Az a másik Beethoven – Ian Bostridge és Antonio Pappano CD-jéről

BEETHOVEN: Songs and Folksongs
Ian Bostridge – tenor
Antonio Pappano – piano
Vilde Frang – violin
Nicolas Altstaedt – cello
WARNER 0190295276430

Ha Beethoven műveit mennyiségként tekintjük át, azt mondhatnánk: elenyésző mértékben foglalkozott dalokkal. A Grove-monográfia viszont majdnem száz szólóhangra szánt művet tart nyilván (az áriák nélkül), köztük öt dalciklust, melyek közül a nagyközönség tán egyedül A távoli kedveshez sorozatot ismeri. A dalok ismertsége sem mutat jobb arányt.

Elég, ha csak megnézzük, hogy a dalénekesként világjáró művészek közül a hangrögzítés fénykorában (mondjuk, az 1960-80 évek táján) ki mennyi felvételt készített: a legnagyobbak is többnyire 10-20 Beethoven-dal rögzítéséig jutottak. (A kakukktojás a nagyszerű Hermann Prey, akinek majdnem hetven Beethoven-lied felvételére volt lehetősége.) Kézenfekvő lehetne ebből a feltételezés, a dalok műfaja nem feküdt Beethovennek.

Pedig ez nem így van.

Szilárd meggyőződésem, hogy a zeneirodalom hatalmas evolúciójában Beethoven dalai ott vannak Franz Schubert énekhangra írt művei közvetlen előzményeként. Schubert (aki a zeneszerető nagyközönség fejében elsősorban dalkomponistaként maradt meg a maga bő hatszáz dalával) köztudottan példaképének tekintett a pont egy generációval idősebb mesterre, aki a feljegyzések szerint nem sokat törődött az ifjú muzsikus rajongóval. Mégis, Beethoven dalaiban ott hallhatók Schubert későbbi megoldásainak csírái.

Ha mégis okot kéne találnunk Beethoven dalai ismeretlenségére, akkor – jobb híján – a bonni komponista elképesztő súlyú kamarazenei termését nevezném meg. A szinte áttekinthetetlen mértékű és fajsúlyú irodalom a köztudatban egyszerűen elnyomta az életmű egészében szerényebb mértékben jelenlévő dalokat.

Amikor a komponista mintegy száz daláról beszélünk, akkor még nem említettük a népdalfeldolgozásait, melyből a zenetörténet több, mint 170-et (!) tart nyilván. Ez egy másik Beethoven. A népdalfeldolgozások nagy többsége egy lelkes edinburgh-i amatőr népdalgyűjtő és zeneműkiadó, George Thomson felkérésére született. Nem könnyen lehetett erre rábeszélni, de a Mester utána annyira belelkesült, hogy nemcsak Thomson skót, ír és walesi dalait dolgozta fel zongorás trió kísérettel, hanem más népek kincsei iránt is érdeklődött. (Jó tudni: van köztük egy kalandos történetű magyar nyelvű szüreti nóta.)

Beethoven születésének tiszteletére a Warner egy új CD-t jelentetett meg, a komponista dalaiból. Ritkán jelenik meg tisztán Beethoven-dallemez, ennek okát a bevezetőben említettek is magyarázhatják. Az előadó Ian Bostridge, korunk egyik vezető koncerténekese, a zongoránál pedig Antonio Pappano sztárdirigens foglalt helyet.

Bostridge az angol énekiskolán nőtt fel, de már pesti dalestjén (erről tudósítás itt: https://momus.hu/article.php?artid=6810) is inkább előadóként, mint énekesként tudtam értékelni. De ami elmegy egy élő koncerten, vajon nem fog-e zavarni stúdióban? – ez volt a nagy kérdés.

Mielőtt ebben belemennék, érdemes a CD összeállítását górcső alá venni. Úgy tűnik, Bostridge és Pappano, s velük együtt a Kiadó sem mert teljesen ismeretlen műsorral előállni. Indulásnak tehát jött az An die ferne Geliebte (op.98), majd a sláger, az Adelaide (op. 46). Ezután egy sorozat kevésbé ismert dal következett az erősen karakteresebb művek közül. Majd nyolc népdalfeldolgozás, attól a bizonyos másik Beethoventől, egy csokor az ír, skót és walesi alapanyagokra született művek közül. A CD-t a szép és kifejező Marmotte (op.52/7) zárja.

Ha sportnyelven kéne egy mondatban kifejeznem a véleményem, az valahogy úgy szólna, hogy gyenge kezdés után az előadó folyamatosan magára talált és a végére hatalmas hajrát teljesítve győztesen ért a célba.

Sajnos A távoli kedveshez és az Adelaide esetében nem lehet elvonatkoztatni a korábbi nagy előadókkal való összehasonlítástól, bármennyire is praktikus lenne. Bostridge hangján idegenül csengnek az ismert dallamok. Megoldásai esetlegesek, helyenként iskolásak, bár érezhetően törekszik a kifejező éneklésre, az csak korlátok közt valósul meg.

Sokat javul a helyzet a kevésbé ismert műveknél, amelyek határozottan jobban fekszenek az angol tenoristának. A kocka – nálam legalábbis – a Bolhadalnál (Aus Goethes Faust op.75/3) fordult meg. Az a fajta kifejező éneklés, amit Bostridge igazán sajátjaként használ, ebben az erősen karakterizáló dalban tudott először érvényesülni.

A lemez csúcsa számomra a szinte ismeretlen népdalfeldolgozások. Könnyű lenne az ír-skót-walesi nyelvre fogni a siker titkát, bár biztos benne van az is. Azt hiszem, ennél nagyobb szerepe van annak, hogy Bostridge előadói karizmája nem a XIX. század német dalkultúrájához áll közel, hanem sokkal inkább a középkori brit dalnokokéhoz. Egy walesi bárd hangján szól hozzánk (most kivételesen vonatkoztassunk el Arany Jánostól), s ez sokkal inkább a korai népdalok hangja, mintsem a klasszikus komponistáké. S jár ezért még egy jó pont a jubiláns Beethovennek is, aki úgy tudta ezeket a dalokat feldolgozni, hogy a hangulatuk semmit sem változott. Nem nyomta rájuk a korszakalkotó zseni pecsétjét, hanem pontosan úgy nyúlt hozzájuk, ahogy egy egy bő évszázaddal később a nagy népdalfeldolgozók tették.

Milyen jó lenne most elmerülni ebben a 170 beethoveni népdalban! Testhezálló feladat lenne Bostridge-nak.

A lemez kíséretét korrekt, de nem kiemelkedő módon látta el Antonio Pappano a zongora mellől, a népdalokban pontosan tudta azok hangulatát közvetíteni Vilde Frang hegedűn és Nicolas Altstaedt csellón.