Ízig-vérig (Sosztakovics: 13. szimfónia / Masur)

SHOSTAKOVICH: Symphony No. 13 „Babi Yar”

New York Philharmonic
Men of the New York Choral Artists
Sergei Leiferkus – bass
Kurt Masur

Warner Classics
2564-65936-4

Sosztakovics aligha volt babonás ember. Semmiképp sem szenvedett Kilencedik szimfónia komplexusban, pedig a Tizedik megírása előtt vagy nyolc éves szünetet tartott e műfajban. Végül is tizenöt szimfóniát írt, bár ezek közül épp a tizenharmadik sokkal inkább nevezhető dalciklusnak. Igaz, a XIX. század második fele óta sok olyan művet megillet a szimfónia elnevezés, amely az azt megelőző évtizedekben valami egészen más lett volna.

Ha Sosztakovicsról szó esik, aligha kerülhető ki az ő személyének és a szocialista gondolat szomorúra sikeredett megvalósulásának tekinthető Szovjetunió politikai vezetésének sajátságos kapcsolata. Az emberi életeket és művészi pályafutásokat derékba törő, de legalábbis döntően befolyásoló, felülről érkező ejnye-bejnyék, majd a szavakban, vagy művekben megfogalmazódó mea culpák jutalmazására odaítélt Lenin-díjak hektikus váltakozásai. A tébolyító gondolati, művészi rabság, mely megtanítja az alkotót a sorok között fogalmazni, a muzsikust a partitúrákba rejtett, még a szakmabeliek számára sem egyértelmű kódokkal kommunikálni. Az elvárt közérthetőség uniformisa, amelybe a művész kénytelen elrejteni az alkotói kreativitás megzabolázott impulzusait. És maga az emberi, értelmiségi életpálya, mely mindezek hatására keserű, mély sötét reménytelenségben ér véget valamikor a legújabb-korban.

A Babij Jar szimfónia látszólag, és elsődlegesen nem a fentiek tükrében fogant. Amiről a nevében is, első tételében is szól, az a több tízezer, a németek által 1941 őszén elhurcolt, és Kijev mellett szisztematikusan kivégzett zsidónak állít emléket Jevgenyíj Jevtusenko hasonló című versének megzenésítésével. Az utána következő négy tétel szövege azonban nem ezt a tragikus, sötét eseményt dolgozza fel: Jevtusenko sorai (és Sosztakovics zenéje) további négy, látszólag véletlenszerűen kiválasztott vers apropóján próbál ívet rajzolni a jó órás darabnak. A költemények azonban olyasmit mondanak, amit sehogy sem kedveltek a politikai hatalom urai. Még akkor sem, ha Sztálin már majdnem tíz éve halott. Nyomtatásban még épphogy, de jelen lehettek ezek a versek, zenével együtt viszont már kiverték a biztosítékot. Ezért bizony nem jár Lenin-díj! Újabb meghurcoltatás a következmény, és időleges betiltás persze, részben az éppen akut állapotban lévő antiszemita hullám, részben a további négy tétel görbe tükre miatt.

Kérdés azonban, hogy csak mert a gondolat magvas, a művészi szándék nemes és bátor, a lelkiismeret tiszta, nagy mű-e a 13. szimfónia? Naggyá teszi-e a nem veszélytelen időkben való merész színvallás?

Az bizonyos, hogy ízig-vérig Sosztakovics. Hogy rengeteg az olyan zenei fordulat, lekerekítés, témavariáció, amely ismerős a többi, esetleg jobban ismert szimfóniából. Itt azonban, talán részben a szokatlan előadói gárda okán (zenekar, férfikar, basszusszóló), részben a Jevtusenko-sorok leleményes feldolgozása miatt, kétségtelenül újfajta dimenzióban jelennek meg Sosztakovics textúrái, színei.

Másfelől, úgy hiszem, vannak olyan művek, melyek attól válnak azzá amik, hogy ott ülünk mi is a közönség valós vagy képzeletbeli soraiban, és valami faék egyszerűségű igazság kapcsán, amit azonban rengetegen vonnak kérdőre, mi mégis egyet gondolunk. Hogy lehetünk akárhányfélék, jöhettünk akárhonnan is, vannak dolgok, amiből nem engedünk, és ebben partnereink a mű szerzői. Hogy tudjuk, ami a költő szavait ihletett verssorokká termékenyítette, és amihez a komponista hozzátette azt, ami szavakon túl van, az egy olyan alapgondolat, levegővétel természetességű igazság, amit ma is sokan, a közvetlen közelünkben vonnak kétségbe, röhögnek ki, gyaláznak meg, néhol véres szájjal, máskor nyájas vigyorral. Ettől lesz fontos egy ilyen mű, és – sajnos – ettől nyer magasztosságot és hosszú távú aktualitást is egyben. És végső soron ehhez bőven elég Sosztakovics kiérlelt, magabiztos hangszerelése, ihletett, áthatott szimfonikus látásmódja, kreativitása, és jó értelemben vett profizmusa. Hallgatjuk a zenét, és tudjuk, hogy az miről szól, mit akar megtestesíteni, milyen emberi érzéseket kíván zenévé nemesíteni. Ennyi elég, hogy abban a pillanatban nagy mű legyen belőle, mert amit hordoz, abban egyikünk sem nyit vitát, sem ő, az alkotó, sem én, a befogadó.

Kurt Masur nevét eddigi írásaimban mindössze egyszer említettem, nem épp hízelgő kontextusban. Remélem, nem sokan emlékeznek rá. Az idős mester napjaink egyik leghűségesebb Sosztakovics-előadója. Nem lehet panasz az interpretációra, nagyszerűen kézben tartott előadást dirigál a lemezen, melyet kifogástalan zenekari teljesítménnyel tesznek teljessé a New York-i Filharmonikusok.

Sergei Leiferkus basszusszólója tökéletesen illik a zenekari hangzás élénk színeihez és a férfikar komor háttérmunkájához. Viszont ízlésem szerint a konkrét zenemű előtt elszavalt Babij Jar plasztik drámaisága inkább kínosra, mintsem meggyőzőre, vagy átélhetőre sikeredett az ő előadásában.

Szép, értékes lemez. Kár, hogy sok tekintetben most is aktuálisnak érzem.