Megvilágosító pillanatok (A teremtés / Gardiner)

HAYDN: Die Schöpfung

Sylvia McNair, Donna Brown, Michael Schade, Gerald Finley, Rodney Gilfry, Caroline Stormer
The Monteverdi Choir
The English Baroque Soloists
John Eliot Gardiner

Universal / Deutsche Grammophon
28947 76327

Bizonyára mindenki életében akad néhány pillanat, amikor egy élmény, egy művészeti alkotás, vagy bármely egyéb jellegű tapasztalás valamiféle ráeszmélést, alaposabb, lényegibb megértést hoz. Ilyenkor váratlanul átalakul bennünk valami, másként kezdünk nézni a világra, másként érezzük, másként éljük át az élet dolgait, s ez aztán tetteinket is befolyásolja kissé. Egy zeneszerző számára, járjon akár már hatvanas éveiben, egy másik zseniális komponista remekműveinek megismerése bizonyára jelenthet ehhez hasonló élményt. Így volt ez állítólag Haydn esetében is, amikor már idős emberként Angliában járva megismerkedett Händel oratóriumaival.

1791-ben, a Westminster apátságban Händel-emlékünnepséget tartottak, amelyen előadták a szerző leghíresebb oratóriumait. Itt Haydn is jelen volt, s állítólag lenyűgözte őt a barokk komponista muzsikája. Hogy pontosan mit érezhetett, vagy gondolhatott például a Messiás hallgatása közben, természetesen sosem fogjuk megtudni, de hogy maradandó élmény volt számára, az egészen nyilvánvaló. Ha a Teremtést, vagy az Évszakokat hallgatjuk, egyértelműen érezhetjük a barokk hatást. A monumentális kórustételek lépten-nyomon Händelt juttatják eszünkbe. Az áriák – néhol már-már szájbarágósan – törekszenek a mondanivaló minél hűbb kifejezésére. A hangfestő technika végigkíséri az egész oratóriumot, s bár az eszközök időnként szinte már együgyűnek tűnnek, mégis oly zseniálisan használja őket az idős mester, hogy az megunhatatlan.

Talán nem okozok nagy meglepetést, amikor azt állítom, John Eliot Gardiner Teremtés-lemeze nagyszerű. A felvétel 1995-ben, Londonban készült, persze Gardiner saját együtteseivel, az Angol Barokk Szólistákkal és a Monteverdi Kórussal. Egyre inkább úgy látom, ha Gardiner kezében a karmesteri pálca, a muzsika megfiatalodva, portalanítva, kifényesítve kerül a közönség elé. A mester vitalitása valahogyan átköltözik a művekbe is. Már a Teremtés első pillanataiban, a Káosz esetében is érezhető, hallható mindez. (Vajon milyen zenét írt volna Haydn néhány évszázaddal később Káosz címmel? Az akkori zeneszerzői eszközökkel, akkori ízléssel megkomponált zűrzavarban – ami leginkább a tartott hangok, a félig-meddig megszülető dallamok módszerével élt – mai füllel hallgatva bizony igen nagy a rend.)

Időnként még hallani olyan véleményt, amely szerint a korhű hangszereken való játék azért sem jó, mert a „kezdetleges” instrumentumok gyenge hanggal rendelkeznek. Nos, az így vélekedők figyelmébe ajánlanám például a szóban forgó lemez „lőn világosság” pillanatát.
A zenekar tökéletesen szól, bármilyen dinamikáról legyen is szó. Tisztán, könnyedén, szép, ugyanakkor rendkívül energikus, magvas vonóshangzással, fényes rezekkel, puha fuvolákkal, csillogó oboával és még sorolhatnám.

A kórusban sem kell csalódnunk, nagyon jók, mint mindig, s a szólistákról is csak szépeket mondhatok. Engem Gerald Finley (Raphael) basszbaritonja nyűgözött le főként, de Sylvia McNair (Gabriel) is nagyon jó technikával, hajlékonyan énekel, különleges fényességű hangja időnként már-már gyermeki naivsággal cseng. Michael Schade (Uriel) művészete s gyönyörű tenor hangja már több előadásban meggyőzött – ezen a felvételen sem okoz csalódást.

Gardiner Teremtés-felvételét jó szívvel ajánlom minden zeneszerető figyelmébe, akár szereti a korhű előadást, akár nem, mert ennek a lemeznek egyáltalán nem az a lényege, hogy korabeli hangszereken játsszák-e Haydn zenéjét, vagy sem. Sokkal inkább fontosnak érzem, hogy az oratórium szinte kortalanul, ugyanakkor stílusosan, élettel telien, élvezetesen, nagyon magas színvonalon szólal meg.