A Szépség(ek) és a Szörnyeteg – Händel: Il Trionfo del Tempo e del Disinganno

HÄNDEL: Il Trionfo del Tempo e del Disinganno

Bellezza: Natalie Dessay
Piacere: Ann Hallenberg
Disinganno: Sonia Prina
Tempo: Pavol Breslik
Le Concert D’Astrée
Emmanuelle Haim

EMI / Virgin Classic
2 CD
3 63428 2

Ez egy valódi opera proibita, vagyis azokban az években íródott, amikor Rómában pápai rendeletre nem lehetett operát játszani. Händel majdnem négy évet töltött az Örök városban 1706 és 1710 között. Ha valódi operát nem is írhatott ide (a Rodrigót Firenzében, az Agrippinát Velencében mutatták be), az operai stílushoz nagyon közel álló kantátákat és oratóriumokat bőségesen komponálhatott. Római patrónusainak egyike Pamphili bíboros volt, aki költőként és zenei szövegek írójaként is működött. Három, Händel számára írt oratórium-librettójának egyike a hosszú és nehezen lefordítható című La Bellezza Ravedduta nel trionfo del Tempo e del Disinganno, amelynek rövidebb, ismertebb címét viseli a lemez. Azaz: Az Idő és Megvilágosodás által jó útra térített Szépség. Valamikor 1707-ben, talán májusban mutatták be a huszonkét éves ifjú titán művét.

Mint látható a szereplők felsorolásából, az operai jelleg elrejtését szolgálta a moralizáló téma és tartalom is. Szépséget megkísérti a „Szörnyeteg”: Piacere, azaz Gyönyör képében. Ám közbelép Tempo („Idő”) és Disinganno (talán leginkább: „Felvilágosító”), akik elmagyarázzák Szépségnek, hogy a Gyönyörrel való kokettálás leginkább a halál felé vezető utat jelenti. Ha viszont elkerüli Idő pusztító hatását, helyet kaphat az örökkévaló Mennyekben, ahol annak nincs már hatalma. Meggyőzik tehát, hogy dobja el Gyönyör hamis tükrét az Igazság tükréért.

Az oratórium előadásán játszott Corelli is, akinek meggyűlt a baja a nyitánnyal, úgyhogy Händelnek ki kellett vennie a kezéből a hegedűt, és bemutatnia, mit kíván. Mire Corelli: „De kedves Szászom, ez a zene francia stílusú, amit én nem értek”. Így hát most az oratórium bevezetője egy olaszos Sonata. A zene már feltűnően érett, egységes hatású, noha Händel szokása (átvétel más zeneszerzőktől) már itt is megmutatkozik. De vesz ő kölcsön később saját magától is. A Rinaldo híres „Lascia ch’io pianga” kezdetű áriája innen való, témája még korábban az Almirában szolgált sarabande-ként. Harminc, majd ötven évvel később még kétszer is átdogozta a művet a zeneszerző, de az első letéttel olyan erőteljesen egységes és magas színvonalú egészet sikerült alkotnia, amelyben már mindenképpen a kor egyik legnagyobb zeneszerző óriásaként mutatkozik meg. Ez a változat hallható a lemezen.

És az előadók hallhatóan tisztában vannak mindezen értékekkel. A szép Emmanuelle Haim csembalistaként William Christe-nél kezdete pályáját, és 2000-ben válthatta valóra álmát, saját zenekart alakított, Le Concert D’Astrée néven. Lemezeiken Händel és Monteverdi műveire koncentrálnak. És ha már franciák, ki más alakíthatná itt Szépséget, mint Natalie Dessay. Akinek a „szépnek lenni és szépen énekelni” viszonylag egyszerű feladata mellett van dolga még elég.

Mert operás ez a mű eléggé ahhoz, hogy gyakran kelljen fürge tizenhatodokat, vagy trillákat énekelni, de nagyária-szerű hangvolument is kell produkálni, és jut itt gyengéd hangvételű énekelni való is mindenkinek. A szerepek kívánalmaihoz és egymáshoz illően lettek összeválogatva az énekesek, Natalie Dessaykissé vékonyabb, könnyebb hangján nagyon virtuóz koloratúr technikával hozza a könnyelmű Szépséget; a csábító Gyönyört a technikájával tőle semmivel sem elmaradó súlyosabb hangú mezzo, Ann Hallenberg szintén támadhatatlanul. Az ő utolsó áriája a legvirtuózabb énekelni való az oratóriumban. Így például kettejük duettjében, miközben tökéletes egységet alkotnak, jól megkülönböztetőek. Sonia Prina altja is beilleszkedik a kvartettbe a néhol kissé visszafogott, de valódi hőstenor hangvételt is adni tudó Pavel Breslik mellett.

De talán a legnagyobb sztár itt mégiscsak Haim. Istenáldotta tehetség. Zenekara nagy, tizenegy első hegedű, hét második, hat brácsa és cselló, egy nagybőgő alkotja a vonóskart. Ennek ellenére megmaradt a barokkosabb – bélhúros – hangzás, noha nyoma sincs a kisebb együttesekre jellemző nyiszorgásnak. Egységes, minden színárnyalatot megszólaltatni képes zenekart hallunk. De ez csak az alap.

A szép karmesterlány minden tempót tökéletesen eltalál, gyors tételei sohasem tűnnek hajszoltnak, mi több, lendületük sem a feltartóztathatatlan sebességből adódik, hanem van belső tartásuk is. Ugyanígy a lassabb tételek is tudnak visszafogottságukban is kifejezőek lenni. Gyakran hallunk erőteljes hangsúlyozást, dinamikai játékot, de ezek – összhangban a zenei szöveggel – sohasem tűnnek túlzónak, öncélúnak. Az áriák kísérete pedig az egyszerű continuós felállástól – gyakran ilyenkor lant szerepel – az oboaszólóson át a teljes zenekaros felrakásig terjed. Minden szín teljes pompájában ragyog itt.

Egy remekmű támadhatatlan előadása ez, mindenki számára ajánlható.