Bejelentkezés Regisztráció

Szimfonikus művek

Yesteryear (Bernstein Mahler-ciklusáról)

2012-07-26 10:02:42 Balázs Miklós

Bernstein Mahler-ciklusáról MAHLER:
Symphonies 1-9 (complete)
Symphony No. 10 in F sharp major – Adagio
Kindertotenlieder

New York Philharmonic
Leonard Bernstein

Sony
12 CD
88697943332

*

Leonard Bernstein nem pusztán rokonléleknek érezte Gustav Mahlert, de szellemi atyjának, bizonyos értelemben „családtagjának” tekintette a zeneszerzőt. Mondják, a ’60-as évek elején minden New York-i Mahler-koncertje előtt táviratot küldött Alma Mahler-Werfel számára, hogy meginvitálja őt az előadásaira.

Bernstein vonzalma Mahler zenéje iránt mondhatni természetes érzületből táplálkozott. Hiszen maga is komponista-karmester volt, akárcsak elődje, vezette a New York- Filharmonikusokat, ahogyan Mahler is, továbbá mindketten zsidók voltak, s volt bennük valami furcsa kelet-közép-európai zaklatottság*, a történelem tonnás súlyával szembeni egzisztenciális rémület. Bernsteint persze senki sem gondolhatta a „modern idők Mahlerének”, az amerikainak ugyanis sosem volt igazi érzéke a nagy szimfonikus formákhoz, a szórakoztató zene iránti affinitása nyomán inkább mondanánk őt „a huszadik század Offenbachjának”.

Bernstein akkor érzett rá a Mahler-zene „korszerűségére”, aktualitására és konstatálta a közönségre tett elementáris hatását, amikor az nemigen volt divatban. A nácik indexre tették Mahler műveit, s néhány esztendő alatt száműzték a szimfóniákat az ellenőrzésük alá vont országokból, így „szülőhazájából”, Ausztriából is. Olyan karmesterek, mint Bruno Walter vagy Klemperer, nem mellesleg a zeneszerzővel való személyes kapcsolatuk révén, szívesen játszottak volna Mahlert Európában is a ’40-es években, ám erre csak Amerikában nyílott módjuk, ahol azonban a Mahler-játszás összehasonlíthatatlanul csekélyebb hagyományával, s a közönség hűvös, néha értetlen fogadtatásával kellett szembesülniük.

Walter persze volt annyira karakán, hogy a fajsúlyos Ötödik szimfóniát a New York-i közönség elé vigye a ’40-es években, s még hanglemezt is készítsen belőle a New York-i Filharmonikusokkal – mondván, mégis ez az együttes volt Mahler egykori (utolsó) zenekara –, az „önjáró” Dimitri Mitropoulos pedig 1940-ben vette lemezre elsőként az Első szimfóniát minneapolisi zenekarával. Hála e két mesternek, a New York-iak az ’50-es évek közepére visszanyerték kitüntetett szerepüket a tengerentúli Mahler-játszásban.
Bernstein azonban fényesebb babérokra tört. Ugyan lenyűgözték őt Mitropoulos elementáris megközelítései és kapacitása Mahler iránt, de nem elégedett meg az életmű egy-egy szeletének feltárásával, mint elődjei: Bernstein az egészet akarta, szőröstül-bőröstül. Mitropoulos halála 1960-ban, Walteré ’62-ben utat nyitott a számára, hogy egyedüliként uralkodjon „New York Mahlere” fölött, s a Földgolyó első számú Mahler-szentélyévé avassa a Carnegie Hallt és a Lincoln Centert.

1960 februárjában rögzítette a Negyedik szimfóniát, ezzel indult a ciklus, mely 1967 májusára már készen is volt.** Alig több mint hét esztendő alatt vette fel tehát Mahler valamennyi befejezett szimfóniáját Leonard Bernstein, s ezzel ő lett az első karmester a lemezipar történetében, aki végrehajtotta e nem mindennapi „haditettet”. A lemezek kiadója, a Columbia (majd CBS) menedzsmentje természetesen kezét-lábát törte, hogy a kiadványok Európába is eljussanak.

Abba az Európába, ahol a világháború hatalmas krátert vágott a Mahler-játszás tradícióján. A ’30-as években még olyan mesterek töltötték meg Mahler-szimfóniákkal Bécs, London és Amszterdam hangversenytermeit, mint az említett Walter vagy Willem Mengelberg, ám a ’40-es évek második felére alig maradt az öreg kontinensen olyan dirigens, aki továbbvihette volna a hagyományt. Furtwängler vagy Karajan szinte egyáltalán nem vezényelt Mahlert (ahogyan pl. Toscanini sem), Schuricht vagy Krips is csak nagyritkán, Klemperert pedig nemigen szívlelték a Császárvárosban. Walter és Mitropoulos ugyan visszajárt Bécsbe és Salzburgba, s az ’50-es évek elejére feltűnt a színen Hermann Scherchen és Rafael Kubelík – mindketten elkötelezett Mahler-hívők –, mégis csak csikorogva, nagy nehezen akart beindult a bécsi Mahler-reneszánsz.
Bernstein, háta mögött egy teljes lemezsorozattal, szinte hódítóként érkezett Bécsbe a ’60-as évek derekán, hogy megtanítsa a „mafla” osztrákoknak, hogyan is kell Mahlert játszani.

Mert a rátarti Bernstein mindig a zsebében érezte a bölcsek kövét; a Columbiánál végigvitt ciklusára persze joggal lehetett büszke. Mahler, maga is karmester lévén, különleges kommunikációt tart fenn a dirigensekkel, akik művei előadására vállalkoznak. A zeneszerző jól tudta, milyen utasításokkal kell ellátnia partitúráit, hogy azok akképp szólaljanak meg, ahogyan ő maga megálmodta. Bernstein, aki ihletett pillanataiban szinte kéjjel azonosult a komponistával, s annak minden evilági szenvedésével és keresztjével, színleg mindvégig biztos volt a dolgában. Jóllehet volt benne félsz, talán nem is kevés, e gigantikus monstrumokkal szemben, de sosem mutatta: ambíciói látszatra rendre legyűrték félelmeit.

Éppen ezen törekvő becsvágynak és a vele szemben fel-felbukkanó, apróbb-nagyobb szorongásoknak, komplexusoknak, bűntudatnak és gátlásnak a felszínre törése jellemzi, s avatja unikális művészi produktummá ezt a ciklust. Bernstein Mahlerben elsősorban az ellentmondásokat keresi és fedi fel: agresszív és behízelgő, radikális és szeretetteljes, túlhabzó és lírikus. Egyszóval: csapongó. Egy ellentmondásos ember tétova üzeneteit közvetíti egy ellentmondásos ember által.
Meglehet, a tegnap Mahlere a Bernsteiné, de a máig zeng a visszhangja.

*Leonard Bernstein szülei Oroszországból vándoroltak be az Egyesült Államokba, de a karmester már az USA-ban született.
**A Hatodik és a Kilencedik szimfóniák felvételei – ahogyan a teljes sorozat is – csak 1968 tavaszán kerültek a boltokba.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.