Phaedra – Egy modern női lélek gyötrelme ókori módra
Britten: The rape of Lucretia – Phaedra
Phaedra – Drámai kantáta
Janet Baker (Phaedra)
English Chamber Orchestra
Felvétel: 1977. március
DECCA 028942566620
Dame Janet Baker brit mezzoszoprán a napokban ünnepelte 90. születésnapját. A kerek évforduló apropóján érdemes újrahallgatni egy felvételt, amely a mindig kulturált énektechnikájú, rendkívül muzikális és finom árnyalatokkal ábrázoló, ugyanakkor komoly, a tragédia műfajában remek kifejezőerejű művésznő pályájának fontos állomását jelzi.
Egy interjúban Simon Callow brit színész az énekesnő A trójaikban (Berlioz) nyújtott Dido-alakítását vadállatiasan ösztönösnek nevezte. A Phaedrában is szokatlanul drámai oldalát hallhatjuk, így örökérvényű művészete előtt tisztelegve köszönthetjük születésnapján.
Baker neve elsősorban a barokk, a klasszika operákkal, a német és a francia dalirodalommal és az oratórium műfajával forrott egybe. Viszont számos kortárs művet is megszólaltatott, Benjamin Britten nagyra tartotta, egy évvel halála előtt, 1975-ben Robert Lowell Racine-fordítása alapján egy kantátát is komponált neki. Ez lett a Phaedra, kantáta, nagymonológ mezzoszoprán hangra – négy rész, nagyjából tizenöt perc. De akár miniatűr mono-operának is nevezhetnénk, hiszen a kantáta együtt fejlődött, alakult ki az opera műfajával.
A bevezető részben Phaedra remegő hangon mondja el bánatát: beleszeretett férje, Theseus édesfiába, Hyppolitusba, aki így saját mostohafia. Baker itt kicsit visszafogja még a későbbi drámaiságot, színlelt tárgyilagossággal próbálja megosztani történetét, azonban a folyamatos önvád nyomása (különösen miután a két férfi nevét elhalóan, szinte suttogva kimondja) gyorsan kibillenti ebből az állapotból. A bűntudat, amit a férje iránti érzelmi hűtlensége – érzelmi, mivel Hippolytus visszautasította – okoz, a lélek önmarcangolása szakad ki belőle a prológusban. „Bűne” okait keresi, , a hallgatóság felé mentegeti magát, Aphroditét okolja a csillapíthatatlan vágy és a szerelem miatt. Megjelenik még a mély megalázottság érzése: nem elég, hogy a világ házasságtörőként, „nimfomán zaklatóként” tekint majd rá, de a fiú sem viszonozta érzéseit.
Hyppolitushoz intézett monológ következik, amelyben a zavarodottság az elsődleges érzés. Egyszerre vádolja és sújtja megvetéssel azért, hogy felébresztette benne a szerelmet. Majd előtör belőle a szerelmi vallomás, a be nem teljesült szerelem és vágy frusztrációjával átszőve. Az „I love you; Fool, I love you” sorokat lehetne ugyan erőszakosan is kántálni, Baker azonban lemondóan, szinte magában motyogja el. Önostorozásba csap át, arcát, tekintetét csúfnak, gyűlöletesnek látja, vezekelni akar, szinte fetrengve kéri: Hyppolitus segítsen neki meghalni. Az öngyűlölet önkárosítóvá válik, autoagresszióba fordul.
A harmadik részben dajkájához, majd az istenekhez fordul lírai könyörgéssel: mentsék ki lelkét ebből a csapdából. Katasztrofizálja a jövő eseményeit, saját halálát vizionálja Theseus lesújtó kardja által, s egyszerre vágyja is e halált. Baker rendkívül finoman érzékelteti a delíriumszerű állapotban szenvedő nőt. A figura egy pillanatra sem válik őrült, hisztérikus démonná, mindvégig megtartja a szánandó, törékeny (de mindenképpen labilis, drámai lelkületű) asszony képét, aki inkább korának és társadalmi helyzetének, semmint a maga pszichés problémáinak áldozata.
A pszichózisba hajló depresszió mélyebb fázisában Phaedra – a negyedik részben – szembenéz férjével, bevallja neki bűnét, és elmondja: lassan ható mérget vett be, amely majd megtisztítja vérét a bűntől, hogy holtában szeme ismét tisztán ragyogjon.
Hogy mi is a bűne Phaedrának, és mit örökít át nekünk ebből Britten és Baker a 20. század második felére? A legegyszerűbb a válasz: Phaedra „bűne” a vágy. Ha belegondolunk, hogy akkoriban az asszonynak minden körülmények között a férje mellett volt a helye (legalábbis hivatalosan, a nyilvánosság szeme előtt), adott társadalmi rang felett főképp. A női testi vágyat öncélúnak, sátáni eredetűnek tartották (Racine korában nemkülönben), egy nő a szexuális vágy megéléséről nemcsak nem beszélhetett, nem is illett rá gondolnia. A házasságában beteljesülést nem találó Phaedra elkezd vágyat érezni egy másik, fiatalabb, szebb férfi iránt. Nyilván nem tanították meg arra, hogy ez pusztán emberi késztetés, normális, hogyan kell kezelni, kontrollálni, és hogy ennek a vágynak a beteljesülését olyan embernél is keresheti, aki kevésbé „veszélyes” (nemcsak a családi körben, a mikrokörnyezetben), és aki ezt még viszonozza is. Phaedra mentális állapota a társadalmi nyomás miatt felvett álarc és saját individuumának harca miatt roppan meg, segítség híján egy elborult pillanatában méreggel vet véget az életének. Sokatmondó, hogy halála előtt ettől a bűntől (vagyis a testi-érzelmi vágytól) megtisztult tekintetét akarná visszakapni a vágyat tükröző, gyűlöletesnek érzett tekintet helyett. És hogyan emlékszik rá az utókor? Az őrült nő, aki nem kapott meg egy fiút és mérget ivott.
A mű leginkább egy belső monológ, nem valódi akciók sorozata. A 15 perces dráma olyan, mintha csupán frusztrált képek és gondolatok sorozata lenne egy szörnyű tett előtt, Phaedra karakterével azonosulva. Lehet, hogy a vágy eddig meg sem fogalmazódott a fiú felé, csupán (egy „istenfélő”) lélek belső harca önmagával, amit sem kimondani, sem leírni nem mert és a környezet csak annyit vesz majd észre az egészből, hogy másnap holtan találják. Utóbb kiderül, bevett egy marék altatót. Miért? Nem tudják. Akár a modern nő alakja is lehet. Női egyenjogúságról 1975-ben sem lehetett csak pozitívan beszélni, az érzelmi és testi vágyak ma is ütközhetnek frusztrációba – férfi és női frusztrációba is.
Baker nagyszerűen egyensúlyoz az ókori hősnő, Racine korának kitaszított nője és a modern nő korábbi generációkból hozott vagy megtapasztalt traumái között. Egyszerre van meg benne a görög királynő fennkölt drámája, akár a középosztálybeli viktoriánus nő mosolytalansága és a 20. századi nő forradalmi képe arról, mi az, aminek sosem szabadna újra megtörténnie egy nővel (sem).
Britten zenéje ezt az enyhén feminista képet még tovább árnyalja. A depressziós, önkárosító pszichózisba hajló női elmét nemcsak ijesztő és horrorisztikus zajjal festi alá, hanem például a lament-ben megjelenő gyönyörű cselló- és csembaló szóval, amely egyértelműen egy ártatlan lelket, áldozatot szimbolizál. A főszereplő belső világának ábrázolása és a zeneszerző objektívebb, finomabb látásmódja részről részre, frázisról frázisra alakul.
Britten és Baker feloldozza a történelem összes Phaedráját.