Csoda Bécsből

Zorgina: Polyphonics, Triplicité ohmnibus records, OH2000-15 Raumklang-Musikproduktion, RK 9905, 2000

Ruth Eiselsberg (Ausztria), Ellen Santaniello (USA), Rebecca Bain (Kanada); három fiatal hölgy, három országból - ez az 1993-ban megalakult ZORGINA énekegyüttes. A név baszkul annyit tesz: bölcs öregasszony, vagy boszorkány. Specialitásuk a középkor és a kora reneszánsz a capella, vagyis kíséret nélküli többszólamú zenéje. Eddig két CD jelent meg tőlük: polyphonics (ohmnibus records, OH2000-15, 1996), triplicité (Raumklang-Musikproduktion, RK 9905, 2000). További részletekről a www.raumklang.de honlapon informálódhatunk, az együttes saját honlapja pedig a www.zorgina.com címen található.

A ZORGINA létéről teljesen véletlenül szereztem tudomást; müncheni ejtőzésem közben a Bayern 4 adó lemezismertető adását hallgatva. Attila Csampai, a magyar származású jelentős német zenetudós tőle merőben szokatlanul elragdatatott hangon számolt be a hölgyek első CD-jéről. A néhány bejátszott részlet után világos volt, hogy igaza van. Másnap már meg is vettem a lemezt. Aztán még egy váratlan ajándék: néhány hónappal később Bécsben sétáltva vettem észre az egyik könyvesbolt kirakatában megbúvó plakátot, mely a ZORGINA fellépését hirdette a Minoritenkirchében.

A világi ügyekben kevéssé jártas Otto Klemperer, amikor megtudta, hogy a lemezeket általában több különféle felvétel összevágása útján készítik, egy sebzett oroszlán hangján állítólag azt kiáltotta oda lányának: "Lotte, aber das ist ein Schwindl!" És amikor a hatvanas években e vészüvöltés elhangzott, még istenes volt a helyzet. Azóta a digitális stúdió képes Milsteint csinálni egy mezei nyirettyűsből, Callast a kurta korcsma drámai szendéjéből. Ennek megfelelő szkepszissel ültem be a bécsi templomba. Csalódnom kellett, Gott sei Dank'! Már az első szám felhangzásakor eldőlt minden; a Congaudeant Catholici, ez a spanyolországi Santiago de Compostela kolostorban fennmaradt, ismereteink szerint legrégebbi háromszólamú kompozíció olyan valószínűtlenül tökéletes, mondhatni mennyei előadásban szólalt meg, hogy akaratlanul is fölfele nézett az ember, hátha mégiscsak van ott Valaki? Noha a kérdés mindmáig eldöntetlen maradt, a koncert további része ugyanezt a végtelenül kifinomult, de soha sem finomkodó, abszolút makulátlan, mindamellett sosem bombabiztosra belőtt előadást hozta. Nyoma sem volt a svindlinek. Hogy kristálytisztán énekelnek, az természetes ezen a színvonalon. Hogy ritmikájuk, belső tempóérzékük egy pillanatra sem hagyja el őket, az már kevésbé megszokott. Átlelkesített tempóérzéknek nevezném ezt a képességet, ami olykor fölöttébb hiányzik az úgynevezett régizenés előadókból. Alacsonyabb szinten van valami darálás ezekben a régi zenére szakosodott előadásokban, valami nyomasztóan száraz monotónia, a kotta iránti hőn áhított hűség néha szemellenzőt rak az interpretátorokra. Mi sem áll távolabb a ZORGINÁtól. A zenei mondatok, frázisok logikája, a zene egész belső intellektualitása és architektúrája magától értetődő természeteséggel születik meg ajkaikon; szólamvezetésük a napnál világosabb, mégsem unalmasan analitikus. Ezzel elérik azt, amit csak a legnagyobb előadók: a hallgató úgy érzi, itt és most születik a zene. A természetesség, a spontaneitás vérévé vált muzsikálásuknak. Egyáltalán: talán elfogulatlanságuk a legmegkapóbb. Számukra a középkor és a reneszánsz muzsikája úgyszólván kortárs zene. Zeneileg valószínűleg mindenevők. Korábban énekeltek jazzt, népzenét, avant-garde muzsikát; részt vesznek performance produkciókban, táncszínházban, kabaréban.

Ez jó értelmben meg is látszik az első CD-n, amelyre mi sem jellemzőbb, hogy az utolsó szám ( Sto mi e milo) egy macedón népdal hihetetlenül invenciózus feldolgozása, vagyis egyáltalán nem "régi zene". A polyphonics egyébként is kissé heterogénabbb, mint a második album. A fájdalmasan transzcendentális vallási énekektől (Congaudeant catholici; Ex illustri nata prosapia), a XIV. század párizsi "avant-garde" füstös, látomásosan kromatikus, a dohányzás dícséretét mesésen zengő chansonján át (Fumeux fume) a kirobbanóan vidám és életigenlő, Párizs városát megdicsőítő motettáig (On parole de batre a Paris - Frese nouvelle), valamint a közismert Dindirindin című elbűvölően szomorú szövegű canzonettáig feszítik ki a gondolati és zenei ívet. A triplicité homogénabb, egyvonalúbb, de nem egysíkúbb, és egyetlen, igaz meglehetősen terjedelmes zenei korszakra koncentrál. Alcíme: 1350-1450; a kísérőfüzet szerint az ebben az időszakaszban tetőpontjára ért háromszólamú, világi zene. Az új lemez az érett ZORGINA, ha szabad ezt mondani egy minden értelemben fiatal társulatra. Ha a polyphonics derűsebb, a triplicité fájdalmasabb; ha az első CD novella-sorozat, úgy második nagyregénnyé szerveződik. Egyelőre csupán a középkorban oly alapvető halálgondolat hiányzik zenélésükből. De hát még fiatalok. Mindamellett a szomorúság vagy a melankólia komoly helyt kap zenei világképüükben.

Mivel az általuk preferált zenében szöveg és dallam többnyire egyenlő mértékben fontos és jelentős - elég ha itt Guillaume de Machaut teljesítményére utalok, aki költőként és zeneszerzőként egyként halhatatlant alkotott, és egyáébként tőle származik a "triplicité" fogalom - a ZORGINA interpretációja nem pusztán muzikális értelemben bámulatos. Komoly színészi képességek is szükségeltetnek e darabok megjelenítéséhez - azt talán mondanom sem kell, hogy szövegmondásuk gáncsolhatatlan, énekeljenek bár olaszul, ófranciául, németül vagy angolul - , és a hölgyek, élükön a sznvedélyes olasz temperamentummal daloló, a zenére nádszálként hajlongó Ellen Santaniello jár, ebben is ragyogóan helyt állnak. Van humoruk - szintén unikális "régizenélő" tulajdonság - ezt a triplicité lemezen található,egy öntudatos kurváról szóló, ismeretlen szerzőtől származó chanson bizonyítja talán a legtökéletesebben (A Florence/Helas la fille Guillemin). Jellemző, hogy a darabok kiválasztásában, különösen az első CD-n, nagy gondot fordítanak a "régi" női sorsok megörökítésére. A középkorban is hangsúlyozzák női mivoltukat, de ez sosem vezet jeges, húsmentes feminizmushoz. ( Jó példa lehet erre a szerelem maró hatalmáról énekelt Dove, dove, dove é le mio Signor című, ismeretlen szerzőtől származó 15. századi olasz canzonetta.) Színpadi megjelenésük ennek megfelelő - erotika mértékkel. Arányérzékük minden téren lefegyverző. Magyarországi meghívásuk kötelező lenne.