vissza a cimoldalra
2021-04-15
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11613)
A csapos közbeszól (95)

Opernglas, avagy operai távcső... (20810)
Régizene (6966)
Lisztről emelkedetten (1116)
Társművészetek (2378)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4565)
Operett, mint színpadi műfaj (4718)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (880)
Pantheon (2874)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2184)
Kimernya? (3997)
Momus-játék (6031)
Kedvenc magyar operaelőadók (1216)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5122)
Franz Schmidt (3812)
Élő közvetítések (8607)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (651)

Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

1163   Edmond Dantes • előzmény1162 2020-04-06 13:45:01

Az interju szakmai-zenei reszehez nem szolok hozza, de a virushoz igen. Nem hinnem, hogy az emberisegnek mint a muvesz ur mondja, ilyesfajta "kijozanito break"-re van szuksege. Vagy ilyen "pihenesre". "Leallasrol" mar nem szolva. Leall most ugy a vilag, hogy a fal adja a masikat. Bele lehet majd gebedni, ha a vilag sokaig leall es pihen..

1162   Búbánat 2020-04-06 13:35:02

Portré

"Egy húron pendülve, keserédes örömmel"

Spirituális ünnepeinkről és a katarzis erejéről Molnár Levente operaénekes

/Új Ember hetilap – Mértékadó – kulturális magazin Rádió és tévéműsorral – 2020. április 6 -12./

Nagyszabású tervek fogalmazódtak meg tavaly: Erkel Bánk bánjának világturnéjára készül a koprodukciós előadásokat szervező Coopera, a címszerepben Molnár Leventével. A gyergyóremetei születésű baritonnal, aki az elmúlt bő másfél évtizedben – Mozart-, Donizetti-, Rossini-, Verdi-, Puccini- és Wagner-szerepekben – a világ szinte valamennyi jelentős operaházában bemutatkozott már. A dinamikus, agilis művész, aki a maga harminchét évével még ifjú titán az opera univerzumában, az utóbbi időben kicsit visszavett fergeteges tempójából. Részben azért is, hogy több időt tölthessen a családjával és hazai feladataival. A közeljövő terveit azonban most nemcsak átírja, hanem teljesen bizonytalanná is teszi a világjárvány. E rendhagyó beszélgetést így nem az aktuális, illetve remélt fellépésektől indítottuk, hanem a kényszerű szobafogság – átgondolásra és számadásra is késztető – áldásos hatásaival.

– Eddigi munkásságom rádöbbentett arra, hogy fontos a karrier, a szakmaiság, a valahova tartozás, és szép az, ha értéket teremtünk. Az igazi érték mégis ott van, ahol az ember lelke és szeme megpihenhet, amikor a szeretteire néz. Ebből a koronavírusos helyzetből igyekszem a legjobbat kihozni. Nagyon szeretek együtt lenni a kis családommal, és most lehetőségem nyílt rá, hogy kicsit visszatekintsek az elmúlt lassan húsz évre. Arra, hogy mennyi mindent csináltam. Sokszor beszéltem a karrieremről, de a kérdezőimet általában kevésbé érdekli a lelki háttér, így örülök, ha innen közelítünk. Mert minden ezen múlik. Ami örök, az a lelkiség. Szép, hogy sokfelé énekeltem, jó szerepeket és folyamatosan újakat is; és persze büszkeséggel tölt el, hogy már egy ilyen bő karriert mondhatok a magaménak. De ez az ego része. Valójában nem ez számít igazán. A realitásokat nézve sokkal több idő lesz, mire az operajátszás valamilyen szinten visszarázódik a régi kerékvágásba. Miközben már a régi kerékvágás is eleve problémás volt, ugyanis az opera az elmúlt húsz évben kilépett a komfortzónájából. Ezt tudják, látják azok, akik régóta benne vannak.

- Úgy érti, hogy a megközelítésmód, a műfaj lényege változott? A szó minden értelmében materiális lett?

– Sok operaház gyárként üzemel. Húzzák a strigulákat, legyen minél több előadás, de a minőségre nem figyelnek. Márpedig a minőség hiánya ennek a műfajnak a halála. Az opera ünnep. Ünneplésre van szüksége. Az emberiség azonban gyorséttermi fogyasztó lett. Ide-oda elugorva letudja a kultúrát is. Legtöbben olyan zenéket hallgatnak, amelyek lélegzetvételnyi látszatfelüdülést adhatnak, de felszabadulásérzést, mély gondolatot, katarzist nem. Az operairodalom gyakran játszott gyöngyszemei annyira kiérleltek, maradandók, hogyha jól bánnak velük, nem egyszerűen gyógyszerek; stabilitást, lelki biztonságot nyújtanak. Az opera egyfajta támasz lehet az élethez. Lényeges kérdéseket vet föl: miértekre, mikéntekre felel, segít a világszemléletünk alakításában. Egyszerre nagyon intellektuális és nagyon lelki. Mi, énekesek, akik együtt élünk ezzel a műfajjal, az operán keresztül is látjuk a dolgokat, gyakran tapasztalhatjuk, hogy nehéz helyzetekben fölbukkan egy-egy dallam, kapcsolódó szövegrészlet, gondolat. Egy operahőssel azonosulni nem olyan, mint Batmannel vagy Supermannel. Az operahősök mi vagyunk: valódi emberek. Persze a mai emberiség, a kortársaink nagyrészt már messze nem olyanok, mint azok, akikről annak idején ezek a művek születtek. Az opera egy olyan tiszta, kikristályosodott műfaj, amely a legjobbakból is a legjobbat szűrte és emelte ki. A művészetek az emberi cselekvés, az alkotás tán legértékesebb esszenciái. Nemes tevékenység, amivel kiváltság foglalkozni. Ahogy említettem, szerintem ma nem adjuk meg igazán a módját. De mindig lesznek olyanok, akik továbbviszik és felmutatják az opera valódi értékeit. Most, a koronavírus idején, amikor szinte sehova sem mehetünk, érdemes behatóbban foglalkozni vele. Magam is gyakran beülök a fotelembe, fölteszem a fejhallgatót vagy tévén nézek operákat, sokszor szövegkönyvvel, partitúrával vagy zongorakivonattal a kezemben. Tudom, hogy a magas szintű művészi kidolgozottsághoz mennyi idő kell. Látom, hogy az általam kedvelt, nagy énekes mekkora utat tett meg a szerepért, azért, hogy egy bizonyos karaktert így tudjon ábrázolni. Nagy élmény, ha az ember picit belassít, és ilyen módon is tud figyelni másokra. Arra, hogyan lehet az operával operálni.

- Tekintettel arra, hogy a felesége szintén énekes, beszédtéma otthon a szakmájuk?

– Persze, minden szinten. Vikivel (Mester Viktória) nagyon egyetértünk abban, hogy mi a szép és a jó. Mindig abból indulunk ki, hogy mi az az anyag, amiből a szerepeinket felépítjük. Vannak énekesek, akik ügyeskedéssel, áthidalásokkal, a tehetség „kibekkelésével” jutnak a színpad közelébe. Görcsösen betanulnak valamit, hoznak egy furcsa figurát, aminek nincs semmi szellemisége, csak egy letudott penzum lesz. Pillanatok alatt kiszúrom az ilyen előadókat. Van például egy olyan rossz szokásuk, hogy addig hallgatnak egy felvételt, amíg megtanulják – az előforduló hibákkal együtt. Nagyon vicces, mert sok kollégámnál egyből tudom, hogy mi és ki alapján kínozta be magának a szerepet. Így nem lehet építkezni. Tudnom kell, hogy mit énekelek, és miért. Hiszem, hogy hosszabb távon mindig az a kifizetődő, ha a mélyére nézünk a szerepnek, és komolyan vesszük a hivatásunkat.

- Egy szerep akkor lesz hatását tekintve természetes, ha a művész önmagából indul ki, és az említett építkezést belülről kezdi. Hiszen a tehetség és a hangi adottságok mellett a személyiség őszintesége legalább annyira fontos a színpadon. Ön különösen lendületes, vitális énekes, aki a komikus és a drámai szerepekben egyaránt otthonosan mozog. Azért, mert ilyen végletes a magánéletben is? A humor és a drámai érzék Önnél jól megfér egymás mellett?

– A művész ezt a széles skálát a maga területén beénekli, betáncolja, megjeleníti, elmondja… Végső soron „bearanyozza”. Miért van, hogy a művészek viccesek, komolyak és szenvedők is tudnak lenni a színpadon? Minden ember életében vannak vidám és szomorú pillanatok, időszakok. Óhatatlan, hogy belülről építkezzünk. Németországban, ahol A kategóriás operaházakban énekeltem, gyakran mondták: „Levente, milyen erőteljesek a komédiás, tréfás, buffós megnyilvánulásaid. Persze, hiszen fizikálisan is ilyen a karaktered, a személyiséged…” De, amikor drámaiságról volt szó, ugyanezt kaptam. Na, gondoltam, ezek szerint jól ráérzek dolgokra. De nem! A nagy baritonok példáiból jöttem rá, hogy igazából ők sem tettek mást, magukból indultak ki. Jó, talán könnyebb dolguk volt abból a szempontból, hogy egyszerre nem vittek akkora repertoárt, így minden szerepkörben megvolt az érési lehetőségük. Most én is ebbe az irányba szeretnék elmozdulni. Igyekszem azt elsajátítani, amit kényelmesen, magától értetődően győzök, és megpróbálok még jobban elmerülni benne. Egyébként mindig azt élvezem a legjobban, amikor egyre inkább fókuszálva, cizellálva a szerep mélyére mehetek. Ha jól oldjuk meg a feladatunkat, akkor a karakter hasonlatos lesz az elvárthoz, ugyanakkor egyedi is. Persze kompromisszumokat is tudni kell kötni, hiszen ott a karmester, a rendező, a partner is, a maga elgondolásaival. Nem véletlen, hogy a nyugati operaházakban a castingigazgató felelőssége a műsorra tűzött darab ideális szereposztásának összeállítása és összehangolása.

- Rákanyarodva a hazai vonatkozásokra, a magyar zeneirodalomra: Bartók immár több mint száz éves Kékszakállúja évtizedek óta eredeti nyelven, magyarul szólal meg világszerte. Óriási jelentőségű dolog ez, hiszen e megkérdőjelezhetetlen remekmű által a magyar bekerült azon kevés nyelvek közé, amelyek feltűnnek minden kontinensen, valamennyi jelentős koncertteremben és operaházban. Zárójelben megjegyzem, a csehek egyelőre Dvořákkal, Smetanával és Janáčekkel jobban állnak a megszólalás mennyisége terén. A Kékszakállúval már Önnek is volt dolga…

 – Ha nem lenne a koronavírus, most is éppen a Kékszakállút kellene énekelnem Németországban. Az, hogy egy magyar darabbal jelen vagyunk a világ operajátszásában, szép, jó. Jöhetnek a szuperlatívuszok. Én ráadásul olyan típus vagyok, aki szeret magyarnak lenni. Büszke vagyok a felmenőimre, a szülőföldemre, a történelmünkre, Székelyföld tartására és kitartására. De elkanyarodtam. A Kékszakállúnál tartottunk, ami szerintem a világ legjobb pszichodráma-operája. Talán e téren nincs is hozzá hasonló. Olyan, mint a szarvasgomba a gasztronómiában. Esszenciális. Közel áll a lelkemhez. Jó volt először találkozni vele, ami ugyancsak Németországban történt. Ez az a darab, amelyben igazán el tudok vadulni. Beőrülhetek. Itt aztán elengedhetem és kiélhetem magam. Egy operaénekes életében a premier, amikor először énekel egy darabot, meghatározó élmény. Ilyen volt a freiburgi Kékszakállú is, ahol a párommal, Vikivel énekelhettem először a szerepet. A rendező részben átadta a volánt, engedte az ötleteink megvalósítását, így kellőképpen fölszabadulhattam. Egy borzasztó erős figurát tudtam kihozni ebből a zárkózott, ellentmondásos pszichiátriai betegből. A maga körül mindent pusztító gyilkos karakterét domborítottam ki. Most is kiráz a hideg, ha rágondolok, mert lelkileg sebző volt a rákészülés. Szinte az őrületbe tudott kergetni, annyira szélsőségesen éltem meg a próbafolyamatot. A németek megadták a módját és az időt, hogy minden részletet, mozdulatot kidolgozzunk. A háttértörténettel együtt tényleg reszketős volt. Akkor még inkább lírai baritonnak tartottam magam, de sikerült megoldanom azzal a hanggal és a lendületemmel. A szerepformálás mikéntje ugyanis nem másodrendű kérdés a hivatásunkban. Nincs mese, itt be kell kattanni. Megjegyzem, annak idején Melis György sem mély basszusként, hanem jó színészi készséggel megáldott baritonként volt – szerintem – az egyik legjobb Kékszakállú. Egyenes tartású, groteszk figura, akitől frászt lehetett kapni. Egy operaénekes életében nincs szükség extrémitásokra, ha ilyen szerepeket játszhat. Sajnálom, hogy a mostani németországi Kékszakállú-alkalmak elmaradnak. Viszont örülök, hogy Miskolcon még megformálhattam a Don Carlos Posa márkiját, ami énektechnikailag – mint minden Verdi-mű – óriási kihívás. Rodrigo ráadásul egy jó „székely ember”, aki harcol a szabadságért, a függetlenségért, és képes meghalni is érte.

- A legjobb pillanat, hogy ezzel a gondolattal áttérjünk a Bánk bánra. Három éve, az Erkel Színházban debütált a címszerepben, az opera – Vidnyánszky Attila által rendezett – bariton változatában, amelyet az Operaház New York-i vendégjátékában is elénekelt. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy Erkel olasz és francia mintákat követő, mégis egészen egyéni hangvételű, zenei szépségekben bővelkedő operája még mindig nem foglalta el az őt megillető helyet a nemzetközi repertoárban? Korábban többen a nyelvi korlátokat, a speciális nemzeti karaktert, a külföldiek számára nehezen értelmezhető történelmi hátteret hozták fel érvként. Miközben más specifikus és ennél lényegesen bonyolultabb darabok is rendszeresen műsorra kerülnek világszerte...

– Miért nem lett még annyira híres? A Bánk bán több sebből vérzik. Lehet sorolni az előbb elhangzott okokat. Az is lehet, hogy hiányzik belőle egy ütősebb stretta, lehetne akciódúsabb is. Számomra azonban ezek nem fájó sebek, nem negatívumok. Hanem talán éppen ebben a formában, emiatt lett ilyen különös módon összetett a mű. A Bánk bánt nem kell félteni. Előbb-utóbb áttör. Ismerek briteket, amerikaiakat, ausztrálokat is, akik rajonganak érte. Talán azért is várat magára, mert van egy – a világ számára – meg nem érthető üzenete: a tisztesség. Félreértés ne essék, nem azt állítom ezzel, hogy máshol ne lenne becsület. De túl azon, hogy a Bánk bán nagyon magyar, megpendül benne egy nemzeti húr, amit talán a határon túliságom miatt érzékelek jobban: édes fájdalom magyarnak lenni. Bánk nem indul rögtön gyilkolni, hanem szeretné megérteni a helyzetet és próbálja keresni a legjobb megoldást. Ez a keresés végül felőrli, és elbukik, ugyanakkor az öröksége kihat: az idegen királyné, Gertrúd halála után a középkori Magyarország továbbra is erős marad. Ahogy tudom, katonailag számottevő népnek ismertek minket. Voltak, akik tartottak tőlünk, ám ha probléma adódott, hozzánk fordultak. Képesek voltunk megvédeni Európát, rendet tartani. Az államférfiak, a jó magyarok érezték, hogy baj van, de bomlasztók vegyültek közéjük. A széthúzást, e „magyar átkot” ma is ugyanúgy tapasztalhatjuk. Rajtunk kívül pedig nem sokan értik meg ezt a fajta idegenséget, hiszen kevés olyan nemzet van, amelyet belülről rág a nyavalya. Biztos vagyok abban, hogy a külföldiek történelmi túlzást látnak benne. Hiába hős Bánk, nincs benne hősiesség. Merthogy az nem hősiesség, hogy valaki szereti a hazáját. Más azt sem látja át, hogy ezzel a gyilkossággal mit és kit próbált védeni Bánk. A Hazám, hazám áriában halljuk: „Sajgó sebét felejti Bánk, / Zokog, de szolgálja népe szent javát.” Ám azt, hogy miért zokog, másnak nem lehet elmagyarázni. Bizonyára vannak a Bánk bánnál jobban összerakott operák. De benne a hit, a szeretet, a szenvedés, Tiborc és Bánk kettőse, a Tisza-parti jelenet, a kiteljesülés hiánya és még sorolhatnám – egyedülálló. Dimenziók találkozása. Magyarnak lenni tényleg kiváltság. Azért is, mert erre megpendül az a bizonyos benső húr: a közös megértés és a keserédes öröm. Nem tudunk elégedettek lenni. Nálunk senki nem tud igazán jó, igazán tehetséges lenni valamiben, mert soha nem elég az, amit csinál. Ebből fakad a megosztottság is. És igaz, nem is kell mindenben egyet érteni, de mindig mutassunk érvényes alternatívát.

- Azt tervezik, hogy a nemrég alakult Coopera szervezésében, Vidnyánszky Attila új – immár sokadik, kifejezetten erre a projektre készülő – rendezésében a világ különböző pontjaira elviszik a Bánk bánt. E nagyszabású akció része, hogy a Csíksomlyói passió után a csíksomlyói nyeregben is megszólal majd Erkel operája. Hol tart most ez a terv?

– Nem tudom, mi a „célja” a koronavírusnak, de azt igen, hogy az emberiség és a világ megérett egy ilyen kijózanító breakre. Egyfajta pihenésre. Leállásra. Kínában száz éve nem volt ilyen tiszta a levegő. A Bánk bán-projektet nem féltem, meglesz, amikor eljön az ideje. Vidnyánszky Attila sokszor rendezte a Bánk bánt, Katona József drámáját és Erkel operáját is, mégis mindig tud újat mondani. Mindegyik olvasatával külön-külön ledoktorálhatott volna. Lenyűgöző, hogy mennyi megfejtést adott hozzá. Nem lehet belekötni, mindenre van érvényes, alátámasztott magyarázata. El tudja érni, hogy a közreműködők megértsék. Jókat lehet beszélgetni vele a miértekről. Ez nagyon fontos. Attilánál is lehetek valamilyen módon szabad, de ő meg tudja indokolni, hogy miért nem jó úgy szabadnak lenni, ahogy azt én gondoltam. A Csíksomlyói passiót előadni a nyeregben, egy ilyen katarzisos, szakrális helyen, óriási élmény volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Minden alkotóember álma egy-egy ilyen alkalom. Ott egy Bánk bán olyan legendás esemény lenne, mint annak idején az István, a király bemutatója volt. A Csíksomlyói passió is azonnal legendává vált az ínyencek körében. A Bánk bán esetében is így lehet. Az idei a nemzeti összetartozás éve, száz évvel ezelőtt volt Trianon. A mi operakirályunknak mindenképpen meg kell szólalnia ott. Ha nem most, ha nem az idén, akkor később. Mindennek oka van. Úgy érzem, hogy ebből csak jól lehet kijönni. A cél: szent, tisztességes és nagyon nagy. Szükség van az ilyen lelki vitaminokra. Szeretnénk, hogy minél többen megértsék a Bánk bánt. És általa, vele minket, magyarokat, akár a mostani politikai helyzetünket. Székelyföldön is. Én tudom, ismerem az enyéimet. Erdély mindig képes a varázslatra, a csodára.

/Pallós Tamás/

legújabb:
Kelemen Zoltán - 2021-04-08
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
elhunyt:
2008 • Antal Imre, műsorvezető, zongoraművész (sz. 1935)
2019 • László Margit, énekes (sz. 1931)