19.35 – 22.28 Donizetti: Boleyn Anna /Anna Bolena/
Kétfelvonásos opera
Szövegét Felice Romani írta
Vezényel: Elio Boncompagni
Km. a Magyar Rádió Énekkara(karig. Strausz Kálmán) és Szimfonikus Zenekara
Anna Bolena - Edita Gruberová (szoprán)
VIII. Henrik - Stefano Palatchi (basszus)
Jane Seymour - Delores Ziegler (mezzoszoprán)
Lord Richard Percy - José Bros (tenor)
Lord Rochefort - Igor Morozov (basszus)
Smeton - Hélene Schneideman (mezzoszoprán)
Hervey - José Guadelupe Reyes (tenor)
A felvétel a Wiener Konzerthaus-ban 1994.11.28. és 12.12. között készült.
"Az opera első változata egyfelvonásos volt, ezt 1827. november 21-én mutatták be a nápolyi Teatro Nuovóban. A zeneszerző 1831-ben dolgozta át kétfelvonásossá a művet, ezt 1831. április 20-án mutatták be először, szintén Nápolyban, ezúttal a Teatro della Cannobianában. A darabot Horst Georges és Karlheinz Gutheim 1969-ben átírta. A Viva la mamma! címre keresztelt művet 1969. február 25-én mutatták be a müncheni Cuvilliés-Theaterben. Magyarországon az eredeti változatot még nem játszották, a mannheimi változatot a debreceni Csokonai Színházban mutatták be (1992).
Az opera egyik fő érdekessége, hogy Donizetti férfi énekesre, basszistára írta a színházi mama szólamát."
Prológ: 19.00 – 19.30
A mikrofonnál: László Ferenc
19.35 – 21.30 Gaetano Donizetti: Viva La Mamma (Éljen a mama!)
/Eredeti változatok:„Le Convenienze ed Inconvenienze Teatrali” - 1827; 1831/
Szövegét Domenico Gilardoni írta
Vezényel: Evelino Pido
Km. a Madridi Teatro Real Ének- és Zenekara (karig. Andrés Máspero)
Magyarországon még soha be nem mutatott Donizetti-operát állítanak színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban. A Maria Stuarda koncertírozott változatának bemutatója a hét végén lett volna, de a sok megbetegedés miatt a premiert április 8-ra halasztották, a zenés közönségtalálkozót azonban kedden délután megtartották a Reök-palotában.
/Szeged.hu - Rafai Gábor - 2022. február 01. 20:20/
„– Azért a koncertírozott változatot választottam, mert az opera maga olyan, hogy a hatalmas énekesi teljesítmények önmagukban is megállják a helyüket, nem kell hozzá különösebb díszlet.”
„Az Elisabetta szerepét éneklő Boross Csillát számtalan szép emlék köti városunkhoz, régen „zöldfülűként” többek között Toscát énekelt itt. Az elmúlt években a fél világot bejárta, most érett énekesnőként, pályája csúcsán tér vissza Szegedre.
– Az opera muzsikája csodálatos, a szegedi közönség pedig kivételesen operaértő és ezért kiemelkedő élmény számomra itt énekelni – mondta.
Boross Csilla arról is mesélt, hogy az elmúlt években rengeteg drámai szerepet énekelt, és ez lelkileg is átformálta, hiszen nemcsak sajátos technikát, de különleges lelkialkatot is igényeltek ezek a szerepek. A drámai hősnők után most visszatér a nőies karakterekhez, ami számára is különleges élmény.
Kolonits Klára korábban is sok bel canto szerepet énekelt, de a Maria Stuarda számára is sok újdonságot tartogat.
– Tékozlóan bánt Donizetti a szépséggel ebben az operájában. Ez a mű önmagában is sok operára lett volna elég – mondta a Stuart Máriát alakító Kossuth-díjas énekesnő.
Beszélt arról is, hogy ez az opera nem pusztán a hatalmi vetélkedésről szól, hanem két korosodó nő szerelmi vetélkedéséről is, akik úgy érzik, most veszik el az életükből valami, ami soha nem tér már vissza.
– Mind a két, harapós női főszerep kiváló alapanyag. Nagyon testre szabott számomra Stuart Mária szerepe.
Talbotot, a skót királynő egyetlen támaszát a darabban Cseh Antal énekli, akinek szintén sok újdonságot rejt a darab.
– Az elmúlt években főleg vígoperák buffószerepeit énekeltem, amik igazi kikapcsolódást jelentettek számomra, de ez az igazi apaszerep most visszarepít ahhoz a könnyedséghez, ami tizenöt-húsz évvel ezelőtt jellemezte az énekesi pályafutásomat. Úgy érzem, megértem erre a szerepre – mondta a szegedi énekes.”
Nem tudom, tudatosult-e a potenciális szegedi és nem szegedi nézőközönségben, hogy a február eleji (4., és 6.)két Stuart Mária-előadás (Donizetti) "csupán" koncertszerűen hangzik majd el a Szegedi Nemzeti Színházban. Viszont könnyebb lenne felhozni Pestre a produkciót, hogy itt is, még többen hallhassuk - más szólamtársak mellett - Kolonits Klára és Boross Csilla "bel canto"-ját... - legyen az ének-zenei élményben azoknak is részük, akik nem juthatnak el Szegedre és kíváncsiak az olasz komponista ritkán hallható, híres operájára.
Érdekes életük van az operaénekeseknek. Carmela Remigio pontosan 2 éve énekelte utoljára Lucrezia Borgiát a bergamói Donizetti Fesztiválon. A 2020. február végi - márciusi eleji előadásokat Piacenzában már nem tarthatták meg Olaszország teljes bezárkózása miatt. Azóta Lucreziát nem énekelt. Novemberben viszont három egymást követő szombaton Simone Mayr Medea in Corinto c. operájának címszereplője volt Bergamóban. Eközben egy egyébként előadásmentes, csendes keddi napon beugrott Pécsre, és kottából elénekelte a szerepet.
A Pécsi Kodály Központban november 23-án bemutatott operaelőadáson a megbetegedett Yolanda Auyanet helyett az olasz szoprán, Carmela Remigio lépett színpadra, aki több ízben sikerrel fellépett Lucrezia szerepében, többek között a Donizetti Fesztiválon is.
Ezen az előadáson a szerep megkívánta színpadi mozgást a rendezői stáb egy tagja oldotta meg, míg a beugró főszereplő művész a színpadon, kottából énekelte el a szerepét.
A nagy olasz komponista születésének mai évfordulóján - rá emlékezve - a YouTube-ról kiválasztottam lejátszásra egy kevésbé ismert, de nagyszerű operájának egyik előadásfelvételét – a magam örömére mindenképpen. (Az opera viszonylag új, friss színrevitele.)
Jessica Pratt, Francesco Demuro, Michele Pertusi, Teres lervolino, Vittorio Prato, Fabio Capitanucci, Marian De Liso, Antonio Garès
Vezényel: Michele Gamba
Rendező: Cesare Lievi
Lejátszási idő: 2:52:47
(Háromfelvonásos opera - melodramma - semiseria, Bécs, 1942)
Az operaelőadást a közreműködő énekkart, zenekart, karmestert - valamint a közönséget is - érintő, a COVID-vírusjárvány miatt bevezetett óvatossági intézkedések korlátjai között tartották meg.
Zöldy Z. Gergely – látvány- és díszlettervező Szelei Mónika – jelmeztervező Alessandro Amoretti – zenei asszisztens
Szereposztás:
Lidia Fridman - Lucrezia (november 18.)
Yolanda Auyanet – Lucrezia (november 20.)
Cecilia Molinari – Maffio Orsini Stefan Pop – Gennaro, fiatal velencei nemes Újvári Gergely – Jeppo Liverotto, fiatal velencei nemes Endrész Ferenc – Don Aposto Gazella, fiatal velencei nemes Szélpál Szilveszter – Ascanio Petrucci, fiatal velencei nemes Papp Balázs – Oloferno Vitellozzo, fiatal velencei nemes David Astorga – Rustighello, Don Alfonso szolgája Haja Zsolt – Gubetta, Lucrezia szolgája Bakonyi Marcell – Astolfo, Lucrezia szolgája Kőszegi Judit – Negroni hercegnő Miksa Bálint – A térképfestő
Az elmúlt héten mindkét szcenírozott operaelőadáson jelen voltam a Nemzeti Hangversenyteremben. A produkció rendezője, Anger Ferenc előzetesen úgy fogalmazott: a „Lucrezia Borgia koncentrált és egyszerű történet, amit azonban kiegészít és teljessé tesz az a felfokozott, érzéki zeneiség, amely a bel canto stílus sajátja. Rájövünk, hogy a »szép éneklés« kultusza nem öncélú, hanem erőteljesen hozzájárul a karakterek és a történet részletgazdagságához. A mi előadásunk dramaturgiailag szinte ugyanolyan lesz, mint egy Wozzeck- vagy Tosca-produkció.” És hozzátette: nem félig szcenírozott operát állít színpadra, teljes értékű előadásra számíthatunk, díszlettel, jelmezzel, látvánnyal együtt - a terem pódiuma és a zenekari árok nyújtotta korlátok között.
Hogy aztán koncepciójából mi nézők mit észleltünk/érzékeltünk, mi jött át? - lehet egymástól eltérő következtetésekre is jutni. Anger Ferenc a középkori Velence és Ferrara városállamok egy-egy palotabelsőjében játszódó cselekménysorát sajátos módon kívánta a zenéhez/énekhez társítani, ami szerintem vagy szájbarágósra sikeredett - nézőpont kérdése -, de a látottakat felfoghatom úgy is, hogy sok – érdektelen - szimbolikával terhelten igyekezett valami újat hozni a klisék közé; belőlem egyik irány sem váltott ki bármiféle katarzis-érzést az előadás végén; ettől független hogy a szöveg és a zene/ének csakis együtt hat rám - mint mindig ha bel canto operáról van szó. Úgyhogy a rendezői önmegvalósítás mibenléte kevésbé érdekel, el tudok vonatkoztatni attól a látványtól, ami zavarólag hat: például a néma szereplők szerepeltetésére is gondolok. Egy hölgy, aki mintha Lucrezia alteregója lenne (a kiírás szerint Negroni hercegnő), akin a darab elején először próbálják ki a méreg és az ellenméreg hatását; kezében egy félig meztelen játékbabával ül vagy szaladgál a színpadon, az előadás folyamán aztán kézből kézbe vándorol a baba, sőt, dobálják, cibálják, ráncigálják... a vita hevében próbálják kétfelé tépni... A másik a Térképész szerepe(ltetése). Az egész előadás alatt jelen van, aki a színpad hátterében a Föld atlaszát rajzolja, pontosabban csak Amerikáét – az előjátékban a kontinens középső tája, az első felvonásban a dél-, a másodikban pedig az északi fekvésű területek készülnek el az ábrán. (A kontúrokat pirossal és zölddel színezi, majd földrajzi nevekkel is ellátja az opera végére befejezett rajzot. Mellette jobbra egy másik atlaszon a már elkészült Európa, Afrika és Ázsia lerajzolt térképét látjuk.) Mindebből számomra az jut az eszembe, hogy a rendező beavat: Lucrezia Borgia és a kiterjedt rokonsága Amerika felfedezése utáni időkben nyeri el hatalmát...az opera története is e korban játszódik Itáliában...
A csak férfiakból álló kórus kiemelt szerephez jut (a báli vígasságokból itt teljes a nők hiánya), zavaró viszont, ahogyan a kezüket tartják, le-föl lóbálják, olykor világító mécsesekkel hadonásznak, mutogatnak, továbbá ide-oda járkálnak vagy tömörülnek a színpadon, úgymond az én értelmezésemben a hercegi gazdájuk érdeke szerint „beavatkoznak” a történésekbe, mintegy előrevetítve a szereplők végső sorsát. Van még egy oldalsó magasba ívelő lépcsős emelvény, melyre hol Rustighello, Don Alfonso szolgája, hol Gubetta, Lucrezia szolgája vonul félre az előttük lejátszódó intrikák szövődményeinek kimenetelét követve.
És akkor a színpadon látható két hatalmas bor-lopótök formájú díszlet szerepéről még nem is szóltam (a képen balról a méreg csordogálhat belőle, míg a jobbról az ellenméreg?...) Ezeket a hosszú "szájcsöveket" a szereplők időnként eltologatják jobbra és balra... Szóval rejtvényeket is feladott a rendező, nem állítom, hogy mindet sikerült megfejtenünk.
Persze, Lucrezia áll az opera - és a rendezés - középpontjában, az ő emberi oldala, nőisége, anyasága kerül az előtérbe, és a fiához fűződő rejtett, félreérthető viszonya, ami a hercegi férj bosszúszomját kiváltja, ahogyan később a feleség fog bosszút állni és megtorolni az őt ért sérelmeket, miközben a harmadik fél, Gennaro (Lucrezia titkos viszonyból született fia), ártatlan áldozata lesz a féltékenységnek, a kitett bosszúvágynak. Az igazi és egyetlen mély érzés, ami megindítja Lucreziát, valójában az anyai szeretet, amely erősebb minden más vonzalomnál a világon, és amely üdvössége, de egyben romlása is lesz. A rendezés tulajdonképpen nem megy szembe a zenével, hiszen a dramaturgia fő szála marad Lucrezia érzelmi világának kibontása, és a méregkeverői „hírnevéből” fakadó gyűlölet visszahatása - ami a szereplők sorsát tragikusan befolyásolja; feszültségekkel és fordulatokkal teli jelenetek sorozatává fejlődik. Lucrezia hatalmon lévő nő, egy pápa lánya és egy olyan befolyásos férfi felesége, mint Alfonso d'Este, Ferrara hercege, de a műben nem a történelmi dráma, hanem az emberi dráma kap nagyobb hangsúlyt.
Donizetti a címszereplőnek (is) nagy ívű, drámai töltésű gyönyörű áriákat, feledhetetlen, megkönnyező jeleneteket komponált, nem akármilyen felkészültségű szopránokkal érdemes csak az operát előadatni. Nem értem, miért kellett külföldről hoznunk vendégművészt, amikor itthon erre a feladatra kitűnő énekművészünk, Kolonits Klára személyében ideális Lucreziát láthattunk-hallhattunk volna a két estén.
De ha már a címszerepre mindkét esten ugyanannak a külföldi neves szopránnak kellett volna fellépnie, azonban Yolanda Auyanet betegsége miatt ez meghiúsult, úgy a beugró – és sikeresen bemutatkozó – fiatal orosz szopránt, Lidia Fridmannt talán érdemesebb lett volna mindjárt mindkét előadásra marasztalni, hiszen mint utóbb megtapasztalhattuk, a spanyol művésznő mégiscsak – ideje korán - elvállalta a második estét, de sajnos, kevés örömünk tellett benne: hangját érintő betegséggel abszolválta szerepét. Nem kellett volna erőltetnie. Pedig nagy várakozás élt bennem bemutatkozása iránt, akiről sok jót hallottam (YouTube-on is megtalálhatóak a felvételei), aki az olasz repertoár (Bellini, Rossini, Donizetti, Verdi és más szerzők) operahősnőinek napjaink egyik avatott tolmácsolójaként ismert és számítanak rá a nemzetközi operavilágban. A prológusban és az első felvonás nagy jeleneteiben annyira még nem tűnt fel, hogy valami baj lenne; szopránja nem erős, a hang matériája szép, nemes, Auyanet megjelenése méltóságteljes. Látszott, hogy van tartása a színpadon, azonban a második felvonás kezdete előtt bejelentették, hogy betegsége dacára vállalja a második felvonást, és valóban, az első két részhez képest itt már érzékelhettük, hogy nincsenek meg a szólamához szükséges magasságok, hallhatóan megküzdött minden egyes hangért, ugyanakkor a szerepmegformálással nem maradt adós továbbra sem. Mindenesetre dicséretre méltóan végig énekelte szerepét (más kérdés: hogy talán jobban tette volna, ha nem erőlteti és ezt az előadást is lemondja), nem hagyta cserben közönségét. Az előadás után nagy tapsot kapott, amit szomorkás mosollyal az arcán fogadott és lehetett látni rajta, hogy mennyire bánatos amiatt, hogy csak ilyen színvonalon tudott most bemutatkozni a magyar közönségnek. Amint olvasom, a holnapi pécsi Lucrezia Borgia előadás szereposztásában újabb változás lesz: „Yolanda Auyanet helyett az olasz szoprán, Carmela Remigio lép színpadra, aki több ízben sikerrel fellépett Lucrezia szerepében, többek között a Donizetti Fesztiválon is. ... átalakul a színpadkép: a szerep megkívánta színpadi mozgást a rendezői stáb egy tagja oldja meg, de a főszereplő művész hangjában gyönyörködhetünk, aki a színpad szélén énekli el a szerepét.”
Persze sokunkban élhet még Edita Gruberova megismételhetetlen, pazar Lucréziája is, akinek épp tíz évvel ezelőtt tapsolhattunk itt a Müpában – de nem érdemes viszonyítani. A jelenben vagyunk és örülünk, ha a bel canto operákban napjaink tehetséges énekművészeire figyelhetünk fel. Ilyen volt az első estén – beugrással – bemutatkozott fiatal orosz szoprán: Lidia Fridman. Neve nem volt ismeretlen előttem, hiszen idén jött ki DVD-lemezen világelsőként Donizetti híres La Favorita (A kegyencnő) című operájának egy korábbi változata, az 1839-ben, Párizsban bemutatott francia nyelvű L’ Ange Nisida, amit persze azonmód megvásároltam, hogy minél teljesebbé tegyem a Donizetti-operafelvételeim gyűjteményét. A művésznő (két éve, a bergamói produkció idején 23 éves volt!) igen figyelemre méltó bel canto-technikájára és szerepalakítására figyelhettem fel azon a lemezfelvételen (lásd ezen a traileren)
Fridman a közösségi médiában így fogalmazott: „Nagyon gyors felépülést kívánva a csodálatos kollégának, bejelentem, hogy holnap debütálok a budapesti Müpa Színházban, a „Lucrezia Borgia”-val, amelyet Andrij Jurkevics mester vezényel. Nemrég érkeztem Magyarországra, és alig várom, hogy találkozzak a társaimmal erre a kalandra.” Tudni lehet róla, hogy Lucreziát szép sikerrel játszotta már Triesztben és nemrég új produkcióban, Verdi Aroldójában is bemutatkozott Riminiben, a Teatro Amintore Galliban. Úgyhogy megörültem, mikor most élőben is láthattam-hallhattam a fiatal művésznőt, akin kezdetben érezni lehetett a megilletődöttséget, a helyzet adta izgalmakat: kissé tétován mozgott a színpadon, és kimérten mozgott, nem olyan magabiztosan, mint másnap Auyanet(a művészgárdának közel négy hét próbaidőszak állt rendelkezésre felkészülni Anger Ferenc irányításával), és a szopránja szerintem kissé vékony, a hang még nem teljesen homogén színű ahhoz az elváráshoz, hogy a szerepe szerinti érzelmeket (bosszút, indulatokat, anyai szeretetet stb) magas hőfokon, színárnyalatokban gazdagon interpretálja és azokkal megindítsa a szíveket az opera cselekményének fordulatait követő néző/hallgató-befogadóban. A vocéja maga figyelemkeltő, kifejező és a magasságai is megvannak. Nem vagyok telhetetlen: beláttam, ahhoz képest, hogy a szerepbe beugrással érkezett és még a pályája elején áll a fiatal operaénekesnő, inkább a muzikalitásra koncentrált némi koloratúrahang-csillogtató beütéssel. A mélyebb megformálással ő is adós maradt. Mindenesetre, Lidia Fridman bemutatkozását az opera címszerepében a hazai közönség sok tapssal hálálta meg, amit ő láthatóan meghatottan és örömtelin fogadott. Úgy tudom, decemberben már Normát fog énekelni Brüsszelben, a La Monnaie-ben...
Stefan PopGennaro, a fiatal velencei nemes szerepében
nagyszerű volt! Erőteljes, csengő, kifejező hangon, énekelt mindkét estén, sikeres pillanatokat szerzett nekünk, például az egész utolsó drámai jelenete Lucreziával egész rendkívüli volt, lírai szépségbe torkollt, bel canto szelleméhez méltóan.
A mezzoszoprán Cecilia Molinari a kevesebbről a többre váltott Maffio Orsini tolmácsolásában. A nyitó együttesben a hangja kevésnek tűnt, ami hiányérzetet keltett bennem, de a bordalban már szépen kinyílt a hangja és dicséretesen énekelt. Itt már egy elegáns és szabad vonásokkal rendelkező Maffiót hoz a színpadra, meggyőzően. A rokonszenves, tehetséges művésznőnek jól állt a nadrágszerep, szerepét stílusosan megoldotta.
Don Alfonso d'Esté-t a mi nagyszerű Bretz Gáborunk formálta meg, kivételes színpadkészséggel, erőteljes basszbaritonján jól érvényesült a meglévő bel canto-technikája mind az áriában, mind Lucreziával énekelt kettősében. Így a négy főszereplő teljesítményét összességében kielégítőnek találtam. Ami a mellékszerepeket illeti, azok is kiváló teljesítményekkel örvendeztettek meg. Gubetta és Rustighello szerepében Haja Zsolt illetve ill. David Astorga felkészülten alakították karakterüket. Az első esetben a hang mélysége és a színészi játék keltette fel a figyelmet, Astorga esetében a karakter szarkasztikus jellemzése igen jól sikerült.
A Pannon Filharmonikusok irányítását elvállaló Andrij Jurkevics karmester régi ismerősünk, Edita Gruberovával a címszerepben adták elő itt Donizetti operáját tíz évvel ezelőtt. Szép emlékek fűződnek hozzá. Most is jó kézben volt a karmesteri pálca, a zenekar kiválóan muzsikált, a hangzása rugalmas, egyenletes, jól szólt, a tempók viszonylag visszafogottak voltak, és nem fojtották el az énekeseket, a fő hangsúlyt a cselekményre és a karakterek jellemzésére összpontosította. Dicséretes munkát végzett a Honvéd Férfikar is.
Minden megfogalmazott észrevételemet fenntartva, végül is élvezetes és helyenként igen színvonalas Lucrezia Borgia-produkciónak tapsolhattunk mindkét estén a Művészetek Palotája nagy hangversenytermében.
19:00 – 21.30 A New York-i Metropolitan Operaház archívumából
Gaetano DonizettI: Robert Devereux
Háromfelvonásos opera
Szövegét - François Ancelot Elisabeth d' Angleterre című tragédiája nyomán - Salvatore Cammarano írta
Vezényel: Maurizio Benini
Km.: New York-i Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara
Rendező: David McVicar
Szereposztás:
Erzsébet királynő - Sondra Radvanovsky (szoprán),
Nottingham hercege - Mariusz Kwiecien (bariton),
Sara, Nottingham hercegnője - Elina Garanča (mezzoszoprán),
Robert Devereux, Essex grófja - Matthew Polenzani (tenor),
Lord Cecil - Brian Downen (tenor),
Sir Walter Raleigh - Christopher Job (basszus),
Apród - Yohan Yi (basszus),
Szolga - Paul Corona (basszus)
Donizetti * Les Martyrs _ Act III finale / Spyres _ El-Khouri _ Elder
Act III finale. Mark Elder, conductor.
Orchestra of the Age of Enlightenment.
Opera Rara Chorus.
4 Nov 2014 Royal Festival Hall, London
Michael Spyres - Polyeucte (tenor)
Joyce El-Khoury – Pauline (sopran)
David Kempster – Sévère (baritone)
Brindley Sherratt - Félix (bass)
Clive Bayley - Callisthènes (bass)
Wynne Evans - Néarque (tenor)
Les Martyrs (The Martyrs) is a four-act grand opera by Gaetano Donizetti set to a French libretto by Eugene Scribe. The libretto was based on one written by Salvadore Cammarano for an original Italian version known as Poliuto, which was not performed until after the composer's death. Pierre Corneille's play Polyeucte written in 1641–42, the story of which reflected the life of the early Christian martyr Saint Polyeuctus, is the original source for both versions. When Poliuto was banned by the King of Naples just before it was due to be performed in 1838, Donizetti became angry at this decision and, with a commission from the Paris Opéra due, he paid the penalty to the San Carlo for not producing an original work as a substitute, and left Naples for Paris arriving on 21 October. As his first of two commissions for the Opéra, he proposed to revise Poliuto and, between 1839 and 1840, a French text was prepared by the noted French librettist and dramatist, Eugene Scribe, which conformed to the conventions of French grand opera but which incorporated 80% of the music from Poliuto. Revised to suit the taste of the Paris opera-going public and with the title changed to Les martyrs, the opera was presented on 10 April 1840. When eventually given in Italy, Les Martyrs was initially presented in a translation from the French version under several titles including I martiri. It took until 30 November 1848, months after the composer's death, in order for Poliuto to finally appear at the San Carlo in its original Italian three-act version, the one which is most frequently performed today. It is regarded by one writer as Donizetti's "most personal opera" with the music being "some of the finest Donizetti was to compose".
"We're making an opera" - Donizetti: Les Martyrs part 4 - recording
Joyce El-Khoury and the cast (David Kempster, Michael Spyres, Brindley Sherratt, Wynne Evans and Clive Bayley) of Les Martyrs recording ahead of their performance at the Royal Festival Hall in London on 4 November, the first time that Donizetti's spectacular French opera has been heard in its original version for 170 years.
Joyce El-Khoury and Michael Spyres (high E!) in Donizetti's Les Martyrs
Soprano Joyce El-Khoury and tenor Michael Spyres perform in a concert performance of Les Martyrs, filmed in London following the recording of the new Opera Rara album. And Michael hits a high E! An incredible note for a tenor to reach!!!
Les Martyrs, Act 1: Overture · Mark Elder Donizetti: Les Martyrs ℗ 2015 Opera Rara Conductor: Mark Elder Orchestra: Orchestra of the Age of Enlightenment Composer: Gaetano Donizetti
Donizetti's Les Martyrs - Act II Finale - from the concert performance with Joyce El-Khoury, Michael Spyres, David Kempster, Brindley Sherratt, Clive Bayley and Wynne Evans with the Orchestra of the Age of Enlightenment and Opera Rara Chorus conducted by Sir Mark Elder. BBC Radio 3 broadcast, Saturday 15th November 2014 at 6.15pm (GMT).
Opera Rara studio recording released April 2015. Available to pre-order from www.opera-rara.com
Donizetti's Il Paria - Recording with A. Shagimuratova & M. Mimika (BBC Maida vale, June 2019)
Albina Shagimuratova, Marko Mimica and the Opera Rara Chorus recording Neala's aria "Ah che un ragio di speranza" from Act I of Donizetti's opera Il Paria, with Sir Mark Elder and the Britten Sinfonia Track released on 4 December 2020 Album to be released on 15 January 2021 by Opera Rara
Il Paria by Donizetti - M. Kiria recording with the Opera Rara Chorus (BBC Maida vale, June 2019)
Misha Kiria recording the Finale of Act I of Il Paria by Donizetti, with the Opera Rara Chorus (off stage) and the Britten Sinfonia conducted by Sir Mark Elder. Recording to be released on 15 January 2021 by Opera Rara
Gaetano Donizetti: A pária (Il paria) - A Musica Rara sorozat legújabb felvétele
/A tanulmány szerzője: Kaizinger Rita/
Gaetano Donizetti A pária (Il paria) A Musica Rara sorozat legújabb felvétele 2021. január 15-én jelent meg az Opera Rara legfrissebb Donizetti-operafelvétele a Warner Classics kiadásában. A bergamói zeneszerző kétfelvonásos seria operájából mindeddig egyetlen felvétel készült, 2001-ben az olasz Bongiovanni gondozásában, Marco Berdondini karmester irányításával. Az Opera Rara sorozat 26. Donizetti-felvétele 2019 június elején készült, a korábbi művészeti vezető, Sir Mark Elder vezényletével. A főbb szerepeket Albina Shagimuratova (Neala), René Barbera (Idamore), Misha Kiria (Zarete) és Marko Mimica (Akebare) énekli, a Britten Sinfonia és az Opera Rara kórus közreműködése mellett.
A 16. században Indiában játszódó cselekmény hatásos és megindító történet titkolt szerelemről, különböző társadalmi kasztok engesztelhetetlen tilalmairól és vallási intoleranciájáról. A zeneszerző különösen elégedett volt első tragikus kimenetelű operájával, annak ellenére, hogy az mindössze hat előadást ért meg a nápolyi San Carlo Színházban. Több részletét felhasználta későbbi műveiben, de végül soha nem váltotta be azt a fogadalmát, hogy az opera sikertelensége miatt annak bizonyos részeit átdolgozza.
A Pária ősbemutatójára 1829. január 12-én került sor, abban az időszakban, amikor Donizetti a nápolyi királyi színházak igazgatójának tekintélyes posztját töltötte be. A bemutatóra is egy reprezentatív királyi gála alkalmával került sor, ami Roger Parker zenetörténész, a kísérő tanulmány szerzője szerint már önmagában is épp elég okot adott arra, hogy az opera ne érjen el tartós sikert más operaházak színpadán. Nápolyban pedig egyéb szerencsétlen körülmények egybeesése miatt fogadta kelletlenül a korabeli közönség. Ehhez járult továbbá, hogy a darab néhány elemében túlságosan előremutató volt a saját hagyományaiban megrögzött nápolyi hallgatóság zenei ízlésének. Donizetti, aki rendkívüli gondossággal dolgozott első tragikus befejezésű operájának partitúráján, csalódott volt a darab fogadtatása miatt, ugyanakkor teljes mértékben tisztában volt annak értékes voltával, amint ezt bergamói tanárának, Simone Mayrnak hat hónappal később írott levelében kifejtette: „Köztünk szólva, a Pária egyetlen részletét sem adnám az egész Kenilworthi kastély-ért”. (Donizetti második tragikus operája, ami viszont sikert aratott). „De így állunk. Különös dolog a sors.”
A Pária egyik legfontosabb jellemzője az egzotikum. A cselekmény az indiai Benares városában játszódik a 16. században. Női főszereplője Neala, a Napisten pap nője, aki egy bráhman főpap, Akebare leánya. Titokban Idamore hadvezért szereti, aki éppen diadalmasan tér vissza a hódító portugálok elleni győztes háborúból. Idamore menekülő apja, Zarete megtudja, hogy fia Nealát készül feleségül venni és emiatt éktelen haragra gerjed, mert a legfelső kasztba tartozó Akebarét legfőbb ellenségének tartja. Miután Akebare áldását adja a szerelmesekre, Idamore felfedi, hogy ő valójában egy pária fia. A bujkáló Zarete megzavarja a nászmenetet, de elfogják, és Akebare azonnal ki akarja végeztetni. Az ifjú pár azonban közbelép. Akebare viszont hajthatatlan marad, annak ellenére, hogy Idamore azzal fenyegetőzik, ha apja meghal, ő is vele együtt hal. A felindult Akebare ekkor elrendeli mindkettejük kivégzését. Ráadásul leányát is halálba küldi, mert egy pária leszármazottját választotta párjául. Halála előtt Neala és Idamore ismét kinyilvánítja egymás iránti szerelmét, Akebare pedig elégedett, mert egyedül uralkodhat.
A 16. századi India vallási fanatizmusának légköre, amely erős kontrasztot alkot a személyes érzelmekkel, rendkívül inspirálóan hatott Donizetti alkotói képzeletére, kiváltképp a tisztán zenekari részletekben. Ebben a korban még nem volt jellemző az egzotikum iránt az a fokozott érdeklődés, ami a 19. század második felére Európában általánossá vált. Utóbbi eklatáns példája Verdi Aidája, vagyis az a törekvés, mi szerint a zeneszerzők a távoli múlt távoli országainak „autentikus” hangzását próbálták meg feleleveníteni. A Pária keletkezése idején az etnográfia divatja még nem hódított, ami azonban egyértelműen felébresztette a zeneszerző kreatív fantáziáját, az az operát túlnyomórészt jellemző természeti környezet: a sűrű pálmaerdők, a tágas horizont, és a templomromok, amelyek között a történet játszódik. Donizetti változatos hangszínekkel festi meg a mágikus helyszíneket, olyan zenekari be- és átvezetésekkel, amelyekben az elegáns harmóniákkal váltakozó szövevényes ellenpontot prominens fúvós szólamok artikulálják. Ezek a zenei eszközök olykor naivnak tűnhetnek a mai hallgató számára, de egyáltalán nem a szó negatív értelmében. Egy példa erre mindjárt az opera nyitójelenetének néhány első üteme, amelyben „tanult” egyházi kontrapunkt vezeti be a napistenhez intézett himnikus korált: a dallam valóban egyszerű, a kezdet nem áll másból, mint emelkedő szekvenciákból, amelyek a napfelkeltét hivatottak illusztrálni. A következő jelenet virtuóz trombita-fanfárja pedig csírájában már Verdi Aidájának bevonulási indulóját előlegezi meg.
Természetesen a korszak egyetlen operája sem aratott volna sikert testreszabott szóló-szerepek nélkül. Az énekes szólamok, Akebare megszólalásaival együtt – akinek ugyan nincs szólóáriája, de sötét basszusa nélkülözhetetlen az opera vokális egyensúlyának megteremtésében –, valóban hatásosak, és egyben annak is tanúbizonyságát adják, hogy Donizetti mennyire nyitott volt a vokális virtuozitás drámai lehetőségeinek kiaknázása iránt.
Az opera legnagyobb erénye, ami talán a leginkább megragadja mindazokat, akik először hallják, az együttesekben rejlik. A kórust rendkívül sokoldalúan használja a zeneszerző, és néhány jelenetben szokatlan zenekari textúrával párosítja annak érdekében, hogy a franciák által „couleur locale”-nak nevezett atmoszféra eleven érzetét keltse.
Dramaturgiáját tekintve A pária a két férfi főszereplő, Zarete és Idamore konfliktusára épül, mintha az Aida ellenpárjáról lenne szó, még meglehetősen kezdetleges formában. Ennek megfelelően a két férfi szólista viszi el a hátán a felvételt. Zareteként a címszerepet éneklő grúz bariton, Misha Kiria nyújtja a legsokoldalúbb teljesítményt, mind vokálisan, mind színészileg. Fiával, Idamore-ral való összecsapása az I. felvonás végén egyszerre támaszt komoly drámai és vokális követelményeket. II. felvonásbeli jelenetében pedig üldöztetésének történetét meséli el zeneileg árnyaltan, ugyanakkor mély drámai kifejezőerővel.
A hős hadvezér, Idamore szólamát az ősbemutatón a rendkívüli magasságokkal rendelkező Giovanni Battista Rubini adta. Ennek megfelelően az ő képességeihez igazított szerep maximálisan igyekszik kiaknázni az énekes híresen flexibilis dallamformálását, valamint bravúros technikáját a legfelső regiszterben. A rendkívül nehéz szólam már eleve akadálya az opera színpadra állításának. René Barbera derekasan győzi a szólamot, ami azért hallhatóan nincs tökéletes szinkronban adottságaival. Kevésbé hősi, mint inkább lírai jellegű tenorja ezzel szemben maradéktalanul érvényesül a cantilena részekben.
A taskenti születésű koloratúrszoprán, Albina Shagimuratova szólaltatja meg az egyetlen jelentékeny női szólamot, Akebare leányának, Nealának szerepét. Az ősbemutatón az akkor 29 éves Adelaide Tosi alakította a figurát, akinek hangja és virtuozitása rutinos könnyedséggel uralta a szokatlan hangszerelés feletti szertelen futamokat. Mindez azonban csak egyik oldalát tükrözi az énekesnő összetett személyiségének. Nyitóáriájának elbeszélése éjszakai rémálmáról arról tanúskodik, hogy képes volt megbirkózni a merészebb hisztérikus kitörésekkel is. Ez a jelenet sem meríti ki azonban a szerep támasztotta érzelmi szélsőségeket. Az első felvonásbeli áriáját követő jelenetben, amelyben Neala igyekszik megnyugtatni a menekülő Zaretét, a vonósok és fuvolák által kísért mozarti cantilena új oldaláról mutatja meg az énekesnő képességeit. Albina Shagiuratova szerepformálása megfelel az igényes szólam támasztotta követelményeknek. Nem különösebben egyedi színezetű, világos szopránja rendelkezik a szükséges mélységgel. Kiművelt koloratúra technikája mellett pedig hajlékony frazeálással képes érvényre juttatni a cantilena részeket is.
Zarete ellenlábasa, Akebare bráhman főpap, aki a történet szerint egyeduralomra próbál törni. Nincs önálló áriája az operában, de végig ő mozgatja a cselekményt. A szólamát éneklő fiatal horvát bassz-bariton, Marko Mimica kellemes színezetű, érett basszushanggal rendelkezik, ami a felvétel elején némiképp indiszponáltnak hat, később azonban eltűnik a fátyolos lebegés és Mimica dinamikusan alakítja a javíthatatlan intrikus nyugtalanító karakterét.
Sir Mark Elder lendületes tempókkal fogja össze az együtteseket, és plasztikusan bontja ki a természetfestő zenék polifon és homofón felületeit, miközben erős kontrasztokkal rajzolja meg az opera ellentétes karaktereit. A Stephen Harris karnagy által betanított énekkar drámaian követi az események változását és érzékenyen reflektál a főhősök lelkiállapotára. A kisebb szerepekben Thomas Atkins (Empsaele), és Kathryn Rudge (Zaide) működik közre.
Összességében igényes, egyenletes színvonalú felvétel készült Donizetti színpadon szinte sohasem játszott operájáról, ami illúziót keltően eleveníti meg az egzotikus környezetet festő zenei koloritot és ad képet a zeneszerző előremutató műfaji újításairól és vokális írásmódjáról.
Donizetti egész korai, pályája kezdetén írt vígoperája volt a Pietro il Grande (1819). Világelső DVD és Blu-Ray felvétele most jött ki a Dynamic kiadó gondozásában: a Bergamói Donizetti Opera tárulatának 2019. novemberi opera-bemutató előadását láthatjuk.
Világelsőként hozta ki Gaetano Donizetti „elfeledett” operájának színházi előadását DVD- és Blu-ray-lemezen a DYNAMIC kiadó.
Donizetti L'Ange de Nisida című, világpremier videofelvételét 2019 novemberében a bergamói Donizetti Operafesztiválon vették fel.
A lemezt már tavaly megvettem, de csak most jutottam hozzá, hogy elővegyem és megnézzem. Csak annyit mondhatok róla, hogy Donizetti grandiózus operája mestermű, és ami Francesco Michelirendezésében és alkotótársai közreműködésével látható volt az előadáson, zseniális, látványos, lenyűgöző produkcióban került megvalósításra; a játéktér bravúros kialakítása, a szenzációs képivilág, a fények, színek, a vetítések, a színes jelmezes kavalkád együttesen szemkápráztató látványvilágot teremtettek s ehhez jön hozzá Donizetti csodálatos zenéje, a nagyszerű énekművészek - Lidia Fridman, Florian Sempey, Roberto Lorenzi, Konu Kim és Federico Benetti – átélt, színészi játékban is ragyogó előadása, s nem utolsósorban a Bergamói Donizetti Opera énekkari-zenekari együtteseinek közreműködése a nagyszerű dirigenssel, a francia Jean-Luc Tingaud-val az élen. A közönség és mint utólag elolvastam, a kritikusok, egyaránt diadalként üdvözölték az „új”, Donizetti-opera első színpadra állítását, előadásait.
Érdekelt, ezért utánaolvastam az opera keletkezéstörténetének és utósorsának. Gaetano Donizetti L'Ange de Nisida című művének komponálására a párizsi Théatre de la Renaissance igazgatójától kapott megbízást. A zeneszerző már 1839. december 27-én elkészült az új operájával, azonban mivel a cselekmény Ferdinando d'Aragona nápolyi király és szeretője körül zajlott, tisztában lehetett azzal, hogy a cenzorok nem engedik hazájában operaszínpadokra. Donizetti ezért úgy döntött, hogy az operát félreteszi, kivár, alkalmat keres nem olasz színházban bemutattatnia művét. Tehát kapóra jött neki a párizsi színház felkérése, így elhatározta, hogy a L'Ange de Nisida-t ott fogja színpadra vinni: csak a szövegkönyvet kell francia nyelvre átültetni, meg a kész partitúrát a francia ízlésnek megfelelően némileg átdolgozni. A négyfelvonásos opera új szövegkönyvének megírását Gustave Vaëzre és Alphonse Royer-ra bízták, akik nem voltak Donizetti előtt ismeretlenek, hiszen korábban a Lammermoori Lucia francia verziójának elkészítésében már sikerrel együttműködött velük. Sajnos a színház váratlanul csődbe ment és az opera soha nem jutott színpadra Donizetti életében. Nem volt mit tenni, Donizetti az opera ének-zenéjét felülvizsgálta és annak jelentős részét beépítette következő új operájába, a La Favorite-be („A kegyencnő”), aminek még ugyanabban az esztendőben, 1840. december 2-án volt a bemutatója a Párizsi Nagyoperában.
Ezt követően a L'Ange kottája egészen 2010-es évekig szem elől tűnt, amikor Dr. Candida Mantica zenetudós fáradságos kutatásának köszönhetően ismét napvilágra került. Mantica óriási kihívást vállalt a L'Ange de Nisida eredeti partitúrájának kinyomozását követően a nagyjából 470, véletlenszerűen váltakozó oldalak besorolásával, amelyek a párizsi Bibliothéquequee de France-ban maradtak fenn; visszaállította eredeti rendjüket, és végül sikerült rekonstruálnia Donizetti zenéjének nagyjából 97 százalékát. A kotta néhány hiányosságát mind Mantica, mind a Donizetti Opera lényegtelennek ítélte meg, az operát önmagában is teljes műnek tekintették. Végül 180 év után az operát eredeti színházi formájában előadták Donizetti szülővárosában, Bergamóban, a nevét viselő városi színházban. Az előadást mind a közönség, mind a kritikusok diadalként értékelték, és különdíjjal jutalmazták az olasz zenekritikusok 39. Franco Abbiati-díján.
Kiegészítésül megemlítem, hogy az operát koncertszerű formában az Opera Rara lemeztársaság Londonban két előadás erejéig előadatta és az élő, hangzó anyagot CD-n, 2019 márciusában megjelentette.
DONIZETTI: L 'Ange de Nisida - Trailer [2019 Donizetti Opera]
Szerelmi bájital – Nemorino románca (Maurice André átiratában, km. trombitán és a Toulouse-i Capitole Színház Zenekara, vezényel: Michel Plasson)
Boleyn Anna – Anna áriája (Anna Ghieorgieu, km. a Royal Opera House/ Londoni Covent Garden zenekara, vezényel: Richard Armstrong)
Bellini: Az alvajáró – Amina és Elvino szerelmi kettőse(Házy Erzsébet és Mátray Ferenc, km. a Magyar Rádió Énekkara és a Magyar Állami Operaház Zenekara, vezényel: Fischer Sándor)
Stuart Mária – Mária kóruskíséretes áriája (Beverly Sills, km a John Alldis Kórus, vezényel: Aldo Ceccato)
Messa di Requiem –„Lux aeterna”(Bellini emlékére) Km. a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) és a Concerto Budapest,vezényel: Speranza Scappucci)
Lammermoori Lucia - Őrülési jelenet (Anna Netrebko, km. Colin Lee, Michaela Martens, a New York-i Opera Metropolitan Opera Énekkara és Zenekara, vezényel: Marco Armiliato)
Az ezred lánya - Tonio kavatinája, I. felv. (Réti József, km., Jánosi Péter, az MRT Énekkara és Zenekara, vezényel: Lukács Ervin)
Don Pasquale – Don Pasquale áriája (Gregor József, km. a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar, vezényel: Pál Tamás)
„According to the Prime Ministerial Decree of October 24, 2020 we sadly announce that the shows open to the public in theatres and concert halls are suspended.
We will act responsively but will not give up. We will try to keep the Donizetti Opera Festival going with shows both broadcast streaming and performed live. We owe it to Bergamo, to the entertainment workers and to ourselves. Check our pages for all the updates from tomorrow. „
„The works of the composer from Bergamo will all be performed at the Donizetti Theatre, which will reopen completely restored. Three of the four titles that were planned have been confirmed – Belisario, Marino Faliero, Le nozze in villa – while La fille du régiment is postponed to 2021. The Teatro Sociale will host some recitals and the announced homage to Beethoven with the opera L’amor coniugale by Giovanni Simone Mayr, Donizetti’s master. Such a commitment and organizational effort, supported by the Donizetti Theatre Foundation and by the whole city, have been made to keep the core of the “Donizetti revolution” alive, so that we can once again turn the spotlight on the city and on new aspects of the life and works of Donizetti, a symbol of the city to counteract the tragic events linked to the pandemic.
In the opening night at the Donizetti Theatre, on Thursday 19 November (9 p.m.), we will have an opera in concert performance, Belisario (Venice, 1836 – critical edition by Ottavio Sbragia). The title role will be played by Placido Domingo, who was fascinated by Bergamo and the festival dedicated to its composer, and thus decided to debut a new character for his baritone repertoire.”
Km.: a Metropolitan Operaház Zenekara és Énekkara
(karig.: Raymond Hughes)
Rendező: Otto Schenk
Szereposztás:
Don Pasquale - Simone Alaimo (bariton),
Norina - Anna Nyetrebko (szoprán),
Ernesto - Juan Diego Flórez (tenor),
Malatesta doktor - Mariusz Kwiecien (bariton),
Jegyző - Anthony Laciura (basszus)
Gaetano Donizetti 1797. november 29-én született és 1848. április 8-án hunyt el Bergamóban. Az észak-olasz városban rövid, kellemes sétán követhetjük végig élete első és utolsó éveinek legfontosabb helyszíneit, amelyek mindegyike a Felsővárosban található.
Szövegét – Victor Hugo drámája nyomán – Felice Romani írta
Vez.: Richard Bonynge
Km.: Londoni Opera Énekkara (karig.: Terry Edwards), Angol Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Szereposztás:
Donna Lucrezia Borgia – Joan Sutherland (szoprán),
Maffio Orsini – Marilyn Horne (mezzoszoprán),
Gennaro – Giacomo Aragall (tenor),
Don Alfonson – Ingvar Wixell (bariton),
Rustighello – Graeme Ewer (tenor),
Astolfo – Nicola Zaccaria (basszus),
Gubetta – Richard van Allen (basszus),
Jeppo Liverotto – Graham Clark (tenor),
Don Apostolo Gazella – Lieuwe Visser (basszus),
Ascanio Vitellozzo – Piero de Palma (tenor),
Szolga – David Wilson-Johnson (tenor),
Pohárnok – Paul Taylor (bariton).
„Óriási hibát követnénk el, ha egy bel canto operát a mai kor igényeihez akarnánk igazítani, ha megpróbálnánk modernizálni. Ma az az elvárás, hogy egy dráma rövid és pörgős legyen. Régen ezt máshogyan gondolták, akkoriban sokkal nagyobb hangsúlyt helyeztek az érzelmekre. Ezt a ritmust nem szabad megváltoztatnunk. Azt kell megtanulnunk, megértenünk, hogy akkoriban hogyan fejeztek ki érzéseket, hogyan építettek fel egy zenei struktúrát, hogyan hatoltak egy jelenet mondanivalójának a mélyére, csodálatos dallamokkal körítve. Olyan ez, mint Chopin. Idő kell hozzá. Van, hogy gyorsan dübörög, de van, hogy lassú és melankolikus.
Én vagyok a Donizetti Operafesztivál zeneigazgatója, és ott mindig teljes operát adunk elő, soha nem húzunk. Ez az egyetlen módja, hogy pontosan megértsük, mit akart a szerző. A struktúra rendkívül fontos, például, hogy mindig megismételjük a cabalettákat, mert akkor a közönség is emlékezni fog a melódiákra. Úgy tudunk megjegyezni egy dallamot, ha kétszer-háromszor is meghallgatjuk.”
[...]
„a közönségnek…szüksége van arra, hogy egyhelyben maradjon, beengedje magába a zenét és meditáljon rajta egy kicsit. Tavaly húzás nélkül adtuk elő a Semiramist, négy óra húsz perc volt... A közönség egyáltalán nem fáradt bele, teljesen bevonódtak a történetbe. Ha a teljes művet visszük színre, akkor semmilyen részlet, információ nem vész el, képesek vagyunk követni a cselekményt. Ha húzunk belőle, akkor a libretto is veszít a folytonosságából. Kimarad valami, átugrunk néhány eseményt, és a közönség egy része elveszíti a fonalat. Olyankor végig kell várni a négy órát, mire talán újra összeáll a kép. Csak úgy, mint ha a moziban kihagyunk egy részt a filmből, akkor nehezebb megérteni, miről van szó. A közönség részéről soha nem hallottam panaszt, az operarajongók szeretik a teljes előadásokat.
[…]
- Meséljen egy kicsit a Donizetti Operafesztiválról!
- Gianandrea Gavazzeni alapította valamikor az ötvenes években. Akkoriban még kis volumenű esemény volt, lényegesen később fejlődött azzá, amilyen most. Az a célunk, hogy színpadra állítsuk Gaetano Donizetti összes operáját. A mester 75 dalművet írt, de a közönség ebből talán, ha hetet ismer. A Szerelmi bájitalt, a Don Pasqualét, a Tudor-királynőkről szólókat és talán még a Lammermoori Luciát. Mi mindegyiket színre visszük, hogy a világ megismerhesse ezeket a remekműveket. Tavaly színre vittük a Lucrezia Borgia párizsi változatát, és van benne például egy olyan ária, amelyet Donizetti kimondottan a francia változathoz komponált, és azóta még soha, senki nem énekelte el.
Két éve megcsináltuk az Erzsébet Kenilworth várában című opera eredeti, nápolyi verzióját. Fantasztikus volt! Addig mindenki azt hitte, hogy a Tudorok trilógia, pedig nem, ez a negyedik darabja, vagyis az egy tetralógia! Zenetudósok segítségével kritikai kiadásokat készítünk, küldetésünknek tekintjük, hogy segítsünk a zeneszerző újrafelfedezésében.
Nagyon sok mindenről úgy tartják, hogy Verdi találta ki, pedig nem, Donizetti előtte már megcsinálta. Zenei szerkezetek, technikák, újfajta zenei formák, azt hittük, hogy mindezt Verdi fedezte fel, de nem... Donizetti megalkotta, Verdi pedig csupán továbbfejlesztette.
[…]
Ha most jól végezzük a munkánkat, akkor 30-40 év múlva lényegesen több Donizetti-opera lesz a standard repertoár része. Ez a mi küldetésünk.
Az járja,hogy Lucia bravúrszerep,csak akkor olyan énekesnő énekelje,aki bírja. Olga P. nem való Luciának. Ilyenkor mocsokul sajnálkozok,hogy nem ajánlják a bécsiek figyelmébe a mi ké. kiváló bravúrénekenőnke. K.K. és R.O. leénekelné a hajuka. is.
Háromfelvonásos opera
Szövegét Walter Scott regénye nyomán, Salvatore Cammarano írta.
Vez.: Evelino Pido
Km.: Bécsi Állami Operaház Ének- és Zenekara
Szereposztás:
Lord Asthon - George Petean (bariton),
Lucia, a húga - Olga Peretyatko (koloratúrszoprán),
Edgar Ravenswood - Juan Diego Flórez (tenor),
Raimond, Lucia nevelője - Jongmin Park (basszus),
Lord Arthur Buklaw - Lukhanyo Moyake (tenor),
Alisa, Lucia komornája - Virginie Verrez (mezzoszoprán),
Normann, őrségparancsnok – Leonardo Navarro (tenor)
Zenés színház és egyházi zene:két külön világ. Ezért is izgalmas tapasztalat, ha valaki a szerző operáinak ismeretében először hallja Verdi Requiemjét, Rossini Stabat Materét vagy Petite Messe Solennelle-jét. Hasonló élményben lehet részünk a Szerelmi bájital és a Don Pasquale szerzőjének gyászmiséjét hallgatva.
„Ez az utolsó jele szegény Bellini iránt érzett barátságomnak” - írta a Messa da requiem keletkezésének hátteréről Gaetano Donizetti, aki akkor kezdte komponálni e művét, amikor 1835-ben, Párizsban, a Lammermoori Lucia próbái közepette hírül vette a nála négy esztendővel fiatalabb, nagyra becsült pályatárs halálát. Vagyis Donizetti gyászmiséjének keletkezését is egy másik nagy alkotó távozása ösztönözte, akárcsak Verdiét, akinek először Rossini, majd Manzoni elhunyta szolgált késztetéssel a maga Requiemjének megírásához.
Abból a szempontból is párhuzamba állítható a két mű, hogy Donizetti sokáig kallódott, s hanglemezen is csak 1989-ben kiadott műve a Verdiéhez hasonlóan megőrzi az operai dallamosságot - az elemzők részben a Verdi-Requiem előfutárát is felfedezni vélik benne -, bár kontrapunktikus részleteket is tartalmaz.
A koncert izgalmas különlegessége, hogy a fotómodell szépségű Speranza Scappucci személyében hölgy vezényli az előadógárdát, azt a folyamatot jelezve, amelynek eredményeként az utóbbi évtizedekben a női nem a karmesteri művészet teljes jogú képviselőjévé vált. A negyvenhat éves itáliai maestra a római Conservatorio di Musica Santa Cecilia és a New York-i Juilliard School of Music neveltje, Riccardo Muti egykori asszisztense. Repertoárja korántsem csupán az olasz mesterek műveire korlátozódik.
A koncertet 18.30 órai kezdettel, Előhang címmel beszélgetés előzi meg, amelyen a fellépő művészekkel és a műsoron szereplő művekkel ismerkedhetnek meg közelebbről az előadásra jeggyel rendelkezők.
Donizettivel turnézik Erdélyben az Operaház Kolozsvártól Aradig
A Gördülő Kárpát-Haza OperaTúra első állomása a 10. Kolozsvári Magyar Napok, Marosvásárhelyen pedig a Vásárhelyi Forgatag ad otthont az ingyenesen megtekinthető produkciónak.
Az intézmény közleményéből kiderül, a kettős szereposztásban Adinát Miklósa Erika és Sáfár Orsolya formálja meg, Nemorinót Ninh Duc Hoang Long és Biri Gergely. A kuruzsló Dulcamara doktort Kiss András és Szvétek László, míg Belcore őrmestert Geiger Lajos és Rezsnyák Róbert, Giannettát pedig Bernáth Éva és Nagy Zsófia énekli. Az előadásban több mint 20 fős kórussal közreműködik az Opera Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor), a 30 fős Opera Zenekart Cser Ádám dirigálja.
"Il pallor funesto, orrendo...Soffriva nel pianto...Se tradirmi" Lucia - June Anderson Enrico - Lajos Miller Donizetti - Lucia di Lammermoor Geneve, 1983 c. Nello Santi June Anderson shines with the great Hungarian baritone Lajos Miller.
Recorded live at Royal Opera House, London, on 18 and 21 July 2018
Joyce El-Khoury (Countess Sylvia de Linarès), David Junghoon Kim (Leone de Casaldi), Laurent Naouri (Don Gaspar), Vito Priante (Don Fernand d’Aragon), Evgeny Stavinsky (The Monk / Father Superior)
Royal Opera Chorus & Orchestra of the Royal Opera House, Sir Mark Elder
Opera Rara presents, 179 years after it was written, the world premiere recording of a Donizetti ‘lost’ masterpiece, restored and brought thrillingly back to life. Written in 1839 for the Theâtre de la Renaissance in Paris, rehearsals started but the theatre went bankrupt and the opera was never performed – until 2018. Taken from two acclaimed concert performances at the Royal Opera House, L’Ange de Nisida is a fascinating and passionate drama, full of exciting vocal writing, composed by Donizetti near to the end of his life.
Budapest, 1964. március 11. Kerekes János zeneszerző, a Magyar Állami Operaház karnagya (j2) az évadban bemutatásra kerülő Gaetano Donizetti Szerelmi bájital című kétfelvonásos operáját (opera buffa) próbálja a szereplőkkel:Gyurkovics Mária, Adina, a falusi lány (elöl ül), Réti József Nemorino, a parasztlegény (b), Pavlánszky Edina Gianetta, Adina barátnője (b2) és hátul Palócz László Belcore őrmester (j) szerepét énekli majd.
Dugig telt ház volt az Erkel Színházban a tegnap esti Lammermoori-n! Talán csak egy-két szék maradt üresen... A szünetekben mozogni nem lehetett a földszinti és emeleti foajéban... Gruberova vendégjötte azért még mindig vonzza és "megmozgatja" az érdeklődőket - és a rajongókat... Feltételezem ez így lesz február 13-án is, amikor újra fellép Lucia szerepében "Edita"...
De ugyanilyen, hasonlóan felfokozott érdeklődésre számítok Kolonits Klára Lammermoori Lucia-előadásaira is. Akinek van előre váltott jegye, bérlete - ha csak nem beteg vagy halaszthatatlan dolga szólítja más felé, eljön őt is meghallgatni az Erkelbe. Sőt, most fog jegyet venni, ha eddig nem tette volna meg (és ha kap még).
Különben is: Donizetti - Sir Walter Scott nyomán komponált - skót tárgyú operája a romantika és a bel canto egyik csúcsműve, csodálatosan szép, szívhez szóló, megindító dallamvilágú mestermű! Ki nem hagyható!...
Donizetti emlékét idézve(Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 6.) most idemásolom az alábbi írást, a jelentős francia komponista, Adolphe Adamvisszatekintését a nagy olasz zeneszerző életútjára.
(A korabeli helyesírást csupán néhány szó esetében javítottam át mai nyelvezetünkre.)
Hölgyfutár, 1859. augusztus 25. (101. szám)
TÁRCA.
DONIZETTI
(A „derniers souvenirs d’un musicien“-ből Adam Adolftól.)
Donizetti egy jó barátjánál ebédelt; nagy élvezettel szörpölgetett egy csésze kávét, mely kedvenc itala volt. Általában szerette a kávét minden alakban, melyben ezen illatos növény zamatja megjelenhetik.
— Édes Gaetano, — monda barátja, — sajnálom, hogy oly udvariatlannak kell lennem ön iránt, de nőmmel együtt künn töltendjük az estét, s így kénytelen vagyok önt elküldeni. Azonban holnap ismét látjuk egymást.
— Oh ! ön elküld engem, — mondá Donizetti, s én jól érzem magamat itt, önnek oly jó kávéja van. Tudja mit, menjen el az estélyre, s hagyjon engem itt a kandalló mellett; kedvem van dolgozni, remélem, hogy egy részét negyedik fölvonásomnak befejezhetem.
— Jól van, tegyen úgy , mintha otthon lenne ; itt vannak az írószerek. Tehát még egyszer Isten önnel holnapig, mert mi valószínűleg önnek eltávozta után térünk csak haza.
Este tíz óra volt; Donizetti dologhoz látott, s midőn egy órakor hazatért:
— Nézze csak, — mondá neki Gaeteno, — jól töltöttem időmet; befejeztem a negyedik felvonást.
Két szám kivételével, az egész negyedik fölvonás három óra alatt készült el.
Több utazás után Rómába, Milánóba és Bécsbe, s miután mindegyik város színházát egy-egy operával gazdagítá, Donizetti 1843- ban visszatért Párisba, és itt Don Pasquale-t és Dom Sebastian- t komponálta. A Don Pasquale roppant diadalát, Dom Sebastian csaknem nemleges sikere ellensúlyozta, melyet azonban a szerencsétlen színrealkalmazásnak kell tulajdonítani. Ez volt Donizetti utolsó előtti dalműve. Miután Nápolyban Catarina Cornaro-t előadatta, visszatért Bécsbe, hova udvari karmesteri kötelességei szólítják. Itt egy M i s e r e r e- t írt, melyet a műismerők kitűnőleg méltányoltak, s 1845 derekán visszatért Párisba, már magával hozván magvát azon betegségnek, melynek később áldozatává lett.
Rövid idő múlva barátai megrémülve vettek észre némi zavart értelmében; nemsokára rohamai mind gyakoriabbak lettek, annyira, hogy 1846-ban, január vége felé az ivoy-i kórházba kellett őt vinni, hol 1847. június közepéig maradt. Ekkor Párisba vitték őt, de a tél közeledvén orvosai félték, hogy nem bírná kiállani a kemény évszakot, s remélték, hogy szülőföldjének levegője jótékonyan fog hatni a híres beteg egészségére. Szeptemberben hagyá el Párizst , sűrű könnyek közt, mintha Franciaországot siratta volna, melyet többé nem látott viszont.
Bergamóban barátja, maestro Dolci fogadta. April elsején új roham lepte meg, s végre a legfájdalmasabb haldoklás után april nyolcadikán meghalt. Szomorú nap e sorok szerzőjére nézve, ki karjai közt látta kimúlni atyját, nem is sejtve, hogy ugyanazon órában egyik legjobb barátját veszti el.
Nem vizsgáljuk közelebbről Donizetti műveit; gyakran visszaélt csodás könnyűségével. A feledés gyengébb műveinek igazságot szolgáltatott, másoknak nevei népszerűekké lettek, s az ő neve az utókoré, mely úgy tiszteli őt, mint egyikét a XIX. század legnagyobb zenészeti lángelméinek. Összesen 611 dalművet irt.
E drámai műveken kívül Donizetti miséket, vecsernyéket, egy misererét,több egyházi zeneművet, dalokat, melyek „P a u s i l i p p e i estélyek“ cím alatt jelentek meg, egy kantátát Ugolino haláláról stb írt.
Az imént Donizetti zeneszerzési könnyűségének egy példáját említettük, s most egy más anekdotát mondunk el, mely megmutatatandja, hogy ő a nagylelkűséget is egyesíté a tehetséggel.
1836-ban Nápolyban volt, s meghallá, hogy egy kis színház kénytelen volt megszüntetni előadásait, s a művészek a legvégső ínségben vannak; fölkereste őket, s oda adta nekik minden pénzét, hogy legalább előszükségleteiket enyhítse.
— Ah ! — mondá az egyik énekes, — ön igen gazdaggá tehetne bennünket egy új dalművel.
— Ha csak ez a baj, — mondá a maestro, — úgy ne aggódjanak, nyolc nap múlva meglesz a dalmű.
Azonban szöveg hiányzott, egy költő sem írt volna egy bukott színház számára. Donizetti visszaemlékezett egy vaudeville-re, melyet Parisban látott: az é j j e l i csengettyű- re. Azonnal munkához fogott, s nem egészen egy nap alatt, emlékezetből lefordította; nyolc nap alatt a dalmű meg volt írva , be volt tanulva, s a színház meg volt mentve. (Il Campanello di Notte)
Donizetti irodalmi műveltséggel is bírt, s kétszer volt alkalma tanúsítani, hogy a költői tehetséget könnyen bírta egyesíteni a zenéjével: ő maga fordította le Az ezred leánya és a Betly szövegét.
Donizetti Rómában egy ottani ügyvéd leányát véve nőül. E házasság igen boldog, de igen rövid volt. Két gyermekét kiskorukban elveszté, és neje 1835-ben cholerában halt meg. E váratlan veszteség kétségbeejté őt, s ezután minden vonzalmát, mellyel neje iránt viseltetett, annak bátyjára, Vaserelli ügyvédre ruházta, kivel mindig a legjobb viszonyban élt.
Donizetti magas termetű volt, őszinte nyílt arccal, melyen kitűnő jelleme tükrözte magát; nem lehetett hozzá közeledni szeretet nélkül, mert szüntelen alkalmat adott szép tulajdonait méltányolni.
1838-ban ugyanazon házban laktunk a Louvois utcában. Gyakran meglátogattuk egymást; ő zongora nélkül dolgozott, folytonosan írt, s az ember nem is hitte volna, hogy komponál, ha a sok mindenféle vázlat nem győzi meg az ellenkezőről. Meglepetéssel vettem észre egy kis fehér csont vakaró kést, mely minden papírja mellett feküdt, s melyre oly kevés szüksége lehetett.
— E kést — mondá Gaetano — atyám adta nekem, midőn megbocsátott és megengedte, hogy zenésszé legyek. Mindig mellettem van, bár kevés szükségem van reá, de szeretem asztalomon látni, azt hiszem, hogy atyám áldását hozza reám.
E szókat oly egyszerűen s őszintén mondá, hogy azonnal megértém, miképp Donizettinél jó szív van. E találkozás után néhány nappal az opera comique-ban a Prestoni serfőzőt (Jegyzet: Adam egyik dalműve) adattam. A zenekarban egy néző vonta magára a közfigyelmet, lelkesültsége és élénk tapsai által — Donizetti volt. S midőn este találkoztam vele, boldogabb volt sikerem miatt, mint én magam, s én barátsága és helyeslése által inkább megtisztelve éreztem magamat, mint dalművem sikere által.
Midőn iszonyú betegsége folytán Jorybe vitték, ápolóul egy Antal nevű szolgát adtak melléje. Ámbár a szegény Donizetti elméje már nagyon meg volt háborodva , mégis annyi jelét tudta adni jóságának, hogy Antal annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem is akart tőle megválni; s e derék ember a legutolsó percéig nem szűnt meg őt a legmeghatóbb s legönzéstelenebb ápolással körülvenni.
Előttem van a levél, melyben leírja a híres maestro utolsó szenvedéseit; a levél ezen része oly fájdalmas, hogy nem akarom ide iktatni, de lehetetlen ellenállnom a vágynak leírni olvasóimnak a halotti ünnepélyességek részleteit.
„A temetés tegnap ment véghez. A derék Dolci úr rendezett mindent, és semmit se hanyagolt el, hogy az egész méltó legyen e nagy ember dicsőségéhez. Több mint négyezer ember volt jelen. A menetet a nagyszámú bergamói papság, a város és a környék legelőbbkelő uraságai, s a városi nemzetőrség képezték. A puskák, a három vagy négyszáz fáklya közt hatásos látványt nyújtottak. A gyászmenetet három katonai zenekar élénkíté; az idő igen kedvezett. A gyászmise tíz órakor kezdődött, s az egész szertartás, két és fél órakor délután végződött. A bergamói fiatal urak maguk akarták vinni híres földijük hamvait a temetőbe, mely másfél mértföldnyire van a várostól. Az egész út hosszában nagy néptömeg tolongott, látni akarva a menetet, s bergamói lakosok szerint még soha senkit nem tiszteltek meg annyira e városban“.
Donizetti, a nápolyi zenede igazgatója, az ausztriai császár karmestere, a becsület- s több más rend birtokosa volt. De van valami, mi túlélendi e hiú dolgokat; a bámulat, melyet remekművei ébresztenek, s azoknak emléke, kik ismerték őt, méltányolhaták jó és nemes jellemét.
Közli: Huszár Imre
Adolphe Adam (Párizs, 1803. július 24. – Párizs, 1856. május 3. ) – francia romantikus zeneszerző
Szövegét - Friedrich Schiller drámája nyomán - Giuseppe Bardari írta
Vez.: Paolo Arrivabeni
Km.: Arnold Schönberg Kórus (karig.: Erwin Ortner) Osztrák Rádió Szimfonikus Zenekara
Szereposztás:
Stuart Mária - Marlis Petersen (szoprán),
I. Erzsébet királynő - Alexandra Deshorties (szoprán),
Robert Dudley - Norman Reinhardt (tenor),
Sir William Cecil - Tobias Greenhalgh (bariton),
George Talbot - Stefan Cerny (baszus),
Hannah Kennedy - Natalia Kawalek (mezzoszoprán)
Nyolc éves kutatómunka eredményeként mutatják be az olasz zeneszerző kiváló tragédiáját júliusban.
Donizetti az 1830-as évek végén írta a L'Ange de Nisida(Nisida angyala) című operát a Théâtre de la Renaissance felkérésére, de a színház még a bemutató előtt csődbe ment, így soha nem mutatták be.
Dr. Candida Mantica nyolc éves kutatómunkájának köszönhetően sikerült meghatároznia a kézirat helyét, illetve a töredékekből összeillesztenie a művet. Mantica néhány kottaoldalt a párizsi Bibliothèque Nationale-ban talált meg, de nem sorrendben, tizennyolc különböző helyen. „Nagyjából 470 oldalnyi eredeti kéziratot illesztettem a megfelelő sorrendbe, hála annak, hogy rábukkantam a librettóra is” – mondta a zenetörténész.
Az operát 2018. július 18-án mutatják be a Covent Gardenben. A művet a régi, elfeledett operák előadására szakosodott Opera Rara a Royal Opera House-szal közös produkcióban állítja színpadra.
„Ez egy művészileg nagyon magas színvonalú alkotás” – mondta Sir Mark Elder, az Opera Rara igazgatója, hozzátéve, hogy Donizetti egyébként felhasználta a zenét néhány későbbi darabjában, köztük az 1840-es A kegyencnőben.
„Hogy a L'Ange lesz-e olyan népszerű, mint a Lammermoori Lucia vagy A szerelmi bájital? Ezt merészség lenne kijelenteni, de ki tudja?” – mondta Roger Parker, az Opera Rara konzultánsa.
De a zene olyan jó, mint bármi más, amit Donizetti írt. És ez az izgalmas. Amikor operákat fedeznek fel, ki szokott derülni, hogy azok nem véletlenül vesztek el. De ez varázslatos zene!
A történetről a Guardian annyit ír, hogy egy katona, Leone története, aki beleszeret a király szeretőjébe. Parker szerint az opera különös keveréke a komoly és a komikus operának. Akik nem jutnak el a londoni premierre, ne szomorkodjanak: a következő évben kiadják majd a felvételét.
Egyébként nem ez az egyetlen elporolt Donizetti-opera: 1998-ban mutatták be az Elisabetta című, szintén elveszett művét, amelyet azóta sem játszik senki. Reméljük, ez az opusz jobb sorsban részesül. (Guardian, Telegraph)
Donizetti: Rita című daljátékát az alkotók a Dunapark Kávézóban mutatják be vacsoraoperaként. Azt ígérik, az előadás nem csupán zenei esemény lesz.
A Dramatic Art Produkciós Iroda az opera műfajában is új és friss alkotást mutat be július 13-án a Dunapark Kávéházban. A vacsoraopera műfaja hazánkban még ismeretlen dolog, bár Londonban ennek komoly rajongó tábora van. Azért választották a helyszínt és formát, hogy közelebb hozzák az operát az emberek mindennapjaihoz. Az alkotók az 1840-ben íródott daljáték teátrális és színészi erejét akarják kidomborítani, a zenei igényesség megtartása mellett.
Az előadás látványát a képregény művészet formaisága, a pop art hatja át. Ezzel az alkotók azt szeretnék vizuálisan kifejezni, hogy ez a mű nem egy öreg, poros dolog, tele van korszerű és örökérvényű gondolatokkal.
A címszerepet Szigeti Karina játssza, főbb partnerei: Ódor Botond és Najbauer Lóránt.
Az előadás július 13-én, este fél 8-tól látható a Dunapark Kávéházban.
Olaszország, mióta több szerencsével mint érdemmel kivívta egységét, államszervezésének nehéz küzdelmei és az ezekkel járó bajok közepett ismételve adta jelét azon nagy tiszteletnek, mellyel történeti múltja, mellyel elhalt szellem-óriásai irányában viseltetik. Egymást követték és követik az ünnepélyek, melyekkel Italia nagy íróinak, mint Dante, Petrarca, vagy halhatatlan művészeinek, mint Michel Angelo, emlékét üli, betöltvén a múlt nagy hírével azt a hézagot, melyet e szép ország — a közelmúlt idők mostoha voltának utóhatása alatt — az egykori dicsőség terein ma mutat.
Sehol sem mutatkozik az olasz nép egysége szebben, tiszteletreméltóbb alakban, mint e nemzeti ünnepekben, s míg Németország népe még a sedani nagyjelentőségű nap emlékét is politikai pártok álláspontjából mérlegeli, addig az olasz Szicília csúcsától Helvéczia havas lánczolatáig mintegy család ünnepli azok emlékét, kik egységének biztos és eltörölhetetlen alapját: nyelvét és művészetét teremtették és felvirágoztatták. Itt nem zavarja visszás hang az ünnepi örömöt, az uralkodó család tagjaitól a kunyhók lakójáig, a királypárti és republikánus, gazdag és szegény, úr és szolga egyaránt lelkesedve vesz részt, s épen e tömeges, általános részvétel az, mi Olaszország nemzeti ünnepeinek hírét országuk határán messze túlviszi, s legtávolabbi nemzetekben is érdeklődést kelt irántuk. Nemzeti ünnepek azok a szó valódi értelmében, s mint Manin ünnepélyén láttuk, a politikai pártok küzdelmein felül helyezvék, ezek hullámai által érintetlen maradnak.
Mennyivel inkább áll ez azon jelesek emlékére nézve, kik nevüket oly téren tették halhatatlanná, mely a piemonti seregek minden vitézségénél s a savojai ház szerencsecsillagánál jobban biztosítá az olasz egységi törekvések sikerét: a szellemi téren. Ha ma Dantét méltán nevezik az olasz egység szellemi alapítójának: ép oly méltán tekinthetjük századunk nagy olasz művészeit ez egység megvalósulása érdekében folytatott küzdelem előharczosainak. A nemzet, melyet apró zsarnokai a közélet minden teréről leszorítottak, a művészetben s annak az érzéshez, különösen nagy tömegek hangulatához legközvetlenebbül szóló nyilatkozatában, a zenében talált vigaszt, ebből merített lelkesedést és kitartást a küzdelemhez. Saját példánk az elnyomatás közelmúlt éveiből sokkal közelebb fekvő (csak Reményi föllépésére emlékezzünk vissza s ennek gyújtó hatására) mintsem szükséges volna részleteket, egyes eseteket sorolnunk fel, melyekben az olasz nép nagy művészeinek ihletett műveiből olvasá ki múltjának emlékeit, a jelen siralmas voltát s a jövő reményeit. Oly hangon szóltak azok szívéhez, melyet megértett, s mely a zsarnok czenzorai és rendőrei által ellenőrizhető és elnémítható nem volt.
A nemzeti érzés, lelkesedés, vágyak és remények egyik legihlettebb tolmácsának, Donizettinek ünnepét ülte néhány nappal ezelőtt szülővárosa, Bergamo,s vele hazája, melynek egységén mint hű munkás dolgozott, zenéjének bűbájos hangjaival vigasztalván, lelkesítvén a csüggedőket az üldöztetés nehéz napjaiban.
Donizetti az újabb idők négy kiváló olasz zeneköltőjének csoportjában — mely rajta kívül Rossiniből, Belliniből és Verdiből állt —ha nem is legkitűnőbb, leggenialisabb, de kétségkívül legnemzetiesb jellegű; ő leginkább olasz mindannyi közt, egészen, kizárólag nemzeti, életében és műveiben egyaránt. Alig hinné az ember, hogy tanítója Mayr Simon,— kinek emlékét, híres tanítványáéval együtt ünnepelték Bergamoban, — jámbor bajor muzsikus volt.
Jellemzésül, mily helyet foglal el Donizetti nevezett társai közt, megemlítjük, hogy míg Rossini a részletek gondos kidolgozása és a külső hatásra számított czikornyák alkalmazása által tűnik fel, minden más roppant előnyei mellett; míg Bellini az „Alvajáró", „Norma" és „Puritánok" halhatatlan szerzője a klasszikus mintákhoz ragaszkodik; míg Verdi a „Rigoletto", „Trovatore", s legújabban „Aida" szerzője, ez utóbbi művével képes volt oly mozdulatot tenni a Wagner-féle német irány felé, melyért honfitársai közül a vérmesebbek egyenesen honárulással vádolják, s mely úgy látszik oka annak is, hogy Verdi a bergamói ünnepélyekről csaknem tüntetőleg távol tartotta magát: — addig Donizetti első fölléptétől utolsó kótájáig csak egyet ismert, egyet tartott szeme előtt: az olasz zene tulajdonképpeni sajátságát: a tiszta melódiát. Ennek minden egyebet alárendelt s tagadhatatlan túlzásai, melyeket a dallamosság érdekében elkövetett , készítették elé leginkább a talajt ama merőben ellentétes irány számára, mely a „végtelen dallamban" éppen az olasz melódia túlkapásai ellen keresett — Wagner fellépése óta – orvoslást. Ez érdemeit a Donizetti iránynak Wagner Richard leghűbb apostolai sem tagadják.
Donizetti Gaetano 1797. szeptember 25-én született Bergamoban, hol Mayrtól nyerte első zenei képzését és az első alkalmazást (1814), mint egyházi levéltárnok és bassista. De nem soká maradt az egyház és egyházi zene körében, s már 1819-ben fellépett Velenczében „Enrico di Borgogna" czimű első operájával. Nagyobb, de még mindig inkább helyi sikert azonban 1828-ban aratott Nápolyban „Esule di Roma" dalművel, míg világhírét 1831-ben irt „Anna Bolena"-jával alapította meg. Ezt követték gyorsan egymásután a ,,Marino Falieri", ,,Lammermoori Lucia", „Beiisar", ,,Lucrétia Borgia", „Linda di Chamounix", s víg operái: „A varázs-ital", „Don Pasquale", „Az ezred leánya" s mások. De ki győzné elősorolni nem kevesebb mint 70 dalművét. melyek nevét az egész művelt világban ismertté, dallamait még az utczai kintornások és czipészinasok művészetében is népszerűekké tették, s számára a nápolyi konservatoriumban tanári, majd igazgatói állomást, osztrák udvari karmesterré kinevezést s mindenféle kitüntetést szereztek.
Túlfeszített munkássága — némely dalműve partitúráját 30 óra alatt készité — s a párisi élet izgalmai és élvei megtámadták szervezetét és agylágyulásba ejtek. Donizetti, kinek dallamai oly gyújtólag hatottak korának általános apathiája közben, kinek sikerét zajos kitörésben visszhangozák a művelt világ legtávolibb határai — mint érzéketlen, ébrenalvásából semmi által fel nem költhető élőhalott fejezte be a siker és dicsőség annyi jelével elhalmozott pályáját 1848. ápril 8-án, ugyanott, hol életét és első babérjait nyeré. Hamvait hálás szülővárosa néhány nappal ezelőtt nagyszerű pompával szállította át a Santa Maria Maggiore egyházba, hol Donizetti legelőször alkalmazva volt.
Nem hagyhatjuk említés nélkül amaz áldozatkészséget, mellyel a kis, alig 40 ezer lakossal bíró Bergamo nagy halottját s benne önmagát az utóbbi ünnepélyek alkalmával megtisztelte. Csak az utczák és terek díszítése, diadalívek fölállítása 200,000 frankba került, s ez összeg legnagyobb részben magán adakozásokból folyt be. S mi magyarok, mily nagy nehezen tudunk elhunyt nagyjainknak csak némileg is méltó emlékeket állítani? mily eredményeket mutathatunk fel ott, hol a közönség hazafiasságára s áldozatkészségére hivatkozunk? Az összehasonlítást a bergamói ünnepély tanúsága és saját idevágó tapasztalataink közt olvasóinkra bízzuk
T. L.
(Megjegyzem, a cikkben szereplő adattal szemben úgy tudjuk, Donizetti 1797. november 29-én született.)
A Bergamoban született és ugyanott elhunyt kiváló, olasz zeneszerző halálának századik évfordulóját (Jemnitz 1948-ban írta a cikket, megj. A.) ünnepli meg Operaházunk egyik főművének, a «Lucia di Lammermoor»-nak hosszú idő után történő felújításával. A jubiláris reprízben rejlő megtisztelő emlékezéssel az Operaház vezetősége nyilván kifejezésre akarja juttatni Donizettivel szemben elfoglalt álláspontját: a kegyeletes elismerést és a tárgyilagos méltatást, amely ennek a félig-meddig háttérbe szorult mesternek mindenképpen kijár.
Mert Donizetti mester volt, habár a nemzetközi operakultúra színpadán csak két műve maradt megszakítások nélkül műsoron; vígopera mind a kettő: a «Don PasquaJe,» amely csipkézett dallamainak libegő kecsességével majdnem egyenrangúan szegődött Rossini «Sevillai borbély»-a mellé, valamint a műfajbeli könnyedségével már inkább az operettek felé hajló „«Ezred leánya,» amely a női főszerep jellegét utánzó darabok megszámlálhatatlan sorát indította el. E körülménynek tudható be, hogy Donizetti a köztudatban — már amennyiben egyáltalán közelebbről foglalkozunk vele — játékosan fürge és nem éppenemésztő szenvedélyű dallamok szerzőjeként maradt elkönyvelve. De ő alkotott romantikusabb és tragikusabb tárgyú operákat is, közöttük a «Lucretia Borgiá-t, a «Linda di Chamounix»-t és első helyen a most felújításra került «Lucia di Lammermoor»-t.
Vajon miben áll Donizetti mesteri volta? Elvégre ezt a címet és rangot mi nem osztogatjukolcsón. Feltett kérdésünkre azzal válaszolhatnánk, hogy a már meglévő műforma elsőrendűminőségű megtöltésével.Ez a zeneszerző akkor hunyt el, amikor jóval fiatalabb kortársában, Verdiben felébred az olasz opera reformjának szükségérzete és terve. Donizetti azzal a stílussal folytatta munkáját, a koloratúráknak és hatásos együtteseknek azzal a sablonjával, amelyet elődeitől örökbe kapott. A forma változtatásának lehetősége eszébe sem jutott, ellenben lehetőleg szépen, szellemesen és változatosan akarta kiszolgálni e formavilág követelményeit.
Gyöngyöző koloratúráinál is érdekességre, nagy együtteseinél is dallam-dús hangzatosságra törekszik, csak éppen egy áll még távol tőle s ez az, ami Verditől, az olasz zenedráma megalkotójától elvi jelentőséggel elválasztja: ő még nem alakit egyéni arcélű jellemeket!
Szereplői még mindig csak típusok, illetve a megadott szabványos operai típusok képviselői. Hivatott képviselők, akik reprezentatívan teljesítik, kötelességüket, de nem teljesednek ki saját lelkivilágukat élő individumokkal.
Donizetti fiatalon halt meg, vérbajból eredt paralízis ragadta el. S akkor tűnt le az operaszerzés porondjáról, amikor Verdi ragadta fel a fejlődés zászlóját, s vitte új cél — az eszmei és érzelmi életében elmélyült zenedráma — felé.
Kolonits KláraLucia szerepében (is) „lubickol”! - csütörtökön ismét elkápráztatott minket a Donizetti – Walter Scott – Cammaranohősnőjeként az Erkel Színházban!
Mint Lammermoori Lucia (is) Kolonits - most is - lenyűgözött és elbűvölt mindenkit; szerintem minden szívet megdobogtatott az a megható jelenet, melyben a szerencsétlen, szépséges Lucia örök szerelmet esküszik annak az ifjúnak, akiről tudja, hogy sohasem lehet az övé; s felhangzik előbb Lucia, majd Edgardo ajkáról s végül egymáséba simulva a felejthetetlen, csodaszép ária-kettősük, melynek kicsengése a szívek legmélyére hatol: „ Verrano a te sull” aure, i miei sospiri ardenti…” - aki bár ezerszer hallotta - látta a legkülönfélébb szereposztásokban és sok-sok Luciával a címszerepben Donizetti mesterművét, lehetetlen betelnie Kolonits Klára művészetével. Lírai- koloratúr-drámai szopránjával játszi könnyedséggel ontja az áradó dallamokat, biztos technikával, minden hang, ritmika, megformálva a helyén van, és közben sugárzik, ragyog, szárnyal, és mosolyog, könnyes szemmel is mosolyog – s ez a mosoly, s vele együtt az „aranyhang” a szívemig hatol, átjár és valami katarzisba torkollik bennem.
Az előadás végén, az álló ováció alatt, a tomboló közönség vastapsa közepette ott fenn a színpadon Kolonits Klára - nem tudom hányadszor -, ismételten, általunk megdicsőül; a mennyei hangok hallatára a mennyek kapuja kitárul….
Szegedi Csaba baritonja ezúttal remekül szólt, ilyen szépen régen hallottam énekelni, őt is ünnepelte a publikum. A fiatal vendég tenor, Giordano Luca, különösebb hatást nem tett rám: énekhangja kissé „sápadt”, a magasságai ugyan megvannak, de fent elvékonyodik, halványan cseng ki, kissé erőtlen – egyébként ígéretes, rokonszenves énekes… Fried Péter Raimondóját öröm volt újra hallani magvas basszusán; áriája utáni tapsok méltán csattantak fel… Vörös Szilvia Alisa kis szerepében is kitűnik jelentős hangmatériájával - tudjuk,jóval többre hivatott, amint ennek jelét más operaszerepeiben már többször kifejezésre juttathatta.
Kocsár Balázs kiválóan dirigált és fogta össze az Operaház Énekkarát és Zenekarát.
A megújult díszlet sokkal kedvezőbb benyomást tesz rám a korábbi - „átmeneti” – vastraverzes megoldáshoz képest, így a „romantika” is jobban a „képbe” kerül…
Donizetti pazar dallamvilága engem gyermekkoromtól fogva kísért! A Lammermoori Lucia vitathatatlan remekmű, és ha ilyen csillogó megszólalásban kapjuk, mint most is volt hozzá alkalmunk, akkor a gyönyörű kadenciák, az elbűvölő, hirtelen felcsapó cabaletták, a recitatívóknak a különböző lelkiállapotot tükröző zenei motívumai (de Lucia első áriája, kettőse Enricoval, aztán a szextett, a vagy a kétrészes őrülési jelenet, Edgardo áriája és halála is, az énekkar jeleneteivel együtt) döbbenetes szépségekkel telítik meg a befogadó hallgató-néző közönséget. Engem mindig torokszorító érzés kap el közben, beleélem magam a szereplő karakterek lelkivilágába: a fájó lemondás, a szerelemtől és az élettől való búcsúzás szívszorító dallamai, az elborult értelem lélegzetfojtó futamai, vad és szépséges trillái; a megbántottság, a kérlelhetetlenség, gyűlölség, a kétségbeesés, az aggódó szeretet, a hűség és vak engedelmesség tenor, bariton, basszus , mezzoszoprán és mindenekfelett a koloratúr Lucia szólamai, s azok nagyszerű harmóniákban összeolvadó szextettje: a két ellenség drámai duettje, a szerelmesek hűségesküje, Edgardo gyönyörű búcsúáriája - mindez áthat engem, lelkivilágom, formálja érzéseimet, felgyújtja vágyaimat, képzeletemet…
Összefoglalva: Donizetti Luciája tökéletes. Lírája – mindenekelőtt Kolonits Klára tüneményes alakításának jóvoltából, páratlanul magas fokra emeli a gyöngédséget, érvényre juttatja a szerelem finom árnyalatait, de főként az asszonyszív szépségeit. ….(Ez utóbbit nemcsak a „nemzetközi nőnap” ideje mondatja velem…) Ez csengett le nekem a csütörtök esti operaelőadás során.
Mostanában elgondolkozom azon, hogy kedvenc regényíróm, Walter Scott, aki nem élte meg a műve nyomán komponált opera 1835-ös bemutatóját (1832-ben hunyt el), ha ma élne, milyen dicséretekkel halmozná el az „Ő” Luciáját mint operahősnőt: mondjuk Kolonits Klára sugárzó „éteri” tisztaságú énekhangját meghallva és átszellemült, fizikai lényét megpillantva operaszínpadon…
Nyolc éves kutatómunka eredményeként mutatják be az olasz zeneszerző kiváló tragédiáját júliusban.
Donizetti az 1830-as évek végén írta a L'Ange de Nisida (Nisida angyala) című operát a Théâtre de la Renaissance felkérésére, de a színház még a bemutató előtt csődbe ment, így soha nem mutatták be.
Dr. Candida Mantica nyolc éves kutatómunkájának köszönhetően sikerült meghatároznia a kézirat helyét, illetve a töredékekből összeillesztenie a művet. Mantica néhány kottaoldalt a párizsi Bibliothèque Nationale-ban talált meg, de nem sorrendben, tizennyolc különböző helyen. „Nagyjából 470 oldalnyi eredeti kéziratot illesztettem a megfelelő sorrendbe, hála annak, hogy rábukkantam a librettóra is” – mondta a zenetörténész.
Az operát 2018. július 18-án mutatják be a Covent Gardenben. A művet a régi, elfeledett operák előadására szakosodott Opera Rara a Royal Opera House-szal közös produkcióban állítja színpadra.
„Ez egy művészileg nagyon magas színvonalú alkotás” – mondta Sir Mark Elder, az Opera Rara igazgatója, hozzátéve, hogy Donizetti egyébként felhasználta a zenét néhány későbbi darabjában, köztük az 1840-es A kegyencnőben.
„Hogy a L'Ange lesz-e olyan népszerű, mint a Lammermoori Lucia vagy A szerelmi bájital? Ezt merészség lenne kijelenteni, de ki tudja?” – mondta Roger Parker, az Opera Rara konzultánsa.
De a zene olyan jó, mint bármi más, amit Donizetti írt. És ez az izgalmas. Amikor operákat fedeznek fel, ki szokott derülni, hogy azok nem véletlenül vesztek el. De ez varázslatos zene!
A történetről a Guardian annyit ír, hogy egy katona, Leone története, aki beleszeret a király szeretőjébe. Parker szerint az opera különös keveréke a komoly és a komikus operának. Akik nem jutnak el a londoni premierre, ne szomorkodjanak: a következő évben kiadják majd a felvételét.
Egyébként nem ez az egyetlen elporolt Donizetti-opera: 1998-ban mutatták be az Elisabetta című, szintén elveszett művét, amelyet azóta sem játszik senki. Reméljük, ez az opusz jobb sorsban részesül.
Rózsavölgyi és Társa (Budapest) , 1944
Félvászon , 256 oldal
„Donizetti élete egy pinceodúból induló vakító fénysugár, amely a legmagasabb szférákba tör, hogy azután meredeken lebukva, az őrületbe tűnjön el kortársainak szeme előtt. S. Zachár Ilona ezt a hánytatott életet két oldalról mutatja be: a zeneszerző pályafutását, a maga szörnyű csalódásaival, észvesztő diadalaival és vele párhuzamosan az ember életét, míg elnyeri Róma egyik legelőkelőbb leányának kezét és végigéli vele eszményi házaséletét, amely két gyermeküknek és a fiatal asszonynak korai halálával tragikumba torkollik és oka lesz a zeneköltő későbbi bolyongó, nyugtot nem lelő, kóbor életének.”
ELŐSZÓ
Részlet a könyvből:
„Amidőn az Ur megharagudott az emberre, megátkozta őt. Megbüntette az apák vétkét »negyedíziglen« fiaikban, de meg is jutalmazta azokat, akiket erre méltónak talált. És sokszor büntetett csak azért, hogy aztán jutalmazhasson. Gyakran sújtotta híveit azzal, hogy nyomorban, szegénységben kelljen élniök, hogy megvédj é őket a fényűzés és jólét kísértései ellen. Mint ahogyan az Ur Jézus mondta: »Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa«.
Ilyen megpróbáltatásnak tette ki az Ur a Donizetti családot is... Nem sújtotta világraszóló szenvedésekkel, mártírhalált sem juttatott nekik osztályrészül...”
220 évvel ezelőtt, ezen a napon született GAETANO DONIZETTI.
(1797. november 29. – 1848. április 8.)
«Donizettit hazavárják»
Írta: S. Zachár Ilona
Bergamóban, ebben a szép, ősrégi olasz városkában, megszólalnak a harangok. De nem úgy csengnek-bongnak, mint ahogy illenék egy örömünnepen; inkább olyan méla és szívfájdító a hangjuk, akár a halál-harangé. Pedig ma örömünnep van! Hiszen a bergamói lakosság most várja vissza annyi év után imádott, rajongott fiát, a hírneves zeneköltőt, Gaetano Donizettit.
Basoni báróné és leánya boldogan sürgölődnek szobájukban, hogy mindent elrendezzenek, mire a nagymester jön. Náluk lakik majd, hiszen egyedül van, senkije sincs már ezen a világon. A halál elragadta tőle még ifjú korában szüleit, ifjú feleségét, gyermekét. Nem csoda, ha a fájdalom búskomorrá tette és hosszú éveken át úgy bolyongott a világban, mint aki sehol sem találja többé helyét. És nem csoda, ha olyan betegesen vágyott haza Olaszországba, Bergamóba, szülővárosába, ahol minden bokor, minden fa olyan drága neki. Már négy éve készül haza. Sem Bécs ünneplése, sem Párizs lelkesedő hódolata nem bírja a bánatos zeneköltő jéggé dermedt szívét felmelegíteni. Haza akar jönni, haza. ... A párizsi orvosok azonban félremagyarázzák a gyászoló férfi szomorúságát. Felteszik magukban, hogy meggyógyítják a nagymestert s cselt eszelnek ki. Elhitetik vele, hogy hazaviszik Bergamóba; közben azonban ideggyógyintézetbe, az őrültek házába hurcolják, ahol Donizetti előbb kétségbeesetten tombol, tiltakozik, könyörög, majd végkép elhallgat. Olyan apatikus, hogy már semmi sem érdekli többé.
Csak egyre azt hajtogatja:
— Haza akarok menni, haza. ...
Két évig tartották fogva Donizettit, amíg végre belátták, hogy a nagy zeneköltőn már nem tudnak segíteni. És akkor végre hazaengedik. Haza, Bergamóba. ...
Basonl báróné leánykája már gondosan Igazgatja is a karosszéket, hogy Donizetti beleülhessen; felnyitja a zongorát, hogy játszhassék majd rajta. És a mester barátai is odasereglenek. Arcukon örömteli mosoly, boldog elragadtatás, a várakozás édes izgalma. — Istenem, csakhogy végre visszakaphatjuk őt — rebegi kezét összekulcsolva a báróné. — Micsoda boldogság! Annyi év után! Most végre kárpótolni fogjuk, annyi gyötrelmes egyedüllétért, annyi szenvedésért. Szerető szívek veszik majd körül!
— Szegény Donizetti! — suttogja maga elé barátja s egykori háziorvosa. — Meg kellett ezért a hazatérésért szenvednie. Hja, az életben nem kapunk semmit ingyen. Mindenért meg kell a sorsnak fizetnünk. És sokszor, sokszor még azt a kis boldogságot is olyan későn kapjuk. Akárcsak Donizetti.
Odalent felzúg az éljen. A báróné és a barátok lerohannak és megállnak a legfelső lépcsőn, úgy várják a nagy vendéget, kezükben hatalmas virágcsokorral.
És ekkor megáll a kapu előtt a csukott, fekete batár és egy idegen férfi ugrik ki belőle; kisegíti a nagy vendéget. Az összegyűlt sokaságon megdöbbenés viharzik át; az előbbi mosoly helyére rémület rajzolódik. Mert most ismernek rá abban az összetört, meggyötöri alakban, akit ketten is támogatnak már a bejárat felé, s akinek hófehér feje erőtlenül csüng le a mellére, Gaetano Donizettire.
Basonl báróné arca halálsápadt lesz, kezéből földre hullnak a virágok. Lerohan a lépcsőn és ijedt remegéssel mosolyt erőltetve dermedt arcára, a mester felé nyújtja reszkető kezét.
És ekkor következik be a legszomorúbb meglepetés. A mester nem ismeri meg többé a bárónét, legjobb barátját; nem ismeri meg egybegyűlt barátait; nem ismeri meg szülővárosát sem. Merev, élettelen tekintettel néz körül, mintha nem látna. Vagy talán mindent lát, csak nem tudja többé elmondani?
Odafönt a karosszékben mozdulatlanul terül el Donizetti. Hazaérkezett végre. De későn. Túlságosan soká váratta a sors erre az annyira áhított pillanatra. Gaetano Donizetti nem tudja többé élvezni. Már minden késő. A nagymester élő halottá lett.
— Menthetetlen — suttogja az orvos, föléje hajolva. — Beszélhet bátran, bárómé, a réveteg tekintetű beteg úgysem érti. — Donizetti mereven bámul ki az ablakon. Talán arra a vidám kis fiúra gondol, aki egykor annyiszor szaladgált ezeken az utcákon, vagy arra a gyönyörű fiatal- asszonyra. akit az életénél Is jobban szeretett, s akit a halál olyan korán ragadott el mellőle ?
Barátai szüntelenül azon tárgyalnak, mivel vidíthatnák fel a mestert. Tréfákat beszélnek előtte, elmondják napi derűs élményeiket, de Gaetano arca merev és komor. Lelke egy más világban kering. Az ő világában, ahová nem tudnak utána menni még azok sem, akik szeretik. Nem tudnak nagy titkába belopózni, a mester lelke örökre bezárult előttük.
Örökre?
A fiatal bárónő leül a zongorához. Hangja nagyon hasonlít Donizetti korán elhalt feleségének, Virginia Vassellinek hangjához, és énekelni kezdi a «Lammermoor! Lucia» egyik áriáját. És íme, a körül állók ámulva látják, hogyan színesedik ki a nagymester arca, egykori művének hallatára. A megtört fényű szembe élet, ragyogás költözik, arca egyre pirosabb lesz, és ajka, komor, bánatos ajka, lassan elmosolyodik. Igen. Donizetti ráismert művére.
S életének hosszú idő óta ez az első és utolsó mosolya.
Mosolyog! — kiáltott túl boldogan a báróné. — Meggyógyult! Meggyógyult!
És akkor rémülten látta, hogy a mester nem mozdul többé. Gaetano Donizetti lelke valóban meggyógyult. Meggyógyult és felment a magasságos égbe, hogy ezen-túl már odafönt hallgassa tovább a mennyel muzsikát.
Donizetti hazaérkezett.
TOLNAI VILÁGLAPJA, 1944. május 10. (46. Évfolyam, 19. szám)
19.00 – 21.00 A New York-i Metropolitan Operaház archívumából - V/4. rész
Donizetti: Az ezred lánya
Kétfelvonásos vígopera
Szövegét Jules Henri Vernoy de Saint-Georges és Jean François Alfred Bayard írta
Vezényel: Richard Bonynge
Km. a New York-i Metropolitan Operaház Ének- és Zenekara
Szereposztás:
Marie, fiatal markotányosnő - Joan Sutherland (szoprán),
Tonio, fiatal tiroli - Luciano Pavarotti (tenor),
Berkenfield grófnő - Regina Resnik (mezzo szoprán),
Sulpice őrmester - Fernando Corena (basszus),
Hortensius, udvarmester - Andrea Velis (basszus),
Káplár - Andrij Dobriansky (basszus),
Crakentorp hercegnő - Jean Kraft (szoprán),
Paraszt - Charles Kuestner (tenor)
(1973. január 6.)
Donizetti korábban is kapcsolatban állt francia operatársulatokkal, de Az ezred lánya volt az első olyan műve, melynek alapváltozata francia szövegkönyvre készült és az első előadást is Franciaországban (Párizs, 1840) tartották. A darab nagy sikert aratott és hosszú-hosszú évtizedeken át repertoáron maradt.
Donizetti darabja hamar meghódította a magyar színpadokat is, előbb német nyelven, majd Egressy Béni fordításában, 1844-ben magyarul került színre.
Az első élő "találkozásom" Az ezred lányá-val egy hazai színpadi kiállítású produkció volt - több mint harminc éve ennek. Erről így írtam a fórumon:
Emlékszem az 1984. évi előadássorozatra, egész jó kis darab volt. Hármas szereposztásban hozta ki a Józsefvárosi Népszínház Társulata (de a jogelődje a Déryné Sínház is bemutatta 1964/65-ben). Szabó Miklós, a kitűnő tenorista, zenei műfordító, író volt az opera librettójának magyar szövegre átültetője. László Endre végezte el a darab kamarazenekarra hangszerelését és vezényelte is az emlékezetes előadásokat.( Gerő Erik is dirigált egyet.) A díszlet Makai Péter, a jelmez Rimanóczay Yvonne munkája volt. Kertész László rendezte az opera-előadást. Marie-t Kálny Zsuzsa (másik szereposztásban Bakonyi Ilona illetve Kovács Györgyi), az őrmestert Németh Gábor (másik szereposztásban Jánosi Péter), a márkinőt Bihari Tóth Zsuzsa (Záhonyi Etelka), Ortensio, hoppmestert a feledhetetlen Bordás György (Virágh Rezső), Toniót Pető András (Hegedűs József) énekelte-játszotta.
Tőlem, lehetne még "hosszabb" is, nem bánnám; ezúttal is azon sajnálkozom, hogy a produkcióban rövidült a balettkép: a mintegy húsz percnyi zenéből alig hat percnyi maradt meg a húzások következtében. Nagyon szeretem ezt a balettzenét, ezárt is örülök annak, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor Velencében jártam, a Pavarotti-szériából ehhez az operához is hozzájutottam, akkor még audio kazettán, komplett, dobozában: teljes egészében rajta van az 1974-ben készült stúdiófelvételen az általam annyira kedvelt balettzene:
Mérhetetlen hosszúsága ellenére nagyszerű előadás.Garanca igazán neki való szerepben és a többiek is kíválóak.A rendezésről nincs mit mondanom,mint úgy általában.Egy operaelőadás értékét számomra az énekes produkciók jelentik.Megtanultam elfelejteni a környeztei hatásokat (Rendezés, díszlet , jelemez)
Mit Albina Shagimuratova (Lucia di Lammermoor), Piotr Beczala (Edgardo), Quinn Kelsey (Enrico), Adrian Sâmpetrean (Raimondo), u.a.
Lyric Opera Chorus und Lyric Opera Orchestra; Dirigent: Enrique Mazzola
Km. a Geoffrey Mitchell Kórus és a Londoni Filharmonikus Zenekar
Szereposztás:
Amur - Pietro Spagnoli (basszus)
Zeidar - Jennifer Larmore (mezzoszoprán)
Elvida - Annick Massis (szoprán)
Alfonso - Bruce Ford (tenor)
Zulma - Anne-Marie Gibbons (mezzoszoprán)
Ramiro - Ashley Catling (tenor).
„Az 1826-ban, Nápolyban bemutatott Elvida a zeneszerző korai korszakában született, Donizetti 29 évesen írta. Alkalmi darab Mária Izabella infánsnő, a Két Szicília elnevezésű monarchia királynéjának születésnapjára készült, a témaválasztás értelemszerűen összefügg az uralkodó spanyol származásával. A bemutató nem gyakorolt különösebb benyomást a hallgatóságra, az operát három előadás után le is vették a műsorról. Az Elvida egészen 2004-ig aludta „Csipkerózsika-álmát”.
Elvidát, a spanyol nemesasszonyt fogságba ejtik a mórok. Az asszony visszautasítja a vezér fia, Zeidar házassági ajánlatát, mert hűséges jegyeséhez, a spanyol herceghez, Alfonsóhoz. Amikor Alfonso seregei rohammal beveszik a mórok várát, vezérük, Amur elmenekül, túszként pedig magával viszi Elvidát. Egy barlangban bujkál, azzal fenyegetőzik, hogy megöli a nőt. Ebben végül tulajdon fia akadályozza meg.”
A Magyar Állami Operaház műsorán először szerepel Donizetti-operája, a Roberto Devereux, amit ma este hangversenyszerű előadásban, olasz nyelven (magyar és angol felirattal) mutat be.
Erzsébet királynő szerepében a világhírű szoprán, Edita Gruberova lép fel az este 7 órakor kezdődő operában.
________________________________________
Közreműködik a Magyar Állami Operaház Énekkara és Zenekara
Karmester: Peter Valentovic
Szereposztás:
Erzsébet - Edita Gruberova
Gualtiero (Sir Walter Raleigh) - Fried Péter
Roberto Devereux - László Boldizsár
Cecil - Kóbor Tamás
Sara - Schöck Atala
Nottingham hercege - Szegedi Csaba
Bemutató: 2017. június 24.
Roberto Devereux-t, Essex grófját, Erzsébet angol királynő kedvesét hazaárulással vádolják. A királynő védelmére akar kelni, de érzi, hogy a gróf szíve másé lett, ezért elhatározza, hogy nem avatkozik az igazságszolgáltatás dolgába. Essex titokban mindig Sarát szerette, de távollétében Erzsébet arra kényszerítette a lányt, hogy Nottingham herceghez menjen feleségül. A herceg, Essex barátja, mit sem sejt szerelmükről, és tisztázni akarja a grófot a vád alól. Sara és Roberto titokban találkozik. A férfi hívja az asszonyt, hogy szökjenek meg, de Sara ezt megtagadja. Szerelmi zálogot cserélnek, Essex azt a gyűrűt adja Sarának, amelyet a királynőtől kapott, az asszony pedig egy kék kendővel ajándékozza meg őt. Amikor a grófot letartóztatják, megtalálják nála a kendőt. Nottingham hercege innen tudja meg, kibe volt szerelmes a barátja. Erzsébet királynő halálra ítéli Essexet. A kivégzést már másnap reggelre kitűzik. Sara - bárhogy próbálja a férje megakadályozni - a királynő gyűrűjével Erzsébethez siet kegyelemért. Bevallja neki, hogy ő a vetélytársa. A királynő parancsot ad az ítélet végrehajtásának felfüggesztésére, de már késő: ágyúlövés jelzi, hogy Essexet lefejezték.
Donizettiről írják: „Állandóan hangjai között élt és ötleteit azonnal rögzítette. Egy toll, néhány darab papíros azonnal írásra ösztökélték, és amit írt, azonnal eljátszotta vagy elénekelte, bárhol volt, nyílt mezőn, vagy egy hegy lábánál stb… A Linda di Chamounix nyitányát Bergamóban baráti körben komponálta, miközben látszólag teljes mértékben részt vett a vidám kompánia szórakozásaiban.”
GIUSEPPE VERDI levele Donizetti betegállapotáról - „Semmi vigasz”
„1844-ben bemutatják Nápolyban Donizetti hetvennegyedik, egyben utolsó operáját, a „Caterina Cornaro”-t. Sikertől ittasan Bécs felé indul a maestro, hová a szerződése szólítja. Minden oka meg volna az örömre: dicsőség, rendezett élet, pénz és nem utolsósorban kiapadhatatlan zenei invenció – de a még mindig nem idős mester kegyetlen melankóliába zuhan. Párizsba megy. Itt már félreismerhetetlenül jelentkeznek rajta a paralízis tünetei. Elboruló szelleme világos pillanataiban egyért könyörög: otthon szeretne meghalni. barátai segítségével meg is érkezik Olaszországba és szülővárosában, Bergamóban ápolják.
Verdi egy 1847. augusztus 22-én kelt leveléből értesülünk a nagy olasz operamester reménytelen állapotáról. A levél címzettje Appiani grófné, kinek zenei szalonjában Verdi sokat megfordult. A szép hölgyet egyébként hosszú ideig gyengéd szálak fűzték a szegény Donizettihez.
Íme a Verdi-levél illetékes részlete:
„Érdeklődött tőlem Donizetti felől. Meg kell önnek mondanom a valóságot – semmi vigasz. Mindeddig nem láttam, mivel lebeszéltek a látogatásról… de ha adódik erre alkalom, okvetlenül élni fogok vele. Külsőleg jól néz ki, csak a fejét állandóan oldalrahajtva tartja és szemei zárva vannak - étvággyal táplálkozik, jól alszik és úgyszólván sohasem beszél; ha szól valamit, alig lehet megérteni. Ha valaki felkeresi, kissé kinyitja szemeit; ha valaki figyelmezteti, nyújtson kezet, megteszi… Ez annak a jele, hogy értelme nem borult el teljesen; egy orvos azonban, ki a leghívebb barátsággal viseltetik irányában, azt mondta nekem, hogy ezek csak ösztönös mozdulatok és jobb lenne, ha élénk lenne, vagy akár tombolna: akkor még volna remény, míg így csak a csoda segíthet. Egyébként éppen úgy van, mint hat hónappal, vagy egy évvel ezelőtt, - sem jobban, sem rosszabbul.”
Szellemének tragikus kalodájába zártan még néhány hónapig vegetál. míg végre, 1848. április 8-án megváltja a könyörületes halál. Tetemét, melyet nagy csendben helyeztek nyugalomra, 1875-ben exhumálják és ünnepélyes keretek között átviszik szülővárosába, Bergamóba és ott a Santa Maria Maggiore-ban nyugszik az édes dallamok sorsverte költője.
Szülővárosa születésének száz éves jubileuma alkalmából felállíttatta szobrát.
Németh Amadé: Zenei Kaleidoszkóp (Zeneműkiadó, 1959)
[b] GAETANO DONIZETTI [/bl]
(Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 8.)
Elég e két évszámot tudatosítani, s máris egyértelmű, hogy idén ünnepeljük a komponista születésének 220., jövőre pedig halálának 270. évfordulóját.
Emlékszem, születése bicentenáriumának estéin Európa operaházai zömmel Donizetti művet szólaltattak meg. Így például Bécsben, a Staatsoperben annak a Linda di Chamounix- nak dallamai csendültek fel, melyet 1842-ben éppen a Kärtnerthor Theaterben mutattak be, Ausztriában maradva Grazban pedig 52. műve, a Belisario című lírai tragédiája került bemutatásra.
1998: máig nem feledem óriási élményemet, mikor életemben először (és máig utoljára) bejutottam a Milánói Scalába – éppen egy Donizetti-operára váltva jegyet! Az épület külső arculata szinte szegényes, szürkén kopott, s bizonyára ráférne egy alapos kozmetikai kezelés – gondoltam akkor (most milyen, nem tudom); a nézőtér kiképzése a maga hat emeletével – jómagam az ötödiken ültem – már pompázatos. A legpompázatosabb azonban maga az előadás volt. Az akkori idény műsorára rányomta bélyegét Donizetti kettős jubileuma. Előző év őszén a nyitány Lammermoori Luciának jutott, míg a szezonzárás eseménye a Lucrezia Borgia volt. Visszaemlékezve erre az operaelőadásra - nem szeretem ezt a szót használni, de mégis: -, maga a csoda volt! A Donizetti-imádók táborába tartozom, de amit itt láttam- hallottam, az előtt még most is meghajtom fejem. Mert, ha már Donizetti, akkor azt csakis ezen a színvonalon szabad tolmácsolni. (Tisztában vagyok azzal, bizonyára hasonlóan éreztek más Donizetti-rajongók, más Donizetti-operák esetében is; személyes élmények birtokában, legendás előadások-legendás énekesek pompázatos előadásairól áradozva. Nekem akkor éppen ez a hatalmas élmény jutott…) Tiszta öröm volt számomra az is, mely manapság oly ritka, hogy a zenei és vizuális komponens kéz a kézben haladt egymás mellett. Régen láttam ennyire klasszikusan tiszta és a műből fakadó stílushű rendezést, melyben a díszlet és a gyönyörű jelmezek pompás szimbiózist alkottak. A tökély határán egyensúlyozó, világsztárokat felvonultató zenei megszólaltatás méltó volt a Ház szelleméhez és rangjához. A népes szereplőgárdából csak két nevet emelek ki: az akkor fénykorában lévő Renée Fleminget a címszerepben, akinek szépsége és művészete, híre már korábban eljutott hozzám (és azóta is regnáló: nemrég láthattuk/hallhattuk őt diadalmas dalestjén, újra Pesten; újra megcsodálhattuk őt magát is…), valamint Orsini nadrágszerepében a bravúros mezzót, Sonia Ganassit, akit viszont már Budapestről ismertem egy vendégfellépése nyomán. A két férfi főszereplő neve is jól hangzott, már ismertnek számított ( Gennaro - Giuseppe Sabbatini; Don Alfonso - Michele Pertusi ), méltó partnerei voltak társnőiknek. És még egy érdekesség: az 1998. július 13-i előadáson, amit Roberto Rizzi Brignoli vezényelt, egy röpke pillanatra felcsendült egy bariton énekhang, s aki az „Una voce”-nak hangot adott, egy bizonyos: „Michele Kalmandi” …
Hiába, a név kötelez – és ezt a Scalában nagyon jól tudják…
Nadine Sierra (Lucia), Piotr Beczala (Edgardo), Brian Mulligan (Enrico), Nicolas Testé (Raimondo) u.a
Sowie dem San Francisco Opera Chorus und dem San Francisco Opera Orchestra, unter der musikalischen Leitung von Nicola Luisotti
Soloist:
Kate Aldrich (Léonor de Guzman)
Yijie Shi (Fernand)
Ludovic Tézier (Alphonse XI)
Giovanni Furlanetto (Balthazar)
Marie-Bénédicte Souquet (Inès)
Alain Gabriel (Don Gaspar)
Choeur du Capitole de Toulouse
Orchestre National du Capitole de Toulouse
Én nem akartam elmondani a történést, hátha valaki még meg akarja nézni. Tényleg átírta a cselekményt, a könyvhöz képest pláne (feltétlenül olvasd el!). Hatásvadász módon meg akart döbbenteni, de mivel jól adták elő, hihető volt a cselekmény. Olyan volt, mint egy mai horror mozi.
És akkor leszünk progresszívak,befogadóak,ha ezt az olvasva is semmirevaló rendezést ájultan tapsoljuk,az alapokig újraértékeljük az eddig hozzáállásunkat a műfajhoz,megtépjük a ruhánkat,amiért múzeumban porosodtunk.Meddig még?Meddig engedik az emberek,hogy az alapjaiból forgassák ki a műfajt?
Nem volt érdektelen. Nem ugyanarról szólt, illetve nem ugyanolyanok voltak a jellemek, mint az eredetiben, legalábbis Donizettinél - az eredeti irodalmi művet már letöltöttem, csak még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam. A nyíltszíni szex kissé elkerekítette a szemeimet, főleg, hogy Damrau ezt bevállalta. És akkor még azt hittem, hogy ennél extrémebb nem lesz, hát lett. A terhes, wc-be hányni rohangáló Lucia méf csak-csak, de a cseooet sem őrült, hideg fejjel brutálisan gyilkoló Lucia már elég necces, de a nyílt színen elvetélő, majd a kád vízben öngyilkos nő már komolyan megviselte az idegrendszeremet...
Tulajdonképpen az egész meredek volt, és csak azért működött, mert az énekesek hajlandóak voltak mindezt tisztességesen végigcsinálni. Amit Damraunak "leisztolnia" kellett, lehetőleg a legnehezebb áriák közben, az elismerésre méltó. Amúgy a darabhoz nem sok köze volt a rendezésnek, de volt benne fantázia. És persze nem kevés pénzbe kerülhetett ennek a színpadképnek a kialakítása.
Most láttam csak a londoni Luciát, illetve csak nagyjából, mert nem volt időm teljesen végignézni. Kiváncsi lennék, mit szóltak ahhoz a rendezéshez azok, akik látták... vannak benne meredek dolgok.
Pár külföldi rajongó jelezte nálam, hogy elégedetlen az új helyével, mert túl hátul van, és inkább vesz jobbat, az eredeti jegyet meg szívesen eladná, az eredeti 7,000 Ft-os áron (esetleg egy kis engedménnyel), ami olcsóbb, mint ezeknek a helyeknek a jelenlegi ára. Ezek a jegyek általában a földszint 16., 17. sorba szólnak az új jegykiosztás szerint. Ha valakit érdekel ez a lehetőség, kérem, írjon privátot.
Köszönöm az információt,így sikerült jegyet vennem.
Szomorú, hogy operaelőadásra az Opera honlapján nem lehet jegyet vásárolni, annál az Operaháznál, mely az előző szezonban a világon a legtöbb előadást játszotta...
16:00 : Budapest Magyar Állami Operaház Richard Wagner: Az istenek alkonya
18:00 : Budapest Ötpacsirta Szalon (FSzEK Zenei Gyűjteménye) Szabó Marcell (zongora), Onczay Zoltán (gordonka), Kanyó Dávid (fuvola), Kővári Eszter Sára (ének)
Az est házigazdája: Madarász Iván zeneszerző
Liszt: 104. Petrarca-szonett, S.161/5
Bartók: Három Csík megyei népdal, BB 45b
Dohnányi: Ruralia Hungarica, Op. 32/a, 32/d
Horváth Márton Levente: Sonata da chiesa
Madarász Iván: Három történet oboára
Bella Máté: A pillangó álma
Balogh Máté: Hét hangya
Madarász Iván: Fú a szél a nádasban
19:00 : Budapest Zeneakadémia, Solti Kamaraterem Lajkó István (zongora) "A fekete-fehér színei 2022"
Liszt: Zarándokévek, Második év: Itália – 47. Petrarca-szonett, 104. Petrarca-szonett, 123. Petrarca-szonett
Schubert: Három zongoradarab, D. 946
Medtner: Szonáta-ballada, op. 27
19:30 : Budapest Nádor Terem Nagy Réka (gordonka, viola da gamba)
Savaria Barokk Zenekar, vezényel: Németh Pál C. Ph. E. Bach: A-dúr gordonkaverseny
J. Pfeiffer: A-dúr versenymű viola da gambára
A mai nap
született: 1797 • Gaetano Donizetti, zeneszerző († 1848) elhunyt: 1643 • Claudio Monteverdi, zeneszerző (sz. 1567) 1924 • Giacomo Puccini, zeneszerző (sz. 1858) 1957 • Erich Wolfgang Korngold, zeneszerző (sz. 1897)
