Egy ismeretlen tenor felfedezése – Héctor Sandoval Verdi-lemezéről

La mia letizia infondere – Verdi Opera Arias
Héctor Sandoval – tenor
km. Philharmonie Baden-Baden
vez. Pavel Baleff

Gramola 99233
2020

Egy közeli barátom ajánlotta a CD-t már hónapokkal ezelőtt.

Ismeretlenül tettem a lejátszómba Héctor Sandoval Verdi-tenoráriákból összeállított gyűjteményét. Jó választás Verdi, mert sokoldalúan tud bemutatkozni egy művész (vagy művésznő) a Maestro áriáival, ez esetben sem történt másképp. A tenoristáról előzetesen semmit sem tudtam, szándékosan nem is keresgéltem utána, a CD-bookletet sem olvastam sokáig. Egy komoly fiatalember nézett szemközt a borítóról, finom ősz tinccsel akár basszista is lehetne.

A CD-n található tíz ária ellentmondásos benyomást tett, de minél többször hallgattam újra, mindig felfedeztem valami érdekeset. Az a különös helyzet állt elő, hogy voltak felvételek, amik ugyan kezdetben nem tetszettek, később kifejezetten megkedveltem őket, míg mások maradtak a kezdeti állapotban. Bármennyire próbáltam valami általános érvényűt találni, az csak nem jött össze, el is engedtem.

Úgy vélem, Sandoval számára leginkább a korai Verdi-hősök fekszenek jól, de csak a líraibbak: a címadó ária a Lombardokból, A két Foscari mindkét nagyáriája, s a Luisa Miller összetett tenoráriája. A lassú részekben a nagy dallamívekre helyezi a hangsúly, szép, hosszú legatókkal, ezekben hatásosan érvényesül Sandoval szépszínű, karcsú tenorja. A stretták viszont sistergősen lendületesek, pontos ritmussal, amiben nyilvánvalóan a dirigens Pavel Baleffnek is komoly érdemei lehetnek a Philharmonia Baden-Baden élén.

A mérleg másik oldalán a hősibb hangvételt igénylő szólamok vannak, melyeket Sandoval a maga eszközeivel szépen megoldott ugyan, de számomra idegenül hatottak. Ilyen például Ernani áriája, persze lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, mert túl sokat hallgattam Del Monaco vagy Corelli robusztusabb felvételeit. Don Carlos áriáját (Io l’ho perduta…) Sandoval sem tudta kirángatni a jelentéktelenségből. Az általam életemben először hallott ősverziót Az álarcosbál harmadik felvonásából a méltán elfeledett opuszok közé sorolnám, nyilván Verdi sem véletlenül cserélte le egy sokkal izgalmasabb változatra.

Szépen sikerültek a Simon Boccanegra és a Macbeth tenoráriái, de úgy éreztem, hogy az énekes nem tudott különösebben hozzátenni a kialakult előadói hagyományokhoz, bár lehet, ez nem feltétlenül cél egy CD esetében.

Szépséghiba, de vissza-visszatérő, ezért szóvá kell tenni, hogy Sandoval hallhatóan büszke a nagy levegőire, amit a végtelenül (és néha nem igazán stílusosan, olykor 8-10 másodpercen keresztül) kitartott záróhangokon mutat be. Egyszer még elmegy, de ismétlődően öncélúnak éreztem. Sokáig azt gondoltam, hogy egy pályakezdő ifjonchoz van szerencsém, ezért a szertelenség és nem is gondolhattam rosszul.

Lehet, hogy ma már Ő sem így venné fel. Merthogy (már hónapokkal a CD első hallgatása után) belelapoztam a bookletbe. Igaz ugyan, hogy a Gramola 2020-ban adta ki a felvételt, de a rögzítés 2007 májusában zajlott. A csúszás oka számomra ismeretlen, de így egyfajta időutazásnak lehettünk részesei. Ezután (már az utóbbi hetekben) merültem csak el a mexikói születésű tenorista karrierjében.

Sandoval a felvétel óta elsővonalbeli operaházak szólistája lett (Bécs, Brüsszel, Frankfurt, Moszkva, Párizs, s még Budapesten is megfordult a Mefistofelében), de nem vált belőle elsőszámú tenorsztár. Ezt hűen tükrözi – majdnem 15 évvel később is – ez a tavaly megjelent CD. Tanulságos felvétel, sok szépséggel és kisebb szépséghibákkal.