Múlóban a Rattle-varázs? (Brahms: Német requiem)

BRAHMS: Ein Deutsches Requiem Op.45

Berliner Philharmoniker
Rundfunkchor Berlin
Dorothea Röschmann, Thomas Quasthoff
Sir Simon Rattle

EMI 3 65393 2

Sir Simon Rattle – van, ki e nevet nem ismeri? A liverpooli születésű karmester-megasztár eddigi pályafutásának két ékköve: a 80-as években egy angliai iparváros (Birmingham) provinciális zenekarát emelte szisztematikus és példamutató munkával a világelitbe, majd 2002-ben nem kis meglepetésre megválasztatott a patinás Berlini Filharmonikusok vezető karmesterének.

Berlini regnálásának első évei a vitathatatlan sikerek jegyében teltek, a kritikák szuperlatívuszokat zengtek a koncertekről, az EMI pedig sorra adta ki a lemezfelvételeket az angol csodadirigens és zenekara közreműködésével. Elég csak a zseniális Mahler Ötödiket említeni (CD-n és DVD-n is hozzáférhető, a Momuson mindkettőről jelent meg írás) annak alátámasztására, hogy a lemezcég igenis jól választott.

Aztán 2006-ban, Rattle ötödik németországi évében történt valami. Egy német kritikus, bizonyos Manuel Brug megtörte a varázst, és a Die Weltben megjelent írásában alaposan beolvasott a dirigensnek, sokszor sekélyesnek nevezte annak stílusát, érdektelennek műsorpolitikáját. Röviden és tömören: Furtwänglert és Karajant kiáltott, azaz hozzájuk mérte a jelenlegi zeneigazgatót. Annakidején Berlinben már az általuk egyébként félistenként tisztelt Karajan sem úszta meg az összehasonlítást elődjével, aztán Abbado kapta meg a magáét. Úgy látszik, Rattle sem kerülhette el a sorsát.

A Berliniek sajnos igen ritka magyarországi fellépéseinek okán (legutóbb 2005-ben, a Munka ünnepén koncerteztek az Operaházban) mi idehaza jobbára a lemezfelvételekre hagyatkozhatunk a Rattle-ellenzék álláspontjának megítélésekor. Itt van mindjárt a zenekar és dirigens egyik legújabb közös produktuma, Brahms Német requiemje, amely mindent egybevetve igen szép előadás, sőt, mi több, helyenként már-már mennyei magaslatokban szárnyal.

A produkció kiemelkedő pillanatai közé tartozik a második tétel méltóságteljes bevezetője és egyszerű, ám megkapó főtémája, valamint az ötödik tétel szopránszólója, amelyet napjaink egyik legkiválóbb énekesnője, a német Dorothea Röschmann tolmácsol átszellemülten és gyönyörű hangon. A baritonszólamot éneklő Thomas Quasthoff ezúttal némiképp csalódást okoz, érzésem szerint kissé erőtlenül, ám mindenképpen ihletetten énekel.

A kórus és a zenekar viszont nagyon is a helyén van. Rattle nem először dolgozik együtt a Berlini Rádió Kórusával, akiknek a legnagyobb érdemük az, hogy képesek differenciáltan, rugalmasan, nem csupán elsöprő erővel, hanem a finom hangsúlyokat is érzékeltetve megszólalni. Ugyanez igaz a világ egyik legprofibb zenekarára is. A karmesteri teljesítményről szólva pedig legyen elég annyi, hogy az előadás egyszerre lendületes, összefogott, részletgazdag, és sokszor valóban megható. Brahms eredeti szándékának megfelelően igazi Emberi Requiem.

Ha engem kérdeznek, egyértelmű a válaszom a címben feltett kérdésre: szó sincs itt Rattle-válságról, zenekar és dirigens közös munkájának újabb érett, egészséges gyümölcsét ízlelgethetik a zene barátai.