-e kiadását? Beljajev némileg tartózkodó és tagadó választ adott, azt mondva, hogy kissé túl sok operám terheli már a kiadót. Ezért Brüsszelhez fordultam; szívesen vállalta a kiadást, de csak 2000 rubelt fizetett érte, jóval kevesebbet, mint Beljajev szokott fizetni operáimért. Megkötöttük a szerződést, és Brüsszel már csak a partitúra elkészülésére várt. Ekkor azonban Beljajev is érdeklődni kezdett a Képek iránt és vállalkozott azok kiadására. Azt válaszoltam, hogy már Brüsszelhez köt a szerződés. Beljajev láthatóan megbántódott a visszautasítás és a Brüsszellel kötött szerződés miatt. De mit tehettem volna? Nem én voltam a hibás, hanem ő. Ez nem zavarta meg kapcsolatunkat, mely továbbra is jó maradt, Mitrofan Petrovics ettől kezdve úgy döntött, hogy általában nem ad ki operákat, mert állítólag nagyon felgyülemlettek a zenekari és kamaraművek, s azok kiadása fontosabb. Mégis saját maga cáfolta meg magát, amikor a Tanyejev-féle Oresteia kiadására vállalkozott. […]

            […] Az operát Tanyejev (Oresteia - megj. A.) bemutatta az igazgatóságnak, és azt a Mariinszkij Színház műsorára tűzte. Napravnyik nem vállalta az Oresteia dirigálását. Krusevszkijt bízta meg vele. Jelentős közönségsikerrel mutatták be. A második-harmadik előadás után azonban az igazgatóság (úgy gondolom Napravnyik részvételével) megkurtította az operát. A szerzőt ez felháborította, nem volt hajlandó aláírni az igazgatósággal a megállapodást, és az operát levették a műsorról. Beljajevnek tetszett az Oresteia, és nagyon méltánytalannak találta az igazgatóság eljárását Tanyejevvel szemben; együttérzése kifejezéseképpen nyomban felajánlotta a zeneszerzőnek, hogy operáját kiadja. […]

            […] Elérkeztek a karácsonyi ünnepek. Beljajev már régóta gyengélkedett, és most súlyos operáción esett át. Az operáció sikerült, de két nap múlva a beteg szíve felmondta a szolgálatot, és Beljajev 67-ik évében meghalt (a régi orosz naptár szerint: 1903. december 22-én, a Gergely naptár szerint 1904. január 4-én – megj. A.).

            Könnyen el lehet képzelni, milyen nagy csapást jelentett ez az egész körnek: elvesztette éltető központját. Beljajev részletes végrendeletben gondoskodott családjáról, különben egész vagyonát zenei célokra hagyományozta. A felosztott tőkerészeket a végrendelet szerint az Orosz Szimfonikus Koncertek, a zeneműkiadók, zeneszerzői jutalmak, egy Glinka alapítvány, kamarazenemű  pályázatok és nyomorgó muzsikusok segélyezésének céljára kellett fordítani. Ezen-kívül a végrendelet még kisebb meghagyásokat is tartalmazott. A tőke igazgatásával és valamennyi zenei ügy irányításával hármunkat bízott meg: engem, Glazunovot és Ljadovot, azzal a kötelezettséggel, hogy válasszunk magunk mellé helyetteseket. Oly nagy tőkéről volt szó, hogy a hangversenyekre, a zeneműkiadásra, a jutalmakra és egyebekre csupán a tőke kamatát kellett fordítanunk, azt sem teljes mértékben, maga a tőke érintetlen volt, sőt az idők folyamán mind jobban növekedett.

            Mitrofan Petrovics Beljajev önzetlen művészetszeretetének jóvoltából tehát bámulatos és hallatlan intézmény létesült, amely egyszer s mindenkorra biztosította az orosz zeneműkiadást, koncerteket, prémiumokat; élén az első időben a mi triumvirátusunk állott. […]«

Vajon meddig tartott ez az anyagi biztonság? Rimszkij-Korszakov 1908-ban, Ljadov 1914-ben meghalt. 1917-ben pedig Oroszországban kitört a forradalom, s később Glazunov is elhagyta az akkor már szovjet területet képező országot. Mi lett a hatalmas Beljajev vagyonnal?

251   Ardelao 2019-01-04 15:33:51

EGY NAGY OROSZ ZENEBARÁT EMLÉKÉRE:

115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „митрофан беляев”

MITROFAN PETROVICS BELJAJEV orosz mecénás és zeneműkiadó

(Szentpétervár, 1836.02.22. – Szentpétervár, 1904.01.04. /a Gergely naptár szerint/)

Részlet Keldisnek az „Az orosz zene története” c. könyvéből:

          »[…]

            Beljajev 1836. február 22-én született Szentpétervárott. Gazdag orosz kereskedő és faiparos, lelkes híve volt az orosz zenének és hatalmas vagyonát ennek népszerűsítésére és ösztönzésére fordította. […] Beljajev indította el az orosz „szimfonikus hangversenyeket,” melyeknek műsorán kizárólag hazai zeneszerzők darabjai szerepeltek. Ő létesítette a Zenei Kiadót is (Lipcse, 1885 – megj. A.) is. Mindezzel sikerült elősegítenie az orosz zene klasszikus alkotásainak széleskörű népszerűsítését; a fiatal, pályájukon még ismeretlen szerzőket ezen a réven ismerte meg a közönség. […] minden évben jelentős összegű „Glinka díjat” tűzött ki az orosz zeneszerzők legjobb szimfonikus és kamarazene műveinek jutalmazására.

            Mint a kamarazene nagy kedvelője, évek hosszú során át hetenként minden pénteken meghívott pétervári lakására egy-egy kvartettet; maga rendszerint a brácsát játszotta. (Hegedülni és zongorázni is tudott. A kör nevét Beljajevről kapta, aki Rimszkij-Korszakovval az élen maga köré gyűjtötte a pétervári zeneszerzők zömét. - Megj. A.) A nyolcvanas évek közepén a Beljajev-féle péntekek résztvevőinek száma bővült. Ismert pétervári zeneszerzők lesznek a Beljajev-ház állandó látogatói, köztük Borogyin, Rimszkij-Korszakov, Ljadov és a fiatal Glazunov, akit a házigazda különleges, majdnem atyai szeretettel vesz körül. Ezzel lassan megváltozik az összejövetelek jellege és programja is. A legnagyobb figyelmet a korabeli orosz zenére fordítják. Az új műveket, a kör tagjainak új alkotásait gyakran hevesen megbírálják, megvitatják.

            A kör így zeneszerzők csoportjává változik, amely az orosz zeneművészet egy bizonyos irányát képviseli. A kör vezető tagjai Rimszkij-Korszakov, Ljadov és Glazunov. Beljajev hangversenyrendezői és kiadói tevékenységének minden kérdését megtárgyalja velük.

            A kör, amelynek életében tevékeny részt vesz Sztaszov is, mind összetétele, mind alkotói tevékenysége tekintetében mintegy örököse volt az „Ötöknek.”[…]«

(Folyt. köv.)

250   Ardelao • előzmény249 2019-01-02 10:08:52

MAGYAR KIRÁLYI OPERAHÁZ

Az orosz balett vendégjátéka 1912.XII.29.
 

A mai produkciók közül új volt a Thamar. Érdekes, erotikától izzó mimodráma Lermontov egyik verséből. A zene Balakirev hasonló című, ragyogó színekben pompázó szimfonikus költeménye. Fokin koreográfiája nyomon követi a muzsikát, de nem mindig megfelelő invencióval. Fantáziánk a buja vérű Thamar szerelmeskedését Balakirev hatása alatt mámorosabbnak, csillogóbbnak képzeli el, mint a hogy Fokin tablói tárják elénk. A kápráztató színorgiában végül a tragikum komor feketesége is elhalványodik. Thamar nyugágyon pihen kastélyának tornyában. Kitekint az ablakon a hóborította messzi tájra, mely vakítóan fénylik a holdsugárban. Hirtelen fölriad, mohón fölkapja kendőjét és meglengeti: a távolból férfi közeleg. Szolgái bevezetik az idegent. Fejét kámzsa takarja, melyet Thamar egy rántással letép. Acélos izmú, gyönyörű fiatalember áll előtte. A nő alakja kéjesen rázkódik meg. Parancsot ad. Csodaszép leányok jelennek meg és észbontó táncba kezdenek.

Majd katonák jönnek elő s fegyvertáncot járnak. Vérpezsdítő melódia bukkan föl a zenekarban, melyből egyre tüzesebb és forróbb hanghullámok áradnak. A színpadon vad bakkanál. Hajlékony, karcsú nők suhannak szinte kígyózva, hatalmas férfiak rohannak utánuk. Á szédítő forgatagban fátylak lobognak, kardok villognak, kések cikáznak a padlóra. Thamar magához öleli az idegent és táncra perdül vele. Az érzékiség már a paroxizmusba csap át, mikor a pirkadó hajnal belopódzik. Kinyitják az ablaktáblákat, a szenvedelem lehűl. Vége az éjszakának. Thamar kirántja övéből tőrét s leszúrja a szerelmes ifjút. Holttestét a szolgák beletaszítják az alant zuhogó folyóba. Thamar boldogan dől le ismét nyugágyára. Elmereng az átélt órák emlékein. Aztán fölriad. Kendőjét lengeti. A hómezőn át ismét férfi közeledik a kastély felé. ...

(BUDAPESTI HÍRLAP, 1912.XII.29.)

249   Ardelao 2019-01-02 01:06:46

MILIJ ALEKSZEJEVICS BALAKIREV

182 évvel ezelőtt született Milij Alekszejevics Balakirev, az orosz zeneművészet egyik vezéregyénisége.               

(1837. január 2. Nyizsnyij Novgorod - 1910. május 29. Szentpétervár)

Neve elválaszthatatlanul fonódik össze a múlt század orosz nemzeti törekvéseivel, a „hatalmasok kis csoportjának" mozgalmával, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov művészetével. A század második felében az orosz zenei élet csaknem minden nagyobb eseménye valamiképpen az ő nevéhez fűződik, s csaknem összes zeneszerző társa — Muszorgszkijtól Ljapunovig — sokat köszönhet neki.

Milij Alekszejevics Balakirev 1837-ben született Nyizsnyij-Novgorodban. Első zenei tanulmányainak különösen az szabott jó irányt, hogy sorsa hamarosan Karl Eisrichhez vezette, Ulibisev, a híres muzsikus-főúr kamarazenészéhez. Ulibisev, Mozart lelkes és jótollú orosz életrajzírója, igazi európai színvonalú zenei életet teremtett környezetében; házi zenekara, melyben Balakirev is közreműködött, Mozart- és Beethoven-szimfóniákat adott elő. Balakirev Ulibisev révén került fel Pétervárra, Oroszország zenei centrumába, Glinka környezetébe. Itt érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a muzsikus-életpályát választja.

Eszményképe Glinka, az európai műveltségű, de orosz nemzeti célokat követő muzsikus. Már első kompozíciói is ilyesféle törekvést mutatnak: 1853-ban, 10 éves korában orosz népdalokra ír fantáziát, 1855-ben pedig Glinka Iván Szuszanyinjából fűz össze nagyszabású zongoraparafrázist — csaknem Liszt modorában.

Az 50-es évek végén kerül kapcsolatba Pétervárott Muszorgszkijjal, Kjuival, később

Rimszkij-Korszakovval és Borogyinnal. Megismerkedésük az orosz zenetörténet virágkorának kezdetét jelenti. Balakirev e fiatal zenészek mestere, társa, szervezője és lelkesítője — különösen az első években, mikor még a tanulás, a művészi érdeklődés korszakát élik.

Balakirev közben más területen is szervezi a zeneéletet: Lomakinnal társulva Szabad Zeneiskolát létesít, mely színvonalas hangversenyeivel rövidesen Pétervár legjelentősebb zenei centrumává emelkedik. Ugyanakkor a Kaukázus vidékére is el-ellátogat, ahol többek között cserkesz és perzsa dallamok keltik fel érdeklődését. Rendszeresen is foglalkozik népdalok gyűjtésével és publikálásával, példát szolgáltatva ezzel ugyancsak népi és orientalisztikus érdeklődésű társainak. Neve Nyugaton is ismertté válik: elsősorban benne látják Glinka örökének legigazibb birtokosát, így személyes jelenlétével segíti elő 1867-ben Prágában Glinka két nagy operájának bemutatóját. Számos társadalmi elismerésben is részesül: Lomakin után a Szabad Zeneiskola igazgatója, Rubinstein után a Cári Zenetársaság vezető karnagya lesz, sőt később a cári kápolna zenei vezetését is reá bízzák.

Makacs, összeférhetetlen természete miatt azonban egész életét heves összecsapások, kellemetlenségek keserítik meg. Súlyos idegzavarai pedig nemegyszer teljes alkotói tétlenségbe kényszerítik. 1890 táján Rimszkij-Korszakovval való szoros barátsága is megszakad; egyedüllétében fiatalokat gyűjt maga köré, közöttük Ljapunovot, az ifjú orosz nemzedék legtehetségesebbikét. Alkotóereje azonban már hanyatlóban van. 1894-ben Varsóban lép utoljára a közönség elé, Chopin b-moll szonátájával, életének egyik kedves repertoár-darabjával. Ezután, különösen a századfordulótól kezdve, teljes visszavonultságban él. Alkotókedve mintha ismét visszatérne egy időre: előveszi félben maradt második zongoraversenyét, befejezni azonban most sem tudja.

Balakirev zenéje csak néhány, vitathatatlanul kiemelkedő darabjában él számunkra. Művészetét európai romantikus hang (Chopin, Schumann, Berlioz) és keleti kolorit keveredése jellemzi. Ez a sajátos stílus leginkább Nyikolaj Rubinsteinnek ajánlott, „Jslamey” című keleti fantáziájában mutatkozik meg, ebben a nagyszerű zongoradarabban, mely az egész világ koncertpódiumain gyakran szerepel. Hasonlóképpen igen sikerült kompozíció a „Tamara” című szimfonikus költemény az orosz Loreleyről; ebben Balakirev félreérthetetlenül Liszt nyomdokain halad.

Balakirev munkássága azonban nem annyira művei, mint inkább zenei nevelő-szervező tevékenysége által vált halhatatlanná. Műve, szelleme nagy kortársainak zenéjében él — rejtetten, de kimutathatóan. És ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy nevére kegyelettel emlékezzünk, s munkásságára megbecsüléssel gondoljunk.

Kárpáti János”

MUZSIKA, 1960. 7. szám

Mily Balakirev - Tamara, symphonic poem (1867-82)

248   Ardelao 2019-01-02 00:25:57

A 104 éve elhunyt GOLDMARK KÁROLY EMLÉKÉRE

(1830.V.18. – 1915.I.2.)

"Egyetlen találkozásom Wagnerrel.
Közli: Goldmark Károly.

Egy hangversenypróbán láttam először Wagner Richardot.

Éppen a «Tannhäuser» nyitányát tanulmányozta és mindjárt kezdetben azt kívánta az első kürtöstől, hogy a korál első ütemeit kötöttebben játssza.

Egynéhány sikertelen kísérlet után így szólt a kürtös: „Kérem Mester,
— ezt a részt nem lehet a kürtön kötve játszani.”

„Hát kedves barátom,”
— felelte Wagner„miért is volnánk mi tulajdonképpen művészek?”

Ez a megjegyzés használt, mert a kürtös ezt a helyet aztán már kötve fújta.

Tudvalevő, hogy Wagner Richard a 60-as évek elején Bécsbe jött, hogy hangversenyeit vezesse. Bécsi tartózkodása idejében a közeli Penzingben lakott, — én pedig Bécs mellett Unter-St.-Veitben.

Egyik este olvasgatva sétáltam a mezőn. Már erősen alkonyodott, amikor két embert pillantok meg, akik kiáltozva közelednek felém. Azt hittem, hogy kissé be vannak csípve s épen ezért leültem egy kőre, hogy elhaladhassanak előttem.

Amikor közelembe értek, megismertem Wagner Richardot egyik ismerősöm kíséretében. Wagner volt az, aki annyira kiabált; erősen méltatlankodott amiatt, hogy a bécsi előadásban a Lohengrin egyik karát túlságosan gyors tempóban éneklik s ugyanakkor ő maga énekelte el a kifogásolt részt úgy, amint azt énekelni kellett volna. Bemutatkoztam Wagnernek; s aztán elkísértük őt a villájáig. Útközben keservesen panaszkodott vigasztalan anyagi helyzete miatt.

Én akkor már ismertem «Tannhäusert», «Lohengrint» és Wagner utolsó hangversenyeiből a «Mesterdalnokok»-nak, a «Walkür»-nek meg «Siegfried»-nek egyes töredékeit s rajongó lelkesedéssel volt tele a lelkem.

Leírhatatlanul fájdalmasan hatott rám, valósággal a szívembe markolt, amikor ennek az embernek a panaszkodását kellett hallgatnom és bár gyűlölök minden érzelgő pózt, mégis a lelkemből röppent ki ez a megjegyzés: „De tisztelt mester, hát nem lel Ön minderre vigaszt nagyságának és halhatatlanságának tudatában?”

„Oh, hagyja ezt” — felelte ő — „mit ér mindez! Spontini haldoklott s bizony mindez cseppet sem volt kellemes neki; nem akart meghalni, védekezett, jajgatott; a halál közellétének érzete megremegtette őt. És amikor Berlioz vigaszképen halhatatlanságára emlékeztette, — szomorúan fordult el, mondván: „Ne csináljon rossz vicceket.”

Ez időtől fogva nem láttam többé Wagnert. Néhány héttel később megtörtént a „csodálatos esemény” — Lajos király felkereste őt, Wagner ezután már csak egyszer vagy kétszer jött Bécsbe; de a véletlen mindig megakadályozott abban, hogy vele találkozhassam."

 A ZENE, 1913. május hó, (V. Évfolyam, 5. szám)

247   Búbánat 2018-11-25 12:38:00

SIRÁKNÉ KEMÉNY KINGA (EGYHÁZZENE) DLA DOKTORI VÉDÉSE A disszertáció címe: Harmat Artúr élete és egyházzenei munkássága

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem 28-as számú művészet és művelődéstörténeti besorolású doktori iskola

DLA doktori értekezés tézisei

[Bartók Béla, Basilides Mária, Hlatky Endre és Harmat Artúr zenélnek, 1935. szept. 27.] [Fénykép] / Az Est felv.

246   Ardelao 2018-10-29 12:11:12

Kapcsolódó kép

Dmitrij Sztyepanovics B O R T N Y A N S Z K I J

(1751.10.28. Glukhov [Hluhiv] – 1825.10.10. Szentpétervár)

Ebben a hónapban volt születésének 267. és halálának 193. évfordulója. Bortnyanszkijt kora legjelentősebb orosz zeneszerzőjének tartották, aki (Keldis szerint) „valamennyi kortársa közül kiemelkedik stílusának egységével és kiforrottságával. Éppen ezért láthatjuk benne Glinka klasszicizmusának legközvetlenebb előfutárát”.

 Részlet Jurij Vszevolovodics KELDIS írásából ((Az orosz zene története, Zeneműkiadó V., 1958):

          „[…]

          Dmitrij Sztyepanovics Bortnyanszkij ukrajnai származású. 1751. október 28-án született Glukhov városban. Már gyermekkorában az Udvari Kórusba került, ahol szép hangjával és kitűnő zenei tehetségével nyomban magára terelte a figyelmet. A híres velencei mesternek, Galuppinak a keze alatt kezdett zeneszerzéssel foglalkozni. Amikor Galuppi elutazott Pétervárról, hamarosan Bortnyanszkij is utána ment Itáliába, hogy folytassa zenei tanulmányait. Egy egész évtizedre ott maradt. 1769-től 1779-ig Itáliában Bortnyanszkij nemcsak nagy és sokirányú zenei műveltségre tett szert, hanem megérhette tehetsége nyilvános elismerését is. Velencében és Modenában, két nagy itáliai színházban bemutatták operáit. Nyilván operáinak külföldi sikere alapozta meg boldogulását hazájában. Visszahívják Oroszországba és Pavel Petrovics nagyherceg trónörökös udvarában alkalmazzák. Pavel, aki szembehelyezkedett anyjával, II. Katalin cárnővel, feleségével külön udvartartást vitt Pavlovszkban és Gatcsinában, a fővárostól távol. Bortnyanszkijnak az volt a feladata, hogy különféle ünnepségekről, világi szórakozásokról és a nagyhercegi udvar családi mulatságairól gondoskodjék. Ugyanakkor azonban az Udvari Kórusban is dolgozik, számos énekkari művet ír az egyházi kultusz és az udvari ünnepségek céljaira. 1796-ban a Kórus vezetője lesz és az is marad egészen haláláig.

          Bortnyanszkij hírnevét Oroszországban és befolyását az orosz zenei kultúrára főként vallásos műveinek köszönheti, ezek alkotják műveinek többségét.

          1786-ban és 1787-ben Pavel Petrovics nagyherceg galcsinai és pavlovszki vidéki rezidenciáján bemutatják Bortnyanszkij «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» című operáit. Mindkettőt műkedvelő udvari arisztokraták adták elő francia nyelven. A két opera felépítése és stílusa a francia vígoperához igazodik. De, mint Bortnyanszkijra hatással voltak itáliai tanulmányai, az olasz opera néhány jellegzetes eszközét is felhasználja: szélesen kibomló áriákat, élénk, vidám és szellemes felvonásvégi együtteseket ír az olasz vígopera szellemében. Végül – és ebben már az orosz nemzeti hagyományok hatása jelentkezik – mindkét operában elég nagy szerepet biztosít a kórusnak. (Érdekes megjegyezni, hogy Bortnyanszkij olasz operáiban is alkalmazott kórust.) A «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» a kifejlesztés méretei és technikai színvonal tekintetében jelentősen felülemelkedik korának dallamos, vaudeville-szerű orosz operatípusán.

          Bortnyanszkij hangszeres kamarazenéjét is lágy dallamosság és derűs kiegyensúlyozott líra jellemzik. Ide tartoznak zongoraművei: 6 szonáta, néhány együttes és egy két kisebb darab. Mindezeket Pavel felesége, Maria Fedorovna nagyhercegnő számára írta. Ezért anyaguk egyszerű, számol a műkedvelő mérsékeltebb képességeivel. Ennek ellenére a mesteri kéz nyoma ezeken a darabokon is érezhető.

          Bortnyanszkij szonátái – stílusukat tekintve – a korai európai klasszikus művészetnek azokhoz a formáihoz állnak közel, melyekből Haydn és Mozart művészete kibontakozik. Az általános stilisztikai színvonal szempontjából bizonyos párhuzamba állíthatók Bach fiának, Johann Christian Bachnak a műveivel, aki zongorára ültette át az olasz „bel canto” elveit.

          Bortnyanszkij munkásságának legfőbb területe, mint arra már rámutattunk, az egyházi zene. Igen sok ide sorolható kompozíciót írt, amelyeket az egyház hivatalosan elfogadott és mintaszerűnek tekintett. Egy egész korszakon át – a 18. század végétől a 19. század közepéig – ezek határozták meg az orosz egyházi ének stílusát. Nagy hatásukat annak köszönhetik, hogy Bortnyanszkijnak sikerült a kultikus formák „világiasítására” irányuló törekvéseket összeegyeztetnie azzal az egyszerűséggel és tartózkodással, amelyet az istentiszteleti rend ünnepélyessége és szigora megkívánt.

          Bortnyanszkij egyházi szerzeményeiben a szólóknak nincs vezető-szerepük és virtuóz jellegük, a polifonikus kifejezés eszközeit aránylag óvatosan és gazdaságosan alkalmazza, az írásmód egészben véve világos és kiegyensúlyozott, a műveket minden tekintetben mértéktartás jellemezte. A „gáláns” olaszosság Bortnyanszkij egyházi énekeiben ugyanolyan lággyá és érzelmessé alakul, mint operáiban és énekes kamaraműveiben. Nemegyszer olyan dallamfordulatokra bukkanunk, melyek az érzelmes, idillikus románccal, vagy népdallal rokonok, illetőleg ezeknek a korra jellemző városi változatával.

          Bortnyanszkij művészetének csúcsa a hangszerkíséret nélküli énekkari koncert. Egyházi koncertjei ciklikus jellegű nagy művek, melyekben valamennyi tétel szorosan kapcsolódik egymáshoz és elszakíthatatlan egészet képez. Legjellemzőbb rájuk a háromtételes felépítés gyors, vagy legalábbis viszonylag gyors kezdő és befejező tétellel, lassú középrésszel. A középső tételben rendszerint a szóló van túlsúlyban, a tétel írásmódja áttetsző, gyakran két vagy három szólammal készül, amelyek párhuzamos tercekben vagy szextekben haladnak. A szélső tételekben viszont tömörebb énekkari hangzás uralkodik, a szóló csak epizódszerűen jelentkezik, mintegy ellentétképpen: ezek a tételek viszonylag erőteljesebben polifonikusak.    

          Bortnyanszkij énekkari koncertjeinek stílusában megtaláljuk a pompa és az impozánsnagyság ama vonásait, amelyek a 18. század hivatalos udvari művészetét jellemezték, és amelyek Sartinak és iskolájának alkotásaiban jutottak leginkább kifejezésre. Különösen jellemzőek Bortnyanszkij két-kórusos koncertjei. Ezek gyakorta szinte sugározzák az erőt és a nagyszerűséget. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy tartózkodó, eszközeivel gazdaságosan bánni kívánó, sőt bizonyos bensőségre törekvő művész. De az olyan emelkedetten ünnepélyes jelleg, amilyet a díszes udvari istentiszteletek kívántak meg, Bortnyanszkij művészetének leggyengébb pontja.

          Koncertjei közül azok a legjobbak, melyekben a lelki bánat, az ima, a részvét vagy bűnbánat hangulata uralkodik. Ilyen különösen a Csajkovszkij által nagyra értékelt „Mondd meg. Uram, hogy halok meg” című harminckettedik koncert.

          Bortnyanszkij zenéje nyugodt és békés, lágy és tartózkodó, sem az érzések könnyes elmosódásába, sem erősen feszült szenvedélybe nem csap át. Az érzéseket idealizáltan tükrözi, mintegy megtisztítva minden esetlegestől és a köznapi fölé emelten.

          Bortnyanszkij 1825. október 10-én hunyt el Szentpétervárott.”

Semmelweis Vegyeskar - Bortnyanszkij: Tyebe pojem (Néked éneklünk)

245   Ardelao 2018-10-25 00:35:32

Kapcsolódó kép

SZERGEJ EDUARDOVICS BORTKIEWICZ ukrán zeneszerző

(ukránul Сергій Едуардович Борткевич)

a Gergely naptár szerint: 1877.02.28., Harkov - 1952.10.25., Bécs

Pályájának alakulása:

Bortkievicz 1896-tól 1899-ig Szentpéterváron Karl von Areknál és Anatolij Ljadovnál,  majd 1902-ig Lipcsében Alfred Reisenauernál, Karl Piuttinál és Salomon Jadassohnnál folytatott tanulmányokat. 1904-től 1914-ig Berlinben élt, ahol egy évig a Klindworth-Scharwenka Konzervatóriumban tanított, és ahonnan hangverseny-körútjaival egész Európát bejárta. Az I. világháború kitörése után visszatért Oroszországba.

Az orosz forradalom elől Harkov melletti birtokára, Artyemovkára menekült. A Vöröshadsereg által elkövetett fosztogatás után Szevasztopolba ment, ahonnan  1920-ban sikerült Isztambulba szöknie. 1922-ben Bécsben telepedett le. 1928-tól 1933-ig ismét Berlinben élt. A nemzeti szocialisták hatalomra kerülése után Bécsbe tért vissza. 1952-ben hunyt el Bécsben, és a Bécsi Központi Temető egyik díszsírhelyére temették (30A-3-5).

Bortkievicz egy operát, két szimfóniát, három zongora-, egy cselló- és egy hegedűversenyt, egy szimfonikus költeményt, több szvitet, egy zongora és egy hegedűszonátát és számos zongoradarabot komponált.

Bortkievicz fordította le német nyelvre a Csajkovszkij és mecénásnője, Meck asszony között 13 évig tartott levelezés egy részét, amely „Die seltsame Liebe Peter Tschaikowsky´s und der Nadjeschda von Meck” (Peter Csajkovszkij és Nagyezsda von Meck különös szerelme) címen került publikálásra.

Művei

Bortkievicz zongorastílusának szilárd alapját Liszt és Chopin stílusa képezi, befolyásolta továbbá Csajkovszkij, Rachmanyinov, a korai Szkrjabin, Wagner és az ukrán folklór. A 20. század zenei irányzatai nem hatottak rá: A zeneszerző sohasem tekintette magát „modernistának”, mint ahogyan az az 1923-ban megírt „Művészi hitvallás”-ából (Künstlerisches Glaubensbekenntnis) kiderül. Mesterségbeli tudása minden részletre kiterjedő, képzelete színes és érzékeny, zongoraszerzeményeinek nyelvezete idiomatikus; a gazdag hangszerelés kiemeli melódiainvenciói  alapvető érzelmességét. De Bortkievicz nem minősült csupán utánzónak — nagyon is megvolt a saját stílusa, amely az életére gyakorolt hatások egészéből merítkezett, és - mint tipikus bortkieviczi, lírai és nosztalgikus hang - azonnal felismerhető. […]”

Sergei Bortkiewicz - Russian Rhapsody for Piano and Orchestra

244   Ardelao • előzmény242 2018-10-23 10:53:50

A „Liszt Ferenc és az orosz zene” c. írásban többször is szóba került az egyik „legbuzgóbb Liszt-rajongó”, Sztaszov, orosz író, zenekritikus és művészettörténész neve. Mind a politikáról, mind a művészetről alkotott nézetei tekintetében igazi forradalmár volt. Különös véletlen, hogy – 50 évvel korábban ugyan – de a mi október 23-i forradalmunk kitörése napján hunyt el. Honfitársai közül sokan - bár nem fegyverekkel, nem tankokkal, mint nálunk - de az ő történelemformáló törekvéseit is igyekeztek letörni. Ennek ellenére Sztaszovra ma is nagy tisztelettel emlékezik az utókor, nevét a legkiválóbbak között jegyzi az orosz zene- és művészettörténet. Minthogy ma van nevezett halálának 112. évfordulója, ezúttal a róla szóló írásokból idézek:

Képtalálat a következőre: „стасов”

VLAGYIMIR VASZILJEVICS SZTASZOV (Repin festménye)

(Szentpétervár, 1824. 01. 14.-Szentpétervár, 1906. 10. 23.)

Keldis „Az orosz zene történeté”-ben így ír róla:

        »[…] A 19. század orosz zenei gondolkodásának egyik legkiválóbb képviselője Vlagyimir Vasziljevics SZTASZOV (1824-1906).

          […] Sztaszov minden művészeti alkotástól életszerűséget és realisztikus jelleget követelt meg, s ugyanakkor védelmezte a nemzeti művészet gondolatát.

          […] Gyermekkorát olyan légkörben tölti, melyet széleskörű művészi érdeklődés, s a művészet forró szeretete jellemez. Különféle művészi pályákról álmodozik: festő, építész, zeneszerző akar lenni. Ifjú éveiben a jogakadémián tanul […]. Akadémiai tanulmányainak befejezése után állami szolgálatba lép, de ott is változatlanul, ernyedetlen szorgalommal munkálkodik művészi önképzésén. Különösen termékeny számára e tekintetben az 1850-es évek elején Olaszországban töltött négy év. Oroszországba a korabeli és a klasszikus művészet ismeretével felvértezve tér haza és itt magával ragadja őt a jobbágyrendszer elleni mozgalom feltornyosuló hulláma. A sajtóban rendszeresen kezd cikkeket írni művészeti kérdésekről, s ezekben az orosz demokrata publicisták, Csernisevszkij, Dobroljubov és Gercen nézetei tükröződnek. Cikkei előkészítik és megtisztítják a talajt az orosz nemzeti zene és képzőművészet haladó iskolái számára, melyek az 1860-as évek küszöbén keletkeznek.

          Sztaszov az „Ötök” (1) és a „peredvizsnyikek” (2) ideológusa lesz, nagy és aktív szerepet játszik harcos művészi csoportosulások megalakulásában is. Nemcsak éleslátású, harcos kritikus, hanem gazdag művészi fantáziával is rendelkezik. Szoros kapcsolatot tart fenn az orosz művészet oly kiváló képviselőivel, mint Repin, Antokolszkij, Verescsagin, Lev Tolsztoj, Balakirev, Borogyin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Csajkovszkij és mások. Sztaszov ezeknek számos esetben nemcsak az egyes művek témakörét és elgondolását adja meg, hanem sokszor a témák művészi feldolgozásaiban is részt vesz„Életem nem szóló, hanem duettek, tercettek és más együttesek sorozata” – írta magáról az idős Sztaszov az önéletrajzában.

          Az ő kezdeményezésére és részben az ő közvetlen közreműködésével jön létre számos nagy orosz zenemű. Elég, ha közülük csak Balakirev Lear királyát, Borogyin Igor hercegét, Muszorgszkij Hovanscsinát és Haláltánc sorozatát, Csajkovszkij Viharát, Rimszkij-Korszakov Seherezádét és a Szaltán cárt említjük.

          Sztaszov zeneírói tevékenysége igen széleskörű és sokoldalú. Az időszerű kérdésekkel foglalkozó, heves hangú polemikus cikkek mellett, melyekkel szívós és következetes harcot folytat az orosz zene önálló nemzeti útjának elismeréséért, sok történelmi áttekintés jellegű munkát is ír (Az orosz művészet huszonöt éve, A 19. század művészete), továbbá aprólékos, számos adattal alátámasztott életrajzi munkát. Sztaszov írja Glinka első nagy életrajzát. Sztaszov Muszorgszkij- és Borogyin-életrajza nemcsak tudományos-kritikai értékük miatt maradandók, hanem mint a kortárs életszerű és közvetlen visszaemlékezései is. […]«

(1) Sztaszov nevezte el az «Ötök»-et „hatalmasok kis csoportjá”-nak /Mогучая кучка/. Ezt a „titulust” Rimszkij-Korszakov meglehetősen rossz néven vette, gúnyosnak találta.

(2) Peredvizsnyikek: a vándorkiállításokat rendező orosz realista festőiskola tagjai.

Sztaszov talán Muszorgszkijt becsülte a legtöbbre az orosz zeneszerzők között. A Borisz Godunov-ról pl. így ír: »A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogol és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. […] A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.«

Borogyinról így nyiltakozik: »Borogyin tehetsége egyformán nagy a szimfóniában, az operában és a románcban. Kiemelkedő tulajdonságai: az óriási erő, a kolosszális lendület, az akarat és a hév, melyek bámulatos szenvedéllyel, finomsággal és szépséggel párosulnak.«

Sztaszov hihetetlen sokoldalúságáról olvashatunk „Muszorgszkij” c. könyvének előszavában is:

           »[…] V. V. Sztaszov méltatását nem merítjük ki azzal, ha a művészettörténetben elfoglalt rendkívüli szerepét ismertetjük, mert felbecsülhetetlenek régészeti kutatásai, s így különösen a kaukázusi őskori barlangok általa történt feltárása, valamint az a tudományos munkássága is, amelyet, mint a pétervári néprajzi múzeum vezetője végzett.
          […] nehéz eldönteni, vajon a realista orosz képzőművészet, vagy pedig az orosz nemzeti zene köszönhet-e többet Sztaszovnak. […]«

Sztaszovról szerencsére rengeteg fotó készült, többnyire művészbarátai társaságában. Mindenütt jelen volt, nemcsak testben, de lélekben, szellemben is. Képes volt egyszerre sok dologra figyelni. Rimszkij Korszakov a „Muzsikus életem krónikája” c. könyvében többek között ezt írja róla:

»[…] Összejöveteleinken Sztaszov is állandóan részt vett. Ha nem jött el, mindannyiunknak nagyon hiányzott. Az volt a szokása, hogy látszólag nem is figyelt a játszott darabra, szünet nélkül és hangosan beszélgetett szomszédjával, ami azonban egyáltalán nem zavarta abban, hogy ne lelkesedjék és időnként fel ne kiáltson: «Remek! Páratlan! […]«

Az a sohasem lohadó tűz, amely ebben a fizikailag is óriás, hatalmas testalkatú emberben lobogott több, mint fél évszázadon át”, amely „lángra gyújtotta az orosz lelkeket” (Repin), 1906-ban kialudt, Sztaszov 82 éves korában hunyt el.

Képtalálat a következőre: „стасов”

Gintsburg (szobrász), Sztaszov, Saljapin, Glazunov

http://i028.radikal.ru/1107/7b/d67381ee67c9.jpg

Sztaszov, Repin, Gorkij és (fent) Natalia Nordman (orosz-finn származású), feminista publicista, Repin élettársa

243   Búbánat • előzmény242 2018-10-22 11:04:25

Utólagos engedelmeddel ezt a háromrészes bejegyzésedet átmásoltam a Lisztről emelkedetten c. topicba.

242   Ardelao • előzmény241 2018-10-22 00:34:40

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(3. rész)

          „Liszt 1842 évi pétervári tartózkodása Szerov és magam számára egy világesemény jelentőségével bírt” – jegyzi fel Sztaszov. Szerov pedig így ír barátjának: „a legmagasabb-rendű kinyilatkoztatás, melyben valaha részem volt.” De nem kisebb izgalommal tárgyalta az eseményt a pétervári sajtó sem. Az „Északi Méh” április 11-i számában Bulgarin(12), a „nagy író, kritikus, riporter és általános hangadó” („Kammerton”) – mint Sztaszov nevezi gúnyosan a reakciós kritikust – így lelkendezik: „Liszt játéka nézetünk szerint korunk hű lenyomata, vagyis teljes-tökéletes romantika, melyben a képzelet nem ismer határt, mint a választékos ízlését, nincs alárendelve törvénynek – a géniusz akaratán kívül, mely ledöntve minden elméletet, a művészetből valami határtalanul csodálatost, soha nem létezettet alkot. Liszt játéka a zene világában ugyanaz, mint Victor Hugo drámái a francia, Goethe Faustja a német irodalomban.” Ugyanilyen hangot üt meg Szenkovszkij, Glinka barátja, de ő egyúttal rámutat arra is, hogy míg egyfelől egyenrangú az elragadtatás „játékmechanizmusának csodálatos tökéletességét” illetően, másfelől ellentétes nézetek is merülnek fel: „Sokan azt kifogásolják, hogy nem illetődnek meg, hogy ez a gyönyörű játék hidegen hagyja őket, mások meg azt panaszolják, hogy belebetegszenek az erős izgalomba és lelkesedésbe.”

          De hadd álljanak itt befejezésül a 22 esztendős, kitűnő Szerov szavai, melyet közvetlenül az első hangverseny után írt (szinte lihegve) hasonló paroxizmusban égő barátjához, Sztaszovhoz: „Már közel két órája, hogy elhagytam a hangversenytermet és még mindig magamon kívül vagyok. Hol vagyok? Hol vagyunk? Valóság ez vagy álom? Hát valóban hallottam Lisztet?” De az elragadtatás - mely Sztaszovot még egy hosszú emberélet után is hevíti, és mindvégig áttör sokat idézett könyve („Liszt Oroszországban”) beszámolóin - Szerovban sem hűlt ki, mikor 16 év múlva Baden-Badenból ír a „virtuóz Lisztről.” […].

          Az elutazás napján, május 16-án, a „nyugati” naptár szerint 28-án, levél megy Mariehoz(13): „Csak egy gondolatom van, mindig csak ugyanaz, téged viszontlátni: … Nem megyek hát sem Moszkvába, sem Stockholmba, hogy előbb érkezhessem.” Ugyanitt „jó eredményről” számol be, és az „impresszárió” Belloni(14) elégedettségéről, és ötletesen parodizálja I. Ferenc francia király mondását: „Minden meg van nyerve és főleg – a becsület!”

          Az első oroszországi diadalút véget ért.”   

 

Megjelentette a Magyar-Szovjet Baráti Társaság a Múzsák Közművelődési Kiadónál 1955-ben.

Megjegyzések (A.):

(12) Bulgarin, Thaddeus (1789-1859), író, újságíró.

(13) Marie d’Agoult (1805-1876) francia írónő, később Liszt F. élettársa.

(14) Belloni, Gaetano (1810?-1887) Liszt titkára.

I. Miklós orosz cár (uralkodásának ideje: 1825. december 1. – 1855. március 2.), akinek (saját hajmennyiségét tekintve joggal) nem tetszett Liszt hosszú haja, és aki – Magyarországon állomásozó ezrede révén (!) - majdnem Liszt honfitársának érezte magát.

Liszt Ferenc - elõadóbûvész

Liszt Ferenc 1842-ben (litográfia)

 

241   Ardelao • előzmény240 2018-10-22 00:18:33

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(2. rész)

          A harmadik hangversenyen (ezúttal az Engelhardt teremben, április 22-én) a Sonata quasi una fantasia előadásán bűvöli el a két fiatal rajongót. Április 25-én jótékony célú hangversenyen működik közre, hol Rossini „új oratóriuma”, a Stabat Mater szünete előtt Weber versenyművét adja elő zenekari kísérettel.

          A negyedik hangversenyen Henselt(8) Bölcsődalát, Vielgorszkij két dalát Henselt átiratában, a Norma-fantáziát és saját „bravúr keringőjét” játssza, majd ismét jótékony célú előadáson jelenik meg (április 30-án a pétervári gyermekkórház javára).

          A Glinka-krónika beszámol egy díszebédről, melyet Szenkovszkij(9), az író-kritikus rendez Liszt tiszteletére, és amelyen, Glinkán kívül festők, írók vettek részt és „minden akkoriban Pétervárott tartózkodó zenei híresség.”

          Azután még három hangversenyről tudunk, az egyik teljes jövedelme a hamburgi tűzkárosultak felsegélyezését szolgálta.

          Nincs tisztázva, melyik hangversenyén és az sem, vajon 1842-ben vagy a következő évben játszódott le a híres rögtönzés, melynek eredménye az ismert „Cserkesz induló”, helyesen: Csernomor indulója (Ruszlán és Ludmilla: IV. felvonás. Megj., A.). Jurij Arnold(10) mind ezt a hangversenyt, mind az ismeretlen Ruszlán-részletek partitúrából való tökéletes eljátszását a következő évbe helyezi, a Glinka-krónika is ebbe az időszakba illeszti be, és az átirat első változatának keletkezési éve is erre mutat. De 1843-ban a Ruszlán már nem volt ismeretlen, és Glinka feljegyzései is inkább az első pétervári út idejére utalnak. Arnold  „Emlékezései”-ben (1892) mozgalmas képet fest a jelenetről. Liszt a hangversenyen a kor múlóban lévő divatja szerint a közönség kívánság-témáira rögtönözni volt hajlandó. A beérkező 15-16 téma közül (Haydn, Mozart, Beethoven, Mendelssohn-dallamok) Liszt két – Glinka-témát választ ki: Ványa dalát az „Iván Szuszanyin”-ból és a „Ruszlán és Ljudmilá”-ból  a Csernomor indulóját. „Amikor Liszt eljátszotta az első témát – írja Arnold, – a közönség egy emberként fülsiketítő tapsban tört ki, az induló után pedig még lelkesebb taps hangzott fel minden oldalról.” Ez a Liszt érdeméből elért siker, az újra-felfedezés sikere indokolja legvalószínűbben Glinka kesernyés feljegyzését, hogy többévi elzárkózás után „a szinte elfelejtett orosz komponista a hírneves külföldi művész ajánlására jelent meg újból a fővárosunk szalonjaiban.”

          Liszt az elutazása előtti napon, május 15-én adja utolsó nyilvános hangversenyét, de véglegesen Vielgorszkij gróf termeiben fejezi be fellépései sorát és egyben első pétervári tartózkodását. Műsorából ezúttal Hummel: h-moll és Beethoven: Es-dúr zongoraversenye emelkedik ki. A hangverseny utáni ebéden részt vevők közt olvassuk Glinka, Henselt, Lenz(11), Odojevszkij, valamint a művészvilág és az arisztokrácia más képviselőinek nevét. Az ebédet zenekari kíséretű énekszámok követik neves pétervári művészek előadásában. A hangverseny fennmaradt műsorlapjának széljegyzetei (M. M. Vielgorszkij szavai) beszámolnak Liszt pohárköszöntőjéről és az esti gőzhajóval való elutazásáról.”

Megjegyzések (A.):

(8) Henselt, Adolph (1814-1889), német zeneszerző.

(9) Szenkovszkij, Oszip Ivanovics (1800-1858), orientalista, író.

(10) Arnold, Jurij (1811-1898), zeneszerző, zenetudós.

(11) Lenz, Heinrich (1804-1865), balti-német, fizikus.

(Folyt. köv.)

Liszt - Grande Valse di Bravura - (A.Poliykov)

240   Ardelao 2018-10-22 00:15:14

LISZT FERENCRE EMLÉKEZVE, aki 207 évvel ezelőtt, ezen a napon (1811. október 22-én) született …

László Zsigmond(1):

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

          A határvárosok még a német kultúra függvényei. Az orosz kultúra és az orosz társadalom földjére voltaképp csak Pétervárott lép az Európa-járó művész. Megnyílik előtte a cári udvar. Lelkes és fáradhatatlan kísérője, hangversenyei rendezője Vielgorszkij gróf(2), a műkedvelő muzsikus. Az arisztokrácia és a művészvilág körülrajongója. De első oroszországi útjának legfőbb értéke Glinkával való ismeretsége. Legbuzgóbb rajongója pedig két fiatal muzsikus, a 22 éves Szerov(3) és a 18 éves Sztaszov(4).

          Szombati napon érkezik Liszt; másnapra már a cári udvarba várják: „nagy udvari estély.” A cár igen „kegyes”: „Mi majdnem honfitársak vagyunk, Monsieur Liszt.” – „Felség …?” – „Ön magyar, ugye?” – „Igen, Felség.” – „Nekem meg ezredem van Magyarországon.” De a cári kegy nem tart soká: Liszt nem kíván részt venni a borodinói csata emlékére rendezendő hangversenyen – Franciaország iránt érzett hálából. (Később majd hírül hozzák neki, hogy a cárnak, két vonatkozásban is, nem nyerte el tetszését: nem szívelheti a hosszú haját és – politikai nézeteit. Liszt a hírhozónak így válaszolt: „Amíg nem lesz legalább 300 000 katonám, hogy megismertethessem a politikai nézeteimet, tartózkodni fogok tőlük.”)

          „A nagyhírű Liszt első hangversenyét” április 7-én harangozza be az „Északi Méh”(5): április 8-án lesz, a Nemesi Társaság termében (Megmaradunk a keleti keltezés mellett.) Műsorán a Tell Vilmos nyitány, Andante a „Lammermoori Lucia” fináléjából, a Don Juan fantázia, Schubert: „Szerenád,” Beethoven: „Adelaide,” Schubert: „Erlkönig,” Liszt: „Kromatikus galopp.” Amint látjuk, jórészt átiratok, fantáziák, parafrázisok ismert opera- és daltextusok alapján és az ellenállhatatlan hatású, virtuóz-szám, a „Kromatikus galopp.”

          Nem lehet felidézőbb képet elképzelni, mint amilyet a remekszemű, eleventollú Sztaszov fest erről a hangversenyről, Liszt megjelenéséről, majd játékának hatásáról. Azt est első eseménye a fiatal rajongó számára: először látja Glinkát, valamivel idősebb barátja, Szerov mutatja meg neki, ott ül a közelükben és egy műkedvelő pianistával, Palibina kisasszonnyal(6) beszélget a Ruszlánról, a nagy Glinka-operáról, mely úgyszólván befejezve, most már előadásra vár, és – Lisztről. Azután – Liszt feltűnik a galéria oszlopsora mögött, a kövér, piperkőc öltözékű Vielgorszkijjal, egyszerre magára vonva minden figyelmet. Kissé hajlott alakja, sápadt arca, melyen nem képes felismerni a „híres firenzei (dantei) profilt”, rendjelei, keresettnek ható érintkezési módja s legfőképpen vállig-érő szőke „sörénye” nem keltenek benne kedvező benyomást. De közben hallja Glinka beszélgetését a „lerázhatatlan” Palibinával és az orosz szerző nem teljességgel elismerő véleményét a világhírű művész zongorajátékáról, akit előző este már hallott Vielgorszkij estélyén. A fiatalember felháborodik: a „világhír”szuggesztiója alatt tiltakozik a (mindössze csak) orosz szerző határozott véleménye ellen.

          De – Liszt órájára néz, lesiet az erkélyről, utat tör a közönségen át, és felmegy, nem: felugrik a dobogóra. „Mennydörgésszerű tapsvihar közt, amilyen 1703 óta nem volt Pétervárott” zongorához ül és rákezd Rossini Tell-nyitányának csellószólójára. …

          „Mi Szerovval, a hangverseny után olyanok voltunk, mint az őrültek.” Szinte szó nélkül egyeznek meg abban, hogy mindketten azonnal írásba rögzítik benyomásaikat és elragadtatásukat. „És megfogadtuk egymásnak, hogy ez a nap, 1842. április 8-a, most és mindörökké szent lesz nekünk. …Olyanok voltunk, mint a szerelmesek, mint a megszállottak. Soha életünkben nem hallottunk ehhez hasonlót, és egyáltalán, soha nem találkoztunk szemtől-szemben ilyen geniális, szenvedélyes, démoni egyéniséggel, aki hol orkánként, hol szinte szétáradt valami gyengéd szépség és grácia sugárzásában.” – Így lehetne idézni véges-végig ezeket a paroxizmusban égő szavakat, és ha az ilyen szavak, mint „soha életünkben,” nem jelentenek is sokat 18-20 esztendős ifjak szájában, mégis híven érzékeltetik azt az elemi hatást, melyet Liszt játéka Pétervárott és mindenütt keltett.

          Másnap Vielgorszkij szalonjában ad matinét Liszt, zenekar és szóló-művészek közreműködésével, a hallgatóság sorában – mint minden további alkalommal is – ismét ott van Glinka. A vendégművész Weber: Concertstück-jét és a „Felhívás keringőre,” Beethoven: „Adelaide”-jét és Schubert: Erlkönigjét adja elő. A hangverseny után Glinka Szerovnál ebédel. Itt természetesen sok szó esik Lisztről. Az estét Odojevszkijnél(7) töltik, Glinka kortársánál, az orosz zenei írás első jelentős képviselőjénél, ahol Liszt „lapról” eljátssza a még előadatlan „Ruszlán és Ljudmila” néhány részletét, a „partitúrából híven megőrizve mindenegyes kottafejet, mindenki csodálatára.”

          Második hangversenyén (ismét a Nemesi Társaság termében) elsősorban Chopin B-dúr mazurkájával és az Erlkönig átirattal kelti fel Sztaszov elragadtatását. Ezt a balladát „kétségkívül soha énekes sehol e világon így még elő nem adja – írja Sztaszov . – Valóságos kép volt ez, tele költészettel, sejtelemmel, varázslattal, színekkel, félelmetes lódobogással, váltakozva a haldokló gyermek kétségbeesett hangjával.” Úgy látszik, ugyanekkor hallották a Pastoral-szimfónia részleteit is. „Mi Szerovval ezt a szimfóniát egyáltalán nem ismertük, ezért bámulatunk, örömünk, lelkesedésünk annál váratlanabb és nagyobb volt. Később még csak egyszer adódott ugyanilyen tökéletességgel hallanom a Scherzo-t és Vihart, mikor Berlioz Pétervárott zenekarral adta elő. De Liszt és Berlioz édestestvérek voltak genialitásban és költészetben.”

          Jellemző és lényeges, hogy Sztaszov Liszt zongorajátékának hatását Berlioz zenekari előadásával helyezi egy szintre, azonosítja úgyszólván a két tolmácsolást, ezzel mutatva rá leghatásosabban Liszt játékának orkesztrális jellegére.”

(Folyt. köv.)

Megjegyzések: A.

(1) László Zsigmond (1893-1981), zenetörténész.

(2) gróf Vielgorszkij, Mihail (1788-1856), zeneszerző.

(3) Sztaszov, Vlagyimir Vasziljevics (1824-1906), író, zenekritikus, művészettörténész.

(4) Szerov, Alekszej Nyikolajevics (1820-1871), zeneszerző, zenekritikus.

(5)"Cеверная пчeла" („Északi méh” c., Szentpéterváron kiadott, XIX. századi, politikai és irodalmi napilap)

(6) Palibina, Anna (?), műkedvelő zongorista.

(7) herceg Odojevszkij, Vlagyimir (1804-1869), író, esztéta, zeneszerző, filozófus.

LISZT: Nagy kromatikus galopp - Grand galop cromatique R.41.

Yuja Wang plays Schubert/Liszt : Erlkönig

239   Búbánat • előzmény238 2018-10-19 11:10:13

Széchényi Kálmán Szécsényben

http://www.szechenyiforum.hu

2018-02-23 16:23

Tíz hónappal ezelőtt volt egy rendezvény a Nógrád megyei Szécsényben, ahol Széchényi Kálmán beszélt magáról és a családjáról.

"A jelenleg Stuttgart környékén élő Széchényi leszármazott 1944-ben, a világháború idején született. Addigra – 1944 végén – már lebombázták a lakásukat, a Budai Vár egyik pincéjébe költözött a család, édesapja ott robbant fel egy aknán és vesztette életét. Édesanyja, Széchényi Dénesné zeneszerző- és karnagyképzőt végzett, a rádióban műsorszerkesztői állást talált a háború után, amit nagyon szeretett, de 1949-ben kidobták: Széchényi névvel nem beszélhetett senki a magyar rádióban, magyar közönségnek a zenéről. Pedig a korábbi évszázadban számos zeneszerzőt adott e család.

Például Széchényi Imre, az Osztrák–Magyar Monarchia berlini nagykövete a XIX. század végén több száz kompozíciót hagyott maga után úgy, hogy még a család sem tudott ezekről a darabokról."

238   Búbánat 2018-10-19 09:08:35

Emlékkoncert Szécsényben

Gróf Széchényi Imre zeneszerző halálának 120. évfordulóján, szombaton 17 órakor emlékkoncertet adnak a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban, A Kastély Szalon sorozat rendezvényén Gróf Széchényi Kálmán tart előadást zeneszerző őséről és a családról.

(MTI)

237   Búbánat 2018-10-18 15:11:25

2018.10.18  09:30-10:00  BartókRádió

Összhang- a zenei élet aktualitásai

Most jelent meg!

Műhelytanulmányok a XVIII. század zenetörténetéhez I-II. kötet (szerk.: Kim Katalin)

Szerk.-mv.: Katona Márta

(Ism. holnap, 9.30) 

236   Ardelao • előzmény235 2018-10-18 01:40:30

         Ritkán esik meg, hogy egy kritikus az általa célba vett személyek kedvencévé válik. Muszorgszkij és Sztaszov között hosszas levelezés folyt arról, miként lehetne kifigurázni a „Hatalmasok” (az Ötök) csapatának ellenfeleit, nem utolsó sorban Larost. Muszorgszkij 1874-ben bele is kezdett egy szatirikus opera, a „Csalán-hegy” írásába, amely «arról szól, hogy a Rák (azaz Laros) összehívja erre a hegyre az állatok gyűlését, hogy felvázolja az aktuális zenei ügyek aggasztó helyzetét, aztán a Kakasra panaszkodik (azaz Muszorgszkijra), aki folyton csak kiabál, meg ordít eszeveszetten, örökké a „trágyadombján” kapirgál, s akinek isten tudja, miféle erényeket tulajdonítanak, holott eddig két-három magocskát talált mindössze!! E prédikációt helyesléssel hallgatják a különféle állatok, mint például a vén és süket Medve (Maurer), a Rinocérosz (Ferrero), a Majom (Ribaszov) stb., valamint a Lajhár (Azancsevszkij), a Tengeri tehén (Fjodorov), a Kos (Famincin), a Poloska (Szolojov – abban az értelemben, hogy inkább bűzlik, mint csíp) stb. stb. Az egész kompánia helyesel a Ráknak, megfogadják, hogy a tanácsára és példáját követve háttal fognak előre haladni, s aztán kitekerik a Kakas nyakát. Végül mind azt kiáltják kórusban „Anatéma (**), anatéma a Kakasra!”» Muszorgszkij e darabból rövid idő alatt megkomponált 43 ütemet, de a mű, sajnos, befejezetlen maradt, mert «a szerzőt teljesen lefoglalták a Hovanscsina munkálatai».

(Idézetek a Bojti János és Papp Márta által összeállított és fordított,  „Modeszt Muszorgszkij – Levelek – Dokumentumok – Emlékezések” c.könyvből)

(**) Anatéma = kiközösítés

235   Ardelao 2018-10-18 01:36:08

114 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el
Képtalálat a következőre: „ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ”

GERMAN AVGUSZTOVICS LAROS /ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ/ (1845. május 25. Szentpétervár – 1904. október 18. Szentpétervár), orosz zeneszerző és zenekritikus, komponista kollégáinak „Eduard Hanslick”-ja (*).

          Tanár családba született, apja francia nyelvet oktatott. G. A. Laros már tízéves korában zenét szerzett. Elvégezte a Szentpétervári Konzervatóriumot, ahol zongorázni tanult. Itt találkozott Csajkovszkijjal, akivel – állítólag – életre szóló barátságot kötött. Barátságuk azonban Csajkovszkij „A vajda” c., első operájának a bemutatója után - Laros kemény kritikája miatt - törést szenvedett.

          1866-tól 1870-ig Laros zeneelméletet és zenetörténetet tanított a Moszkvai, 1871-től pedig a Szentpétervári Konzervatóriumban. 1867-ben jelent meg terjedelmes írása  az „Orosz futár”-ban (Русский Вестник), „Glinka és jelentősége a zenében” címmel, amely 1868-ban Moszkvában könyv formájában is kiadásra került. Állandó munkatársa lett a „Hang” (Голос) c. lapnak, ahol zenei és irodalmi glosszákat publikált.

          1875 körül otthagyta a Szentpétervári Konzervatóriumot, de később mind a Moszkvai, mind a Szentpétervári Konzervatóriumban folytatta a tanítást. Szentpéterváron nagysikerű zenetörténeti előadásokat tartott, és különböző újságokban, ill. kiadványokban (Музыкальный Листoк /Zenei levél/, Ежегодник Императорских театров /A birodalmi színházak évkönyve/, Новости /Hírek/  stb.) jelentek meg írásai.

          Laros szerkesztésében adták ki  az „Új Mozart-életrajz”-ot (írója: A. D. Ulybysev), amelyet M. I. Csajkovszkij fordított le francia nyelvről oroszra.

          Laros zeneeművei közül kiemelendő a „Karmozina” c. operához komponált nyitány és a szimfonikus allegro. Mindkét mű az Orosz Birodalmi Zenei Egyesület szimfonikus koncertjein került bemutatásra.

       Laros magánéletéről annyit tudunk, hogy első feleségétől, Anasztázia Suskinától (1847-1875), aki fogyókúrájának az áldozata lett, három gyermeke származott; Zinajda (1869-1959), Jevgenyij (1870-1940) és Olga (1873-1897). Második házassága Alekszandra Uhtomszkajával válással végződött. Emiatt Laros alkotói válságba került, és Csajkovszkij támogatására szorult. Laros harmadszorra is megnősült. Harmadik felesége, Jekatyerina Ivanovna Sinelnyikova, egy gazdag bankár- és földtulajdonos családból származott. Tőle is elvált.

          Keldisnek „Az orosz zene története” című könyvében Larosról ez olvasható:

„[…] Jellemének rendkívüli kettőssége és ellentmondásos volta ellenére is komoly és nagy jelentőségű Laros (1845-1904) zenekritikai tevékenysége. Laros a pétervári konzervatórium neveltje (később hol a pétervári, hol a moszkvai konzervatórium professzora). Szaktudása és általános műveltsége rendkívüli; kifinomult, analizáló hajlamú ember. Írásait ragyogó, világos irodalmi kifejezés jellemzi. E képességei igen szembetűnően megmutatkoznak «Glinka és jelentősége a zenében» című munkájában (1867), amely az első kísérlet Glinka alkotásainak elmélyült technikai és stilisztikai elemzésére. Laros véleménye szerint Glinka halála után az orosz zene hibás útra tévedt. Korának újító zenei irányzatait határozottan elítélte, és velük szemben a régi klasszikus művészet egyszerűsége és mértékletessége mellett tört lándzsát. Állítása szerint Európában «Beethoven után a zene, hanyatlásnak indult.» A megoldást az elmúlt századok nagy klasszikus hagyományaihoz való visszatérésben látta. Így már az 1860-as évek végén megjelenő cikkeiben előhírnöke annak a «neoklasszikus» irányzatnak, amely később számos orosz zeneszerző alkotásaiban jelentkezik. Tanyejev, akinél ez az irányzat a legteljesebben és legkövetkezetesebben jutott kifejezésre, művészi elveit közvetlenül Laros hatására alakította ki. Tanyejevben talál a legtermékenyebb talajra Larosnak az az eszméje, hogy a polifóniának – mint a zeneszerzés további fejlődése szilárd és megbízható művészi alapjának – döntő jelentősége van. Laros szerint csak akkor térhetünk át önálló alkotásra, ha történelmi sorrendben, fokról fokra elsajátítjuk a klasszikus zenei formák valamennyi fontosabb fejlődési szakaszát.

          Larost azonban sajátságos felfogása ellenére gyakran önkéntelenül is magával ragadta kora néhány kiváló zeneművének a szépsége. Mint zenekritikusnak, egyik legnagyobb érdeme az, hogy állhatatosan és szenvedélyesen propagálta Csajkovszkij műveit. Ő volt Csajkovszkij zenéjének első kritikusa, aki a zeneszerző műveivel behatóan foglalkozott és felismerte nagyságát és zsenialitását. […]” 

          Rimszkij-Korszakov„Muzsikus életem krónikája” c. könyvében így emlékezik Larosra: „[…] Egyik vasárnap eljött hozzánk Laros. Először nagyon kellemes légkörben folyt a társalgás, de hamarosan betoppant Sztaszov, és nyomban hajba kapott Larossal. Sztaszovot mérhetetlenül ingerelte Laros konzervativizmusa és egész gondolkodásmódja. Amikor Laros megírta első nagyobb és kitűnő cikkét a «Ruszlán»-ról, Sztaszov elismerően nyilatkozott róla, későbbi cikkeiben azonban Laros (mint a Moszkvai Hírlap munkatársa) egyre inkább a művészet technikai értékeinek meggyőződéses védelmezője lett, egyre inkább a régi németalföldieket, továbbá Palestrinát, Bachot és Mozartot magasztalta. Beethovent támadta, eklektikus ízlést hirdetett, ha az technikailag tökéletes, és ellenségesen lépett fel a „Hatalmasok kis csoportjá”-val szemben. Különös és érthetetlen, hogy Laros ilyen nézetekkel hogyan vonzódhatott mégis Berlioz szokatlan, zilált és technikailag korántsem tökéletes zenéjéhez. Sztaszov és Laros vitája heves és hosszadalmas volt. Laros fegyelmezett és logikus akart maradni. Sztaszov viszont – mint rendesen – elragadtatta magát, gorombaságokkal és becsületsértő vádakkal sem fukarkodott. Csak nehezen sikerült véget vetni kellemetlen vitájuknak. […]”

          Rimszkij-Korszakov sem kedvelte Larost, lesújtó véleménnyel volt róla. Annak utolsó éveiről ezt írja: „[…]1904. október 18-án Laros, a nyomorultan tengődő, egykor neves zenekritikus meghalt. Lényegileg csak Eduard Hanslick kópiája volt. Harmadik feleségétől is elválva, ellustultan, az utóbbi években italnak és züllésnek adta fejét, hajléktalanul élt, s hol Beljajevnél, hol Ljadovnál vagy másoknál húzta meg magát. Idegen családok kegyéből élt, akik szeszélyeire és igényes követeléseire végül is ráuntak. A legutolsó időkben némi tartásdíjat kapott gyermekeitől, és egy bútorozott szobába költözött.  Érthetetlen, hogy a beljajevi kör tagjai hogyan mutathattak iránta rokonszenvet. Sokkal közülük tegező viszonyban volt, mintha a múltját elfelejtették volna. Ez a múlt pedig korántsem volt valami szép. Jó, hogy ítéleteit nem hajtották végre, és jóslatai sem váltak be. Tevékenysége szenvelgésből, hazudozásból és képtelenségekből állott, mint bécsi mintaképének munkássága. […]”

          Falk Géza „A halhatatlan dilettáns, Muszorgszkij élete , művészete és művei” című könyvében ez áll: „[…] Laros – neves zenekritikus – Muszorgszkij ellen ír, de bírálata végén mégis megjegyzi, hogy a szerző igen tehetséges, és megérdemli a figyelmet és a pártfogást. […]” Egy másik helyen pedig az alábbi sorokat olvashatjuk: […] A «Boris Godunov» körüli hullámok sokáig verik a főváros zenei életének partjait. Napról-napra újabb cikkek jelennek meg. Laros írásait mértékadóként fogadják el. Még oly szellemek is, mint Tanyejev és Csajkovszkij, ez írások hatása alá kerülnek. […]”

(*) Eduard Hanslick  (1825-1904), a rettegett bécsi zenekritikus, zeneesztéta.

(Folyt. köv.)          

234   Búbánat • előzmény233 2018-01-30 11:05:43

Lukin László emlékére

Dolgozók Lapja, 1966. október 23. (251. szám)

ÖRÜLNI A MUZSIKÁNAK

Beszélgetés Lukin Lászlóval

Legtöbben a TV-ből ismerik, a Zenélő órák adásaiból. Tatabányán

személyes jóbarátai vannak, a zenebarátok körének tagjai. Igen,

Lukin Lászlóról beszélek.
Egyszerűn, kicsit sportosan öltözik s míg magyaráz, hangjában különös

zeneiség bujkál: szép hangsúllyal, lebilincselően beszél.

— Tulajdonképpen zenetanár vagyok, ez a hivatásom. A budapesti

 Horváth Mihály téri iskolában tanítok, lassan tizenhat éve. Emellett

nagyon sok formában foglalkozom a zenével.

— Tudjuk hogy a tatabányai zenebarátok körét vezeti, s hogy

meghívásra mindenhová elmegy egy-egy előadást tartani — jegyzem

meg. Asztalán most is egy levél fekszik oroszlányi iskolások írták, de

még nem volt ideje felbontani.

Ezen kívül a budapesti gyerekek részére ifjúsági

hangversenysorozatot vezetek, a Szabó Ervin könyvtár Collegium

Musicumát... és a Muzsika című lap ifjúsági rovatát.

A magyar zeneoktatás világszerte jó hírnévnek örvend. — Ebben Lukin

 Lászlónak is része van. - Gyakran fordulnak meg külföldiek az iskolában,

figyelik tanítási módszereit.

— Azt szeretném elérni, hogy tanítványaimnak jelentsen valamit

a zene. Nem művészeket, hanem közönséget nevelünk, olyan

 embereket, akiknek az életéhez a muzsika is hozzáad valami nagyon

 szépet, megnyugtatást, örömöt... Én magam legalábbis így vagyok

a zenével. Sikerült megőriznem magamban (annak ellenére, hogy

 „szakmám” a zene) azt az áhítatot, amit kamasz koromban éreztem

a muzsika hallatára.

Beszéd közben finom, hullámzó gesztusokkal mozdul a keze, mintha egy

láthatatlan zenekart vezényelne. A muzsikát otthonról hozta magával:

édesapja és édesanyja Is zongorázott. Tőlük kapta az első leckéket.

De az igazi szerelem az énekes zenéhez köti, a kórusok, a daloló ember

művészetéhez.
Otthonában akárhányszor hallgathat egy kis kórusnyi dalolást: felesége

 szintén zenetanár, nyolc gyereke — kedvtelésből, zenerajongásból

— énekel, muzsikál. A legnagyobb második gimnazista, a kicsi három

 éves.

— Sokan nem értik, miért jó ha az embert ilyen sok gyerek veszi

 körül. Pedig a legnagyobb öröm megsokszorozni önmagunkat, saját

 tulajdonságainkból új embereket teremteni, látni, hogyan válnak önálló

 egyéniséggé. Nem, egyik sem akar hivatásos zenész lenni, de mindegyik

szereti a muzsikát.

Tatabányáról beszélgettünk sokáig. Szereti a várost, s örül, hogy része

lehet a zenekedvelők nevelésének. Ezért is tervezgette kétszeres

örömmel a Zenélő órák többi játékvezetőjével együtt, hogy február első

napjaiban Tatabányára jöjjön a televízió.

— A Népházban rendeztük meg a Zenélő órák adását. Szeretnénk

remélni, hogy nem csak a városból, de az egész megyéből sok

zenekedvelő jön el majd. Egy kicsit bemutatjuk a várost, s az itteni

 zenebarátokat. Jó tudni, hogy például a zenebarát kör foglalkozásaira

nem kell más városok muzsikusait meghívni az idén: tatabányai kórusok,

zenészek adják majd az „élő zenéit”. Ez ér a legtöbbet.


Bach és Kodály áll hozzá a legközelebb. Cseppet sem „szakbarbár”.

Szereti a képzőművészetet — zenével kapcsolatos képeket gyűjt nagy

szenvedéllyel.

— A sokat emlegetett slágerszövegekről mi a véleménye?
Mozgékony kezeit az asztalra támasztja.

Az a legnagyobb bajuk, hogy felelőtlenül bánnak a magyar nyelvvel.

A legtöbbször kellemes zenéhez nem keresik meg a megfelelő

hosszúságú szótagokat, kerékbe törik anyanyelvűnk hangsúlyait.

Egy kevéssel több gondosság kellene.


Nézem az arcát, a kezeit, figyelem a hangját. Próbálom megfejteni,

milyen ember. Lukin László olyan ember, aki... aki a maga példáján

megértette egyszer, mi mindent jelenthet a zene a mai ember életében,

s most arra szánja minden idejét, hogy másokat is megtanítson örülni

 a muzsikának.


Flórián Zsuzsa

 

 

233   Ardelao 2018-01-30 00:32:20

 

EMLÉKEZÉS LUKIN LÁSZLÓ TANÁR ÚRRA!

 

http://cms.sulinet.hu/get/d/1911fb2b-654a-44ef-bac7-2622726a4234/1/1/b/Normal/normal.png

92 évvel ezelőtt született, ezen a napon, a nagy zenepedagógus.

1926.I.30. – 2004.VIII.10

NEMZEDÉKEK ZENETANÍTÓJA! 

Emlékére Breuer János írását közlöm:

„A hetvenéves Lukin László köszöntése”

 

Nem lehetett 1950-ben valami fényes ajánlólevél a Zeneakadémia épphogy felszámolt egyházzenei tanszakán szerzett diploma, hisz eleink, élvezve a hatósági támogatást, elszántan küzdöttek a „klerikális reakció” ellen. Lukin László mégis kapott tanári állást, nem is akármilyet; a Horváth Mihály téri Fazekas gyakorlóiskolában okította nebulók hadát tiszta énekre, a muzsika szeretetére, közben, a tanárjelölteket az ehhez szükséges módszerek elsajátítására. Ha oratórium-előadáshoz - Händel- től Kodályig és Sugár Rezsőig - gyermekkarra volt szükség, az ő neveltjei fújták, teli torokból. Közben vezetett munkásénekkart és volt huzamos ideig másodkarnagya a Budapesti Kórusnak, hangversenyéletünk oszlopos együttesének. Verselt kórusművekhez - holmi rissz-rossz tömegdal-agitkákhoz soha.
 

Tanárai az életüket tették fel egy éneklő Magyarország, zeneszerető társadalom megteremtésére. Lukin, a hűséges tanítvány ugyanezt teszi vagy fél évszázada. Ritka adománya, hogy bonyolult zenekari műről tízéveseknek tud érthető nyelven szólni; Orfeusz a vadakat szelídítette meg zenéjével egykor, ő ezer izgő-mozgó általános iskolást bír koncentrált figyelemre valahányszor nagy mesterek alkotásait magyarázza ifjúsági hangversenyen. Ez nem művészet, valóságos kunszt. 30-40 éve a szülőket vezette be a muzsika titkaiba, ma már a gyermekeik vannak soron. Sokan emlékezünk még a tévé őskorából a fekete-fehérben is mennyire színes Zenélő Órák sorozatra, amelyet két társával Lukin László vezetett.
 

Enciklopédikus tudást halmozott fel, naprakész adattárral a fejében. Amióta nyugdíjas, tán kicsit többet dolgozik, mint annak előtte - kevesebbet semmiképp. Nemcsak a fővárost, járja az országot is fáradhatatlanul. Megalapította s irányítja a Bárdos-társaságot, zenetársadalmi megbízatásainak se szeri, se száma. Maradjon is ily tevékeny - kívánom Lukin tanár úrnak 70. születésnapján.
 

Breuer János

NÉPSZABADSÁG, 1996. január 31. (54. Évfolyam, 26. szám)
 

232   Ardelao 2018-01-29 17:58:58

 

236 évvel ezelőtt született Daniel François Esprit AUBER a francia vígopera egyik legjelesebb képviselője. (1782. január 29. – 1871. május 12.)

 

Képtalálat a következőre: „daniel francois auber”

Auber, (Daniel François Esprit), francia operaszerző, született 1782. január 29. (Caen), meghalt 1871. május 13. (Páris).

Atyja (Párisban műárus) kereskedőnek szánta, de Londonból e pálya kezdetén kénytelen volt visszahívni a fiút, aki néhány kisebb művének sikere után, (írt a híres Lamarre számára és neve alatt gordonka- majd hegedű-hangversenydarabot s egy magánszínpadon tetszést aratott kis operát: Julie-t). A konzervatóriumon szerzett zenetudását Boieldieunél és Cherubininél egészítette ki. Ezután misét írt (ahonnan «A portici némá-ba» illesztette az Esz-dúr imát vegyes karra a capella), s első kisebb dalműve lanyha fogadtatásán okulva, Rossini modorát kezdte utánozni (1820: Kastélybeli pásztornő; 1821: Emma, vagy meggondolatlan ígéret). Fölötte dallamos, ahol kellett, pajkos, a maga helyén pedig drámai zenéje, finom hangszerelése megalapította hírnevét, s csak öregbítette a Scribe-bel szövetkezés, kinek szövegei, érdekes, ügyesen szőtt cselekmény, lelemény a motívumokban, könnyed, előkelő stíl, bámulatos termékenység és változatosság a legközelebbi rokonságban álltak.

A szellemes, többnyire vígan lüktető zenéjével Auber szerencsés volt.

41 dalműve közül kiváló nagy hírnévre tett szert: A hó (1823); Udvari hangverseny (1824); Kőműves és lakatos (1825); A portici-i néma (1828); A menyasszony (1829); Fra Diavolo (1830); Bráma és a bajadér (1832); A fekete domino (1837); A korona gyémántjai (1841) s még Carlo Broschi, vagy az ördög része (1842). (Mindezek a pesti Nemzeti Színházban is színre kerültek.)

Az életteljes művekért kitüntetésül Auber a szépművészetek «Institut»-je tagjává, a «Conservatoire» igazgatójává (1842), majd a becsületrend commandeurjévé lett, őt kérték fel 1862. a londoni világkiállítást megnyitó ünnepi zenemű alkotására.

A párisi «nagy opera» igazgatóságát nem fogadta el, csak hogy ráérjen komponálni; de 1870-ig példátlan buzgalommal vezette a Conservatoire-t.

Mogorva és szigorú volt, összes szeretetreméltóságát zenéjébe öntötte. Maradandó művei közül csak «A portici néma» tragikus; nevezetes annyiban is, hogy előadása adott alkalmat Brüsszelben 1830. augusztus 25-én a függetlenségi harc kitörésére.

RÉVAI NAGY LEXIKONA nyomán, 1911.

*

És két anekdota:

Egy ifjú muzsikus felkereste Auber hírneves francia zeneszerzőt, «A portici néma» és a «Fra Diavolo» komponistáját, s megkérte, hogy hallgassa meg új művét. Auber nem tudott kitérni a kívánság elől, betelepedett karszékébe és helyet mutatott a fiatalembernek a zongoránál.
A mű hosszú volt és unalmas, úgyhogy Auber a közepe táján csendesen elszenderedett. Az utolsó akkordoknál azonban felébredt s elég lesújtóan nyilatkozott az elhangzott kompozícióról.

— De drága Maestro — méltatlankodott a szerző — ön szinte az egész előadásomat végigaludta.  . . .

— Fiatalember — emelte meg a hangját Auber, — egyszer és mindenkor jegyezze meg, hogy a zenekritikában az alvás nem elhanyagolható formája a véleménynyilvánításnak.

*

Egy fiatal ismerőse hosszasan kesergett a már aggastyán korban levő Aubernek az öregség terheiről-bajairól.

— Mégiscsak szörnyű dolog kedves Maestro — mondotta, — hogy végül is meg kell öregednünk. ..

— Ne vegye annyira a szívére a dolgot, barátom — felelte a zeneszerző. — Ha ön is megéri azt a kort, amit én, akkor rá fog jönni, hogy mind a mai napig a hosszú élet EGYETLEN BIZTOS MÓDJA: a megöregedés!(Auber 89 éves korában hunyt el).

L.M. 1971.

231   Ardelao • előzmény230 2018-01-29 16:25:13

Köszönöm! 

230   Momo 2018-01-29 14:37:33

Zino Francescatti és Herz Ottó, 1939

229   Ardelao • előzmény228 2018-01-29 14:34:35

Szó sincs sértődésről! Ehhez nem vagyok elég okos, vagy elég ostoba. Egyszerűen úgy gondoltam, rendelkezel aktuálisabb és közeli felvétellel. Sajnos, e felvételen is csak a szemüveg és a bajusz látszik markánsan. De néha egy portré megrajzolásához ennyi is elég. :)

228   Momo • előzmény227 2018-01-29 14:03:13

Ó, hát nem kell megsértődni... nem azért írtam. :-)

(Viszont az érdekes lehet, hogy mikor és milyen alkalomból készült a kép, amit ide tettél.)



Itt van még egy kép arról a napról (1929. október 23.): Középen szemben Székelyhidy Ferenc, mellette (nekünk) balra dr. Herz Ottó, jobbra Dohnányi. A kép bal szélén Bartók Béla.

227   Ardelao • előzmény225 2018-01-29 13:49:40

Herz Ottóról, sajnos, nem talátam 1941. évi fotót. Sőt, ezen a jóval régebbi csoportképen kívül semmit sem találtam. Neked bizonyára van később készült és ide beilleszthető felvételed. Kérlek, tedd be kiegészítésül. Örömmel veszem.

226   Ardelao 2018-01-28 15:41:12

 

Képtalálat a következőre: „Szánthó Enid”

 

Az 1936-ban kiadott – dr. Molnár Imre – szerkesztésében megjelent „A MAGYAR MUZSIKA KÖNYVÉ” –ben, Szánthó Enidről az alábbiak olvashatók:

 

SZÁNTHÓ ENID a wieni Staatsoper tagja. Énektanulmányait Róna Józsefnénál és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián Hilgermann Lauránál végezte. 1928 tavaszán Schalk Ferenc a Zeneakadémia harmadik évfolyamáról a wieni Staatsoperhez szerződtette és ugyanez év nyarán a Salzburgi ünnepi játékokon vendégszerepelt. 1930-ban Wagner Siegfried a Bayreuthi Wagner-Festspielekre szerződtette. Azóta Bayreuth állandó vendége.

Szánthó Enid a Wieni Staatsopernél elsőrendű szerepkört tölt be. Elismert Oratórium és hangversenyénekes. 1935-ig vendégszerepelt Londonban, Párisban, Rómában, Budapesten, Koppenhágában, Amsterdamban, Leipzigben, Drezdában, Kölnben, Firenzében, Velencében.

Amerikai vendégszereplésre 1936 márciusára nyert meghívást.

Budapest, 1936.

MERKANTIL NYOMDA    

225   Momo • előzmény224 2018-01-28 14:40:57

A fotó viszont 1929-es. (Ahogy a német nyelvű képaláírásból is látszik) a győri vasútállomáson készült. A Soproni Zeneegyesület (Ödenburger Musikverein) alapításának 100. évfordulójáról tartottak hazafelé. (Aznap több felvétel is készült a társaságról.)

224   Ardelao 2018-01-28 14:19:39

Képtalálat a következőre: „Herz Ottó zongoraművész”

AMERIKA A ZONGORA MELLŐL 

Írta: dr. Herz Ottó

 

 (A budapesti hangversenypódiumról jól ismert, kiváló zongoraművész: dr. Herz Ottó küldte New-Yorkból ezt a tudósítást a Film-Színház-Irodalom szerkesztőségének.)
 

New-York, 1941. február vége.

 

Közel ötnegyed év óta vagyok az Egyesült Államokban s ez alatt az idő alatt miniden Amerikában tartózkodó magyar művésszel találkoztam s tudom, hogy kinek mi a sorsa. Ami a zongorakísérés mesterségét illeti, itt sok jó zongorista van, noha a többség gyalázatosan rossz. A sok művész túlnyomó többsége ismeretlen zongoristát vesz, akivel hónapokon át naponként bemagolja a műsort. 

... Az első művész, akivel találkoztam, Virovay Róbert volt, igen nagy sikerei vannak. Rendkívül örültünk Svéd Sándor óriási sikerének a Metropolitan-ben. Már a megnyitó előadáson ő volt a legnagyobb sztár az Álarcosbál René szerepében. Most én vagyok a zongorakísérője Svédnek és Kiepurának is. Kiepurával bejártuk egész Amerikát repülőgépen és mindennap más városban hangversenyeztünk. A legnagyobb Kiepura-hangversenyünk a Waldorf Astoria-hotelben volt.
 

Mi újság a magyarokkal?

Szánthó Enid rengeteget koncertezik. Legutóbb Clevelandban és Chicagóban énekelt. Hajós Magda Philadelphiában tanít és hangversenyezik. Déri Ottó szólógordonkás Columbiában. Hubermann Bronislav most nem koncertezik. A minap voltunk vele együtt egy társaságban s Hubermannon kívül ott volt Franz Werfel, a világhírű író is, valamint Paul Hindemith zeneszerző és Darius Milhaud, a kiváló francia komponista. Vértes Marcellel is találkoztunk, akinek rajzait, nagyon szeretik. Nagyon jó sora van Antalffy Zsíros Dezsőnek, Alváry Lőrinc San Franciscóban, Los Angelesben és Chicagóban énekel, nagyon jó kritikákat kapott. Forró László operaénekes Cincinnattiban énekel. Balogh Ernőnek szépen sikerült hangversenyei voltak. Salgó Alice remek házasságáról sokat beszéltek. Egy milliomos vette feleségül. Mindenkinél nagyobb megbecsülés központjában áll Bartók Béla. Világhírű zeneszerzőnket Schulhoff Endre menedzseli nagyon eredményesen. Varró Margit Chicago legnagyobb Iskolájában tanít zongorát. Flesch Ellának és Bokor Margitnak január végén nagysikerű amerikai hangversenyei voltak. A New Yorki Town Hallban énekeltek és én kísértem őket zongorán. Sándor Árpád a tavaly feltűnt és most nagyon népszerű néger Dorothy Maynor kísérője.
 

Jan Kiepura Eggerth Mártával és Eggerth Márta édesanyjával Hollywoodba utazott. Szigeti József itt a legelső hegedűművész. Földes Bandinak gyönyörű sikerei vannak, most Szigeti zongora kísérője, de szólóhangversenyeket is ad. Bíró Sári New Yorki koncertje után szenzációs kritikákat kapott és azóta híres zongoraművésznő. Kovács István zongoraművész különböző átiratait az Egyesült Államok legtöbb rádiójában játsszák és anyagi szempontból most kezd rendben jönni. Meisner Lujzi, a kis zongoraművésznő már kisasszony lett. Két hangversenye volt. A soproni származású Scholtz János Princestownban tanár.

Ugyanott tanár Antal Ferenc hegedűművész. Róth Ferencnek igen nagy sikerei vannak és rengeteg gramofonlemezt játszott. Vonósnégyesét átalakította: a volt Manhattan-kvartett három tagjával.
 

Klemperer, a világhírű karmester, akiről az a hír terjedt el, hogy idegösszeroppanás következtében szanatóriumba szállították, egészséges. Helyét Los Angelesben Bruno Walter foglalta el. Zádor Jenő Hollywoodban él. A Metro szerződtette és sok szerzeményét felhasználják a filmeken. Sebestyén György, Sebestyén Károly karmester fia, filharmonikus zenekart, alakított Serantonban.

Doráti Antal az orosz balett karmestere. Halász László a St. Louisi Operaház zenei vezetője és karmestere. Kuttner Mihály Trentonban dirigál. Rejtő Gáborról legutóbb azt a hírt hallom, hogy Havannában tartózkodik és ott nagysikerű hangversenyt rendezett.
 

A legnagyobb zenei szenzáció most egy tizenkét-éves gyermek, Patricia Trawers a neve. Zongoraművésznő. Azt mondják, hogy a legnagyobb ígéret.  … Egy másik zenei érdekesség: Lawrence Tibbet féléves szünet után (súlyos gégebaja volt) ismét fellépett a Metropolitan ben ...
 

Bevonultunk új lakásunkba és megnyitottam az iskolámat. Amióta itt vagyok, egyetlen centet sem adtam ki sem hirdetésre, sem nyomtatványokra. És már megrendeztem növendékeim első sikeres hangversenyét.

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.III.28. (4. Évfolyam, 13. szám)

dr. Herz Ottó (Eperjes, 1894. dec. 31. – New York, 1976. jan. 5.): zongoraművész.(A.)

223   Búbánat 2018-01-25 19:30:22

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

 

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

 

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.

222   Ardelao 2018-01-24 01:15:49

 

HELYZETJELENTÉS AZ OPERAHÁZI FIATALOK FRONTJÁRÓL


Megszólaltatjuk a legfiatalabb operistákat, azokat, akik eddig kénytelenek voltak a kritikák végén egy-két hangzatos jelzővel megelégedni. Elmondják terveiket, be szélnek művészi ideáljaikról és —álmaikról. Fogadják őket szeretettel és ne a ma küzdő kis énekesét, hanem a jövő Galli Curcijait, Carusóit, Saljapinjait lássák bennük.

Ráskai Gizella:
Múlt év júniusában végzett és ősszel már szerződést kapott. Első nagyobb nyilvános szereplése decemberben volt, amikor Debussy «Választott leánykának» szopránszólóját énekelte.
Utána kisebb szerepe volt a
«Walkür»-ben, majd közvetlen ez-után «Lohengrin» Elzáját énekelte.

— Programot adni, tervekről beszélni az Operában igen nagy merészség. Hiszen egy-egy torok berekedése néha az egész heti műsort felborítja. Alig merem elmondani, hogy a «Norma» címszerepével elkészültem s hogy fellépésem is közeledik. Még az Akadémián teljesen befejeztem a «Trubadur» Leonóráját és remélem, hogy még ebben az évben sor kerül erre is. Művészi ideálom minden igazán nagy művész. Legjobban szeretném az «Othello» Desdemonéját énekelni.

Szabó Gizella:
A «Rigoletto» Gilda szerepében mutatkozott be. Azóta kisebb szerepeket énekelt a «Farsangi lakodalom»-ban, a «Bűvös vadász»-ban, a «Don Carlos»-ban, stb.

Március 14-én a «Hunyadi László» Gara Mária szerepét énekelte nagy sikerrel. A pesti sajtó nővére, Szabó Lujza alakításához hasonlította ezt a produkciót.

— Több főszereppel foglalkozom magánszorgalomból és remélem, hamarosan sor fog kerülni rá, hogy az Operaház színpadán is elénekeljem ezeket a szerepeket. Minden ambícióm az, hogy művészetben mennél közelebb jussak énekes ideálomhoz, Szabó Lujzához.

Littasy György:
1939 óta tagja az Operának. Első szerepében a «Farsangi lakodalom» Domokosában feltűnt szép zengő basszusa és ma már énekkultúrában is annyit fejlődött, hogy a legnagyobb basszusszerepeknek is méltó interpretátora.

— Hatalmas feladat-tömeget állított össze az Opera igazgatósága számomra. Egyszerre foglalkozom a «Don Juan» Leporello szerepével, a «Bohémélet» Colliné-jével és a «Hegyek alján» Tommaso-jával. Különösen Colline-re vagyok büszke, mert a «Bohémélet»-et Failoni mester vezényli.  

Jámbor László:
Mint,érdekességet kell megemlíteni, hogy nem végzett Zeneakadémiát. Palotay Árpád és felesége tanították meg az éneklés nehéz művészetére. A «Lohengrin» I.Henrik királyában mutatkozott be. Röviddel azután elhagyta a mélybariton-szerep- kört és a magas baritonra tért.

Most április 1-én énekeltem először a «Parsifal» Amfortas-át. Ennek a szerepnek megfelelő fekvésű Wagner-szerepeket tanulóik: az «Istenek alkonyá»-nak Gunther-jét és még ebben a szezonban eléneklem a «Traviata» Germontját, s a «Carmen» Escamillóját. Énekes-ideálom: Lawrence Tibbet.  

Király Sándor:
A nyíregyházi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, majd képesítője után, előkészítő osztályok hallgatása nélkül, közvetlen az operatanszakra került. Legismertebb szerepe a «Rigoletto» hercege, melyet először beugrásképpen énekelt.

— Az idei év legszebb feladatát most kaptam meg. Az új «Teli Vilmos» egyik vezető tenorszerepét fogom, énekelni. A jövőben olasz operákat szeretnék főleg énekelni, elsősorban az «Álarcosbált,» a «Tosca» és az «Aida» tenor-főszerepeit. Eszményképem Aureliano Pertile.

Nagypál László:
Mint zeneakadémiai növendék énekelt a Filharmóniai Társaság egy hangversenyén. Itt tűnt fel és ekkor szerződtette Márkus László. Tavaly Székelyhidy Ferenc régi híres szerepét, a «Mosoly országa» Szu-Csong hercegét énekelte.

— Áprilisban új betanulásban kerül színre a «Bohémélet» és ebben minden lírai tenoristának örök óhaját, Rodolph-ot fogom énekelni. Ezzel, azt hiszem, arra a kérdésre is feleltem, hogy mi a vágyam. Ez volt. Arra a kérdésre, hogy ki a művészi ideálom, elég nehéz a felelet. Mindenkitől tudok tanulni, de a legtökéletesebbet is legnagyszerűbbet én Gigliben látom.

Reményi Sándor:
És végül megszólaltatjuk az Operaház legifjabb tagját, aki szerződését tavaly októberben kapta. Még akadémista korában énekelte Valentint, Germont-ot és a Carmen Moralesét.

— A tavasszal bemutatásra kerülő «Respighi Lucrétiá»-jában énekelem első nagy szerepemet az Operaház színpadán. Magánszorgalomból tanulom a «Sevillai borbély» címszerepét és foglalkozom a «Rigolettó»-val. Szeretném, énekelni a «Tannhäuser» Wolfram-ját és minél előbb a Figaró-t. A művészi ideálom De Luca, Basiola és Lawrence Tibbet.

 

(Schuschny Aurél)

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. április 11. (4. Évfolyam, 15. szám)

221   Ardelao 2018-01-24 01:07:33

 

Z E N E I    L E V É L

 

A német zene három B-betüs szerzője: Bach, Beethoven, Brahms, az egész világé. A negyediket, Anton Brucknert, az alpesi erdők ájtatos lelkű lírikusát, leginkább maguk a németek ismerik és értékelik. Pedig hatalmas lélegzetű, alkotó művész volt ö is. Kilenc szimfóniát irt, akárcsak Beethoven, s ezekben a „Természet végtelenségét,” „Isten fönségét,” „az emberi lélek angyali és démoni végleteit énekelte,” valami örök gyermeki, angyalian jámbor odaadással. Megható és mosolyogtató történetek maradtak fenn erről a hívő és hiszékeny, alázatos és állhatatos művészről, szeretetreméltó ügyefogyottságáról, lelkes Wagner- rajongásáról, egyszerű észjárásáról, ártatlan különcködéseiről. Egyházi orgonista volt Linzben és Bécsben, zeneszerzéstanár és egyetemi előadó. Zeneszerzéssel csak harmincéves kora után kezdett foglalkozni és túl volt a negyvenen, amikor megírta első szimfóniáját. Soha még önműveléssel (mert vérbeli autodidakta volt) muzsikus oly sokra nem vitte, mint Bruckner. A zene Van Gogh-jának lehetne mondani, mert a nagy holland festő is a korán nyíló tehetségek rendszeres «gyerekszobája» nélkül lett zseni. Számszerűen keveset alkotott Bruckner, de mindig hatalmasat markolt. Szimfóniái óriás hegyláncolatok, szinte csak madártávlatból lehet áttekinteni ezeket a hólepte csúcsokat, lombrázó erdőségeket, sötét szakadékokba robogó vízeséseket.

Németországban a kiváló karmesterek közt vannak, akik különleges érdeklődéssel, hittel, meggyőződéssel, tudással mélyednek el ebben a muzsikában. Ilyen Bruckner- specialista Hans  Weissbach , a bécsi rádió zeneigazgatója, aki ezen a héten a Városi Színházban a német zeneköltő negyedik szimfóniáját, a «romantikusát» dirigálta. A kitűnő vezetés alatt a Székesfővárosi Zenekar becsületesen, szépen muzsikált, a mű hatott is a közönségre. De azért nem hinném, hogy Bruckner nálunk valaha is népszerű lehessen. Olyan valami szellemi turisztikát követel a hallgatótól, amihez a mi publikumunk egy kicsit — hogy is mondjam — kényelemszerető.
 

Az Operaháznak is volt e héten vendége, ha ugyan annak lehet mondani Huszka Rózsit, aki Németországból jött haza néhány napra, az Ortrudok és Brünnhildák hazájából. Ott künn, ezeknek a súlyos hősnőszerepeknek talán legifjabb, de már is egyik legelismertebb alakítója ez a remek hangú, évről-évre fejlődő magyar énekesnő. Ismerjük őt kezdő-kora óta. Nincs tíz éve, hogy első külföldi sikeréhez gratulálhattunk a bécsi Rathauskellerben, mikor a fiatal énekesek nemzetközi versenyén «befutott.» Amit az-óta elért, az egészséges tehetség s a lelkes, kitartó szorgalom közös gyümölcse, megérdemelt diadala. Bravó Rózsi, csak így tovább!

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941, március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)

220   Ardelao 2018-01-24 00:17:40

 

"ÉJI PÁRBESZÉD AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓI SZOBÁJÁRAN


A sötétségből felvillan a fény. Picinyke sápadt folt, nem nagyobb annál, amely Faust doktor toronyszobájában világít, a lombikok és fóliánsok felett. Ebben a bűvös körben egy ember-arc hajlik írások, rajzok, könyvek, kották fölé. Kékszemű óriás, szinte kiszakad az éjszakából, amely birtokba vette az Operaház igazgatói szobájának hatalmas arányú négyszögét, elnyelve minden bútort, képet, falat és csupán ezt a megőszült Siegfriedet, ezt wagneri hősalakot engedi ki a homályból. Olyan ez, mintha Operaházunk egyik pompás színpadi jelenete volna, mikor a rendező mindent fekete fátyolokba burkol és csupán egyetlen emberarcot emel ki.

Oláh főrendező és Kornai fővilágosító közös remekműve lelhetne a «beállítás,» amelyben Márkus László megjelenik ellőttünk.

A csöndben és az éjben, mikor mi sem árulja el, még a legparányibb nesz sem, hogy a párnás ajtók mögött ezer, meg ezer villanykörte villámlik, fényszórók lövellik a lángot, kürtök és harsonák zengenek, klarinétok és oboák énekelnek, hegedűk sóhajtanak és csellók zokognak, mert odalenn a «Walkür» első felvonása megy a színpadon!

Itt bent ez-alatt izgalmas duett suttog az igazgató és közöttünk. A homályból valaki egyre kérdez, mint egy «külső hang» — bariton!, — az igazgató pedig az íróasztalra hulló fénysugárból felelget.
 

̶   Meg vagy elégedve? — kérdezi a külső hang.
 

̶  Mivel? — kérdez vissza az igazgató.
 

̶  Az Operaház előadásaival!
 

̶  Ugyan kérlek, hogy lehet ilyet kérdezni! Mit feleljek erre?
Azt, hogy — meg vagyok elégedve? Akkor mindjárt önhittségnek, kérkedésnek fogod ezt mondani. Már pedig ne várd tőlem, hogy ellenzék legyek a saját munkámmal szemben! De különben. …

 

Ideges mozdulattal dobja el a cigarettacsutkát és rágyújt a — következő cigarettára.
 

̶  De különben, ha akarod tudni: jobban tudom a hibákat, mint te, vagy akárki a gáncsoskodók közül! Azt is megmondom nyíltan, hogy büszke vagyok arra, ha gáncsoljátok a hibákat. Mert mindig olyan kis hibácskákat szoktatok észrevenni, amelyeknél — jóval nagyobbak is akadnak, még világhírű operaszínpadokon is. Azt, hogy ilyen ici-picike kisiklásokat is észrevesznek, valamit bizonyít.

̶  Mit?

̶  Azt, kedves barátom, hogy a közönség — nagyon jóhoz van hozzászokva az Operaházban! Egyébként semmi sem lehet tökéletes, amit emberek csinálnak. Gondold meg, hogy három-négyszáz személy percnyi diszpozíciójától, vagy indiszpozíciójától függ, sikerül, vagy — nem sikerül!
 

̶  Néha azonban — vetem közbe — föltűnő pongyolaságot tapasztal az ember. Például, a múltkor «szétment» a híres quintett. ...
 

Nagyon haragos. Megint eldobott egy cigarettát és megint rágyújtott egy másikra.
 

— Tudod te hogy milyen nehéz dolog az: énekelni?
 

— Tudom! Éppen eleget és elég lelkes megértéssel beszéltem és írtam róla. ...
 

— Nos, hát: a világ legnagyobb énekeseinek egyike nemrég egy kényes pillanatban elfelejtett «bevágni» Emlékszel? A világhírű tenorista a végén ezt mondta: «bocsánat, ...két napig utaztam, ...megesik az ilyesmi, ugyebár?»

Hát megesik barátom! Ugyebár, megesik?
 

Azt mondják, nagyon sok mindent bíztok rá a rutinra és kevés a próba! Egy-egy műsoron lévő operából, amely hetek óta nem ment és most új szereplővel kerül a közönség elé, esetleg — így mondják! — egyetlen zenekari próbát tartanak az Operaházban.
 

— Nohát, ez nem igaz! Ki beszél ilyen badarságokat? Ellenkezőleg: az a panasz,
hogy agyon próbáljuk a zenekart, a kórusokat és a magánszereplőket!

 

̶  És mi van a szereposztással? Feltűnő sok a balfogás. Legutóbb isbocsáss meg, ez az én véleményem! — a felfrissített «Don Juan»-ban alig volt a helyén két szereplő, a többi melléfogás volt.
 

Most már egész felleg öleli át termetes alakját. Kerülgetik az ezüstszín füstszalagok szép ősz fejét, körül-hömpölygik és titokzatos fátyolokba burkolják. Olyan, mint Wotan, aki zord haraggal áll a walkűrök szikláján és körülötte magasba törnek Loge füstfellegei, mert megszólalt már a zenekarban a tűzvarázs.
(Hátha csakugyan megszólalt? A párnás ajtókon túl késő éjszaka van már és a
«Walkür» előadása a vége felé járhat. …)
 

— Jegyezd meg, hogy lehet téves szereposztás — amit te «balfogás»-nak nevezel! — és lehet — nem sikerült szereposztás.
 

— Mi a különbség a kettő között?
 

— Téves szereposztás az, amikor rosszul osztottunk ki egy szerepet, mert a kísérlet egyáltalán nem is sikerülhet. Nem sikerült szereposztás az, mikor sikerülhetne, mikor minden reményünk meg van arra, hogy sikerül és valami okból — mégsem. ... Persze, te egyszerűen kimondod az ítéletet, hogy — például! — Losonczynak nem való Don Juan szólama. Légy szíves, világosíts fel: kinek való hát? Svéd Amerikában van. Kivel énekeltetnéd le az ö távollétében? Könnyű gáncsolni. A legkönnyebb! De hát bizonyos alkatú és jellegű hangokban nincs utánpótlás. Erről én nem tehetek. Mindent elkövetek. — hidd el — hogy fiatal tehetségeket fedezzek fel. Az egyiket kottamásolónak vettem ide, amíg énekelni tanult, nehogy elkallódjon!
 

— Nem fog-e megártani éppen némelyik ilyen fiatal tehetségnek a kísérletezés? Képtelenség az, hogy ma Brabanti Elzát énekli valaki és holnap — az éj királynőjét!

— Miután nincs második Operaházunk, nincs kísérleti színpadunk se. Magunk kísérletezünk hát!
 

— Nem volna jó, ha főzeneigazgató kerülne az Operaházba?
 

Ezért nagyon haragszik.
 

— Főzeneigazgató? Ebben burkolt vád van: az, hogy — nem értem a mesterségemet!
 

— Szó sincs róla! Csak a zenei adminisztráció aprólékos gondjait kéne megosztani vérbeli muzsikussal. Miután egyéb munkát megoszt az igazgató. Ezt is meg kell osztani. Ezt leginkább!
 

— A milánói «Scala» igazgatója nem muzsikus és nincs főzeneigazgatója! A bécsi «Staatsoper» igazgatója se muzsikus és neki sincs főzeneigazgatója! Ne lovagoljunk címeken! Én minden zenei kérdésben, szereposztásban, műsor összeállításban, próbák dolgában a karmesterek és a nagy tudású Rékai Nándor, e pompás muzsikus tanácsát hallgatom meg, és azután döntök. De én döntök és nem más! Mikor egy új csellistára van szükségünk — Dohnányi jön el az Operába és ő mond véleményt a függöny mögé rejtőző, névtelen pályázók játékáról.
 

— Nem gondolod-e, hogy az utóbbi években némi eltolódás észlelhető az Operaházban: mintha a zenei igények néha-néha héttérbe szorulnának a tündöklő színpadi kép mellett. Az eszköz, a ragyogó dekoráció, — céllá lett! Sőt. olykor-olykor — öncéllá!
 

Ezen megint fölháborodik. A különböző hamutálcákon egyre jobban szaporodnak az összenyomott cigarettatetemek.
 

— De hát, mit árthat a szép színpad a zenének? Talán rosszabbul énekelnek, mert szebb a dekoráció? Túlsúly ez? Lehet ez túlsúly? A díszlettervező és a főrendező túlzott befolyását jelenti, ha — nem rongyos és stílustalan a színpadkép?

— Nem így mondtam, ne érts félre! Csak azt: nem terelődik-e túlságosan a tündöklő színpadkép felé a művészi igazgatás gondja — a zene rovására? És csak azt szeretném, ha néha jobban énekelnének a tündöklő színpadképben. ...
 

— Fogalmatok nincs arról, milyen gond az: bizonyos szerepekre megfelelő énekest találni! Vagy: a kórusból tömegesen nyugdíjba ment énekesek helyét betölteni, olyan kóristákat pótolni, akiknek a repertoárja száz-százhúsz opera volt és a zenekar hiányait ís megfelelő erőkkel fedezni. Azt is könnyen el felejtitek, hogy én most egy világháborún vezetem keresztül az Operaházat!

Mikor nagy gond — fenntartani is az intézményt! Hála Istennek, a közönségnek más a véleménye, mint az ellenzéknek és nemcsak a bérleti estéken telik meg a nézőtér az utolsó helyig, hanem bérletszüneti napokon is. Külföldi operaszakértők jelennek meg a páholyomban és bámulnak. A New Yorki Metropolitan igazgatója végighallgatott egy «Bohémélet» előadást és azt kérdezte tőlem: «Honnan szedte össze ezt a csodálatos együttest?»

Mikor meghallotta, mibe kerül, így szólt: „nekünk, Amerikában nincs ennyi pénzünk. ... Ahhoz sincs szavad, hogy míg azelőtt egy Mozart-előadásra sohasem telt meg az Opera, most vasárnap délután is zsúfolt házak mellett játsszuk Mozartot? És vasárnap délután — «Fidelio»-t? Nem akarok kérkedni, de az én igazgatásom alatt épült ki ez a műsor, Monteverditől Bartók Béláig! Az én igazgatásom alatt. ...
 

— Elismerem, — veszem át a szót az igazgatótól, — hogy a te igazgatásod alatt hallottuk először Swanholmot és Pertilét és te szoktattad ide korunk legjobb énekeseit és a te fölfedezésed a fiatalok közül Tamás Ilona, Fodor, Jámbor és egy egész sora az ifjú tehetségeknek!. Én mondom ezt — az ellenzék!
 

Már régen vége volt az előadásnak, néma lett a ház, mire mi is befejeztük a duettet. Kongott lépteink alatt a sötét folyosó. Az Operaház sarkán, a szfinksz előtt váltunk el. Búcsúzott:
 

— Amit ember csinál, az tökéletes nem lehet. És ne feledd, hogy aki bírál, az is csak — ember!"

 

Balassa Imre

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)

219   Búbánat • előzmény215 2017-12-28 11:27:19

Imre Széchényi (1825-1898)

Lieder

Super Audio CD 

  • 6 Romanzen; Le rosier; Das Blatt im Buche; Vorbei; Komm, o Nacht; La Bas; Waldeinsamkeit; Nachtgruß; Der Gefangene; Erster Schnee; Ja Winter war's; Die Lerchen; Bölcsodal; Der träumende See; O komm' in mein Schifflein; Il Ritrovo in Mare; Es fällt ein Stern herunter
  • Tonformat: stereo/multichannel (Hybrid)
  • Künstler: Katharina Ruckgaber (Sopran), Jochen Kupfer (Bariton), Peter Thalheimer (Csakan), Helmut Deutsch (Klavier)
  •  
  • Label: Audimax  DDD, 2016
  • Bestellnummer: 7426533
  • Erscheinungstermin: 10.6.2017

Sein ganzes Leben lang komponierte Imre Széchényi, und das, obwohl er wahrlich auch genug Anderes zu tun hatte: Als österreichisch-ungarischer Botschafter vertrat er in bewegter Zeit die Interessen der k.-u.-k-Monarchie im kaiserlichen Berlin, nachdem ihn diplomatische Missionen zunächst nach Rom, Stockholm, Brüssel, Paris und Sankt Petersburg geführt hatten. Bismarcks berühmt-berüchtigter Dreikaiserbund trägt Széchényis Unterschrift, und auch an der Berliner Kongokonferenz war er maßgeblich beteiligt. Seine Weltgewandtheit spiegelt sich in seinen Liedern wider, die mit dieser verdienstvollen Neueinspielung wohl zum ersten Mal nach sehr langer Zeit wieder zu hören sind.

  • Tracklisting
  • Details
  • Mitwirkende
Romanzen Nr. 1-6
  1. Nr. 1 La cendrillonNr. 1 La cendrillon
  2. Nr. 2 Si j'étais petit ouseauNr. 2 Si j'étais petit ouseau
  3. Nr. 3 AubadeNr. 3 Aubade
  4. Nr. 4 S'il l'avait suNr. 4 S'il l'avait su
  5. Nr. 5 Maudit printempsNr. 5 Maudit printemps
  6. Nr. 6 A une femmeNr. 6 A une femme
  7. Le rosierLe rosier
  8. Das Blatt im BucheDas Blatt im Buche
  9. VorbeiVorbei
  10. Komm, o NachtKomm, o Nacht
  11. Là basLà bas
  12. WaldeinsamkeitWaldeinsamkeit
  13. NachtgrußNachtgruß
  14. Der GefangeneDer Gefangene
  15. Erster SchneeErster Schnee
  16. Ja Winter war'sJa Winter war's
  17. Die LerchenDie Lerchen
  18. BölcsodalBölcsodal
  19. Der träumende SeeDer träumende See
  20. O komm' in mein SchiffleinO komm' in mein Schifflein
  21. Il ritrovo in mareIl ritrovo in mare
  22. Es fällt ein Stern herunterEs fällt ein Stern herunter

Lásd még a  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicban a (390 sz. bejegyzést)

218   Búbánat • előzmény217 2017-12-28 11:12:48

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (391. sorszám)

Interview Imre Szechenyi 2015

 

217   Búbánat • előzmény216 2017-12-28 11:08:21

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (388. sorszám)

Széchenyi Kálmán: TÁNCOK ÉS DALOK SZERZŐJE, GRÓF SZÉCHENYI IMRE

Elhangzott 2015. április 17-én, a budavári palota aulájában.

216   Búbánat • előzmény215 2017-12-28 11:05:45

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (387. sorszám)

 

Hat dal (Sechs Lieder), egy énekhangra zongora kísérettel.

szerzé: Széchényi Imre gróf.  

1) A leány kérdése.

2) A szerelem nyelvezete.

3) Fájdalom.

4) Ó te, ki előtt a viharok hallgatnak.

5) Lieto amor (Vidám szerelem).

6) A három czigány.

[Ára 4 márka. A lipcsei, brüsseli, londoni és new-yorki Breitkopf és Härtel czég kiadványa.]

Széchényi Imre gróf, az osztrák-magyar birodalom német-országi nagykövete nem csak közmondásossá vált szeretetreméltóságáról nevezetes, hanem arról is, mivel a berlini diplomáciai kar közt ő az egyedüli, ki nemcsak az államügyekkel foglalkozik komolyan, hanem nagy előszeretettel a szépművészeteket is kultiválja, ezek közül leginkább a zeneművészetet, még pedig nagy szerencsével.

Bizonyságot tesz erről a diplomata-zeneszerző gróf előttünk fekvő dalfüzete, mely most jelent meg Lipcsében s hat szebbnél-szebb dalt tartalmaz. E hat dal közt van ama hatásos dal-keringő is, melyet a kiváló tehetségű főúr Sembrich Marcella számára irt, melyet a nagyhírű művésznő legutóbbi berlini vendégszereplése alkalmával betétül a Rossini «Szevillai borbélyá»-ban nagy hatással énekelt. A füzet legsikerültebb számai kétség kívül az első és harmadik dal. Érdekes a Lenau három czigányához irt zene is, de ebben a hatnyolczad ütemnyi rész kevésbé sikerült. A dalt kedvelő közönség bizonyára örömmel fogadja Széchényi Imre gróf múzsájának e szüleményeit, melyeket mi is a legmelegebben ajánlunk a zeneművészet minden kedvelőjének.

ZENELAP, 1892. január 23. (7. Évfolyam, 2. szám)

215   Búbánat 2017-12-28 10:44:01

 

Széchényi: Complete Dances for Orchestra

NAXOS CD

NX 3807

World Premiere Recording

Release Date: December 2017
Originally recorded in 2017

Composer  Imre Széchényi

MAV Symphony Orchestra

Conductor: Valéria Csányi

 

IMRE SZÉCHÉNYI

Tänze für Orchester, Vol. 1

01. No. 1, Leopoldinen-Polka

02. No. 2, Tommy-Polka

03. No. 3, Polka-Mazurka

Tänze für Orchester, Vol. 2

04. No. 1, Zither-Polka

05. No. 2, Velloni-Polka

06. No. 3, Marguerite-Mazurka

Tänze für Orchester, Vol. 3

07. No. 1, La tulipe

08. No. 2, Neige-Polka

09. No. 3, Les vagues

Tänze für Orchester, Vol. 4

10. No. 1, Bliktri-Polka

11. No. 2, Datscha-Polka

12. No. 3, Waldine

Tänze für Orchester, Vol. 5

13. No. 1, Polka prétentieuse

14. No. 2, Felicetta-Polka

15. No. 3, L'éventail

Tänze für Orchester, Vol. 6

16. No. 1, Pretchistinka-Polka

17. No. 2, Polka hongroise

18. No. 3, Polka-Mazurka

 

Solo: MAV Symphony Orchestra Orchestra

Conductor: Valéria Csányi

 

Lásd még:  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicban a 386- 391. sorszámoknál is.

214   Ardelao 2017-12-27 19:18:14

Z E N E I    L E V É L

Március van, s noha túl vagyunk a nemzeti ünnepen, a házakon ottfelejtett nemzeti zászlókat lobogtat még a csípős tavaszi szél. Figyelmünk a hazai zeneművészet fontos megnyilvánulásai felé fordul. Legelsősorban Bartók Bélára gondolunk, aki ezekben a napokban lett hatvanéves. Csak gondolatban ünnepelhetjük, mert messze van tőlünk, feleségével, Pásztory Dittával az ősz óta Észak-Amerika művelődési központjaiban él, szerepel, dolgozik — mit, hogyan, milyen eredménnyel, alig tudjuk, mert a háborús Óceánon át csak gyéren érkezik róla hír. Ö már rég nemcsak a miénk, hanem az egész világé, de talán épp ez-által ezerszeresen a miénk. Magyar büszkeséget, magyar reménységet jelent és jelképez a neve, de magyar tragikumot is abban az értelemben, ahogyan Ady a magyar Messiásokról énekelt. Ha szétnézünk zenei életünk fórumain, nemcsak Bartók személyét nélkülözzük. Alkotásaiból sokkal kevesebb van műsoron, mint nemhogy ilyen ünnepi évben, de egyáltalában illenék.

A «Csodálatos mandarin-t,» amelyet csodálatos véletlenek, akárcsak az ötvenéves évfordulón történt, most is lemarasztottak az Opera színpadáról — már nem is reklamáljuk. De keveseljük a többi téma-aggályosságoktól mentes, Bartók művek előadásait is. Pedig a belgrádi filharmonikusok minapi estjén bárki tapasztalhatta, hogy tud a Bartók-zene «hatni,» ha úgy játsszák, ahogy kell. ...

Neki magának, a mesternek egyelőre bizony nem tapsolhatunk. Némi kárpótlás, hogy örülhettünk e héten egy kiváló Bartók-követő megérdemelt, nagy művészi sikerének. Böszörményi-Nagy Béla* zongorázott e héten, a Zeneakadémián — nem túlzás és nem üres szólam, ha azt mondjuk: eszményien.

Csakugyan, mintha Bartók «ideális» portréjának élő modellje lépne elő a hangképzelet világából, ahogy ez a komoly és tiszta tekintetű, finom fiatal férfi a Steinway mellé ül s a legnagyobb, legmélyebb Bach- és Beethoven- művek előadásával remekel úgy, ahogy a világon bizonyára nagyon kevesen. Amíg a Zeneművészeti Főiskolán olyan művészek fognak tanítani, mint Böszörményi-Nagy, vagy mint Zathureczky Ede, — aki most indul el diadalmas hegedűjével Itáliába — addig nem lesz baj a magyar fiatalság zenei nevelésével. És ebben a vonatkozásban nem maradhat említés nélkül a nagyszerű Ádám Jenő. Legutóbb is a főiskolai ének- és zenekar élén oly lenyűgöző hatással szólaltatta meg Kodály Psalmus Hungaricusát, hogy soká nem fogjuk elfelejteni.
 

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 21. (4. Évfolyam, 12. szám)

 

*Böszörményi-Nagy Béla (1912-1990), zongoraművész, egyetemi tanár.

1948-ban emigrált Kanadába, később az Egyesült Államokban élt. (Megj., A.)

  
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
történt:
1892 • A Bajazzók bemutatója (Milánó)
született:
1874 • Gustav Holst, zeneszerző († 1934)
1955 • Andrej Gavrilov, zongorista
elhunyt:
1960 • Koréh Endre, énekes (sz. 1906)
1987 • Jaco Pastorius, jazz-muzsikus, zeneszerző (sz. 1951)