Gondolatok a szegedi Traviataról és Zéta kritikájáról.
A mű.
A bukás oka. Marie Duplessis 1847-ben halt meg, s a Traviatat 1853-ban mutatták be. A szép párizsi kurtizán szomorú történetéről egész Európában hallottak, s megkockáztatom, lehettek páran a velencei nézőtéren, akik személyesen ismerték, mi több, az sem kizárható, hogy volt olyan is, aki kegyeit élvezhette. Verdi darabja túl közel járt a hétköznapokhoz, s az aktualitás akkoriban a buffa sajátja volt, a komolyabb művektől megkövetelték a távolságtartást.
A címszereplő.
Ezt írja Zéta: (Kolonits)" ...az elmúlt évtizedekben egyre mélyebbre merült Violetta személyiségjellemzésében. Rendkívül összetett ábrázolást láthattunk Szegeden, nemcsak szabadtéren párját ritkító alaposságú, mélylélektani tükröt." Keresem a konkrétumokat, milyen személyiség Kolonits Violettája, milyen játékelemek alkotják a rendkívül összetett ábrázolást, de nem találom. Nem csak a kritikában, a színpadon sem. Kolonits valóban nagyszerűen énekel, pontosan érti szerepének minden szavát, azonban a színpadon nyoma sincs Violettának. Egy tevékeny szépasszony sürög-forog, teli végtelen energiával, tüdőbaj, szerelem, halál egyforma józan értelmességgel jelenik meg előadásában. Csodálni lehet Kolonitsot, szeretni nem lehet Violettáját.
Még valami. Zéta mindössze két konkrétumot említ, az egyik, hogy szerinte csodálatra méltó " a Germont-duettben megszólaló Dite alle giovine végtelen tisztasága." Ha ez így van, az a szerep kapitális félreértése, Violetta szánalomra- és szeretetreméltó, ám akárhogy forgatom, a tiszta jelző nehezen használható egy, az életét tudatosan alakító kutizán esetében.
A karmester
Zéta két szünetet emel ki Dinyés Dániel dirigálását elemezve. Találó, mert magából a dirigálásból semmit nem lehet kemelni, az maga a felvállalt semmi. Dinyés az "objektív zenélés" divatja után hetven évvel újból feltalálta a melegvizet: minek vesződni formálással, frazeálással, hangsúlyokkal, érzelmekkel, pontosan el kell játszani ami a kottában áll, a zene "megvalósítja önmagát". Ennek megfelelően, dirigálása pontos, követhető, de mérhetetlenül egysíkú, két karja fárasztóan szimmetrikus, arca rezzenéstelen. Tekintve, hogy a szabadtéren a karmeter alakja jól látható, unott perfekciója nem csak a zenészekre hat, hanem a közönséget is lehangolja, mintegy a közöny porfelhőjét teríti az előadásra, jócskán levéve annak hatásából.
Tomboló siker.
Úgy tűnik, Zéta ritkán látogatja a Szabadtéri előadásait. Tomboló siker? Hm... Az Rost Toscája volt öt éve, vagy Juronics Carmina Buranája hrom éve, vagy Pál Tamás ajándékkoncertje három hete. Na de ez? Hiszen Kolonits művésznő szemfüles bátorsága nélkül egy második meghajlásra sem lett volna elegendő taps a premieren.
|
