Sic itur ad astra - a Debreceni Canto Armonico Énekegyüttes új lemezéről
G. ALLEGRI: Miserere
M-A. CHARPENTIER: Le reniement de Saint Pierre
D. SCARLATTI: Stabat Mater
M-R. DE LALANDE: Confitebor tibi Domine
Debreceni Canto Armonico Énekegyüttes
do-lá stúdió
DLCD 286
Komolyan megilletődtem, de azért meg is rémültem kissé, amikor hírét vettem ennek a felvételnek. Soha korábban még nem éreztem át ennyire az újságíró felelősségét.
A debreceni együttes – állítólag - az én egyik korábbi írásom okán tanulta meg és adta elő Domenico Scarlatti nagyszabású művét. Nem mintha nem vállalnám fel szívesen. Hangversenyükről minden skrupulus nélkül, bátran és őszintén írtam szépeket. Tetszett, amit csináltak.
De egy hangfelvétel? A személyes jelenlét, és az igazi templomi akusztika varázsa nélkül? Az automatikusan felmerülő kérdés mégis inkább az, hogy az a produkció, amit a Szent Anna-templom közönsége kaphat saját - és szinte vetélytárs nélküli – kórusától, akkor is megállja-e a helyét, ha ország-, sőt, világszerte hallgathatják meg – ráadásul a világ legjobbjaival vethetik össze?
Nem ez az együttes első lemeze. Monteverdi Magnificatját is tartalmazó felvételükről annakidején írtam is, de ez mégiscsak más. Már nem csak sokat igérő bemutatkozás. A nagy műsor már tudatos döntésen alapul, és nem tart igényt sem a kezdőnek járó „kíméletre”, sem baráti gesztusokra. Megsérteném őket, ha lemezüket nem az általam ismert „legjobb” Scarlatti-felvétellel hasonlítanám össze.
Halljuk a medvét!
Nos, hogy a végén kezdjem, a debreceniek minden erénye mellett is változatlanul a Stuttgarti Kamarakórus felvételét tekintem „referenciának”. (Vez.: Frieder Bernius, Carus Verlag - CD 83.208).
A Canto Armonico „soundja” kifejezetten szép, a tuttik nagyon egészségesen - és ami a legfontosabb: tisztán - szólnak. A pontos intonációval szólókban is csak elvétve akad probléma, de a hangképzés nem egységes. A megszólaló – és a felvételen egyáltalán megkülönböztethető – énekesek egyénileg is képzett és szép hangúak, de hangszínben nem eléggé egységesek. Például az altban, de különösen a tenorban hallok egyfajta „levegős” tónust, ami szinte teljesen hiányzik a szopránból. (Az Allegri Miserere döbbenetesen nehéz szólója nagyon szép, tetszik hogy a voce úgy is nagyszabású és szárnyaló, hogy üdítően nélkülözi az „operás” vibrátót, lebegést.) A tenor megszólalások viszont – ha enyhén is – de gyakran nazálisak. Ennél nagyobb gondnak érzem, hogy levegővételben, agogikában, gesztus-rendszerben sem érzékelhető egy meghatározóan erős, központi vezérlő elv.
Erről a kételyemről már írtam egy koncert-beszámolóban, de most igazolva érzem magam. Úgy gondolom, éppen a Debreceni Canto Armonio legjellemzőbb problémája, hogy egyénileg mindegyikük komolyan képzett, ugyanakkor a társulás önkéntes és nem hivatásos. Ez az a forma, amelyik tipikusan rendkívül nehezen tűr meg egy erős, autoriter vezetést. A CD-n hallható négy nagy opuszt négy különböző barát, kolléga, kórustag vezényli. Ennek a „vezénylésnek” értelemszerűen sokkal szűkebbek a lehetőségei, mint ahogy azt egy betanító, nevelő, meghatározó muzsikus tehetné.
A felvétel legfontosabb érdeméről azonban még nem beszéltem. Az igényes műsorválasztás jelentőségét nem győzöm hangsúlyozni. Külön hálás vagyok azért a Charpentier-műért, amit korábban nem ismertem.
Az előadás színvonala nem makulátlan, de elég magas, és egyértelműen élvezhető. Ez egy kicsit talán sokat markoló, de izgalmas, jelentőségteljes felvétel. És ezt különösen akkor méltányolhatjuk, ha összevetjük például azzal a Kodály-kórusműveket tartalmazó „profi” kiadvánnyal, amit legutóbb volt alkalmam itt a Café Momusban bemutatni.
És ha ezeket tényleg összevetettük, akkor magabiztosan állíthatjuk, hogy jobban járunk egy ilyen felvétellel, mint öt amolyannal. Mert ez az út vezet a csillagokig...