Van egy Monteverdi sorozat. Nem szeretem a sorozatokat. Max. filmen.
Jó rég hallgattam. És teljesen úgy maradtam. Annyira jó előadás.
Mert a zene az firstclass, meg ismerjük is eléggé, meg a mezőny, az több, mint erős. És a King's Consort, az az én fejemben nem volt a 'nagy Monteverdi előadók' között.
Eleddig.
Sajna, youtube link az nincs - de elképzelni lehet.:)
Rögtön az első szám.
Laetatus Sum.
Besz@rás, komolyan.
Hála a jó istennek ma eljutottatok arra a felismerésre, hogy a modern zene alapvetően nem is zene, a közönség nagy része sznob, és az ismeretlen dolgok megtanuláshoz nem szükséges értő, tapasztalt vezető, mert a kotta önmagában mindenre magyarázatot ad. Karmester se legyen? Vagy ők azért még maradhatnak?
Lassabban. Azért igazad van.
Nekem higgyetek. Én vagyok a közönség.
Az, hogy nem megyünk ki közben, sőt, aránylag lelkesen meg is tapsoljuk, az, olykor, q..vául nem azt jelenti, hogy hú-de-jó-volt. Vagy hogy eljutott. Vagy hogy rezonancia volt. Vagy megértettük. Vagy hogy tetszett. Vagy hogy nem volt egy nagy kalap f@s.
Hanem azt, hogy igen, élőzene volt, készültek rá, valamit megpróbáltak átadni.
Nem Nápolyban vagyunk, vagy Velencében, 1615-ben.
Igen, a közönség nagy része, az sznob. Van úgy, hogy én is.
Ezen teljesen felesleges bármiféle vitát nyitni.
Nem akarok rosszmájú lenni, de a sznobizmus, mint tudjuk, határtalan.:)
-------------------------
Némileg karikírozva az a véleményem, hogy a modern zenét sokan félreértették. Bartókot sokan félreértették. Ő valódi hangokból indulva ért el a káoszhoz, az áttekinthetetlenhez..és valódi hangoknál is maradt.
Szerintem az egy félreértés, ahogy ma sokan zenét szereznek: A káoszból indulnak, a zajból..és azt várják, hogy majd zene lesz... Hát nem. ..ez egy félreértés szerintem. Ima közben nem lehet dolgozni...., de munka közben lehet imádkozni, a kettő nem ugyanaz.
Én szeretem és értékelem a modern zenét. A zenét. Az a Hidas Frigyes príma.
Az, hogy igen kevesen tudják eljátszani, az kb. semmit sem jelent a zene minőségét tekintve.
A zene/nemzene határmezsgyéjén mozog. A közönséget elirtja, kb. mint a patkányméreg, a fanok persze rezisztensek. Ők a zenehallgató populáció igen kicsi részei. Ha ebből levesszük a fúvós zenészeket, akik ezt esetleg bepárásodott szemmel hódolják, akkor megint egy-két nagyságrendnyi csökkenés lesz.
Ebből nyilván nem következik semmi különös arra nézve, hogy miféle zene/dolog ez.
Az össz zene-kultúrát erősíti valószínűleg.
Kellemetlen olykor, valóban.
Tőlem erősen messze esik.
Lehet, hogy preparálni kellett a trombitát, hogy ezt a művet el tudja játszani. Pl. egy bipodot kellett rá ragasztani, amely megkönnyíti az alátámasztást és a célzást (ld. Sidi). És ehhez kellett a külső segítség. (Persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy valami trükkös fújási technikát kellett megmutatni.)
Ez olyan, mint a párbajozás. Ha tudsz lőfegyverrel vagy karddal bánni, akkor visszakívánod a párbajozás intézményét. Ha nem tudsz, tiltakozol, hogy micsoda barbárság ez.
Európa jó irányba halad. Mi nem tartunk sehová. Ez a baj. 2018-ban Könyves-Tóth Mihály második lett az ARD nemzetközi trombitaversenyen. Első díjat nem osztottak ki. A modern darabot senki nem tudta Magyarországon betanítani neki, ezért kénytelen volt Németországba utazni, hogy ott átvegye egy ex-iskolatársával. És mire kapott Könyves-Tóth különdíjat? A kortárs darab előadására.
Európa rosszfelé megy szerintem. Elvesztette a fogalmakat.A fogalmait, amire most is büszke. Közben azt se tudja, fiú vagy lány. ( zene-zörej )
A művészeten ne látszana ?
Talán pont a régizene miatt egyre inkább úgy gondolom, hogy vissza kell találni valamihez.
Félre ne érts, minden tiszteletem azoké, akik valami újat próbálnak alkotni, és ez független attól, hogy sikerül-e maradandót csinálni vagy nem. De egyszer egy okos ember, egy költő, azt mondta nekem, hogy a szavak is meg vannak váltva már. Elhittem neki.
Meghallgattam. Számomra nem ujjtörő volt, hanem néhol fültörő.
A probléma számomra nem az vele, hogy nehéz, meg hogy szokatlan , hanem az hogy nem kellemes néhol a fülnek. Ez elvágja minden zenei törekvés jövőjét nézetem szerint. Legalábbis ami a közönséget illeti. Mert egy kontradikcióban van a tárgya természetével. Szerintem. Ennek ugyan lehetne értelme művészileg ( a kontradikciónak , miért is ne ) de nem teheti ezt kellemetlenül.
Ha valaki esetleg lemaradt volna erről az írásról...
Luciano Berio: Sequenza VII.
1990-ben hallottam először ezt a művet, élőben. Fagottos osztálytársammal a szó szoros értelmében végigröhögtük. Addig ilyet még nem hallottunk. Azt hittük, hogy ez csak egy vicc, amelyet nem is szabad komolyan venni, és különben sem lesz vele soha dolgunk, mert ez csak Boulez és körének az agymenéséről szól. Az kizárt, hogy ez valaha is begyűrűzzön Magyarországra! Egyszer majd kifullad és vége lesz. Mit tudtunk mi akkoriban az európai modern zenei műhelyekről és az ott folyó szakmai munkáról...Ezekről tényleg csak pár zenésznek volt tudomása, olyanoknak, akik fél évre, egy évre kijuthattak Boulez intézetébe.
A szkepticizmusunkban azért volt valami, mert ezt a darabot 1990-ben Párizsban is csak két ember tudta eljátszani. Az egyik Hadady László volt, a másik pedig egy kollégája, akivel egyazon zenei általános (!) iskolában tanított. Mára ez a közel 8 perces szólódarab a nemzetközi fafúvós versenyek első vagy második fordulójában kötelező darab, ergo megkerülhetetlen. Akadémiánkon is ott van az MA tananyagban, mint opcionálisan elsajátítható előadási darab, de én azért nem tenném oda az ujjamat, hogy ma, Magyarországon, bárki el tudná játszani, nemhogy betanítani.
A Sequenza VII leghitelesebb előadása Hadady László nevéhez fűződik. A felvételnél a bohém életű szerző is jelen volt, aki kitörő örömmel konstatálta, hogy a szólista a 2x3 órányi stúdió időből csak hármat vett igénybe ( mert neki ennyi is elég volt a darab feljátszására ), és ahelyett, hogy ott kéne töltenie a drága idejét, inkább elmehetnek együtt enni egy jót.
Muzsikusunknak van mire büszkének lenni: https://www.loree-paris.com/musiciens/l ... 3/?lang=en
Ezt azért külön kiemelném: " ...he was Principal Oboist of the New York Philharmonic Orchestra during the summer of 2006."
Pár hónapja sikerült rátalálnom ennek a Sequenzanak egy kottával illusztrált változatára, gondoltam hátha segít egy kicsit jobban eligazodni ebben a darabban. A kotta kb akkora, mint két darab A/3-as lap egymás mellé rakva. Az egyik oldalán található a mű, a hátoldalon pedig az előadói instrukciók és az akkord hangokhoz tartozó fogástáblázat. Youtube-ról önerőből a mű elsajátítása teljesen reménytelen, ehhez tanári segítség kell. A darab kottaképe nem az a tipikus notáció, az olvasása speciális tudást és különösen nagy gyakorlatot igényel, de aki alapszinten el tud tájékozódni egy kétszólamú invencióban, ezt úgyis egyből le fogja venni.
Mennyire beteg zene már, nem? Én odáig vagyok érte. Veszteségmentesen három verzióm is van belőle. Ez a pali is nagyon jól játszik, és látható-hallható, hogy nem kamuzik, minden egyes hangot, ami oda van írva, pontosan kijátszik.
A tempójelzések betartása életbevágóan fontos, ti. minden ütemre vonatkozóan meg van adva, hogy hány másodperc hosszúnak kell lennie, ergo, van az a zeneszerzői akarat, amely a legkisebb mozgásteret sem engedi meg az előadóna, hanem csak egy, kizárólag egy interpretáció felé tereli a bátor próbálkozót. Hogy mennyire komolyan veszik ezt az időbeli kiosztást a zsűrizésnél, azt az is mutatja, hogy stopperral mérik az időt. És, hogy ez mennyire így van, azt ez a videó is bizonyítja, amely hangok nélkül mutatja a másodpercek múlását.
De van akinek stopper sem kell, mert fejből játssza. Őt Didier Pateaunak hívják. Az előadása megtekinthető itt.
És akinek még ez sem volt elég, megnézheti, hogy Olivier Stankiewicz hogyan bírkózik meg ezzel az ujjtörő darabbal egy élő koncerten.
"Beszélgetésünk idején éppen Genfben próbálja Purcell operáját, a Dido és Aeneast, amelynek májusban lesz a bemutatója. Hogy élő közvetítés formájában-e vagy közönség előtt, az a járványügyi helyzettől függ majd. A világhírű szoprán idén tavasszal nemcsak azért járt Budapesten, hogy egy Bach-kantátaesten énekeljen. Március 15-én átvehette a Liszt Ferenc-díjat is. Interjúnkban mesél kedvenc barokk szerzőiről, izraeli élményeiről, legkedvesebb partneréről, Philippe Jarousskyról, és arról is, mire tanította meg a karantén időszak.”
Há ! Ez egészen príma , köszönöm ! Mik vannak...hiába 40 év a barlangban...
Pedig Dobozyt mindig hallgattam.
A zenei anyag ( nem is titkoltan ) utánérzések halmaza, a legkülönfélébb korokból és művekből, ez nyilvánvaló.. Nem is ez a pláne benne, hanem a felrakás, a kiállítás. Ez az, ami teljesen eredeti. Ez egy valódi mű. És zeneileg absz kifogástalan.
Mondjuk direkt nem írtam szerzőket, ízlés dolga, tudod. De már volt róla szó... a melankólia. Egy ÁLTALÁNOS érzület, minden darabban.
Forqueray pl naná, igen. Ő zenét írt, nem "gambazenét ".
De nem fordult pl elő velem még, hogy egy Marais darabot KÉTSZER meghallgattam volna egymásután.( az egy Sonata á la Marisienne-t kivéve, de azt nem gambára, hanem hegedűre írta. :)). Saint Colombe ugyanaz.
Az élet nem csak melankolikus : Isten, az isteni sem. Nem csak melankolikus:)
Ha igen, akkor a mennyország számomra zárva :)
Egyébként sem művekről beszéltem, hanem tendenciáról, egy irányról. A zseni mindig felülírja, tudom én is.
Igen, nemrégiben (1 éven belül) a Bartók rádióban Dobozy beszélt is erről, hogy hogyan került Hidas Frigyessel kapcsolatba. Én, ha autóban ülök, mindig a Bartókot hallgatom, ezt ajánlom másoknak is. :) Hidas nyitott volt minden műfajra, a dzsesszt is beleértve.
Akkor tegyük meg mi az első lépéseket! Ma kellett megtudnom, hogy Hidas még csembalóversenyt is írt. A mű keltezése 1995, a szerző a darabot Dobozy Borbálának ajánlotta. Kicsit eklektikus a zenei anyag, J.S Bach és Debussy hatása félreérthetetlen. A második tétel közepe kifejezetten megindító. Egy meghallgatást feltétlen megér a darab. Jó a hossza, könnyen hallgatható, fülbemászó és hát a miénk.
Nagyon jó.
Én persze szemrebbenés nélkül besaccoltam volna Forqueray-t.
Mondjuk, a Metallica egy nagyon komoly dologhoz adta magát akkor; amely, a gambánál. ha nem ismerjük a sztorit, sehogyan sem jönne elő az első 200 találgatásból.
Az eredetinél a szöveg az nagyon rávezető, meg a zenéjük brutalitása is, amely inkább valami vegytiszta egyenes őszinteség. A viola, a finom lelkével, azért messze van ettől a kifejezéstől, de pazarul excellent a dolog,
És mondjuk a Voix Humaines Marais-tól? (Itt egy különös hangolású; a 'perverz', akinek eszébe jut, ne szaladjon pszichológushoz.:))
Vagy Sainte-Colombe, úgy ahogyan van?
Köszi a linket. Hidas Frigyes egy elképesztően sokrétű és jó zeneszerző volt, pl nagyon jó egyházi kórusműveket is írt, lehet, hogy ezért nem kedvelték és szorították háttérbe az átkosban. Jó lenne, ha egyszer újra felfedeznék.
Szerintem sokan félrenyelték a falatot, amikor belehalgattak ebbe az előadásba. Nekem nagyon tetszik. Jó az adaptáció. Mit jó, kitűnő! Ez a viola da gamba egy csodálatos hangszer, szívemhez sokkalta közelebb áll megszólalásában, mint a cselló. És hát a zene. Nem vagyok Metallica rajongó, de ezt a nótájukat azóta szeretem, mióta kijöttek vele. Érdemes összevetni az eredetit a feldolgozással.
Különleges lemez, különleges zene.
Egy régi hangszeren játszik Pandolfo, egy Bertrand-féle basse viol, valamikor 1690 környékéről.
De Machy nem volt különösebben önbizalom-hiányos; szerinte egyenesen ez az igazi 'right way' a viola da gamba megszólaltatásában.
Ami még külön érdekes, hogy nagy figyelmet szentel, és sűrűn alkalmazza a 'held notes' jelenséget, mert eszköz bár, de inkább jelenség, nevezetesen, hogy azokon a húrokon is lefogunk, amelyeken nem játszunk. Merthogy, itt is beszéltük párszor, a megpengetett húr, a felharmonikusai szerint rezonáltatja a többi húrt is, kb. az oktáv-kvint-oktáv-terc sorrendben és intenzitásban, vagyis, azok is zenélnek, tehát De Machy nem tekinti őket üres húroknak, hanem 'játszik' rajtuk, akkor is, ha a vonó a szomszédos húrt dolgozza csak....
Így igaz, minden szavaddal egyetértek. Szerencsére hallottam élőben is.
Tökmindegy volt, milyen a kíséret, a zene belőle jött mindig. Ömlött, nem is jött. Igen az elegancia csak a fölösleggel valósulhat meg, ha valami bőven van.
Hát neki volt.
A két és fél örás koncert után a kongresszusiban az öltözője előtt kígyózott a sor, Ő meg kijótt és még egy órát autogrammot osztott. Egy-két szót odaszólt néha egy-egy autogramm-kérőnek, mosolygott, nagyon szimpatikus volt .
Már sráckoromban is mindig örömmel hallgattam, és még a fiamnak is adott autogrammot :)
Na, ezeket a felvételeket sem tegnap vették fel. Egészen pontosan 1966-ban és 1976-ban. A histórikus népek ilyenkor már erősen kapaszkodnak a karfába, nehogy kiessenek a székükből. És van valami borzasztóan pikáns ezekben az előadásokban. Bár a kíséret a barokk nótákban mai füllel hallgatva enyhén szólva is avittas, a trombita szólam kortalanul tündököl. Szegény Jarett, mit összeküszködött J.S. Bach darabjaival, hogy valami univerzálist ki tudjon belőlük hozni, amely akár 500 év múlva is hallgathatóvá teszi őket, André meg mindenféle agyalás nélkül, ösztönösen megcsinálta. Én már várom a pillanatot, amikor egy hangmérnök kipiszkálja ezekből a darabokból a trombita szólamot, és egy modernebb kíséretre kasírozza. Mekkora volna már, nem?
Maurice André tényleg a trombita fejedeleme volt. Mélyről indult és borzasztóan magasra ért. Amikor hazánkba látogatott, benne volt a tévében, és ő aztán tényleg nem azt csinálta, amit a Queen, hogy a picsáját melengette a repülőn mindaddig ameddig meg nem érkezett a dollárokkal teli bőrönd, hanem bement az emberek közé, és mindenkit elbűvölt közvetlenségével és elképesztően elegáns hangszeres játékával.
Rengeteget koncertezett, nagyjából minden harmadik napon volt egy fellépése. Már nagyon cukros volt, de még akkor is ment és tolta, ami a csővön kifért. Egy trombita fenomén volt. Bármit eljátszott kb úgy, mintha az volna a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga. Ízzadni, zavarba jönni őt soha nem láttam. Le a kalappal a művészete és a felvételei előtt.
Itt mindkét szólamot ő fújja. Jó ropogósra sikerült. Különösen a harmadik tétel.
Nem is kell ismerni ennyire a nyelvet; a meta-tartalmak, bejönnek, simán.
Hogy a rigatoni egy 'kicsit nagyobb átmérőjű tésztafajta, 'vastag, bordás csőtészta', nézve a videót, asszem, olykor a Freud Zsigmondnak tökéletesen igaza van, hogy mi mozgatja a világot...
Értelmező szótár? Az meg minek? Hétköznapi nyelvében él az olasz! :)
Fellini Riminiben született, Emilia-Romagna régióban. Itt a rigatoninak van egy sikamlós jelentése is: orális szex. Mert miről szól a reklám? A fiatal párocska ül egy elegáns francia étteremben, és miközben a pincér előkelően sorolja a bonyolult francia fogások neveit, ők vadul szemeznek egymással, jól láthatóan dúlnak bennük a hormonok. A lista végén a hölgy felsóhajt: " Rigatoni". Itt gondolhatunk arra, hogy neki nem kellenek ezek a flancos ételek. Hű hazafiként olasz tésztát szeretne enni, és hát láthatjuk a pincérek arcán is, hogy nagy kő gördült le a szívükről. Végre valaki, aki tudja, hogy mi a jó. De gondolhatunk arra is, hogy a hölgy pont, hogy nem egy rigatonit akar bekapni, hanem valami mást. És ha ebből az aspektusból figyeljük meg a pincérek arcát, különösen mulatságos a szituáció. "Ah" - nyögi a főpincér elismerő bókkal a hangjában. Nehéz lefordítani ezt az indulatszót olasz nyelvből, de kb. annyit tesz, mint "Szóval a nagyságos asszony szeretne egy jó nagyot áldozni a felláció oltárán! Bravó! " A végső csavart az al dente adja. Mert hát úgy az igazi a rigatoni. :)
Drága Corvette! Kedves, hogy rám gondolt. Én sok mindent merek, de sajnos nagyon sok mindent nem tudok. Az értelmező szótárak csak a tésztafajtáról tesznek említést.
Egy kicsit off leszek, de ez egy nagyon érdekes reklám. A rendező: Fellini. Kicsit pikáns a sztori. A rigatoninak ti. több jelentése is van. Nagy Katalin majd elmeséli. Ha meri. :)
Hát ez nagyon ősi eredet sztem...ez, hogy egy kitartott hang fölött egy olyan mozgás, ami kellemes a fülnek... mindent szabad, ha nem csúf.... Aztán ezt a felsőt hármashangzatba illeszteni és már kész is a leves. Nyilván a kunszt itt az, hogy milyen harmóniák követik egymást. A grúzok is meg a korzikaiak is a népzenéjükben is harmonizálnak.
A gregorián előtti 'gregorián', az is hasonlít erre, még jobban; vagyis, lehet, hogy csak valami lekonzerválódásos-megmenekülés / átvészelés esete forog fenn. De nem tudom, itt nagyon merész elméletek szeretnek tanyázni.
Van ez a hely-meghatározottság dolog.
Hogy mit tesz a zenei megjelenítéssel a földrajzi környezet. Alant, az Újvilágba származott dallamoknál szépen látszik.
Sok érdekes dolog következik ebből az 'önállótlanságból'.
pl. Bach zenéje is, meg Vivaldi Velencéjének beszűrődése.
Van egy kicsi sziget, a 'Csatorna-szigetek' között, a Guernsey. Közel van a fő európai áramlatokhoz; érdekes színűre szűrte a melódiákat.
Andrew Lawrence-King készített egy finom lemezt ebből az utazásból.
Megfűzte Clara Sanabras-t az együttműködésre.
Gyönyörű keveredése a népzenenének a régizenével.
Az egyik nagy kedvencem, az utolsó szám.
Hogy semmi különös, mármint zeneileg?, hát, valóban.
De akkor is...
Azért van valami ÁLLANDÓ aktualitása,... én legalábbis nem tudok róla leakadni évtizedek óta :)
( Mivel ég és föld közt lebeg, aki felfelé néz, mindig látja... zeneileg is értem. Azért is írtam a ma is hallható motivumokról )
-------------------------------------------
A " Lemegyek a faluba " - című brazil reneszánsz dal helyenként gótikus. A perifériák gyönyörű retardáltsága. A reneszánsz korban gótikus elemek. Cseh, lengyel zenékben is. Ez az édes retardáltság a késő barokkban elveszett sajnos
( Vajon miért 'brazil' ? Cancionero de Elvas - ból van...)
Ezek a zenék még kozmológiai leképezések. Ahogyan forogtak a planéták és a szférák, ahogyan erről gondolkodtak, pontosan megjelenik a zenében. A harmóniaépítkezés szabályai erősek voltak. Minden a 'perfect' felé mozgott.
És, ami a legfontosabb, hogy individuálisan és morálisan terheletlenek voltak.
Azért, ma ezek annyira szokatlanok, hogyha azt mondom, avantgarde, majdhogynem korrekt. Úgy modernizál, hogy egy nagyon régi dolgot vesz elő.
A régivel újít.
Csak az van, hogy ez nem fog áttörést hozni, mint a 'rendes' avantgarde, és nem fog új divatot generálni; megmarad a periférián.
Amúgy is, az Ars Subtilior, az egy olyan leágazás volt, amelynek soha nem lett folytatása. Áll egyedül, ott maradt, lebegve, az Egek alatt...
Az Arcana kiadó meglehetősen hullámzó minőséget képvisel, aminek az az oka, hogy gyakran enged teret a kísérletező kedvnek és a pályájuk elején járó zenészeknek. Az életkor a komolyzenében nem számít. Bizonyára ismered a koant: "Ül a 80 éves tanítvány és hallgatja a 20 éves mestert". Lislevand csemetéjének lenni hatalmas előny, ha valaki régizene szakon akar végezni. Ne tegyünk úgy, mintha nem ez lenne a döntő! A család kultúrális közösség is egyben.
És belehallgattam az 'öregek' lemezeibe, mert van jó pár, megvannak, de nem nagyon hallgattam őket, mert, azokon, Forqueray egy kb. nagy összevisszaság, erőszakos, ideges, túl-virtuóz, eléggé idegen számomra.
Ezen?
Más, teljesen.
Kulcs került ehhez a zenéhez. És ez fontos.
Hogy a Rolf Lislevand fia? Igen, ezt hívják genetikának... :)
Hogy a Pandolfo tanította?, igen, biztosan fontos ez is.
Hogy 28 éves?, igen, azt hiszem, ez a legfontosabb az összes közül.
Hangminőség?
Az 'audiofil' kategória teteje.
Hogy a hangmérnök Rolf Lislevand?,,,, ja... :)
Amennyire tetszett a Vol.1 album, annyira nem tetszik a Vol 2.
A művek:
Sinfonia In C, BWV156 (Johann Sebastian Bach)
Concorto In D, Op.1 (Alessandro Marcello)
Concorto In C, Hob. VIIg (Joseph Haydn)
Concorto In D, BWV1060 (Johann Sebastian Bach)
Idillio Concorto In A, Op.15 (Ermanno Wolf-Ferrari)
Mindössze öt év választja el a két lemezt egymástól, viszont ennyi idő pont elég volt arra, hogy Dent kiírja magát a még jegyzett oboisták köréből. Ez a Vol.2 egyszerűen borzalmas. Oboistánk természetesen nem felejtett el oboázni. A hang még mindig szép, a technika is rendben van, viszont a vibrátó már kellemetlenül sok, valósággal rátelepszik a darabokra. A nádján is jóval több anyagot hagy, amitől a hangja még sötétebb, még drámaibb, viszont ennek az ára a könnyedség elvesztése, a dinamikai távlat beszűkülése, és a hallható fáradékonyság. A J.S. Bach kettősverseny második tételének a végén, a tartott hangnál a szó szoros értelmében kifullad, levegője elapad, ajkai elfáradnak és a hang megtörik. Csak a süket nem hallja. Ez gáz! Ezt nem szabadott volna benne hagyni a felvételben.
A Vol 1-ben a zene volt a középpontban. Itt már csak Dent. Ha valaki nem értené, hogy mit jelent az, hogy egy zenész tövig beletolja magát a zenébe, az most keservesen megtapasztalhatja. És ezen nem enyhít a profi hangindítás és befejezés, a gyönyörű kötések és a rengeteg feszített támasszal megvalósított álomszép piano. Dent piszkosul jó oboista lehetett zenekarban. Effelől nincs kétségem. Nagy zenészről beszélek, ezt ne feledjük! De amikor elveszíti a karmesteri kontrollt, egyszereűen kibukik belőle a zenei bárdolatlanság. Az egy dolog, hogy nem tud barokkot játszani. Sokan nem tudnak. De az, hogy ilyen gusztustalan díszítésekkel és ordenáré futamokkal fűszerezi meg a darabokat, megbocsájthatatlan. A stílustalanságon túl rendszeresen önkényesen változtat a hangokon fittyet hányva az összhangzattani szabályokra, indokolatlanul lassít és gyorsít, semmivel nem magyarázható, teljesen művi módon, lépcsőzetesen (!) kivitelezett crescendokat és diminuendokat kényszerít rá a zenekarra, és ami a legdühítőbb, megcsonkítja a kottát. Haydn C-dúr oboaversenyének kíséretéből nagyon sokat elspórolt. Gondolta, a qtya nem veszi észre. Hát recseszett, mert vagyunk páran a világban, akik fejből tudják a darabot. Szégyen, hogy ezt megcsinálta, szégyen, hogy ehhez a karmester asszisztált, és szégyen, hogy ezt a kiadó megjelentette, visszaélve a laikus hallgatóság naivitásával. És milyen dolog már az, hogy egy variációs tételen belül, a gyors variációk esetén is (!) kedvére váltogatja a tempót? Nonszensz! A hamisság már csak hab a tortán. Idegesítően sok a magasra intonált hang. Ennyi fölé fújt kétvonalas F hangot még senkitől nem hallottam. És Dent egyszerűen nem hallja, hogy hamisan játszik! A Wolf -Ferrari darab kb arról szól, hogy a zenekar echo-szerűen kíséri a szólistát. Most képzeljük el, hogy mi jöhet ki abból, ha az oboa után a zenekar tisztán is eljátssza ugyanazt a dallamot!
Nagyon nem ajánlom az album meghallgatását és nem is áll szándékomban akárcsak egy nyúlfarknyi részletet is bejátszani belőle. Így elrontani egy albumot...Dent annyira tehetséges és muzikális művész. Fel nem foghatom, hogyan történhetett ez meg. Lemez megy a kukába. :(
Ez a full halhatatlanság.
Beépült valahová nagyon mélyre. Amikor a Fúga Művészete már csak az akadémiai levéltárakban lesz, ezt akkor is fogják az utcán énekelni. Ilyen lélekkel.
Micsoda előadás.
TENET:
Jolle Greenleaf, Molly Quinn (soprano)
Robert Mealy, Daniel Lee (violin)
Hank Heijink (theorbo)
Daniel Swenberg (tiorbino and baroque guitar)
Avi Stein (harpsichord)
Ennyi év után, a sokadik réteget figyelem.
A 'felrakást'. Így is hallottam mondani, amikor nem kiadott partitúra szerint kell mozogni, hanem szabadabban. Mármint, a legelején, még fejben. A hangszerelés. A szólamok beléptetése. Az a finom, felfelé emekedő spirál, amely szépen tekeredik. A fúvósok és a violák. A fúvósok és a kilógó kontratenor hang össze-tükröztetése. Az egész lélegzése.
És valami tűz, tényleg van.
Különlegesen kiváló szépérzék működött itt.
Meg ilyenek, hogy járj a végére, hogy honnan jön??
Mégis, hogyan?
Rángassam elő a 80 éves Savall-t, aztán meg b@sszam le, hogy hová tűnt az a tűz, amit itt hallok, SACD-ről?
Komolyan, miből gondolod, hogy nem művészi tevékenység?
Volt-e már kezedben régi Alpha lemez, eredeti? És hallottad-e, amikor elindítottad, hogy valami más, mint a többiek?
Mert ha nem, akkor estig is magyarázhatunk, nem fogod megérteni.
Amúgy, az artwork, a lemezeknél, az művészet szerinted? Művészi tevékenység?
" Akkor ez csalás? Megtévesztés? Nem. Művészi tevékenység! "
ÁÁ, nem semmiképpen nem művészi tevékenység. Ügyes technikai húzás, aminek az anyaga nem a valóság ( az csak az apropója ) , hanem a rendelkezésre álló technika. A művészet az más, mert a valósággal kell varázsolni.
" Az előadóművészet pont, hogy nem a múlandóságról szól, hanem a pillanat újból és újbóli reprodukálásáról, a meglévő tudás megőrzéséről, átadásáról, "
Makacsul érted félre, amit mondtam erről. Olvasd már el. Semmi ilyesmit nem mondtam, hogy a mulandóról szól.
Tudod mit ? A mondandómban egészen biztos vagyok, minél inkább belemegyünk, annál inkább.
De :
Megint a de :)
Van egy terület, amiről tudnál nekem újat mondani, mert amikor a modern művekről beszéltél, ott van valami megvitatni való. Merthogy az nóvum és eredeti. Azóta gondolkozom is rajta. Mert itt csak az egyetlen "valódi akusztikus hang " ütőkártyám van. De mi van, ha gépzene? Úgyértem elektromos zene ?
Látom, nem érted a felvételek célját. Ezek nem a koncertre járásról szoktatnak le, hanem ellenkezőleg, kedvet csinálnak az élő zene hallgatására! De ezt ideális esetben nem úgy teszik, hogy lélektelenül lemásolják az élő előadások feelingjét, hanem új megközelítésben tálalják őket. Olyan ez, mint a hifizés. Ahány lánc, annyi hangzásminőség. Bloggerek írnak arról, hogy vannak unalmas hangsugárzók és elektronikák, amelyek bár akkurátusak, de hiányzik belőlük a lélek, az izgalom faktor. Nem is veszik meg ezeket. Felvételek között is találunk ilyeneket. Meghallgatod őket, jó az előadás meg minden, de összességében nincs rád hatással az egész. Nem akarod még egyszer meghallgatni. Egy audiofil kiadvány attól audiofil, hogy a pontos rögzítésen túl valami exkluzív dologgal gazdagítja az előadást. Valami olyannal, amelyet nem kapsz meg koncertkörülmények között.
Ha meghallgatod Brahm 2. szimfóniáját, akkor pl. nagyon nem mindegy, hogy honnan hallod a zenekart. Szemből? Oldalról? Elölről? A terem végéből? Vagy magából a zenekarból? A Minnesota SO hanganyagait pl. nem a pódiumról veszik fel, hanem a nézőtérről. Kiszedik a széksorokat és oda helyezik el a zenészeket, mert így a legjobb az akusztika. A nívós felvételek nem kaptafára készülnek. David Abelt és Julie Steinbergerget te soha nem hallhattad volna olyan intim közelségből játszani, mint ahogyan azt Wilson hallotta. És Karajan zenekara sem úgy szólt a valóságban, mint a DG felvételein. A DG felvételek egy idealizált zenekari hangzást mutatnak, amelyek teljes mértékben Karajan ízlése alapján komponálódtak. A hangmérnökök nagyon sokat trükközhettek a potikkal. Aki ült már zenekarban azt tudhatja, hogy a fafúvók nem úgy szólalnak meg együtt és arányaikban, mint ahogyan ezekről a lemezekről visszahallhatjuk őket. Akkor ez csalás? Megtévesztés? Nem. Művészi tevékenység!
A felvétel készítés egy bizonyos szint felett művészet, mert olyan produktumot ad közre, amely hangzásvilágát tekintve a valóságban vagy nem megfizethető, vagy nem, vagy már nem reprodukálható. Egy nagyon igényes felvétel egy hatalmas érték. Nem véletlen, hogy a zenészek annyira törik magukat, hogy a legjobb kiadók szerződtessék le őket. Nekik nincsenek avverzióik a valósággal kapcsolatban. Szeretnék magukat hallhatatlanítani és egy olyan produkciót kiadni a kezükből, amely a leginkább közelebb áll az ideáikhoz és művészi hitvallásukhoz.
Szeretnéd tudni, hogy hogyan hangzott el Beethoven korában egy szimfónia? Haselböck elkészítette a ReSound sorozatát, meg lehet hallgatni. De aki Taktaszadán lakik, annak mennyi esélye van arra, hogy eljusson egy ilyen koncertterembe és meghallgathassa Haselböck projekt zenekarát? Semmi. Az élő koncertfelvételek is manipuláltak mert a többségüket több előadásból ollózzák össze. Ennek ellenére mégis érezni rajtuk a múlandóság érzését, és aki lemaradt róluk, még így is egy nagyon pontos képet fog kapni a teremben történtekről.
Az előadóművészet pont, hogy nem a múlandóságról szól, hanem a pillanat újból és újbóli reprodukálásáról, a meglévő tudás megőrzéséről, átadásáról, átörökítéséről. Az igaz, hogy egy nagyzenekar fenntartássa luxus számba megy. A jegy is drága, kevesen is férnek be az előadásokra, de egy koncertet többször is előadnak, és olyankor mindig úgyanúgy akarják előadni a darabot, nem pedig másként. Nem változtatnak. És ha a végén a legjobban sikerült tételeket összeollózzák és kiadják, akkor nem elsilányítják vele a művészetet, hanem a legmagasabb szintre emelik.
Ami nyomtalanul elmúlik, az olyan, mintha nem is lett volna. Referenciákra meg végképp égető szükség van!
:format(jpeg):mode_rgb():quality(90)/discogs-images/R-12376085-1534027752-8029.jpeg.jpg)
:format(jpeg):mode_rgb():quality(40)/discogs-images/R-16982175-1610946552-6537.jpeg.jpg)
:format(jpeg):mode_rgb():quality(90)/discogs-images/R-6645089-1428080812-4728.png.jpg)
