Bejelentkezés Regisztráció

Bartók Béla szellemisége


251 Ardelao 2017-12-12 10:16:00 [Válasz erre: 250 Ardelao 2017-12-09 18:22:51]

 

Bartókné Ziegler Márta (Csíky Boldizsár írása)

Minthogy az előző bejegyzésbe beillesztett kép eltűnt, megpróbálom ismét betenni:

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta, a 3 éves ifj. Bartók Béla és Bartók Béla


250 Ardelao 2017-12-09 18:22:51

"ZIEGLER MÁRTA:*

TIZENHÁROM ESZTENDŐ

BARTÓK „ÉLETÉNEK NEVEZETES ESEMÉNYEIT, irányító szenvedélyeit” alkotásaiban bárki megismerheti. De Bartókról, az emberről és mindennapjairól kevesen tudnak. A sok jóhiszemű tévedést, félremagyarázást, amelyek életrajzíróinál minduntalan felbukkannak, meg lehet érteni, hiszen Bartók jóformán soha nem engedett magához közel senkit, nem ridegségből vagy a sokszor szemére hányt embergyűlöletből, hanem a reá annyira jellemző szemérmes tartózkodásból, s így őt megismerni nagyon keveseknek adatott meg.

Nem életrajzot írok, csak annak a 13 évnek az emlékeit idézem fel, amelyet vele töltöttem.

*

Bartók Bélának egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbá akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen Niels Lyhnéjét.

Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét.

Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybe lábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”

Egyik jellemző leveléből «A fából faragott,»    .. előkészületei közben:

„Elolvastam már Don Quijote 1., 2. fejezetét. Jó olvasni. És arra gondolok, hogy nyáron majd spanyolra tanítlak. Igazán! Párhuzamosan az olaszt is folytatjuk — és éppen az lesz az érdekes: két ilyen rokon nyelv összeboronálása és szétválasztása.”

Egyet azonban nem szeretett: a Zeneakadémián való tanítást. Ez nyűg, robot volt számára, s az ezzel eltöltött időről ő, aki „időkoldus”- nak nevezte magát, úgy érezte, hogy fontosabb dolgoktól (tudományos munkásság, komponálás stb.) vonja el. A lehető legrövidebb időre, heti 3 napra zsúfolta össze óráit. Felváltva aludt édesanyáméknál és Kodályéknál, s amint tehette, sietett haza Rákos-hegyre.

RAKOSHEGYI ELSŐ LAKÁSUNK (Jókai utca 3.) eléggé szűk volt, s nem biztosította számára azt a csendet, amire munkájához szüksége volt, így hamarosan átköltöztünk egy négyszobás házba, amelynek kertjében külön nyári lak is volt. Mellettünk, mögöttünk üres telkek s teljesen zavartalan csend. Mégis leginkább éjjel komponált; nappal a viaszhengerekre felvett népdalgyűjtései lejegyzésével, rendezésével, nyomtatásban megjelent román, szlovák stb. gyűjtések rendszerezésével, olvasással, nyelvtanulással foglalkozott. A népdalgyűjtés kedvéért megtanult románul, szlovákul, sőt később, afrikai útja előtt az arabbal is megpróbálkozott. A tétlenséget nem ismerte, illetve a tétlensége is valahogyan mindig „aktív” volt. A napi programhoz hozzátartozott, hogy „a gyereknek” rajzolt valamit. Másik játék volt a kártyavárépítés, de nem csak a szokásos házacskák, hanem komplikált kerítések, utak — bámulatosan biztos, nyugodt kézzel. A gyerek szabad fejlődésére igen nagy gondot fordított: iskolába csak a negyedik elemibe íratta be (az első három osztályból magánvizsgát tett).

Reggelenként tornászott Müller „Mein Systemje” szerint, és amikor csak lehetett, napfürdőzött. Bámulatosan bírta a napot, s napfürdőzés közben is mindig dolgozott, nyelvet tanult, hangszerelt stb. Naponta sétált, legtöbbször családjával, de néha magában is; olyankor mindig hozott valamit haza: egy különös kavicsot, kis vadvirágot stb. Egyik szenvedélye a bogár- és lepkegyűjtés volt Mindig vele volt a spirituszos-üveg a bogarak és a kloroformos-üveg a lepkék számára.

A reggeli torna és a séták mellett testmozgásnak egy labdajátékot játszott velem, s később a fiunkkal. A waidbergi Licht und Luft-szanatóriumból hozta ezt a játékot, ahol 1911 nyarán pár hetet töltött, ott játszották bőrrel bevont dobszerű ütőkkel, pingponglabdákkal.
A Waidbergben megkezdett és otthon folytatott, „természetes életmód” magával hozta a vegetáriánus étrendet is, amely mellett évekig kitartott. Külföldi útjai alatt azonban nem tartotta magát szigorúan ehhez az étrendhez, hanem lehetőleg mindig az ottani ország vagy város ételspecialitásait próbálta ki, ebben is az újat, az érdekeset keresve.

HANGOS SZAVA soha nem volt, ha valami bántotta, összeharapta ajkát és hallgatott. Egyébként nagyon hallgatag volt — azt mondta magáról, hogy beszélni semmilyen nyelven nem tud, magyarul sem. Nevetni ritkán nevetett, leginkább olyankor, amikor egy-egy külföldi levél hibás címzéssel jött, vagy valamelyik külföldi kiadójától sajtóhibákkal teli első korrektúráját kapta egy-egy magyar szövegű művének. Hogy a Tót legények táncát Tót lepények táncának szedték, ezt csak hallomásból tudom, de arra emlékszem, milyen derűt váltott ki nála, mikor a Lisztrevízió (Breitkopf und Härtel) egyik művének megjött az első korrektúrája, elején a Liszt Ferenchez írt Vörösmarty-ódával; „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja” stb., s ebben az összes t-t s-nek szedték.

És felejthetetlen volt a mosolya, ha valami derűset látott vagy hallott, s azt a családjával közölte.

Alkoholt soha nem ivott, a feketekávézást is csak az első háború után szokta meg. Valamikor az első háború alatt szokott rá a cigarettára is.
A betegséget nagy türelemmel, panasz nélkül viselte, még azt a nagyon fájdalmas középfülgyulladást is, amit az 1918-as nagy influenzajárványkor kapott. Pedig a dobhártya megnyitása után (Kodály hozott ki Rákos-hegyre autón egy szakorvost) minden, zongorán leütött hangot a felső quart-jával hallott egy ideig, s ez eléggé aggasztotta. Azt már inkább tréfásan panaszolta, hogy állandóan egy Hubay-kompozíciót hall.

Szakmai féltékenységet nem ismert. A kékszakállú próbái alatt pl. állandóan magával hurcolta Stravinszkij «Sacre du printemps»-jának négykezes zongorakivonatát, keresve az alkalmat, hogy gróf Bánffy intendánsnak előjátszhassuk, s az kedvet kapjon a balett előadására.

Megalkuvást nem ismert, erre világít rá egy 1909. június 21-i levele:

„Nem hagyott nyugton, míg írásban nem formuláztam azt, amit tegnap utoljára nem egészen helyesen fogalmaztam szóval. Vagyis: El tudok képzelni olyasvalakit, akiért minden áldozatot meg tudnék hozni, de olyat, senkit, akinek kicsinyes óhajait teljesítsem.

Miért?

Mert az ilyen emberhez nem fűzhetne az a legmagasabb foka a szeretetnek, amely nagy áldozatok meghozására szükséges.”

A TERMÉSZETET rajongásig szerette. Az akadémiai szünetekben lehetőleg mindig utazott vagy utaztunk, szerény turista-felszereléssel, hátizsákkal, külföldön, III. osztályon, olcsó hotelekben megszállva. Leveleiben sokszor leírta a vidék szépségeit, amerre járt.

Idézek néhányból:
„Albac, 1910. december 31. (Fehérvölgy, Románia, megj. A.) Hogy tetszenék neked itten! Ezek a hóborította tisztások, köröskörül fekete fenyőerdő, közepén hó és jég közt végigszáguldó patak! Bizony ez majdnem annyit ér, mint egy kirándulás a Tátrába.”

Mindig a hegyek vonzották, a síkságról, főleg a megművelt területekről azt mondta, megváltoztatva a Baedeker : „Eine fruchtbare Gegend” meghatározását: „Eine furchtbare Gegend.” [Termékeny vidék, rettenetes vidék, — németül.]

1915. július, Hédelről: (Szlovákia, megj. A.)

„Nagyszerű vad irtások vannak a hegyoldalakon, fantasztikus százéves korhadt fatörzsekkel, villámsújtotta fákkal. Az erdők legnagyobb része olyan, amilyent mi szeretünk. Aztán sötét völgyekben zuhogó patakok, megint nagy, széles magas hegyhátak, ahonnan azt hiszem, a Magas-Tátrát lehet látni.”

És sokszor küldött leveleiben egy- egy érdekes, nálunk nem található virágot.

Ha komponált, nem beszélt róla, nem is szabadott kérdezni, s általában tudomást venni róla, hogy dolgozik-e valamin és min. Csak amikor teljesen kész volt valamelyik mű, játszotta el. Egy-egy zenekari művének hangszerelését (pl. a Mandarinét) azonban nagyon gyakran nem a dolgozószobájában végezte, hanem családi körben, a nagy ebédlőasztalnál.

Akadt aztán olyan kivételes eset is, hogy megírta, min dolgozik, sőt a terveiről is. 1917. augusztus végi levelében írta Kertmegpusztára (Békés megye, megj., A.):

„Egyelőre — pour dégourdir mes membres musicaux (Hogy fellazítsam zenei tagjaimat —franciául) — megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.

De már gondolkozom a Mandarinon is: pokoli egy muzsika lesz, ha sikerül. Az eleje — egészen rövid bevezetés függöny-nyílás előtt — rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros utcai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache tanyára.”

A népdalgyűjtésről azt írta nekem 1917 áprilisában: „Hiába, ez a munka belémrágta magát teljesen, úgy megszoktam, mint a dohányos a dohányt. Avval fáradságot, bajt nem sajnáltam.”

Gyűjteni rendszerint a nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor járt, mert akkor otthon találta a parasztokat. Lehetőleg vasútvonaltól messze eső falvakat keresett fel, s a férfiaknál ügyelt arra, hogy lehetőleg ne legyenek katonaviseltek, s így városi befolyás ne érvényesüljön náluk. A falusi értelmiség részéről elég sok értetlenséggel találkozott. Az is megtörtént vele, hogy mint gyanús idegent csendőrök kísérték be a községházára, amin magában kitűnően mulatott, hagyta magát kísérni, s csak a hivatalban mutatta fel a kultuszminiszter ajánlólevelét, melyben munkája legmesszebbmenő támogatására hívta fel a miniszter a hatóságokat.

Voltak azonban lelkes segítőtársai is, akik megértették intencióit, s mindenben kezére jártak.
Első gyűjtéseit egy kis primitív fonográffal kezdte, mely a Bartók Archívumban látható. Ezt (úgyszintén a később használt Edison-fonográfot) hátizsákban vitte magával. Előbbinek sárgaréz tölcsérét kívül a hátizsákra erősítette (igen élvezte, mikor valaki a vonaton megkérdezte tőle: „Kérem, ez az a híres magyar tárogató?”). Poggyászként a lehető legkevesebbet vitte magával kis kézitáskában; váltó fehérneműt, toalettszereket, csizma-húzót és kis, fekete viaszosvászon kötésű kottafüzeteket a lejegyzések számára. Volt úgy, hogy plédszíjban egy-két doboz hengert vitt magával (viaszhengerekre vette fel a népdalokat), de ha volt reá lehetőség, előre elküldte postán a hengereket.

Ha hosszabb időre ment gyűjteni, és érdemesnek látszott, a gyűjtést kiterjesztette az eredeti gyűjtőhely környékére is: „Rémséges utakon jártam, és rettentő szekereken” — írta Köszvényes-Remetéről 1912. április 13-án, de vállalt minden vesződséget, fáradságot a cél érdekében. Nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem paraszt - kancsókat, tányérokat, kézimunkákat is, biztos érzékkel különböztetve meg a valódit az álnépitől.

Népdalgyűjtéseiről való hazatérte után, következett, a hengerek lejegyzése, tám-lapokra másolása, rendszerbe foglalása, amiben a család is segíthetett neki, sok idejét takarítva így meg.

NEM VOLNA TELJES A KÉP, amit Bartók mindennapjairól vázoltam, ha nem írnék azokról, akik az édesanyján kívül (akihez való rajongó szeretetéről már sók szó esett az életrajzokban) nagyon közel állottak hozzá, s akikről az általam ismert életrajzokban jóformán sosem írtak.

Az egyik: Irma néni (Voit Irma), Bartók édesanyjának 8 évvel idősebb nővére, akit Bartók második anyjának tekintett. Ő vezette háztartásukat az-után, hogy Bartók édesapja meghalt, s végig együtt maradt húgával. Bartók édesanyja kislánykora óta annyira ragaszkodott Irma nénihez, hogy az gyakran „Stecknadel”-nak hívta, értvén ez alatt azt, hogy úgy jár folyton a nyomában, mintha gombostűvel volna az anyja szoknyájához tűzve. Ez a kölcsönös nagy ragaszkodás szinte eggyé olvasztotta a család szemében Mamát és Irma nénit — egymás nélkül el sem lehetett őket képzelni. Mama volt a kenyérkereső, Irma néni vezette a háztartást, s féltő gonddal igyekezett azon, hogy a lehetőségekhez képest jól ellássa a családot, főleg persze Bartókot, akinek elég gyenge volt a fizikuma. Irma néni főzött, javított, toldozott, stoppolt, soha egy percig nem volt tétlen. Mama minden örömét, bánatát, aggodalmát ővele osztotta meg. Mindenre kiterjedő gondosságára egy jellemző jelenet: a Teréz körúti háznak (ahol akkor laktak) IV. emeletén, a lépcső tetején áll, s onnan lesi, jön-e Béla (aki soha nem használta a liftet), hogy előre kitálalja a levesét, nehogy Bartóknak várnia kelljen az ebéddel, s elveszítsen néhány percet drága idejéből. Milyen boldogan zsörtölődött, ha Bartók mögéje lopakodott, és kioldotta a kötényét! „Aba Béla!”( Aber Béla – Ugyan Béla – németül) — mondta, s tekintetében benne volt az öröm: Béla jókedvű!

A másik: Bartók testvérhúga, Elza (Oláh Tóth Emilné). Rajongásig szerette bátyját, s szeretetét átruházta mindenkire, aki Bartókhoz tartozott. Békés megyébe, pusztára ment férjhez, férje gazdatiszt volt. Eleinte Vésztőn, illetve az ahhoz tartozó Sziladpusztán laktak, később Rudolf-majorban, majd Kertmegen, s végül Szöllőspusztán, ezek a puszták mind a Wenckheim-birtokhoz tartoztak. Vendégszerető házuk mindig nyitva állt a hozzátartozók előtt, akiknek pihenésre, nyugalomra volt szüksége. Bartók is sokszor volt náluk hosszabb-rövidebb ideig, s mint ismeretes, sok népdalt gyűjtött ott. A cselédeket, a sommásokat mind megénekeltette; az ott gyűjtött népdalokban szereplő Garzó Péter, Varga Julcsa, Kocsis Rózsa, Ökrös Róza stb. mind ott élő személyek voltak.

Elzánál mindenkinek híznia kellett, persze elsősorban Bartóknak. A magtárban levő mérlegen hetenként ellenőrizte, s feljegyzést készített a „gyarapodásról.” Bartók egyszer avval örvendeztette meg, hogy malac-lopója zsebébe orvul néhány konyhai súlyt tett — de a nagy öröm nem tartott sokáig, Bartók arca hamarosan elárulta a „csalást.”

Szöllőspuszta éjszakai hangjai elevenedtek meg öntudatlanul, de félreismerhetetlenül «Az éjszaka zenéjében.»

Ennyit akartam Bartók Béla mindennapjairól írni, talán sikerül azokból az adatokból, melyeket itt leírtam, valakinek egyszer kiegészíteni a műveiből róla megalkotott képet. "

*Ziegler Márta (1893—1967) és Bartók Béla 1909-ben kötött házasságot. Az akkor 16 éves lány a művész zongorista tanítványa volt. Ez az írás Ziegler Márta 1966 májusában írt és a Documenta Bartókiana IV. kötetében megjelent visszaemlékezésének némileg rövidített változata.

Forrás: NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta - Bartók Béla első felesége - és a 3 éves ifj. Bartók Béla.


249 Ardelao 2017-12-09 18:12:24

RÁNKI DEZSŐ:

„Átültetni a zenéje iránti szeretetet”
 

Kapcsolatomat Bartók zenéjével könnyű jellemezni, mégsem tudom, hogyan fogjak hozzá. Mint ahogy az ember nehezen tud beszélni mindarról, ami mindennapi életének természetes részévé vált. Az, hogy ez így alakult, a mostanában zenét tanuló gyerekeknél szokásos módon zajlott le. Amikor elkezdtem a zongoratanulást, más kis darabok mellett sokat játszottam a «Gyermekeknek» -ből és a «Mikrokozmoszból» is, így fülem korán hozzászokott a bartóki harmóniákhoz. A klasszikus harmóniavilágtól idegen disszonanciák nem bántóan hatottak, hanem mint természetes kifejezőeszközök rögződtek meg bennem. Később, amikor már bonyolultabb Bartók-darabokat tanultam, amelyekben a harmóniai tájékozódást nem könnyítette meg a népdal vagy népdalszerű dallam jelenléte, ez a korai kezdés segített át a nehézségeken.

Mégis, csak 16-17 éves koromban jutottam el oda, hogy Bartók zenéjében ugyanolyan otthonosan érezzem magam, mint Mozartéban vagy Schumannéban. Meggyőződésem, hogy a közönség viszonya az előbb leírtakhoz hasonlóan alakul, csak sajnos sokkal lassabban. Azt kívánni, hogy mindenki zeneelméleti tanulmányokat folytasson, hogy megértse Bartók zenéjének szerkezetét és hangzásvilágát, természetesen badarság volna; de hogy fogékony füllel és némi kitartással közeledjünk felé, azt hiszem, reális igény. Sokakban megvan az a hajlam, hogy csak azt szeretik újra hallani, amit már jól ismernek (ezt sajnos észrevehetjük az egész világon tapasztalható koncertrepertoár-beszűkülésben — a zene üzlet: tehát azt játsszák, amire a közönség bejön), de lassanként mégiscsak kialakult a Bartók-zene helye az elfogadott, mindennapi repertoárban.

Arra, hogy Bartók nagyságát elemezzem, megpróbáljam zenéjét szavakkal leírni, és így megszerettetni, nem vállalkozom, ezt a zenetudósok megteszik helyettem. Rám az a feladat hárul, ami minden aktív zenészre, és ezen belül elsősorban Bartók honfitársaira — hiszen mégiscsak mi élünk a legközelebb azokhoz a forrásokhoz, amikből zenéje táplálkozott, — hogy minden erőmmel népszerűsítsem, elfogadtassam, és szeretetemet a Bartók-zene iránt másokba is átültessem.

NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)


248 Ardelao 2017-12-08 18:15:18

PALOTAI ERZSI:

Bartók Béláné, Pásztory Ditta

„A mátraházi üdülő kertjében ülünk, fenyőerdő közepette, rózsák karéjában.    Simán hátrafésült, szoros kontyba font, ezüstbejátszó sötétszőke haj, tág, kék szemek, szorosra zárt száj, szorosra zárt lélek. Ha szól, bartóki módon beszél.  Tömören, sallang nélkül, lényegre-törőn.
 

De mikor gyermek- és ifjúkoráról kérdezem, lepattannak a zárak, s kinyílik egy ember, a zseni árnyékában felsugárzik a feleség, a maga valahai méz szőke lényével, viruló nőiességével, az ámulat, a lángésznek adózó csodálat örömével, aki nemcsak felesége volt Bartóknak, hanem tanítványa is, a bartóki zongoraművek alázatos és invenciózus, szigorú és mégis áthevült közvetítője.

Zseni társának lenni akkor sem könnyű, ha a társ nem alkotó tehetség. Hátha még saját álmai, mondandói vannak, igénye zenei nyelvre, előadói lehetőségekre! Nem könnyű dolog önnön lehetőségeit, kitörni vágyó képességeit alárendelni a lángésznek! A felismerés, a szolgálat, az alázat micsoda öröme és gyötrelmei!

Bartók életéről, és munkásságáról, könyvtárnyi irodalom van már, jobbnál-jobb monográfiák, műelemzések, — feleségével közös életük is köztudott,— de jóformán semmit nem ismerünk Pásztory Ditta előéletéről, gyermek- és ifjúkoráról. A villódzó, el-eltűnő és újra felhasadó emlékekben most felrévlik ez a gyermek- és ifjúkor. ...

Felvidéken született, a csöndes kis Rimaszombatban, szülei pedagógusok, anyja zongoratanár, apja fizikatanár, mellesleg zenetanári diplomája is van. Edithet az anyja nevezi el Dittának, az Edith név túl kemény, összetörné habos lényét.  Fehér bőrű, gyönyörű kislány, derékig érő aranyhajjal, tágra nyílt azúrkék szemekkel. Két öccse körülajnározza, ő az üdvöske, mindenki szereti, kényezteti és ő is szeret mindenkit — az élet átlátszó és vidám, nyílt arcok, tárt karok, tárt szívek. ... És ebben a boldog gyermekségben, hétéves korában
gyönyörű ajándékot kap: a zenét! Anyja zongorázni tanítja, apja zeneelméletre.  Micsoda új, mesébe illő játék! A többi mind elbújhat mellette! A hajas baba, az eddigi kedvenc, néma, csak akkor tudja mondani, hogy ”mama,” ha megnyomják a hátát, minden mást Dittának kell mondania helyette, egy kifundált babahangon. ... A zongora pedig beszél, s olyan édesen, hogy az embernek belézsibbad a szájpadlása. Az ujjgyakorlatok is érdekesek, az ujjak táncolnak és pukkedliznek a billentyűkön, nagyokat lépnek, keresztezik egymást, micsoda kunsztokat lehet csinálni a tíz ujjal! A skálázás meg éppenséggel nagy mulatság: mintha vendégség volna, születésnapi uzsonna, s a vendégek sorra bemutatkoznának: én vagyok a C-dúr, én az F- dúr. ... És sokszor kell bemutatkozni, sokszor ismételni, mert sok a vendég. ... Ditta C-dúrnak képzeli magát, ő az akar lenni, csakis C-dúr, mert ott nincs semmi előírás, kereszt vagy bé, ...csupa egyforma fehér billentyű ... (habár Ditta füle szerint — abszolút hallása van — az e és f hangok között egy lehelletnyivel mintha kisebb lenne a távolság, mint a többi hangok egymásutánjában, s talán ugyanez áll a h és c hangközre is. ...) A skálák megszemélyesednek, gyerekek, nimfák, tündérek alakját öltik fel, néha rosszalkodnak is, megmakacsolják magukat — gyakorolni kell, kézhez szoktatni a tündérkéket, engedelmessé tenni őket. ...Ditta szeret gyakorolni, szereti a vége hossza-nincs ismétléseket: Apja szakértelemmel, pedagógiai szenvedéllyel
, szeretettel és szigorral tanítja zeneelméletre. Ez az oktatás mintha előképe lenne egy majdani nevelésnek. ...

Ditta imádja az édességet. Nyolcévesen Lúgoson nyaral, az anyai nagyszülőknél.  Dobozszámra áll ott a csokoládé. Kötényébe rejt egy dobozt, ezüstlevelű piros rózsák dudorodnak a fedelén, s bebújik a nagy ruhásszekrénybe, a sötétben kibontja s majszolni kezdi a csokoládét. Lassanként eltűnik a felső sor, alul már csak pakolatlan bonbonok csücsülnek, nagyszerű, még azzal sem kell bajmolódni, hogy az ezüstpapírt lefejtse róluk. ... A nagyszülei szólongatják, felkutatják érte a nagy kertet, benéznek a ribizke-bokrok közé, keresik a bukszusok közt (dísznövény, megj. A.), végül kinyitják a nagy szekrényt, ott alszik a kislány, elpilledve, csokoládé bajusszal, üdvözölt pofácskával,...álmában is szorongatva az üres dobozt. ...

Az első világháborúban már nagyobbacska, tizenkét esztendős. Apja a fronton,  az anyának nehéz három éhes gyerekszájat jóllakatni. A nagynénjének ugyan, szintén fronton van a férje, de ő tehetősebb is, ügyesebb is, még csemegére is telik néhanapján. Egyszer egy csomó cukrozott gyümölcsre tesz szert. Tálra halmozza, szinte csendéletként, középen egy nagy, kandírozott dió csücsül. Háború van, kukoricakenyér járja, nagy ritkán bab torta. ...Ditta, nem tud ellenállni a diónak. Odasettenkedik hozzá, szinte köszön neki, mielőtt kézbe veszi, s enni kezdi a csodálatosat.

A nagynéni persze rögtön észreveszi a csendélet struktúrájának megbomlását. És persze rögtön Dittát veszi elő — ki más lehetne a tettes! Ditta olyan szenvedélyesen tagad, mintha soha a dióval nem lett volna közelebbi találkozása. Tagad, mert igazságtalannak érzi, hogy el kell csennie azt, amit más simán megkaphat. ... Először érzi az egyenlőtlenséget — megmakacsolja magát, szent meggyőződése, hogy neki kijárt az a dió, a tál közepéről az a fekete, fekete dió, a maga ragacsos, sűrű édességével.

Szereti a mesét, a játékot és nagyon szeret táncolni. Pajtásaival színházasdit játszik, abroszokból rögtönzik a függönyt, ágyterítőből a királyi palástot, csipkefüggönyből a tündér-ruhát. ...Meséket állít színpadra, a mesék édesek és vigasztalók, a mesékben igazságot osztanak, a jók elnyerik jutalmukat, fele-királyságokat nyernek és királylányok kezét, és talán még cukrozott diót is a királylányok mellé. 

A zene lassanként kiszorítja a színházasdit. Fantáziája, játékigénye, szereplési vágya mind kielégül benne, lubickol a zenében, megtalált életelemében.
De a szülői ház pedagógiája szigorú és céltudatos. Megértetik a kislánnyal, hogy a zene nemcsak játék, mulatság, szenvedély, hanem foglalkozás is, kenyérkereset, pálya, életcél, a jövő megalapozása. Szorgalmasnak kell lenni, pontosnak és fegyelmezettnek, akkor talán még zenetanár is válhat belőle. Ditta engedelmes, vágyai nem lebbennek el a szülői intelmek felett, megülnek csöndben, tudat alá szorítva. De a kötelező gyakorlatok, etűdök után Lisztet játszik és Chopint, főleg Chopint, hűségesen és mégis hűtlenül pontosan ugyan, de hozzáadva a kottafejekhez a maga életszeretetből, mohóságból, kíváncsiságból és ezüst ábrándokból összeszőtt lényét is.

Alig tizennégy esztendős, mikor szülei jószerivel elígérik egy helybeli fiúnak. Ditta félig még gyermek, kicsi, törékeny porcelán baba, inkább visszhang még, mint akarat.  A fiúra már alig emlékszik: a majdnem-el- jegyzés azt jelentette, hogy ha húszéves korukban is szeretni fogják még egymást. ...

Nagy energiával folynak a zenetanulmányok. Már Pestre jár vizsgázni. Somogyi Mór magán konzervatóriumába, majd Székely Arnold tanítványa lesz.

1922-ben pedig jelentkezik a Zeneakadémián felvételre. Bartók a zsűri elnöke. Ditta gyanútlan, mint egy újszülött. Nagyon kislányos, méz-szőke haja, egyetlen vastag fonatban, azúrkék szeme sem lát lényeget, inkább csak fényérzékeny. … Nem érzi a pillanat sorsdöntő súlyát, a nagyhatalmú zsűri nem bénítja, otthon van: zongorázhat! Gyermeki fesztelensége, alvajáró biztonsága lenyűgöző. „Pásztory Edith az én növendékem lesz” — mondja Bartók a meghallgatás után.

A mester a félig gyermek Dittába belelátta a későbbi, szerzetesi szorgalmú pianistát, mint ahogy a szobrász belelátja a márványtömbbe a ki vésendő szobrot. ...

Egy esztendeig tanítja az akadémián. Ditta elé egy új világ tárul. Mellbevágóan új világ ez.   Mestere, előadási módjának merőben más a lényege, mint amit Ditta eddig ismert és követett. Szikárabb és igazabb világ, amelybe most lép, néha talán kegyetlen is, de mindig katarktikus. Bartók megdönti Ditta addigi hajlamait, rokonszenveit, rajongásait — meredek világba viszi, de kézen fogva vezeti a meredélyeken.
 

Egy esztendeig. De mindig csak tanítás és tanulás. Semmiféle személyes közeledés, a tanítvány a zongora mellett, a mester meg emelvényen, akkor is, ha  a másik zongoránál ül.    Emelvényen, mert kikalapált emberségével feltoronylik mindenki közül. ...

A zeneakadémiai vizsga előtti időszakban egyszer hazakíséri növendékét. Először, mióta ismerik egymást. Most sincs szó érzelmekről, nem esik köztük egyetlen „maga meg én” mondat sem. Csak épp megkérdi Dittától, minden bevezetés nélkül, feleségül menne-e, hozzá?  Még olyan pillantások sem estek eddig, amelyek indokolnák a kérdést. Ditta pedig percnyi gondolkodás nélkül mondja ki az igent, úgy mondja ki, mint aki egész életében, ezt a kérdést várta, egész életében erre az igenre készült. Érzi, hogy kopernikuszi fordulat ez, tudja, hogy a világ most kifordul tengelyéből, hogy egy öntörvényű élet társául szegődik, hogy a most következő létben mások a nehézkedési törvények, a klimatikus viszonyok, más a flóra és a fauna. ... Igen, mondja még egyszer, hogy nyomatékosítsa a választ.

Telített, munkával, tanulással sűrített esztendők. Bartók nemcsak zenére tanítja feleségét, hanem a tágabb létezésre, a gömbölyű világra is. Szisztematikus és szigorú. Az otthoni tanítás, — mert az akadémiára, nem engedi többé feleségét, — fokozott szorgalmat igényel, tökéletes koncentrációt. Házasságuk második évében megszületik Péter fiuk.  

Ditta megbetegszik, Davosba kerül, a kisfiúra Bartók testvérnénje, az angyali Elza vigyáz.  Bartók megismerteti feleségét a táncművészetekkel, utaznak, bejárják, Olaszországot, Franciaországot, ...Dittát az építészet vonzza leginkább, az architektúra szinte zenei  szerkezete,  de szereti a szobrokat is, főképp a vésett szobrok gigantikus erejét,   szuggesztióját,  és szereti a festmények színét és leheletét,  a megtalált szín egyetlen  lehetőségét. ...

Bartók nyomán megszereti Ady verseit, személyesen is megismeri Kassákot, József Attilát, meleg barátságba jut Kodályékkal.

A szellemi-érzelmi alakítással párhuzamosan szakadatlanul folyik az általános értelemben vett zenei nevelés is. Egy életre megtanulja, hogy egy zenemű közvetítésében soha nem szabad hívságnak lennie, érzelgősségnek, hogy mindig a műből kell kiindulni, nem saját érzelmi adottságaiból. Hogy nem elég, ha az Opus 14. zongoraszvit ürügyén zongorázik valaki, — az Opus 14. szvit szelleméből kiindulva kell játszani! A mester módszeresen készíti elő pódiumszereplésre feleségét. Két zongorán játszanak együtt, de nem megjelent kétzongorás műveket, hanem triókat, kvartetteket, felbontva a vonós hangszerek szólamait,  - ezeket Bartók játssza, a zongoraszólamot pedig Ditta. Bartók tárgyilagosságot követel az interpretálásban, nem engedi elnyálkásítani a művet egyéni beleélésekkel, de természetesnek tartja, hogy az előadó művész átszűrje a művet egyéniségén.

Az egyéniséget kell hát nevelni, olyanná felnöveszteni, hogy remekművek értője és tolmácsolója lehessen. Hogy egyenrangú társa lehessen a zeneköltőnek.

— Mit jelentett Bartókkal élni? — kérdezzük.

S a feleség válasza: —Állandó alakulást, érzelmi, értelmi növekedést. Létezést.

„Verj, vad kovács,...kemény, fájdalmas, műremekké!”
Kemény, fájdalmas műremek.

Bartók megalkotta, kivéste a márványtömbből a szobrot. Talán túlságosan is jól sikerült.  Talán fájtak is a levésett márványszilánkok. De Ditta nem roppant össze a heroikus lét alatt. Csak megkeményedett. A lelkierő, állhatatosság, kitartás, bátorság nem bőre, melyet le lehet vedleni, hanem húsa-vére, csontja-izmai. A sosem hajló gerinc idővel megmerevedik, már, nem is tud hajolni.

Férje halála után hónapokig ideggyógyintézetben kezelik. Mihelyt jártányi ereje van, 1946-ban, hazatér Magyarországra. Senki sem hívja. Csak visszajön a „szép hazába.” 

A „híres kis Magyarország” nem fogadja diadalkapuval. Lakása nincs, Miskolcon húzódik meg egy nagynénjénél. Nyugdíjat, kegydíjat akkor még nem kap, a szerzői jogdíjak ügye sincs még rendezve. Péter fia, New York-i hangmérnök támogatja pénzküldeményeivel. Végre, nagy nehezen, testvéröccse szerez neki Budapesten, egy leválasztott lakást, itt él tíz esztendeig, anélkül, hogy valaki rányitná az ajtót.

De változik a világ. Elérkezik az idő, amikor Bartókot már itthon is érdeme szerint kezdik becsülni. Megkésve persze, a világ ünneplése után lassan csoszogva, de elérkezik az idő.  (Zenei téren mi gyakran vagyunk fáziseltolódásban. ...)

S lassan azt is észreveszik, hogy itt él közöttünk Pásztory Ditta, Bartók felesége és munkatársa, a bartóki interpretáció leghűbb letéteményese, őrzője, gondozója.

Itt ül szemben velem a mátraházi üdülő fény verte kertjében. Egyszerű, sima, áthatolhatatlan. Valahol mégis, mélyen, mélyen, benne van a lenge, habos fiatal lány is, a méz szőke, az álmodozó, a játékos.  Most másmilyen. Elszántan igazmondó, nála minden szó az eredeti jelentés szerint értendő, és minden szava átgondolt, pontosan ütő.   Megszenvedett ember — magatartásának igazáért, lelki nagyságáért poklokat járhatott meg.

̶  Mik a tervei? — kérdezzük tőle. Az alapigazságok egyszerűségével feleli:

̶  Részt venni abban, amiben lehet és kell.”

Megjelent: a Film Színház Muzsika, 1976. július 24. (20. Évfolyam, 30. szám)

*

Makai Mihály (Debrecen) hosszú leveléből köszönjük azokat a figyelemre méltó gondolatokat, amelyeket egy régebbi közleményünk kapcsán ír a kritikusi munkáról.[…]…

Még inkább fontosnak tarjuk, hogy levelének folytatásaként írt reflexióit közreadjuk:

„Lapjuk 1976. 30. számában örömmel olvastam Palotai Erzsinek, Bartók Béláné, Pásztory  Ditta című írását."

Olvasónk a cikkel kapcsolatosan felidéz egy másik nőalakot, aki — az ő szavaival — ugyancsak Bartók egyik tanítványa volt. 

Idézzük tovább levelét:

„Bibliai Mártában — Kodályék nevezték így — Bartók a gondolati azonosságot lelte meg. 

A tanítványból később feleség, anya és olyan önfeláldozó munkatárs lett, aki azon túl, hogy felismerte Bartók jelentőségét, fanatikus hittel segítette át férjét a kezdeti kudarcok igazságtalanságain. Személyes terveit, zenei pályáját teljesen feláldozva élt Bartóknak — Bartókért. Kottáit másolta, a korrektúrákat javította, és mint munkatárs kísérte el gyűjtőútjaira, még Afrikába is. (Pásztory Ditta ekkor még alig 11 éves.) Jelen volt az 1916-ban született Opus 14. szvit születésénél, melyet 1923-ban Pásztory Ditta (vagy maga Bartók?), választott májusi vizsgájának egyik tételeként. Márta mondta el neki a zongoraszvit harmadik tételének algéri indítékait, majd Ditta játszott. Márta biztos ösztönnel érezte meg, hogy Pásztory Ditta Bartóknak már nemcsak tanítványa és zongorapartnere, hanem hivatott művésztársa és leendő felesége is. Tizennégy évi házasság után Márta lemondott Bartókról és a Pest-Buda egyesítésének nevezetes, 1923. novemberi hangversenyén Bartók Béla mellett Pásztory Ditta ült.

Ziegler Márta semmivel nem mérhető emberi magatartása, nagysága ürügyén legalább egy oldalt megérdemelne, ami nem csökkentené Bartók Béla és Pásztory Ditta sem emberi, sem művészi magatartását, értékét, inkább aláhúzná, kiemelné.  Hisz művészek házasságai sosem átlagemberek kicsinyes összetartozása, hanem önmaguk áldozata a művészetért.”

Örömmel adtunk helyt levélírónk jogos és figyelemre méltó gondolatainak.

Megjelent: Film Színház Muzsika, 1976. augusztus 7. (20. Évfolyam, 32. szám)


247 Búbánat 2017-12-07 14:20:41

DR. CZEIZEL ENDRE

A zeneszerzői képesség eredete - az 50 éve elhunyt Bartók Béla családfa-elemzésének tükrében

/Kritika  - 1995 / 11. szám/

Korábban munkatársaimmal feldolgoztuk az 1700 és 1950 közötti 250 év kultúrtörténetét, kiválasztva a legnagyobb géniuszoknak tartott 483 személyt. A munkásságukat a XX. században kifejtők közé egyetlen magyar került be és ő Bartók Béla volt. 1945-ben, tehát 50 éve halt meg. Emlékének családfájának bemutatásával is tiszteleghetünk.

A családfa
Bartók Bélának a XVIII. században élő 16 ükszülője közül ötnek ismert a neve. A névadó ükapa, Bartók Gergely (1/1) a Borsod megyei Szuha- főn élt. A dédapa, id. Bartók János (II/5) Borsodszirákon született, majd jegyzőként Magyarcsermelyen és Nagybecskereken dolgozott. Hosszú életű volt, 91 éves korában halt meg. Családja a XIX. század elején települhetett át Dél-Magyarországra. A nagyapa, ifj. János (III/l) a Torontál megyei Újvár községhez tartozó Dávidházán élt. Később a nagyszentmiklósi Földműves Iskola igazgatója lett. Fia id. Béla (IV/8) még Dávidházán született all gyerek között hetedikként. Ő mezőgazdasági szakképesítésének megfelelően hamarosan édesapja igazgató utóda lett Nagyszentmiklóson, mégpedig 21 évesen. Sok terve volt a mezőgazdaság belterjes fejlesztésére és a szakoktatás javítására, ennek érdekében folyóiratot is alapított. Szépirodalmi érdeklődése is átlagot meghaladó: prózát és verset is írt. Emellett zongorázott és gordonkázott, később táncdarabokat is komponált, így a helyi zeneegyesület elnöki tisztét is ellátta. Sokirányú képességének kibontakozását korai 33 éves korában bekövetkező halála akadályozta meg. E családi ág többi őséről keveset tudunk, de a nevek (Bozsovics, Bolyacsics, Ronkovics, Avramovics) szláv eredetre utalnak.

Bartók Béla édesanyjának, Voit Paulának (IV/24) a családja Pozsony vármegyéből származott. Ő Túrócszentmártonban, Voit Mór (III/16) és Polereczky Teréz (III/20) 10., legkisebb gyermekként jött a világra. Apja: Voit Mór szülei: Voit Pál (11/14) és Scherz Erzsébet (11/15) 15 gyermekének egyike volt. Anyja családjáról keveset tudnak a leszármazottak. A család e felének ősei között is csak egy magyar hangzású vezetéknév (Fegyveres) található. Voit Paula a tanítóképző elvégzése után Nagyszentmiklóson kapott tanítói állást. Itt ismerkedett meg, majd kötött 1880-ban házasságot a 25 éves id. Béla és a 23 éves Paula. Bartók Béla 1881-ben Nagyszentmiklóson született (a trianoni béke- szerződés értelmében e település is Romániához került). 1885-ben született meg húga, Erzsébet-Elza (V/16) Az édesapa korai halála miatt a gyermekek nevelésének minden gondja az édesanyára hárult. Ebben nagy segítséget jelentett nővére, Irma (IV/21). így náluk a családi négyes a két gyermek és a Voit nővérek együttélését jelentette. Mindez megmagyarázza Bartók Béla erős kötődését édesanyjához és általában a Voit családhoz.

Bartók Bélának mindkét felesége tanítványai közül került ki, tehát zenei érdeklődésük, sőt tehetségük igazoltnak tekinthető. Ziegler Márta (V/12) jómódú család leszármazottja: apai nagyapja, Ziegler Károly katonaorvos, felesége báró Galois Cecília, apja ifj. Ziegler Károly, anyja Rudolf Wanda. Egyik testvére, Hermina feleségül Kankovszky Edéhez ment. Bartók Béla és Ziegler Márta házasságából született ifj. Bartók Béla (VI/5), aki magát botfülűnek mondta és mérnöki végzettséget szerzett. A genetikai örökségének tartott precizitásával vált édesapja életének feltárójává. Ziegler Márta, válásuk után, unokatestvéréhez, Ziegler Károlyhoz (V/ll) ment feleségül, és még két egészséges gyermeket szült. Ők zenei tehetségüknek nem adták különösebb bizonyítékát.

Bartók Béla második felesége, Pásztory Edit (V/14) („Ditta”), Pásztory Gyula és Petrovics Kornélia gyermeke. Pásztory Ditta nemcsak felesége, de művésztársa is volt Bartók Bélának. Közös hangversenyeik ennek egyértelmű bizonyítékai. Mégis, gyermekük, Péter (VI/7) sem mutatta különösebb jelét zenei tehetségének. Az apai zenei örökség gondozása szükségessé tette ismereteinek ilyen irányú fejlesztését, így a zeneelmélet jó ismerőjévé vált.

Bartók Béla testvérének, Erzsébetnek jó hangja volt, de semmi több. Az ő három gyermeke közül a fiú: Béla (VI/9) zenére érzéketlen, a két lánynak, Magdolnának (VI/10) és Évának (VI/12) jó hallása volt, de zenei képzésben nem részesültek.

A családfa-elemzés egyik célja a kivételes tehetség eredetének feltárása. A zenei tehetség gyakorta feltűnő családi halmozódást mutat, Bartók Béla családjára azonban ez nem jellemző. Felmenő ősei között muzsikus nem található. Szüleiben ugyan a zenei tehetség jelei már megmutatkoztak, elég édesapjának nagy kedvvel végzett házi és társasági muzsikálásaira, sőt komponálásaira utalni. Emellett édesanyja pályaválasztásában bizonyára jó hallása és muzikalitása is szerepet játszott. Végzettsége az ének, zenetan, zongora oktatására is képesítette, így természetesen ő lett fiának első zongoratanára. Mégis, az életrajzírók inkább rendszeretetét és pontosságát szokták kiemelni, mivel szerintük Bartók Béla tőle örökölhette személyiségének e jellemző jegyeit. A szülők zenei tehetségéről gyermekük reflektorfénybe kerülése nélkül azonban bizonyosan nem lenne tudomásunk. Bartók Béla néhány rokonában a zenei tehetség megmutatkozott, gyakoriságuk azonban e nagyszámú személyt magában foglaló családfán nem haladja meg szignifikánsan a társadalmi átlagot.
Unokatestvérei között Bartók Géza (IV/11) nem adta tanújelét zenei tehetségének, mégis felnőttkort megélt két gyermeke említést érdemel. Bartók Ilonka (V/7), aki házassága révén Norvégiában, Bergenben él, jó zongorista. Bartók János (V/10) tehetséges zenész, zeneszerzést is tanult, basszista, a Magyar Rádió kórusában énekelt, és - híres unokatestvére nyomán - népdalgyűjtésre is vállalkozott.

A távoli rokonságban egyetlen neves muzsikus, Vidovszky László ismert, aki zeneakadémiát végzett, és zeneszerzőként, valamint zenetanárként dolgozott Pécsett. Említést érdemel még Bartók Béla egyik unokatestvére, Voit Ervin (IV/22) festő, aki Bartók Béláról is kitűnő portrét készített.

Bartók Béla zenei tehetségének kibontakozása

Bartók Béla zenei tehetsége nagyon korán megmutatkozott. Még nem tudott beszélni, de a táncdarabokat már 1882 júniusában, tehát tizenöt hónapos korában meg tudta különböztetni. Édesanyja szerint: „Hároméves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja, és megadta a pontos ütemet, ha 3/4-ből 4/4-re mentem át, egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta megfelelő ütemben...” „Négyéves korában egy ujjal kiverte zongorán az előtte ismeretes népdalokat, negyvenet tudott, és ha mondtuk a dal kezdő szövegét, ő azonnal el tudta játszani”. Az édesanya emlékezete szerint 1886. március 25-én, tehát ötödik születésnapján kezdte meg rendszeres zongoratanítását. Hétéves korában ismerték fel abszolút hallását. Kilencéves korában kezdett komponálni „különféle táncdarabokat és egyebeket”.
A mindig elfogult szülői véleményt hivatott szakemberek: Altdorfer Keresztély soproni orgonista és zeneszerző, majd Aggházy Károly, Liszt Ferenc egykori tanítványa, zeneszerző és zongoraművész is megerősítette. Az utóbbi azonnal felvette volna a budapesti Nemzeti Zenedébe. Ezt a család nem engedhette meg magának, de ettől kezdve az édesanya gyermekének további iskoláztatását már a későbbi zenei hivatás előkészítésének is tekintette. Tizenegy éves korában adta első nyilvános hangversenyét Nagyszöllősön, többek között saját művét A Duna folyását (Opus 18!) játszotta. Erről írta a helyi Ugocsa című lap: „A fiatal genie kompositiójából is bemutatott egy darabot...” Pozsonyi gimnáziumi éveiben már rendszeresek nyilvános iskolai szereplései.

Veleszületett zenei adottságainak nyilvánvaló jelei tehát már korán megmutatkoztak. De a nagy kérdés az, hogy vajon lesz-e az istenadta adottságokból társadalmilag fel- és elismert teljesítmény? Ez egyrészt a mesterektől függ. Az édesanyja által végzett alapszintű képzést később Nagyváradon Kersch Ferenc, majd Pozsonyban Erkel László, az ő halála után pedig Hyrtl József folytatta. Azután következett a Zeneakadémia, mégpedig azonnal a II. osztály, ahol Thomán István növendéke lett. Zeneszerző tanára Koessler János volt. Másrészt szükség van azokra a személyiségjegyekre, amelyek a mesterségbeli tudás megszerzése után a legnagyobbakat képessé teszik adottságaik teljes igényű megmutatására. Ezt nevezhetjük az „új világ teremtés” ritka képességének, amelyet kezdetben csaknem mindig az értetlenség, sőt ellenséges fogadtatásjellemez, melyben Bartók Bélának is sokszor volt része.
A kezdeti próbálkozások után, amelyre még Mendelssohn, Schumann, Brahms hatása nyomta rá bélyegét, saját útjának megtalálásához Richard Strauss Imigyen szála Zarathustra című szimfonikus költeményének a megismerése segítette 1902- ben. Ettől kezdve céljának az önálló magyar művészi zene megteremtését tartotta. Kezdetben a Liszt-Erkel zenei vonulatot, amely a verbunkoson, a csárdáson és a népies műdalon alapult, fejlesztette tovább. A Kossuth-szimfóniában, a Rapszódiában és a többi korai műben ez jól tetten érhető. Később Kodály Zoltánnal kötött barátsága és együttműködése kapcsán talált rá a népdalra, a „tiszta forrásra”, amelyből azután továbbépíthetett.

A zeneszerzői képesség jellegzetességei

Az ember a biológiai fejlődés csúcsteljesítménye. Különösen érvényes ez a központi idegrendszerre, fajunk: a gondolkodó ember (a Homo sapiens) meghatározó szervére. A központi idegrendszeren belül megtalálhatók a törzsfejlődés során kialakuló agyi struktúrák, így az ősi agy (archeocortex), a régi agy (paleocortex) és az ember sajátja: az új agy (neocortex). Mindegyik fejlődési fázisnak megvolt a maga genetikai meghatározottsága, az emberben ezek bonyolult egymás fölé rendelt rendszert képeznek. így a központi idegrendszer sok milliárd sejtjére visszavezethető fontosabb mentális funkciókat általában nem egy, hanem sok kromoszómahely génjei határozzák meg. Ezt nevezzük poligén öröklődésnek. Ilyenkor a gének és a megnyilvánuló jelleg között a távolság hosszú, és ez bonyolult folyamatokon keresztül érvényesül. Mindezeket a környezeti hatások számottevően befolyásolni képesek, tehát a poligén öröklődés mindig csak egy lehetőségbirodalmat jelent, amely megszabja az adottság spektrumát, a tól-ig-et, de hogy ebből mi valósul meg, az nem kisrészt a jótékony vagy ártó környezeti hatásoktól: a családi és társadalmi körülményektől függ. Ez magyarázza a szellemi jellegek nagy variációs lehetőségét és céljainknak megfelelő befolyásolhatóságát.

A zenei adottságok hátterében is poligén öröklődéssel kell számolni, amelyeknek valóra váltásához ugyanúgy szükség van a megfelelő értelmességre, a kreativitásra és a motivációkra, mint a többi specifikus mentális adottság megnyilvánulásakor vagyis képességgé válásakor. A zenei képességek vizsgálatakor természetesen külön kell választani a komponista, az előadóművész és a zeneélvező, vagyis a muzsika befogadására kész hallgató adottságait, illetve képességeit. Minket itt most a zeneszerzői képesség érdekel.

Eddig hat komponista géniusz (J. S. Bach, W. A. Mozart, L. van Beethoven, Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Bartók Béla) genetikai elemzésére vállalkoztam és ötük sok hasonlóságot mutatott. Bartók Béla azonban két szabályszerűségben kivételnek számított. Az öt szabályszerűség a következő:

1. A kivételes képesség felfelé ívelése a családban
Az említett öt géniusz családjában általában a
nagyapákban vált nyilvánvalóvá átlagot meghaladó muzikalitásuk. Fiaik már professzionális zenészek lettek. Az unokáik között pedig ott voltak a zenetörténet legnagyobb géniuszai.

2. A visszatérés az átlaghoz
A géniuszok gyermekeiből - ha voltak - nevezetes muzsikusok lettek (elég a Bach, Mozart és Erkel fiúkra utalni, de Liszt lánya, Cosima is ide sorolható). A Bach, Liszt és Erkel családban az unokák között is ismert zenészek találhatók. A gyermekek képessége azonban már elmaradt apjukétól, és különösen igaz ez az unokákra. így érthető meg e szabályszerűség megnevezése.
A fenti két szabályszerűség adja meg az általam piramis-modemnek nevezett tehetségtípus értelmét.

S egyben ez fejezi ki a genetika demokratizmusát. A gének szerencsés kombinációja révén minden generációban megszületnek a ritka kivételes adottságúak, akik kiemelkednek a társadalomból. A „visszatérés az átlaghoz” szabálynak köszönhetően azonban utódaik hamarosan visszatérnek a társadalmi átlaghoz. így minden generációban új családoknak adatik meg a kiugrás lehetősége.
Bartók Bélára azonban nem jellemző ez a piramis-modell. Szüleiben a „zenei gének” ugyan már kapiskáltak, és néhány rokonában a zenei tehetség megmutatkozott, mégis állítható: nagyobb formátumú muzsikusok a felmenő ősökben és az oldalágú rokonságban nem találhatók. Két fiában pedig zuhanásszerűen érvényesült a visszatérés az átlaghoz. Az ilyen típusú, általam gejzírmodellnek nevezett családi tehetség megjelenés a költőkre jellemző. A XX. században élő családok értékelésekor azonban a kisebb gyermekszámra is gondolni kell.

3. A hasonló hasonlót választ
A vizsgált géniuszok - az agglegény Beethoven kivételével (noha ő is zeneértő nőkhöz vonzódott) - mind hivatásos zenész (Bach második felesége, Erkel felesége és Bartók mindkét felesége) vagy zeneértő asszonyokat választottak feleségül.

4. A zenei tehetség korai megnyilvánulása
Mozart, Beethoven, Liszt és Bartók csodagyereknek számított, de Bach és Erkel is korán tanú- bizonyságát adta kivételes zenei adottságainak. A specifikus zenei adottságok tehát a legkorábban megjelenők közé sorolhatók, ezért is könnyebb a tehetségek kiválasztása e területen.

5. A férfidominancia
A specifikus mentális képességek részletekbe menő kutatása sok érdekes megfigyeléshez vezetett. így több vizsgálat tanúsága szerint a nők beszéd- és nyelvtanulási készsége általában meghaladja a férfiakét. A lányok hangképzése korábban fejlődik ki, kiejtésük tisztább, hamarabb képeznek szavakat és alkotnak mondatokat, könnyebben fejezik ki magukat, folyékonyabban beszélnek, hamarabb tanulnak meg olvasni, ritkább közöttük a dadogás és általában a beszéd-, valamint az olvasási zavar. E különbségek az életkor előrehaladtával azonban csökkennek, mégis a nők nyelvek és nyelvészet iránti fokozott érdeklődésében ezeknek az adottságaiknak szerepe lehet. Ezzel szemben a férfiak jobbak a térbeli tájékozódásban, a logikai levezetésekben és a számolási képességben. Különösen a férfiak jobb térbeli tájékozódása: térlátása- térérzékelése tekinthető bizonyítottnak. A térészlelés és a geometriai absztrakció között ugyanakkor szoros a kapcsolat, ez utóbbi pedig már rokon a matematikai képességekkel, amelyek köztudottan fejlettebbek a fiúkban. A zeneszerzői képesség is kivételes térérzékelést igényel, elég egy szimfónia szólamainak egymás közti kapcsolatára utalni. Ez két ténnyel támasztható alá.

Egyrészt - legalábbis eddig - minden nagy zeneszerző férfi volt. Pedig korábban a tehetősebb családokban a leányok zenei oktatására nagyobb súlyt helyeztek a fiúkénál. Mégis, a nőkből inkább csak híres énekesek, zongoristák stb., tehát interpretáló muzsikusok lettek. Voltak női zeneszerzők is, de rájuk már nem emlékszik a világ. Másrészt a nagy zeneszerzők gyakorta jó matematikusok (utalok csak Erkelre, Bachra vagy Mozartra) és sakkozók (Erkel és fiai) voltak. De ez igaz fordítva is, például Bolyai János, a zseniális matematikus a zenében is tehetségesnek bizonyult; hegedűjátéka virtuóz volt. A térbeli tájékozódásban tapasztalt férfifölény magyarázatakor az érzékszervek adottságspektrumában történt természetes kiválogatódásra alapoznak. A vadászat és általában a harc a férfiak feladata volt, és ennek során a tér három dimenziójának észlelése „életbevágóan” fontos. A gyengébb adottságúak tehát inkább estek a vadállatok és az ellenség áldozatául, ez pedig a jobbak feldúsulásához vezethetett, amely azután rögzülhetett a nemhez kötött öröklődés révén.

A tanulságok

A Bartók Béla nagyságrendű géniusz világra jöttéhez szükséges genetikai és külső feltételek ritkán adódnak. Jó lenne ezeket tudatosan elősegíteni. Az emberek többségében - a szomorú történelmi tapasztalatok ismeretében - azonban ellenszenv él az adottságok mindenfajta „kitenyésztésével” szemben. Erre nincs is szükség. Mégis, a természettudományos ismereteket dőreség lenne figyelmen kívül hagyni. Eszerint az új zenei géniuszok világrajötte elsősorban a muzsikusok vagy zenében tehetséges szülők gyermeknemzésekor várható. Ezt csak elősegítheti a muzsikusok hagyományos „beltenyészete”, vagyis egymás közötti házassága. A gének szerencsés továbbdúsulásához azonban megfelelő gyermekszám is kell, és erről a magyar értelmiség gyakorta megfeledkezik. A többi már a társadalmi feltételek függvénye és ezek Bartók meg Kodály országában nem mondhatók kedvezőtlennek. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a különböző kulturális szakterületek nemzetközi összehasonlításakor a magyarok a muzsikában vívták ki a legmagasabb rangot.

DR. CZEIZEL ENDRE


246 Ardelao 2017-12-06 12:13:08

 LAKATOS ISTVÁN:

BARTÓK BÉLA
HEGEDŰVERSENYÉNEK MAGYAR BEMUTATÓJA

Vaszy Viktor műsorpolitikájának köszönhető, hogy a Kolozsvári Filharmóniai Társaság idei első zenekari hangversenyének keretében szeptember 27-én megismerhettük Bartóknak ezelőtt öt évvel írott hegedűversenyét. Más nemzetek, akiknek olyan jelentőségű zeneszerzőjük van, mint Bartók Béla, alig várják, hogy a zeneszerző tolla alól kikerüljön a mű és már műsorra tűzik, majd bemutatják. Bartóknak évekig kellett várnia, hogy versenyművét Magyarországon előadják. A Bartók hegedűverseny Kolozsvárt került bemutatásra. Örvendetesnek és a jövőre bíztatónak mondható, hogy Erdélyben szólalt meg első ízben ez a remekmű. Elismerés illeti az illetékeseket, hogy ezt a zenei eseményt méltányolva, a hangversenyt rádión is közvetítették és így ország-világnak alkalmat adtak Bartók jelentős szerzeményének megismerésére.

Bartók Béla a maga különálló és személyes mondanivalóival mindig komoly feladatok elé állítja úgy az előadókat, mint a hallgatóságot. Az ő mélyen szántó, a zenei gondolatok súlyos, mindent átfogó érzelmi skáláján száguldó zenéje csak hibátlan előadásban érvényesül. Ebből a szempontból sem lehet senkinek kifogásolni valója, mert a magánhegedű szólamát Szervánszky Péter becsületesen előkészítette és a kolozsvári Filharmonikus zenekar sem sajnálta a betanuláshoz szükséges próbákat.

Bartók új versenyműve formailag a klasszikus hármas tagolódást követi. A saroktételek szonátaformát mutatnak, míg a középső lassú rész változatok sorozata. Éppen Bartók klasszikus utakat kereső zenei ösztönének köszönhető, hogy az egész mű hármas tagoltságában a régi művek szigorú egyensúlyát követi, úgy a kidolgozásban, mint az időtartalomban. Az egyes tételek önmagukban is formailag kerekek és arányukban biztonságosak. A felépítés logikusan követi a gondolkodó elme zenei megérzéseit. A témák kifejtésükben nyílegyenesen járják útjukat. Nem megszokott, mindennapi ez az út, de minden bonyodalmon keresztül is határozottan követik alkotójuk által megszabott kifejlődési vonalukat. Bár az átvezető részek minden mozgását első hallásra talán nem könnyű követni, a szigorú logika, mellyel Bartók, mint az öntudatos és útját fölényesen ismerő révkalauz zenei gondolatait kifejti, minden nehézségen átsegíti azt, aki a mondanivalók útvesztőjét figyelemmel kíséri. Éppen a versenymű lírai hangja, bő dallamvonala, a ritmusképletek merész és határozott jellege azok a tényezők, melyek a bartóki művet, a zenét élvezni akaró közönség előtt is könnyen érthetővé teszik.

A versenymű közeli rokonságot mutat a nagy hegedűversenyekkel. Mintha egyenes vonal vezetne a Bach E-dúr versenytől a Beethoven és Brahms D-dúr hegedűkoncerteken át az új Bartók műhez. A hegedűverseny fejlődési vonalának szintézisét kapjuk Bartók hegedűversenyében. A hangszer kezelésében a mesterségbeli készség lehetőségein a magánszólam soha nem lendül túl, de itt is összefoglalja mindazt, amit ezen a hangszeren eddig valaha is elmondottak. A hegedűtechnika minden lehetőségét kihangsúlyozza Bartók a műben és nem riad vissza attól sem, hogy a romantikus versenyművek technikai eredményeit felhasználja. Irányában is összefoglaló ez a mű, de túlemelkedik a zene minden stílusformáján, csak vetülete az egyes stílusoknak. Bartók lángesze minden irálybeli feladatot átszűrve mutat meg, és azt használja fel, ami benne legjellegzetesebb. A többszólamúság mesteri ötleteivel találkozunk, a témavezetés fölényes biztonságával, a hangzat köntös bizarr és sokszor szinte merev kialakításával, bartóki klasszicizmussal, romantikával, impresszionizmussal. Mindez átértékelve jelenik meg és a zeneszerzés jól ismert mesterségbeli eredményei új, eddig nem hallott hangon szólalnak meg. Megkapjuk azt, ami a magyar népdalban a leglényegesebb, ami a magyar verbunkos irányban legkarakterisztikusabb. A zene fejlődési vonala ott lebeg előttünk, amint a művet hallgatjuk és mégis minden szó és minden mondat, minden hangzat, minden ritmus, minden összhang, téma, motívum vagy annak töredéke egy nagy egyéniség új kifejezésmódjának tűnik. Éppen ez az egyéni szűrön átvezetett zenei kifejezésmód jelzi Bartók lángeszét és emeli őt minden kortársa fölé. Bartók versenyműve ma már nem is hat az újdonság ingerével, már nem érezzük azt, hogy mondanivalói különlegesek, inkább azt halljuk, hogy ugyanazt mondja, amit emberek mindig mondtak, mióta beszélnek, vagy írnak, vagy zenét szereznek, de ő másképp mondja el azt, amit ki kell mondania.

A szokásos nagy zárlatok sem hiányoznak (kadenciák), ezek a versenyművekben általában összefoglalják a tétel témakészletét és a hangszernek ezzel kapcsolatosan alkalmat adnak, hogy a benne rejlő adottságokat technikai lehetőségeket kihasználva a magánhangszer kezelője bizonyságot tegyen mesterségbeli készségének fölényéről. A nagy mesterek versenyműveikben nem is írták meg előre zárlataikat, hanem azokat a szólista legtöbbször rögtönözte vagy előre elkészítette és úgy adta elő. Bartók maga írta meg a zárlatokat, mert ki is akadhatna, aki a bartóki mondanivalókat folytatni tudná, hol is lehetne az a hegedűs, aki Bartók szellemében kadenciát tudna szerkeszteni vagy szerezni. A versenymű zárlata is új utat mutat, ha itt-ott fel is csillannak a témák, lényegében az a zárlat, melyben Bartók szól, csak annyiban követi a régi utat, hogy a hangszer magánosan szól, elhagyja a zenekart és magában folytatja a mondanivalókat. A kadencia szerves része a mű kifejtésének, szorosan hozzátartozik és nélküle megszakadna a szerzemény gondolatmenete.

A magánhangszer szólama és a zenekari anyag szoros kapcsolatban van, egymás nélkül a mű elveszti értelmét. A hegedű mondanivalóit a zenekar egyes szólamai körülölelik, vagy vele együtt lélegzenek. Minden összeforr egy teljes egésszé, amellett a magánhangszer uralkodik az anyag felett. A hangszerelés csillogó ötletes és amellett gazdaságos. Különösen feltűnő az egyes hangszerek lehetőségeinek és adottságainak kihasználása. A vonóstest éneklő lehetőségeinek kihangsúlyozása, a fafúvók gyöngéd színeinek keverése, a nagybőgők és gordonkák méltóságteljes vonalvezetése, a dobok és általában az ütőhangszerek merész kihasználása, rézfúvók néha egymásután lépnek be, hogy egy hangzatcsokorban egyesüljenek és soha nem hallott harcias kiáltásba törjenek.

Az első tétel indítása a hárfa egysíkú szabályosan ismétlődő hangzataival úgy hat, mint egy romantikus szerenád bevezetője, mely előkészíti a belépő magánhangszer dallamvonalát. A főtémával megszólaló hegedű karcsún, szemérmesen jelenik meg panaszos, lírai énekével. A lassú tétel gyöngéd, bánatos témája exhibicióként hat őszinte hangjával, siralmas panaszával. Az ötletesnél ötletesebb változatok mind az újdonság ingerével hatnak és kifogyhatatlan bőségszaruból ömlenek a panaszos mondanivalók. Ugyanazt a közlést kapjuk újabb és újabb szavakban. Bartók kifejező készlete végtelennek látszik, mindig talál új szavakat egyazon érzés elmondására. Ez a tétel bizalmas hangjával a kamarazene útjait követi. A zenekar minden hangszerének szava fontos, mint, ahogy egy vonósnégyesben minden hangszer külön mondanivalója összeforr egy egységes gondolatban. Mélységes férfibánat, áldatlan líra hangjait üti meg a szerző és betekintést nyújt lelkének legbizalmasabb redőibe. A zárótétel is szonátaforma kereteit mutatja, és tükörképe az első tételnek, csak míg versenymű nyitó- vagy indítótétele páros ütemű, addig a záró rész ritmusa páratlanütemű és időmértéke sokkal gyorsabb. Az új páratlan ritmus és időmérték-fokozás annyira megváltoztatja a bevezetőrész jellegét, hogy alig lehet észrevenni, hogy a befejező rész témakészlete azonos az indító tételévet. Mesteri ötlet volt a saroktételeknek ilyetén való megoldása.  

Bartók új hegedűversenye, a legcsodálatosabb ilyenszerű műve századunknak. Közeli rokonságot mutat fejlődési vonalában a hegedűirodalom legpompásabb versenyműveivel, nemcsak anyagában, de kifejezési módjában is. .Mintha ez a Bartók-mű összefoglalná mindazt, amit a zeneirodalom kimagasló hegedűversenyeiben kimondottak. A magánhangszer összeforr a zenekarral és szólama kihasználja a legvégsőkig, a hegedű, éneklő adottságait. Bartók él a korszerű zenekari kifejezés minden lehetőségével, ritmuselképzelései merészek, de ösztönösen egészségesek, dallamvonala olyan csodálatosan szép, hosszú lélegzetű és kifejezően gyöngéd, amilyennel Bartók-műben alig találkozhatunk. A szerzemény Őszinte, keresetlen hangja előkelő helyet biztosít a Bartók-hegedűversenynek a világirodalomban.

A versenymű hangszerszerűségét annak köszönheti, hogy Bartók átértékelve alkalmazta benne a hegedűtechnika fejlődési vonalának teljes skáláját Corellitől napjainkig, azért csillog és énekel a versenymű hegedűszólama.

A mű alaphangulata pesszimista és az emberiség örök küzdelmére mutat. Közeli a rokonság a világirodalom nagy alkotásaival, Goethe Faustjával vagy Madách Ember tragédiájával. Megnyugvást Bartók sem talál, csak vigasztaló hangjai vannak. Örökös, vég nélküli küzdelem tornyosul az új Bartók-műben is, az élet százfejű sárkányát ö sem tudja legyőzni, csak bíztatni tud bennünket, hogy harcoljunk és bízva bízzunk.  

A hegedűszólam nehézségeivel a fiatal nemzedékünk egyik jelentős hegedűse birkózott meg Szervánszky Péter, akinél alkalmasabb muzsikust alig találhattunk volna erre az előkelő szerepre. Fölényes, biztonsággal, mély zeneiességgel párosult gazdag mesterségbeli készséggel magyarázta az új bartóki művet. Vaszy Viktor lelkesen, őszinte ügyszeretettel vezette kitűnő zenekarát és nem sajnált sem időt, sem munkát, hogy ez az újdonság jelentőségével arányos előadásban kerüljön a nyilvánosság elé.

Vaszy elgondolásai nemcsak nemesek, de tiszteletreméltóak is.

Műsorpolitikája nagyon bíztató, és ha ezen az úton megmarad, akkor a kolozsvári filharmóniai társaság az ország második zenekarából rövid idő alatt a magyarság másik zenekari együttesévé lép elő és valóban érezni fogjuk, hogy mint annyiszor á történelem folyamán, Erdély nem volt szolgai másolója a budapesti zenei életének, hanem új színeivel és elgondolásaival; kiegészítette a főváros szerepét zenei életünk alakításában. A magyar zenei műveltség fejlődési, vonalának egyengetésében a budapesti és kolozsvári zenei élet párhuzamosan kell, hogy haladjon egymás mellett, útjaik sohasem szabad kereszteződjenek, és miként a párhuzamos vonalak, csak a végtelenben találkozhatnak.

Az eszményi cél, mely felé haladniuk kell, a legszebb és legfelelősségteljesebb feladat, amely zenei vezetőknek, adódhat.

(Kolozsvár).

A ZENE, 1943. december 10. (XXV. Évfolyam, 4. szám)


245 Búbánat 2017-12-03 09:03:06

Bródy Sándor Bartók Béláról

/Színházi Élet VII. évf., 23. szám (1918. június 2- 9.)/

A kékszakállú herceg vára operai bemutatóján a leglelkesebb volt a lelkes tapsolók hatalmas gárdájában Bródy Sándor, aki mint színműíró és regényíró világhíresség, de akiről senki nem tudta mostanáig, hogy a zenének is rajongó híve. Valósággal színházi rejtély volt Bródy egy operai premieren mint fáradhatatlan tapsoló. Érdekelt minket ez az új Bródy, Sándor bácsinak ez a váratlan és rejtélyes megnyilatkozása, elmentünk hát hozzá érdeklődni, mióta és miért lett zenei habitué?

  A világhírű magyar írót nem íróasztalánál ülve találtuk, ahogyan ezt a naiv olvasók képzelik, hanem ágyban feküdt és szivarozott. Megkértük, mondja el, mi van a rejtéllyel.

Szokása ellenére, Sándor bácsi ezúttal szívesen nyilatkozott:

 - Nemcsak zenei szenzációim között a legnagyobb „A kékszakállú herceg vára", hanem amióta élek és a művészet iránt érdeklődöm, a Bartók darabja gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Egy véletlennél fogva, a premieren már negyedszer hallgattam végig. Írott színdarab - pedig mint műbíráló is dolgozom jó pár esztendeje - nagyon nehezen megy belém, úgyhogy több napra és több felvonásra osztva szoktam csak végignézni, ez az opera azonban reveláció volt előttem, mint egy új világrész, valami kinyilatkoztatás-féle. Egyszerre érintkezésbe jutottam a muzsikával, mellyel eddig annyi összeköttetésem volt csak, mint a legközönségesebb civileknek.

Nem akarok túlzásba menni, de a meggyőződésem, hogy Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban az én életemben történt. Arról beszélnek, hogy nincs benne melódia. Bennem egészen ismeretlen forrásait fakasztotta a legkülönösebb melódiáknak és a legnagyobb gyönyörűséget szerezte. Egy úr és egy igen szép hölgy ült mellettem a főpróbán és most emlékezem rá, hogy amíg az előadás tartott, szíves kérdéseire elfelejtettem válaszolni. Nagyon szeretném valami módon meghatározni a hatást, melyet a zeneköltemény rám tett, én tudatlan, csak példával tudom:

- 8—9 éves gyerek lehettem, amikor parasztcselédünk Egerben elvitt Bartakovics érsek temetésére. Természetes, hogy a parasztasszony bebujt velem a székesegyház kriptájának a mélyébe. 27 harang zúgott azalatt, a tömjénfüst ráült a mellemre, az eszembe meg volt, úgy hallottam, hogy az érsek szívét aranyvederben - amíg földi hüvelyét itt az ezüst koporsóban a kő alá helyezik, - négy fekete paripa viszi szülőfalujába, Bélába. A cseléd hol sírt, hol nevetett, de azt se tagadta meg magától, hogy meséljen a gyereknek. Azt mesélte, hogy fenn egy borzasztó szép püspök, Haynald nevű papol, fiatal és aranyszájú. (Ő is hitte, én is, hogy tényleg aranyból van a szája). Még azt is mondta, hogy olyan kitűnő püspök, hogy hét gyönyörű zsidóasszonynak udvarol. Harangszó, tömjén, mese, erotika, az egész rendkívüli nagy érzés és hallás, élet és átszellemülés, amely akkor végbement bennem, most egyszerre váratlanul lelkem legmélyéből, amelynek létezését nem is tudhattam, egyszerre tört elő és ez zúgott és zengett, amíg a színpadon énekeltek. Ilyen példázatokból tudnám csak a hatást valahogy megmagyarázni. Ha vakmerőbb akarok lenni és teoretizálok, azt hiszem, hogy a bátorság, a nem friss tradícióval való szakítás, az új erő, minden művészeteknek ez az éltetője, csap ki belőle a magyar zseni munkájából, amely mögött óriási kultúra, de egyszer s minden szeplőtlen szűziesség is ragyog.

***

- Az előadás is nagyszerű volt - mondta tovább Bródy. - A két énekes fiatal, hittel teljes, agyon nem reklamirozott egyéni hang. (Én a szöveget se bántom.) Balázs Béláról legkisebb elragadtatással emlékeztek meg kartársaim, úgy vélem, nincs igazuk, egyszerű, színszerű és poétikus az és ha ez a poézis nem is őseredeti, a mintája is kitűnő, a másolat is jó. Az operalibrettisták között igen magasan áll ez a Balázs, aki itt különösképpen szimpatikus is, mert nem egy népszerű zeneköltő hű és önfeláldozó szolgálatába állott. Bartók mondta nekem a főpróba után, hogy nagy hálára van neki kötelezve s neki egyenesen kellett ez az operaszöveg. — Nem szeretnék kizökkenni abból a nagyszerű hangulatból, melyben engem az opera napok óta tart, nagyot kell neked mondanom: ezt a szép májust is felejtem, folyton ez az emberszülte remekmunka jár az eszemben, e körül fordul az életem módja is, s már számítgatom a napokat, hogy mikor hallom újra. Jobbnak és nemesebbnek érzem magam, mintha megnőttem volna magam magamban és képzeld csak el, eme négy nap óta nem volt meleg kártya a kezemben.

***

- Bartók nem csinált magának olyan nagy ügyet a maga opuszából és ami körülötte történt. Soha szerző még olyan kevésszer ki nem ejtette művét s a főpróba reggelén egy nagy kottát hordozván hóna alatt, mind arról beszélt, hogy a próba után Straviczki egy balletjét fogja Tango szobájában eljátszani. Vájjon fog-e a mű a grófnak tetszeni, előadatja-e, ő nagyon szeretné. Bizonyos, hogy a szerencsés véletlen, ami engem ahhoz juttatott, hogy ezekben a napokban sokat lehessek együtt Bartókkal, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy munkájának nagy szépségét és korszakos különösségét megérezzem. Az ember és a munka egy, az egyik megmagyarázza a másikat, az ember nagyon fölötte áll az itt körülötte hemzsegő, önmagukat aláhúzó figuráknak. Az kétségtelen, hogy ez a vékony, őszülő fiatalember szuverén, s igen nagy úr, olyan nagy, amilyen csak egy ilyen szegény muzsikus lehet.

***

- Kíváncsi voltam a fajtájára, akikből származik és akikkel együtt él. Olyan jó volt hozzám, hogy bemutatott az édesanyjának, aki egy igen erőteljes ősz úrhölgy és fia dicsőségére a legfőbb megjegyzése ez volt: Nézze, Béla milyen sovány! Nagyon is sokat dolgozik. - A família nem muzsikus, mint ahogy a zenetörténetből a nagy muzsikusokról tudjuk, ez maga ami és maga lett. A kislánya még tréfából se üt a billentyűkre és Bartók nevetve beszélte a premier utáni délelőtt, hogy a gyereke, aki már nyolc éves, nagyon el volt ragadtatva a nevezetes estétől, csak egyet kifogásolt, hogy a zene zavarta és nem értette a szöveget. A felesége viszont a költőnek csupa muzsika, alakja, vonala, mint egy Puchevant-kép, szép fiatal, olyan, aki mellett igazán lehet komponálni. Tanítványa volt a tanárnak és most munkatársa a népdalok gyűjtésében és szorgalmasan másolja kottáit, természetesen imádattal és tűzzel. Az a nagy - nagy gyűlölet, amellyel elhagyott öreg zeneszerzők, tehetetlen sablonvitézek, dallamvadászok és megavasodott professzorok körülveszik Bartókot, nem juthat a közelébe, alkalmasint ettől az asszonytól, ezért lesz olyan könnyű elviselni mindezeket a keserű és ártalmas ellenségeskedéseket. Bartókon semmi nyoma, hogy a lipótvárosi kaszinó zenetudósai, professzorai és a nem jó hallású Ruszt József 8 esztendeig akadályozták meg művének előadásában. Egyáltalán úgy hat rám Bartók, mint aki bizonyos a dolgában, azonfelül nem is törődik a maga dolgával, hanem csak azzal, amit csinál.

 

- Falun lakik,  be-bejár Pestre, nem volt petróleumja és szene a télen, azért nincs új munkája, de Bánffy gróf, aki legnagyobb tisztelője, majd kitalpalja a minisztereknél, hogy a következő télre legyen egy kis petróleumja, szene is. Most pedig kedvem jönne arra, hogy elmondjak néked egyetmást arról, mi minden járt a fejemben, amikor az első színpadi próba után mámoros fővel elhagytam az Operát. De nem egy cikkre való, hanem egy kötet anyaga jár az eszemben s mivel dilettáns lenni nem szeretnék, abban bizakodom, lesz még módom a magam mesterségében, a regényírásban valahogy megírni egy magyar zseni születésének, küszködésének és diadalának valóban regényes történetét.

 


244 Ardelao 2017-12-03 00:22:59

Prahács Margit ezt az írását, Bartók Béla 60-ik születés napjára (1941.IV.25.) készítette.

„Ezért itthon is gyakrabban találkozunk nevével a fővárosi hangversenyek műsorán. De hol vagyunk mi még attól, hogy ezt a nagy magyar tehetséget a maga teljes jelentőségében értékelni tudjuk! A külföld már közelebb jutott ehhez a felismeréshez. Bartók Bélát ma már az egész művelt világ, mint korunk zenéjének egyik legnagyobb mesterét ismeri és emlegeti. A világjáró művész elsősorban, mint nemzetének küldötte, mint e nemzet szellemiségének képviselője szerepel a külföldi nagyvárosok közönsége előtt. így, midőn Bartók az igazi nagy szellemek minden propaganda és lárma nélkül megvívott győzelmét aratja külföldön, ebben az elismerésben baráti és ellenséges államok egyaránt a magyar szellemiség előtt hajolnak meg, az előtt a nemzeti közösség előtt, amelyből ez a nagyszerű alkotó erő kiszakadt.

Előttünk áll karcsú, törékeny alakja, amikor mint előadóművész egy-egy dicsőséges külföldi körútja után megjelenik a budapesti hangversenydobogón. Fellépésében, mozgásában olyan egyszerű, nemes, finom, zajtalan, mint a benső világra koncentrálódó kivételes egyéniségek. Feje az uralkodó homlokkal és szemekkel csodálatosan tiszta vonalú. Átszellemült arcán, játéka közben mintha a hófehér haj ezüstös visszfénye találkoznék valami sajátos benső ragyogással.

Ahogy ujjai megszólaltatják a billentyűket, érezzük ennek a benső erőnek a hatalmát, mindenben a lényeget kutató, sugárzó zenei értelem és magával ragadó szuggesztív erő uralmát, amely különösen saját műveinek tolmácsolásában nyilatkozik meg. Mély felelősségérzet és komolyság, hajlíthatatlan gerincesség, megalkuvás nélküli, nyílegyenes céltudatosság, fáradhatatlan problémalátás jellemzik Bartók minden emberi és művészi ténykedését. Csak azt adja, ami az ő benső törvényszerűségének és igazságának megfelel, akár tetszik, akár nem.

Ez a törekvés, amely mindig a lényegre irányul, egyet jelent a tökéletességre, a teljességre irányuló vággyal és egy mélyen etikus világszemlélettel, amely nélkül nincs igazi nagy alkotás. A legvégső cél az a magasság, ahol a művészet már nem egyéb, mint hitvallás, minden dolog végső értelmének felfedése.

Bartók egész eddigi művészi pályafutása nem egyéb, mint ezeknek a csúcsoknak a mind teljesebb meghódítása. Százszorosan nehéz volt ez neki, egy olyan művésznek, aki nem a kitaposott utakat követte, hanem hazája gazdag népzenéjének ihletésére, faji talajban gyökerező, ősrégi elemekre visszamenő és mégis egészen új és egyéni zenei nyelv kiépítésére törekedett. Fokról-fokra bontakozik ki ez a zenei nyelv. Liszt Ferenc késői stílusa, Strauss Richárd, Debussy, Stravinsky, a fiatal, forrongó évek mintaképei. «I. zenekari Suite»-je, Rapszódiája még a romantika örökségén épít tovább. De elérkezik a magyar zenetörténet sorsdöntő esztendeje: 1905, amikor Kodállyal elindul népzenei kutató útjára. Eldugott kis falvakban, hegyekben, pásztorok között, talán életük legboldogabb idejét élik ők ketten, hogy ne csak dallamokat tanuljanak, hanem ezeknek eleven életét, lelki gyökereit, az egész népi kultúra szellemét is magukba szívják.

Talán ezek az évek, a fenséges havasok magánya, a természettel egybeforrt emberi lelkek egyszerűsége és bölcsessége érlelték ki bennük is a tévedhetetlen egyenességet, a konvencióktól, érzelgésektől, dagályosságtól teljesen ment szabad szellemet.

Mint tudat alatt szunnyadó anyanyelvükre ébrednek rá a magyar népdal klasszikus sajátságaira s ebből a nagy egymásra találásból születnek meg most már az igazi Bartók-művek. Azok a mesteri népdalfeldolgozások, amelyek a zongorakísérettel ellátott népdalokban, gyermekeknek írt apró zongoradarabokban hangzottak fel először, művészi becsüknél is nagyobb jelentőségűek az általános nemzeti kultúra szempontjából. Az új magyar műzene két nagy mestere minden területen egy nagy nemzeti eszméért küzd. A népi dallamkincset, mint megújító erőt akarja az általános nemzeti művelődés és öntudat központjába állítani s így egy új honfoglalást megindítani, amely századokra megszabja a magyar szellemi élet útját.

Bartók, mint korának egyik legegyénibb és legérdekesebb zongoraművésze, hangszerét alkotó munkásságában elejétől fogva nagy előszeretettel érvényesíti. A népzenéből szabadon kibontott erőkkel legelőször a zongora nyelvét újítja meg. Micsoda új hang volt Nyugat kimerült, enervált idegmuzsikájával szemben az «Allegro barbaro» ritmikus erejének szinte dionüszoszi viharzása! De addig, amíg Bartók a forrongó évek zongoraműveitől kezdve eljut a nemrég Amerikában is megjelent «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányaihoz, még hosszú az út. Neki is szembe kell nézni — nemcsak eleinte, de még ma is — azzal az általános bizalmatlansággal, amellyel a romantika gondolatvilágában nevelkedett közönség az új zenével szemben viseltetik. Bartók nyelve olyan változást jelentett a múlttal szemben, hogy az emberi lélek legnehezebben formálható, legkonzervatívabb rétege, az érzelmi világ csak lassan tudja követni. A túlnyomó többség ma még mindig csak a hiányát érzi egy új művészetnek, közeledik is hozzá, de mintha félne saját arcának meglátásától, visszamenekül a múlt otthonosabb, kendőzöttebb, nyugalmasabb világába. Pedig Bartók zenéje a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a jelenben is megvan az új erős élet minden gazdagsága. Műveiből korunk lelke is szól hozzánk, ahol viharok és örvények vesznek körül, de ez a mi életünk. Csodálatos érzés, mikor ez a zene a mai ember szívét megüti, mikor hangokban fejeződik ki előttünk az, amire szavakat nem találunk.

Valóban mintha minden emberi vágy olthatatlan szomjúságát és nyugtalanságát hordaná magában a 30 év körüli Bartók Béla. Ez a mélyen emberi, kereső, küzdő jelleg, ez az örök kérdés a nagy Ismeretlen után minden művében feltűnik. Ez a kérdés az, amely «A kékszakállú herceg vára» című egyetlen operájának még impresszionisztikusan csillogó színorgiáiban is keresztültör. A téma, amely alkalmat ad a forrongó bartóki lélek egyik legmélyebb megnyilatkozására: az örök férfi és az örök nő tragédiája. A Kékszakáll várának hét bezárt kapuja a férfilélek szimbóluma. Judit, az örök női vágyódás megszemélyesítője — bár érzi, hogy a tudás a végzete lesz — nem nyugszik addig, míg ezek a titkok sorjában meg nem nyílnak előtte. Teljesen a magyar népdal lélegzetét követő két énekszólam áll itt szemben egymással, a magyar nyelv és dallam összeolvasztásában igazi útmutatók a magyar opera történetében. A nyugtalan, folytonos kételyt kifejező női énekszólam megragadó ellentéte a férfi énekszólamában felhangzó tudó, figyelmeztető, de megrendíthetetlen nyugalom, majd a fájdalmas rezignáció.   És hiába pihennek meg egy kis időre a hatalmas fokozásban előretörő zenei erők a könnyek tavánál, hogy mint zenévé vált zokogás, soha nem hallott csodálatos hangzatokkal szorítsák össze szívünket. Az iram folyik tovább, megrázó küzdelemben és szenvedéllyel, hogy annál nagyobb legyen a végső letörés, a ráébredés a boldogságért vívott minden emberi küzdelem hiábavalóságára. Ahogy ez a zene az éjsötétségből kibontakozó hangszínek káprázatos crescendóján keresztül újra eljut a mindent magába olvasztó, vigasztalan, vak éjszakáig — a vár kapui újra bezáródnak, — olyan megrázó kifejezése az emberi magánosságnak, amilyent csak a nagy alkotók tudnak átélni és formába önteni.

«A fából faragott királyfi» című táncjátékában is a küzdelem a főmotívum, de itt már a ritmusé a nagyobb szerep. Az igazi királyfi küzd a királylány szerelméért, akit csak a királyfinak felöltöztetett fabábú érdekel. Útját állja a meginduló erdő, a medréből kilépő patak: mind Bartók misztikus természetfestésének zseniális megnyilatkozásai. De hiába a végső győzelem mámoros elragadtatása, a fabábú táncának groteszk, démoni ritmikája másról beszél. A xylophon száraz kopogásában a basszus élesen csapkodó akkordjaival, mint valami szívet-tépő kacagás hallatszik; a benső keserűségek, az emberi reménytelenségek zenéje muzsikál belőle, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja meg a fabábokat kergető Ember szánalmas kicsiségét.

S mi más «A csodálatos mandarin» táncjátékának lényege, mint az összes zenei erőknek egyetlen felfelé-törő fokozása, a mindig ismétlődő bartóki küzdelem az elérhetetlen után? Valaminek a szenvedélyes űzése, ami értelmet ad az emberi élet minden szenvedésének, akarásának, amiben megnyugodhatik, feloldódhatik. Minden eszköz a lelki dinamika kifejezését szolgálja. Éles disszonanciái úgy hatnak, mint egy felkavart korszak lelkének minden oldalról megnyíló örvényei, ahol egy hatalmas kataklizma felszínre hozta a lélek mélyén szunnyadó, békés korokban háttérbe szorult rejtelmes, ősi erőket. Ennek a benső tűznek, olthatatlan szomjúságnak mindig teljesebb kifejező eszköze lesz, Bartók népzenétől ihletett elragadó erejű és gazdagságú ritmikája.

Tiszta zenekari oeuvre-jében az 1909-ben bemutatott «II. Suite» jelzi a határvonalat, amelytől kezdve Bartók háta mögött hagyja az Erkel— Liszt-féle romantikus, cigányos magyarság világát és az igazi magyar népzene szellemében alkot. Ennek, a mély rétegből kivirágzó új zenei magyarságnak, mintegy betetőzője volt, a híres zenekari «Tánc-suite»-je. Az 1925-i prágai nemzetközi zeneünnepélyeken valóságos forradalmat idéz elő ez a mű. Forró lélegzete, barbár ősereje, izgató, elragadó lendülete a népzenei források teremtőerővel való mesteri formálásában tárultak a bámuló hallgatóság elé. Az ellenséges állam fővárosában tombolva ünneplik a magyar mestert, mert, az idegen fülek igen jól kiérezték a mű nemzetközi sablontól teljesen elütő, erőteljes faji jellemét, a nyugati kultúrával vértezett keleti magyarság arcát.

A népi szellemnek ez az ábrázolása Bartók későbbi műveiben mind jobban átszellemül s valami sajátos kettősségben tűnik fel. A ritmus, mint minden élő folyamatot egyesítő őserő és mozgás, mindig nagy szerephez jut, de emellett mindig jobban kibontakoznak a vonósnégyeseiben, II. Zongoraversenyében már feltűnő „Prestissimo” tételek szinte kísérteties légiességgel suhanó, ellobogó hangvíziói s azok az anyagtalanná szellemült összhangok, amelyek földöntúli titokzatossággal, halvány ezüstös fényű derengéssel kúsznak fel a ködös félhomályból. Mintha Bartók ezekben a gyönyörű színfantáziákban már metafizikai régiókon át kutatná azt a titkot, amelyet a ritmus földi világa nem tudott megfejteni. Így lesz az 1930-as évek legfőbb problémája a tudatos kristálytiszta formálással megkötött erő, új hangszerszínek kutatása és kombinációja, a zene anyagának a színek által való megújítása, a hangszerek lelkének felidézése, zenei lehetőségeinek teljes kiaknázása. Csodálatos kifinomodása a hallóérzéknek és a benső világnak! Gondoljunk csak a «Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára» című művének Adagiójára. Hangzatok, amelyeket olyan jól ismerünk már az «Éjszaka zenéje» kis zongoradarabjából. A természetimádó művészlélek gyönyörű álmai ezek, ahol a zene teljesen elveszti földhözkötöttségét, az éj titokzatos, remegő hangjaiban való teljes beleolvadással tágítja ki a lét szűk korlátait s az örök világegyetem részesévé válik.

Az ilyen lelkiség a költői eszmében is csak az őseredeti, mélyen emberi témák után vágyódik. Hol találná meg ezt teljesebben, mint a népi költészetben, a kilenc csodaszarvasról szóló ősi népballada mitikus világában. «Cantata profana»-nak hívja Bartók ezt az egyik leghatalmasabb alkotását, amely címe ellenére is mélyebben vallásos jellegű, mint sok jellegzetes egyházi kompozíció. Itt már a csúcsokon vagyunk: a művészet, mint hitvallás, amelynek szenvedélyes istenkeresése az ősi, tiszta létformák után való vágyban nyilvánul meg. Egy új világ zenei hirdetője ez a mű, amelynek hatalmas szerkesztő erővel felépített, mindent magával sodró polifóniája, bensőséges, mély lírája, a polifóniából kibontakozó új összhangjai a legkülönfélébb oldalakról csillogtatják meg előttünk a mindig megújuló és mégis mindig örök zenei törvények világát.

Csakis ezen a zenei nyelven lehetett kifejezni Bartók új világszemléletét. El mindentől, ami az embert megfosztja a természettől, az élettől és önmagától, el a mesterkéltség és lapos célszerűség világától, hogy újra visszatalálhassunk az örök erkölcsi értékek eredeti érzelmi gyökereihez, élményszerűségéhez. Így emelkedik az Ősi ballada két legszebb, befejező sora:

— „A mi szájunk nem iszik többé pohárból, csak tiszta, hűvös forrásból" — a bartóki eszmevilág legfőbb szimbólumává.  

Ez a lélektisztaság és nemesség az ezüsthajú Bartók Bélát újra visszatéríti a fiatal lelkekhez. Megírja a máris világhírű «Mikrokozmosz» című zongoratanulmányait, amelyekben az egész zongorapedagógiát rendkívül kiszélesített zenei látókörrel új alapokra fekteti. S megírja azokat a gyönyörű ifjúsági kórusait, amelyekkel ő is belekapcsolódik Kodály idevonatkozó nagyszabású kultúrmunkájába. így nevel az új magyar műzene emberi és nemzeti együttérzésre. Eszköze a népi dallamok, ritmusok, szövegek összefogó ereje, ugyanakkor, mikor a legművészibb táplálékot nyújtja a felmagasztalt gyermeki lélek számára.

És ha szólni akarunk még Bartók Béláról, a tudósról, a zenei folklóré mai legnagyobb világtekintélyéről — akinek a népzenei tanulmányai a művelt világ minden nyelvén megjelentek, — itt is elsősorban, mint a tudományos etika nagy harcosát tisztelhetjük benne.

Kodállyal együtt végzett 3 évtizedes népzenei kutatásainak eredménye a magyar művelődéstörténelem egyik legnagyobb fontosságú szellemi értéke, a nemzeti önismeret főeszköze. Bartók óriási anyagát feldolgozó, összehasonlító módszerével, — amellyel, a szomszéd- és a rokonnépek népzenéjének egymásra gyakorolt hatását vizsgálja —, egy hajszállal sem tér el a szigorúan tudományos szempontoktól. Itt is csak a lényeget, a mulandó, napi vélemények és ízlések felett álló igazságot tartja szem előtt. Igen sokat támadták. Román népzenei gyűjtései miatt itthon hazafiatlansággal vádolták, viszont odaát azt hányták a szemére, hogy a tudomány módszereiből a románság ellen politikai fegyvert kovácsol. De Bartókot semmi sem ingatta meg fanatikus igazságszeretetében — s az idő őt igazolta. Mert, amikor szlovák népdalok, román táncok, rutén kolomejkák, bolgár ritmusok egyformán mutatják a művésznek és a tudósnak az utat a zene szűztiszta forrásai felé, hogy ezekkel csak még Öntudatosabbá és termékenyebbé tegye saját magyar zenei anyanyelvét, egy európai láthatárú magyar nemzeti öntudatosság hirdetője lesz, aki az igazabb, boldogabb Magyarország számára alkotott.

S ahogy a nagy művészek mindig intuitív hírnökei és útmutatói nemzetük jövőjének, úgy hinnünk kell, hogy a Gondviselés nem hiába adta nekünk, magyaroknak, éppen nagy történelmi megpróbáltatásaink idején, Bartók Bélát.

60-ik születésnapjára legszerényebb hálakép azért, hogy felmérhetetlen munkával és zseniális művészetével, itthon éppen úgy, mint idegenben, egyaránt csak hazája javát és nagyobb dicsőségét szolgálja, hallgassuk és értsük meg az ő szavát. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, mert olyan szózat ez, amely a magyar nemzetet ma Európa vezető, zenei nemzetévé emelte."
 

PRAHÁCS MARGIT

MAGYAR SZEMLE, 1941. 40. kötet


243 Búbánat 2017-12-01 02:12:46

„Bartók nem ismert megalkuvást”

Beszélgetés Sándor György zongoraművésszel

Népszabadság, 1961. október 8.


Sok év múlt el a koraifjúság óta, amikor gyakran voltam együtt baráti körben Sándor Györggyel, az azóta világhírűvé lett zongoraművésszel. A harmincas évek derekán hagyta el Európát, s Amerikában telepedett le. Sokat gondoltam rá azóta. Gyakran érkezett késve, kipirult arccal ifjúkori kóborlásaink kiindulópontjára, s ilyenkor mi úgy néztünk rá, irigykedő csodálattal, mint akiről tudtuk, hogy valamilyen gyönyörűen titokzatos helyről érkezett, „órán voltam’’ — mondta védekezésképpen; de ez szinte felesleges volt, megbocsátottunk neki mindig: Bartóknál volt órán.
Nagyon ritkán beszélt a „tanár úrról”, csak azt hallottuk tőle sokszor, ifjúi áhítattal emlegetve: „nem olyan, mint más ember...” Most, több mint húsz év múltán is késve érkezett a találkozóra. Most is a Zeneakadémiáról jött: a Liszt- Bartók nemzetközi zongoraverseny zsűritagja Sándor György, aki egyébként - ha éppen nem turnézik - egy nagy amerikai egyetem zongoraművészképző tanszékének a vezetője.

Éppen olyan vagy, mint akkor  - így nézegettük, üdvözöltük egymást, s ő valóban mit sem változott, hiszen a régi szerelme örök szerelem maradt: Bartók. A mostani nagysikerű budapesti hangversenyén is, természetesen, „őt” játszotta ...
— Nem olyan volt, mint más ember... - így kezdte most is, nyilván visszaemlékezve arra a gyakori rövid „jellemrajzra”, amelyet most olyan szívesen egészített ki:
— Tanárnak is rendkívüli volt... Áradt belőle a szuggesztivitás, és ez csodálatos harmóniában párosult halk, szerény egyéniségével. (Egyébként társaságban is ilyen volt, amellett kitűnő humorérzékű.) Zseni volt. És a tanítvány tudta ezt, érezte. Tanulni a világ egyik legnagyobb muzsikusától! — lehet-e ennél nagyszerűbb? Igyekeztem magamba vésni minden szavát, zongorajátékának minden hangját. Négy évig tanított. Rövid idő; De az utána következő években is, mintha mindig ő irányított volna. Irányítani; Igen, csak ennyit akart. Irtózott attól, hogy lekopírozzák, vagy hogy a tanítvány az utánzás közepette végül valamiféle Bartók-torzképet alakítson ki. Mondom, ő csak irányítani akart, hogy a tanítvány fantáziáját megtermékenyítse. Játszottunk neki: s utána - ha nem volt csapnivalóan rossz a produkció - nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, legtöbbször csak ezt a három rövidke szót mondta:
Ez jó volt! - azután odaült a zongora mellé és ő maga játszotta el a darabot, amelynek szinte minden üteme most egészen másként hangzott, mint az imént. A zongorázás technikáját szinte nem is tanította, hadd játsszon ki-ki a maga módján! Ha ő tolmácsolt egy darabot, ebből ki ne értette volna meg a szerző mondanivalóját, a mű tartalmát? ... - a technika, a forma már ebből következett. A „tanár úron” érződött, hogy hatalmas alkotó művész, és éppen ezért értette oly tökéletesen mások alkotásait, interpretálta őket ihletett tisztelettel.
S embernek is nagy egyéniség volt. Nem ismert megalkuvást az igazságban. Elveiből sohasem engedett. Még jobban felnéztünk rá, amikor megtudtuk: megtiltotta, hogy a fasizálódó Olaszországban előadják a műveit. Ilyen volt és maradt mindig ... Ismeretes, hogy még itthon úgy végrendelkezett: amíg Hitler és Mussolini nevével van tér a hazájában, őróla semmiképpen se nevezzenek el közteret vagy utcát. S amikor a fasizmus mind uralkodóbb nyomással nehezedett az országra, élő tiltakozásul hagyta el hazáját.
— Kétszobás kis lakásban élt New York házrengetegének a közepén. Csak szűk baráti kör vette körül, a temetésén is csak nyolcan álltunk a sírjánál... Nem volt praktikus ember, ezért nem is tudott asszimilálódni Amerikában. Ezért is élt odakinn az alatt a néhány év alatt csaknem végig igen rossz anyagi körülmények között. „Odakinn” az a szokás, hogyha egy-egy nagy „név” érkezik, egyéves szerződést kap, és hangversenykörútra viszik. De ha az esztendő letelt, más lép a helyére, az új ember indul el éves körutazásra. Bartókkal is így történt. S következtek a nehéz idők, jövedelem nélkül. Azután végre egy megbízatás a Columbia Egyetemről; a Parry-féle szerb-horvát-gyűjtemény feldolgozása; ez volt az utolsó folklorisztikus tevékenysége. Utána, megint anyagi gondok... s a gyilkos kór is emésztette. Később könnyíthetett volna a sorsán, ha más ember lett volna... Amerikában sok a magánalapítvány. Egy ilyen alapítvány keretében kínáltak fel Bartóknak pozíciót az egyik magánegyetemen; betöltésével semmi más feladat nem járt volna, mint az, hogy évenként egy koncertet tartson. Az az alapítvány bár szerény, de rendszeres havi jövedelmet biztosított volna. Nem fogadta el. Mert nem akart - mint mondta - munka nélkül pénzhez jutni. Vele ne gyakoroljanak kegyet! S hiába igyekeztünk, nem sikerült neki megmagyarázni, hogy ez nem kegy, hiszen a „kegyosztó” sem jár rosszul, mert a törvény szerint az alapítványra fordított összeget levonják az adóból, tehát az illetőnek nem kerül pénzébe a jótékonyság. S ezenkívül: a Bartók név reklámja is megér az intézménynek annyit, mint amennyi a befektetés... De Bartók hajthatatlan maradt.
Az utolsó napok .. . szinte, haláláig dolgozott. A feleségének írt III. zongoraverseny 17 taktus hangszerelésének kivételével még elkészülhetett (a befejezés Serly Tibor munkája). A mester e csodálatos hattyúdalát azután Ormándy Jenő vezényletével én szólaltattam meg elsőként, Philadelphiában. Röviddel halála előtt ideadta nekem a Concerto kefelevonatát, hogy javítsam ki, azután küldjem el a kiadóhoz Londonba. Amikor három nappal később visszavittem neki a kórházba, már nem engedtek be hozzá, az utolsó vérátömlesztést kapta, hogy végrendeletét még elkészíthesse. Másnap meghalt, elment - ahogyan ő mondta szomorúan - „tele poggyásszal” és a már be nem teljesedett legnagyobb vággyal, hogy örökre visszatérjen Magyarországra.
 

Magyarország... - erről is beszélgettünk Sándor Györggyel. Néhány napja érkezett, éjszaka, de rögtön elindult a pesti éjszakába, először a Dessewffy utcába, ahol valaha lakott, azután a ligetbe; a gyermekkorhoz, az ifjúsághoz. A Zeneakadémia XII. tantermébe. ahol Bartók tanította, csak másnap juthatott be ...— A legmélyebb impresszió? A régi barátok ... Sokat megölt a háború, a fasizmus, de akik élnek ... az egyikből az Operaház igazgatója lett, hírneves zeneszerző a másikból, a harmadik magas állami poszton van .. A város? Még szebb, mint valaha. A közönség a világ leglelkesebb közönsége közé tartozik; hozzáértésben is. zenekultúrában is. A zenei hetek rendezése kifogástalan. A magyar művészek? Itthon megint részt vehettem Fischer Annie és Ferencsik koncertjén, nemrég még Amerikában és Londonban hallgattam tolmácsolásukat, óriási sikerük alkalmával. Bartók három színpadi művének előadását is megnéztem a pesti Operában, emlékezetesen szép volt; csütörtökön Kovács Dénes remek játékában hallottam Bartók II. hegedűversenyét. A Liszt - Bartók nemzetközi zongoraversenyen a magyar művészek szereplését magas nívó jellemezte. S a fesztivál internacionális művészserege bizonnyal elősegíti, hogy a zene nemzetközi nyelve közelebb hozza egymáshoz nemcsak a nyugati és a szocialista országok muzsikusait, de népeiket is. Az én hangversenyemen a szovjet Rozsgyesztvenszkij vezényelt, örültem, hogy megismerhettem. Tökéletesen azonosult Bartókkal; világosan, tisztán értelmező, remek muzsikus, egyike a világ legjobb fiatal karmestereinek. Remélem, muzsikálunk még együtt...

Sándor György Magyarországból Párizsba indul. Bartók-műveket játszik hanglemezre. Azzal ünnepli a Bartók-évet, hogy mesterének mindhárom zongoraversenyét eljátssza Európa különböző országaiban. Valóban méltó nagykövete Bartók muzsikájának, amely - mint ahogyan Sándor György is mondja - évről évre nagyobb tömegeket vonz, s tesz Bartók hívévé, Magyarország ismerőjévé világszerte.

/György István/


242 Ardelao 2017-12-01 00:20:18 [Válasz erre: 240 Ardelao 2017-11-28 18:25:59]

Bartók János:

BARTÓK BÉLA ÚTJA (folytatás)

Az 1910-től az 1920-ig terjedő időszak Bartók zeneszerzői útjának egyik legnevezetesebb és talán bizonyos szempontokból a legnehezebb szakasza. Amennyire könnyű ma felismerni és helyesen vagy helytelenül méltatni az igazi magyar népzene hatását az új műzene fejlődésére, annyira, de annál még inkább nehezebb feladat volt az úttörőé, aki abban az időben még a zenetörténeti példákat sem nagyon ismerhette. Hiszen a népzenék tudományos megismerése és megismertetése, melynek Bartók is egyik részese — csak a legutolsó években kezdte a zene-történeti kutatás módszereit átalakítani. Bartókot egyébként sohasem vezették intellektuális úton szerzett élmények. Tehát ha lett volna, már akkor egy olyan zenetörténész, aki kimondta volna az európai zenei stílusok végső elfáradását és egyben megállapította volna azt is, hogy mindegyik nagy stílus alapja egykor valamilyen népi zene volt. Bartók még ebben az esetben is az önmaga által felismert valóságból indult volna el. A világháborús évek előtt már sokféle népzenét ismert, megismerte Debussy-t és Sztravinszkij-t és megírta már az első népdal- feldolgozásait. Tovább kellett menni és az útnak talán ez volt a legmeredekebb része. Bartóknak az emberi lehetőségek határáig meg kellett tagadnia minden reminiszcenciát, egyedül kellett lennie teljesen, mert nem egyes népdalok átírásáról és a kihasznált nyugat-európai zenei eszközök felfrissítéséről volt szó. Az ilyen értelemben vett felfrissítés munkáját elvégezték a romantikus kor szerzői. Bartók a népzenét eredeti mivoltában és értelmében hallotta meg és ez a népzene egy egészen más világot jelent, mint a Purcell-től Brahms-ig terjedő tér és idő zenéje.

Különféle népdalok átírása jellemzi Bartók zeneszerzői munkáját leginkább ezekben az években; 1912-ben keletkezik a «Négy régi magyar népdal» férfikarra, 1914—17-ben a «15 magyar parasztdal» zongorára, a «Magyarországi román népi táncok» zongorára, 1917-ben a «Tót népdalok» vegyes-karra zongorával stb. Az 1914—16-ban Balázs Béla szövegére komponált «Fából faragott királyfi» táncjátékban eredeti hangszeres dallamvonalakban ismerjük meg a magyar népi zene szellemét. Ezekkel a művekkel Bartók véglegesen elhatárolta magát a közvetlen előző koroktól, olyan korlátlan lehetőségeket nyitott meg önmaga előtt, amelyeket csak a legnagyobb, Bartókot mindig jellemző alkotó fegyelmezettséggel lehet eredményesen kihasználni.

Ez időszak külső eseményei közül «A fából faragott királyfi» és az 1911-ben írt «A kékszakállú herceg vára» bemutató budapesti előadása (1917, illetve 1918) a legnevezetesebb. Nevezetes ez a két bemutató azért is, mert a Tango Egisto által vezényelt előadásokat Bartók kifogástalannak tartotta. Népzenei gyűjtőútjait szűkebb területen, 1918-ig folytatta.

A világháború végével beállott gazdasági és politikai változás Bartókot ismét hangversenyzésre kényszerítette. Különösen érdekesek ezekből az évekből a londoni és párizsi hangversenyek. Ezeken mutatja be az 1921-ből és 1922-ből való hegedű-zongora szonátáit. Nevét és jelentőségét már jól ismerik ekkor a nyugati országokban, művei mindenfelé megszerezhetők, mivel azokat 1918 óta a bécsi Universal Edition adja ki. Angol, német, francia és amerikai folyóiratok sorra közölnek cikkeket Bartókról, 1921-ben a „Musikblätter des Anbruch“ Bartók-számot ad ki. 1926-ban Kölnben bemutatják a Lengyel Menyhért szövegére készült «Csodálatos Mandarin» című táncjátékát, melyet 1919-ben komponált. Ezt a művét 1929-ben Prágában is bemutatták, a budapesti bemutató még eddig nem történt meg. Bartókot hazájában, Magyar- országon általában kevésbé értékelték abban az időben (és sok vonatkozásban még ma is) működését, aminek okát sok tényezőben kereshetjük. Az a jelenség, hogy a művelt osztályok nem ismerték a magyar népzenét és így az abból fakadó műzenét sem érthették meg, továbbá, hogy Bartókot jó egynéhány sajtóközlemény és félhivatalos vélemény tót és román népdalgyűjtése miatt „hazaárulónak“ tekintette; csak tünetei egy nagyobb egységű jelenségcsoportnak. Egyébként is Bartók kezdetben is, ekkor is és ma is megszemélyesítője, helyesebben megmutatója mindannak, amit most egyszerűen Magyarország elintézetlen társadalmi és kulturális kérdéseinek nevezhetünk.

A népi zenék hatása az 1920-as évek idején újabb formában jelentkezik a Bartók-művekben. Kevesebb a népdalátirat és több az olyan mű, melyben Bartók eredeti dallamvonalakkal mutatja meg az új zene hangzás törvényeit. Ilyen művek elsősorban a «Zongoraszonáta» és a «Zongoraverseny» továbbá a «Szabadban» című zongoradarab-sorozat. E művekben egyesült Bartók kétféle eddigi zenéje a legteljesebben. Mi volt ez a kétféle Bartók-zene, helyesebben Bartók zeneszerzői tevékenységének kétféle útja?

1906-tól kezdve állandóan írt Bartók népdalok felhasználásával műveket, de amellett voltak olyan művek is mint például a vonósnégyesek, azután a «Vázlatok» zongorára (1908—1910), a «Négy zenekari darab» (1912), «öt dal énekhangra zongorakísérettel» (Ady Endre verseire, 1916) stb.

A népdalmentes művekben is igen sokszor találkozunk olyan elemekkel, amelyeket Bartók a népzenéből ismert meg, de ezek a művek valószínűleg, ha nem is úgy, ahogyan vannak, a népi zene megismerése nélkül is megszülettek volna. Ez a csakis ilyen értelemben kétfélének mondott Bartók-zene az 1920-as évek folyamán eggyé-olvadt és ezt az egységet az sem zavarja többé, ha Bartók ismét ad ki 1929-ben népdalátiratokat («Húsz magyar népdal» énekhangra zongorakísérettel). 

Az igazi magyar zenét nagyrészt Bartók fellépései nyomán ismeri meg a külföldi világ. Bartók első amerikai útja alkalmával (az 1927— 1928-as hangversenyszezonban), két hónap alatt 29 városban adott hangversenyt. A következő évben, Oroszországban és Spanyolországban jár hangversenykörúton. 1929-ben ez-idő szerint utoljára játszott Budapesten szólózongora-est keretében egész estet betöltő műsort.

A legújabb időkben ismét többet foglalkozik a népzenével, összehasonlítja a magyar népzenét az összes közeli és távoli szomszédnépek népzenéjével és ennek sorában áttanulmányozza alaposan a szerb, horvát, lengyel, bolgár stb. népzenéket. Sőt 1936-ban a török kormány felkérésére Törökországban népzenegyűjtő úton vesz részt. 1934-től kezdve Bartók a Zeneművészeti Főiskola helyett a Magyar Tudományos Akadémián folytatja a munkáját, ahol az Akadémia megbízásából a magyar népdalok egyetemes kiadását készíti elő. A Magyar Tudományos Akadémia 1936-ban tagjai közé választja. Bartók Lisztről beszél a székfoglalóján, és sok egyéb között, Liszt legértékesebb műveire, és Liszt, kezdeményező szerepére hívja fel a figyelmet.

Az 1930-óta írt műveiben Bartók elsőnek használja ki saját stílusát és újításait nagyobb formák alkotására (II. Zongoraverseny 1930—31, V. Vonósnégyes 1934, «Zene, vonós- és ütőhangszerekre és cselesztára» 1936 stb.). Ahány mű, annyiféle megoldás. Ez a formai és tartalmi sokféleség különösen kitűnik a «Mikrokozmosz» című 153 zongoradarabot tartalmazó sorozatból. Igaz, hogy Bartók itt a tanítás céljai miatt szándékosan a sokféleségre törekedett. Bartókot sokszor hasonlították már Bach-hoz. A hasonlóságnak van alapja, ha arra gondolunk, hogy Bach stílusában minden helyet foglalt, ami volt előtte hosszú időn keresztül, Bartóknál pedig együtt van mindaz, ami egy kultúrán belül sokfelé fog szerteágazni és fejlődéseket elindítani.

A ZENE, 1941. március 25./július 15. (XXII. Évfolyam, 12-14 szám)


241 Búbánat 2017-11-28 21:46:00

VÁROSFAL (OPERA) ANTIKVÁRIUM

29. könyvárverés

2017. 12. 06. SZERDA 17:00

18. tétel

Bartók Béla Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje

Bartók Béla Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje. 127, javarészt kiadatlan dallammal.

KIKIÁLTÁSI ÁR:3 000 HUF

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

Bp., (1934). Somló Béla Könyvkiadó 36+32 p. (kottamelléklet). A kottamellékletet Bartók Béla kézírásáról sokszorosították. (Népszerű Zenefüzetek 3.) Fűzve, kiadói papírborítóban.

aukció időpontja:

2017. 12. 06. szerda 17:00

aukció helyszíne:

Újlipótvárosi Klub-Galéria, 1136 Budapest, Tátra utca 20/B

kiállítás helyszíne:

Városfal Antikvárium | Budapest, V. Múzeum krt. 27.

kiállítás ideje:

november 29 – december 5, nyitvatartási időben


240 Ardelao 2017-11-28 18:25:59

 BARTÓK JÁNOS:

BARTÓK BÉLA ÚTJA
(Vázlat) 

1941. március 25-én volt hatvan éve annak, hogy a magyar és egyben a legújabb zenetörténet egyik legnagyszerűbb egyénisége, Bartók Béla a torontál megyei Nagyszentmiklóson a napvilágot meglátta. Muzsikus- tehetségű apja a nagyszentmiklósi földműves iskola igazgatója volt, akit nyolcéves korában elvesztett. Az apa hivatásos foglalkozása és a fia jövője közölt első tekintetre nem találunk összefüggést. De ha arra gondolunk, hogy Bartók életének milyen jelentős részét töltötte nép- dalgyűjtő útjain földmívelők között, és hogy a szabad természetnek milyen jelentős szerepe van Bartók zenéjében, akkor mégis azt kell hinnünk, hogy a természeti jelenségek, valamint az azokkal való állandó foglalkozás és a zene közölt valamiféle igen nagy belső kapcsolat lehetséges.

Bartók első zongoraleckéit, nyilván ezzel együtt a zenei alapismereteket, anyjától kapta hatéves korában. Tízéves, mikor először szerepel nyilvánosság előtt (Nagyszöllősön) egyszerre zongoraművészi és zeneszerzői minőségben. Anyja az apa halála után, mint népiskolai tanítónő lett a család fenntartója, idejekorán igyekezett olyan városba kerülni, ahol fia számára a rendszeres zenetanulás lehetővé váll. Több vidéki város után 1893-ban így kerültek Pozsonyba. Bartókot itt tizenöt éves koráig Erkel László, Erkel Ferenc fia tanította zongorára és összhangzattanra. Pozsony, — éppúgy, mint a többi nyugati halárhoz közel eső polgárvárosunk - közvetítette hozzánk az európai, de elsősorban a német zenekultúrát. Zenekari hangversenyek és operaelőadások mellett a társas életet itt ekkor még jellemző gyakori kamarazenés összejövetelek jó alkalmak voltak a zeneirodalom megismerésére. Ez idő-tájt Liszt, Wagner és Brahms művei jelentették a zeneszerzés legújabb irányait, a legutolsó jelentős eredményeket. Bartókra leginkább Brahms művei hatottak, de ez a zene nem sokáig irányította alkotó fantáziáját. Mikor a gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Budapestre jött és itt a Zeneakadémián Thomán István és Koessler János tanítványa lett, csakhamar tudta azt, hogy Brahms zenéje nem nyit utakat az újabb zeneszerzés területén. Zeneakadémiai növendékéveiben (1899—1903) különösebben Wagner és Liszt műveit tanulmányozza, de a kívánt új úthoz így sem jut el. Annál eredményesebb azonban zongoraművészi fejlődése. A Liszt-tanítvány Thomán István irányítása mellett a kifejezésbeli és technikai tudás sok új lehetőségével ismerkedik meg, alkalmazkodóképességét és virtuozitását a legmagasabb fokig kifejleszti. A nagyobb nyilvánosság is, mint elsőrendű pianistáról vesz tudomást ebben az időben.

A zeneszerző Bartók fejlődését újabb hatások akkor befolyásolták, amikor megismerkedett R. Strauss műveivel. Ez a zene sok új eszközt és hangzáskombinációt mutatott meg Bartóknak, legalábbis hasonlókat (elvben) azokhoz, amiket Bartók ez időben ösztönösen vagy tudatosan keresett. A Strauss-művek csoportja azonban csak egyike volt a haló tényezőknek. A századforduló éveiben ismét megerősödött a már akkor legalább háromnegyed évszázados vágy a magyar zeneszerzőkben egy önálló magyar műzenei nyelv kialakításával kapcsolatban. Bartók is kezdi számba venni az akkor legeredetibbnek vélt magyar zene elemeit. Közben ismét Liszthez fordul és sok olyan elemet talál Liszt zenéjében — különösen a kevésbé népszerű és részben az utolsó művek között, amely jelentős a zene további fejlődése szempontjából („Haláltánc“, Faust-szimfónia, „Années de Pélérinage“ stb.).

Ebben az időben írja Bartók első nagyobb méretű műveit. 1903-ban komponált „Kossuth“ című szimfonikus művét 1904 februárjában Richter János mutatja be Manchesterben. Az 1904-ből való zongoraötöst a Prill-féle vonósnégyes mutatja be Bécsben. Az ugyanebben az évben keletkezett zongorára és zenekarra írt rapszódiát (op. 1.), amellyel 1905-ben, eredmény nélkül versenyzett Párizsban a Rubinstein-díjért, mindmáig — Bartók egyéb és azóta írt műveinek magyarországi előadásaihoz viszonyítva — gyakrabban játsszák. Bartók e műveinek csoportjába tartozik még az 1. zenekari szvit is (1905, op. 3).

A magyar népi zene és általában a népi zene megismerése hozott semmi más hatáshoz nem hasonlítható fordulatot Bartók zeneszerzői fejlődésében. Hogy pontosan mikor és milyen körülmények közölt találkozott Bartók a magyar népzenével és miként történt az, hogy Kodállyal egy időben, de Kodálytól függetlenül találta meg a magyar zenei anya-nyelvet; ezt meghatározni adatok hiánya miatt egyelőre nem tudjuk.  

Bartók a következőképpen nyilatkozik erről:

«Fölismertem, hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok — amelyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok — kevés érdekességet nyújtanak és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához.»

Ma már kezdjük sejteni, hogy ennek a fölismerésnek a jelentősége túlnő a zene határain is, nemcsak arról van itten szó, hogy megnyílt az út az önálló magyar műzenei stílus kialakulásához és a zene történetének egy új korszakához. A primitív zenéhez és kultúrákhoz való visszatérés folyamata akkor is és ma is jellemzője a kultúrtörténetnek és a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan halad. Nem tudhatjuk, hogy Bartók és Kodály abban az időben tudatosan gondoltak-e erre, annyi biztos, hogy fölismerésükhöz zenei úton jutottak. A nyugat-európai zenei stílusok termőereje a múlt század vége felé teljesen kimerült, azokkal az eszközökkel semmi lényeges újat mondani nem lehetett és ezt Bartók és Kodály is jól tudták.

Bartók az első népzenei gyűjtőútjain csak a magyar falvakat kereste fel, de gyűjtőmunkáját csakhamar kiterjesztette a nemzetiségi nyelv-területekre is.

A kelet-európai népzenék dallamban, ritmusban, kifejezésben igen távol állottak mindama zenéktől, melyeket akkor egy nyugat-európai műveltségű zenész ismert és megszokott. Az iskolában megtanult összhangzattan és formatan igen kevés segítséget nyújtott a kelet-európai népzenéket felhasználó zeneszerző számára. Mégis azt kell hinnünk, hogy az akkori új zeneművek, — ha nagyon távoli vonatkozásban is — segítségére lehettek a népi zenékből építő új zenéknek. Wagner, de még inkább Strauss és Liszt művei rést ütöttek a zenélés régebbi eszközbeli keretein. Ha Strauss és Liszt és az őket követő zeneszerzők műveinek egy-egy kisebb részlete sem válhatott a kereset új zene modelljévé, arra alkalmas volt, hogy megbontsa az esetleg évszázadok óla megszokott fordulatokat és átmenet legyen a régi és az egészen új között.

[Érdemes megjegyezni, hogy az itthoni zenészkörök egy bizonyos rétege, nevezetesen az, amelyik még ma is a Liszt rapszódiákban látja a magyar műzenei alkotás egyik csúcsát, szeret e korai művekre hivatkozni Bartók méltatásánál. Pedig kár ezt az első Bartók-zenét ilyen, egyébként értelmetlen zenepolitikai célra felhasználni. E kiforrott stílusú és a húszegynéhányéves Bartók Bélát igen nagyon megmutató költői tartalmú műveket. a XIX. századbeli magyar műzenei törekvések legszebb befejezésének tekinthetjük.]

Bartók népzenei munkájának kezdettől fogva két iránya van: zeneszerzési és néprajzi. Gyűjtőmunkája során nemcsak egyéni céljaira készített feljegyzéseket; elejétől fogva gondolt arra is, hogy a magyar népzenét a tudományos világ és azután mindenki megismerhesse. 1912-ben Kodállyal együtt javaslattal fordulnak a Kultuszminisztériumhoz egy egyetemes magyar népdalkiadvány érdekében. Számos kisebb, részletekkel foglalkozó cikk után 1921-ben elkészül egyik alapvető munkájával: «A magyar népdallal.»

1907-ben Bartókot kinevezték zongora-tanárnak a Zeneakadémiára és ez a körülmény újabb munkaterületet jelenteti számára, mert a tanításhoz megfelelő kiadványokról is kellett gondoskodni. Sorra dolgozza át Bach. Haydn, Mozart, Beethoven, stb. műveit a tanítás céljaira. Bartók kiadványainál az „átdolgozás“ nem jelent szövegváltozást, hanem ellenkezőleg; a legszigorúbb közlését az eredeti műnek, előadási utasításokkal és ujjrenddel, esetleg formai elemzésekkel ellátva.

A zeneszerző Bartóknál is legtöbbször a tanítás szempontjai érvényesülnek. Legelső önálló népdalfeldolgozásai között találjuk a «Gyermekeknek» és «Pro deti» című, összesen 85 darabot tartalmazó zongoradarab gyűjteményét. E sorozatot (1908 — 09) Bartók újabb zeneszerzői stílusa első összefoglaló eredményének tekinthetjük. Bizonyos mértékig összeegyeztető munka, amennyiben a nyugat-európai tonalitáshoz tartozó akkordok és hangzások sok helyen megjelennek ezekben a darabokban a magyar és szlovák dallamok alatt és felett. Bartók eredeti akkord-fűző invenciója, és hangszerelése mégis annyira újszerűvé tette ezeket a darabokat, hogy csak igen lassan lehetett általánosabban bevezetni a Czerny—Dussek—Pleyel, stb. zongoratanító-irodalomhoz szokott tanárok körébe.

Amilyen fokozódó mértékben vonta le Bartók a népzenei tanulság konzekvenciáit újabb műveiben, oly fokozódó mértékben növekedett a meg nem értés és támadás műveivel kapcsolatban. Bartók és vele együtt Kodály úgy vélték, hogy az új művek nem kifogástalan előadása az egyik oka a meg nem értésnek, ezért 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt megalakították az «Új Magyar Zeneegyesületet.»  

Az új egyesület eredeti célja, egy zenekar szervezése volt, amely az új műveket legalább megközelítően jó előadásban mutatta volna be. Kodály és még inkább Bartók műveinek előadása már most nehézséget okozták a hazai zenekaroknak, pedig a korai Bartók- és Kodály-művek még a feleannyi új zenei és technikai feladatot nem nyújtják minden újszerűségük mellett, mint a későbbi kompozíciók. Ennek a jelenségnek egyik okát abban találhatjuk, hogy a század-eleji zenekaraink tagjai között igen sok osztrák, német és cseh származású muzsikus volt, akiknek már ezek a korai Bartók- és Kodály-művek is teljesen idegen világot jelentettek. De ugyanilyen idegen volt ez a zene a magyar származású átlag-zenészeink számára is. Eltekintve attól, hogy valamennyien a magyar, de általában semmiféle népi zenét nem ismertek, hangszereiken a technikai tudást a XIX. század második felében működő francia-német-olasz pedagógiai tanár-irodalom művein keresztül szerezték meg. A helyzet valamit javult azóta, a zenekarok tagjai részben kicserélődtek, hajlékonyabb felfogású hangszeresekkel, vannak sokan, akik megismerkedtek az újabb zenei stílusokkal, de Bartókot mindmáig elkísérték műveinek magyarországi, félig jó vagy „éppen hogy“ előadású bemutatói.

[Az «Új Magyar Zeneegyesület» nemcsak az új művek előadását, hanem általánosságban az értékes zeneművek megismertetését és terjesztését is feladatai közé vette. Bartók az egyik hangversenyen Beethoven egy kevésbé ismert zongoraművét játszotta. Ezeken a hangversenyeken leggyakrabban az akkor nemrég alakult Waldbauer-Kerpely vonósnégyes szerepelt. Bartók és Kodály legtöbb vonós hangszerekre írt kamaraművét Waldbauerék mutatták be; szerepük általában jelentős a legújabb magyar zenetörténetben.]

A tervezett zenekar felállítása azonban különböző okok miatt nem sikerült, az egyesület kamarazenés hangversenyeken mutatta be Bartók és Kodály új műveit. A vállalkozás egyéb tekintetben sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és ennek következtében Bartók visszavonult a nyilvános zenei élettől, illetve az ilyenféle kezdeményezésektől. Tevékenységének súlypontját a zeneszerzésen kívül (1911-ben írta «A kékszakállú herceg vára» című operáját, 1910-ben a «Két kép» című zenekari munkát, 1912-ben a «Négy zenekari darab»-ot, stb.) ismét a népzenegyűjtésre helyezte, noha a gyűjtőkörutak mennyisége tekintetében nem feltételezhetünk nagyobb ingadozásokat ezekben az években. Ugyanis 1913-ban a Román Tudományos Akadémia kiadta bihar megyei román népdalgyűjtését, melynek anyagát Bartók a közvetlen előző években gyűjtötte. Ugyancsak 1913-ban Észak-Afrikába utazott Biskra környékére és ott az arab népzenét tanulmányozta. Közben folytatta a magyar népdalok összegyűjtését is. Magyar és román, valamint a szlovák és arab gyűjtőútjairól hazahozott anyagnak csak egy igen kis részét közölte beszámoló cikkeiben és az említett bukaresti kiadványban. Kéziratos feljegyzései és a fonográfhengerekre felvett dallamok lejegyzése még évtizedek múlva is adnak munkát Bartóknak.

(folyt.köv.)


239 Ardelao 2017-11-26 00:37:36

«KÖSZÖNTJÜK BARTÓK BÉLÁT»

„A világ a népek nagyságát a szerint méri, hogy melyik mennyiben járult hozzá a civilizáció előbbre jutásához, az emberiség közös nagy céljának, a kultúrának eléréséhez. Az a nép, mely csak nyersanyagot, vagy a föld termését adja az összességnek, hasznos, de nem nagy. Területek mérhetetlen tömegét hódítók, hazájukat hősiesen védő önfeláldozó népek is csak annyiban nagyok, amennyiben kultúrát visznek vagy védelmeznek. A magyarság, mint összesség, az utóbbi téren is megtette a kötelességét a kultúrával szemben. A történelem évszázadokon át a keresztény civilizáció erődítményeivé tette Magyarországot, melyben a magyar hősiesség betonövezete útját állta a leglehengerlőbb támadásoknak.

Századunk felé haladva azonban mind nagyobb szerepet kap a kultúra munkájában az egyén. Az összesség megtette kötelességeit, az egyén félistenné válik. Atlasszá, kinek feladata tartani az eget. A tudósok, írók, művészek azok az Atlaszok, akiknek vállán nyugszik a kultúra égboltja.

Magyarország sok ilyen Atlaszt adott a világnak. A zeneművészet terén a múlt század egyik zene-félistene, Liszt Ferenc, magyar volt. A magyar népzenét keresve az újjászületés korának népszínmű-dalait világgá röpíti rapszódiáiban. Mint magyar hódította meg a nagy-világot. Mint magyar lett a nemzetek felett álló újromantika vezére.

Az a nagy lépés, amelyet a világ a zeneművészetben a századunkban tett, szintén összefügg a magyarsággal. A XX. század úgy nevezett, „modern” zenéjének döntő forradalmára Bartók Béla és Kodály Zoltán. E két nagy magyar mester rányomta bélyegét a modern zenére. De míg Lisztet a világ minden magyarsága mellett elsősorban, mint az újromantika pazarul tündöklő lángeszét csodálta, addig Bartók és Kodály művészete magát a hanggá vált magyar lelket, az örök magyar géniuszt zengi.

Csodálatos művészet ez: a múlt évezredeiben gyökerező Kelet és a jövő évezredek felé ágazó Nyugat násza. Az ifjúságában is öreg Nyugatnak új életet ad az öregségében is ifjú Kelet.

Ez Magyarország nagy szerepe a jelenben.

Bartók Bélát hatvanadik születésnapján kétszeresen kell ünnepelnünk, mert ő is egyik valóra váltója ennek a nagy násznak. És mert ő is azokhoz az Atlaszokhoz tartozik, akik az égbolt hordozói. Kétszeresen szeretnünk kell, mert ő ott is harcol a magyarság jövőjéért, ahol a szónak már nincs hatalma. Neve ma az Ó- és Újvilágban egyaránt fogalom. Jelenleg Amerikában hangversenyezik határtalan lelkesedés kíséretében. Művei az amerikai magyarság lelkében lángra gyújtják az óhaza iránti szeretet tüzét. Útja magyar missziós út, mint egész élete.

Bartók Béla távol van tőlünk. A távolság közte és köztünk igen nagy. De csak térben. Lélekben közel van hozzánk s mi is közel vagyunk hozzá. Sőt a távolság nagysága csak felfokozta szeretetünket. Ezzel a felfokozott szeretettel köszöntjük a hatvanéves Bartók Bélát.”

Írta: dr.Horusitzky Zoltán.

A ZENE, 1941. április hó


238 Ardelao 2017-11-24 17:05:23 [Válasz erre: 237 Ardelao 2017-11-23 00:11:03]

BARTÓK BÉLA ÉS PÁSZTORY DITTA AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN

A budapesti hangverseny látogató közönség e zenei évad elején, október 8-án hallhatta Bartók Bélának és feleségének Pásztory Dittának külön-külön és együttes zongorajátékát a hosszabb időre tervezett amerikai hangversenykörútjuk előtt.

Az ez idő-szerint, utolsó budapesti hangversenyükhöz hasonlóan, Bartók Béla és Pásztory Ditta New-Yorkba való megérkezésük után, már három-négy nappal megkezdik hangversenyeiket.

Első fellépésük alkalmával, november 4-én, bemutatták Bartók «Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre» című egyik legjelentősebb kamaraművét, melyet már az európai kontinensen is (Basel, London, Párizs, Budapest) a legnagyobb sikerrel adtak elő. Az első New Yorki előadás oly nagy érdeklődést keltett, hogy egy héttel később, meghívott előkelő közönség jelenlétében meg kellett ismételni a Columbia Broadcasting System New Yorki stúdiójában. A rádióközvetítést az Egyesült Államok területén ötven állomás továbbította, 30—40 millió hallgató részére. A rádióban való előadás alkalmával grammofón-lemezre is felvették a művet.

November 24-én a New Yorki „Town-Hall“-ban ismét kétzongorás-hangverseny keretében léptek fel, műsorukon Mozart, Debussy, Bach, Bartók és Brahms műveivel. Az egyes műsorszámokat egyre fokozódó- érdeklődés és lelkesedés követte, Bartók kétzongorás «Mikrokozmosz» átiratából a „New Hungarian Folksong“-ot meg kellett ismételni.

Közben Pásztory Ditta Mozart F-dúr versenyét adta elő a rádióban. Ezt a műsorszámot nemcsak az Egyesült Államok adói, hanem a kanadai és dél-amerikai rádióállomások is közvetítették. Pásztory Ditta stílusos Mozart-értelmezése és egyéni előadókészsége nagy feltűnést keltett az amerikai zenészkörökben.
Ez első hangversenyek nagy sikere után Bartók Bélát és Pászlory Dittát oly sok fellépésre szerződtették, hogy programjuk április elejéig teljesen belelt.
Bartók Bélát november 25-én a New Yorki „Columbia“ egyetem a népzenei kutatásai révén elért zenetudományi úttörő és alapvető munkásságának méltatásával a zene doktorává avatta.

A további hangversenyek közül magyar szempontból különösen Bartók Cleveland-ban tartott hangversenye nevezetes. Saját II-ik zongoraversenyét és Mozart d-moll versenyét játszotta igen nagyszámú közönség részvételével. A napilapok, folyóiratok és magazinok több hasábos cikkekben foglalkoznak Bartók Béla és Pásztory Ditta fellépéseivel. Erre csakugyan sok alkalom kínálkozik, mert nemcsak a sok hangverseny ad nyilvánosságot Bartókéknak és ezzel együtt a magyar zenének, hanem számos felolvasás és zenekari hangverseny is. Bartók hangversenyútjai során minden jelentősebb egyetemi városban előadást tart a magyar népzenéről és azt külön zongoraműsorral illusztrálja. Legújabb zenekari művét, vonószenekarra írt «Divertimento»-ját Saint Louisban mutatták be november 7-én. Ez a mű a zenei évad legnagyobb sikerét jelentette és a bemutató után további harminc zenekar tűzte műsorára még ebben az évben.

Igen érdekes a Boston-ban rendezett február 4-iki hangverseny műsora. Bartók hegedű-zongora-klarinét trióját játszotta Szigeti József és Benny Goodman közreműködésével. E műsoron szerepel még Bartók hegedű-rapszódiája és Debussy klarinét-zongora kompozíciója, Benny Goodman közreműködésével, továbbá Debussy kétzongorás ,,En blanc et noir” -ja, Pászlory Dittával.
Egyéb kétzongorás hangversenyek részben zenekarral, részben anélkül: New York, Baltimore, Detroit, Chicago stb. városokban voltak.
Február 12-től március 10-ig Bartók szerzői estek voltak és részben lesznek Saint Louis, Denver, Provo, Mills, Ciatlle városokban.
Bartók műsorain Kodály művei mindenhol szerepelnek, saját művei közül a
«Mikrokozmosz» gyűjteményből játszik a leggyakrabban. E zongoradarab-sorozat többezres első kiadása Amerikában elfogyott, hír van arról is, hogy Bartók a teljes sorozatot grammofon lemezre játssza.
Bartók iránti érdeklődés állandóan növekedőben van és ennek kulturális jelentősége magyar szempontból is egyelőre felbecsülhetetlen eredménnyel fog végződni.

A ZENE, 1941. március 1. (XXII. Évfolyam, 9. szám)

 


237 Ardelao 2017-11-23 00:11:03

BERG LILY:
BÚCSÚ A TÁVOZÓ MESTERTŐL

Néhány hete, hogy Lisszabon repülőteréről a Clipper nevű amerikai gépen Bartók Béla nekivágott az óceánnak. (Nem repülőgépen! Egy személyforgalomra is berendezett amerikai teherhajóval utazott., megj. A.)
Szeretettel intünk búcsút az elszálló gépmadár után a hosszabb időre távozó Mesternek, akinek alakja felrajzolódik a magyar égre. Művészete magyar földből sarjadt és magyar levegőben nőtt naggyá, mindig és mindenkor a magyar géniusz dicsőségéi zengi.

* * *

Bartók munkásságát, új zenei honfoglalásnak nevezhetjük. Zenéje nemcsak világnézetében, dallamkitalálásában és technikájában új. de anyagában is. Muzsikája új világot, új magyar világot mulat meg nekünk.

A 19-ik század elején a verbunkos uralkodik és az akkori magyar műzene romantikus stílusának veti meg alapját. A verbunkosból születik meg a csárdás, mely a nótaszerzők tolla alatt elsekélyesedik. Üres formalizmusban merül ki a magyar zene, ritmikai képletek, a bokázó záradék örökös ismétlésében, unalmassá vált sallangok, cifraságok külsőségeiben, anélkül, hogy a magyar temperamentum, a magyar néplélek villanásaiból, őserejéből egyetlen igaz szépséget is felvethetne. A dallamkincsben lerongyolódott magyar zenének hatalmas ellenféllel kellett megküzdenie: a német művészettel, mely elzárta előlünk a szemhatárt. A magyar zene, sorvadásnak indult. A faji lélekkel való igazi kapcsolat hiánya, a nemzeti vérkeringés megszakadása ép olyan kórokozója volt betegségének, mint az ellenálló erő hiánya az idegen befolyásokkal szemben.

Ekkor jelenik meg a magyar néptől eltávolodott s a külföld utánzásában elkorcsosodó magyar zene horizontján: Bartók Béla. Az ifjú Bartók eleinte Liszt követője. Később megszédíti Strauss Richard zenekari színpompája, majd Debussy s az impresszionizmus színfoltjai vakítják el rövid időre. De lelkében ég a vágy forradalmi újítások után. Felismeri, hogy nem lehel továbbmenni a megkezdett úton, ha a magyar zeneművészet úgy külsejében, mint bensőjében meg nem újhodik. A magyar népköltészet, népművészet mesebeli gazdagságot tár elénk. Lehetetlen, hogy a magyar zenét ne ihlesse meg a néplélek, hogy a magyar zenében semmi se legyen abból az őserőből, abból a nagy gyűjtő- medencéből. mely a magyar szellem valamennyi megnyilatkozásában pazarul szórja kincseit.
Bartók első feladatának tartotta, hogy kiűzze a magyar művészetbe betolakodott idegen szellemet és felidézze az ősi magyar lelket. De előbb meg kellett találnia a magyar lélek rejtekhelyét. Tudta, hogy az odavezető út nem sima és mégis elindult, hogy felkutassa az ősmagyar lélek örök szimbólumát: a parasztdalt.

Hosszú, keserves vándorút, ezernyi fáradtság volt az ára, végül mégis győzelem jutalmazta vállalkozását. Bejárta az országot törekvéseinek osztályosa, Kodály Zoltán kíséretében. Elment a magyar föld, a régi magyar föld legtávolabbi zugába is. Magányos pásztorokkal, emberkerülő aggokkal, szaporanyelvű öreg anyókákkal, beszédes gyermekekkel kötött barátságot, kicsalta titkukat, belelátott lelkűkbe, melynek mélységeiben húzódott meg a magyar népdal. Igazi hőstett a magyar dalnak ez a felfedezése. Acélos akaraterő, sziklaszilárd hit és a művészi ideálért való rajongás telte lehetővé.

Bartók megajándékozta Magyarországot egy nagyszerű kincsesbányával. amelynek létezéséről alig tudtunk. Sejtelmünk sem volt, hogy a magyar néplélek ilyen páratlanul gazdag zenei rezonanciában. A magyar népdal ezer arculatot öltött Bartók művészetében. A technika, mellyel feldolgozta, csak fokozta kifejező erejét, felnagyította szépségét.

Zenéjének legemberibb hangja, mely a közönséghez talán legközelebb áll: zongoradarabjai. Roppant erőt sűrítenek magukba. Látomások gyúlnak ki képzeletünkben hallgatásuk nyomán. Lehet-e tökéletesebben elénk idézni az ősmagyarok félelmetes lovasrohamát, dühös harci robaját, dübörgését, népvándorlás korabeli kataklizmáit, mint az «Allegro barbaro» elsodró erejű hangorkánja? Ismét a magyar lélek más arcát látjuk az «Este a székelyeknél» című kis remekmű vibráló csöndjében. A székely faluk, erdők, hegyek és tavak minden titka feltárul ebben a sejtelmes zongoramuzsikában. A Medvetáncban a medvetáncoltató búsan groteszk élete, a medve szimbolikus tragédiája: a leláncolt erő megalázása él, amint a gazda és medve, mint egymás rabszolgái vándorolnak egy életen át. Bartók új, eddig sohasem hallott, ismeretlen érzéseket és hangulatokat vitt be a zongorastílusba. Férfias lírája, melyet a romantika s a modern dekadencia nem tudott effeminálni, nem tűri az érzelmes ellágyulásokat. Ez a líra izmos, őserejű, mélyről fakadt.

Zenekari darabjai egyéniségének fejlődését még szemléltetőbben tárják fel. amint az első «Szvit» alföldi délibábjaitól járatlan utakon elérkezik az erdélyi hegyek szűz ormaira. Faji magyar zenét ír, mely ezer éven át rejtőzött a lelkek mélyén, hogy végre kitörjön. Természetes, hogy az ő orkesztere hangzásában és dinamikájában is faji és egyéni. Ez a zenekar káprázatos színekben villódzik.

Kamarazene-kompozícióinak levegője ismét más. Quartettjei hallgatásakor új, titokzatos régiókba emelkedünk fel, ahova zeneszerző tán még alig jutott el. Érdekes hangszínek, gazdag polifónia ragadja meg a hallgatói, aki alig tud számot adni magának benyomásairól.
Dalaiban kongeniális költőtársa, Ady Endre sirámait zengi.

Egyetlen dalműve: «A kékszakállú herceg vára» az első dalmű, melyben a maga hamisítatlanságában szólal meg a magyar néplélek, mert a magyar humusz legmélyebb rétegéből kelt életre, az anyaföld oltalma alatt álló parasztdal édestestvéreként. A parasztdal különben teljesen átment Bartók vérkeringésébe. Sok témája van, melyet népdalnak tartunk, pedig saját invenciója. Bartók annyira magyar, hogy ha román, vagy szláv dallamokat dolgoz fel. akkor is megérzik művészetének hovatartozása. A magyar lélek kitör belőle. Mikor elhagyja a népi anyagot, mely szinte metafizikaivá tisztul egyéniségében, levegője akkor is annyira egyéni, hogy élesen megkülönbözteti minden más mestertől. A «Fából faragott királyfi» pantomimje a bemutatón a reveláció erejével hatott. Ekkor találkozott Bartók először a táncos színpaddal. A darab tündéri és groteszk táncok sorozata. A kubizmus merev, szögletes vonaljátéka a zenében a feléledt fabáb groteszk táncdallama, mely zenekari torz portréját juttatja eszünkbe. A természet megmozdulásának, életre-támadásának meleg lírája drámaivá forrósodik, mikor az erdő megindul, és a folyó kilép medréből.

«Vonós-hangszerekre, cselesztára és ütőhangszerekre» írt műve talán a csúcsa a bartóki művészetnek. Merészen vegyül a népdal polimetrikája a jazz szinkópás. hullámzó ingadozásaival. Ez oltja be fluktuáló dallamaiba a parasztdal csapongását. Bartók ritmuskitaláló művészete képletek szédítő kaleidoszkópját mulatja, mikor a 3-ik tétel utolsó huszonnyolc ütemében taktusonként változtatja az ütem-nemet (6/8, 5/8, 8/8, 12/8, . . stb.), hibátlanul megőrizve a dallamvonal egységes töretlenségét.

«Mikrokozmosz» című darabjai, mint furcsa rajzú és színű rakéták röppennek ki a zongorából. Ezek a szempillantás alatt szerlefoszló alakzatok a zárt, csodálatos bartóki világnak legbizarabb, legérdekesebb lényei.

Bartók formáló-ereje a legnagyobbakéra emlékeztet. Architektonikája, különösen utolsó quartettjeiben, beethoveni magaslaton áll. Belső erőtől feszülő forradalmi dallamvonala, dinamizmusa beleolvadt az új, lineáris szerkesztésmódba, mely új harmónia-rendszer kikristályosodását vonta maga után. A romantika s az impresszionizmus elavult akkordrendszerével szemben kialakult modern kontrapunktikus stílus, horizontális dallamvonal tökéletesedéséhez nagyban hozzájárult művészetével.

Bartók azonban nemcsak világraszóló alkotómester, de nagy előadóművész és nevelő is. Zongorajátéka fényszóróként világítja meg a klasszikus mesterek arcképét. Amint játékának egy-egy sugara reáesik Mozartra vagy Beethovenre, eddig észre nem vett vonásokat kelt életre. Egyénien szólaltatja meg Scarlattit, Couperint és kortársait. E művek előadásának főérdekessége: különleges színű billentése, melyről külön tanulmányt lehetne írni. Billentésének egyéni színe és varázsa van. Hideg, csillogó, kemény és kissé száraz. Nemcsak belülről fakadó jelenség, de szikár fizikumában is rejlik, mellyel nem lehet telt, súlyos, érzéki színhatást elérni. Ez a sajátos martellato hang, művei előadásánál igen fontos szerepet játszik.

Bartók nagy egyéniség és zongorázása külön játéktípust képvisel, de mégse nyomta rá bélyegét tanítványai játékára. Nem erőszakolta senkire markáns egyéniségét, sőt arra törekedett, hogy mindenki megőrizhesse saját énjét. Ha elfogadhatónak tartotta tanítványa felfogását, nem változtatott rajta. Hangsúlyozta, hogy nem szereti, ha utánozzák. Két dolog volt, amiben nem engedett; a ritmus és a pedálozás. E kettő legtökéletesebb kiviteléért a végsőkig küzdött, s ha valakinél nem tudta megvalósítani elképzelését, nem szívesen foglalkozott vele. Igen nagy türelem és jóakarat jellemezte tanári működéséi. Tanítványaival szemben mindig megértő volt és soha nem láttuk fontoskodónak vagy nem őszintének. de mindig közvetlennek és természetesnek. Sokat játszott nekünk és sokszor tette próbára az órán hallásunkat bonyolult gyakorlatokkal. Nem szerette, ha túl sokat foglalkoztunk valamely darabbal, így elérte, hogy nagy anyagot dolgoztunk fel egy iskolaév alatt. Zeneirodalmi jártasságunkat is ellenőrizte. Voltak kedveltebb és kevéssé kedvelt zeneszerzői. Megfigyeltem, hogy Verdit nem szerette. Wagnert elismerte, de nem rajongott érte, szívéhez a francia muzsikát éreztem közel, de elsősorban a klasszikusokat. Nagyon szívesen jártunk óráira, éreztük, hogy az a zenei és világszemléleti légkör, amit Bartók teremtett a tanteremben, egész életünkre döntő hatással lesz.

Bartók nemcsak saját művészetét teremtette meg, de elvégezte a jövő magyar zene alapelveit is. Népdalgyűjtő munkásságának eredménye a sok ezer fonogram a Néprajzi múzeumban. Lemezre felvette a paraszt ajkáról a régi dalokat, amint talán több évszázados szájhagyományban éltek. Nagyszerű hallásával és zenei érzékével átírta a sok irracionális értéket, mely a paraszt énekében kibomlik, lehető tökéletességgel adta vissza nekünk s az így papírra vetett népdalokat törzskönyvezte. A Tudományos Akadémia készül kiadni ezt a nagy munkát, a magyar zene monumentáit, melyek zenénk múltját elevenen őrzik.

Amit a magyar nyelvészek már elvégeztek, dialektusok szerint összegyűjtve és feldolgozva a magyar szókincset, úgy cselekedett Bartók, de még annál is többet, mert gyűjtése egyetlen, hiteles és teljes enciklopédiája a magyar zenei szólásmódnak. A jelenen keresztül elmerült a múlt századokba s felszínre hozta a veszendőnek indult, pótolhatatlan értékeket, egyúttal a jövő útját is megmutatva. Bármilyen zenei világnézetnek hódoljon is a jövő nemzedékek zenésze, bármilyen technikával akarja megvalósítani eszményét, az eljövendő magyar muzsikának és magyar faji nyelvezetnek, anyaga nem lehel más, mint a Bartók és Kodály gyűjtötte népdalok és változataik s a hozzájuk csatlakozó kiegészítés. Roppant gazdag kincs ez, évezred sem elég kimerítéséhez, feldolgozásához. Magyar költő nem szakadhat el a magyar nyelvtől, a magyar muzsikus sem fog ezután elszakadhatni a magyar zenei nyelvtől, mert köti az anyaföld. Ez Bartók Béla, a zenei honfoglaló, halhatatlan érdeme, mellyel nemcsak a magyar és egyetemes zenetörténetbe, de a magyar szellemiség történetébe is örökre beírta nevét.

A ZENE, 1941. január 1. (XXII. Évfolyam, 5. szám)


236 Ardelao 2017-11-22 18:07:06 [Válasz erre: 235 Ardelao 2017-11-22 11:39:35]

Bartók Béla levele Müller-Widmann* asszonynak, Bázelbe;

(Részlet a levélből)

… […] „Október 8-án  még búcsúhangversenyünk volt Budapesten; én Bach A-dúr koncertjét játszottam, feleségem Mozart gyönyörű ( alig ismert) F-dúr koncertjét – ez volt első szólófellépése, nagyon szépen játszott – azután Mozart 2-zongorára írt koncertjét játszottuk, végül én a Mikrokozmoszból adtam elő.

És most itt vagyunk szomorú szívvel és Önnek és kedveseinek búcsút mondunk – hogy mennyi időre vagy talán örökre, ki tudja - ! Nehéz, végtelenül nehéz a búcsú. És ezt a csodálatosan szép országot, az Önök országát, talán utoljára látni, és azzal a gondolattal, hogy milyen jövő vár rá, és barátainkra, akik itt vannak! 

Geyer Stefi tegnap délutántól ma estig itt volt, sokat segített és velünk töltötte itteni utolsó óráinkat.

Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből. Már az én nem egészen megnyugtató állapotom miatt is; gondolok a még mindig meg nem gyógyított periartritiszre,* Isten tudja, hogyan és meddig tudok dolgozni odakint.

De nem tehetünk semmit; egyáltalában nem kérdés; így kell-e lennie; mert így kell lennie. 

Köszönöm Önnek és kedveseinek mindazt a szépet, mindazt a szeretetet és barátságot, amivel megajándékoztak és kívánjuk a lehető legjobbakat a jövőre.”

Bartók Béla

Genf. 1940. október 14.

 

Megjegyzések, A.)

*Anne Müller Widmann, Paul Sacher svájci karmester felesége,

*periarthritis: lágy szövetek gyulladása.


235 Ardelao 2017-11-22 11:39:35

BARTÓK BÚCSÚESTJE.

Néhány nap múlva a végtelen óceánra bízza élete hajóját Bartók Béla. Furcsa talán, hogy ilyen régies pátosszal beszélünk egy amerikai utazásról. De hiába, nem lehet megilletődés nélkül gondolni arra, hogy nagy emberünket belső vágyak és külső vonzások messze sodorják tőlünk, tér és idő bizonytalan távolába. Mert hiszen Bartóknak kinyilvánított szándéka, hogy sokáig, esetleg talán véglegesen Amerikában marad. Bízzunk a kedvező körülményekben, hogy Bartók keddi búcsúhangversenye, amelyet véle együtt útrakész felesége, Pásztory Ditta társaságában adott, nem jelent végleges búcsút.

Mindenesetre gyönyörű, maradandó emlékünk lesz ennek az estének mindegyik művészi élménye: Bach a-dúr koncertje, Bartók végtelen mélységekbe világító tolmácsolásában. Azután egy nálunk úgyszólván ismeretlen, bűbájos, f-dúrban irt Mozart-koncert, amelynek elmésen csillogó előadásával Bartókné remekelt. Majd kettejük közös, magasrendűen virtuóz produkciója, Mozart két- zongorás esz-dúr versenyében. És legvégül egy izgatóan érdekes sorozat a «Mikrokozmoszból,» amelyet a mester maga mutatott be.

Az emberi szellem legcsodásabb megnyilatkozásait fogadtuk magunkba egész este s nem tudtuk, mi esne jobban: örülni-e, vagy sírni, olyan túlságosan szép és nagyszerű volt. Minden hangra áhítattal figyelő, lelkes és hálás közönség töltötte meg a termet és tombolva ünnepelte a Bartók-házaspárt. A finoman alkalmazkodó kíséretért teljes elismerést érdemel Ferencsik János karmester és a Székesfővárosi Zenekar.(Iv.)

PESTI HÍRLAP, 1940. október 9. (62. Évfolyam, 230. szám)


234 Ardelao 2017-11-22 11:24:14 [Válasz erre: 233 Ardelao 2017-11-21 01:23:07]

Bartók Béla és B. Pásztory Ditta búcsúhangversenye

 

Kétzongorás zenekari estje igen sok tekintetben túlnőtt az üzemszerű hangversenyek keretén és fontos külön jelentőséggel bírt.
Azok a nehézfelfogásúak, akiket még az eddigi bizonyítékok pergőtüze sem győzött meg teljesen, most — a Bartók-házaspár hosszúnak fenyegető amerikai útja előtt — talán szintén tudatára ébredtek annak, mit jelent, ha ily nagymester közöttünk él. ... Ezt a „közöttünk-élés”-t általában sokszor félremagyarázzák; sokan a maguk társas életének kisebb-nagyobb jogaival és kötelességeivel arányosan olyan igényeket támasztanak a művésszel szemben, amiknek ő — épp a művészi feladatainak felelősségteljes tudatában — nem tehet eleget.

A nagy művészt — mint minden valóban nagyra hivatott embert — életfeladatának parancsszava irányítja. Ez a parancsszó szüntelenül cseng a fülében s a még elintézésre váró teendőinek egész tömege türelmetlenül figyelmezteti őt az iramló élet kurta voltára. Ő nem ér rá időt pocsékolni! ... Pihenésre, szórakozásra, persze, neki is szüksége van. De pihenője, szórakozása elüt az átlagostól. Elvégre az atléta is másként pihen és szórakozik, mint a hét végén kiruccanó hivatalnok: tervszerűen és módszeresen lazítja és heverteti izmait s tartózkodik a szórakozásnak olyan eszközeitől, amelyek féltve őrzött „kondíció”-ját károsan befolyásolhatnék.

Aki a banketteken való részvétel száma szerint vagy más társas összejöveteleken kimutatható jelenlét alapján méri ki a „közöttünk-élés” fogalmát, félrevonult, magános embernek mondotta Bartók Bélát, holott ő csakis azért zárkózott el, hogy töményített erővel és figyelemmel dolgozhasson tovább és munkája nagyszerű eredményeivel sokszorosan bizonyíthassa: lám, közöttünk van, és hozzánk tartozónak érzi magát! Ö is csak azért vállalja a magányt, hogy minden egyes nyilvános szereplése alkalmából minél többet és lényegesebbet nyújthasson, adhasson magából azoknak, akikkel mindenkor közösséget vállalt. ... Ha megjelenik és a saját mesteri szerzeményeit - vagy a klasszikusok remekműveit értelmezi számunkra: ha művészi fölfogásainak engedménytelen szigorával és e művészi szigor ünnepélyes szépségével ajándékoz meg minket, közelebb került hozzánk, mint sok-sok más közéleti férfiú, akit főként onnan ismerünk, hogy minden kellemes alkalomnál — jelen volt. ...

A Bartók-házaspár kedd esti búcsúhangversenye a Zeneművészeti Főiskola zsúfolt nagytermében s az esemény kiütköző jelentősege jegyében folyt le.

Nem csupán a zenevilág színe-java sereglett itt össze, hanem a magyar szellemi élet számos régi meg újabb oszlopos tényezője is. Értékesebb közönséget nagyon régóta nem láttak így együtt ezek a falak. ... A műsor éjfél felé végződött, amit nem mentségül hozok fel most, ha nem elemezem részletesebben a hangverseny egyes pontjait. Bartók Béla, Bach: «A-dúr versenyművét,» B. Pásztory Ditta, «Mozart: F-dúr versenyművét» adta elő a Székesfővárosi Zenekar kíséretével, Ferencsik János karmester vezénylete alatt. Majd Mozart kétzongorás «Esz-dúr versenyműve» következett — felejthetetlen értelmezésben. Végül Bartók Béla saját «Mikrokozmos»-ából játszott egy — ráadásokkal bővített — sorozatot.
 

Nem a részletezések időpontja ez, amikor könnyes szemmel búcsúztatjuk az egészet — Bartók Béla közöttünk-élését. Távozása szimbolikus erejű. S akik forrón tapsoltak neki, e szimbólumok mellett foglaltak állást: az emberi és művészi jellem kristályos tisztasága mellett.

Jemnitz Sándor

NÉPSZAVA, 1940. október 9. (68. Évfolyam, 229. szám)
 


233 Ardelao 2017-11-21 01:23:07 [Válasz erre: 232 Ardelao 2017-11-18 21:46:15]

Zeneakadémia nagytermében október 11-én kezdődik az idei évad első hangversenysorozata. Beethoven-ciklus lesz, és mint előadók részt vesznek benne a halhatatlan lángész legkiválóbb magyar tolmácsai. Dohnányi Ernő kezdi a ciklust zongoraművekkel, másodiknak Bartók Béla és Zathureczky Ede zongora-hegedű szonátaestje következik. A további szereplők Fischer Anni, Ungár Imre, Waldbauer Imre és Kerpely Jenő lesznek.

PESTI HÍRLAP, 1939. szeptember 8. (61. Évfolyam, 205. szám)


232 Ardelao 2017-11-18 21:46:15

Bartók Béla és B. Pásztory Ditta kétzongorás estje

Bartók Béla — mint ismeretes — annakidején fiatal zongoranövendékét vette feleségül. Pásztory Ditta azon túl is, hogy Bartókné lett, Bartók-tanítvány maradt s a nagyszerű mester legkiválóbb neveltjeként lépett tavaly, sokévi kemény és lelkes munka után, a nyilvánosság elé. Ez lenne a száraz tényállás, de ennél sokkal többet mond és két egymásnak teremtett lélek bensőséges művészi frigyéről beszél az, hogy Bartók hitvesének rendkívüli zenei tehetségét és fogékonyságát munkatársi viszony kiépítésére tudta felhasználni, sőt ebből a viszonyból alkotó-ihletet is nyert. Hiszen B. Pásztory Ditta zongoravirtuózként való bemutatkozása tavaly egy új, nagyjelentőségű Bartóki- mű előadásával történt s ezt az új művet — két zongorára és ütőhangszerekre — a lángeszű mester úgy és azért komponálta, hogy feleségével közös pódiumon mutathassa be a hazai és külföldi közönségnek.

Igaz örömünkre ezzel nem merült ki a rendkívül szerencsés társulás. A pénteki hangverseny gazdag kétzongorás műsora ismét elénk hozta a nagyszerű művészpárt és páratlanul érdekes, lenyűgöző, egyúttal felvillanyozó élménnyel ajándékozott meg bennünket. Mindenekelőtt: Mozart két zongorára irt szonátáját végre méltó tolmácsolásban hallhattuk. A szokásos sportszerű vagy rögtönzésszerű lezongorázás fogalmat sem adhat ennek a maga nemében egyedülálló remekműnek tartalmi, formai és hangzásbeli szépségéről. De micsoda élet pezsgett most a gyönyörű három tételben, hogy megelevenedett bennük az egész mozarti világ. Ugyancsak felejthetetlen hatást tett az utolsónak játszott három Debussy-darab: «En blanc et noir,» különösen az elsőnek mámorító hangvarázsa. Kétzongorás bemutatót is kaptunk, Sztravinszkij Concertóját, de erről így kapásból nehéz ítéletet mondani. 

Mindenesetre a francia-orosz mester legérdekesebb és legkomolyabb szándékú dolgai közé merjük sorolni a politonalitás és poliritmia végleteiben tobzódó versenyművet. Végül néhány szót még a műsor Bartók-újdonságáról, a «Mikrokozmosz» címszó alá foglalt zongora-vázlatok új sorozatáról. A mester hangképzeletének ezek a játékos kísérletei a legszigorúbb művészi logika és a legteljesebb művészi szabadság határvonalán mozognak. Adalékok egy lángelme természetrajzához. Legőszintébb visszhangot az utolsó darab: «Öt tánc bolgár ritmusban» váltotta ki a közönségből, amely egyébként egész este tombolva ünnepelte Bartókot és kongeniális hitvesét. (Ív.)

PESTI HÍRLAP, 1939. március 25. (61. Évfolyam, 70. szám)


231 Búbánat 2017-11-17 21:21:10

Csodálatos videót tett közzé apjáról Kocsis Krisztián

Fidelio.hu,  2017.11.07. 12:36

A legnépszerűbb videómegosztón elérhető felvételen Kocsis Zoltán fiát tanítja zongorázni Bartók egykori zongorájánál.

A videó 2006-ban készült, amikor Kocsis Krisztián kilenc éves volt, és Bartók zongorájánál apja Bartókra tanította. A felvételen a Mikrokozmosz második füzetéből a "Párhuzamos mozgás kis hatodhangközökben" című darab hallható.


230 Ardelao 2017-11-15 18:50:43

TÓTH  DÉNES:
BARTÓK ÉS AZ EXPRESSZIONIZMUS.

A Bartóki életmű jelentékeny ideje esik az expresszionizmus kifejlődésére az európai muzsikában. Amikor végigszántott ez a hatalmas forradalom a művészetekben, akkor alakult ki a fiatal Bartók stílusa, érthető tehát, hogy az expresszionizmus döntően befolyásolta a bartóki stílus kijegecesedését. Mégis elhibázott dolog lenne az expresszionista Bartókról beszélni, mert egyénisége sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal átfogóbb, semmint, hogy a háború-utáni izmusok ezen, legerősebbikével el lehetne intézni ezt a döntő jelentőségű művészetet.

Ahogy a fiatal Bartók fantáziáját a Strauss utóromantika ragadta meg, olyan démonikusan hatott reá később az expresszionizmus formatörő eksztázisa, sodróerejű dinamikája. Az expresszionizmus felszabadította az ősemberi szenvedélyeket, a tudatalatti világ titkos erőit és Bartók megigézve követte ezt az új utat, ha kritikusi értelme hamarosan meg is látta a veszélyeket, amik ebben a nagy felszabadultságban rejtőztek és azok felett úrrá is tudott válni. Azonban nem volt közömbös Bartók előtt az a tény, hogy az európai expresszionizmus épp azokat az ősi rétegeket szabadította fel, elemi indulatokat, mitikus erőket, amelyeket ő a magyarság ázsiai rétegében kutatott.

Bartók elindult megkeresni azt az ősi magyar világot, ami mélyen az európaiság rétegei alatt feküdt, az ázsiai barbár erőket, a sámánizmus rejtett világát és miközben a népművészeten keresztül lángeszének fényénél belepillantott ebbe a világba. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan más európai országokban is az impresszionizmus felületi, kolorit kultúrája után annak visszahatásaképpen, de meg világháború döbbenetes élményétől is leigázva és megrendülve eljutottak a művészek a befelé-fordulás koncentrált perceiben a bennük rejlő ősi emberihez, az elemi érzelmek és indulatok világához.

Hogy Bartók művészete összekapcsolódott az expresszionizmussal, annak tehát éppen az ősi magyar, ázsiai lélek felfedezése iránti olthatatlan szomja volt egyik vezető indítéka.  A népballadák, a sirató énekek, a régi típusú népdalok világa feltárta előtte egy ősi élet látomását: Bartók úgy érezte, hogy a kelet-európai ember saját kultúrájának a megalapozását itt kell kezdeni. Eltávolítani mindent, ami ehhez a lélekhez ezer év óta hozzátapadt, az esetlegest, a változót és könyörtelen aszkézissel és fegyelmezett logikával csak erre az ősi lélekre kell szegezni a tekintetet, mert itt rejtőzik a titka annak az új kultúrának, amely csak akkor tud igazán kultúra lenni és élő szellemi hatalom, ha mögötte rejtett népi erők mítosza, metafizikai háttere áll.

De ez a bepillantás egy már elveszettnek hitt ősi világba csupán Bartók egyéni élménye volt.  Hogy ez megtalálja az utat az egyetemes európai zeneiséghez, a hidat az összeköttetést, az expresszionizmus adta. És ez az expresszionista formanyelv készen hozta ennek a meglátott világnak a kifejezési lehetőségeit művészi eszközökkel. Ezeket öntudatosan és kitűnő ökonómiával fel is használta Bartók, aki azonban teljesen és fenntartás nélkül mégsem tette magáévá a nyugat-európai expresszionizmus tantételeit. A maga útját járta és a kínálkozó eszközökből csak annyit használt fel, amennyit szükségesnek talált művészetének továbbépítésére. Az expresszionizmus, azóta eltűnt, beolvadt, feloldódott, részben megsemmisült,  

Bartók művészete azonban teljesen sértetlenül került ki ennek a nagy művészi forradalomnak az összeomlásából. Sztravinszkij kénytelen volt megtagadni ezt a stílusát, radikálisan ki kellett irtania magából mindent, ami erre emlékeztette, hogy továbbfejlődhessen, hogy művészete zsákutcába ne kerülhessen. Bartók azonban tovább építette saját klasszicizmusa irányában mindazt, amit itt nyert. Semmit sem kellett megtagadnia, semmit sem kellett megsemmisítenie.

Az expresszionizmus forradalma magával hozta már pusztulásának csíráit is. Az indulatok dzsungeljében eltévedt és elsüppedt az építő értelem, a formátlanság formája, a kiegyensúlyozatlanság, a lávaként elömlő érzelmi túlfűtöttség alkalmas volt a régi formanyelv elpusztítására, de nem volt alkalmas egy új zenei világ felépítésére. Az expresszionizmus ősanyaga a vitalitásnak ugyanolyan dinamizmusát keltette életre, mint amelyik a barokk zárt formákat áttörő lendületét inspirálta. A barokk mögött azonban ott állt az európai ember biztos hitével, jellembeli szilárdságával, racionalizmusának bizakodásával és ezt az elementáris áradást le tudta vezetni a polifónia rendezett medreiben. Az expresszionizmus, forró lávája elégetett mindent maga körül, és ha hatalmas erőket is szabadított fel, ezeket kormányozni nem tudta. A démonok megfékezésére segítségül sietett a neoklasszicizmus akadémikus testőrsége. Erre tulajdonképpen nem volt szükség, mert ez a láz önmagát emésztette el, sérültjei pedig bemenekültek egy új akadémizmusnak bűvös falai közé.

Aki sértetlenül megúszta ezt a krízist, az egyedül Bartók volt. Nem alkudott meg, nem kért segédcsapatokat a múlt századból, nem perzselte meg szárnyait az expresszionizmus tűzvésze, mert ami csak múló jelenség volt az európai zenében, az nála sokkal mélyebbről jött a magyar és általában a kelet-európai népzene ősi rétegeiből. Nem volt szüksége Bartóknak soha kívülről elfogadott klasszicizáló normákra, mert művészete magában hordozta a klasszicizmust expresszionizmusának legvégletesebb idejében is. Kérlelhetetlen következetességgel kereste meg muzsikájának forró anyagában a forma körvonalait. Az a klasszicizmus, ahová most utolsó műveiben Bartók eljutott, legkisebb részletében sem átvétel múlt századok sémáiból, de teljességgel saját műve, saját erőfeszítéseinek végső eredménye. Így vált a mai Bartók sajátmagának klasszikusává, klasszicizmus alatt természetesen nem történeti stílust, de az alkotó erő sajátos, önmaga törvényei szerint igazodó egyensúlyát értve.

Sokan bennégtek, az expresszionizmus forró-kohójában, elpusztította őket a túlhevített láz, az érzelmek gátlástalan expanziója. Mások megtagadták még idejében ezt az önkívületet, és saját legszebb álmaik megvalósításáról lemondva elmenekültek kevesebb termékenységet nyújtó, de biztonságosabb tájakra. Bartók megérezte az örvény szédületét, de valami ősi magyar mértéktartással, mindig megérezte hol válik ez az eksztázis halálossá, hol lesz méreg, halált-hozó veszély, az ősi indulatok előretöréséből, és meg tanulta kormányozni a felidézett szellemeket. Bartók ma, az egyetlen nagy alkotó, akinek nem kell visszavonnia semmit, akinél nincs stílustörés, mert minden önmagából folyik és következik félelmetes biztonsággal. Nem tért ki a harc elől, megismerte a mai művészi alkotás minden belülről fellépett démonikus veszélyét, de bátran szembenézett velük, nem alkudott meg, nem hátrált meg.  Ezért van külön jelentősége ennek az etikus magatartásnak, mert a nagy művész mögött ott érezzük a heroikusan élő nagy embert is.

A ZENE, 1941. április 15. (XXII. Évfolyam, 11. szám)


229 Ardelao 2017-11-14 12:27:27 [Válasz erre: 228 Ardelao 2017-11-11 22:43:25]

 

Képtalálat a következőre: „Bartók Béla”

BARTÓK BÉLA ÚJ RAPSZÓDIÁJA.

Londonból jelentik:

Benny Goddman, Amerika legelső klarinétművésze, Szigeti József a kiváló magyar hegedűművész tanárára klarinét-szerzemény megírására kérte fel Bartók Bélát, a világhírű magyar zeneszerzőt. 

Bartók erre a célra rapszódiát írt klarinétra, hegedűre és zongorára. Az új mű bemutatóját óriási érdeklődés előzi meg mind az amerikai, mind az angol zenei világban. Goddman egyébként nemrég játszotta gramofonba Mozart klarinét-ötösét a Budapesti Vonósnégyessel.
 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. október 21. (58. Évfolyam, 238. szám)


228 Ardelao 2017-11-11 22:43:25 [Válasz erre: 227 Ardelao 2017-11-09 23:54:16]

Bartók Béla az angol rádióban
LONDON, 1938. január 19.
 

Az angol daventry állomásról, 1500 méteres hullámhosszon, Bartók Béla hangversenyt ad csütörtökön, greenwichi idő szerint este 9 óra 20 perckor, a világhírű magyar zeneszerző személyes közreműködésével. A hangverseny Bartók magánszámával kezdődik, aki «Mikrokosmos» című szerzeményének nyolc darabját mutatja be, ezt követi Frederich Grinke és David Martin hegedűművészek száma, akik Bartók legújabb hegedűkettőseit játsszák, majd Bartók a «Mikrokosmos» további hét darabját zongorázza, ezt követi öt hegedűkettős, végül Bartók öt bolgár táncot játszik.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1938. január 20. (58. Évfolyam, 15. szám)


227 Ardelao 2017-11-09 23:54:16

 

Bartók-bemutató Kecskeméten. 

A Kecskeméti Városi Dalárda Vásárhelyi Zoltán karnagy vezetésével «Éneklő Alföld» címmel Bartók ünnepélyt rendezett, s azon huszonegy Bartók-kórust mutattak be.

A kecskeméti Katona József Színházban rendezett ünnepélyen megjelentek Bartók Béla, Sergio Failoni, az Operaház karnagya, Issay Dobroven* és sokan mások a főváros zenei életének vezetői közül. A nagysikerű matinén a városi dalárdán kívül három kecskeméti iskolai énekkar, a félegyházi (Kiskun-, megj. A.), úrinők kongregációjának és három nyíregyházi iskolának az énekkara, továbbá két nagykőrösi iskolai énekkar lépett fel.

A bemutatón a bevezető beszédet Harkay Béla kecskeméti főjegyző mondta.

 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1937. április 20. (57. Évfolyam, 88. szám)

*Dobroven, Iszaj Alexandrovics (1891-1953), orosz származású karmester és zongoraművész.

(megj. A.)


226 Búbánat 2017-11-07 14:51:26

„EBÉD HARMINC CENTBŐL”

/Ozsda Erika – Magyar Idők, 2017. november 5./

Sir Solti György egy interjúban elmondta, hogy Bartók Bélát nem emberként, hanem istenként tisztelték. Sok évvel később Solti végiggondolta az együtt töltött néhány napot, amíg zongorázni tanult nála, és rájött: Bartók egy angyal. Ez a földre szállt, különleges ember azért járt itt, hogy az emberiséget szolgálja. Sipos József Bartók című dokumentumfilmjét nemrég mutatták be a mozikban.

Sipos József rendezőként és producerként már többször foglalkozott Márai Sándor műveivel. Az 1945-ös naplóját lapozgatva talált rá egy bejegyzésre, amely szerint az író tudomására jutott, hogy meghalt a legnagyobb magyar, Bartók Béla.

– Nagyon meglepődtem, mert legnagyobb magyarként eddig mást aposztrofáltunk – meséli a rendező –, s mivel mindig erősen bíztam Márai ítéletében, elkezdtem kutakodni Bartók után. Sok könyvet olvastam róla, amelyekben érdekes leírások voltak a bartóki művészetről, de hogy valójában milyen ember, arról alig valamit. Rudolf Péterrel, akivel sok filmben dolgoztunk már együtt, kezdetben játékfilmet szerettünk volna készíteni. Egy 1946-os kiadványban találtam rá Bartók Béla levelezésére. A levelek főleg az édesanyjának szóltak, később második feleségének, Pásztory Dittának vagy a gyerekeinek, akiknek érdekes pillanatairól számolt be. A több száz oldalas gyűjteményt egy éven keresztül minden este olvasgattam. Ekkor már halványan körvonalazódott számomra egy kép a zeneszerzőről, akit nem csak a zene, sok minden más is érdekelt, de ez az anyag még kevés volt.

Kutatásaim során egyre közelebb jutottam a személyiségéhez, és egyre mélyebbre a bartóki világban, de ez még mindig nem volt elég egy hiteles filmhez.

A HARMADIK LEVÉL UTÁN

Nagyon óvatosan kellett és kell bánni a témával, mert Bartók Béla valóban nemzeti kincs.

A zenetörténészek és azok, akik könyveket írtak róla, óvják, őrzik.

– Nem is nagyon akart senki beszélni, bár én mindenkit megkérdeztem. Elég zárt közeg – állítja Sipos József.

– Nem engedik kiszolgáltatni a bartóki hagyatékot, aminek az lehet az oka, hogy féltik a zeneszerzőt. Akik ismerik és szeretik, pontosan tudják, hogy semelyik politikai oldalhoz nem tartozott, mindig a tisztesség és az emberek szeretete vezérelte. Ugyan mindkét oldallal volt konfliktusa, de egyik mellé sem állt. Akik viszont vele foglalkoztak, mind közel kerültek hozzá. Mind! És Bartóknak még mindig van kisugárzása, pedig 75 éve nincs közöttünk.

Tavaly nyáron Vikárius László, a Bartók Archívum vezetője azt kérdezte a rendezőtől, hogy miért nem keresi fel Bartók fiát Amerikában. Sipos József levelet írt a megadott e-mail címre, ahonnan hosszú ideig nem érkezett válasz. A harmadik levél után valaki az iránt érdeklődött, hogyan és miért szeretnének Bartók fiával találkozni. Végül hosszabb levélváltás után azt az üzenetet kapták, hogy a 93 éves Bartók Péter vállalja a beszélgetést, de rossz tapasztalatai miatt feltételekhez köti. Siposék mindent vállaltak, és szinte azonnal elindultak Amerikába. Arra se volt idejük, hogy bárkitől pályázati pénzt kérjenek, vagy finanszírozót találjanak. Feleségével, a film producerével, Détár Krisztinával úgy döntöttek, az út egyben a nyaralásuk is lesz.

Bartók Péter idősek otthonában él Floridában. Segítségre szorul, mert kilencvenéves korában csípőprotézist kapott, nehezen jár, és rosszul lát. Ennek ellenére vállalta a forgatást.

TÖPÖRTYŰS POGÁCSA

– Nagyon érdekes volt az együtt töltött néhány nap – emlékszik vissza a rendező. – Egy idő után a beszélgetésünk monológgá változott, ahogy egyre mélyebbre merült az emlékeiben. Talán már nem is nekünk beszélt… Írt egy könyvet Apám címmel, de a forgatáson sokkal több emléket elevenített fel. A végén úgy éreztük, hogy már nemcsak nekünk fontos ez a találkozás, hanem neki is. Olyan szuggesztíven mesélt, hogy a második napon eldöntöttem, ennél jobb játékfilmet nem lehet készíteni. Akkor változott át dokumentumfilmmé.

Az utazás előtt nagy talány volt, hogy Bartók Péter hogyan beszéli nyelvünket. A nagy magyar zeneszerző fia nem beszélhet angolul a nemzeti hősről, de rossz kiejtéssel vagy erős akcentussal sem! Miután bemutatkoztak, Bartók Péter első kérdése az volt: „Elhozták a töpörtyűs pogácsát?” Még mindig az a kedvence, és azt ott nem lehet kapni. Mindjárt odaadták neki, amelyhez egy korty magyar pálinkát is ivott. Siposék az első három perc után megkönnyebbültek: Bartók fia tökéletesen tud magyarul.

– Péter nyolc éve senkihez sem szólt az anyanyelvén, ezért is csoda, hogy ilyen gyönyörűen és tisztán beszél – mondja Sipos József.

Már a film első perceiben kiderül, hogy Bartók Péter egész életében az apja bűvöletében élt, azt a munkát folytatta, amelyet ő kezdett el, persze nem zeneszerzőként. A konfliktusokat is vállalva a Bartók-hagyaték megőrzésének szentelte életét. Hiszen a zeneszerzőt Magyarországon többször megbántották, életében olykor ellenségként kezelték, előfordult, hogy letiltották. Aztán posztumusz Kossuth-díjat adtak neki…

Bartók Bélának Amerikában nagyon megfogyatkoztak a bevételei. Több helyen kellett adóznia, és betegsége miatt nem tudott fellépni. A családtagjain kívül másnak nem panaszkodott, csak a fiának írta meg, hogy harminc centből ebédelt. Senki sem tudta, hogy milyen szegényen él, hogy nincs mit ennie. Amerikában nem árulta el, hogy ő az a nagy művész, akit a világon mindenhol ismernek. Senkitől sem kért semmit, a családjában is ő tartotta a lelket, pedig akkor már halálos beteg volt.

Mielőtt a Bartók házaspár elindult Amerikába, fiukat itthon gyámra bízták, de rövid időn belül dönteni kellett a sorsáról, mert hadköteles korba lépett. Péter a filmben elmeséli, milyen kalandos körülmények között jutott ki Amerikába, majd New Yorkban hogyan találkozott véletlenül az apjával az utcán. A fiatalembert besorozták, és amerikai haditengerészként a Panama-csatornához küldték. A háború után a katonákat nyugdíjazták, így 21 éves korától pár száz dollárból nyugdíjasként élt. Később hangmérnök lett, és elkezdte az apja gyűjtéseit, felvételeit rögzíteni.

– Bartók Péterrel négy óra rögzített anyag készült – mondja Sipos József. – Sok történetet mesélt az édesapjáról, az egyik kedvencem sajnos időhiány miatt nem került be a filmbe: Bartók és Kodály Zoltán együtt folytattak népzenekutatói munkát, amelyhez pénz kellett. Bartók azt mondta, jelentkezik a párizsi Rubinstein-zongoraversenyre, megnyeri, és majd abból fizetik az utazás költségeit. Megírta a kottákat, elküldte Párizsba, elhívták a versenyre, de előző este a zsűri közölte vele, hogy nem jó a partitúra, mert bizonyos hangnemek nem stimmelnek. Bartók próbált érvelni, de hiába. Megkérdezte, hogyan lenne jó. Mondták, úgy, ha ebbe és ebbe a hangnembe áttenné a harmincperces zenekari művet. „Rendben, holnapra megcsinálom.” Holnapra?!

Háromheti munka!” Bartók zongora nélkül, éjszaka fejben áthangszerelte és másnap benyújtotta a partitúrát. Nem akarták elhinni, azt hitték, volt egy másik példánya. Hiába adta elő óriási sikerrel a darabot, a versenyt nem ő nyerte meg. Rosszkedvűen találkozott az egyik magyar zsűritaggal, aki azt mondta, ne keseregjen, a győztes egy fillért sem kap, mert a zsűri ellopta a pénzt! Ekkor belépett a kávézóba egy férfi nagy kalapban, nyakán sállal, és odament hozzájuk. „Melyikük Bartók Béla? Maga? Ön a XX. század legnagyobb művésze! Engedje meg, hogy bemutatkozzam,

Maurice Ravel vagyok.” A francia zeneszerző is vigasztalta, mondván, ne törődjön a versennyel, őt még zsűritagnak se akarták bevenni. Itthon Bartók szomorúan mesélte el Kodálynak, hogy nem sikerült pénzt szereznie, aki viszont mosolyogva közölte, hogy neki igen!

Így hát elutazhattak.

NEMZETI ÜGY

Népdalgyűjteményünk gazdagságát tekintve a világ élvonalába tartozunk. Eddig kétszázezer magyar népdalt gyűjtöttek és rendszereztek. Miután a friss diplomás Bartók Gerlicepusztán meghallotta a székelyföldi, kibédi szolgálólány, Dósa Lidi énekét, eldöntötte, dokumentálja a magyarországi és erdélyi falvak örökségét. El is indult, felkereste a parasztokat, akik kezdetben nem akartak megnyílni. Féltek a hangfelvevő géptől, a fonográftól. Bartók már akkor tudta, hogy egy nép zenei múltjával foglalkozni nemzeti ügy. „Én részemről egész életemben minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni, a magyar nemzet és a magyar haza javát” – írta egy levelében. Sebestyén Márta Kossuth-díjas népdalénekes már többször ellátogatott Dósa Lidi sírjához, ahol elénekelte azt a dalt, amelyet Bartók először hallott tőle. A zeneszerző művészete és tudományos munkássága korszakalkotó jelentőségű. Kacsóh Pongrác az elsők között méltatta 1904-ben. „[…] ez a kolosszális tehetségű és imponáló tudású ifjú ember Liszt Ferenc szimfonikus talentumának egyenes örököse. Az első tiszta magyar szimfonikus.”

– Bartók büszke volt arra, hogy magyar – fűzi hozzá a rendező. – Nagyon jó lenne, ha ma azok az emberek, akik nemzeti érzésekről beszélnek, példaként őt állítanák. Számunkra azóta is csoda, hogy Bartók Béla fiával beszélgethettünk! Miután elkészült a film, izgultam, hogy Péter mit szól hozzá. Nekem érzelmesnek tűnt, hiszen a felvételeket még mi is végigbőgtük. Aztán az egyik munkatársa, Peter Hennings üzent, hogy hívjam fel, mert már háromszor le kellett neki vetíteni a filmet, annyira szereti. „Magát az apám küldte a mennyországból, hogy beszélgessünk, hogy el tudjam mondani, amit még szeretnék, és mindez eljusson a magyar emberekhez, és az egész világ megtudja, milyen ember volt Bartók Béla” – mondta a telefonba. Alig hittem a fülemnek. Nagyon büszke vagyok, úgy érzem, már ezért érdemes volt elkészíteni a filmet Bartókról, amelyhez a fotókat, a zenei felvételeket, mindent a fia adott.

Az alkotás egyik különlegessége, hogy az összes zongorabetétet Bartók és Pásztory Ditta játssza. Az operatőr két családi albumból olyan fényképeket vehetett fel, amelyeket eddig médiában soha senki nem láthatott. Bartók Péter a hagyatékot az irodájában őrzi. Sok mindent még nem küldött el a bázeli archívumba, ahol a világ legnagyobb művészeinek a kéziratait őrzik, s ahová Péter segítségével a stáb is bejuthatott. Ennek a biztonságos, föld alatti gyűjteménynek a fenntartását egy gyógyszergyár azzal a céllal finanszírozza, hogy az emberiség kultúrájának egy részét minden körülmények között megőrizzék.

– Bár Péterrel nem beszéltünk róla, de szerintem a még nála lévő hagyatékot Bázelba küldi majd el, pedig jobb lenne, ha itthon őriznék – jelenti ki Sipos József. – Örömmel segítenék, ha ez ügyben Magyarországról hivatalosan is megkeresnék őt. Bartók Péter ugyanúgy szereti a hazáját, ahogy az édesapja, egész életében a hagyatékkal foglalkozott, amiért megérdemelne állami kitüntetést.

Biztos vagyok abban, hogy szívesen venné.


225 Ardelao 2017-11-05 13:17:39 [Válasz erre: 224 Ardelao 2017-11-05 12:59:53]

Bartók Béla:

Kisebb írások a román népzenéről. Bukarest, 1937.
(Serien m
ărunte despre muzica populară românească Bucureçti 1937.)

Aligha található tudós, aki a román népi zene vizsgálatával olyan sokat és olyan lelkiismeretesen foglalkozott volna, mint épen Bartók Béla. Román vezető körök ezt mindig értékelték.

A bukaresti tudományos akadémia már 1913-ban kiadta Bartók egyik gyűjteményét ennek címe:«Chansons populaires roumaines du Comitat Bihar.» A román királyi udvar is több kitüntetésben részesítette. A Román Zeneszerzők  Egyesületének tagja. Műveiből 1924. október 20-án Bukarestben szerzői estét rendeznek, melyen Enescu Bartókkal eljátszotta az egyik hegedű-zongora szonátát. A hangversenyen Constantin Brăiloiu meghatóan meleg szavakkal üdvözölte Bartókot

Az utóbbi években több támadás érte román részről Bartókot.  Legérzékenyebben érintették Petran egyetemi tanár, régész és Sabin Drăgoi  zeneszerző, temesvári zeneiskolai igazgató írásai, akik kétségbe vonták a tudós alaposságát, jóhiszeműségét. Az írások azt látszottak bizonyítani, hogy Bartók lealacsonyítja a tudomány módszereit és működésével politikai fegyvert kovácsol a románság ellen.

Constantin Brăiloiu, a Román Zeneszerzők Egyesületének vezértitkára, a tudós lelkiismeretességével, a kartárs szeretetével, lovagias kötelességének tartotta, hogy Bartóknak minden írását, mely a román zenével foglalkozik, összegyűjtse és azokat román nyelvre lefordítva nyilvánosságra bocsássa. Így minden román, akit az igazság érdekel, meggyőződhetik Bartók szigorúan tudományos és alapos, minden politikától mentes gondolkozásmódjáról. Bartók ezen írásai már részben megjelentek a legelőkelőbb román zenei lapban a «Poezie $i Musica»-ban, az újabban megjelent előkelő kiadású füzethez Brăiloiu írt előszót és abban azt mondja, hogy miután először beszélteti a román népzenéről megjelent írásai útján, egy másik írásban a támadásokra személyesen fog válaszolni.

Előttünk fekvő füzetben Brăiloiu Bartók minden írásából közli azokat a részeket, melyekben a román népzenével foglalkozik. Részletekkel találkozunk Bartók,  következő írásaiból: „A hunyadi románok zenedialektusa.” (Ethnográfia, Budapest, 1914). Ugyanezen írás megjelent német nyelven is  „Der  Musikdialekt der Rumänen von Hunyad” címen (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1920 márciusában). „Rumänische Volksmuzik” (Schweitzerische Sängerzeitung 1933. Bern)., „Román népzene” (Zenei Lexikon,  Budapest, 1931. II. kötet 419— 420. oldal), részletek „Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje,” című műből. (Somló Béla kiadása Budapest). Ezen írás megjelent német nyelven is a következő címen: „Die Volksmusik der Magyaren und der benachbarten Völker” (Ungarische Jahrbücher, 1934. Budapest). „Volksmusik der Rumänen von Maramures” (München, Drei Masken Verlag, 1925),  „Roumanian folkmusik” (A dictionary of modern music and musicians, London. 1924), ugyan ez német nyelven is megjelent (Das neue  Musiklexikon, Berlin. 1926).

Aki ezeket az írásokat elolvassa, az egy pillanatig nem fog kételkedni abban, hogy Bartók a román népzene vizsgálatánál soha más szempontot, mint a tudományos tárgyilagosságot, nem ismert. Mint ahogyan az komoly tudóshoz illik, nem hagyta tudományos vizsgálódásait politikai elgondolásoktól félrevezetni.  Mindez pedig bizonysága annak, hogy Bartók nemcsak, mint tudós, komoly, de mint ember is nagy.

A dolgozatot számtalan Bartóktól lejegyzett népi dallam hangjegye ékesíti.

Lakatos István.

A ZENE, 1939. július 1. (XX. Évfolyam, 15. szám)


224 Ardelao 2017-11-05 12:59:53 [Válasz erre: 223 Ardelao 2017-11-05 12:47:24]

 

SZIKLAY ANDOR:
MAGYAR LÁBNYOMOK. …

Ott van-e még a hajfürt a falon?”
„Ott.”

(Mindig is rövidre fogta a szavát; legjobban hallgatni szeretett. De most elmosolyodott, ami nagy ritkaság volt nála a háború kitörése óta. Sétált az „amerikai magyar Debrecen” Buckeye Road-jának otthonos magyar cégtáblasorai közt, magyarosan ebédelt, a Csuhaj néni — ez volt a neve — vendéglőjében, és most a Wade Park Manor-ban, ahol megszállt s ahonnan látni lehetett a Kossuth-szobrot, magához vette mindig tömött aktatáskáját, hogy a Severance Hall-beli próbára gyalogoljunk hármasban: Bartók, Gombos, meg én.)

„Hajfürt a falon” — mi ez? Karinthy-humoreszkbeli halandzsa? Vagy „P.Howard” (Rejtő Jenő) valamelyik mókás kalandregényében alcím? Esetleg kémek titkos jeligéje? Mindjárt megmondom.
Visszatérve Amerikából 1931-ben, Pesten meglátogattam Thomán professzort, hogy átadjak egy kis ajándékot, amit egy New York-i volt tanítványa küldött. A dolgozószobába lépve, mindjárt feltűnt egy nagy aranyozott keret a falon, alatta ezüst babérkoszorú, benne pedig — egy szürkésfehér hajfürt.

Az öregúr élénken magyarázott: „Egy napon, óra után, megkérdezett a Mester, hogy nem utaznék-e véle” (így, „véle” — ízesen beszélte ezt a gyönyörű nyelvet, amelyen évtizedek óta először írok ismét nyomdának magyarul) „Bayreuthba, ... hát boldogan, de útiköltségről nem tett említést, nekem meg bizony nem futotta utazgatásra. Éppen az előző napon érkezett jó szüleimtől az összeg, amit most, vizsgáim végeztével, az Akadémián le kellett fizetnem az oklevélért. Hát bizony én nem fizettem le. Elutaztam rajta a Mesterrel. Így hát, kedves öcsém, mai napig sincs diplomám...”

„Kacsintott egyet a kisöreg, nemzetközi hírű tanára Bartóknak, Dohnányinak, Reinernek, Engel Ivánnak, Keéri-Szántónak, Székely Arnoldnak. ...” Az állomáson volt egy borbély, ott a Mester megstuccoltatta oroszlánsörényét. Jó néhány nagyobb hajfürt lehullt a földre az olló alól, ... egyet fölvettem, eldugtam, ... ott lóg, ni, ... ott van, kedves öcsém, Liszt Ferenc hajfürtje, azé az isteni művészé, azé a. ...” Hevületében kicsordult a könnye; elakadt a szava Thomán tanár úrnak.

(„Kedves Mama, Thomán tanár úr már megint jótevőm. Mondta, vegyem meg a Schubert Impromptukat s én megmondtam, hogy e hónapban igazán nem lehet, mert nincsen pénzem, erre megvette nekem — így mondta — emlékbe. ... Aztán az ő közbenjárására elmehettem a Sauer koncertjére s a már megvett jegyemet eladhattam. Most meg a Walkűröket adta ide, és az igazgató úrral beszélt az ösztöndíj ügyében. ...” Bartók-levél, 1900. január 21.)

Amikor Bartók Clevelandban járt (1940. december), még csak két hónapja hagyta oda végleg Magyarországot; októberben volt búcsúhangversenye Budapesten. Az első sorban adott széket Thománnak. Mindvégig gyakori látogató volt a Thomán-otthonban, jól ismerte a „hajfürtöt a falon”... Vajon mi lett azzal, azóta? A háború alatt meghalt Thomán és majdnem meghalt Budapest; él-e ott valaki ma, aki még emlékszik arra a talizmánra, vagy éppenséggel tudja, hogy az hova lett?
 
„A clevelandi magyarok nagy estét adtak, cigányzenével. palotással!! Itt is magyar, ott is magyar, mindenütt magyar, de nem nagyon örvendezhettünk ennek, mert bizony a második nemzedék már csak üggyel-bajjal töri a nyelvet.” (Bartók-levél fiainak, 1940. december 24.)

Bizony igaz. Ezért kellett az angol nyelvhez fordulni a magyar kultúra átszármaztatása céljából: a „Young Magyar-American”-t Báchkai Béla adta ki havonta Kanadában, a „Second Generation”-t pedig én, hetenként, a Szabadság mellékleteként. Bartók tetszéssel nézegette ezek egyes példányait. Általában figyelte az amerikai magyar sajtót; egy levelében rá is szólt akkori legjobb barátjára: „Pali, úgy látszik, nem olvasod figyelmesen a Szabadságot!” (Kecskeméti Pálhoz, a Brandeis-egyetemről nemrég visszavonult, Princetonban élő filozófushoz, 1945. augusztus 11-én.)

 „Milyen volt Bartók?” kérdik gyakran. Még külsejét is, amely alapos válaszban csak mellékszerepet játszana, ellentmondó kifejezésekkel és bizarr jelzőkkel kénytelen az ember megközelíteni: a vézna óriás, alacsony titán, halk szavú forradalmár, beteg halhatatlan, ezüstszobor-fejjel, ... perzselő szemekkel, amelyek Molnár Antal szerint „az ő lelki rejtekének varázslatos ablakai, meg-megvillanva hírt adnak roppant mélységekről, félelmes titkokról, mágikus erőkről.”

Megkérdeztem: „Milyen hangszeren játszott először?”
„Dobon. Kétéves koromban. Mama mondta, hogy váltakozó ritmusokat doboltam órákig. Négyéves koromban magyar nótákat játszottam egy ujjal a zongorán. Kilencéves koromban szonatinákat, Mozart-utánzatokat komponáltam.”

Muzsikustársadalombeli közfelfogás szerint a mi életünk legnagyobb Beethoven-játékosa a néhány évvel ezelőtt elhunyt Wilhelm Backhaus volt. Nagy ajándék a Sorstól, hogy másfél évtizeden át, haláláig, családunk barátja volt. Gyakran voltunk együtt diplomáciai szolgálatom európai évei alatt. Egyszer a Library of Congress-beli felejthetetlen Bartók-Szigeti koncertről beszélgettünk, amelyet hanglemezről ismert; ez vezetett kérdésemhez:

„Milyen zongoristának tartotta Bartókot?” Kissé elfordult, hosszasan nézett ki az ablakon, ... egészen 1905-ig kellett ellátnia, amikor az első európai zongoraművész-versenyt, a Párisban nagy izgalmak közepette lefolyt Anton Rubinstein Competitiont tartották, ... a bírák közt volt a Liszt óta legnagyobbnak tartott virtuóz, Busoni. ...

„Grossartig ... fabelhaft ...” felelt Bachkaus. „Nagy-tudással, eredeti felfogással, ritka ösztönnel játszott, ... a technikája is nagyszerű volt, ...nekem mind között ő tetszett legjobban. ... Első díjat adtam volna neki. ...”

AMERIKAI MAGYAR VILÁG, 1974. október 13. (11. Évfolyam, 41. szám)


223 Ardelao 2017-11-05 12:47:24 [Válasz erre: 220 Ardelao 2017-11-01 15:17:26]

 

BARTÓK BÉLA ÉS ZATHURECZKY EDE

«matinéja karácsony hétfőn d. e. 11 órakor a Magyar színházban.»

Műsor: Mozart: A-dúr, Brahms: G-dúr szonáta.

Bartók: Magyar Népdalok, Szonatina, II. Rapszódia és Bartók zongoraszerzeményei saját előadásában (Éjszaka zenéje, Kis suite). 

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1938. december 23. (24. Évfolyam, 287. szám)


222 Ardelao 2017-11-04 00:52:00 [Válasz erre: 221 Ardelao 2017-11-04 00:46:54]

VÁZLAT BARTÓK BÉLA ARCKÉPÉHEZ

Tagadhatatlan igazság, hogy az igazán nagy művészek elemi hatása szoros népi közösségükből magyarázható. De ezt a fogalmat az utóbbi időben jobbról is, balról is olyan rablógazdasággal aknázták ki, hogy petyhüdt zsákként esik össze és holmi mángoló deszka alatt bizonyára papírvékonnyá laposodnék. Türelmetlen elméletek burjánzottak el, amelyeknek nem új lényegek feltárása a fontos, hanem a minél gyorsabban foganatosítható gyakorlati hatályuk. Kevésbé fontos itt, hogy mi is az a népi közösség s ezen túlmenően: milyen az a nép, melyek érzelmi és gondolatvilágának jellemző tényezői, mifélék összességükben a nép lelki arculatának kitevői!? Komoly értelemben vett tudományos munkát, az egyéni és tömeglélek elemzéséből, művészeti és társadalomtörténeti kutatásokból leszűrt, illetve csak leszűrendő eredményeket, mint mellékes előfeltételeket ugorja át ez a tudománytalan aktivizmus, amelyet már azzal is megtiszteltünk, ha pusztán áltudományosnak nevezzük. Hiszen előlegezi a feladat egyedül fontos részét, hallgatólag elintézettnek veszi mindazt, aminek elintézése neki voltaképpen csakis azért sürgős, hogy minél gyorsabban a tettek mezejére léphessen vele, illetve a tárgyra térjen.

A nép arca! . . . Hányan ismerik? Kinek van világos elképzelése róla?. . .

Érthető, ha a tömeglélek bizonyos vágyálmainak képviselői támadják ugyanannak a tömegléleknek más irányú kifejezőit. Érthető, de nem menthető, mert az e fajta türelmetlenség mindig korlátoltság és középszerűség mellett bizonyít. Zseniális meglátók épp azért zseniálisak, mert a totalitások íves átfogói. Humoros lehetne, ha nem lenne oly tragikus, hogy néhány magyar zeneíró például kétségbe vonta Bartók Béla magyar érzelmeit, magyar eszmevilágát és zenéjének magyar jellegét. Ki szavatol azért, hogy épp az illetőknek lenne kiváltságosan tiszta megismerésük a magyarság mivoltáról!? Lehet, hogy a keresztmetszet felületének egyik pontcsoportja valóban az övék. De még ez sem biztos. Lehet, hogy vágyálmaik nem is a tömeglélek mélyéből előtört igazi látomások, hanem hamis képzetek, az ideig-óráig türelmes tömeglélekre ráfogott koholmányok. Kifogásaikból legfeljebb az tűnik elő, hogy nekik más az elképzelésük, más az ízlésük és hogy a maguk legkevésbé sem általános érvényű fogalomkörében Bartók Béla nem talál, de nem is kér helyet. Ki merné állítani, hogy tulajdon magyarságuk Bartókénál gyökeresebb és ennél fogva jogosultabb!? S még ha módjukban, illetve tehetségükben állna és fel is sorolnák a magyar embertípus valamennyi megszólaló válfaját, ezzel közvetve legfeljebb mégis csak azt igazolnák, hogy Bartók Béla egy teljesen új — vagy egészen ősi és régóta némaságra ítélt — válfaj nyelvét oldotta meg. Bartók lelkében évszázadokig szunnyadt népi vonások ébredtek új életre, zenéjén keresztül szólalnak meg és hirdetik feltámadásukat. Zengő daluk valahogyan épp, azáltal válik hitelessé és meggyőzővé, mert hiányzik belőle mindennemű támadó él: önmagáért van, mint ahogy a nagy művészet épp azáltal válik természetszerű jelenséggé, hogy szabadon sarjadzik és szabadon bontogatja virágszirmait. Számoljunk le egyszer a «l’art pour l’art» -elmélet mellett és ellen szóló érvelésekkel; a sudár fatörzs ezerféle hasznos célra dolgozható fel, de nedvdús növekedése közben vajmi keveset törődik ezzel a későbbi kitermelhetőségével. A művészetek mesteri alkotásai épp, azáltal oly sokrétűen jelentősek, mert nemzedékek váltakozó érzelmi és szellemi szükségleteit tudják kielégíteni, de már nem is lehetnének olyan kiteljesedettek, ha az eleve eltökéltség és célirányosság józan módszereivel kerültek volna napvilágra. Szabadon születtek, a sors kegyes ajándékaként és nem állíthatók elő a közszükséglet előre kiagyalt iparművészeti receptjei szerint.

A népvándorlás hullámaitól a Duna—Tisza közére sodort magyarság alig néhány évtizeddel honfoglalása után tért át a keresztény vallásra: nála csaknem egybeesett az éghajlati és földrajzi életviszonyainak felforgató változása kultúrájának, egész fogalomkörének nem kevésbé döntő fölcserélődésével.

Ennyi új élettényező még a legedzettebb ellenállást is kemény próbára teszi. Szokatlan tájék közepette testileg-lelkileg egyaránt új benyomások fogták ostromzár alá. Ilyen feldúló élmények sokadalma úgyszólván maga alá temette a múltak emlékeit s ezek még sokkalta mélyebben kerültek feledésbe, mint más népeknél, hiszen a magyar úgyszólván emlékeztető jelek nélkül járt-kelt még majdnem idegen földön, amelyen véletlenül sem találkozhatott régibb önmagával, ősi élmények emlékét felébresztő, visszahívó tárgyi hagyatékokkal. Már-már úgy rémlett, hogy ez az ősi élménykincs végkép lemerült az öntudatlanság titkos rétegeibe.

Mily látnoki biztosságra, mily ösztönös magabiztosságra volt szükség, hogy magyar művész visszatapogatózzék és vissza is találjon a forrásokhoz, amelyekről évszázadok óta közvéleményszerűen hitték, hogy nem buzognak többé és soha újból fel nem fakaszthatok!  Amíg vérsejtek statisztikájában bízó fajbiológusok és más satnya divatú szobatudósok csipeszre fogott halott idegrostokkal próbálják összetákolni az élő néplélek elvont arculatát, addig Bartók Béla előzetes nézetekkel mit sem törődve, az «Éjjel zenéjé»-nek csillagosan szabad ege alatt álmodta meg, álmodta vissza ezt a betemetett ősi arcot és vonásról-vonásra tárta fel ismét előttünk.

Figyelemreméltó ezért, hogy a religió értelmében vett dogmatikus elem mennyire hiányzik Bartók munkásságából: a «Kantáta» miként válik «profánná» abban. Profánná — oly értelemben, amilyenben az egyház valamikor profánnak minősített minden muzsikát, amely nem vallásos célokat szolgált és nem a túlvilági lét metafizikus fogalomkörében, hanem a földi élet tükrében szemlélődő lélek szükségleteit elégítette ki. S ilyen értelemben csakugyan földszagúan, pogányul profán Bartók Béla muzsikája. Ámde kantátába magasztosodik a távlatok által, amelyeket körülötte feltár. Mert a földi élet tükrében szemlélődő lélek gyakorlati tapasztalataiból szűri le minden jó és rossz, minden nemes és aljas, minden boldogítóan kívánatos és lezüllesztően csúf dolgok tudását.

Bartók csakis azokat az életértékeket fejezi ki, amelyeket fajtájának lelkében feltalált és önmagában is újraélt. Ő megajándékozta a világot a magyar falu látomásán keresztül minden falvak ősi képével. A természettel összeforrott, ösztönösen okos, de vallásos absztrakciókkal szemben épp oly türelmes, mint a közönyös paraszt, e falvak lakója.

JEMNITZ SÁNDOR

A ZENE, 1936. (5. szám)


221 Ardelao 2017-11-04 00:46:54

JEMNITZ SÁNDOR:

BARTÓK  BÉLA: «A KILENC CSODASZARVAS»
(CANTATA  PROFANA)

Profán kantáta; Bartók Béla első nagy énekkaros szerzeménye: feszült érdeklődéssel vártuk, hogy ez a mű, amelyről már három év óta tudunk és hallunk, végre nyomtatásban váljék hozzáférhetővé. Futólagos belepillantás csak elégtelen áttekintést nyújt ilyen igény-teljes újdonságnál, amely felől viszont értesüléssel kell lennünk, mert Bartók Béla egy-egy új, nagy műve általános érdekű jelenség: az emberi haladás és művészeti fejlődés barátainak közös  ügye.

«Profán kantáta.» Erről a címről önkéntelenül is egy másikra, régebbire, az «Allegro barbaro»-ra kell visszagondolnunk. Külalakjára nézve szabályos klasszikus formájú mű volt az is: «háromrészű dalforma.» Csak éppen a tartalma és a hangulati jellege, dallamvonala és összhangzatfűzése volt megkapóan újszerű és merész. Biskrai; arab, ... A szabályos Allegrónak egészen rendkívüli — «barbár» — volt a hanglejtése.

Ez a «Profán kantáta» is szabályosan tölti ki a kantátaműfaj formaképletét. A kettős vegyes-karra, nagy zenekarra, egy-egy tenor- és baritonszólóra írt mű világosan tagozódik zenekari előjátékra, epikusan helyzetfestő énekkaros bevezetésre és a szöveg által adódó drámai magánénekes és összkaros részletekre, akárcsak a hasonlóan nagy együttesnek szánt számos ismert régibb kantata. Csak éppen a tartalom és a hangulati jelleg más ismét, — egészen más, egyáltalán nem egyházi, mint ennek az eredetileg egyházi műfajnak egyéb irodalma. Profán. . . .

Profán abban az értelemben, amelyben az egyház valamikor megkülönböztetésül profánnak minősítette a nép nem dogmatikus célokat szolgáló, hanem a maga sajátos lelki szükségleteit kielégítő «világi» muzsikáját. Érezzük, hogy ez a megjelölés tőszomszédságba kívánkozik a forradalmian harcos kedvű és kemény «barbár» mellé. S méltán, mert Bartók Béla ezzel a művével is ősi, betemetett, rab népi indulatokat szabadít föl béklyóik közül.

«A kilenc csodaszarvas» szövege régi román népballada. Gyönyörű megrázó népballada.  «Volt egy öreg apó», aki kilenc szép szál fiát nem polgári foglalkozásokra, hanem szabadságra, vadászatra nevelte. A fiúk vadászat közben egyszer csak a csoda-szarvas nyomára bukkantak és addig-addig űzik a nemes vadat, míg maguk is szarvasokká változnak.  Apjuk utánuk ered és visszahívja őket, de ők már nem térhetnek vissza, mert «szarvuk ajtón be nem férhet, karcsú testük gúnyában nem járhat, szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. . . .»

A csodaszarvas itt a szabadságra született ember végzetét beteljesítő sors jelképe. Aki az igazi szabadság részesévé lett és testében-lelkében teljesen fölszabadult, az nem törik bele ismét, a polgári társadalom szürke jármába, és ezentúl csak, «tiszta forrásból» ihatik.

Alig tévedünk, ha e gondolatból Bartók Béla művészi önvallomását véljük fölcsillanni. Üzenet ez mindazoknak, akik a polgárosodás értelmében vett «lehiggadást» várják tőle. Aki egyszer keresztültörte magát az elavult nézetek és megcsontosodott előítéletek korlátain és az övéhez hasonló bátorsággal rontott ki a szabadság magányos mezejére, az nem térhet vissza többé jámboran az istállóba, mint a közönséges csikó, ha kitombolta a csakis-fiatalság csakis hevületét. Itt magasabb rendű megismerésekről, a szív és értelem fejlődésének eredményeiről van szó és ezek többé vissza nem srófolhatók.

Végtelenül komoly és mély művészi hitvallomás ez, amelyet csakis Wagnernek a «Nürnbergi  mesterdalnokok»-ban lefektetett személyi igazolásával tehetünk párhuzamban. Ellen-Tannhäuser nyilatkozata ez, aki a Vénusz-barlang minden hétköznapiságot fölemésztő, kiégető szerelmeiből nem somfordálhat vissza többé a Biterolfok langyos érzelmi világába,  de e kiváltságosságán nem bukik el, mint az ifjú Wagner romantikus hőse, hanem eltökélten  vállalja sorsát s bár a vadon magányában, de független és szabad marad.

Bartók Béla kantátája zenei vonatkozásában az utolsóelőtti nagy Bartók-újdonság, a II. zongoraverseny stiláris vívmányait építi ki tovább. A bécsi Universal Edition kiadásában egyelőre csak az énekhangos zongorakivonat jelent meg, úgyhogy a zenekari letét szépségei még megközelíthetetlenek számunkra, hiszen a mű eddig még csak Londonban került előadásra. Két különálló négy-négyszólamú kórusa nem képvisel külön föladatokat, hanem zeneileg szorosan kiegészíti egymást. Szokatlanul magas fekvésű tenorszólójában a  «legnagyobbik szarvas, jaj, a legkedvesebb fiú» szólal meg, a baritonszóló viszont az apa hangját értelmezi. Reméljük, hogy a tiszta D-dúrban kicsengő dallam-dús mű mihamarabb  nálunk is hallható lesz. De jól! Mert tessék-lássék előadásoknak nincs semmiféle művészi jelentőségük.

A ZENE, 1934. (3. szám)


220 Ardelao 2017-11-01 15:17:26

ESEMÉNYEK A HANGVERSENY ÉLETBŐL.
FILHARMÓNIAI HANGVERSENY BARTÓK ÉS HINDEMITH BEMUTATÓK.  

Ernest Ansermet, a modern zene egyik legkiválóbb karmestere vezényelte minap a filharmonikus zenekart. Műsorán két bemutató is szerepelt, amelyek különösen jelentős zenei eseménnyé emelték a hangversenyt. Bartók Béla két zongorára és hét ütőhangszerre írt szonátája külföldi bemutatója és sikerei után most került nálunk először előadásra. Bartók személyes nyilatkozata szerint már néhány évvel előbb tervbe vette, hogy zongorára és ütőhangszerekre ír valamit. Időközben rájött arra, hogy az egyensúly nem lenne kielégítő egy zongora és a lényegében hangos ütőhangszerek között. Ezért két zongorát állított hét ütőhangszerrel szembe. Ezek az üstdob, a nagydob, a réztányér, a gong, a húrozott kisdob, a húrnélküli kisdob és a xylophon. A legfontosabb szerepet ezek közül a xylophonnak és az üstdobnak szánta, amelyek gyakran átveszik a vezetést és a témák hordozói lesznek. A többi hangszerek egyébként csak aláfestik a zongorák játékát, a hangsúlyozandó részeket

erősítik, vagy a zongorarészek ellenpontját játsszák. Megtudjuk még Bartók nyilatkozatából azt is, hogy az első rész lényegében megtartja a klasszikus szonátaforma kereteit, hogy a II. rész dalforma és a III. rész rondó és szonátaforma kombinációja. A modern művész tárgyilagossága nyilvánul meg ezekben a mondatokban, aki az alapos és értékes szakmunkára, a mű tiszta zenei szövetére veti a fősúlyt. Nincs ebben a nyilatkozatban egyetlen szubjektív megjegyzés, szinte úgy tűnik itt elénk Bartók alkotó egyénisége, mint akinek annyi gondja van az új zene építőanyagának összehordásával és megteremtésével, a zenei erők egyensúlyozásával, hogy szinte önzőnek tartaná azt az álláspontot, amely a zenében csak egyéni élmények kifejezését látja.

Új művének legfőbb problémája új hangszerszínek keresése és ezeknek új kombinációja. Az exotikus zenék közelebbi megismerése hozta felszínre az ütőhangszerek új felfogását. Az európaiak eddig ugyanis az ütőkben csak a lárma, a zörej, a dinamikus fokozások eszközét látták. Ősi népzenékből tanulják meg ezeknek a hangszereknek finomabb zenei kiaknázását. Bartók művében ez a törekvés nemcsak ritmikai-dinamikai szempontból jelent erősebb és gazdagabb árnyalatokat, hanem csodálatosan finom színekben is. Ezek az új hangszerszínek már a tavaly bemutatott «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celesztára» című művében is feltűnik, ahol a zongorát, a modern felfogáshoz híven, csak, mint egyszerű ütőhangszert, mint egyet a többi ütők között szerepelteti. A zongora az új stílusban tehát elveszti éneklőhangszerként való szerepeltetését, visszatér eredeti legsajátosabb lényegéhez, amely ezt a hangszert részint a zene motorikus, dinamikus elemeinek ritmikus jellegű pregnáns motívumoknak, akkordoknak, részint a pedáltechnikával lágyan elmosódó pasztelszíneknek érvényesítésére alkalmassá teszi. Hogy lehet ezeket a lényegbeli tulajdonságokat a fent említett 7 ütőhangszerhez hozzásimítani s ezt az egészen eredeti új hangszeres együttest az örök emberi lélek kifejező eszközévé tenni, ezek azok az eredmények, amelyek megelevenednek előttünk Bartók művében. Mert hiába ismerjük a legpontosabban a mű, zenei szerkezetét, hiába vagyunk tisztában a témák zseniális feldolgozásával vagy kombinációjával, az egyes tételek kristálytiszta körvonalozottságával, mit ér mindez, ha igazi élményt nem jelentenek számunkra. És éppen abban látjuk Bartók nagyságát, hogy ebben a tekintetben sohasem lesz adósunk, mert minden problémája, minden új utakat kereső nyugtalansága mögött az egész ember áll. Ahogy a két zongora a többi hangszerrel egy új síkon, ritmusok és színek új kombinációjának síkján összeolvadnak, egymással szembeállnak, a hangérzésnek és ezzel együtt a benső világnak olyan kifinomodásáról, átszellemesítéséről tesznek tanúságot, amely korunk zenéjében párját ritkítja. A szonáta második tétele különösen jellemző ebből a szempontból. Csodálatos hangvíziókat revellál előttünk, amelyek önkéntelenül eszünkbe juttatják azoknak a régi mestereknek tiszta áhítatát, akik a zenében egy magasabb-rendű világ megnyilatkozását látták, amelyhez a halandó ember csak alázattal közeledhet, hogy elleshessen valamit csodálatos titkaiból. Ilyen taktusoknál egyszerre elvesztik érvényüket a modern zene elvei, amelyek a neoklasszicizmus személytelenségére, észkonstrukcióira vonatkoznak. Ennek a neoklasszikus stílusnak lapos egyszerűsége, élesen tagolt formái egy mindent egyéni színezetűvé varázsoló nagy lélek kohójában sajátos intenzitást és ragyogást nyernek.

Bartók invenciójának tiszta zeneisége már magával hozza a kamarastílus, a bensőbb jellegű eszközök előnyben részesítését. Minél kisebb a hangszer-együttes, annál finomabb és tisztább hanghatásokra képes. Viszont ez a kis együttes kifinomult zenei kultúrát követel a hallgatótól, a zene szellemibb felfogását az erősen érzéki hatású nagy zenekarokkal szemben. Bartók művének első budapesti előadása éppen ennek a kamarastílusnak nem megfelelő környezet miatt nem tudta érvényesíteni a mű szépségeit. Az opera nagy színtere, bármennyire is kitűnő az akusztikája, nem alkalmas ilyen intim hatásokban bővelkedő alkotás előadására. Kamarastílus kamaraterembe való, különösen mikor az új, szokatlan hangzás a legnagyobb összeszedettséget kívánja a hallgatótól. A második zongoránál ülő Bartók Béláné teljes átéltséggel, pompás ritmusérzékkel és színes billentéssel tükrözte vissza az egész zenei együttes gyújtópontját, Bartók Béla páratlan szuggesztivitású szerzői és előadói egyéniségét. Az ütőket kezelő Jegesi József és Vigdorovits Sándor tanúbizonyságát adták annak, hogy a köztudatban jelentéktelennek tartott ütőhangszerek milyen nagy zenei képességeket kívánnak az előadóktól.

A másik bemutató Hindemith «Mathis der Maler» című suite-je is már nagy sikert aratott a külföldi metropolisokban. A német modern zene elismert vezérének művészetét elejétől kezdve lehetetlen volt egy bizonyos szellemi magatartásra, vagy irányra beállítani. Valóban a jelen zenésze volt ő, aki a mindennel való játszás öröméből és felszínességéből kiindulva mindenkor aktuális stíluskérdések nyomán haladt. Éppen úgy kipróbálja erejét a «Neue Sachlichkeit» száraz értelemmel irányított, de nagyszerű technikai tudást bizonyító többszólamú szerkezeteiben, mint az élethez közvetlenül kapcsolódó, a gép, a sportok korának szellemét híven kifejező jazz komédiákban, mint az új hanghatásokat kereső, valódi értékeket felszínre hozó brácsaműveiben, dalaiban. Később ő is maga mögött hagyja minden magasabb eszményt felrobbantó, forradalmi korszakát s komoly témák felé fordul. A «Mathis der Maler» című operájának már a hőse is jelzi ezt az átfordulást. Hol van már ez az opera előbbi színpadi műveinek (Hin u. zurück, Neues vom Tage stb.) teljes eszmementes és irodalommentes beállításától. Hőse Mathias Grünewald (1470-1528., megj. A.) a reformáció harcokkal, lelki-szellemi ellentétekkel terhes korának nagy német festője, akit a szerző, mint a halhatatlan művészi alkotó erő megszemélyesítőjét állít a kultúrát romboló, folytonosan fellángoló emberi ellentétekkel szemben. S ez a magasabb eszme, a szellem fölénye az anyag fölött, a nemzeti múltba, való belemélyedés Hindemith zenéjét, is megnemesítette. A most bemutatott suite három részt ragad ki az operából. Az első a bevezető «Angyalkoncert,» ahol Hindemith, mint igazi germán művész, a polifóniában, a szólamok mesteri kontrapunktikus szövésében találja meg sajátos zenei kifejezését. Ezzel is bizonyítja, hogy észak a polifónia igazi hazája s nem véletlen, hogy kiépítésén különösen a germánok dolgoztak. Ez a problematikus szövevényes jellegű stílus Délen el sem volna képzelhető. Ahogy a témákat a különféle hangszercsoportokban az ellenpontozó művészet minden elképzelhető fogásával feldolgozza, egymással szembeállítja, variálja, méltán kelti fel a szakemberek csodálatát, de inkább az ész, mint a szív munkája. A II. rész «A sírbatétel» felírást viseli, megindító siratóének, csupa panasz és fájdalom, amely az opera utolsó jelenetét előzi meg. Nagy erőfeszítéssel kiküzdött emelkedés után annál nagyobb a végső akkordokban újra visszatérő csüggedt rezignáció. A művész nagy, tragikus magányossága él ebben a tételben, búcsú mindattól, ami számára az életet jelentette, amire törekedett, amit alkotott, ami után hiába vágyódott, s amit szeretett. Az utolsó tétel «Szt. Antal kísértése» címen abból a színpadi jelenetből került a suite-be, amely Grünewald híres isenheimi oltárképét eleveníti meg s Szt. Antal képében Mathist állítja a démonokkal szembe. Az élesen körvonalazott pathetikus jellegű főtémának folyton erőteljesebb kibontakozása ábrázolja ezt a küzdelmet, amely a befejező «Lauda Sion Salvatorem» hálaénekben a zenekar teljes összefogásával harcolja ki a Hit győzelmét. Nem hiába ihlette Hindemith alkotását az a német mester, aki a keresztre feszített Krisztust ábrázoló festményén csak magának a felszögezett, fájdalmában égre sikoltó kéznek megrázó ábrázolásával korszakalkotó volt a művészi kifejezés terén. A sok tévelygésen, keresésen keresztül Hindemith is eljutott ezzel a művével a helyes útra, ahol a zene nemcsak a kézzelfogható valósághoz tapad, hanem az ember legnemesebb törekvésének, az önmagunkon való túljutásnak, a fejemelkedésnek lesz legfőbb kifejezője. 

S végre meg kell emlékeznünk a karmesterről, aki a saját személyét háttérbe szorítva, a leghívebb tolmácsolója volt Bartók és Hindemith műveinek. Ernest Ansermet eszményi típusa a modern karmesternek. A modern zene mestereinek legnagyobb keservei közé tartozik az a karmester, aki műveiket saját felfogása szerint akarja tolmácsolni, s nem azt olvassa ki a partitúrából, ami ott van, hanem amit ő szeretne, hogy ott legyen. Ansermet emellett, hogy nagyszerű mesterségbeli tudással rendelkezik és teljesen biztos a zenei problémák meglátásában, fegyelmezett a mű világos, objektív, minden fölösleges, oda nem tartozó elemet kikapcsoló, hű ábrázolásában. Igazi francia karmester, akinek a tiszta vonalvezetés, a formák szépsége, a gazdag, kifinomult ritmika, a legfőbb eszményei, amelyeket éppen olyan plasztikusan tud elénk állítani Haydn szimfóniájában, mint Ravel balettzenéjében, mint Bartók és Hindemith műveiben. Nagyszerű vezénylése nagymértékben járult hozzá, hogy a filharmonikus hangversenyek konzervatívabb közönsége is kellőképp méltányolta az új zenei értékeket, hiszen itt szeme előtt láthatta, hogy világhírű külföldi karmesterek büszkén és boldogan szegődnek a magyar zenei lángelme, az egész világon ma az elsők között emlegetett Bartók Béla művészetének szolgálatába.  

 

PRAHÁCS MARGIT.

A ZENE, 1938. november 15. (XX. Évfolyam, 3. szám)
 


219 Ardelao 2017-10-31 12:24:21

PÁSZTORY DITTA EMLÉKÉRE

BARTÓKNÉ PÁSZTORY DITTA FELLÉPÉSE

 

Az Állami Hangversenyzenekar hétfői estjének Bartókné, Pásztory Ditta szereplése adott jelentőségetA zeneszerző özvegye szűkebb körben már többször fellépett a nyilvánosság előtt, de a Zeneakadémia nagytermében 1940. október 8-a, a Bartókkal tartott nevezetes búcsú-est óta most játszott először. Bartók és feleség e tizenhét évvel ezelőtt búcsúzni jött erre a pódiumra. Bartók, azóta örökre távozott a halhatatlanságba. Felesége, a zeneszerző zongoraműveinek egyik legkiválóbb interpretátora, most újra fellépett a dobogóra: megható, felejthetetlen pillanat volt.
A műhöz, a kétzongorás szonáta zenekari változatához, mely ezen az estén Pásztory Ditta és Tusa Erzsébet előadásában megszólalt, más személyes vonatkozások is fűződnek: 1943 januárjában a Bartók-házaspár mutatta be New Yorkban, Reiner Frigyes vezényletével.    

Második előadása a zongoraművész Bartók utolsó szereplése volt a nyilvánosság előtt. 

A Zeneakadémia közönsége meghatottan köszöntötte és ünnepelte Pásztory Dittát ezen az estén. Abban a reményben, hogy ez az első lépés volt ahhoz, hogy visszatérjen a koncertéletbe, s minél gyakrabban hallhassuk őt Bartók zongoraműveinek tolmácsaként.
 

A hangverseny első felében Réti József nagyszerű tolmácsolásában Britten «Les illuminations» című dalciklusát hallottuk, majd egy új magyar művet: Lendvai Kamilló «Négy zenekari invokáció»-ját. Sándor János vezényelt, mindhárom műben kitűnően, s újra bizonyítva, hogy az ifjabb karmester-generáció egyik leghatározottabb, legjelentősebb egyénisége.
 

Fábián Imre

Film Színház Muzsika, 1967. szeptember 29.

(11. Évfolyam 39. szám)


218 Búbánat 2017-10-30 11:41:45

Bartók Rádió esti műsorán szerepel

19.35  - 21.02  A Szombathelyi Szimfonikus Zenekar Bartók hangversenye


Vezényel:  Petró János

 Km. Szenthelyi Miklós (hegedű) és Sebők György (zongora)

Műsor:

II. hegedűverseny (Szenthelyi)

III. zongoraverseny (Sebők)

Táncszvit

(Szombathelyi Bartók Terem, 1983. július 25.)

(Ism. november 11., 12.36)


217 Ardelao 2017-10-28 18:38:21 [Válasz erre: 216 Ardelao 2017-10-26 23:43:48]

Bartók-bemutató, a második filharmóniai hangversenyen

Az új zene sikere elsősorban az előadótól függ, Bartók Béla első kísérletei nagyrészt azért nem találták meg a közönséghez vezető utat, mert első tolmácsolói nem tudták átérezni, meggyőződés nélkül, sugalló erő nélkül szólaltatták meg Bartók muzsikáját, és minthogy maguk sem értették, megértetni sem tudták. Ernest Ansermet genfi karmester világhírét annak köszönheti, hogy benne megértőre talállak a zeneköltészet új klasszikusai; bár korban nem tartozik az új nemzedékhez, együtt érez vele és úgy tudja hangra változtatni az úttörők hangjegyeit, ahogyan a zeneköltők azt elképzelték. ő volt a második filharmóniai hangverseny vendége.

Ez a hangverseny eseménye volt zenei életünknek. Ha valaki nem is híve az új mestereknek; de muzsikus, bizonyára eseménynek tekinti, mégpedig kimagasló zenei eseménynek az olyan hangversenyt, amelynek műsorán egy Bartók- és egy Hindemith-bemutató mellett ott szerepel Ravel Daphnis és Chloe-szvitje és Haydn 95. számú c-moll szimfóniája, még hozzá hiteles — mert maguk a költő-kortársak által hitelesített — előadásban. Hindemith műve: Szvit a Mathis a festő című dalmű zenéjéből, egyike a kiváló német mester legjellemzőbb, legérettebb alkotásainak. Ha kifejezőereje nem is olyan gazdag, színei nem is olyan meg- ejtőek, mint operája hősének: Mathias Grünewaldnak, az isenhelmi oltár alkotójának színei és kifejezőereje, mesteri kompozíció az Angyalok hangversenye, a Sírbatétel és a Szent Antal megkísértetése. Láttató erejű. Természetes, hogy sikeréért csak kongeniális tolmácsolás kezeskedhet. Az Ansermeté ilyen volt.

Bartók Béla legújabb művének bemutatása volt az est fénypontja. A szonáta két zongorára és ütőhangszerekre készült. Előadásában a két zongora mellett üstdob, nagydob, réztányér, gong, húrozott kisdob, húr nélküli kisdob és xilofon vesz részi. Ez a hangszer együttes meglepő, bár nem szokatlan, mert hiszen az úgynevezett «jazz-kamarazenében» gyakran találkozunk zongora és ütőhangszerek együttesével. Ha szigorúan vesszük, a modern zongora is lényegében ütőhangszer. Bartók csodálatos és elragadó fantáziával él a kilenc hangszer színeivel, keveri azokat, fokozza hatásukat s olyan új hangzáslehetőségeket talál mondanivalójának előadása közben, amelyek nem szokatlanságukkal, hanem művésziességükkel ejtenek bámulatba. De költői mondanivalója is új és mély ebben a nemes formájú művében. Ama kevesek közé tartozik ő, akik, ha megszólalnak, sohasem ismételnek.

Ansermet vezényletével négy művész szólaltatta meg a szonátát: maga a költő és felesége: Pásztory Ditta, továbbá Jegesi József és Vigdorovits Sándor. Feljegyzésre érdemesnek tartjuk, hogy a filharmóniai hangversenyek inkább konzervatív hajlandóságú közönsége rendkívüli melegséggel fogadta a Bartók-bemutatót, a zenei évad nagy ajándékát. A taps arra vallott, hogy egyre nagyobb azoknak a száma, akik legalább intuícióval tudják megközelíteni a hangoknak azt a csodálatos birodalmát, amelyet Bartók fedezett fel a művelt világ számára.

A Filharmóniai Zenekar második hangversenye a nagy siker jegyében folyt le. A közönség örült az új zenének. A zeneművészetnek azok a barátai is, akik nem lelkesednek az újért és nem szívesen néznek szembe a Mával, nyereségnek tekintik, ha időnként tájékoztatják őket a költészet új irányairól, ha megismerkedhetnek új remekművekkel. Érdekesebb és élvezetesebb ez, mint a tegnap unalomig ismert hangversenydarabjainak örökös ismétlése. (f. gy.)

ESTI KURIR, 1938. november 3. (16. Évfolyam, 248. szám)


216 Ardelao 2017-10-26 23:43:48

Bartók új kamaraműve Londonban

A londoni nemzetközi zeneünnepségeken ez idén Bartók Béla fogja képviselni Magyarországot. «Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre» című kamaraműve június 20-án szerepel az ünnepségek műsorán. (Előtte június 11-én a luxemburgi rádióállomás közvetíti ugyanezt a művet.)

— Bemutató előadása Baselben volt 1938. január 16-án az I. G. N. M. (Internationale Gesellschaft für Neue Musik) 10 éves jubileumi hangversenyén. A két zongorarészt a szerző és felesége Bartókné Pásztory Ditta szólaltatták meg; ugyanők lesznek a mű előadói a luxemburgi rádióban és a londoni ünnepségeken.

A baseli bemutató előadás nagy sikeréről és a kompozícióról a svájci lapokon kívül az angol, hollandi, cseh stb. lapok is tájékoztatták a zenei közvéleményt.
A zenei ünnepségek műsorán Hindemith, Markievicz, Webern neveivel is találkozunk, kiknek zenekari műveit világhírű dirigensek fogják megszólaltatni (Adrián Boult, Scherchen stb.).

ESTI KURIR, 1938. június 5. (16. Évfolyam, 126. szám)

*

Bartók Béla részben feleségével együtt bemutatja Európa nagyobb metropolisaiban új kétzongorás szonátáját. Eddig Páris, Amsterdam, Zürich és Prága kötötték le. Egyik zenekari művét eljátssza a belgrádi filharmonikusokkal és Zathureczky Edével.

Szonátaestéket ad Rómában, Milánóban, Firenzében, majd vendégül látja őt Bukarest, Temesvár, Nagyvárad és Kolozsvár.

ESTI KURIR, 1938. szeptember 15. (16. Évfolyam, 207. szám)


215 Ardelao 2017-10-25 17:35:34

Bartók Béla unokahúgának sikere külföldön

Bartók Béla unokahúga: Bartók Ilonka zongoraművésznő. A Zeneakadémián végezte tanulmányait és a kiváló nagybácsi volt a mestere. Most az északi államokból hallunk róla. A bergeni stúdióban koncertezett; Bach, Beethoven, Bartók műveit játszotta.
Budapesten még nem lépett föl, de remélhetőleg nemsokára itthon, a pesti Stúdióból hallgathatjuk.

Színházi Élet, 1931. 29. szám (július 12-18) XXI. Évfolyam

 

Bartók, Kodály és a magyar népzene Norvégiában.

Bartók Ilonka* zongoraművésznő a múlt hónapban Bartók- és Kodály-műveket játszott a norvég rádióban. A bemutatott zongoraműveknek legalább a fele Norvégiában «első előadás» volt. Bartók Ilonka 1930-óta a bergeni rádióállomás házi-zongoristája és — a norvég rádióhallgatók között megtartott szavazás szerint — a norvég rádió legnépszerűbb szereplője. Szóló fellépéseinek műsorát igen gyakran csak a két nagy magyar zeneszerző műveiből állítja össze, amelyeket egyre élénkebb érdeklődéssel fogad a norvég közönség és a zenekritika. Egyik tekintélyesebb oslói zenekritikus a fiatal norvég zongorista-generáció figyelmét Bartók műveire irányítja, egy részletezőbb cikk keretén belül. Bartók és Kodály művei mellett az eredeti magyar népzene iránt is mind többen érdeklődnek.

Bartók Ilonka számos újságcikk és rádióelőadás útján ismertette a magyar népzenét és minden egyes előadásában kiemelte azt, hogy a cigányzene nem azonos a magyar népzenével. Népzenei előadásait újabban a délelőtti «iskola-rádió» keretében tartja. A norvég rádió külön az iskolák számára szervez általános ismeretterjesztő előadásokat, amelyeket a tanuló-ifjúság rendes tanóra gyanánt hallgat meg. Ilyen iskolai rádióelőadásban is ismertette Bartók Ilonka a magyar népzenét, illetve az erre a célra összeválogatott magyar dallamokat.

Legutóbbi rádióhangversenyével kapcsolatban a bergeni «Morgenavisen» feltűnő helyen ismertető cikket közölt Bartók és Kodály zeneszerzői és zenefolklorisztikai munkásságáról.

A ZENE, 1938. április 1. (XIX. Évfolyam, 12. szám)


*Bartók Ilonka (1901), zongoraművésznő, Bartók Béla unokahúga. Géza nevű nagybátyja leánya volt. A Budapesti Zeneakadémiát végigjárta, zongorára Bartók Béla tanította.

1924-1930 között egy női kvartett tagja volt. 1924-ben férjhez ment egy norvég tengerész-tiszthez. 1930-tól Norvégiában élt, a bergeni Rádiónál állt alkalmazásban, mint szólista. Szép karriert futott be. A magyar zene lelkes propagátora volt.   

*

Bartók Ilonka sikerei Norvégiában.

Bartók Ilonka, Bartók Béla unokahúga, a háború utáni években tűni fel nem mindennapi képességeivel a Zeneművészeti Főiskola növendékhangversenyein. Kitűnő eredménnyel végezte tanulmányait, s mint elsőrendű és nagyra-hivatott zongoraművésznő indult meg pályáján. Néhány siker után elhallgattak a róla szóló hírek. A fiatal művésznő Norvégiában férjhez ment, s azóta mint Ilonka Bartók Kopsland főleg a bergeni rádióban működik. A norvég Radiobladet most hosszabb beszélgetést közöl a magyar művésznővel, bevezetésül pedig elmondja Bartók-Kopsland Ilonka nagy sikereit a norvég zenei életben. Azok a diadalok, amelyeket a kitűnő művésznő Norvégiában aratott, alkalmasak arra, hogy a magyar zenei kultúra dicsőséget a skandináv félszigeten is hirdessék. A kiváló zongoraművésznő a bergeni rádió egyik legkedveltebb és legsokoldalúbb előadója.  

AZ ÚJSÁG, 1935. július 3. (11. Évfolyam, 148. szám)

*

Bartók-est a norvég rádióban.

Az összes norvég rádióállomás közvetítésével február 2-án nagyszabású Bartók emlékhangversenyt rendezett K. Bartók Ilonka a norvég rádió állandó munkatársa. Bartókról szóló előadási Olay Mosby újságíró olvasott fel, majd részben Bartók Ilonka zongoraszólói, részben a Rádiózenekar előadásában Bartóknak már Norvégiában is népszerű művei kerültek műsorra. Az emlékhangversenynek élénk, sajtóvisszhangja volt a norvég, angol és amerikai lapokban.

SZABAD NÉP, 1946. február 9. (4. Évfolyam, 33. szám)
 


214 Ardelao 2017-10-25 00:33:45

PRAHÁCS MARGIT:
Bartók-bemutató

Londoni, párisi, berlini, baseli, velencei, new-yorki stb. bemutatója után végre megismerkedhetett a magyar közönség is Bartók Béla új művével, amelynek vezér könyve «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celestára» címen több mint egy év előtt jelent meg. Azóta már a nemzetközi Rádió műsorában is többször szerepelt. Világsikerének egyik fő mértéke, a soviniszta francia kritika, elragadtatással ír Kelet kiapadhatatlan gazdaságú zenei forrásairól, amelyekből ilyen életerőtől duzzadó alkotások születnek. Újabb bizonyíték ez a mű arra, hogy mennyire nem kötik a lángelmét konvenció, begyökeresedett szabályok, ha új értékes mondanivalója van és ezt a mondanivalót megfelelő formában ki is tudja fejezni. A régi szabályokat elsöpri az új élmény, forró lehelete, hogy maga teremtsen szabályokat a jövő nemzedéke számára.

A nagy művész mindig magában hordja a folytonos keresés, a folytonos problémalátás nyugtalanító feszültségét, ami egyet jelent számára az igazság keresésével: csak azt kifejezni, ami az ő benső lelki törvényszerűségéből kifolyólag igaz, akár tetszik ez másoknak, akár nem. Ez a törekvés adja Bartók egyéniségének és művészetének is azt a mélyen etikus jelleget, mely nélkül nincsen nagy alkotás. Nyílegyenes céltudatossággal megy előre a maga útján, ugyanazzal a hajlíthatatlan, meg nem alkuvó gerincességgel, amivel a fiatal Bartók elindult az úttörők göröngyös pályáján. Ha diadalmas külföldi körútjai után itt-ott megjelenik a magyar hangverseny dobogón, ma már itthon «is» világhírének kijáró hódolattal fogadják. De hogy a legtöbben tanácstalanul állnak egy-egy új művével szemben, azt igazán nem csodálhatjuk. Ilyen bemutatókat mindig hosszú szünetek szokták követni, míg végre újra akadnak, lelkes tolmácsolok, akik nem sajnálják a fáradságot arra, hogy meghódítsák a bartóki muzsika izgatóan érdekes világát.

A «Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára» Dohnányi mester vezényletével a filharmonikusok legutóbbi hangversenyén került bemutatásra. Bartók expresszionista korszakának túláradó lelki feszültségei, az Allegro barbaro, a Csodálatos mandarin ősi, ösztönös indulatainak hatalmas forgataga után itt áll előttünk a mai Bartók portréja; kristálytiszta formák, felsőbbrendű szellem, mély és nagy emberiesség, az eddig elért eredmények klasszikusan letisztult összefoglalása és emellett örökké új előretörés.

Legelőször Bartók új viszonya a népzenei elemekhez tűnik szembe. Míg korábbi műveiben a népi zenét teljes gazdaságában és közvetlenségében érvényesítette, most nem az anyaga, hanem erőinek igazi teremtő ösztönnel való teljes felszívása, átszellemítése lép előtérbe. Ez a zene elveszti előbbi kitörő féktelenségét — az új zene, forrongó korszakán, mint fiatalság ki-tombolásán minden mester keresztülment — de ma már ezt az elementáris erőt tudatos és nagyszerű formaművészet fékezi, amely erő azonban állandó forrása marad a zene elragadó vitalitásának. erőt, Bámulnunk kell azt a szellemi erőt, amivel Bartók lelkének legfinomabb rezdüléseit éppen olyan biztos kézzel tudja formába kényszeríteni, mint viharzó indulatait. Kifejező eszközei közül legelső helyen áll a zene őseleme, a ritmus. Debussy már kibontotta a hangzás őstörvényeit, de a ritmusé még a mai nemzedékre várt. Bartók bámulatosan differenciált ritmustehetségével ezen a téren az elsők közé tartozik. Új művének például talán egy taktusa sem azonos ritmusban a másikkal azért mégis minden összefüggő, egybefolyó egység, egy nagy mozgásfolyam hatalmas hullámzása, amelyben az egyes részek organikusan olvadnak bele. Nincs itt semmi kiagyalt, kiszámított, de éppen semmi véletlen és lényegtelen. Már a mű címe «Zene» ilyen és ilyen hangszerekre is mutatja, hogy ez a mű formai szempontból is önmagából vonja le a törvényszerűségét.

Négy tétele: Andante tranquillo, Allegro, Adagio, Allegro molto hangulati tartalmuknak megfelelően a legkülönfélébb változatokban nyújtják a mű legfőbb zenei problémáját.

A zene anyagának új hangszínek útján való megújítását, új hangszerszínek kutatását, a hangszerek lelkébe való legmélyebb behatolást, zenei lehetőségeik legteljesebb kiaknázását, amelyek itt a húros hangszerek — értve ezen a vonósokon kívül a zongorát és hárfát — a különféle ütők és az acélrudakból szerkesztett egyik hangszerfajtákhoz sem tartozó celesta kombinációban érvényesülnek.

Az első tételben a vonósok uralkodnak. Folyton változó ütem-nemekben, a violák puha sordinójával nyugodt hullámzással indul a téma, egymásután veszik át a többi szólamok, a sötétebb, világosabb színek már egymásba folynak s valami sajátos halvány, ezüstös fényű derengésben kúsznak tova. Milyen érdekes itt megfigyelni, hogy miképp nőnek ki a polifóniából új szépségű összhangok, amelyek a hatszólamú szerkezetben a hangviszonyok rendkívül kiszélesített logikájából születnek, tehát lényegében egy polifon szerkezeten át jutnak új harmonikus logikához. A ködös félhomályból lassanként egyetlen feltörő vonalban duzzadnak erőre a szólamok, hogy az Esz-dúr dinamikai csúcspontjának tiszta ragyogásában egyesüljenek. De ez a napsütés csak pár pillanatig tart, már újra visszamerülünk a szinte anyagtalanná átszellemült, összhangokba, amelyekből ugyanilyen földöntúli titokzatossággal emelkedik ki az első hegedűk és violák témája. Még egy pár témafoszlány, hogy a végén a két utolsó szólam is egybefusson, feloldjon egyetlen befejező hang kristálytisztán kihangzó, messze távolodó csengésébe. Ez után a tiszta metafizikai zene után, amely fölötte áll minden szubjektív extázisnak és szentimentalizmusnak, az «Allegro» tétel nagyszerű lüktetése újra visszahoz minket a földre. Az egész tétel duzzad az életerőtől, pattanásig kemény, akarati jellegű, amelyet csak fokoz az ütők és a zongora témáinak, a vonósok oldalakon keresztül játszott pizzicatoinak éles körvonalazása, a ritmikus invenció kifogyhatatlan gazdagsága, változatossága. Bámulatos, hogy Bartók szerkesztő zsenialitása mit tud kihozni a legegyszerűbb kis témából s emellett soha nem hallott színek legkülönfélébb kombinációival gyönyörködtet. A dobok például, amelyek itt a vonósok szinte kísértetiesen suhanó, kromatikus témájával halk dübörgéssel vegyülnek össze, az egész műben sokszor oldalakon keresztül jutnak a legváltozatosabb formákban szerephez. Bartók nemcsak ritmikus, hanem minden zenei lehetőségüket kiaknázza. Úgy látszik mintha ez az egész tétel a legszabadabb kibontása volna az összes zenei erőknek, amelyek a végső fokozásban szinte elemi erők viharzásával ragadnak magukkal s mégis mind itt, mind az egész mű minden kis motívumában, az egész szerkezet felépítésében ott érezzük a szellem, rendező hatalmát, amely a legtisztább megformálás oldalait vetítik elénk a partitúrából. Az «Adagio» igazi jellegzetes bartóki Adagio: hangzatok amelyek, «Az éjszaka zenéje» című kis zongoradarabjában csendültek fel először, a természettel teljesen összeforradt művészlélek csodálatos víziója, amilyenek párját a ma zenéjében csak Kodály «Hegyi éjszakák» női kórusában találjuk. A xylophon hideg, világos csengése vezeti be a tételt, amely élesen válik el a dobok glisszandóinak, trilláinak sötét hátteréből. A legellentétesebb színek kombinációja már Bartók konstruktív, klasszikus stílusából folyik, vagyis a világos formálásra elhatárolásra való törekvésből, mert az élesen elkülönülő színek, is mint konstruktív, építő értékek szerepelhetnek. Érdekes megfigyelni, hogy az Adagio magyaros hajlású dallamvonalában is, amelyet a vonósok hoznak, mennyire a ritmus az uralkodó, mintha a nagyobb lélegzetű melódia nem férne meg azzal a lázas, ideges lüktetéssel, minden ízében mozgásra, való beállítottsággal, ami annyira jellemző a mai lélekre. De e-helyett mennyi varázslatos szépségű új összhangzás a celesta, hárfa, zongora puha együttes futamaiban, a vonósok remegő tremolóiban, transcendens légiességében!

Csodálatos kifinomodása a halló érzéknek s ezzel együtt a benső világnak, amely ilyen kozmikus zenének a felfogására és visszaadására képes. S végre az utolsó tételben újra a ritmus, mint teremtő őserő, mint minden élő folyamatot egyesítő ősmozgás jut uralomra, nem a mechanisztikus jellegű modern szimfonikus dinamizmus, amely olyan hű tükre a gépek korszakának, hanem a népzenéből felszívott erő és gazdaság ez, a maga ősi tisztaságában és mélyen emberi gyökereiben. S mintha minden csak azért lett volna: a zenei erők egy utolsó hatalmas összefogásában gyönyörű magyar dallam kap szárnyra, amelyben mint egy korálban egyesülnek a hangszerek. Olyan ez a befejező magyar melos szinte romantikus kiterjeszkedésében és intenzív kifejezésében, mint a lélek legmélyéről feltörő hitvallás, a vér, a szív, a szellem hovatartozásának hitvallása.

Ismét egy magyar alkotás, amely világviszonylatban az új zenének egyik legértékesebb alkotása, s amelynek csak hosszú évek után fog eljönni az igazi diadala, tolmácsolok és közönség részéről teljes értékében való megértése.

A ZENE, 1938. március 1. (XIX. Évfolyam, 10. szám)


213 Búbánat 2017-10-20 17:53:21

Film Színház Muzsika

1961. december 29./52. szám

Bartók, opus 15., ..

"A Rádióban érdekes és  eddig ismeretlen Bartók-műről készült felvitel a  minap.  Bartók Béla 1915-ben  február és augusztus  között az  öt  Ady- dallal  körülbelül egyidőben öt más dalt  is írt, - ismeretlen szerző verseire.
Bartók  e kompozícióját  az opus  15 jelzéssel látta  el. Egy ideig nem akarta  a  dalokat a  nyilvánosság  elé  bocsátani, mert  a  dalok  szövegét  nem érezte teljesen megfelelőnek. A  dalokat  Berlinben  és  Bécsben 1919 februárjában  -  a szerző  engedélyével  —  műsorra  tűzték,  de  a  bemutatókra nem  került  sor. A dalok zongorakíséretes  formában a közelmúltban  napvilágot  láttak az  Universal  vállalat  kiadásában.  Ebből  Kodály Zoltán zenekari  változatot  komponált. A zenekarkíséretes dalokból stúdiófelvétel  készült  a  Rádiózenekar  közreműködésével és  Lehel György  vezényletével.  Az öt dalt Andor Éva énekli.
A külföldi kiadáshoz  Waldbauer Iván előszót  irt, amelyben  hangoztatja,  hogy  a  dalok  eddig  még  semmiféle formában  sem  kerültek  nyilvánosságra.   Találgatásba bocsátkozik  az  ismeretlen  dalszövegíró felől is, — ezek azonban  Kodály  Zoltán,  valamint  Denijs Dille  professzor,  Bartók-kutató  szerint  — nem helytállóak.  Annyi bizonyos, hogy  Bartók  maga  sohasem volt  hajlandó  a  költő személyét  felfedni."
 

Bartók Béla: Öt dal - Op.15.

1. Tavasz - Az én szerelmem

2. Nyár – Szomjasan vágyva

3. A vágyak éjjele

4. Tél - Színes álomban

5. Ősz - Itt lent a völgyben

 


212 Ardelao 2017-10-20 16:13:12

Egy ismeretlen Bartók-levél

A Fővárosi Levéltárban őrizzük és gondozzuk, sok egyéb fővárosi intézmény iratanyaga mellett, a volt Budapest Székesfővárosi Iskolán kívüli Népművelési Bizottság iratait. Ez utóbbi iratok körött, azok rendszerezése során, bukkantunk rá az alább következő Bartók-levélre, amelyben, mint egy csepp vizében a tenger, tükröződik Bartók Béla egyéniségének egyik legtiszteletreméltóbb vonása: megalkuvást nem Ismerő elvhűsége.

A levelét Novágh Gyulának, a Népművelési Bizottság igazgatójának írja 1938. március 27-én, „az egyre fokozódó krízis” idején.

Nekünk, budapestieknek, különösen azért becses ez a levél, mert arról tanúskodik, hogy a Zeneművészeti Főiskola egykori neves tanárának tengernyi teendője mellett a fővárosi népművelésre is jutott ideje, gondja s ereje.
A Bartók-levél magyarázatra nem szorul, önmagáéit beszél. Hogy a „Budapest" a levél mellett fekvő Novágh-választ is közli az alábbiakban, a Bartók-kutatást kívánja támogatni, illetve még jobban megvilágítani azt, ami Bartók levelében csak utalásként áll.
Íme, a levelek betűhíven:

Budapest, 1938. március 27. II. Csalán út 29.

Méltóságos
Novágh Gyula Igazgató Úrnak

Igen tisztelt Igazgató Úr!

Csak most értesülök némi csodálkozással, hogy A Zene legutolsó számában visszatértek egy ügyemre, amelyet 1907 nov.-i, a Pesti Naplóban közölt nyilatkozatommal, joggal lezártnak tekinthettünk. Most újra közölték azt a nyilatkozatomat, azzal a téves megtoldással, hogy én azt német közegeknek tettem vagy küldtem. Nagyon leköteleznének a Zene legközelebbi számában annak a közlésével, hogy én mind e mai napig, vagyis 1938. március huszonhetedikéig soha semmiféle nyilatkozatot német közegek számára nem tettem, nekik ilyet nem küldtem.

Ami a juryben való részvételemet illeti, legnagyobb sajnálatomra, mostantól fogva már nem vállalhatok ilyen munkát. Az egyre fokozódó krízis olyan problémák elé állít, amelyeknek megoldására minden időmre, minden erőmre és minden energiámra az utolsó cseppig szükségem van.
Kiváló tisztelettel igaz híve

Bartók Béla

*

Novágh Gyula válasza:

Méltóságos Uram!

Folyó évi március hó 27-én kelt nb levelét megkaptam.

Engedje meg Méltóságos Uram, hogy válaszomat azzal kezdjem, hogy a Zene című folyóirat kiadásában már nem vesz részt a Bizottság, amennyiben azt 1938. január 1-től a Fővárosi Zenekar vette át, és a szerkesztést Dr. Horusitzky Zoltán felsőbb zeneiskolai tanárra bízta. Ennek megfelelően szíves sorait eljuttattam Dr. Horusitzky Zoltán tanár úrhoz azzal a kérésemmel, hogy a Zene c. folyóirat következő, 12. számában a Méltóságod által kívánt helyreigazító közlés megjelenjék.

Az Országos Liszt Ferenc Társaság által kiirt pályázat bíráló bizottsági tagságáról való lemondását őszinte sajnálattal tudomásul vettem, kérve azonban Méltóságodat, hogy szíves támogatását a jövőre fenntartani méltóztassék.
Őszinte nagyrabecsüléssel

Novágh Gyula, igazgató, a fővárosi népművelés vezetője.

Méltóságos Bartók Béla úrnak a Zeneművészet Főiskola tanára
Budapest II. Csalán u. 29.

A levelekhez mindössze annyit fűzünk hozzá, hogy a Zene 12. számában Bartók nyilatkozatával kapcsolatban semminemű közlés nem történt. Egyébként hozzánk Bartók Béla egész élete és munkássága minden közlésnél érthetőbben és ékesebben beszél.

Baraczka István


211 Ardelao 2017-10-20 00:44:30 [Válasz erre: 210 Ardelao 2017-10-19 00:31:19]

Bartók-siker Bécsben

A Zenebarátok Egyesületének hangversenyén Oswald Kabasta (1896-1946, megj., A.) vezénylete mellett most játszották először Ausztriában Bartók Béla új zenekari művét, amelyet a szerző vonós-hangszerekre, celestára és ütőhangszerekre írt. Az osztrák sajtó az est szenzációjának nevezi Bartók művét s a lapok egyöntetűen érdekesnek, eredetinek, szokatlannak és mégis hatásosnak találják Bartók elgondolásait és megoldásait.

ESTI KURIR, 1938. január 16. (15. Évfolyam, 12. szám)


210 Ardelao 2017-10-19 00:31:19 [Válasz erre: 209 Ardelao 2017-10-18 12:09:02]

Bartók Béla 2500 tót népdalért perli a Maticát!
Itthon adják ki a tót dalokat is?

— A 8 Órai Újság tudósítása —

Ódon fonográf fölé hajolva találjuk Bartók Bélát az Akadémia egyik kis üléstermében, amelynek fél-kőralakú asztalán szanaszét hevernek a kotta kéziratok. A magyar dal nagy mestere az asztal szélén ül, sebesen rója egy üres kottalapra a hangjegyeket, miközben az ócska Edison gép tűje alig hallható hangokat csal ki a forgó hengerből. A laikus fül számára nem egyéb halk zörejnél a gépből kiszűrődő hang s persze, hogy meglepő, amikor a fehérhajú mester lelkesen, csillogó szemmel magyarázza:
— „Egy tót asszony énekel. Évekkel ezelőtt készült helyszíni felvétel, éppen most kottázom le a dallamát.”  ...

Meglepi őt az újságíró látogatása.
— „Csak nem valami botrány megint?”  - kérdi szinte aggódva, s szinte mentegetőző mosollyal teszi hozzá:— „Mert, tudja, nem szeretek ilyen dolgokban nyilatkozni, de meg nem is tudok semmiről.”

Megnyugtatjuk, hogy - ilyesmiről szó sincs, s a hengerre mutatunk, jelezve, hogy éppen estekről a tót népdalokról van szó. Egy prágai lap megírta, hogy Bartók Béla perrel fenyegeti a Matica Slovenská tót kultúregyesületet, amelytől visszaköveteli azt a hatalmas tót népdalgyűjteményt, amelyet Bartók évek hosszú és fáradtságos munkájával gyűjtött össze, s amelynek kiadására az egyesület záros határidőre kötelezettséget vállalt, de ennek mindmáig nem tett eleget.  

„Kénytelen leszek perelni" 

— „Ez igaz,” — jegyzi meg Bartók – „de a tudósítás téved abban, hogy én pályázat alapján nyertem volna el ezt a megbízást. Nem pályázat, hanem szerződés történt köztem és a Matica között, amely az általam összegyűjtött mintegy 2500 tót népdalból álló gyűjtemény kiadását vállalta — öt éven belül. Ez 15 évvel ezelőtt történt, de a kiadás máig sem jelent meg, mert a Maticának az anyag átvizsgálására és sajtó alá rendezésére, állítólag nem volt elég szakembere. Hosszú ideig is vártam arra, hogy a zene kultúrális szempontból rendkívül értékes anyagot visszakapjam, s ha ezt nem érem el békés úton, akkor valóban kénytelen leszek perelni.”

22.000 népdal

A professzor-művész az asztalon heverő kottajegyekre mutat:

— „Nehogy azt higgye, hogy anyagi szempontok vezérelnek. Hosszú évek óta foglalkozom a népdalmotívumok összehasonlító gyűjtésével s „A magyar nép és a szomszéd népek népzenéje“ című munkámban kifejtettem, miért fontos és értékes ez a munka zenetörténeti szempontból. Főleg a magyar, a tót és az oláh dalokat gyűjtöttem össze. Mintegy 12.000 magyar és közel 10.000 tót dalról van szó. A magyar dalok kiadását az Akadémia vállalta és én a kultuszminisztérium megbízásából már harmadik éve itt dolgozom, hogy a felgyülemlett hatalmas népdalanyagot sajtó alá rendezzem. E dalok kiadásánál, amely szintén nagy nehézségekkel jár, feltétlenül szükségünk van a Maticának átadott gyűjteményre is, hiszen az összehasonlító munkánál elkerülhetetlen a tót dallamokra való hivatkozás. Szívesebben vettem volna, ha ez a tót dalgyűjtemény nálunk, Magyarországon kerül kiadásra, de erre akkor nem volt pénzünk s örülnöm kellett, hogy a Matica ezt vállalta. Valami kis tiszteletdíjat akkoriban fizettek, de ez távolról sincs arányban az én többéves nehéz munkámmal.”

— „Most sem pénzt akarok, — teszi hozzá szelíden, — hanem a gyűjtemény anyagát akarom visszakapni, amihez a szerződés szerint jogom van. A főcélom az, hogy együtt legyen a tudományos anyag, s hogy az kiadásra kerüljön. A magyar gyűjteményen már három év óta dolgozunk Kodály Zoltánnal, ő a lakásán, én itt. Most már az előkészítő munka végén tartunk, s most következik a tulajdonképpeni sajtó alá rendezés. Eddig csak korrigáltuk és összeszedtük az anyagot.”

Dr. Csák Zoltán

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. november 26. (23. Évfolyam, 269. szám)


209 Ardelao 2017-10-18 12:09:02 [Válasz erre: 208 Ardelao 2017-10-17 11:37:36]

Bartók Béla: Rapszódia zongorára és zenekarra.

Három ütemes zenekari bevezetés után a zongora intonál egy nagyon határozott ritmusú témát, melyet a zenekari bevezetéssel együtt periodizálva ismétel meg a szerző. A zenekari bevezető-motívumból bontakozik ki a főtéma. Egy oktáv-futamos átvezető rész készíti elő az epizód-témát, ebben a fúvók imitálva lépnek be egymás után. A főtéma futólagos érintése után ismét egy új témacsoport jelentkezik a zenekarban. Ezt a zongora megismétli, majd érdekesen továbbszövi. A tempó mindig élénkebb lesz. A zongora tizenhatod figurái színesen fonják körül a zenekar különféle hangszerein jelentkező népi tánc-témát. Midőn a zenekar tuttija is átveszi a dallamot, hirtelen felcsillan a bevezetés adagiójának jellegzetes motívuma. A kürt és a szóló-zongora duójával végződik halk D-dúrban kicsendülve a formaképzésben is bravúrosan felépített mű.
Előadja: Bartók Béla.

A ZENE, 1937. október 15. (XIX. Évfolyam, 1. sz.)

*

Világraszóló sikere volt Bartóknak Párisban

Párisi tudósítónk írja:

Döntő sikerrel mutatta be tegnap este a Salle Gaveban a Société Philharmonique zenekara Bartók Béla vonós-zenekarra, ütőhangszerekre és hárfára írott művét. A nagyszámú közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a zseniális magyar mester merész művét. Végül percekig tombolva ünnepelték a nagyszerű zenekart és a vezénylő Sacher bázeli karmestert, aki a tavalyi bázeli ősbemutatót is dirigálta.

Bartóknak ez a műve Budapesten még nem került előadásra. Szeptemberben a velencei Biennale zenei ünnepségein valamennyi munka fölött diadalt aratott. A párisi közönség és kritika szerint a bemutatott kompozíció nemcsak Bartók legtökéletesebb műve, de a háború utáni művészet legnagyobb zenekari remeke. (K. A.)

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. november 12. (23. Évfolyam, 297. szám)


208 Ardelao 2017-10-17 11:37:36

Bartók Béla: «Magyar parasztdalok.»
1. Ballada. 2. Magyar népi táncok.

Népdal gyűjtemény, ének témáit dolgozza fel Bartók e két színes orkeszter- darabjában. A ballada hétnegyedes dallal indul, variációi egymásba kapcsolódnak. Érdekes az a felfokozás, melynél puzónok intonálják a témát a vonósok megszakított tremolói és a fafúvók diatonikus futamai közben.
A táncok témáját előbb a vonósok unisonojában halljuk, később a fafúvókban, majd a zenekar tuttijában. Egy másik téma jelenik most meg az oboa és fagót szólamában, majd szinkópás orgonapont fölött a hegedűkben, mialatt a fuvolák és klarinétok tizenhatod figurákkal fonják körül. Az előbbi tánctémát intonálja az oboa, utána ismét az egész zenekar felel rá. Kissé szlávos a nagyon sikerült dór-téma: előbb a hegedűkben, majd a vonósokban és a fúvók figuráit unisonojában. Szellemes a 3/4 és 2/4 váltakozáson felépített téma, előbb az angolkürtben, aztán a fuvola és basszusklarinét unisonojában. Dudával kísért tánc hatását kelti a B orgonaponton felépített 2/4-es tánc (allegro), ennek tematikus anyaga szolgáltatta a hatásos kódát is.

A ZENE, 1937. április 1. (XVIII. Évfolyam, 11-12. szám)

*

A Zeneszerzők Nemzetközi Együttműködésének Állandó Tanácsa, az idén Drezdában tartja üléseit. A szász fővárosban ebből az alkalomból május 22—30-ig nagyszabású nemzetközi zenei ünnepet rendeznek. A zenei hét műsorán csak egyetlenegy magyar zeneszerző szerepel: Bartók Béla, akinek negyedik vonósnégyesét adják elő.

*

Bartók új műveit mutatták be az «Éneklő Ifjúság» nagysikerű hangversenyén. A kitűnő mester eredeti elgondolású, a szabad természet, a tisztaság és a falu varázsát emlékezetünkbe idéző újszerű technikával komponált frappáns kórusait a kitűnően iskolázott együttesek meglepő pontossággal és lendülettel adták elő. A közönség egész este lelkesen ünnepelte az ifjúsági énekkultúra kitűnő bajnokait, valamint magát Bartók Bélát, aki «Mikrokozmosz» című gyermekdarabjait maga szólaltatta meg saját egyéni utolérhetetlen művészetével.

A ZENE, 1937. június 1. (XVIII. Évfolyam, 13-14. szám)
*


207 Búbánat 2017-10-16 17:50:34

Az Opera.hu oldalról

Bartók TáncTriptichon az M5 HD műsorán október 16-án

2017. október 16-án (hétfőn) 22:15-től látható felvételről a Bartók TáncTriptichon című produkció az M5 HD műsorán, melyet idén májusban mutatott be az Opera.

Az opera Magyar Évadának keretében, Bartók Béla A fából faragott királyfi című művének 100. évfordulója alkalmából Frenák Pál, a kortárs tánc világhírű koreográfusa, teljesen új alkotásban állította színpadra a művet, melyben a Compagnie Pal Frenak kortárs táncosai és a Magyar Nemzeti Balett együttese együtt dolgoztak. 

Bartók TáncTriptichon című esten Seregi László A csodálatos mandarinra készített koreográfiájának felújítása, valamint egy szintén a Magyar Évad inspirációjára készült, a néptánc és a balett technikáit ötvöző Táncszvit-koreográfia szerepelt Juhász Zsolttól. Bartók népzenei ihletettségű művét a Duna Művészegyüttes és a Magyar Nemzeti Balett művészei közösen keltették életre.

A felvétel a 2017. május 28-i bemutatón készült az Operaházban. Az előadás karmestere: Kovács János.

Szereposztások:

A fából faragott királyfi

Királykisasszony – Vasas Erika, Esterházy Fanni, Rohonczi Viktória, Tokai Rita
Királyfi – Feicht Zoltán, Dmitry Timofeev, Holoda Péter, Maurer Milán, Morvai Kristóf
Fából faragott – Esterházy Fanni, Holoda Péter, Halász Gábor, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Vasas Erika, Ricardo Vila Manzanares
Tündér – Frenák Pál, Holoda Péter, Maurer Milán
Erdő / Patak – Feicht Zoltán, Frenák Pál, Halász Gábor, Holoda Péter, Keresztes Patrik, Maurer Milán, Morvai Kristóf, Dmitry Timofeev, Ricardo Vila Manzanares

Szöveg: Balázs Béla

Koreográfia: Frenák Pál

Díszlet: paradigma:ariadné

Jelmez: Frenák Pál, Zalai-Ruzsics Boglárka

Dramaturg: Péter Márta

 

A csodálatos mandarin

A mandarin – Bajári Levente
A lány – Kozmér Alexandra
A fiatal diák – Balázsi Gergő Ármin
Az öreg gavallér – Alekszandr Komarov
Három csavargó – Szegő András, Szakács Attila, Vladyslav Melnyk

Librettó: Lengyel Menyhért

Koreográfia, jelmez: Seregi László;

Díszlet: Forray Gábor

 

Táncszvit

Duna Művészegyüttes

Szóló – Bajári Levente, Radina Dace

Koreográfia: Juhász Zsolt

Díszlet: Túri Erzsébet

Jelmez: Furik Rita

Világítás: Lendvai Károly


206 Ardelao 2017-10-16 16:37:40

Bartók Béla és Bartók Péter 1929-ben

Ritka felvétel: Bartók Béla és Bartók Péter 1929-ben


205 Ardelao 2017-10-15 16:41:51 [Válasz erre: 204 Ardelao 2017-10-14 15:06:06]

Az ankarai új török zeneiskola három tanfolyamra tagolódik. Drámai zenére, drámai művészetre (!) és hangszeres tanfolyamra. A konzervatórium azt a célt tűzte ki, hogy nemzeti török zenét teremtsen meg a népzene alapján. A népdalok gyűjtésében a közoktatásügyi miniszter meghívására Bartók Béla is részt vesz.

A ZENE, 1937. január 2. (XVIII. Évfolyam, 6. szám)

*

Bartók Béla Baden-Badeni nemzetközi zeneversenyen

Berlini tudósítónk jelenti: Március 18 — 21-ig rendezik Németországban a Baden-Badeni nemzetközi zeneversenyt. A programon kizárólag a világ jelenkori zene- költészetét mutatják be, így akarnak érdekes összehasonlításokat tenni a különböző zeneirányzatok között. Ezen a versenyen természetesen Magyarország is szerepel és pedig Bartók Béla műveivel, melyeket zenekari interpretációban fognak majd bemutatni. A baden-badeni rendezőség reméli, hogy a modern zenének ezen az új «Wartburgján» Bartók személyesen is meg fog jelenni.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. február 28. (23. Évfolyam, 48. szám)


204 Ardelao 2017-10-14 15:06:06

„Liszt oeuvre-je fontosabb, mint Wagneré”

Bartók Béla székfoglaló Liszt-előadása az Akadémiában

A Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya hétfőn délután ülést tartott. Az ülésnek az adott különös jelentőséget, hogy azon Bartók Béla, a világhírű zeneszerző tartott székfoglaló előadást Liszt Ferencről.

Melich János megnyitója után Bartók Béla felolvasásának keretében négy, Liszt Ferenccel kapcsolatos kérdést vizsgált meg. Az első a Liszt-szerzemények és a nagyközönség között levő viszonyra vonatkozik. Bartók azt látja, hogy a nagy- közönség még ma sem értékeli eléggé Lisztnek jelentékeny műveit; inkább kedveli a kevésbé fontosakat, mint például a rapszódiákat. Ez — az előadó szerint — azért van így, mert a közönség nem tudja meglátni a zeneművekben a lényeget, hanem inkább a külsőségek után indul.

A második kérdés: mekkora volt Liszt műveinek jelentősége a zeneművészet további alakulására? Bartók szerint ebben a tekintetben Liszt oeuvreje fontosabb, mint Wagneré; nem azért, mintha Liszt művei tökéletesebbek volnának, mint Wagneré, — hiszen, éppen ellenkezőleg van a dolog, — hanem azért, mert Wagner minden saját kezdeményezésű új lehetőséget saját maga a legteljesebb mértékben kiaknázott és kifejlesztett. Ezzel szemben Liszt műveiben sok olyan előre mutató kezdeményezés van, amelynek teljes kihasználását nem maga Liszt vitte véghez, hanem utódai.

A harmadik kérdés Lisztnek; „A cigányok zenéje Magyarországon” című könyvével, illetve annak az úgynevezett cigányzenére vonatkozó téves állításaival kapcsolatos. Az előadó szerint Lisztet tévedéséért csak részben szabad hibáztatni. Liszt tévedéséért inkább a XIX. századbeli viszonyok okolhatók, zenefolklore körébe vágó alapfogalmak, teljes hibás volta, romantikus vonzódás a túlzsúfoltság, a sallang és a pátosz félé, ennek fejében a klasszikus egyszerűség elejtése. Okolhatjuk ezen kívül nagyapáinkat is, akik nem tudták, vagy nem akarták az igazság felé, a magyar falu felé vezető utat Lisztnek megmutatni.

A negyedik kérdés ez: milyen joggal tekinthetjük Liszt Ferencet magyarnak? Ebben a kérdésben a döntő szó magáé Liszté, aki számtalanszor vallotta magát magyarnak. Egy Liszt Ferencnek az egész világ részéről kijár az, hogy ebbeli akaratát tudomásul vegyék, és annak ne mondjanak ellent.

A közönség hosszasan ünnepelte előadása után Bartók Bélát, akit az Akadémia nevében Melich János üdvözölt a tagok sorában.
Az előadó ülés után az osztály zárt ülésen folyó ügyeket tárgyalt, majd tagajánlási értekezlet volt.

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)

*

Jótékony célú Liszt-est az Operaházban.

A Filharmóniai Társaság rendkívüli díszhangversenyt rendezett hétfőn este az Operaházban, az Újságírók Szanatórium Egyesülete javára.
A műsor Herczeg Ferenc költői prológusával kezdődött, amelyet Bulla Elma mondott el, finom, közvetlen hangon. A prológus témája: legenda az újság-íróról, aki csak nézi és regisztrálja a földi javakat anélkül, hogy része volna bennük.

A nagy tetszéssel fogadott bevezetés után következett az est zenei része, amelynek műsorát Liszt Ferenc szerzeményeiből állították össze. A zenekart a tőle megszokott elmélyedéssel Dohnányi Ernő dirigálta, a Liszt-év congeniális szellemű vezére.
Stefánián Imre, a Zeneművészeti Főiskola ismert nevű tanára az A-dúr zongoraversenyt játszotta olyan sikerrel, hogy szereplését meg kellett toldania a „Liebestraum”-mal.

Báthy Anna sokszor méltatott előkelő stílusában, nemes átérzéssel énekelt el három dalt.
A szünet után Bartók Béla zongorázta el a „Haláltánc”-ot. Sajátságos, egyéni előadó művészete alig találhat ennél a műnél teljesebb kifejezési terrénumot. Játékát szinte kozmikus erő hatotta át; éles, acélos ritmikája és billentés művészete új, ismeretlen világításban mutatta be ezt a geniális alkotást. A közönség hosszan ünnepelte Bartókot.

Ezután ismét dalok következtek: Svéd Sándor melegen zengő baritonja, előadásának férfias lírája is megérdemelt sikert aratott.
Az énekszámokat Herz Ottó dr. kísérte, szépen és jól, mint mindig.

Végül pedig osztatlanul Dohnányi Ernőé és a zenekaré volt a hallgatók lelkes elismerése, a Tasso című szimfonikus költemény, ragyogó színekben gazdag előadásért. (Op.)

BUDAPESTI HÍRLAP, 1936. február 4. (56. Évfolyam, 28. szám)


203 Ardelao 2017-10-14 14:18:32 [Válasz erre: 201 Ardelao 2017-10-13 14:14:04]

KÉT BARTÓK-BEMUTATÓ

Egy elfogulatlan úriember, aki még sohasem látta őt, műveit sem ismeri és a muzsika világrengetegében idegen, nemrég látta először Bartók Bélát a zongora előtt. Megpillantotta és így szólt:

«Íme, az utolsó ember!

Egyik utolsó példánya annak a megnemesedett, magasrendű típusnak, melyet az emberi kultúra évezredei termeltek ki, egy magasztos szellemi világ nevelt és ma már, sajnos, kiveszőben van. …

Amint bejön a pódiumra, halkan, nesztelenül, észrevétlenül, leül a zongora elé és világítani kezd ez az arc, ez a homlok, ez a szellemiséget sugárzó szem: az egész jelenség legtökéletesebb fizikai megszemélyesítése a «homo sapiens»-nek.»

Aki ezt a Bartók-arcképet elénk festette a hangversenyterem egy csöndes zugában, finom ösztönnel érezte meg e nagy szellem lényegét, Bartók homlokának legjellegzetesebb jegyét: a magányosságot. Míg nézzük őt, a fehér-fekete billentyűk fölé hajolva, roppant homlokát szinte belemerítve a hangok láthatatlanul örvénylő tenger végtelenjébe, átborzong rajtunk egyedülvalóságának tragikus sejtelme. Fehér haja az alpesi csúcsok fényével sugározza körül homlokának monumentális kupoláját. Ez a hatalmas csontboltozat uralkodik az egész test fölött, ezen a vékonycsontú, már majdnem anyagtalanná szellemült arcon és a törékeny kis alakon.

A rejtelmes kisugárzású homlok, amely körül a zseni északi fénye dereng, ez az «északfok, titok, idegensége,» amely Bartók Béla néven jár közöttünk, mintha magát az örök «Muzsikust» személyesítené meg, aki egyedül van, mindörökre egyedül, akinek társa nem is lehet korában, és az emberek között, akinek a problémái senkiéhez sem hasonlók és aki nem is tudja kifejezni a maga mondanivalóit ugyanazon a nyelven, amelyet mások is beszélnek.

Bartók Béla két nagy művét mutatták be rövid egymásutánban: tizennyolc év után felújított operáját, „A kékszakállú herceg várát” és a „Cantata profanát,” amely Londonban oly emlékezetes sikert ért meg. Ismeretlen, messze tájak felé ragadnak bennünket e féktelen ritmusok, ezek az elképesztő hangzásfantáziák, ezek a zenetudomány eszközeivel teljesen elemezhetetlen kombinációk. A bartóki zenekar hangszerei mindenki őrjöngő harcát vívják mindenki ellen, az emberi ösztönöknek, szenvedélyeknek démonikus alvilágát idézve föl a didergő lélek, a káprázó fantázia előtt. A kékszakállú herceg várának komor recitatívjaiban és a zenekar sokszor már hangszeren-túli hangzásaiban látomásokkal viaskodik Bartók, elemi erőkkel birkózik, mint egy féktelen óriás. Igen helyesen jegyzi meg Tóth Aladár, a kiváló zeneesztétikus, hogy Bartók nem törődik a hangszerek és az emberi hang teljesítőképességével. «A hangszereket maguk a hangszerek tüntetik el az ő orchesterében.» Egy jeles és tudós híve, Ottó Ferenc sokat foglalkozik azzal, hogy Bartók a lángelme makacsságával törekszik új zenei nyelv kialakítására és az új zenei nyelvhez új hangszereket és új lehetőségekig fejlesztett emberi hangokat követel szuverén gőgjében. Beethovenre emlékeztet ebben, akinek zabolátlan képzelőereje, transzcendentális világokban csapongó hangfantáziája olyan hangokat hallott, amelyeket a korabeli instrumentumokkal nem tudtak kifejezni, őróla is vallja a zenetudomány, hogy a messze jövőkben jár száguldozó ázsiai képzelete és a maga muzsikáját még ki nem talált hangszerekre, új hangképzési lehetőségekre komponálja.

Ez a barbár fantázia — az Allegro barbaro költője — féktelenül éli ki magát a Cantata profanában, amelyet egy magyarrá átköltött román népballada szövegére írt. Vakmerő disszonanciái olyan feszültségeket éreztetnek meg, amelyeket a mai idegek alig bírnak elviselni. A Cantata profana egy kiváló elemezője rámutat, hogy Bartók egyszerre több témát mer megszólaltatni, kiszabadítja magát minden formából, elszakad minden stílustól, széttördel minden keretet féktelen lobogásában, barbár szabadságvágyában. A zenei nyelvújítás merészségeit a múltban is megtaláltuk. Liszt Ferenc az Esztergomi misében, különösen annak Crucifixus-ában, — mint életrajzírója, a tudós De Pourtalés megállapítja — megdöbbentő harmóniai újításokat enged meg magának és vakmerő módon használja a szekund-disszonanciákat, sokkal vakmerőbben, mint a mai legmodernebb zeneszerzők. De ilyen, minden stílussal, formával, hagyománnyal, zenei törvénnyel szakító prometheusi lázadást, mint a Bartók Béláé, még nem élt végig a muzsika Olimpusza!

A lángész szuggesztiója alatt vacogjuk, vagy lángoljuk végig ezt a bilincstördelő birkózást a Cantata profanában. Fölismerjük a nagy magányos viaskodó homlokán a lángész északi fényét. És megértjük a léleknek azokat a rezzenéseit, a tudat-alattinak azokat a vívódásait, amelyek e merész modulációkban, e disszonanciákban, e ronggyá tépett frázisokban, e sikoltó-lihegő kakofóniákban jelentkeznek. De őszintén be kell vallanunk, hogy a vad szépségeknek e göröngyös útján nem szívesen követjük Bartók Bélát. Ez nem a szellem kényelemszeretete, nem a képzelőerő tunyasága, nem a lélek bátortalansága, nem is csökönyös ragaszkodás a hagyományokhoz. Bartók e barbár őserejének, a forrásokhoz visszatérő képzeletének termékenyítő hatásától sokat várunk. De nem tudunk elszakadni mindattól, amit eddig muzsikának neveztünk, és aminek nem folytatása, nem továbbfejlesztése Bartók műve. Amit ő nyújtott most, már nem evolúció, hanem lázas forradalom.

Balassa Imre

KATOLIKUS SZEMLE, 1936. (12. szám, december)
 


202 Ardelao 2017-10-13 21:08:54 [Válasz erre: 201 Ardelao 2017-10-13 14:14:04]

Filharmóniai hangverseny.

A filharmonikusok tegnapi műsorának érdekes eseménye volt Bartók «Cantata profana» művének bemutatója. Bartók ebben a művében a román népköltészet egyik alkotását a „Szarvasokká vált fiúk" balladáját dolgozza fel. Ez a rendkívüli kompozíció megalkuvás nélkül halad az új zene útjain és úgyszólván teljesíthetetlen nagy feladatok elé állítja a kórust is, a szólistákat is. Minden dicséretet megérdemelnek az előadók, akik Bartók nagyjelentőségű művének bemutatását lehetővé tették.

A Bartókot ünneplő nagy tapsokból méltán vették ki megérdemelt részüket Vaszy Viktor betanításában a Palestrina kórus és a szólókat éneklő Rösler Endre és Palló Imre.

A hangversenyen egyébként Dohnányi vezényletével Bruckner ötödik szimfóniáját és Respighi „Madarak" szvitjét kapta a hallgatóság.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. november 11. (22. Évfolyam, 258. szám)

*

BARTÓK-EST

A Székesfővárosi Népművelési Bizottság és a Liszt Ferenc Társaság együttes rendezésében került Bartók muzsikája tegnap este a közönség elé. Az est eseménye a legutóbb bemutatóra került «Cantata Profana» második előadása volt.

Vaszy Viktor érdemes karmesteri munkájának fényes diadalt hozott a rendkívüli nívójú produkció, amelynek sikerében egyformán osztoztak a magánszólamokat éneklő Hámory Imre és Rösler Endre és a Palestrina-kórus.

A szerző maga is szerepelt: pompás művészetével eljátszotta zongorára és zenekarra írt III. Rapszódiáját, frenetikus tapsok mellett. Az ünneplésből egyformán jutott a műsor többi számának is. Vaszy Viktor és a Székesfővárosi Zenekar remekeltek.

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1936. december 12. (22. Évfolyam, 284. szám)
 






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.