Scarlatti: Stabat Mater - nagy kórusművek 1
Domenico Scarlatti
Musica Sacra
Ensemble William Byrd
Graham O\'Reilly
Pierre Verany - PV799111
Ha Scarlatti Stabat Materét említem, sokaknak biztosan az idősebbik, azaz Alessandro Scarlatti jut eszébe. Az ő műveit nem nagyon ismerjük, de tudjuk róla, hogy iszonyatosan sok (szám szerint 115) operát, rengeteg misét, oratóriumot és kantátát komponált. Szóval a vokális műfajokban érezte otthon magát. Domenico nevű fia manapság híresebb, de őt inkább hangszeresként, 600 billentyűs szonáta szerzőjeként tartjuk számon.
Az írásunk tárgyául szolgáló Stabat Mater mégis Domenico műve, a kevés számú, de annál jelentősebb egyházi kóruskompozíciók talán legszebbike. Tíz egyenrangú énekszólamához orgonás continuo társul. Ezzel együtt bátran sorolom az a cappella kórusművek közé, hiszen a continuo csak a harmóniai váz és a basszus kirajzolására szolgál, minden lényeges zenei folyamatot a kórus énekesei jelenítenek meg. Grandiózus mű, melynek súlyát nem csupán volumene és időtartama adja meg. Az ifjabbik Scarlatti kiválóan ért a polifónikus szerkesztéshez, az imitációs fejlesztéshez, és tíz szólamból már elég nagy \"épületet\" lehet húzni. Mindig katarktikus élmény számomra például a negyedik tétel, amelyben az egyes belépő szólamok nagyszext felugrása disszonanciára érkezik, és az oldásokkal egyidőben belépő új szólamok egyre nagyobb, borzongató feszültséget, ugyanakkor harmóniát árasztanak. Említhetném még a hangszerszerű virtuozitást követelő Inflammatus-tételt, vagy a szokásos, mégis váratlan \"tempus perfectumra\" váltó amen-t. Mindez körülbelül fél óra szépség.
- Viszont valóban nem könnyű.
A continuo talán megakadályozza a primitív elmászást, de a legtisztább intonáció itt alapkövetelmény. Ilyen sűrű harmóniai szövetben a zongora segítségével az énekesekbe vert egyenletes lebegésű kvázi tisztaság itt nem elegendő. Ugyanez az oka annak, hogy a túl nagy létszámú kórus sem szerencsés, viszont egy kamarkórusban óhatatlanul képzettebb, de nem \"operás\" hangok kellenek. Mégis megéri a fáradságot egy ilyen szép kihívás. Fel is vették sokan.
Csak mutatóba néhány cím:
- Choir of Christ Church Cathedral, Oxford
vez.: Francis Grier
Hyperion - CDA66182 - Londoni Schütz Kórus
Roger Norrington
Decca 443 869-2
(Dupla CD-n Pergolesi és Bononcini Stabat Materekkel együtt!) - Concerto Italiano
Rinaldo Alessandrini
Opus111
Emlékszem egy CBS kiadványra még bakelitlemezen (megvolt valaha nekem is), a BBC Singers előadásában John Pool vezényletével. Sajnos bármennyire szerettem ezt a művet, döbbenetes módon a Stabat Mater után még további művek sorakoztak, mintegy 40 perc egyetlen lemezoldalon! Ilyesmit LP-n sajnos csak a dinamika árán lehetett csinálni - agyon is volt csapva az egész. Elajándékoztam, Isten bocsássa meg nekem...
Választásom végül az Ensemble William Byrd felvételére esett.
Valóban kisméretű együttes, ennél kissebb már nem is lehetne. A tíz szólamot tíz szólista énekli, úgyhogy a borítón egyenként meg is vannak nevezve. Méltán!
Nagyszerű kvalitású énekes mindegyik. Szólisztikus, kiegyenlített, fényes, ugyanakkor polifóniába remekül illeszkedő \"light\" hangok. Az ilyen stílusú műveket nem véletlenül szeretik fiúkorusokkal előadni, hiszen a
fiúk felhangszegény hangszíne tisztább lehet ennyire sűrű harmóniai környezetben. Az Ensemble William Byrd szerencsés kompromisszumot kötött azzal, hogy a három szoprán és az egy mezzo szólamot hölgyek, az altot viszont kontratenorok éneklik - gyönyörűen. A virtuóz, szinte \"koloratúr\" tételekben a tenorok is lenyűgöző teljesítményt nyújtanak, a két szál basszus pedig puha, ugyanakkor sziklaszilárd.
A Stabat Mater mellé \"ráadásképp\" megkapjuk a kétkórusos \"La Stella\" misét, és még három rövidebb művet.
Nagyon szép felvétel, ráadásul kivételesen a hangminőség sem ad okot panaszra.
Az audiofil hanglemezek gyűjtői biztosan jól ismerik a kiadó Pierre Verany nevét. Ez a CD is igen nagy műgonddal, egy templomban készült 24 bites Nagra magnóval, mint írják. Aki már látott ilyen készüléket (és a velük dolgozó megszállottakat), az tudja miről van szó.