Örömmel olvasom Lujzának írt sorait, üdv a jelenben s remélhetőleg még sokáig a jövőben :-) ... ami jelen lesz, mert mint a dalból tudjuk: ma lesz a holnap tegnapja.  Igen, Kaufmann, ha nem is fél fejjel, de kb. fél "számmal" kisebbnek tűnt mint holland partnernője A Nyugat lányában (neki mindent elnéznek!), de ez mint már írtam, mit sem von(t) le teljesítményükből. Azért az nem mai keletű törekvés, hogy ha lehet, nagyjából hasonló alkatú énekeseket párosítanak, főleg szerelmespár tenor-szoprán/mezzo szerepekben.Nemrég egy MET-Trisztán kapcsán is bátorkodtam megjegyezni, hogy két hegyomlás énekelte a két címszerepet a talán legszexibb zenedrámában ... most hozzáteszem, elég vicces lett volna az is, ha az egyik hegyomlás, a másik két számmal kisebb lett volna. Aligha véletlen, hogy így rakták őket össze. Tetszik vagy nem: a vizuális élmény jó ideje nem elhanyagolható mértékben igenis hozzátartozik a komplex operai élményhez, ahogyan a rendezés, díszlet, jelmez és világítás is. Ha egyszer axióma, hogy az opera "a legkomplexebb színpadi műfaj", akkor ehhez kell tartania magát a kivitelezőknek. Egy régi mondást ehhez igazítva: nem elég komplexnek lenni, annak is kell látszani.

Igen, Kedves Lujza! Az én Nagyim is avval kezdte, hogy "ezek a fiatalok", egészen addig, míg a Dédi (a Nagyi anyukája, aki közel 80 évig élt), rá nem szólt, hogy drága gyermekem, ti is ezt hallottátok annak idején, és nagyon nem szerettétek hallani!:))

A témához: lehet keseregni a múlt nagyjain, én is szívesen visszaemlékszem párra közülük, de nem térnek vissza. Plusz lehet, hogy a mai kor követelményei, elvárásai  mellett nem is lennének olyan nagyok! Egy hajdanvolt remek tenorista, akinek a körmérete túlszárnyalta a magasságát, a mai nézők nagy részének optikailag már nem felel meg, inkább nevetséges lenne, mint sikeres. (kivételek vannak, de erősítik a szabályt.) Egy fórumtárs pár napja lelkesen méltatta a La Fanciulla MET-beli előadását, Westbroek és Kaufmann teljesítményét, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy Kaufmann fél fejjel alacsonyabb, mit partnernője. Amit én speciel nem vettem észre, igaz, én az alakítást és éneklést figyeltem, nem a centiket! (Ha Kaufmannt zavarná, felvenne egy magasított sarkú lábbelit, ez valamikor bevett szokás volt, de pl. del Monaco nem a magasított sarkú cipője miatt volt remek Otello, hanem úgy egyébként!)

De sokat hallottam a nagymamámtól, hogy "ezek a mai fiatalok, bezzeg az én időmben". Úgy látszik, itt most néhány nagymama összejött! :))

Lehet sopánkodni, de én inkább hallgatom most azokat, akiket lehet. A múlt az elmúlt, és persze meg is szépült, de akit Reménynek hívnak, az jobb, ha nem kesereg rajta. Siegfried nem egyszerű ügy, valóban kevesen tudják tisztességesen elénekelni. Stuart Skelton és Stephen Gould igen, és talán Schager is. Lance Ryanben én csalódtam, baromi ronda hangja van. Azzal nem értek egyet, hogy Franz kevés lett volna hozzá, tudom, ez nem szempont, de a MET-ben is énekelte. A Müpában pedig csodás volt, és minden szempontból illúziókeltő, az utána jövők (Hunter Morris, Vinke, Behle) nem értek a nyomába.