Menekül a halál (Négy utolsó ének / Nina Stemme)

R. STRAUSS:
Salome, Op.54 – Final Scene
Capriccio, Op.85 – Final Scene
Four Last Songs

Nina Stemme – soprano
Gerhard Siegel, Liora Grodnikaite, Jeremy White
Orchestra of the Royal Opera House, Covent Garden
Antonio Pappano

EMI
3 78797 2

Réges-rég elmúlt férfi-kamaszságunk legnagyképűbb jelmondata volt, miszerint „ha nem is hódíthatod meg az összes szép nőt, legalább törekedj rá!” Ez akkortájt lehetett, amikor én ugyanilyen lendülettel – és hasonló butasággal – elhatároztam, hogy gyűjteni fogom a Négy utolsó ének felvételeit.

Nagy hatással voltak rám ezek a dalok, de nem számoltam például azzal, hogy irgalmatlanul sok felvétel született a műből, kezdve a londoni ősbemutató (Flagstad, Furtwängler) kalandos körülmények között fennmaradt kalózfelvételétől, érintve néhány ezoterikus – például zongorakíséretes – produkciót egészen az összes jelentősebb mai szoprán lemezéig. Végül nem a beszerezhetetlen mennyiség riasztott vissza, a dömpingnek vannak más veszélyei is.

Azt vettem észre, hogy minél többfélét hallottam a mű felvételeiből, annál kevésbé vagyok képes az igazi elmélyült zenehallgatásra, ráadásul kissé finnyás is lettem. Az igazi baj mégis az, hogy még a példás felvételek is gyakran áldozatul esnek az összehasonlításnak, hiszen előbb-utóbb az ember nem a legjobb felvételhez, hanem az innen-onnan megtapasztaltak optimális összegzéséhez, egyfajta elképzelt eszményhez viszonyít. Ha Jessye Norman gyönyörű vokális teljesítményével képes feledtetni Kurt Masur álmos vontatottságát, vajon hogy szólna, ha Széll György őt kísérte volna Schwarzkopf helyett? Megválaszolatlan, megválaszolhatatlan, és persze értelmetlen kérdések...

Azt hiszem, jó gyógymódot választottam csömör ellen azzal, hogy sokáig csak hangversenyen hallgattam ezeket a csodálatos darabokat. Az ingerküszöbömet azonban néha átlépi egy-egy nevezetesebb lemez, például Renée Flemingé, illetve most Nina Stemme és Pappano produkciója.

A stockholmi születésű, új énekes sztárról sok jót hallottam és olvastam. Elsősorban Wagner-heroinaként dicsérték, a szintén Pappano vezetésével készült felvételen énekelt Izoldája nagy feltűnést keltett. Sajnos még nem láttam, de annál nagyobb érdeklődéssel várom azt a TDK-operavideót is, amin a Jenufa címszerepét énekli (és amiben Heiner Lajos barátunk is megtekintheti végre Marton Éva Kostelnickáját).

Különös ez a „kétarcú” EMI-kiadvány. Egyértelműen igazolja Nina Stemme jó hírét, de mindent összevetve, mint tisztán zenei produkció, nem váltja be a hozzá fűzött reményeimet.

Nina Stemme hatalmas, kissé sötét hangszínű voce birtokosa. Tisztán és ihletetten, sőt „elszántan” énekel. Igazi drámai szoprán, ami – úgy veszem észre – manapság egyre masszívabb, sötétebb és „altosabb” hangvételt jelent. A sorozat kezdő dalában, a Frühling címűben mindehhez valami számomra megmagyarázhatatlan agresszió társul. Sokadik hallgatásra vagyok csak képes a részletekre is figyelni, és egyre inkább gondolom, hogy a karmester, a producer, talán az énekes, sőt az egész világ kollektív tévedése, felelőssége, hogy a világtól búcsúzó, nyolcvanéves szerző dalaihoz ilyen hősiesen nagyszabású tónust társítanak.

Persze hatalmas az apparátus, és rengeteg a kürt, de Strauss zsenialitása szerintem pontosan abban rejlik, hogy a legnagyobb zenekaron is képes volt áttetsző és puha színeket kikeverni. Sajnos nem minden karmester érti meg, és nem minden énekesnek van hozzá elegendő önbizalma, de egy szépen artikulált szoprán szólam minden különösebb erőlködés nélkül „átjön” ezen a mamutzenekaron.

Ezen a lemezen a résztvevők ezt meg sem próbálják. Nem tudom miért, de Stemmében a túlbuzgó hangmérnök sem bízik. Mikrofonja a többitől szeparálva és kiemelve, így a mesterségesen kevert sztereó hangképben Stemme túlságosan „előre jön”. Ez a hatás, ha önmagában nem is hozza létre, de mindenképpen növeli a hangzás erőszakosságát.

Ez nem az a Vier letzte Lieder, amit ismerek, és amit szeretek. Ez nem a nemes lemondás és a bölcs megadás hangja. Stemme – és persze Pappano – hallatán a halál fogja majd menekülőre, ha van egy csepp esze.

Én sem tudok mást tenni. Visszavonulok és megadom magam. Stemme nagyszerű énekes, Stemme hatalmas sztár. Aki meg akarja ismerni az új csillagot, annak érdemes beszerezni ezt a CD-t. Nem fog csalódni.

Viszont akinek a gyűjteményében még nincs meg a későromantika legszebb dalciklusa, és most akarja megvenni az elsőt, az jobban teszi, ha először még keresgél egy kicsit.