Valami kék (Glazunov és Serebrier)
GLAZUNOV:
Violin Concerto in A minor, op.82
Chant du Ménestrel, op.71
Piano Concerto No.2 in B major, op.100
Concerto in E flat major for alto saxophone and string orchestra, op.109
Piano Concerto No.1 in F minor, op.92
Reverie in D flat major for horn and orchestra, op.24
Concerto Ballata in C major for cello and orchestra, op.108
Méditation in D major for violin and orchestra, op.32
Russian National Orchestra
Rachel Barton Pine (violin), Wen-Sinn Yang (cello), Alexander Romanovsky (piano), Marc Chisson (saxophone), Alexey Serov (horn)
José Serebrier
Warner Classics 2011
2564 67946-5
*
SHOSTAKOVICH: Festive Overture, op.96
GLAZUNOV: Chant du ménestrel, op.71
RACHMANINOV: The Bells, op.35
MUSSORGSKY: Entr'acte (Act IV) from Khovanshchina, orch. Stokowski
RACHMANINOV: Vocalise, orch. Serebrier
Russian National Orchestra
Moscow State Chamber Choir
Lyubov Petrova, Andrei Popov, Sergei Leiferkus
José Serebrier
Warner Classics
2564-68025-5
*
Ha máshol nem, hát oldott baráti társaságban bizonyosan elsütöttem már e kétes erejű bon mot-t, miszerint Rossini A tolvaj szarka nyitányában több invenció van, mint Alekszandr Glazunov egész életművében. Pedig az oeuvre igen tekintélyes és szerteágazó: nyolc szimfónia ékíti például, számos komolynak tetsző zenekari darab a szimfonyicseszkaja pojema műformájában, kamaraművek, dalok és így tovább. (De az vesse reám az utolsó követ halvány iróniám okán, aki hallott már Glazunov-dalestet.)
Meg persze számos versenymű. Versenyművek, melyek hol engedetlenül virtuózak, hol szendén magukba fordulók, hol "keletiesen" hevenyészettek, hol gránitszerűen tömörek, hol kimérten szikárak, hol hangban lázárosan gazdagok, hol föltűnően nyúlánkak, hol lakonikusan sűrűek satöbbi. Mert a Glazunov-versenyművek minden más szerzőjük által művelt műfajnál árnyaltabban mutatják meg teremtőjük igazi arcát, egy picit különös, egy picit éppen hogy átlagosan érdektelen zeneszerző portréját.
Glazunov nem könnyű eset, távolról sincs benne minden, amit a századforduló zenében mondani tudott vagy akart, vagy amit az orosz klasszikus zeneirodalom tizenkilencedik századi arany lapjai számára kínálnak. Csajkovszkij olthatatlan szenvedélye sehol, s Muszorgszkij sem örökítette kíméletlen realitásérzékét a pétervári muzsikusra. Rimszkij-Korszakov orientális vonzalmát vagy a gyermekmesék iránti rajongását is csak szőrmentén "implantálta" a saját munkáiba. Glazunovnak sem a naturálishoz, sem a szupernaturálishoz, sem a kendőzetlen, nyers valósághoz, sem a virgonc fantáziavilághoz nem volt érzéke. Már-már görcsösen evilági, földhözragadt szaki volt, nem osztotta "a maroknyi hatalmasok" messzire tekintő, képzelőerőben gazdag ambícióit; tőről metszett "nyugatos" volt, de nem kért Csajkovszkij dorbézoló hanghullámhegyeiből. Az orosz zene akadémikus, konzervatív ágának reprezentánsa volt, aki szívesebben hallgatta a Rubinstein-fivéreket, vagy a fiatal Rachmaninovot, mint Ljadov tarkára hangszerelt hangpoémáit vagy Szkrjabin avantgárd zongoraetűdjeit.
Zenéjéből bosszantón hiányzik a drámai elem, a küzdelem. Mikor egy Glazunov-mű elkezdődik, a küzdelem már eldőlt, a győztes kiléte szinte lényegtelen. Mert nem a harc a fontos, hanem ami utána jön. Kezdetben vala a kudarc. Mintha egy kifestőkönyvet színezgetne, ahol a körvonalakat avatott kezek már berajzolták, neki csak arra kell vigyáznia, ki ne fusson a vonalból. A nagy csatákat megvívták helyette, nélküle, ellene a fent idézett maestrók, no meg Prokofjev, Stravinsky és az ifjú Sosztakovics, akik rendre hozzá képest akartak "haladók", "progresszívek" lenni. Az unalmasnak bélyegzett, ókonzervatív, paternalista, régi vágású Glazunov csendben megült a leningrádi akadémia egy félreeső szegletében, mikor a szovjetek államosították alatta még a bőrfoteljét is, az ő párizsi vagy amerikai turnéit nem veszélyeztette semmi. Valóságos élő szobor volt, akihez minden ifjonti modernitást mérni lehetett.
Olyan világ sose lesz, hogy Glazunovnak divatja legyen. Szimfónia-összkiadása hanglemezen több is van, mások mellett Szvetlanov is megcsinálta a magáét híres antológiájában, de hát ő minden mást is lemezre vett, aminek csak violinkulcsot talált elején. José Serebrier utóbbi időkben rögzített CD-i a szimfóniákból vegyes visszhangra találtak a világsajtóban, a kritikák azonban sem eloszlatni, sem felfokozni nem célozták a közönségérdeklődést. Még egyszer: Glazunov-divatot teremteni manapság aligha lehet; a jelenkor legkeresettebb dirigens-ikonjai előbb vezényelnek értelmezhetetlen kortárs hangerdőket, mintsem Glazunovra fanyalodnának. Akkora válság azért nincs.
Serebrier viszont ideális előadója ezeknek a műveknek, a szimfóniáknak és a koncerteknek. Nem akkora formátum, hogy nemet mondhasson egy ilyen felkérésre, s nem is annyira kifinomult az ízlése, hogy elhárítsa a megkeresést, ha egy nagy kiadónál készíthet majd' tucatnyi újdonatúj lemezt. (Persze egy Stokowski-tanítvány ne is legyen válogatós.) Mindemellett Serebrier stílusában van valami odaillő, szókratészi nyugalom. Odafordulása Glazunovhoz hiteles, mert mesterével ellentétben hiányzik belőle a rossz ízű magamutogató hajlam, és jó alkalmazkodóképességének hála otthon érzi magát e kontemplatív tempójú, néha éteri, néha bárgyú, néha egyszerűen csak semmitmondó darabokban.
A Glazunov-versenyművek dupla-lemezén és a Rosztropovics Fesztivál egy koncertjét megörökítő kiadványon a még mindig kiváló Orosz Nemzeti Zenekar a közreműködő. Utóbbin Rachmaninov Harangok című kantátája a fő attrakció, ahol a kissé túlzottan is visszafogott kórus mellett Ljubov Petrova szoprán és Andrej Popov szép és fényes hangokként mutatkoznak be. Szergej Lejferkusz hallhatóan nem szépen öregszik, hangja fakulóban-fáradóban - már ha az egykori botrány-Jago orgánuma valaha is figyelemre érdemes volt.
Serebrier érzi ezt a zenét, szereti Glazunovot, közel hajol hozzá, megérteni igyekszik. A zenekar jó partner, igényesen kiegyenlített, tiszta, rendezett hangzást produkálnak. A szólisták többnyire a tisztes középszerűség dicstelen tartományában mozognak, még ha akadnak is jó pillanataik, láthatóan nem ünnepelt hangszeres virtuózokat, inkább megbízható kartársakat rántottak össze a kiadó hívó szavára.
A darabok makulátlan poézise így is megkapó. Ha van valami Glazunovban, amiért érdemes a "fülünk ügyében" tartani, az minden bizonnyal a költőiség. Mint egy lebutított Brahms, vagy afféle keleti Elgar, csak jobb ízléssel, szentimentális kirohanások nélkül. Van az orosz mester szerzeményeiben valami fluid nosztalgikus pátosz, van benne valami a "boldog békeidők" olcsó parfümjéből, valami személyes, önző és éktelen vágyakozás az elmúlt burzsoá világ talmi csillogása iránt.
Ha mása nincs is, Glazunovnak igenis van hangulata, atmoszférája, van íze és aromája, és ez az, amit Serebrier megérez és közvetít. Nincs semmi túlzó, semmi tolakodó, semmi drasztikus ezekben az előadásokban, a békés szemlélődés lágy lírája és erőtlen, fakó drámája uralja, mely félénken ki-kitörni igyekszik sikertelen. A fölényes nyugalom kósza ábrándjainak semmitmondása ez, a félszeg gátlások apoteózisa. Valami blue, tompa pasztellkék akvarell.
