Új élmények, új gondolatok (Híres Verdi-tenoráriák)

Híres Verdi-tenoráriák
Bartha Alfonz, B. Nagy János, Gulyás Dénes, Ilosfalvy Róbert, Kelen Péter, Kónya Sándor, Simándy József
Hungaroton
HCD 32379

A Hungaroton - remélhetően soha ki nem ürülő - kincsestárából most egy újabb lemeznyi anyag került ki. Jó része korábban, más összeállításban, esetleg feketelemez formájában már napvilágot látott, ennek ellenére ez az új válogatás új élményeket adhat, s új gondolatokat ébreszthet a hallgatóban.

Az elgondolás nem rossz: Verdi legismertebb tenoráriáit ezúttal neves magyar előadók tolmácsolásában hallhatjuk. A felvételek 1960 és 1987 között készültek, zömében a Hungaroton stúdiójában, két alkalommal a Rádióban. Egyfelől pontosan tükrözik a kor hangrögzítési eredményeit és hiányosságait, másrészt hűen mutatják be az egyes előadók pillanatnyi művészi és énektechnikai képességeit.

De mielőtt a konkrét elemzésre térnénk, kérem, engedjenek meg egy hosszabb kanyart!

A booklet tartalmaz egy remek tanulmányt Gyenge Enikő tollából Verdi és tenoristái ellenmondásoktól sem mentes viszonyáról, de lehet, hogy nekünk nagyobb segítség lenne némi információ a felvétel körülményeiről, az előadókról, pályájukról, s a lemez szerkesztési elveiről. A füzet nem tartalmazza a szerkesztő személyét sem, pedig néhány ponton élesen vetődik fel a válogató zenei értékítélete, más szóval ízlése. S vannak egyéb felmerülő kérdések, melyeket nem feltétlenül szükséges megválaszolni, de jó, ha eltöprengünk rajtuk:

- Mi számít híres áriának?
- A Rigolettóból a Kesztyűária és az \"Az asszony ingatag\" ismertségén nem tesz túl, de vajon nem nyújt-e többet a második felvonásbeli \"Ella mi fu rapita\"?
- Ha A két Foscari hét és fél perces tenoráriája felkerült a lemezre, miért nincs rajta a Luisa Milleré, amelyik sokkal rövidebb (és hatásosabb)?
- Vajon miért jelenik meg egy énekes öt felvétellel, ha a vele párhuzamos pályát futó kolléga adott esetben csak három lehetőséget kapott?
- Miért maradtak ki egyes jelentős énekesek, akiknek pedig van megfelelő színvonalú Verdi-felvételük a lemezgyárban (pl. Karizs Béla - A végzet hatalma, Joviczky József - Aida, Laczó István - Otello)?
- Biztos, hogy mindenkit a legjobb felvétele képvisel?

A válaszokat - a lemezhallgatás után - mindenki magának tudja megadni, bár az alábbiakban nyújtok egy kis segítséget.

A legrégebbi produkció pont a legfiatalabb mű, Bartha Alfonz énekli a Falstaffból Fenton áriáját. Bartha a 60-as évek táján nemzetközi színvonal volt, amit e felvétel is bizonyít. Ez a végtelenül gyöngéd szerelmi románc a tenoristák egyik rémálma, ugyanis az elvárt laza könnyedség elképesztő nehézségeket takar. Erőből megoldva egyszerűen csúnya, finoman meg rettentő nehéz. Bartha gyönyörűen énekli, a hosszan kitartott bé-n tanítanivaló diminuendót csinál.

Ilosfalvy Róbert meglehetősen túlreprezentált a lemezen, és nem mindig okkal. A Traviata tenoráriáját (Lunge da lei) példásan oldja meg, de az azt követő Cabaletta kínosan lassú és nehézkes, az énekesnek intonációs problémái is akadnak, a felvétel beválogatása érthetetlen. Nicolai Gedda legendás felvétele óta (Aldo Ceccato - EMI, 1971) egy ilyen minőségű előadással előrukkolni több, mint ciki. Az álarcosbál Tengerészdala 1961-ből hűen tükrözi a pályakezdő művész szenvedélyes, de technikailag nem mindenhol makulátlan előadásmódját. A lemez egyik csúcsát A végzet hatalmából Alvaro áriája jelenti. A booklet a felvétel időpontjául 1983-at jelöl, amit vitatnék, ugyanis akkoriban nemigen énekeltek már nálunk sem magyarul, inkább a 60-as évek második felét, 70-es évek elejét gyanítom. Ilosfalvy mély átéléssel, súlyos hangon adja elő ezt a fájdalmas áriát. A felvétel igazolja a művész által befutott sikeres nemzetközi pályát. Bár a részlet korrekt, súlyos és érthetetlen stílustörésnek érzem az Ingemiscót, a Requiem tenoráriáját válogatáslemezen szerepeltetni.

Kónya Sándor tulajdonképpen nem magyar operaénekes volt. Pályája külhonban indult, és világkarrierje ott is teljesedett ki. Idehaza csak vendégként lépett fel nagyritkán. 1965-ben - a pálya csúcsán - mégis magyarul énekelte lemezre Radames szólamának részleteit. Nos, bár Kónya elsősorban Wagner-szerepekben volt (méltán) világhírű, a híres románc előadása minden igényt tökéletesen kielégít. A kényes dallamíveket hibátlan legatotechnikával énekli, a líraibb részeket selymesen puha, a drámaibbakat érces és hősi hangon abszolválja. Magyar szövegkiejtése is hibátlan. (Önkéntelenül is felvetődik a költői kérdés, vajon itthoni indulással milyen pályát futott volna be?)

Simándy József 1969-ben, eredeti nyelven rögzített szólólemezéről három felvétel került a válogatásba, mégis a hallgatónak az az érzése, hogy ezek nem a legjobb oldaláról mutatják be a művészt. Pedig Simándy mindent megtett, de mégis. Sokadik hallgatás után áll össze a kép: a felvétel a kor szokásának megfelelően templomban készült, erősen utánzengő háttérrel. Az énekes tehát kellően lassúra vette A trubadúr f-moll áriáját és a strettát. Sőt talán a kelleténél is lassúbbra, ami az eredeti lemezen még nem okozott gondot, ám itt, a jóval későbbi, száraz, és pezsgő tempójú stúdiófelvételek gyűrűjében ez szinte végzetesnek bizonyul. Ennél jobb a helyzet Otello halálával, az ugyanis korabeli felvételek között hallható. Simándy egyébként mindhárom részletet hibátlan zeneiséggel, kifejezően adta elő.

Itt most egy kis szünet következne, a következő tenorok ugyanis eggyel későbbi generáció tagjai, s a felvételek is a 80-as évek közepén készültek.

A néhány éve - betegség miatt - visszavonult B. Nagy Jánost három áriában hallhatjuk. A lemeznyitó két számban két korai Verdi-hőst kelt életre, Jacopo Foscarit és Forestót az Attilából. B. Nagy a rá jellemző olasz fénnyel, kissé kiegyensúlyozatlanul, egyszerű, de hatásos eszközökkel teremti meg a korai művek atmoszféráját. (Verdi mondott valami olyasmit pont az ifjúkori műveiről, hogy \"egy húr zeng csak, szóljon bármily emelkedetten, de mindig ugyanaz\".) Kínos helyzetben van viszont a kritikus Az álarcosbál III. felvonásbeli áriáját illetően. Hogy egy énekes mit tart saját portrélemezén bemutatásra méltónak, az végül is elsősorban rá tartozik, viszont egy válogatás elsősorban a (névtelen) szerkesztő felelőssége. Nem is cincálnám az ária előadását. Fogalmazzunk úgy, hogy ez a Riccardo-ária nem üti meg sem a lemez átlagát, sőt messze a művész ismert nívója alatt maradt. Kár érte!

A 80-as, 90-es évek egyik lemezgyári bűne volt Kelen Péter mellőzése. Kivétel volt ezalól Macbeth-felvétele, ahol az egyáriás Macduff szólamát énekli. Kelen a színházban megszokott hőfokon égve, hatalmas dallamívekkel építkezik. Külön kiemelném hibátlan olasz szövegkiejtését, mert ez a társainál nem mindig evidencia.

Gulyás Dénes szépen induló pályája kezdetén készíthette el szólólemezét Ferencsik János avatott zenei irányításával. Válogatásunkban előbb a csapodár Mantuai herceg I. és III. felvonásbeli áriájával szerepel, melyeket magas színvonalon old meg, ám a zenei anyag a virtuozitáson túl önmagában nem nyújt lehetőséget személyiségábrázolásra. Annál hatásosabb a Simon Boccanegra tenorhősének szerepében. Az ária abban a pillanatban mutatja a szerelmes Adornót, amikor meglátja Améliát bizalmas kettesben egy (egyébként is) gyűlölt férfival, akiről nem tudja, hogy a lány apja. Félreértve a szituációt, féltékenység önti el agyát. Verdi zenei nagyságát mutatja, hogy az áriában az összetett helyzet minden vonását érzékeltetni tudja. Gulyás a lemez egyik legszebb felvételén egyszerre tudja bemutatni a féltékenységet, a gyorsan jött dühöt, a tartós gyűlöletet, a fájó önmarcangolást és a kétségbeesést.

Minden vitatható momentum ellenére a Hungaroton összeállítása pontos lelet az elmúlt évtizedek operakultúrájáról.