207 évvel ezelőtt, ezen a napon született ERKEL FERENC emlékére:
(1810. november 7.)
ERKEL FERENC KOLOZSVÁROTT
S mit adott Kolozsvár, ahová a pozsonyi tanulóévek után került Erkel?
Ez a város telve van gótikus, reneszánsz, barokk és klasszicista stílusú, magyaros ízléssel formált, megkapóan szép műalkotásokkal. E műemlékek a hangulatoknak szinte vég-nélküli sorát keltették a művész lelkében. Itt, ahol már 1814-ben megindult az «Erdélyi Múzeum» című ismeretterjesztő folyóirat Döbrentei Gábor szerkesztésében, ahol 1819-ben zeneiskolát alapítottak «Muzsikai Egyesület» néven, ahol 1821-ben megnyílt az ország legelső állandó magyar színháza, a fiatal művész joggal érezhette, hogy a magyar kultúra központjába jutott.
Itt természetes volt a magyar szó – nem úgy mint Pozsonyban, vagy akár Pesten, - a magyar dal pedig állandóan jelenvaló, éltető eleme volt a muzsikálásnak. Kolozsvárt születtek meg az első magyar operai kísérletek is: Ruzitska „Béla futása” és „Kemény Simon” című operái. Történelmi témák. De lehetett-e ebben a környezetben másképpen, mint évszázadokban gondolkozni? A városban, ahol Hunyadi Mátyás szülőháza állt, hol a mindennapos ismerősök, barátok évszázadok óta ismert családok nevét hordozták, a múlt emlékei mindig ott kísértenek. Az ifjú Erkel – iskolai tanulmányainak elvégzése után – itt teljesen a művészeteknek a muzsikának élhetett. Időközben apja is belenyugodott, hogy zenei pályára megy. Talán Liszt sikerei táplálták reményeit.
Erkel nagyon megszerette Kolozsvárt, de talán még jobban a város lakóit. Az ő magyar szellemükön, derűs és lelkes kedélyükön, zamatos beszédjükön keresztül szerette meg igazán a várost. S mennyire megszerette! Arca kipirult, szeme megcsillant, ha Kolozsvárról beszélt:
„Ami vagyok, mindent Kolozsvárt töltött éveimnek köszönhetek – mondta nemegyszer. – Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával, melyektől nem is többé szabadulni s nem is nyugodtam meg addig, míg csak ki nem öntöttem a lelkemből mindazt, amit már akkor éreztem, hogy kiöntenem kell.”
Péterfy Ida
Az idézet: „Kis történetek nagy zeneszerzőkről” című könyvéből.
Móra Ferenc Könyvkiadó
1959.
|
