Bejelentkezés Regisztráció

Ferencsik János


86 Búbánat 2024-02-23 09:41:10

Hogy volt?!  - „Ferencsik Jánosra emlékezünk”

 

DUNA TV - 52 perc, 2022


„A világ legjobb szimfonikus zenekarai versengtek érte, de az európai operaházaknak is rendszeres vendégművésze volt. A 20. századi magyar komolyzene egyik meghatározó egyéniségére, Bartók és Kodály kortársára, Ferencsik János karmesterre emlékezünk születésének 115. évfordulóján.”


Vendégek: Tokody Ilona, Antal Mátyás, Gulyás Dénes, Kovács János, Karczag Márton, Mericske Zoltán és Molnár András.

 Műsorvezetők: Sztankay Ádám és Radványi Dorottya

 

Ismétlések közül:

Február 23. – Péntek ,  Duna World

Február 24. – Szombat . 02:20  Duna Televízió,  10:05  Duna World

Február 25. – Vasárnap ,  Duna Televízió

A Google-n a MédiaKlikk video-oldalán visszanézhető az adás: itt.


85 Búbánat 2021-01-18 17:27:30

http://pctrs.network.hu/clubpicture/2/2/4/_/ilosfalvy_robert_es_ferencsik_janos_1972_alarcosbal_2024168_7537_n.jpg

A fotón: Ferencsik János - karmester  és Ilosfalvy Róbert  (1965, Verdi: Az álarcosbál - az előadás szünetében) Erkel Színház

1965. január 6.,

vagy 

1969. április 2.


84 Búbánat 2020-06-12 10:30:22

2020.06.12  19:35 - 20:45  Bartók Rádió

A Magyar Állami Hangversenyzenekar Joseph Haydn-műveket játszik

Vez.: Ferencsik János

Km.: Angelica May (gordonka)

 Kukely Júlia, Barlay Zsuzsa, Korondi György, Kováts Kolos (ének),

Budapesti Kórus (karig.: Margittay Sándor)

1. C-dúr gordonkaverseny (May),

2. Nelson mise (Kukely, Barlay, Korondi, Kováts, kórus)

 (Magyar Állami Operaház, 1981. január 19.) 


83 Búbánat 2018-08-05 11:43:40

A Dankó Rádió ma délelőtt elhangzott operettműsorában  Lehár, Beethoven, Kodály és Berlioz zeneműveinek részletei mellett  egy klasszikus nagyoperett dallamai is felcsendültek a kiváló magyar operaénekeseink ének-zenei és karmesterünk vezényelte rádiózenekarunk és énekkarunk tolmácsolásában: 

ifj. Johann Strauss: A cigánybáró (MRT Szimfonikus Zenekara és Énekkara, vezényel: Ferencsik János) -  A Rádió Dalszínházának a bemutatója: 1961. április 2., Kossuth Rádió, 18.50 – 21.30

Szövegét Jókai Mór novellája nyomán Igna(t)z Schnitzer írta. Fordította és rádióra átdolgozta: Szinetár György.  A versszövegeket Fischer Sándor fordította.

Karigazgató: Vajda Cecília.  Zenei rendező: Ruitner Sándor. Rendező: Solymosi Ottó

Részletek:

  • Bevezető jelenet (próza és ének ): „Én rangbeli úr vagyok…”  (Ladomerszky Margit, Garancsy Márta, Lendvai Andor, Bartha Alfonz)
  • Barinkay belépője, I. felv.: „Mint sok szegény, de víg legény, a nagyvilágot jártam én…/Mert a szív és az ész együtt mindenre kész…” (Ilosfalvy Róbert, km. az MRT Énekkara)
  • Zsupán belépője, I. felv.: „Itt vagyok, mért hivatott?.../ Hja, az irkafirka nékem sose volt mesterségem...” (Melis György, km. Lendvai Andor)
  • Saffi dala, I. felv.: „Oly árva és jó, nincs senki a földön...”  (Házy Erzsébet)
  • Barinkay és Szaffi kettőse, II. felv.: „Ki esketett? (Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert, MRT Énekkara)
  • Toborzó – „Csapj kezembe, szép öcsém, állj be katonának!…”  (Bende Zsolt, MRT Énekkara)
  • Zsupán „harci” dala, III. felv.: „Spanyolországban, ahol ott jártam…/ Megállj! Kiált egy vad spanyol legény…” (Melis György)
  • Bevonulási induló és finálé, III. felv. – részlet (próza és ének): (Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Ágai Karola, Garancsy Márta,  Ilosfalvy Róbert, Bartha Alfonz, Melis György, MRT énekkara)

A "Túl az Óperencián" adásának az ismétlését  meghallgathatjuk ma 18 és 19 óra között a Dankó Rádióban.


82 Búbánat 2018-01-18 12:45:18 [Válasz erre: 79 Búbánat 2018-01-18 09:09:53]

A hivatkozott idézet - a felolvasott részlet - forrása:

Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. Zeneműkiadó, 1984.


81 Ardelao 2018-01-18 12:41:48 [Válasz erre: 80 Ardelao 2018-01-18 12:12:02]

Többször emlegette, hogy zenei pályája az 1920-as években, a Krisztina-városi templomban kezdődött, ahol hegedűszólót játszott és orgonált. Kapcsolata a templommal és a vallással a későbbi időkben is elmélyült és bensőséges maradt. Meggyőződése szerint a „zene, mint emberi jelenség transzcendens” — és hosszú évtizedek tapasztalatait szűrte le, amikor úgy gondolta, hogy „a vallásosság érzése minden igazi művészben benne van.” a bizonyítható A zene, mint az emberi élet varázserejű ajándéka, rendkívüli emóciókat kelt és új világokat teremt, ugyanakkor „valahová elvisz bennünket, egy ugyancsak nem megfogható világba, ez túlmegy dolgok és elemezhető tények határán. Ezt bizonyos vallásosság nélkül átélni és elérni nem lehet.” Még számos» korábbi vagy utóbb keletkezett megállapítása, beszélgetése is megerősíti a leírtakat.
 

Ferencsik Jánost végakarata szellemében a római katolikus szertartás szerint pap búcsúztatta a sírnál; a Máté-passió korállja hangzott el ugyanott az Operaház énekkarának előadásában, ezt követően a Mátyás-templom férfikara gregoriánt énekelt. Mint közös népének csendült fel az „Adj, Uram örök nyugalmat neki”, majd végezetül a Himnusz és a Szózat hangjai búcsúztatták a magyar kultúra nagy halottját. A Himnusz és a Szózat nem véletlenül csendültek fel a sírnál. Ferencsik belül hordott magyarságtudata, az ország történelméhez és múltjához való hűsége életre szóló elkötelezettség maradt. Művészetének teljében, mint kimagasló és sikeres karmester, nem a csillogó nagyvilágot választotta hazájául, hanem visszatért szülőföldjére, és e kis ország zenei kultúráját szolgálta évtizedeken át nagy meggyőződéssel és ragyogó tehetséggel. „Én túlságosan magyar vagyok ahhoz, hogy másutt is megleljem a helyemet” — jegyezték fel róla. (Sz.E.)
 


80 Ardelao 2018-01-18 12:12:02 [Válasz erre: 78 Ardelao 2018-01-18 00:47:27]

 

FERENCSIK JÁNOST rögtönzött házi ünnepségen üdvözölte az operai énekkar.

 

A Lammermoori Luciából a következő részletet énekelték neki: «Téged köszönt
az éljenzés, szívünk feléd kitárul, …»

Ferencsik könnyes szemmel köszönte meg az ünneplést, majd, mosolyogva kijelentette:
„Nevem és modorom a régi.” A Boris Godunov tegnapi előadásának szünetében Ferencsik Jánosnak ezüsttárcát nyújtottak át: a tárca belső lapján a felírás:Ferencsik Jánosnak, őszinte örömmel és barátsággal a mai nap emlékére. Budapest, 1948.november 28. 

 

VILÁG, 1948. november 30. (1027-1050. Évfolyam, 1050. szám)

 


79 Búbánat 2018-01-18 09:09:53 [Válasz erre: 78 Ardelao 2018-01-18 00:47:27]

Dankó Rádió:  most kezdődött el a Túl az Óperencián műsora - benne Ferencsik Jánosra emlékezése

A műsorvezető-szerkesztő,Nagy Ibolya felolvas egy idézetet Bónis Ferenc Ferencsik-könyvéből, melyben a szerző a  karmestert interjúvolta meg; ebben a részben itt arra emlékezik, milyen örömteli esemény volt számára a Bécsi Filharmonikusok meghívása vezényelni  a zenekart.

A műsorban felhangzó zenék - Ferencsik János vezényel:

Johann Strauss: A cigánybáró - nyitány (MRT Szimfonikus Zenekara)

Kodály Zoltán: Háry János – Szvit  (Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

- Bécsi Harangjáték

- A Kis Hercegek bevonulása 

Pazeller Jakab:  Herkulesfürdői emlék (Magyar Állami Hangversenyzenekar)

Ism. ma 18 - 19 óra között a Dankó Rádióban


78 Ardelao 2018-01-18 00:47:27

Képtalálat a következőre: „Ferencsik JÁnos”

FERENCSIK JÁNOS EMLÉKÉRE

 111-éve született a nagy magyar karmester

(1907-1984)

 MiniatűrökFerencsik Jánosról:

 Mintha az időjárás és a természet is gyászolná a mestert, akinek a temetésére összegyűltünk. A Mozart-hősök — akiket a mozarti zenével együtt annyira szeretett — belső tartásukkal és rendíthetetlenségükkel emlékeztetnek Rá. Velük együtt ö is következetesen, kitérők nélkül haladt a számára kijelölt úton. Nem véletlen, hogy ravatalánál a Varázsfuvola pap-kórusával búcsúzik tőle az a zenei intézmény, amelynek évtizedeken át elsőszámú csillaga és büszkesége volt.

 Amikor évtizedekkel ezelőtt a Varázsfuvolában ehhez a részlethez ért vezénylés közben. Ferencsik János nyomatékosan kivárt, amíg a kórus tagjai elhelyezkednek a színpadon. Csak ezt követően emelte fel pálcáját, és szemének fényben égő üzenetével indította el a híres D-dúr kórust. Éteri zene volt ez számára, s számunkra is, akik egy-egy hang voltunk csak a kimagasló alkotás összhangzatában.
 

Ferencsik hatvanadik születése napján e sorok íróját az a megtiszteltetés érte, hogy az Operaház énekkarának nevében köszönthette a kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művészt, a színház főzeneigazgatóját. A mester közvetlen kedvességgel és derűvel fogadta a kéttagú küldöttség jókívánságait, a pár perces beszélgetésben nyoma sem volt feszélyezettségnek vagy vezetői fölénynek. Ember volt a szó nemes és tiszta értelmében. Már ekkor megfogalmazta óhaját, hogy a Varázsfuvola pap-kórusával temessék, ha eljön az ideje. Mondanom sem kell, hogy rémüldözve tiltakoztunk. … Távozás előtt az ajtóban még befejezte egy korábban megkezdett mondatát a zenei hivatásról, „mert azt is csak úgy lehet gyakorolni, kedveseim, mint a vallást. Teljes szívvel és lélekkel; inkább túlozva, mint félig-meddig, inkább fanatikusan, mint józanul.”

 Szerette az embereket. Meghitt és barátságos kapcsolat fűzte az Operaház csoportos tagjaihoz (zenekarhoz és énekkarhoz), többnyire barátságosabb volt hozzájuk, mint egyes prominens művészhez. Sardouról mesélték, hogy mint a párizsi színházak fejedelme, kitűnő kedvességgel, nevükön szólítva fordult a színház kisembereihez, és ridegen, elutasítóan bánt a vezető művészekkel, ha azok emberi értelemben nem nőttek fel színészi rangjukhoz. Bizonyos értelemben Ferencsik is szigorú volt, keményen megkövetelte a jó művészi munkát, de megalkuvást és renyheséget nem tűrt meg maga körül. „Sértő szándékkal mondtam” — tette hozzá korholó szavaihoz; indulataiban ugyanúgy képes volt előkészíteni és véghezvinni a fortissimót, mint a zenében. De sohasem tartott haragot, a humanitás szivárvány színei felragyogtak a vihar elülte után. A gyermekek — ezek a romlatlan lelkű emberpalánták — különösen a szívéhez nőttek.

 Szeghalmi Elemér

ÚJ EMBER,1984. augusztus 26. (40. Évfolyam, 35. szám)


77 Ardelao 2017-10-01 05:18:16 [Válasz erre: 72 Ardelao 2017-09-24 11:25:11]

Részlet Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal c. könyvéből:

Ferencsik János Bartók Béláról:

„[…]

          Bartók Béla, akárcsak barátja, Kodály Zoltán, nehezen megközelíthető ember volt. Hozzá, sajnos, nem jutottam olyan közel, mint Kodályhoz. Hamar elment tőlünk -  először csak a szónak földrajzi távolságra utaló értelmében, azután végérvényesen és jóvátehetetlenül – de a nyilvánosságot akkor is kerülte, amikor még itt járt köztünk.

          Bartókot 1934-ben ismertem meg. Igazgatóm, Radnai Miklós, ki akart vele békülni. Hogy mi volt feszültségük oka, azt nem tudom. Sejtem csupán, hogy operájának és táncjátékának mellőzése hangolhatta az Operaház ellen Bartókot. Ezeket ugyanis, mivel szövegkönyvírójuk az emigráns kommunista Balázs Béla volt, jó másfél éven át nem játszhatta az opera. Radnainak végül sikerült valamilyen kompromisszummal elhárítani a felújítás politikai nehézségeit. Ott voltak azonban a művészi és emberi nehézségek. Radnai nagyon sokra tartotta Bartókot, és mindenképpen fel akarta oldani a közte s az intézmény között lévő feszültséget. Ezért elküldött engem Cieplinskyvel, a lengyel balettmesterrel Bartókhoz. Feladatunk az volt, hogy tisztelegjünk nála és megtudakoljuk kívánságait a felújítással kapcsolatban. És közöljük vele, hogy azokat egytől-egyik teljesítjük.

          Így is történt. Elmentünk Bartókhoz, aki kedvesen fogadott. De egy bizonyos hűvösség mindig volt benne. Az ember nagyon érezte a három lépés távolságot. Később ez a távolság olykor egy lépésre vagy egy fél lépésre csökkent.

          Bartók először is fogta a zongorakivonatot meg egy piros ceruzát és azt mondta: „most pedig beírjuk a húzásokat”. Vagyis azok a húzások, amelyeket mostanában, a szerző nevében és a betű szerinti teljességet megkövetelve, egyesek kárhoztatnak: éppenhogy Bartókra vezethetők vissza. Ő maga nemhogy nem ragaszkodott a táncjáték minden egyes hangjához, hanem kifejezetten megkövetelt bizonyos húzásokat. Akárcsak az I. szvitben vagy a Csodálatos mandarinban. A Mandarinnak vannak helyei, melyeket fél taktussal rövidített. Nagyon szigorú volt önmagához is: nem tűrt meg semmi olyat, amit valamikor leírt ugyan, de később feleslegesnek érzett.

          Bartók rövidítéseit feltétlenül respektálni kell. Egyrészt azért, mert ő tudta, hogy mit akar. Másrészt, mint gyakorló előadó, ismerte a hatás titkát. Természetesen nem holmi olcsó hatásvadászatra gondolok: arra csupán, hogy Bartók tudta, hol bőbeszédű fiatalkori zenéje. Semmi okunk sincs arra, hogy okosabbak legyünk Bartóknál.

          Miután Bartók bevezette húzásait az én zongorakivonatomba, eljátszottam a Fábor faragott királyfit. Amíg én zongoráztam, ő állandóan ellenőrzött. Volt egy szalag-metronómja: úgy működött, mint az órainga. Azzal mérte a tempót. Én, ha a tempó ellen vétek, mindig lassabb vagyok a kelleténél. Bartók ezt nem szerette. Ahol lassabban játszottam, mint ahogy ő elképzelte, ott bekarikázta a kottába nyomtatott metronómszámot.

          Arra is volt példa, hogy pontosan az ő metronóm-jelzése szerint játszottam – de az is lassú volt neki. Ilyenkor önmagát korrigálta. Őrzöm még azt a példányt, melyben Bartók áthúzta saját, nyomtatott metronóm-jelzését, és gyorsabb tempó-utasítást írt helyette. Ha korrigált, mindig gyorsabb tempót írt a lassabb helyett. Egyetlen javításáról tudok, ahol lényegesen lejjebb tette a metronóm-számokat: a Tánc szvitben.

          Ez a szakadatlan „műszeres” tempó-ellenőrzés – melynek kedvéért állandóan megállított játék közben – még ma is érthetetlen számomra. Valamilyen játék lehetett ez nála. Mert Kodály például soha nem „metronomizált”. Írt ugyan metronóm számokat, de inkább csak úgy nagyjából. Akárcsak Richard Strauss. Az ő metronóm-számait sem kellett minuciózusan betartani. De Bartók más volt: ő ezt is rettenetesen komolyan és szigorúan vette, mint mindent az életben. Pontos volt a végletekig.

          A zenekari próbákon ott volt. Nagyon tartottam tőle, jobban, mint Kodálytól. Úgy éreztem: valami kérlelhetetlen belső szigor árad belőle. Az utolsó ítéletkor érezheti úgy magát az ember, olyan pőrén, ahogy én őelőtte. Szerencsére csalódtam; merevsége fölengedett. De csak egyetlenegyszer történt meg, hogy valamire azt mondta: „ezt a részt dirigálja úgy, ahogy érzi”. A későbbiek során aztán változtatott az elképzelésén.

          Volt úgy, hogy a próbákon ott voltak Kodályék is. Egy bizonyos helyre Bartók azt mondta: „ezt vehetné kissé gyorsabban”. Kodály meg, ugyanerre a helyre, ezt mondta: „vehetné kissé lassabban”. Érdekes módon mutatkozott a két karakter különbsége. A vokális szerző a szélesívű éneklést hangsúlyozta volna, a hangszeres szerzőnek ugyanaz a frázis túlságosan szélesívű volt.

          […]

          Ez a „metronomizálás” mondhatni, a mániája volt Bartóknak. Többször dirigáltam a Tánc szvitet, amelyet senki se dirigált szívesen. Részben azért, mert nem volt „hatásos” darab; nem szakadt le a csillár a nagy sikertől. Másrészt vannak benne bizonyos helyek, amelyeket ma már játszva dirigálunk, régebben azonban a hetek meg ötök még bonyolult helyeknek számítottak. Én szívesen dirigáltam, többször is műsorra tűztem. Őt azonban nem mertem meghívni, mert féltem tőle.  Egyszer találkoztam vele, és nagy alázattal jelentettem, hogy dirigáltam a Tánc szvitet. Nem éppen barátságtalanul, de hidegen és szárazon ezt mondta: „Ha tizenöt percnél tovább tartott, akkor rossz volt.” Így. Ennyit. Én persze behúztam a nyakamat; nem tudtam megmondani, hogy milyen hosszú volt, örültem, hogy el tudtam dirigálni.

          Utolsó találkozásunk szomorú volt: búcsúkoncertje, melyet feleségével adott a Zeneakadémián. Én kísértem, s az első próba előtt elmentem hozzájuk. A tempókról beszélgettünk és Bartókék egyéb kívánságairól, hogy ne kelljen aztán a zenekart fölöslegesen megállítani. Akkor üldögéltünk is egy keveset, és valahogy oldottabb lett a hangulat. Hogy korábban nem így volt, az talán az én hibám lehetett, mert eleve féltem tőle. Beszélgetés közben azonban, akkor és ott, Bartók felengedett. Előadásokról volt szó, meg karmesterekről; úgy láttam, a téma határozottan szórakoztatja. Mosolygott, talán nevetett is, amikor Dohnányi Ernő karmesteri magatartását „osztályoztam”.

          Dohnányi dirigálásának ugyanis – ezt ma is vallom – három kategóriája volt. Azokat a kompozíciókat, melyeket nagyon szeretett és nagyon tudott, mindig kotta nélkül dirigálta. Azokat, amelyeket szeretett és tudott, de már nem olyan nagyon, azokat kottából dirigálta. Amiket pedig nem tudott rendesen, azokat kottából és szemüveggel. Ez nagyon tetszett Bartóknak: alighanem neki is megvoltak a maga idevágó tapasztalatai.  Mert Dohnányi nem tartozott a szorgalmas emberek közé, akadtak művek, amelyeket csak az utolsó percben tanult meg – és akkor bizony sűrűn feltette a szemüvegét.

          A búcsúkoncert után Fellner Alfréd barátunk adott vacsorát Bartók tiszteletére. Ott elég messze ültem tőle, nem tudom, mi mindenről beszélgettek. Annyit tudok, hogy sokszor emlegette az angol nyelvet és Amerikát. Néhány nappal később, feleségével együtt, elhagyta Magyarországot.”


76 Ardelao 2017-09-27 05:29:10 [Válasz erre: 74 Ardelao 2017-09-24 14:28:04]
Ugyanerről Ferencsik János másutt: Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal (Részlet) Ferencsik János meséli: „[…] 1949-ben […] Bécsben a Turandottal és a Boris Godunovval bővült operai repertoárom, itthon Otellót dirigáltam. Bécsben felújítottam egy számukra nagyon kedves zeneszerző, Franz Schmidt operáját. Schmidt nevét valamikor Budapesten is jól ismerték, ma már Bécsben is kevésbé. Pozsonyban született, Bécsben tanult, utóbb csellistája lett a Bécsi Filharmonikusoknak. Termékeny zeneszerző volt: több szimfóniát írt, van egy Notre Dame című operája is. Ez utóbbit újította fel a Bécsi Opera, még mindig a Theater an der Wien épületében. Ezt a felújítást én tanítottam be, én is dirigáltam. Az ember örül, ha tehet egy gesztust azok felé, akik szívesen látják. Bécsben azóta is szívesen látnak; én pedig azóta is keresem az alkalmat: mi az, amit a bécsieknek adhatunk vagy adhatok, viszonzásul ezért a szimpátiáért. […]”

75 Ardelao 2017-09-24 14:28:59 [Válasz erre: 74 Ardelao 2017-09-24 14:28:04]
Az alábbi cikk forrása: Haladás, 1949.04.28.:

74 Ardelao 2017-09-24 14:28:04 [Válasz erre: 70 Ardelao 2017-09-22 00:12:43]
Hölgyfutár, Írja: Gách Marianne „[…] Ferencsik János február 9-én utazott el Budapestről. Jól emlékszem fáradt, sápadt arcára és rekedtre cigarettázott hangjára, amikor az Operában elbúcsúztam tőle. Egy hétig kórházban feküdt, voltaképpen semmi komoly baja nem volt, de úgy agyondolgozta, agyonhajszolta magát, hogy az orvos óvatosságra intette. Most bécsi sikerei után hazajött egy hétre látogatóba, többek között azzal az eredménnyel, hogy amióta nem láttuk, öt kilót hízott, hősies módon, tökéletesen leszokott a cigarettáról és egyetlen itala a tej. — Meggyógyultam, jól érzem magamat, — mondja nevetve — igaz, hogy olykor-olykor eszembejut még a cigaretta illata és öröme, de aztán összeszidom magamat: nem szabad, hogy az ember ilyen gyönge legyen. Egyik napról a másikra új életet kezdtem, meg is volt az eredménye. — Egyébként? — Helsinkiben öt hangversenyt vezényeltem, valamennyit közvetítette a rádió. Utána Kopenhágában pihentem néhány napig. Ott találkoztam a nagy sikerrel turnézó Fischer Annieval és Kabos Ilonkával, aki a Londonban megalakult »Magyar Trio«-ban játszott gyönyörűen. Aztán Bécsbe utaztam, ahol ebben a szezonban harminchétszer dirigáltam már. Negyven estére szerződtem, de mivel a dátum szerint még másfél hónapot kell töltenem, jóval többet vezénylek majd. mint ahogy előre képzeltük. — Miket dirigált az idén Bécsben? — A Tannhäusert, Lohengrint,Traviatát, Don Carlost, Aidát, Othellót, Don Juant, Figaró házasságát, Fideliót és a Carment. Azonkívül a Borisz Godunovot újítottuk fel, szép előadás volt, tetszett a bécsi közönségnek. Májusban bemutatjuk Franz Schmidt »Notre Dame« című operáját. Franz Schmidt osztrák szerző, félig magyar: Pozsonyban született, anyja magyar volt, ő maga is tökéletesen beszélt magyarul. A bécsi Zeneakadémia igazgatója volt, tíz évvel ezelőtt halt meg. Operája: a romantikus iskola utolsó hajtása. Érdekes, hogy Esmeralda, a főhősnő megjelenését a szerző magyar cigánymotívmokkal illusztrálja. Ezt a szerepet Ljuba Welitsch, Bécs legünnepeltebb énekesnője énekli, aki a háború után tűnt fel. Welitsch egyébként a Metropolitanban is vendégszerepelt már, nagy tehetség. Ferencsik elmondja, hogy Bécs legközelebbi zenei eseménye Zathureczky vendégszereplése lesz: Bartók hegedűversenyét játssza. — Hogyan határozta el, hogy néhány napra hazajöjjön? Mosolyog: — Kisütött a nap és hirteten elfogott a vágy a pesti tavasz után. Június 16-án hosszú időre jövök haza. A nyarat végre itthon töltöm. — Az Opera? — Tökéletes a béke. Már Bécsben megbeszéltem Mihály Andrással, hogy a következő szezónban egy hónappal több időt töltök Pesten, mint tavaly. Végül mégis csak itt érzem magamat itthon. A régi nézeteltéréseket most ne bolygassuk. […]”

73 Búbánat 2017-09-24 13:28:07
„Kalapemelés az Opera előtt” Százhúsz éve - világszínvonalon /Szeghalmi Elemér - Új Ember, 2004. október 24./ A főváros egyik legszebb kulturális épülete, a Magyar Királyi Operaház százhúsz évvel ezelőtt, 1884 őszén nyitotta meg kapuit. A hazai operakultúra ezáltal nyert végleges otthont Magyarországon. A korábbi időszakokban a Nemzeti Színházon belül „albérlőként" működő opera Ybl Miklós remekmívű épületében rövid idő leforgása alatt központi művészi intézménnyé emelkedett. Az Qperaház igazgatói beosztásában olyan vitathatatlan tudású és műveltségű egyéniségek követték egymást, mint Erkel Sándor, Gustav Mahler, Nikisek Artúr, Máder Rezső, Kerner István, majd a későbbiek során Radnai Miklós, Márkus László, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán és Lukács Miklós. A zenei irányítók közül a már felsorolt dirigens igazgatókon kívül Erkel Gyula, Tango Egisto, Sergio Failoni, Otto Klemperer, Fricsay Ferenc és Ferencsik János, hogy csak a csúcsra emelt neveket említsük. A rendezők között bizonyára az 1945 utáni, úgynevezett „aranykorszak" briliáns alakjai: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv jelentették a legmagasabb színvonalat. A korszakokra bontható százhúsz esztendőt egyetlen középponti elv vezérelte: a világ operakultúrájának (s benne a magyar zenének) igaz szolgálata. A kiváló zenei egyéniségek mellett olyan értékes énekesi nemzedékek nőttek föl, amelyeket Európa legrangosabb dalszínházai is örömmel befogadtak volna. Ezzel párhuzamosan minden dicséret megilleti a dalszínház balettegyüttesét is. A teljességre nyilvánvalóan nem törekedhetünk, az egyes korszakok nagy énekeseit hatalmas regiszterben tudnánk csak fölsorolni. Anthes György,Takács Mihály, Ney Dávid, Rózsa Lajos, Pataky Kálmán, Németh Mária, Svéd Sándor, Palló Imre, Székely Mihály, Kóréh Endre, Némethy Ella, Osváth Júlia, Gyurkovics Mária, Simándy József, Melis György, Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert és Marton Éva - ezek a nevek valóságos fogalommá nemesedtek az illető művészek ünnepet jelentő fellépései kapcsán. S e nagy egyéniségek megjelölése mellett hangsúlyoznunk kell, hogy az opera műfajának művelésében a zenekari, az énekkari és a szcenírozási munka emelkedettsége, kiváló teljesítménye sem hanyagolható el. E sorok írója harminchat esztendőt töltött el az Operaházban mint az énekkar szólamvezető tagja. Az éneklés mellett betekintést nyerhetett az intézmény mindennapi életébe és szellemi műhelymunkájába. Embert nevelő és magasságokba emelő mindaz, ami az Operaház légköréből megérintette az itt munkálkodót és a jól előkészített előadásokat élvező nézőt egyaránt. A művészek általános véleménye, hogy az operaházi munka valóságos misszió, az emberi élet szebbé tételének komoly lehetősége. Pirosbetűs ünnepként emlékezhetnek a kortársak egy-egy Bánk bán- vagy Hunyadi László-felújításra; Verdi, Wagner, Puccini, Rossini és sokak műveinek remekbeszabott előadásaira. Soha nem feledhető, amit az Operaház kiemelkedő művészei produkáltak a színpadon. Mindez a százhúsz éves múlt élő kincsestára, hiszen megtermékenyíti a jelent és a jövőt is. Néhány kiragadott emlékepizód az elmúlt évtizedekből. Verdi Otellójának egyik zenekari próbáján a viharjelenet megrázó pillanatainál tartottunk. „Jézus, ítélőnk az égben, Jézus, éjszakánknak fénye" - hangzott föl az énekkar szólamaiból a veretes szöveg. Otto Klemperer, a vezénylő karnagy hirtelen leállította a próbát. - Mi az, maguk kommunisták? - kérdezte a neves karmester az énekkar egyes tagjaitól, akik nem térdeltek le a fohásznak beillő zenei résznél. Klemperer mit sem törődött azzal, hogy egy kommunista vezetésű ország operaházában dolgozik. És ennek köszönhetően a következő percekben már kellő áhítat és meghatottság övezte a megismételt részt. Ferencsik Jánosnak, minden idők legjelentősebb magyar karnagyának utolsó művészi produkciója Wagner Parsifaljának felújítása volt a nyolcvanas években. A szakrális elemeket jócskán tartalmazó opera egyes részeinél a karmester az egész művészi gárda számára megszívlelendő eligazításokat adott. „Itt valóban le kell borulni, és hinni kell!" - mondta mély meggyőződéssel. Nála a későbbiek során a megváltás valóban átélt és érzékeltetett megváltás lett, s általában a mű keresztényi elemeiben a megjavulásra, a szebb és Istennek tetsző életre való törekvés tükröződött. Vaskos köteteket tölthetne meg mindaz, amit operai tagként vagy érzékeny fülű hallgatóként megélhetett az ember a most százhúsz esztendős zenepalotában. Éppen ezért nem tartjuk túlzásnak, hogy Udvardy Tibor érdemes művész, a hírneves tenorista minden alkalommal kalapot emelt, amint elhaladt az Operaház előtt. Mert a művészet szakrális épületének tekintette, amelyet élete végéig ilyen formában is tisztelnie és becsülnie kell. /Szeghalmi Elemér/

72 Ardelao 2017-09-24 11:25:11
A Kodály Zoltán témájához beillesztett, 336. sz. beírást ide is áthozom, hiszen abban Ferencsik János a Kodállyal kapcsolatos saját élményeit tárja elénk. Részletek Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal c. könyvéből: Ferencsik János Kodály Zoltánról a következőket meséli: „[…] Első találkozásunk minden volt, csak kellemes nem. Kéréssel fordultam hozzá, melyet nem teljesített. Ez 1930-ben történt, amikor Bayreuthba készültem korrepetitornak. Néhány ajánló sort kértem tőle Toscaninihoz. Nem adta meg. Tulajdonképpen igaza volt, hiszen nem ismert. Ilyen dolgokban igencsak megmutatkozott az egykori zenedei növendék meg az egykori zeneakadémista megítélése közti különbség. Jó időbe tellett, míg átléphettem a bűvös kört, melyet saját növendékei és a Főiskola vontak Kodály köré. Tulajdonképpen megismerkedésünkre a Székely fonó operaházi bemutatása idején, 1932-ben került sor. A bemutatót Failoni vezényelte, én korrepetáltam. Ez az ismerkedés lett az alapja későbbi, bensőséges kapcsolatunknak, amely barátsággá nem alakulhatott: ahhoz én túl fiatal voltam, ő meg túl nagy ember. De ha barátság nem is: nagyon bensőséges kapcsolat fűzött hozzá. Más szavakkal: elég közel engedett magához. Akik ismerték, azok tudják hogy ez nagyon nagy szó. Kapcsolatunkat erősítette a Háry János debreceni előadása. Ezeket az előadásokat – szám szerint hármat – a debreceni kollégium udvarán, zsúfolt „ház” előtt tartottunk. Akkor értettem meg – ma is azt gondolom -, hogy a Háry Jánost igazán csak az szeretheti, aki ismeri a magyar vidéket, vagy maga is vidéki. […] A debreceni előadás szólistái ugyan valamennyien az Operaház tagjai voltak, de a kórus helybeli volt, akárcsak a zenekar. Így azután nagyon sokszor kellett vonatra ülnöm, míg a honvéd zenekarból és az ottani zenetanárokból összeállított együttessel megtanultuk a Háry Jánost . […] Az első előadáson Kodály is jelen volt, és nagyon elégedetten szólt a zenekarról, annyira, hogy az első kürtöst magához is hívatta. […] Hangversenyeimen egyre sűrűbben szerepeltek Kodály-művek. Úgy gondoltam, meghívom őt a próbákra. Ha már az a szerencse ért, hogy ilyen nagy embert személyesen ismerhetek, akkor ki is kell használnom a lehetőséget olyan Kodály-tradíció megteremtésére, melyet az ő produkciói mellett tanácsai, útbaigazításai alapoznának meg. Ő pedig szívesen adott tanácsot és útbaigazítást nekem is, másoknak is. Nem volt rá példa, hogy ha meghívtam egy-egy próbára, ne jött volna el. Amennyire féltem az első alkalomtól, annyira örültem aztán minden további alkalomnak. Kiderült ugyanis, hogy Kodály nem ragaszkodott mereven a saját elképzeléséhez. Bizonyos kereten belül szívesen vette, ha valakinek az egyéni hangja is beleszól az előadásba. Amikor például bemutattuk a Szimfóniát Magyarországon, akkor egy helyen – a III. tétel felé – azt kértem: hallgassa meg, ritenutóval képzelném. Meghallgatta és azt mondta: „maradhat”. Nem volt merev vagy kicsinyes a következőkben sem: egyszer felvettük a Rádiózenekarral a Székely fonót . Ez a felvétel rádióprodukciónak készült. Kodály meghallgatta a kész felvételt, és minden további nélkül engedélyezte, hogy lemezként megjelenjen. „Tanár úr kérem – mondtam neki -, ha tudom, hogy ez lemez lesz, bizonyos apróságokat kijavítottam volna. Hiszen a lemez mégis kényesebb dolgo, másképpen hallgatják.” Kodály azt mondta: „nem érdemes, ez így nagyon jó. Nem kell nagyítóüveggel hallgatni.” Olyan egyéniség volt, akit meg kellett fejteni . Mert ő magáról nem sokat árult el. Legalábbis sokáig semmit sem. Csak egyes felvillanásaival, egy-egy mondatával éreztette valakivel, hogy közelebb engedte magához. Nem kegyeket osztogatott ezzel, éppen csak megválogatta azokat, akik közel állhattak hozzá. […] Mert tudott bizony fagyos légkört is teremteni maga körül, mely aztán bármiféle beszélgetést lehetetlenné tett. […] Egyszer kaptam tőle egy Páva- partitúrát. […] Mondtam erre: „ ha már ilyen kedves, akkor legyen szíves, írjon bele valamit”. Ahhoz ismerni kellett őt, az ilyesmi nála körülbelül a foghúzással volt egyenértékű. Nagynehezen aláírta a nevét. Később a Concerto partitúráját már úgy kaptam tőle, hogy „Ferencsik Jánosnak avatott keze alá”. Erre nagyon büszke voltam, és az vagyok ma is, mert ő nemigen osztogatta az elismerést, szóban sem, írásban sem. Eldirigáltam a Concertot , és felfedeztem benne egy különös helyet. Ha az ember nem nézte meg nagyon alaposan, akkor könnyen átsiklott rajta – én azonban megnéztem, és úgy találtam, hogy Kodály alighanem tévedett egy visszatérésnél, melynek szövete meglehetősen sűrű és bonyolult. Mondtam neki: „Tanár úr, nem tudom, hogy ez itt hogy is van”. Nézi, nézegeti, aztán azt mondja: „Nem is tudom, mit írtam itt”. Igazat adott nekem, és a kérdéses helyet kijavította. Hatvanadik születésnapomra aztán megkaptam tőle a partitúra új kiadását – ennek dedikációjában többek között ez áll: „a javíthatók javításával”. Mérgesnek egyszer láttam, de akkor nagyon mérges volt. Egyik kollégám – szerencsére nem én voltam, bár akkor még én is lehettem volna – azt mondta neki, hogy „tanár úr kérem, ez az állás … ” Tovább már nem jutott a mondandójában, mert Kodály majd’ megette: „Állás? Nem elég, hogy germanizmus, még rosszul is van fordítva! Az nem ’Stellung’, hanem ’Stelle’, ’hely’! Az illető megnémult, én pedig nagyon boldog voltam, hogy ezt a zenei szaklapokban még ma is olvasható hibát nem én követtem el. Hadd mondja el: az Állami Hangversenyzenekar szóhasználatából ez az „állás” ki van irtva. […] Kodályhoz fűződő legszebb élményem színhelye ismét lakása a Köröndön. Beengedtek, s a külső szobában vártam rá. Ő a sarokszobában, a zongoránál ült. Bachhal foglalkozhatott, mert egy Bach-melódiát játszott el, már nem emlékszem, hogy mit, egyszólamban, de gyönyörűen. Aztán rám nézett és csak ennyit mondott: „Ezért érdemes élni”. Ez a mondás akkor mélyen meghatott. És meghat ma is, valahányszor visszagondolok erre a jelenetre. Mert igaza volt, igaza van.”

71 Ardelao 2017-09-23 10:46:43
[u] HOLMI, 1997 (9. évfolyam, 5. szám), FIGYELŐ - Fodor Géza: Mi szól a lemezen? (Beethoven: Kilenc szimfónia. Vezényel Ferencsik János) [/u] (Részlet) „[…] Doráti Antal elmeséli a memoárjaiban (EGY Élet MUZSIKÁJA), hogy amikor Fritz Busch szerződtette a drezdai Operába, minden este végig kellett hallgatnia egy előadást, és figyelnie kellett a nagy énekeseket. Az első egy akkor igen híres, idős baritonista volt. Fátyolos, reszkető hang jött a torkából, kétséges intonációval énekelt, az összbenyomás szánalmas volt. A közönség viszont ordított, magánkívül volt a lelkesedéstől, valahányszor az énekes a függöny elé jött. Amikor Doráti dadogott valamit Buschnak arról, hogy talán az énekes már túl van legjobb napjain, vagy talán indiszponált volt, a nagy karmester (tudjuk, Ferencsik egyik példaképe) meglepően reagált: „Ő indiszponált? Ő kiöregedett? Élete legszebb estéje volt ez. Ez a higgadtság! Ez az odaadás! Ez a precizitás! Ez az erő! Ó, akkor maga nem értett meg semmit! Tanulnia kell! Meg kell hallgatnia újra!” Doráti újra meg újra meghallgatta. „És aztán szép lassan megértettem. Aminek én tanúja voltam, nem volt más, mint művész és közönség megható összeforrottsága - jelen esetben az utóbbihoz tartoznak a kollégái és a karmesterek is [!!!] - és ez a közönség tulajdonképpen az ő énekében egy élethosszig tartó örömet, gyönyörűséget és irányítást él át újra, amelyet mind tőle kapott, az ő énekesétől, aki csakugyan nagy művész volt, aki el tudta érni a közönségénél - az ő közönségénél —, hogy emlékezzék művészetére, és puszta jelenléte révén szeresse is, hiszen jelenléte szellemileg érintetlen maradt, ellenállva mindannak a fizikai romlásnak, amelyet az évek magukkal hoztak. / Ezt a félelmetes leckét kellett megtanulnom. / Hány művésznek van manapság ilyen tartós, összeforrott kapcsolata a közönségével, amikor az emberek többsége csak kirakatnézőbe jön a művészet utcájába? / Talán egynek-kettőnek - talán egynek sem..." Kérdés, hogy az igazi zenekultúra nem addig tart-e, ameddig ez a lokalitás eleven. Az 1949-es évad végén Ferencsik Bécsben dirigált, s nyárra haza akart jönni, mert szeptemberben megint ott kellett volna kezdenie az operaszezont. Itthonról barátilag figyelmeztették, hogy nem fogják visszaengedni Ausztriába. Úgy határozott, hogy mindenképpen hazajön, de kíváncsi volt Kleiber véleményére, aki szintén Bécsben volt. Az így hangzott: „Maga magyar, akit szeret a magyar közönség, akit szeretnek a magyar zenekarok. Maga oda tartozik: menjen haza.” Persze az ő esetében a művészi minőség és a közszeretet diszkrepanciája sohasem, egy pillanatra sem volt akkora, mint Doráti példázatában. De akik számára „jelenléte szellemileg érintetlen maradt" , aligha tudják a tőle fennmaradt hangdokumentumokat személyiségéhez és művészetéhez való viszonyuktól teljesen elvonatkoztatva hallgatni, mely viszonynak másfelől e személyiség és művészet mégiscsak meghatározó, irányító tényezője volt. Mióta Beethoven-szimfónia-felvételeivel foglalkozom, rajtuk kívül állandóan hallgatom Toscanini, Furtwängler, Walter, Klemperer, Casals, Karajan, Konwitschny, Krips, Kempe, Norring- ton, Hogwood, Harnoncourt, Gardiner és Brüggen felvételeit is. Közöttük egyre világosabban kirajzolódnak az ő interpretációinak pozitívumai és negatívumai, de egyre jobban szeretem őket. S ez nem a két rovat mérlegén múlik. Sohasem fogom megtudni, hogy mi szól a lemezen. Fodor Géza”

70 Ardelao 2017-09-22 00:12:43 [Válasz erre: 69 Ardelao 2017-09-21 12:28:39]
Ferencsik a bécsi operához szerződött. Ferencsik János, az Operaház vezető karnagya most érkezett vissza nagysikerű bécsi vendégszerepléséről. Ferencsik az Operában azt a meglepő közlést tette, hogy szerződést írt alá a bécsi Állami Operához. Ferencsik szerződése öt hónapra szól, ami azt jeleníti, hogy a kitűnő karmestert az idény nagy részében nélkülöznünk kell. Ferencsik két Aida és egy Fidelio előadást vezényelt Bécsben. Felkérték a kismartoni Haydn- ünnepségeken való vezénylésre is. Ferencsik szereplését mindenütt igen kedvezően fogadták és a végén állandó jellegű szerződést ajánlottak fel neki. Ferencsik szerződtetése nagy magyar művészeti sikernek könyvelhető el. 1948. június 3. (898-922. Évfolyam, 900. szám) * Ferencsik János ausztrál sikerei BUDAPEST — Három-hónapos ausztráliai turnéjáról visszaérkezett Ferencsik János, az Állami Hangversenyzenekar főzeneigazgatója, aki szeptembertől november végéig az ausztrál rádió meghivására Perthben, Adelaide-ben, Melbourne-ben és Sidneyben 25 alkalommal a helyi zenekarokat vezényelte. Művészete jól ismert a távoli kontinensen, mert Ferencsik 1970-ben egyedül, az idén tavasszal pedig az Állami Hangversenyzenekar élén járt már Ausztráliában! Ezúttal a klasszikus és romantikus repertoáron kívül többek között előadta Bartók Táncszvitjét, Kodálytól a Galántai táncokat és a Páva-variációkat. Amerikai Magyar Népszava, 1974. december 20. * Pro-Artibus-díj Ferencsik Jánosnak. BUDAPEST — A Szerzői Jogvédő Hivatal vezetősége ezúttal harmadszor ítélte oda a — Bartók Béla emlékére alapított — Pro Artibus-emlékérmet, amelyet a magyar zeneművészek bemutatásában és népszerűsítésében kiemelkedő teljesítményt nyújtott előadóművészek és más zenei szakemberek munkásságát ismerik el. Ezúttal Ferencsik János kapta meg a díjat, amelyet a pesti Vigadóban adtak át. Amerikai Magyar Népszava, 1983. február 11. *

69 Ardelao 2017-09-21 12:28:39 [Válasz erre: 68 Ardelao 2017-09-21 11:45:34]
Nádor Tamás: MÚZSÁK és MESTEREK – Párbeszéd művészekkel (Részlet, 3.) FERENCSIK JÁNOS - Ha jól értem: a karmester magatartásával is dirigál. Azzal például, hogy mindvégig következetes önmagához: Ám az ilyen művész útját rendszerint súlyos konfliktusok kísérik. Miképpen őrizheti meg magát úgy, hogy környezete számára ne legyen elviselhetetlen? - Ha a szépasszonynak azt mondja az ember: - Hallja, magának ez a frizura nem is áll olyan jól! – az azt válaszolja: - Igazán? – és talán meg is változtatja azt a frizurát. A csúnya asszony viszont ilyen esetben halálosan megsértődik. Hát valahogy így van ez. Számolni kell az emberi hiúsággal. És ezen a pályán nagy a veszélye az üldözési mániának. Igen sok ember van, aki nem tud számot vetni a sorssal és saját magával. És egyszer csak, amikor kezdenek nem sikerülni a dolgok, úgy vélik, mindez csak intrika kérdése, és hogy azok, akiknek ilyen fegyvereik vannak, egyszerűen kiütik őket. Ez pedig nem igaz! Ezeknek az embereknek már a kezdet kezdetén meg kellett volna mondani, hogy – elnézést – a görbe lábú gyereknek nem való a gyors futás. Én igyekeztem mindig a magam útját járni. És tudtam: nagyon meg kell gondolni, ha döntő lépést tesz az ember. 1950-ben például, amikor Bécsben vezényeltem, értesültem róla, hogy Székely Mihályt és Svéd Sándort nem engedik ki, és én sem mehetek vissza Ausztriába, ha a szerződésem lejárta előtt hazajövök. Mégis hazajöttem. Mert anélkül, hogy elszavaltam volna, tudtam, hogy magyar vagyok, ide tartozom. Ez olyan természetes volt és maradt számomra, mint hogy levegőt kell venni. A konfliktusokról. Fiatal koromban olyan félelmetes oroszlánokkal is összejöttem és kísértem őket, mint Hubermann vagy Edwin Fischer. Olyan nagyvadak voltak akkor, akik rosszkedvükben kettéharapták a karmestert. De valahogy sikerült megtalálnunk a hangnemet, mert ők is azt akarták, amit én: megőrizni a zenét és önmagukat.(Ma ugyanezt így fogalmazom meg: én nem csinálhatok valami újat Beethovenből, mert akkor engem joggal megköveznek. Nem újat kell csinálni, hanem újra kell élni ugyanazt.) Megesett azért az is, hogy bizonyos nézetekkel nem tudtam zöldágra vergődni. Az Operaházban például, számomra érthetetlen okból, mind kevesebb helyet szorítottak az újdonságoknak. Egy szép napon azután azt mondtam: no, akkor ne játsszunk fő-zeneigazgatósdit – és elmentem az Operából. Most viszont megváltoztak a feltételek. Mihály Andrással egyeztettük a naptárt, megbeszéltük, mikor lépek fel a következő két színházi szezonban. Mert a következetesség nem konokság. - Ha már az újdonság szót említettük: hisz-e ön abban, hogy létezik úgynevezett „új zene”? - Abban, hogy új zene létezni fog, feltétlenül. De az a gyanúm, hogy én azt már nem fogom megérni, vagy nem fogom megérteni. Amit mostanság új zenének titulálnak, arról egyszerűen nem tudom megmondani, hogy tetszik-e vagy sem, mert nem tudom, mit akarnak vele. Mert ez szenzuális örömöt nem szerez, csak akusztikus inger, amely az idegekre hat. Hangszereket nem arra használnak fel, amire eredetileg szánták őket. Ez nem az erkölcsi érzékemet háborítja fel, de ha már ilyen hangzást akarnak, ne a zongorát piszkálgassák a körmükkel, hanem építsenek olyan hangszert, amelyet így kell megszólaltatni. Úgy hiszem, az új zene művelői csupán az eljövendő zseni útjának-sorsának előkészítői. Kukták egy konyhában, ahová egyszer bejön az új szakács, szépen félretolja őket, s azt mondja: ha ebből csinálni akartok valamit, te megpucolod a krumplit, te friss vizet hozol – és megmutatja, hogy lehet igazi ebédet főzni. Most még csak Gustav Mahler mondása jut eszembe róluk: „Érdekesnek lenni könnyű, szépnek lenni nehéz.” Két világháború és annyi vérveszteség után nem csoda persze, hogy még tart ez az össze-vissza futkosás: az emberiség bizonyos dolgokban elvesztette a talajt a lába alól. De remélhetőleg a harmadik katasztrófa elkerülhető, s majd újra azt mondjuk: most már kicsit megállapodtunk, kell a művészet, szükségünk van azokra, akik a mai zenét írják, az én zenémet, az új, a szép zenét. - A karmester sűrűn utazó, mindi elfoglalt ember. Van-e azért ideje „zenén kívüli” kedvtelésre? - Az utazás: összehasonlítási alkalom. Ha mondjuk Bécsből hazajövök, látom: mi mindent túlpaprikázunk. Feltöltődésre is jó az út, más zenekarból, más hangzásokból merít az ember, hogy az a bizonyos belső akkumulátor ki ne merüljön, fényt szolgáltasson. A kedvtelések. Sokat olvasok, de a könyvet is megvárom: szóljon hozzám Lassan haladok, mert bizonyos filológus igénnyel szótározom az idegen nyelvű köteteket. Az ógörög szép szenvedélyem volna, ha lenne hozzá még egy életnyi időm. Visszatérő olvasmányom Arany, Vörösmarty, Kölcsey, Fazekas és persze Krúdy, a varázsló. De Shakespeare vagy T. S. Eliot éppúgy itt van a polcaimon, mint jó barátom, Montaigne … Szeretek autót vezetni, szeretek fényképezni. - Említette, hogy fiatalok gyakorta felkeresik. Tudom, hogy kisdiákok halálos csendben figyelnek koncertjein. Tudna-e számukra valamilyen nagyon gyakorlatias tanácsot adni? - Bizonyára rossz pedagógus voltam, mert csak annak tudtam felelni, aki kérdezett valamit. Egy imaginárius itt ülőnek csak Schumann mondatát tanácsolhatnám: „Es ist des Lernens kein Ende”. Mert nem lehet sem az életet, sem a művészetet igazán kitanulni, mindig hozzá kell tanulni. Azt például, hogy a csöndes ne akarjon mindenáron vad lenni, a vad pedig ne játsszon Für Elisét. Mindenkinek meg kell tanulnia a saját nótáját. Ami csak állandó figyelés (önvizsgálat és másokra fordított figyelem) eredménye lehet. De muzsikálás közben ki-ki csak a zenére figyeljen. És hát saját magában is legyen bizodalma. És főleg: becsületesnek kell lenni. (1978. december) Rengeteg megszívlelendő bölcsesség!

68 Ardelao 2017-09-21 11:45:34 [Válasz erre: 67 Ardelao 2017-09-21 09:36:55]
Nádor Tamás: MÚZSÁK és MESTEREK – Párbeszéd művészekkel (Részlet, 2.) FERENCSIK JÁNOS - Muzsikusok – köztük karmesterek sokaságával találkozott élete folyamán. Mennyire figyelt mások felfogására, stílusára? - Kérdezze inkább úgy, mi az, ami rám ragadt. A két világháború között nagyszerű iskolánk volt. Budapesten akkor minden évben hallani lehetett Bruno Waltert, Erich Kleibert, Otto Klemperert, azután Furtwänglert. No és Toscaninit. Ilyenkor mi, operaházi fiatalok, csapot-papot otthagyva, „törvénytelenül” mulasztva, rohantunk próbáikra. Ez volt a mi igazi akadémiánk. És szívesen beengedtek bennünket; Fritz Busch még szerette is, ha próbáin bent voltak, érdeklődtek. Mit tanultam én e kiválóságoktól? Hiába lestem volna el például Furtwänglertől egy bizonyos nagyon szabad, szinte önkényes felfogást. (Sosem belemagyarázást, mert ő legnagyobb túlzásai ellenére sem volt spekulatív, csak „beleérzett”.) Ha őt hallgattam, nem gondolhattam, hogy ez vagy az a példám lehetne, inkább azt tudtam meg: ha követném – belebuknék. Mert Furtwängler azok közé tartozott, akik nagy élményt adtak. Hogy egy kissé közönséges hasonlattal éljek: őt hallgatva úgy érezte magát az ember, hogy nagyszerű vacsorát ettem, s nem húsleves, fasírozott kerül a szervezetembe, hanem mindez a véremmé, sejtjeimmé válik. Volt aztán, aki úgy ragadt rám, hogy nemcsak érzelmeimben érintett, hanem igen gyakorlatiasan megfogta a kezemet, s azt mondta: fiam, ez most nagyon szép, de szálljunk kicsit lejjebb a felhőkből. Mert itt bizony meg kell szólaltatni azokat a halott légypiszkokat, amelyeket a kottapapírra ejtettek. Figyelj csak: így a legpraktikusabb. Kleiber és Busch például személyesen is igen szívesen magyarázott. Éltem is ezzel, ha lehetett. Sokáig tartott ez a „szemináriumozás”. Egyébként Lajtha Lászlót is megkértem, hogy jöjjön be egy-egy próbámra. Még most is őrzök partitúrákat, tele az ő megjegyzéseivel, kifogásaival. Hadd fűzzem hozzá, ezek kivétel nélkül technikaiak. Jómagam is, mert mostanában szeretek firkálni, csak ilyen megjegyzéseket írogatok. Nem esztétizálok sohasem. - Haragszik talán az esztétákra? Úgy gondolja: a gyakorló muzsikus csak zenélés előtt és után hagyatkozzék az elemző intellektusra? - Az intellektus: fék, ellenőr; kontrollál, mérlegel, mindent csinál, csak nem szól bele a zenébe. Vagy ha mégiscsak beleszól, azt mondja: ezt ne tedd! Egyszer próbáltam valakit utánozni, mert amit csinált, nagyon tetszett. Hát erre az előzetes „megfontolásra” csaknem ráfizettem, éppen hogy megúsztam botrány nélkül, annyira nem illett rám az átszabott ruha. Akkor megfogadtam, hogy nekem csak azok nyomán szabad mennem, akiknek a temperamentumuk, érzelmi világuk közel áll hozzám, vagy én állok hozzájuk közel. Mert minden erőltetett spekuláció lötyög vagy szűk az emberen… Kérdésének második része a mesterségre vonatkozik. – A művészet: nagy szó, szép szó, de hangokból, színekből, hangszerekből, kövekből, vászonból, papírból, ceruzából, ecsetből, pemzliből áll. S ezeknek – ha azt kívánjuk, hogy belőlük műalkotás kerekedjék – törvényeik vannak. Kodályt sokszor megkértem, jöjjön el, hallgassa meg, miképpen készülünk művei előadására. Meghallgatta, elmondta a véleményét, de soha nem beszélt úgy, ahogy egy esztéta beszélt volna Kodályról. Egyszerűen csak ennyit mondott: ez az oboa, ez a tempó… egyszóval csupa megfogható dolgot javasolt, kifogásolt. Ezért nem szabad az előadóművészt összetéveszteni az esztétával. Az esztétából kivált valamit a mű, és ő „esztétikusan” reagál rá. A zenekar viszont, amelynek én esztétikai előadást tartanék – halálra unná magát, mert az ilyesmi nem érdekli. Tulajdonképpen engem sem nagyon. - S ha lennének olyan esztéták (elméleti emberek, kritikusok, zenei írók, stb.), akik mondjuk Szerb Antal színvonalán szólnak a zenéről, tehát nem teóriagyártók hanem a mű lényegéből kiinduló érzés- és gondolatserkentők, az ő szavaikat sem kedvelné meg? - Föllelkesíteni, kedvet csinálni persze tud az ilyen képességű ember. El tudom képzelni, hogy Szerb Antal, mondjuk egy Hamlet-előadást fel tudott volna „piszkálni”, hisz engem az ő írásai egész életre fellelkesítettek. Kedvet csináltak az élethez, és lendületet is adtak. De ettől még nem tudok dirigálni. Ettől legföljebb a lelki motorját indítottam meg annak, amihez még nagyon sok egyéb is kell. Mert ahogyan ő transzponálta önmagában, majd nekem továbbadta, amit olvasott, és azt is elmondta, mit talál szépnek, úgy kell nekem is transzponálnom a magam lelkesedését hangokká, mozdulatokká, hangszerek összhangjává. Talán csak a „sült dilettáns” engedheti meg magának, hogy pusztán lelkesedjék. A művész mesterségbeli dolgokról beszél, ami nem jelenti azt, hogy sterilen „metronómozik”. Csak az történik, hogy ha a hangokat oda irányítom és olyan tempóban, színben stb., ahogy kell, abból lassan zene születik, feltéve, hogy bennem is zene szól. - Ez lenne az a bizonyos ihlet, melyet főként azok vonnak kétségbe, akik sohasem találkoztak vele? Hogyan lehet egy egész zenekart „ihletetté” tenni? - A zenekarhoz kell persze bizonyos érzék, de hát az isten szerelmére:1930 óta irtózatosan sokat vezényeltem. Nagy szamárnak kéne lennem, ha azzal az anyaggal nem tudnék bánni, amely a kezemben van. Mert – s ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni ifjabb kollégáimnak, ha érdeklődnek iránta: mi nem hangszert dirigálunk. A zenekar olyan emberi lények csoportosulása, akik hangszeren játszanak. Megnyilatkozásuk minden pillanatában ott van az „emberi ember”, akinek beteg lehet a gyereke, tehát ideges, esetleg ő maga elrontotta a gyomrát vagy valamihez odakoccantotta a hangszerét, s az most nem szólal meg úgy, ahogy szeretné, ezt mind tudni és tudomásul venni: ez a karmester pszichológiája. A másik alapvető kiindulási pont (s mindegy, hogy próbatermen kívül milyen az alapállása): a vezénylés nem megy, csak bizalommal. Ha ez nincs meg, oda az „ihlet”. A zenekar úgy reagál, ahogyan megközelítették. (Ez a szemlélet egyébként, úgy hiszem, nemcsak a mi munkánkra érvényes. Gyanítom: az a vezető bizalmatlan, aki saját maga nincs megalapozva, s azt képzeli, akkor bizonyára senki más sincsen.) Van aztán még egy alapfeltétel. A karmesternek úgy kell a művekhez közelednie, mint egykor az divat volt (vagy talán még ma is az) az udvaroknál: az uralkodót nem szabad megszólítani, meg kell várni, hogy az uralkodó szólítsa meg az embert. Amíg a dirigens nem érzi, hogy a mű megszólította, hozzá sem szabad nyúlnia. S mindezen felül kell még az a bizonyos belső hang. A belső hang, amelyet Szókratész hallott, vagy amelyet Johanna hallott. Olyasmi ez, amiről nem is volna szabad beszélni, csak ünnepnapon, mert valami szentség. Ez csupán van, és kell is, hogy legyen, különben az emberek nem jönnének el a hangversenyre. Ezt ápolni,tisztelni kell, mert olyan hatalom az emberben, amellyel nem rendelkezik szabadon. És sérülékeny, nem szabad tehát bevonni semmiféle spekulációba. Szerencsecsillagzata nélkül az előadás legföljebb gondosan előkészített produkció lehet. Végső fokon ezt a „csillagzatot” kell felgyújtani a zenekar muzsikusaiban. De nem úgy, hogy az ember azzal megy fel a pultra, hogy én most tűzijátékot csinálok. Aki ezt teszi, az bizony nem művész, legföljebb (elnézést a szóért, de így igaz) – majom.” Folyt. köv.

67 Ardelao 2017-09-21 09:36:55 [Válasz erre: 63 Búbánat 2017-01-18 10:24:59]
Nádor Tamás: MÚZSÁK és MESTEREK – Párbeszéd művészekkel (Részlet, 1.) FERENCSIK JÁNOS „A zene órás-, karakter- és balettmestere. Afféle dirigens, aki muzsikusaival energikusan visszafogott jeleket vált: szétszedi, összerakja, koreografálja, táncoltatja és röpteti a zenét. Nem ismer műhelytitkot, hite szerint olvasni kell csak és hallani, látni Mozart, Verdi, Wagner vagy éppen Bartók és Kodály kézjegyeit és szellemét. Egybefogja és elengedi a művet, hogy így is, úgy is még jól érezze magát. Olyan mester tehát, akinek keze alatt szabad a zene, s aki a zene kezében maga is szabad. - Az ember úgy képzeli: az igazi karmester már parányi korában képes nevén nevezni a zenei világegyetem valamennyi kis hangjegy-csillagát. Igaz-e, hogy a jövendő dirigensének bölcsőjét körülbéleli a „szférák zenéje”? Az én gyermekkorom beleesett az első világháborúba, s mindjárt a háború elején apán egy cédulát kapott, miszerint mundért kell öltenie, s ha szükségesnek találtatik, hősi halált halhat a hazájáért. Annak rendje-módja szerint ő ezt meg is tette. 1916-ban halt meg, amikor én 9 éves voltam. Anyám hadiözvegy lett, ez mindjárt meg is határozta anyagi lehetőségeinket. Ha ne éltünk is nyomorúságban, azért ínséget eleget láttunk, tapasztaltunk. Anyám minden energiáját arra adta, hogy teljesítse, amit apámnak búcsúzóul ígért: a két gyerek eljut az érettségiig. Kezdő tisztviselő édesapám ugyanis járt valamennyit az egyetemre – mérnök szeretett volna lenni -, de anyagiak híján tanulmányai félbeszakadtak. Így legalább fiait kívánta volna biztos sínen látni. Az érettségizett fiatalurak akkor ugyanis szinte biztosra vehették, hogy jogi vagy államtudományi doktorátust szereznek. Aki olvashatóan le tudta írni a nevét és ez a képessége még némi szorgalommal és sütnivalóval párosult, bízvást remélhette, hogy eljut az ötödik fizetési osztályig, s végül méltóságos úrként megy nyugdíjba. S ebből a nyugdíjból „valahogy” már meg lehetett élni. Ezért hát minden tisztviselő a biztos előrehaladást ígérő tisztviselői pályára nevelte volna a gyerekét. Engem sem indítottak másfelé … Kiskoromból van azért zenei emlékem is. Vasárnap délelőttönként a Halászbástyán, egy kis pavilonban katonazenekar játszott. Lenyűgözött a tamburmajor, a zene gyönyörűségesen harsogott – rossz memóriám ellenére ez megmaradt bennem a „boldog békeidők”-ből. És megmaradt még egy jelenet: I. Ferenc József lelovagol a Várból. Igaz, nem emlékszem már egyébre: állunk az utcán, mert a család meg akarja nézni őfelségét, s egyszer csak jön egy borzasztó nagy csákó. Hogy a csákó alatt mi volt, azt nem tudom. Az idősebbek később elmesélték: lelovagolt az öreg a Vérmezőre, s úgy látszik, uralkodásának évi adagját ezzel a szemlével már el is fogyasztotta. A bécsi magyar királyt ismertem meg tehát előbb, s csak sokkal később a bécsi klasszikusokat. A „szférák zenéje” szólt volna kisgyerekkoromban? Ha valami szólt: csupán a térzene. - De végül is muzsikus lett. Ehhez pedig már kevés az anyai fogadalom. - Anyámnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy én muzsikálni tanuljak. Élt még apám, amikor a Jézuskát megkértem, hogy nékem hegedűt hozzon. Hozott is egyet – bádogból. Kitört a botrány: a gyerek zokogott, mert nem volt hangja ennek a hegedűnek. Így hát vízkeresztkor újra el kellett jönnie a Jézuskának, hogy valódi kishegedűm legyen. De ezzel már vége az idillnek. Apám eltűntével minálunk nemigen volt „családi élet”. Küszködni kellett, hogy megélhessünk. Jól tanultam – diákként jártam kevésbé jó tanulókhoz korrepetálni. Pénzt kaptam érte – nem mozira, irkára kellett költenem. Nem voltam tehát szerencsés, de különösebben szerencsétlen sem. - Volt-e olyan tanára, akit név szerint is érdemes megemlítenie? - Tanított például Balázs Sándor, aki a Hét, a Nyugat, az Új Idők hasábjain rendszeresen publikált, drámáival is nyert akadémiai pályadíjakat. Tanított Vajthó László, irodalomtörténetünk későbbi példás nesztora. És tanított latinra, sőt osztályfőnököm is volt Bán Aladár, akit ma már nemigen ismernek, legföljebb a nyelvészek. Pedig rokonaink, kivált a finnek irodalmával foglalkozott. Már 1902-ben megjelentette a Kanteletár című finn népköltészeti antológiát. „Böszme bocskor zaja zörren” – még most is tudom ezt a „finnes” szép magyar sorát. S el ne feledjem valahogy kitűnő ógörögtanáromat! – Fiam – mondta egyszer valamelyik gyengébb tanítványának -, te úgysem tudod megírni a dolgozatot, szaladj le inkább a trafikba. Roppant okos volt: megspórolt a gyereknek egy izzadást, neki meg szivarja lett. Egyszóval igen nívós iskolába, a Werbőczi (ma Petőfi) Gimnáziumba jártam. Nyelveket, olyan klasszikus kultúrát tanultunk, amelynek sajnos, már kezd nyoma veszni. Legfeljebb annyi maradt meg belőle, hogy állandóan használják az idegen szavakat, anélkül, hogy tudnák, melyik mit jelent. - S mi történt eközben a kishegedűvel? Hogy jutott pénz a zenetanulásra? - Először egymagam bíbelődtem azzal a hegedűvel. Senki sem tanított. Aztán jelentkeztem a Koronaőr utcában az egyik, majdnem ingyenes zenei tanfolyamra. Fel is vettek. Diákkórust kísért az orgonista, Bodrogi Lajos, feljártam hozzá, néztem. Egyszer valamiért elfelejtett jönni – helyére ültem. Ismertem akkor már némiképp a billentyűket, mert zeneakadémista albérlőnk akadt, aki szobájába hozatott egy pianinót. Azon kezdtem el pötyögni a diákmiséken hallott énekeket. S hogy nem jött a kántor, véletlenül épp azt az éneket tudtam, amelyre szükség volt. Hát ilyen véletleneken is sok minden múlik. S múlt persze azon is, ahogyan engem az iskolában kezeltek. Utolsó diákéveimben tanáraim sejtették, merre visz majd az utam. Akkor már – látva, hogy valami mozog bennem – Bodrogi Lajos elkezdett tanítgatni, s nemcsak az orgonajátékra, hanem összhangzattanra is. Szerénynek tetszett a hegedű a polifon hangszerhez képest, így aztán át is pártoltam az orgonához. 1922-ben Bodrogi átvitt a Nemzeti Zenedébe, s bemutatott Sugár Viktornak, ő volt a Mátyás-templom karnagya, orgonistája. Tandíjmentes lettem. Itt ismerkedtem meg Lajtha Lászlóval, későbbi atyai barátommal: zeneszerzést tanított. Gimnazista voltam még, ezért hát engedéllyel „lóghattam”: átvillamosoztam Lajtha órájára az Erzsébet-hídon, azután visszaszaladtam. - Így hát először tulajdonképpen „ingajáratban” találkozott komolyabban a muzsikával. Mikor döntötte el végleg, hogy nem vált több retúrjegyet? Azt azért korábban is tudtam, hogy zenei pályára készülök, de most már, az érettségi táján más is el kellett döntenem. Először is azt, hogy nem orgonista, hanem karmester leszek. Másodszor, hogy menjek-e egyetemre is. Mert volt még olyan zenetanárom is, aki azt mondta: „Hát nézd, a jogi egyetem az semmi, végezd el, nem halsz bele, mégis lesz valami a kezedben. A mi pályánk viszont amolyan szellős, huzatos pálya, könnyű kisodródni róla.” De én másképpen határoztam: megpróbáltam, hogy mindent egy lapra tegyek. Énekesekkel ismerkedtem: meglátták, hogy tudok kísérni, megkértek, vegyem át velük ezt vagy azt a dalt. Még mindig tandíjmentes voltam, teljesítenem kellett érte valamit: a nyugdíjas főrendező operai játékóráin is én zongoráztam. Mire tehát bekerültem az Operába – nem mondom, hogy teljes fegyverzetben robogtam be -, ismertem a művek alapelemeit, s így használható voltam bizonyos dolgokra. Az Operaházba egyébként Fleischer Antal vitt be, aki nemcsak a színház vezető dirigense volt akkor, hanem a Nemzeti Zenede karnagyképzőjét is ő vezette. Mint ismeretes: korrepetitor lettem, majd 1930-tól olyan korrepetitor, aki örülhetett, ha dirigál. De aztán az opera – „megindult”. S majd fél évszázadig ez a pulpitus lett a hivatalos munkahelyem.” Folyt. köv.

66 Búbánat 2017-09-21 09:27:37
Bartók Rádió mai műsorán szerepel 14.02 – 15.06 Ferencsik János zongorázik Km. Melis György - bariton és Onczay Csaba - gordonka Schubert-művek 1. A téli utazás - részletek a dalciklusból - a) A folyónál, b) A deres fő, c) A varjú, d) Ámítás, e) Az útjelző, f) A kintornás (Melis) 2. A muzsikához - dal (Melis) 3. a-moll (Arpeggione) szonáta (Onczay) (Zeneakadémia Nagyterem, 1977. február 19. - részletek)

65 Búbánat 2017-01-22 14:04:11 [Válasz erre: 64 Búbánat 2017-01-22 14:00:44]
[...] a zenékkel a szerkesztő egyúttal a tegnapi olaszországi magyar iskolásbusz-szerencsétlenség áldozataira is emlékezett: a Zsoltáros szólójának imája-fohásza-könyörgése Ő értük is szállott fel az Égbe...a zene-ének hangján.

64 Búbánat 2017-01-22 14:00:44 [Válasz erre: 63 Búbánat 2017-01-18 10:24:59]
Ferencsik János-emlékhét volt a Dankó Rádióban. Az utolsó adásnapon a műsor nemzeti himnuszunk bejátszott felvételével indult (km. a Magyar Rádió és Televízió Énekkara és Gyermekkórusa), a Cigánybáró nyitánya következett, majd a Háry János részleteivel folytatódott; a tegnap elhunyt Takács Klára operaénekesnő emlékére is szólalt meg a műből Örzse dala és a „Hogyan tudtál rózsám idejönni?” , egy harmadik részletben Sólyom-Nagy Sándor énekelte: „Felszántom a császár udvarát”. Ferencsik János vezényelte a Magyar Állami Operaház Zenekarát. Ferencsik Jánosra emlékezett a Dankó Rádió stúdiójában Gulyás Dénes operaénekes. Ferencsik vezényelte az Operaház zenekarát Gulyás árialemezén, melyről most Nemorino románcát hallhattuk Donizetti operájából, a Szerelmi bájitalból. Közös koncertfelvételük volt továbbá Kodály oratóriuma, a Psalmus Hungaricus, melyben ő a Zsoltárost énekelte (km. a Magyar Rádió Énekkara és a Magyar Állami Hangversenyzenekar). A megrendítő szépségű alkotás részletei csendültek fel Gulyás Dénes énekével – a zenékkel a szerkesztő egyúttal a tegnapi olaszországi magyar iskolásbusz-szerencsétlenség áldozatara is emlékezett: a Zsoltáros szólójának imája-fohásza-könyörgése Ő értük is szállott fel az Égbe...a zene-ének hangján. A szerkesztő-műsorvezető: Nagy Ibolya, akinek a Túl az Óperencián című műsora minden nap délelőtt 9 órakor és az ismétlésben délután 18 órától hallható.

63 Búbánat 2017-01-18 10:24:59 [Válasz erre: 61 Búbánat 2017-01-17 10:44:06]
Ferencsik János ma 110 éve született. A Dankó Rádió „Ferencsik János-emlékhét” keretében idézi fel a nagy magyar karmester alakját, bejátszott archív interjúk, riportok segítségével Őt magát is halljuk; gondolatait, Bartókról, Kodályról, a zenéről, a karmester-mesterségről, zenekarokról, fellépésekről, vendégszereplésekről, operáról, rádió- és hanglemezfelvételeiről, kollégákról, pályatársakról, szabadidős tevékenységeiről; ifj. Johann Straussról, kinek két operettjét (A denevér és A cigánybáró) is vezényelte, itthon és külföldön egyaránt. Ferencsik János hosszú, aktív karmesteri pályafutása alatt érdekes módon mindössze egy operett zenei stúdiófelvételének munkálataiban vett részt: a Rádió Dalszínháza 1961 karácsonyán mutatta be A cígánybáró magyar nyelvű teljes felvételét Ferencsik vezényletével, olyan nagyságok énekelnek ezen a rádiófelvételen, mint Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Ágai Karola, Ilosfalvy Róbert, Melis György, Bende Zsolt, Bartha Alfonz és Göndöcs József. Ferencsiknek kedvenc operettje volt A cigánybáró, mely felvétel sikere máig töretlen, újra és újra felcsendülnek a rádióban az operett dalai. Sőt, már CD-n is hozzáférhető a teljes zenei hanganyag. Erről a felvételről szólaltak meg tegnap után ma is, mintegy húsz percben, gyönyörű részletek, az említett kitűnő előadók tolmácsolásában. A mai adásban bejátszásokat hallottunk abból a riportból, melyben Varga András Bálint beszélgetett Ferencsik Jánossal 1982-ben, a 75. születése napja alkalmával. Ferencsik vezényletével még felcsendült a mai műsorban: - Julius Fucik: Gladiátorok bevonulása (Km. a Magyar Állami Hangversenyzenekar) - Kodály Zoltán: Háry János – Közzene (Km. a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Bartók Béla: Magyar képek – részlet (Km. a Magyar Állami Hangversenyzenekar) - Johann Strauss: Császárkeringő (Km. a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara.) A délelőtti adás ismétlése 18 órától hallgatható meg a Dankó Rádió hullámhosszán, de az interneten is elérhető, a www.dankoradio.hu oldalon.

62 Búbánat 2017-01-18 09:46:16
Ma este a Bartók Rádió sugározza 19.35 – 20.46 A Magyar Állami Hangversenyzenekar Bartók-hangversenye Vezényel: Ferencsik János Km. Kocsis Zoltán - zongora 1. Táncszvit 2. III. zongoraverseny 3. Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára (Erkel Színház, 1981. szeptember 25.) (Ism. január 30., 12.36)

61 Búbánat 2017-01-17 10:44:06 [Válasz erre: 58 Búbánat 2017-01-16 15:02:06]
A Dankó Rádió Túl az Óperencián című műsorában folytatódott Ferencsik Jánosra emlékezés. A már említett 1977-es televíziós portréfilmben Vitray Tamás beszélget Ferencsikkel. Az archív hangfelvételéről kaptunk egy újabb bejátszást, továbbá egy másik riport részlete is felhangzott a rádióban: Vitray moderátori közreműködésével, Ferencsik János balatonfüredi villájába meghívott vendégek, Borsos Miklós szobrászművész, Déry Tibor író és Sinkovits Imre színművész köszöntötték fel Ferencsiket - utóbbi felolvasta Keresztúry Dezső két versét. Ferencsik János vezényletével 1961-ben készítette el a Rádió Dalszínháza "A cigánybáró" teljes stúdiófelvételét (Ágai,Házy, Komlóssy, Bartha, Ilosfalvy, Bende, Göndöcs, Melis), amelyről most a Jelenet és a Kincskeringő csendült fel Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet és Ilosfalvy Róbert énekhangján. Délután hat órától megismétli a rádió a délelőtti adást.

60 Búbánat 2017-01-17 10:27:35 [Válasz erre: 59 lujza 2017-01-17 02:28:31]
M3 csatorna, 2017. január 17. kedd 22:35 - 23:10 Próba közben... - Ferencsik János Dokumentumfilm (1969) (35') "Hogy milyen volt Ferencsik János próba közben? Hogyan dolgozott ez a zseniális karmester, zenész és színházi ember? Erről is vall ebben a lebilincselő filmben. Az István Gimnázium zenekarával Beethoven V. szimfóniáját próbálja éppen, amikor meglátogatja a televíziós stáb. Láthatjuk és hallhatjuk azt is, hogyan zongorázik Bachot, hogyan próbálja otthonában énekesekkel a Bánk bánt, de felcsendül Beethoven is az általa vezetett Magyar Állami Hangversenyzenekarral, akárcsak Bartók muzsikája, melyet oly behatóan ismert és értően interpretált. Bepillanthatunk munkamódszerébe, megosztja velünk gondolatait és zenei világába is bepillantást enged legendás karmesterünk. Műsorunkkal Ferencsik János születésének 110. évfordulója alkalmából emlékezünk meg e nagy művészről és remek emberről." Rendezte: Horváth Ádám Időtartam: 35 perc A portréfilm sugárzása után következik 23.10-23.25: Beethoven: Egmont-nyitány A Magyar Állami Hangversenyzenekart Ferencsik János vezényli. (1965, Fekete-fehér, 15 perc) Rendező: Horváth Ádám

59 lujza 2017-01-17 02:28:31 [Válasz erre: 58 Búbánat 2017-01-16 15:02:06]
Az M3 csatornán kedden 22.35-kor Ferencsik János próbál című program lesz.

58 Búbánat 2017-01-16 15:02:06
Ezen a héten lesz 110 éve, hogy megszületett [url] http://www.mediaklikk.hu/2016/12/27/tul-az-operencian-3-het/; Ferencsik János. [/url] (1907. január 18. - 1984. június 12.) A Dankó Rádió már mától – egész héten át - emlékezik a nagy magyar karmesterre. A Túl az Óperencián című operettműsor vezetője, a „Ferencsik-emlékhét” szerkesztője, Nagy Ibolya műsorajánló sorait idézem: „[…] Kedvenc operettje a Cigánybáró és a Denevér volt. Kedvenc „nótája” pedig a Messze a nagy erdő……Felvételeivel, szimfonikus könnyűzenékkel és operettekkel emlékezünk rá, mindemellett természetesen sok-sok beszélgetéssel, melyben engedve a kérésnek, mikrofon elé állt. A XX. század egyik legnagyobb egyéniségének nyomába eredünk és bízom benne, hogy a hétvégére többek leszünk általa.” A ma délelőtti adásban több interjúbejátszást hallottunk egy archív televíziós portréfilmből: 1977-ben, a Ferencsik János 70. születésnapján beszélgetett vele Vitray Tamás. A mai műsorban elhangzott zenei felvételek: Johann Strauss-művek ( polkák és a Császárkeringő Ferencsikkel); Mozart: Szöktetés a szerájból – Ozmin akasztófa áriája Székely Mihállyal - Ferencsik vezényelte előadás felvételéről; Kacsóh: János vitéz – 1959-es stúdiófelvételről részletek (Házy, Sárdy, Melis) A délelőtti adás ismétlése 18 és 19 óra között hangzik el.

57 Búbánat 2016-06-12 10:14:28
Ma harminckét éve hagyott itt bennünket [url] http://www.agt.bme.hu/varga/foto/farkasreti/ferencsik.html; Ferencsik János [/url] - magyar karmester, korrepetitor, az Operaház főzeneigazgatója és a Magyar Állami Hangversenyzenekar vezetője, a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának elnök-karnagya; a Nemzeti Zenede tanára, főiskolai tanár 1907. január 18., Budapest 1984. június 12., Budapest [url] https://www.youtube.com/watch?v=q44mkK80Xwg; Jakab Pazeller: Herkulesfürdői emlék [/url] Ferencsik János – Magyar Állami Hangversenyzenekar Ennek a gyönyörű keringőnek a felvételével (is) emlékezett halála napján a legendás karmesterünkre a Dankó Rádió most véget ért, Túl az Óperencián című műsorában a szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

56 Búbánat 2016-06-11 10:53:20 [Válasz erre: 55 Búbánat 2016-06-11 10:51:51]
Nem tavaly, hanem két éve használtam az alkalmazást.

55 Búbánat 2016-06-11 10:51:51 [Válasz erre: 54 -zéta- 2016-06-11 07:24:29]
Ez még tavaly volt, amikor lehetett használni az Operaház előcsarnokában elhelyezett rendszert; bárki szabadon használhatta a két érintőképernyőt és keresgélhetett a már feldolgozott archív adatállományban, de a hozzáférést csak rövid ideig tette lehetővé a "gazda". Úgy hírlik, idővel, amikor még teljesebb lesz a feldolgozott állomány, mindenki elérheti majd az Opera honlapjáról. Ez régebbi ígéret, de mostanáig nem valósult meg. Tehát az akkor hozzáférés csak ideiglenes volt, és az akkori adatfeldolgozás szintjéig terjedt ki. Ebből - még idejében - "profitáltam".

54 -zéta- 2016-06-11 07:24:29 [Válasz erre: 48 Búbánat 2016-06-10 21:33:33]
Kedves Búbánat, lehet hogy lemaradtam valamiről. Hogyan jutottál a DigiTárba be?

53 lujza 2016-06-11 02:30:36 [Válasz erre: 49 Búbánat 2016-06-10 21:44:56]
Köszönöm szépen a kimerítő válaszokat!

52 IVA 2016-06-11 01:55:30 [Válasz erre: 51 stgm 2016-06-10 22:24:23]
OFF: Feltehetően a Poppea megkoronázásában is énekelt Házy Erzsébet (Poppea) és Kasza Katalin (Octavia) egy színpadon, amikor már keveredett az 1968-as bemutató két szereposztása.

51 stgm 2016-06-10 22:24:23
Kasza kétszer énekelte Juditot Edinburghban és beugrott a Vérnászba is akkor, az egyik szomszédasszonyt alakította. Pesten utóbbira már nem volt példa, de Házyval énekeltek még együtt a Saloméban. Aztán meg bevillant egy kép is; szintén Salome - címszerepben Házy és Lovro von Matacic dirigált...

50 Búbánat 2016-06-10 21:47:42 [Válasz erre: 49 Búbánat 2016-06-10 21:44:56]
Ferencsiket persze a zenekari árokban értettem.

49 Búbánat 2016-06-10 21:44:56 [Válasz erre: 48 Búbánat 2016-06-10 21:33:33]
A négy művész közül, ki tudja?, akár lehetett egy hármas- "együttlét" a színpadon a Saloméban (Házy nélkül): Ferencsik - Kasza, Melis. De erre az eshetőségre az adatgyűjtéskor még nem terjedhetett ki a figyelmem, a "buzgóságom"...

48 Búbánat 2016-06-10 21:33:33 [Válasz erre: 46 -zéta- 2016-06-10 20:54:29]
Házy Erzsébet összesen 15 alkalommal énekelte [url] http://www.momus.hu/forum.php?act=thread&forumcat=293&follow=3000; Salomét [/url] az Operában. (Forrás: DigiTár – az Operaház digitális archívuma). Amint olvasható itt: Kasza Katalinnal valóban énekelt együtt ebben az operában, viszont Melissel nem, és – a kigyűjtés szerint - Ferencsik sem vezényelte őt a Saloméban. (Igazad van: akár lehettek volna négyen együtt is benne…)

47 Búbánat 2016-06-10 21:05:21 [Válasz erre: 46 -zéta- 2016-06-10 20:54:29]
:-)))

46 -zéta- 2016-06-10 20:54:29 [Válasz erre: 44 Búbánat 2016-06-10 19:31:08]
A három énekes nagy valószínűséggel énekelt valamelyik Saloméban 1970 táján, néha Ferencsik is vezényelte, de hogy együtt-e, azt csak Búbánat tudhatja...:-)

45 Búbánat 2016-06-10 19:32:59 [Válasz erre: 44 Búbánat 2016-06-10 19:31:08]
Lemaradt ez a másik link: [url] http://www.operascotland.org/tour/1356/Blood-Wedding-1973; Szokolay Sándor: Vérnász [/url]

44 Búbánat 2016-06-10 19:31:08 [Válasz erre: 43 lujza 2016-06-10 14:51:10]
A fényképen látható négy operaházi művész együtt egy darabban szerintem nem lépett fel sehol. Viszont együtt voltak Edinburghban, 1973 augusztusában. A Magyar Állami Operaház társulata abban az évben Skóciába utazott: a vendégjáték során az Opera magánénekesei, énekkara, zenekara és balettkara szerepelt kint, a King's Theatre-ben, [url] http://www.operascotland.org/tour/1356/Blood-Wedding-1973; Szokolay Sándor Vérnászával [/url] és [url] http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:_ocqOr6DJUoJ:special.lib.gla.ac.uk/sta/search/resultspe.cfm%3FNID%3D25172+&cd=7&hl=hu&ct=clnk&gl=hu; Bartók Béla két egyfelvonásos darabjával: [/url] A kékszakállú herceg vára – opera és a Csodálatos mandarin – balett. A képen látható Házy Erzsébet és Kasza Katalin tehát a Vérnászban énekeltek együtt, de Kasza Katalin Melis Györggyel is fellépett Bartók operájában, itt Ferencsik János vezényelt. Egy közös városnézésük során kapták „lencsevégre” a négy magyar művészt Edinburghban. Hogy itthon együtt részt vettek volna valami közös produkcióban, arról nincs tudomásom.

43 lujza 2016-06-10 14:51:10 [Válasz erre: 42 IVA 2016-06-10 07:59:28]
Vajon milyen produkcióban szerepeltek így, együtt?

42 IVA 2016-06-10 07:59:28
[url]http://nepszava.hu/cikk/1096490-atkoltoztetik-a-hires-magyar-karmester-szobrat;Átköltöztetik a híres magyar karmester szobrát[/url]

41 Búbánat 2016-01-21 12:14:04
M3 csatorna sugározza éjjel (2016. január 22. péntek 01:05 - 02:00) Ferencsik János nyomában - januártól januárig (1981) „A 20. század nagy karmestereinek sorában az utolsó mester, aki elődeinek nagy tradícióit ismerte, őrizte, Bartók, Kodály, Lajtha műveit vezényelte, ugyanakkor a "bécsiek" Haydn, Mozart, Beethoven elismert előadója volt, itthon és a nagyvilágban.” Rendezte: Horváth Ádám Időtartam: 55 perc

40 Ardelao 2015-06-12 16:29:03 [Válasz erre: 39 Ardelao 2015-06-12 16:11:14]
Nem linkeltem be mind a három részt, mert a YT. egymás-után úgyis leadja! Gondolom, hogy sokan ismerik (talán mindenki?), de többször is érdemes megnézni Ferencsik János emlékére!

39 Ardelao 2015-06-12 16:11:14
Emlékezzünk ! Ferencsik János *1907.I.18. Budapest, †1984.VI.12. Budapest [url] https://www.youtube.com/watch?v=UVkS5EkSHHA; Ferencsik János: Próba közben 3/1 [/url]

38 métella 2015-04-20 10:45:44
Nem tudtam erről az albumról. Sikerült megszereznem, és valóban úgy van ott a régi lakás, ahogy emlékeztem. Ezek a fotók kb 1982-83 körül készülhettek. Bocsánat, hogy Ferencsik János életéhez ilyen földhözragadt témában szólok hozzá, de nekem ő elsősorban a János bácsi a szomszédból és nem a nagy magyar karmester. (Akiről persze már akkor is tudtam, hogy nagy művész, de valahogy ez nem jött át akkoriban.)

37 Búbánat 2015-04-17 13:25:12 [Válasz erre: 31 métella 2015-04-17 07:39:13]
Fejér Gábor: Ferencsik János - az ember és művész portréja - Ez egy képes album, mintegy 110 képet tartalmaz Ferencsikről. Most átlapoztam újra az albumot és találtam a képek között hetet, melyek a karmestert otthonában, budai lakásában mutatja (Látjuk a nappaliban, a kertre néző ablaka előtt foteljében üldögélve, kezében egy könyvvel - az is lehet, hogy partitúrát tanulmányozza; lehajol fotelje mellett - valamit keres; konyhában főzőcskézik; nyitott frizsiderjével szemben étellel tele fazékkal kezében; spájza egyik, befőttesekkel teli polcáról emel le valamit; a fotelben ül, mögötte kottákkal megrakott nagy zongorája - ott a harang is; kézben tart egy gramofon lemezt; könyves szekrénye -több polcon dísztárgyak). Szép album, melynek bevezető, szöveges részét - 12 oldalon Gábor István írta: "Beszélgetések Ferencsik Jánossal" (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1984. 130 oldal, 110 fekete-fehér fotó)





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.