A mérges bácsi – Bryan Hymel: HÉROÏQUE

Bryan Hymel: HÉROÏQUE
(Francia áriák Rossini, Berlioz, Verdi, Gounod, Meyerbeer, Massenet, Reyer, Bruneau, Rabaud műveiből

Bryan Hymel
PKF-Prague Philharmonia
Czech Philharmonic Choir of Brno
vez. Emmanuel Villaume)

Warner 0825646179503

*

Akkor már napok óta egyre csak hallgattam Bryan Hymel bemutatkozó lemezét, amely Warnernél jelent meg alig pár hete. Az amerikai énekes francia tenoráriákkal összeszerkesztett CD-je ellentmondásosan hatott rám. Körülbelül így jellemezhetném: tetszik-teszik-nem tetszik-tetszik-tetszik-nem tetszik, és így tovább… Magam sem értettem ezt a hullámzást.

Majd az egyik délután a gyermekre vártam az edzése után, a CD persze ahogy illik, az autó lejátszójában szólt. „Mérges a bácsi?” – huppant be egyszer csak mellém a tizenegyévesek szemtelenül kötekedő malíciájával hangjában. (A fiatalembernek egyébként jó érzéke van a műfajhoz, a minap is rajtakaptam, hogy a telefon miatt faképnél hagyott számítógép előtt bámul tátott szájjal, ahol épp Corelli és Bastianini viaskodott a Yuotube-on abban a bizonyos híres nápolyi Végzet hatalmában.) A gyerekek olykor elképesztően fején tudják találni a szöget, Hymel ugyanis épp a CD leglágyabb frázisát énekelte.

Mindig élmény egy új énekes tehetséget felfedezni a magunk számára. Van ebben azért rizikó, például amikor némely megoldástól/tulajdonságtól olyannyira elolvadunk, hogy nem fedezzük föl a mégoly ágaskodó hibákat sem. De ott van a dolog másik oldala, amikor a bennünk lévő korábbi élmények nem engedik maguk közé befurakodni az újabbat. Nos, Bryan Hymel esetében nekem mindkettőből kijutott.

Először is adva van egy szép homogén matéria, rendesen szól alul-felül, sőt legfelül is, hiszen rendesen foglalkoztatja a „felső kvartot”. Nagyszerűen formál, pompás legatókat énekel, az előadásmódban van valami megnyugtató üzembiztonság. Ugyanakkor föl-fölbukkan valami nyugtalanítóan természetellenes is, néha csak egy-két frázis erejéig, de sajnos visszatérően.

Ha a hangot hasonlítani kellene valami ismert névhez, akkor leginkább Ben Heppnerére emlékeztet, a hangképzése viszont az idősödő Plácido Domingoéra (a tenoristára) hajaz. Ez azért érdekes, mert egyiküket sem a jó csúcshangjaik miatt szeretjük (ha szeretjük egyáltalán), viszont Hymel telerakta a CD-jét olyan számokkal, amit az említett urak alig-alig énekeltek. Olyan jó játék belegondolni, hogyan énekelte volna Heppner (vagy Domingo) az Arnold áriát és a strettát. És lám, itt van…

Ha már a CD bevezető számát említettem, van abban valami merész szemtelenség, hogy valaki első lemeze elejére pont ezt a hanggyilkos jelenetet tegye. De értem én, meg akarja mutatni a világnak, milyen rendkívüli képességekkel bír, s eladási szempontból sem elhanyagolható, mert a bel canto-rajongó rögvest fölkapja a fejét és ízibe rendel. (Én is pontosan így tettem.) Ebből részletből ugyanis két jó felvétel van mindösszesen, a többi néma csend. Azért nem semmi Nicolai Gedda és Luciano Pavarotti nyomába eredni, már ez önmagában fél siker, gondolom, a lemezkiadó is így vélekedhetett.

Biztos a Nyájas Olvasónak is szemet szúrt, mennyire kerülgetem a kását, így azt hiszem, vissza kell térni a gyermeki meghalláshoz, a mérges bácsi témájához. Bryan Hymel előadásmódjának legjellemzőbb aspektusáról van szó. Az énekes szokatlanul hátul képzi a hangot, ami így ugyan szép testes lesz, ám a kelleténél nehézkesebben és erőltetettebben szól a hang, s ráadásul az á’ és é’ vokálisok erős túlzásával. Következésképpen tényleg mindig úgy tetszik, van valami túlfűtött indulat az énekesben, akkor is, ha ezt a vonatkozó szituáció nem indokolja, esetleg épp a legolvadóbb frázisnál tart. De egy idő után ezt meg lehet szokni, sőt akár szeretni is, bár ott még nem tartok.

Mindenesetre Hymel francia lemeze alapján igencsak ígéretes, annak ellenére, hogy a válogatás meglehetősen felemás. A Tell Vilmos-részletet francia nyelvre íródott klasszikus jelenetek követik, Verdi és Berlioz két-két műve. A Jerusalem és A szicíliai vecsernye tenoráriái a primer szenvedélyességükkel hatnak, ez utóbbi teljes felvételen is most jelenik meg vele DVD-n. A Faust elkárhozása és A trójaiak részletei az énekes legjobb oldalát mutatják, hatalmas dallamívek, sodró lendület jellemzik őket. Nyilván nem lehet véletlen, hogy a Metropolitan is A trójaiakban nyitotta szélesre kapuját a fiatal tenorista előtt, immár három esztendeje.

A lemez második fele viszont egyértelműen csalódás. A hallgatói lelkesedés a francia másodvonal, A Sába királynője (Gounodtól), az Afrikai nő és a Heródiás egysíkú áriái miatt előbb leül, de a végső döfést a még eggyel lejjebb kategóriába tartozó szerzőktől kapjuk. Reyer, Bruneau és Rabaud műveinek részletei gyenge és erőtlen Gounod-utánérzésről tanúskodnak, noha kortársaik Ravel és Debussy voltak.