Claudio Monteverdi: Vespro della Beata Vergine
Claudio Monteverdi
Vespro della Beata Vergine
Jill Gomez, Felicity Palmer, James Bowman, Robert Tear, Philip Langridge, John Shirley-Quirk, Mihael Rippon
The Monteverdi Choir and Orchestra
Salisbury Cathedral Boy's Choir
Philip Jones Brass Ensemble
David Munrow Recorder Ensemble
John Eliot Gardiner
DECCA 414 572-2
Claudio Monteverdi
Vespro della Beata Vergine
Margaret Marshall, Felicity Palmer, Philip Langridge, Kurt Equiluz, Thomas Hampson, Arthur Korn
Arnold Schönberg Chor
Tölzer Knabenchor
Choralschola der Wiener Hofburgkapelle
Concentus musicus Wien
Nikolaus Harnoncourt
TELDEC 242 671-2 ZA
"A templom körül mindenfelé csupa nyomorúság és szegénység. Kapujánál egy tucat kalapot és sapkát nyújtogatnak felénk, ugyanannyi fej hajlik meg alázatosan, ugyanannyi kezet nyújtanak ki fillérekért könyörögve - könyörögve idegen szavakkal, amelyeket nem értünk, de könyörögnek némán, szomorú szemmel, beesett orcával, rongyos ruhával, aminek lefordítására nem kellenek szavak. Aztán belül kerülünk a nagykapun, s mintha a világ minden gazdagsága feltárulna a szemünk előtt! Óriási oszlopok, egyetlen márványtömbből kifaragva, fejüktől talapzatukig berakva száz bonyolult figurával, drága antikzöldből; szószékek ugyanilyen gazdag anyagokból, amelyeknek drapériái színezett ráncokban omlanak le, s a kő utánozza a szövőszék finom munkáját; a főoltár csiszolt oldalai és mellvédjei csillognak a keleti agáttól, jáspistól, antikzöldtől és egyéb értékes kövektől, amelyeknek nevét is ritkán halljuk - és mérhetetlen értékű lapis lazuli hasábjait szórják mindenfelé oly merészen, mintha a templomnak egy egész bánya állna rendelkezésére. Mind e nagyszerűségek között az oltár tömör arany- és ezüstfelszerelése olcsónak, hétköznapinak látszik. Még a padló és a mennyezet is fejedelmi vagyonba került...."
(MARK TWAIN: Jámbor lelkek külföldön)
Nem valószínű, hogy Claudio Monteverdi korában alapvetően más lett volna a helyzet. Még akkor sem, ha Velence nagyjából a 16 században élte igazi virágkorát, amikor Konstantinápoly elestével szinte versenytárs nélkül maradt a kelet-nyugati kereskedelemben. A gazdagság és pompa nem juthatott el mindenhová. Egy városszéli halásztanyán élő gondolásról most ne is beszéljünk, csak azt próbáljuk meg elképzelni, hogy az átlagos polgár mit láthatott, mit észlelhetett, ha betért a Szent Márk székesegyházba. A saját otthona ugyanis bizonyára nem volt nagyon díszes. Csupaszok a falak, kicsik az ablakok, szűk és sötét minden. Nem nézett rendszeresen színes tévét, nem volt diagyűjteménye, és nem látott a moziban a látványos akciófilmeket. A gazdag templomok díszítései, festményei és szobrai, és nem utolsó sorban méretei annál inkább lenyűgözőek lehettek számára. Ez a hatás tökéletesen megfelelt az itáliai barokk alapvető céljának. Bármit ábrázoljon is, az esendő polgárnak a földöntúlival, a természetfelettivel kell szembesülnie.
Az egyik legszebb példa Bernini szobra, a "Szent Teréz eksztázisa". Biztosan sokan ismerik különböző (például ilyen) reprodukciókról, de az eredeti széles, falszerű oltárban van elhelyezve, egy rejtett ablak előtt. Ha ezen besüt a nap, az aranyozott rudak rávetítik, rávezetik a fényt a szoborra, és a földöntúli ragyogást maga a szobor márványteste fogja szétsugározni a templom homályos belsejébe. A "trükk" működik, a látvány mellbevágó! Vannak akik túlzásnak találják, de a barokkos "ciráda" és agyondíszítés egyáltalán nem öncélú, annak szigorú funkciója és jelentése, tehát jelentősége is van.
Ezek a stílusjegyek természetesen nem csupán a képzőművészetre jellemzőek. A minden hétköznapitól, a földitől elszakítás igénye nyilvánul meg az öltözékben, az írásokban - és a zenében. Ez a magyarázata annak, hogy a korai barokk operák hősei irreálisak és isteniek, annak, hogy a hősök - akár Tamerlán, akár Ulysses, akár Julius Caesar - mind szoprán szerepek. A barokk szerzők már nem érték be azzal, hogy egy zenemű formailag és főleg melodikusan jól szerkesztett legyen. Palestrina szigorú kontrapunktikája már a múlté. A velencei San Marco karnagyait - és hallgatóit - már kevésbé kötötte le a - dallam, ritmus, harmónia - szentháromsága. Fontosabb lett az, amit a mai könnyűzenészek "sound"-nak, hangzásnak neveznek.
Az énekes szólamok mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a hangszerek, sőt teljes hangszercsoportok. Megjelent a rézfúvós consort, a különböző hangolású blockflőték, zinkek, a timpani és még sokminden egyéb. De a hangszínen és dinamikán túlmenően, szerepet kapott a térhatás is. A korabeli szterofónia megjelenését a San Marco sajátos belső terével szokták magyarázni, de az egymással szemben álló karzatokat aligha használták volna ki ily módon, ha ezt nem kényszeríti ki a kor, a stílus igénye. A belépőnek ámulnia, gyönyörködnie kell, majd saját szerencsétlenségének és kicsinységének tudatában meg kell alázkodnia. Másképp az egész stílusnak nincs értelme, és az előadás nem éri el célját.
Nos, e kicsit hosszúra nyúlt bevezető után nézzük, hogy otthonunkban milyen felvételekkel próbálhatjuk felidézni a leírt érzést. Ilyen művek esetében ugyan különösen igaz az, hogy a hangverseny helyszíni meghallgatását semmi nem pótolja, de ha jó a felvétel, és a beleérző képességünk is megfelelő, találunk szépséges dolgokat. Illusztrációképpen a korszak legszebb darabjából mindjárt két hangfelvételt is választottam. Claudio Monteverdi "Vespro"-ját természetesen ennél sokkal többen és többször rögzítették, mégis azt hiszem sikerült kiemelnem azokat a lemezeket, melyek nemcsak sikeresek, hanem referenciául is szolgálhatnak.
John Eliot Gardiner több felvételt is készített a műből. Nekem ez, az 1974-ben készült vált kedvencemmé. Bizonyára mások is meg lehettek elégedve vele, mert időközben (1985) ugyan CD-sítették, de ez legalább változatlanul forgalomban van. Jobb szaküzletekben a polcról is folyamatosan kapható. Az ilyen ADD, tehát még analóg technikával készült felvételeket az audiofil
lemezgyűjtők többnyire többre tartják a teljesen digitális - DDD - lemezeknél. Nagy jelentőséget tulajdonítottak a felvételi helyszín kiválasztásának is. A melléklet részletesebben is írja, miért döntöttek végül a Londonhoz közeli Hampstead Garden, illetve a St. Jude on the Hill mellett.
Gardiner az úgynevezett "korhű" előadásaival vált híressé, bár azóta egészen Lehár Víg özvegyéig bővítette repertoárját. Monteverdi mindig közel állt hozzá. Bizonyára már az is jelent valamit, hogy állandó kórusa az ő nevét viseli. Gardiner interpretációinak egyik határozott jellegzetessége éppen a sajátos kórus-felállásból származtatható. Ebben a stílusban már szinte elképzelhetetlen, hogy a szoprán szólamot ne fiúk énekeljék. Az elv ezen a felvételen is érvényesül, de talán a hangzás tömörsége kedvéért a kórusban női altokat is hallunk. Ez a kompromisszum felhangdúsabb tónust eredményez, ugyanakkor a fiúkórusokra jellemző tisztaság és plaszticitás megmarad.
Úgy, ahogyan kell, a rézfúvós együttes (Philip Jones Brass Ensemble), de a többi közreműködő is tömören és tisztán szól. Ha egyetlen szóval kell jellemezni e hanglemez legfontosabb erényét, azt mondom grandiózus. Grandiózus a zenei minőség, és hangzás egyaránt. A felvételt megismerve szinte hihetetlennek tűnt számomra, hogy ebből a műből más felvételt is érdemes legyen beszereznem, egyáltalán meghallgatnom.
Nikolaus Harnoncourt henglemeze később készült. 1986-ban vették fel a Grazi székesegyházban. Példa arra, hogy az úgynevezett "autentikus", vagy "korhű" előadások is mennyire eltérő zenei koncepciót tudnak képviselni. Nincs értelme bármelyiket egyedül hitelesnek kineveznünk, mert mindkettő nagyszerű. Harnoncourt felvételének is van legjellemzőbb - leg"fülbetűnőbb" - sajátossága. A megszólalás kevésbé tömör, viszont áttetszően plasztikus. A ritmusok kevésbé súlyosak, de mozgalmasabbak és élénkek. Az egész együttes, különösen a rézfúvósok tónusa nem olyan grandiózus, viszont az egész csillog, sziporkázik és ragyog.
