Hejhó, hahó, hej! Reggel a 9-es buszon, munkába menet azon gondolkodám, vajon így, a lassacskán 10.000-es megbetegedések tükrében meddig fognak kitartani jelen, lazább korlátozások… márciusban a napi 10 fertőzött okán azonnal szétszaladtunk, bezártunk ajtót-ablakot ugyebár. Mindegy is, mert mellettem szépnek nem mondható, ivarérett hím egyed két ülőhelyen pöffeszkedve bizonyára cseppet sem dilemmázott hasonló dolgokon; maszk nuku, helyette van izompóló, jézuskás karkötő, a 12 havi hitelre vett mobáljfón, s az elengedhetetlen kellék, energiaital a kézben. Helyette is nyugodtan fulladozom a textil-védőfelszerelés alatt, miként tettem azt a tegnapi csodálatos napon 8 órányi munkaidőt követően, 2 órácska Salome-előadáson az nagy Erkel Színházban…
…a széksorok között fütyült a szél, Birgit Nilsson háromszor perdült meg a sírjában és Ljuba Welitsch is fel-felkacagott a kövek alatt ezen a feledhetetlen estén. Bevezetőt hallhattunk a tisztelt ház főigazgatójától, mondókáját Sarah Bernhardt-ot leköröző krokodilkönnyekkel tarkítva adta elő. A Himnusz ezúttal elmaradt, imára sem kulcsoltuk kezünk… pedig ha tudtam volna, mi vár ránk, talán elmormolok 10 Üdvözlégyet, 10 Miatyánkat. Ezúton is köszönjük a zenekarnak, hogy ilyen vészterhes időkben, nullpróbával örvendeztettek bennünket másfél órán át, ha már voltunk olyan gátlástalanok és fizettünk az előadásért. Karmesterünk valamiképp azért csak megoldotta a dolgot jó favágó módjára, minek köszönhetően az évadnyitó premieren felcsendült dallamok nyomokban kevéske Richard Strausst és Salomét, diót, mogyorót tartalmaztak… pedig milyen hálás, izgalmas feladat lehet elvezényelni egy ilyen pazar hangszerelésű darabot, sokaknak már sikerült is itt Mária országában. Az „ilyen még soha nem volt”- beharangozású rendezés (hallottunk már hasonlókat a pocsolyás Giocondánál), az autentikus (!) díszletek –bizony visszasírjuk a Szikora rendezte Salomét-, ilyen-olyan jelmezek talán még egy vidéki színházba is kevesek lennének (Na, jó! Heródiás arany-lamé kosztümén azért látszott, valaki hosszasan gondolkodott annak kivitelezésén- szóval az tetszett). Kétséges, hogy a rendező úr érti e egyáltalán, miről szól darab, s miként lenne érdemes azt színpadra állítani: az énekesek mozgatása siralmas volt, a hétfátyoltánc fantáziátlan, már-már idétlenségbe hajló, a Schlussgesang alatti játékról meg már tényleg nincs is mit mondani… Mondanám persze, hogy hallgatni jobb volt, mint nézni, de hazudni nem szeretek. A címszereplő hajadon rendesen eltévesztette a kapucsengőt, a Mosoly országában Szu Csong herceg kishúga lehetne maximum ezzel a hanggal, de még ahhoz is több kelletik. Tökéletes szólam és szereptévesztés, helytálló volt a jóslat egy csoporttagunktól, miként: kevés lesz ide ez a mérges Hófehérke-hang, ehhez még el kell szívni pár doboz Prilukit. A temérdek arcpirító rendezői megoldás közül még így hasraütésszerűen egy párat; Jochanaan patyolat tiszta ruhában bújik elő börtönéből, ahová jövet-menet kutyamódra, négykézláb közlekedik. Akkor még ő sem tudta, hogy később levágott feje -1 db hóhér indul szólóban, vágóeszköz nélkül elvégezni a mészárlást- Salome combjai közt landol, sőt a végén még rongyba tekerve pörgeti a levegőben ez a szégyentelen. Drága kenyér! Jut eszembe, étkek-itkok: lehet én tudom rosszul, de nagy lakomát csap a kis család, ebben a rendezésben mindössze egy szerényke, fröccsöntött gyümölcstálra futotta mindössze. No, nem baj, a lényeg, hogy Heródiás leányát is utóléri végzete. Amikor Júdea királya elrikkantja magát, hogy „Öljétek meg ezt a nőt!”, hirtelen a „Maradj talpon!” című vetélkedő elevenedett meg előttünk: az énekelni tudók tegnapi veszteseként megnyílt a süllyesztő, s elnyelte Salomét, született Sera Gösch. Azon járt az eszem egész előadás alatt, ha már a címszereplőn áll vagy bukik a darab sikere, miért nem kockáztatta meg a 2 éve, a Margitszigetre eredetileg meghirdetett honleányunk a beállást, miért kellett elszenvednünk ezt a török importot? Még szerencse, hogy akadtak valódi énekesek is ezen a hervasztó estén; tökéletes iskolapéldáját láthattuk annak, miként viszik el hátukon a darabot Heródes és Heródiás. Mély reszpekt mindkettőjüknek, miként Keresztelő Szent János megformálójának is, nem volt könnyű dolguk éppenséggel! Nem vagyok Richard Strauss-specialista –sem-, egy szó mint száz: lett volna még mit izmozni ezen a színpadra állításon. Sebaj, úgyis csak egyszer nézhettük meg! Napestig lehetne elemezgeti a tegnapi „világszenzációt”, de egyrészt nem kívánok tovább élcelődni ezen az egészen –elég baj, hogy ide jutottunk-, másrészt pedig léteznek ún. zenekritikusok, kiknek véleményét, tudósítását a napokban bizonyára olvasni fogjuk! Hazaérve mindenesetre leöblítettem ezt az estét a Salome fináléjával Libuse Domanínska tolmácsolásában, csehül of course.
Felkészül Brno!
P.S.: Bár a kínai szerencsesüti napi bölcsességében az állt: „Nem lehet kihozni a sodrodból”, azért a tegnapi cirkuszhoz még annyit: nagyon örülnék, ha végre megtanítanák viselkedni az ügyelőket. A folyosókról beszűrődő zajok miatt nem tudta az ember egy irányba koncentrálni a figyelmét, kedves fiatalok végigpofázták az előadást odakünn. Két fennhéjázó röhögés közt azt hallgassam, hogy sikerült a hétvégi kanbuli… Vakargattam is bőszen a karomon a Nagy-Magyarország-alakú ekcémámat. De tényleg, jól van ez így? Ez lenne a MÁO, ez lenne az Erkel Színház? Az opera utolsó ütemét követően felpattantam, hogy kimenjek szólni az ifjúságnak, de huss, szétrebbentek, felszívódtak. Mindegy is, mert ebben szezonban nem valószínű, hogy találkozunk újra!"
