vissza a cimoldalra
2021-01-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11567)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (2226)
Régizene (5878)
És te mit láttál a youtube-on? (431)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2139)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5047)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4345)
Verdi-felvételek (596)
A MET felvételei (1352)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62488)
Eiffel Műhelyház (519)
A nap képe (2262)
Franz Schmidt (3764)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (632)
Lisztről emelkedetten (1032)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1470)
Balett-, és Táncművészet (6051)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

4587   Búbánat • előzmény2360 2020-12-14 21:23:34

Kritika - MUZSIKA

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2015 április

 

VV Orfeusz feleséget keres

Offenbach: Orfeusz az alvilágban

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem - 2015. február 21.

Orfeusz                László Boldizsár

Euridiké               Bucsi Annamária

Jupiter                  Szegedi Csaba

Közvélemény       Wiedemann Bernadett

Plutó                    Horváth István

Styx Jankó            Gábor Géza

Diana                   Miksch Adrienn

Vénusz                 Szakács Ildikó

Cupido                 Csereklyei Andrea

Merkúr                 Kálmán László

Műsorvezető: Bakos-Kiss Gábor

Budafoki Dohnányi Zenekar

Karmester: Hollerung Gábor

Nemzeti Énekkar (Karigazgató: Antal Mátyás)

a Venekei Művek táncosai (koreográfia: Venekei Mariann)

díszlet: Szendrényi Éva

jelmez: Németh Anikó

rendező: Káel Csaba

2360   Búbánat 2015-02-24 14:59:33
Orfeusz az alvilágban - helyett a „Való világban” dalnokosodott…

Operettbemutató a Művészetek Palotájában – 2015. február 21.

Elmúlt szombaton nagy sikerű operettest volt a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. A Művészetek Palotája idén ünnepli fennállásának 10. születésnapját, de érdekes módon eddig elkerülte ez a zenei műfaj: „operett” nemigen volt (és van) jelen a palota műsorai közt. Legalábbis teljes operettet tudtommal még nem játszottak ott. Most megtört a jég, és Káel Csaba rendezésében bemutatásra került Offenbach klasszikus operettje, remeke, az Orfeusz az alvilágban. Bár a produkciót erre az egyszeri alkalomra összetoborzott, neves alkotókból, ének- és hangszeres művészekből álló csapat „félig szcenírozva” vitte színre, én mégis nyugodtan kimerem jelenteni, hogy ez a szabadabb forma és a tágabb, nyitottabb tér jobban szolgálta az „ügyet”; az előadás nagyobb élményt nyújtott – zenei oldalát tekintve is -, mintha kőszínházban láttam volna ugyanezt megvalósítva. Másrészt, a Nemzeti Hangversenyterem már sokszor bizonyította: alkalmas helyszín a „komoly és víg” operák ilyetén módon való játszásához, és a közönség ezt elfogadta, megszokta, hiszen teljes értékű zenei-színházi élményben részesül. A fellépő művészek is láthatóan jól érzik magukat e „falak” között és teljes erőbedobással (meg)dolgoznak a sikerért. Erre jó példa volt ez a szombati Orfeusz az alvilágban-bemutató is.

Offenbach Orfeuszát, a mitológia költői legendájára épült operettet mindenki jól ismeri színpadról vagy kép- és hangfelvételekről, ezért itt most legyen elegendő annyit megemlítenem, hogy a darab csillogó, csúfolódó muzsikája koroktól függetlenül frissnek hat ma is. A rendezők kihasználják azt a körülményt, hogy maga az eredeti mű „antik”-kort idéz meg, de voltaképpen az csak a „jelen” állapotok-viszonyok paródiája, egy szatíra, mely szellemesen, csipkelődően figurázza ki a mindenkori politikai rendszert, a kiskirályi hatalmasságokat, senkit és semmit nem kímél. Ezt a törekvést szövegírói mellett az offenbachi zene igen kifejezően és erőteljesen „megtámogatja”. Így nem lehet azon csodálkozni, hogy az 1858-as párizsi bemutató óta az operett mit sem vesztett népszerűségéből. Offenbach 1864-es Szép Helénája mellett, ez az a mű, aminek a szövegkönyvét és dramaturgiáját a leggyakrabban írják át színrevitelekor, aktualizálják az éppen regnáló társadalmi berendezkedés hatalmasságainak, de polgárainak is a kifigurázási, „leleplezési” szándékával. Mintegy görbe tükröt tolva szemük elé. De a fricskákat nem szokás a magunkra venni, inkább a „másikat” véljük felismerni, akit kigúnyolnak, nevetségessé tesznek. A humor is „elterelheti” az önkritikát, ha nem eléggé figyelmes szemlélő, hiába, könnyebb másra mutogatni…
A cselekmény tulajdonképpeni központi alakjai nem a hűtlenkedő, illetve unalmukban már mihez kezdeni nem akaró, fásult, a kiüresedett életüket más dimenziókban megvalósítani igyekvő Orfeusz - Euridiké-házaspár, és nem is az Olimposz képzeletbeli magaslatain trónoló dölyfös istenek, de még csak nem is az Alvilág bugyraiban tobzódó „isteni”- figurák köre, hanem maga a megtestesült erény (?), a bölcsnek látszó, békítő, okító, útmutató, a jó útra vezérlő Közvélemény! De ő is csak egy paródia-alak, mely a szövegkönyvben a polgári engedetlenség szítására vagy az „erkölcsrendészet” kifigurázásához kellett, ő az, aki – látszólag a háttérben maradva - mozgatja szálakat a cselekmény fő sodrásában.

A Káel Csaba-rendezte produkcióban a klasszikus helyszín Orfeusza most mondjuk nem a Wall Street, a pénz, hanem a média, a hírnév, a befolyás-szerzés isteneihez gyanúsan hasonló görög istenek ellen veszi fel a harcot; és amikor a szépségről és a békéről énekel, akkor végső soron nemcsak az Olimposz zsarnokai ellen küzd, hanem mindazok ellen, akik napjainkban isteneknek képzelik magukat és ráakarják kényszeríteni az emberekre villódzó képernyőkön át a maguk szemetét, szemléletét, posvány világukat. A mese szerint a hatalmukat féltő istenek Orfeuszba akarják fojtani a dalt, de Orfeusz vonójával a hegedűjén felcsendülő „tiszta” dallal szembeszáll velük, és ez a dal győz, fegyver a pokol minden gazsága ellen.
Az eredeti francia szöveget anno Romhányi József és Romhányi Ágnes fordította le, amit az új produkció számára Pozsgai Zsolt írt át, és dramatizált. (Pozsgai már többször lehetőséget kapott Offenbach művét átdolgozni, ilyen felkéréseknek tett eleget a Pesti Magyar Színházban vagy a Szegedi Nemzeti Színházban; mondhatni, ha új Orfeusz-bemutató van a láthatáron, már sejteni lehet, hogy hozzá fordulnak.) Pozsgai – mivel ezúttal mégiscsak egy félig koncert-félig színház- előadást kellett „tető alá” hoznia - kissé meghúzta a szöveget és szerepösszevonásokat hajtott végre, amikor Káel Csaba rendező ötletét felkarolva elkészített egy mai „Való világ”-ra rímelő szinopszist. Ezt így indokolja: Offenbach operettjének van egy felvezetése, amelyben maga a nép, a kar vitatkozik a színházigazgatóval. Arról próbálják meggyőzni, hogy elég volt a népbutító előadásokból, legyen helyettük valami olyan, aminek köze van a valósághoz, a szépséghez. Ebből a szempontból kiindulva - mintha a kereskedelmi televíziók bizonyos műsorait kritizálnánk -, ezért helyeződött ebbe a közegbe, egy mai valóságshow-környezetbe, a darab, hiszen tulajdonképpen az eredeti darab is erről szólt.

A Budafoki Dohnányi Zenekar művészeti vezetőjükkel, Hollerung Gábor karmesterrel, a zenekari árokban foglalt helyett. A széles és mély pódiumra külön színpadot építettek, aminek keretfelépítménye egyben díszletfalként funkcionáló hatalmas, a hatvanas évekből ismert ormótlan televízió váza. Az előttünk tornyosuló nyitott „képernyő”-ben zajlott a játék, onnan olykor mintegy „kilépve a képből”, az énekesek-táncosok lesétáltak a másik játszó helyül szolgáló pódiumra; két oldalának szegletében lépcsőzetes emelvényen a Nemzeti Énekkar tagjai helyezkedtek el. A pódium előterében jobb oldalt mindössze egy kanapészerű bútordarab kapott helyet – ennek a kelléknek fontos szerepe volt a darabban: ezt az ülő- és fekvő alkalmatosságot kizárólag Wiedemann Bernadett „használta”, aki a Közvéleményt képviseli az operettben. Tulajdonképpen, mint narrátor, mint kommentelő van jelen, és a „televízió” szórakoztató műsorának szereplői, „előadói” neki engedelmeskednek - illetve az operett végén egy rendezői és dramaturgi csavarral az eredeti történeti véghez képest „nem engedelmeskednek”:
Addig minden „rendben” megy, hogy Plutónak, a holtak istenének alvilági fogadótermében az összegyűlt istenek Euridiké tiszteletére és meghódítására rendezett banketten fergeteges táncukat, a „kánkán”-t járják, amit Orfeusz nyomában felbukkanó Közvélemény felszólítására kelletlenül megszakítanak. Jupiter, aki szintén belehabarodott az asszonyba – Plutó féltékeny dühe ellenére - engedélyt ad arra, hogy a Közvélemény noszogatására Orfeusz kivezesse a holtak birodalmából az amúgy továbbra is a „pokolba” kívánt Euridikéjét. Egyetlen feltétele van: nem pillanthat hátra, hogy megnézze, követi-e a felesége, mert ha elgyöngül és hátratekint, akkor örökre elveszíti őt. A szamár férj engedelmeskedik, ami annyira bosszantja Jupitert, hogy mennydörgést idéz elő. Orfeusz hátranéz. Itt történik egy csavarintás, eltérés az eredeti változattól: a Pozsgai – Káel-kettős koncepciójában Euridiké nem rohan vissza Jupiter karjai közé, hogy később Olimposzon bacchánsnőként élvezze az „édes semmittevés”-t, inkább úgy dönt, mégiscsak az ő hűtlen Orfeuszát választja, aki megigézve felesége „megvilágosodásától” szintén belátja tévedését, „vakságát”, és most már együtt boldogan „hajókáznak” vissza a gyarló emberek földi világába; abba az állapotba, amelyben mégiscsak a megszokottság az úr.
Ezúttal a Közvélemény akarata maradéktalanul sikerrel járt…

Mindez, amit elmondtam rendkívül meggyőzően, ügyesen van tálalva és kivetítve: mindaz, amiről ebben az operettben szó esik, napjaink Magyarországán történik, a nagyúr a Televízió, a média. A Közvélemény a pamlagán heverészve tévézik: a távirányító a kezében elválaszthatatlan tőle. Bekapcsolja a TV-t és kezdődik a Való világ-sorozat újabb epizódja, ami rövidesen átvált a Dal című show-műsorra. Érkezik a Műsorvezető, bekonferálja az egyes szereplőket, jön Euridiké, jön Orfeusz, érkezik Jupiter, Merkúr és a többi istenek, jönnek az istennők, s végül maga Plutó is a színre lép…. Mindenki hoz magával egy dalt. A szólókat duettek, tercettek követik, melyekből együttesek fejlődnek ki…– az operett eredeti „forgatókönyve” szerint működik minden. A Közvélemény pedig a szerint, hogy mi van az ínyére, mi tetszik, mi nem, folyton közbeszól, figyelmeztet, diktál… Nem folytatom tovább, a móka, a lineáris történetvezetés hűen követi a mitológiai példázatot – mindenki ráismerhet a „mi” szokásainkra, „vezérlőinkre”, hajlamainkra, úgy ahogy a minden napjainkban ismétlődnek.

A közönség pedig veszi a lapot. Tetszik neki az előadás, az ének, a zene, a játék és tapsol, olykor „beletapsol”. A látványvilág hatása is hozzájárult a produkció kedvező fogadtatásához.
A szemléletes televízió-díszletkép (tervezője: Szendrényi Éva), a „maias” és az „ördögies” jelmezek (tervezője: Németh Anikó – Manier), a bájos koreográfia a helyes táncos lányokkal és fiúkkal (a Venekei Művek táncosai; koreográfus: Venekei Marianna), a nagyszerűen éneklő kórus (Nemzeti Énekkar; karigazgató: Antal Mátyás) mind-mind keretül szolgált a mese és a valóság közti átjáráshoz, melyben mégiscsak az énekes szólisták vitték a prímet.

Offenbach híres operettjéből sokan csupán a bravúros „kánkán”-t ismerik, pedig ez a „kortalan” mondanivalójú, megzenésített szatirikus operett telisteli van jobbnál jobb dalokkal, jelenetekkel, és ezeket a válogatott szólistagárda nemcsak kitűnően elénekelte, hanem a színpadon el- és megjátszotta is:

A két főszerepet éneklő-játszó művész Bucsi Annamária (Euridiké) és László Boldizsár (Orfeusz) nem először találkoztak szerepükkel, hiszen 2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház Orfeusz…-produkciójában is ott voltak. Bucsi már az első dalában igen temperamentumos jelenetet adott elő kupléjával: „Egy asszony, hogyha csókra szomjas”, és a végig szépen csengő szopránjához remek tánctudás is párosult, ami az együttesekben is kibontakozott.

A tenornak mindössze egy áriája van, de több kettősben és jelenetben énekel, és persze ő is sok szöveget mond: László Boldizsár, aki két Pinkertonja között „ugrott át” az Operából, hogy ezt a régi szerepét abszolválja, nyilatkozta, hogy „Ez egy nagy bolondozás… Ez a mű remek alkalom, hogy egy operaénekes bemutassa, milyen színész is. A mű zeneileg nem feszegeti a terhelhetőség határait, de kell érteni, mit akart a szerző, és nem szabad túl operásan énekelni. Sőt!” A művész rövidesen a Dankó Rádió operettműsorának lesz heti vendége…

Minden szereplő sajátos ruhaviselete is bájt és humort kölcsönöz a figurát alakító énekművészeknek, akiknek az énekelni valójuk mellett jelentős szöveggel (prózával) is meg kell birkózniuk a darabban: az énekelni való mennyisége tekintetében a szerzők legmostohábban a Közvélemény megformálójával bántak: a sok beszéd mellett alig van egy-két jelenet, amelyben dalra fakadhat: ilyen a „Jöjj, jöjj, jöjj…”-kettős, amit Orfeusszal énekel. Ebben és a többi jelenetében is, Wiedemann Bernadett kiváló prózai színésznői képességéről is tanúbizonyságot tesz.

Plutó, az alvilág ura (és Ariszteusz, a pásztor) szerepében remekel Horváth István, aki nemcsak humorával győz meg; ahogy fényes tenorján megszólal belépő kupléja „Én Ariszteusz vagyok…”, a feledhetetlen Réti Józsefet juttatta eszembe.

Merkúr, a hírvitel istene Kálmán László, aki a Nemzeti Énekkar tagja. Egy jelentős kupléja van II. felvonásban („Hipp hopp, hipp hopp, szenzáció, az égi lap,a Merkurír”), amit nagyon élveztem tőle, nem könnyű, igen gyors, ritmikus ária, kissé hadarva kell énekelni; nagyon emlékeztet Offenbach Banditákja vagy a Párizsi életének buffo-tenor áriáira.

Styx Jankó dala is az ismert részletek közé tartozik: „Voltam király Beóciában”. Ez a basszus buffó dal - mint a „DAL” televíziós show műsor fő attrakciója - került színre, amit Gábor Géza showman-jelmezében igazán „élethűen” adott elő a rivalda előtt. (A Közvéleménynek és a Műsorvezetőnek együttes erővel kellett végül a negyedik elénekelt strófája után elhessegetni a mikrofontól…annyira beleélte magát e szerepébe.)

A Műsorvezető is főleg prózát mond, kevés énekelni valója akad – érdekes, hogy az itt ripacs konferansziét játszó művész, Bakos-Kiss Gábor pár éve, az említett szegedi előadásban, még a címszerepet alakította felváltva László Boldizsárra…

Az istenek atyját, Jupitert Szegedi Csaba formálta meg, aki a másik istenhez, Plutóhoz hasonlóan bohóckodik, miközben igényes énekszólamát teljesíti: a legjobban sikerült jelenete az ún. „légyjelenet”, Jupiter és Euridiké kettőse a II, felvonásból: Jupiter el akarja hódítani Plutó elől Euridikét, légy képében belopódzik az asszony alvilági budoárjába (itt is szerepe van annak a bizonyos kanapénak, amin most éppen Euridiké trónol…) és zümmögve „rászáll” a Bucsi Annamária alakította karakterre. Félelmetesen groteszk jelenet, de igazán hatásos! És hozzá a remek, találó offenbachi muzsika…

Az Olimposz lakói közül kiemelten három istennőt „ismerünk meg” közelebbről: Cupidót (Csereklyei Andrea), Dianát (Miksch Adrienn) és Vénuszt (Szakács Ildikó). Mindhármuknak van külön-külön szóló számuk is, elbűvölően játszanak és énekelnek. De hadd emeljem itt ki Cupido Vénusszal énekelt kóruskíséretes kettősét („Csak én tudom ám…), az ugyancsak I. felvonásból való tercettjüket, valamint a II. felvonás alvilági jelenetéből való négyest is, amelyben Euridikével együtt adják elő fergeteges énekes-táncos számukat. „Szent Bacchus trónon ült…”

A fináléban - bent a kereskedelmi TV-ben, a Való világban és odakint az Alvilágban is – az összes szereplő és táncos egyszerre, együtt ropta a kánkánt – a közönség legnagyobb örömére!

A Nemzeti Énekkar fellépő tagjai kiváló felkészültséget nemcsak énekhangban fejezték ki, de egyenként bohókás szerepeket is magukra öltöttek, amikor a két felvonás kezdetén bejönnek a színpadra, és ahogyan tréfás grimaszokkal és kényeskedő, vagy éppen fennhéjázó mozdulatokkal elfoglalják helyüket a számukra kétoldalt felépített lépcsőzetes emelvénye. Jelentős kórusok illetve kóruskíséretes együttesek vannak az operettben, amit nagyszerűen oldott meg az Antal Mátyás irányította énekkar.

Végül a zenekarról és a karmesterről kell még megemlékeznem. Azt hiszem, felesleges bemutatnom a Budafoki Dohnányi Zenekart és vezetőjüket, Hollerung Gábor karmestert. Több mint két évtizede a hazai és nemzetközi hangversenyélet rendszeres szereplői, és mint most hallhattuk-láthattuk őket, a zeneművészetnek ebbe a szeletébe „kirándulva” is csak a minőség a mérce, ahogy hozták is ezt az igényes színvonalat - ezúttal operettben megmérettetve magukat.

A hatalmas, teltházas siker (még a harmadik emelet közepe is tele volt) igazolta, hogy Offenbachnak és magának az operettnek is van létjogosultsága egy olyan „komoly”, művészeteket, koncerteket, operákat, táncokat befogadó intézményben, mint amilyen a rövidesen jubiláló Művészetek Palotája.
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1835 • Cezar Antonovics Kjui, zeneszerző († 1918)
1841 • Emmanuel Chabrier, zeneszerző († 1894)
1907 • Ferencsik János, karmester († 1984)
1943 • Lencsés Lajos oboaművész