Az első megérzés jelentősége (Britten: Háborús Requiem / Masur)

BRITTEN: War Requiem

Carol Vaness, Jerry Hadley, Thomas Hampson
Westminster Symphonic Choir, American Boyschoir
New York Philharmonic
Samuel Wong, Kurt Masur

Warner
2564 65941-6

Volt egy kellemetlen érzésem, mielőtt lecsaptam volna a Warner CD-jére, de elhessentettem magamtól. Egy név zavart erőteljesen a listáról, Kurt Masuré. Az okok persze a messzi ifjúkorba vezetnek. Feketelemez-gyűjtő korom kezdetén az egyik legfőbb beszerzési helyszín a Deák téri „NDK-kultúra” volt. Ott rendszeresen össze lehetett futni a Kelet-Németországban istenített Maestro lipcsei lemezeivel, és jól emlékszem komplett Beethoven-sorozatára. Hogyne emlékeznék, hónapokig tartó kuporgatás után sikerült hozzájutnom, de az öröm csak addig tartott, míg a lemezjátszómig értem. S akárhogy igyekeztem, nem tudtam megszeretni. (Ma már persze tudom, hogy az azt megelőző Beethoven-ciklus, az ugyanonnan származó Franz Konwitschnyé tette föl túl magasra a lécet.)

Szóval, e régmúltban gyökerező történelmi okok miatt ódzkodtam Kurt Masur tevékenységétől, s emiatt nem erőltettem legújabb kori pesti vendégszerepléseit sem személyesen megtekinteni. De azután jött ez a lemez, Benjamin Britten nagyszabású remekműve, a Háborús Requiem, s én rábeszéltem magam.

Britten monumentális alkotásával semmi gond nincs. A II. világháborúban lebombázott, majd eredeti állapotában újjáépített XIV. századi Coventry katedrális felszentelésére rendelt mű a maga egyetemességével az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb opusa. (1962-ben mutatták be.) A komponista az I. világháborúban elhunyt fiatal angol költő, Wilfred Owen verseit a klasszikus latin nyelvű rekviem szövegével keverve zenésítette meg. A verseket a kamarazenekarral a férfi szólisták adják elő, míg a szoprán szólistára és a kórusokra a nagyzenekarral a rekviem tételei hárultnak. A mű előadása komoly feladatot jelent a koncertrendezők számára, de nemcsak a hatalmas apparátus (nagyzenekar, kamarazenekar, vegyes kar, gyermekkórus, énekes szólisták) miatt. A szervezési feladatokon túl a legkényesebb terület a homogén hangzás kialakítása, melynek előfeltétele, hogy a közreműködők azonos zenei nyelvet beszéljenek.

Esetünkben ez korántsem alakult így. Legkirívóbban az énekes szólisták kiválasztásánál tévedett Kurt Masur. A három jó nevű énekes egyike sem igazán alkalmas Britten szólamaihoz. A szoprán Carol Vaness már erősen leszálló ágban volt a felvétel idején (1997-ben). Pianói még megszólalnak, de színtelen és sápadt hangon, a forték csak sűrű vibratóval, ezzel sikerült erősen romantikus színezetet adni a szólamnak. Hasonló a gond a tenorista Jerry Hadleyvel annyi különbséggel, hogy az énekes nem is próbálkozik pianókat énekelni, mindent Puccini jelen esetben nem igazán helyénvaló modorában abszolvál. A fiatal lírai bariton, Thomas Hampson számára a szólam drámai töménységének megmutatása a hang karcsúsága miatt egyszerűen kivitelezhetetlen. Ezt a tehetséges énekes érzi is, s próbálja maximális erőfeszítéssel pótolni a pótolhatatlant. Az eredmény kétes értékű erőlködés.

Britten két dirigens jelenlétét írta elő (a premieren ő maga volt egy egyik). A kamarazenekart Samuel Wong irányította, aki néhány szép és ihletett pillanattal járult hozzá a felvétel sikeréhez. Masur a maga területén ezzel nem tudott előrukkolni. Mintha valami sablonos szenvtelenség vezetné pálcáját. A karakteres tételek éppoly unottan lendülettelenek, mint a bensőségesek. A világégés drámája ugyanúgy nem szólal meg hitelesen és megrázóan, mint a megbékélés lírája. Amolyan rutinos egyveleg hallik, tisztán és korrektül, de felettébb érzelemmentesen. Britten alkotása pedig nem erről szól.

Kellett volna hallgatni arra a belső hangra.