Brucknertől Brucknerig
Ha egyáltalán létezik professzionális zenekritika, az én írásaim biztosan nem azok. Valójában elképzelni sem tudom, hogyan függetlenítheti magát bárki a személyes preferenciáitól, ízlésétől, habitusától.
Azt például meg lehet tanulni, hogy egy szerzőnek hol van helye az univerzumban, Alfred Einstein és Molnár Antal írásai alapján pedig meg lehet próbálni meghatározni az egyes művek abszolút értékét, de azt mégse hiszem, hogy bármely naptári nap ugyanolyan megbízhatóan, egyéni hangulattól függetlenül képes lennék meghallgatni egy olasz barokk operát, egy posztromantikus orosz balettet, vagy egy kortárs észt kamaraművet.
Valójában mindannyiunknak vannak kedvenceink sőt, vannak élethelyzetek, amelyek akár hosszabb távon is meghatározzák – legalábbis befolyásolják – ízlésünket.
Húsz éves koromig szinte kizárólag Bach és a kísérletezős kortársak töltötték ki teljes zenei világomat, amihez viszonylag hamar hozzájöttek még a Richard Strauss művek, majd az operák, de például Mahlerre még tíz évet kellett várnom, Bruckner szimfóniáival kapcsolatban pedig szinte csak akkor esett le a tantusz, amikor már majdnem lemondtam róluk.
Azt hiszem a művek jelentőségével, minőségével korábban is tisztában voltam, sokáig mégsem sikerült rájuk hangolódnom, megértenem és lelkesednem értük.
Celibidache halála – pontosabban az ő ekkor felszabadult és közkinccsé vált felvételei hoztak egyfajta áttörést. Azóta még inkább meggyőződésem, hogy Bruckner esetében – ahogy Mahlernél is – a szokásosnál még sokkal fontosabbak a karmester képességei. Lassan hömpölygő, nagyon hosszú darabok, nagyon könnyű elveszni bennük, ha nincs, aki a hatalmas formákat is úgy tudja áttekinteni, sőt uralni, hogy még a zenekar és a szegény elesett hallgató eligazítására, terelgetésére is marad energiája.
Azt hiszem Celibidache pontosan ezzel tarol. Érdemes a 9. szimfónia híres scherzóját meghallgatni először. Szinte az értelmetlenségig lassú! De ezzel az azonnal feltűnő hatással pontosan Bruckner terjengősségét nagyítja fel, mintegy karikírozza. Hatalmasak a súlyok, végtelen a feszültség. Ha másokéval akarom összevetni, itt van rögtön egy másik híresség: Karajan a Bécsi Filharmonikusokkal. Szintén súlyos, és szintén tele van feszültséggel – viszont lényegesen gyorsabb.
https://www.youtube.com/watch?v=lZVp3lDwk8ICelibidache (13:49)
https://www.youtube.com/watch?v=81cU8hXqkm8Karajan (10:30)
És az ember talán kezdi megérteni miről is van szó, igaz, először csak az tűnt fel, hogy mindig az a változat tetszett jobban, amelyiket éppen hallgattam. Oda és vissza. Átkapcsolás után azonnal rájövök, hogy mi hiányzott a másikban.
A Celibidache vezényletével kapható összkiadás (EMI CLASSICS 7243 5 56689 2 9) sajnos nem teljes, az első két szimfónia felvétele hiányzik – de azt is – és persze a Karajanost is elég sokat forgattam – és furcsa, kicsit feszélyező megállapításra jutottam.
Kezdtem sejteni, hogy a rajongók mit szeretnek Brucknerben, és már engem is lenyűgözött a grandiózus „lépték”, a kifejezés súlya és keménysége, de egy folyamatos hiányérzetem mindvégig megmaradt.
Celibidache tevékenységére az egész egyénisége rányomja a bélyegét. Mint zen-buddhista, vezénylés közben is csak leül a kert közepén, és türelmesen szemléli, ahogy a kő növekszik. Mintha a szimfónia csak egy meditációs objektum lenne a számára.
Biztosan ismerik Nam June Paik buddha szobrát. Nekem szerencsém volt látni az eredeti installációt (Amsterdam, Stedelijk Museum), és szavamra mondom, a tárlaton viháncolva átgázoló amerikai turisták a műélvezetben ugyan zavartak, de az alkotás megértésében komoly segítségemre voltak. Ahogy vidáman beleintegettek Buddha kamerájába, majd továbbrohantak, nekem fájdalmasan nyilvánvaló lett, hogy Buddha számára minden gondolat tárgya csak a tv-ben látható önnönmaga lehet. Kivülről nem jön semmi és így holmi reflexióknak sincs semmi értelme.
Az idézett interpretációkban hasonló öncélokat gyanítok. Celibidache a kőre figyel, Karajan pedig kizárólag saját magára.
Mindig hálás leszek nekik, hogy meg tudták világítani az osztrák mester stílusát, de most már jó lenne másokkal is meghallgatni ugyanazt.
És itt automatikusan eszembe kellett jusson Eugen Jochum. Mindig nagyra tartottam, és az ő előadásában még Brucknert is méltányolni tudtam. Írtam például egy DVD-n kiadott nagyon szép VII.ről. (http://momus.hu/article.php?artid=3386)
Újranézve – újrahallgatva már nem is csak a karmester nyűgöz le, hanem a mű is. Először persze az adagio (annak végtelen fájdalmából megérezhettek valamit a németek, amikor a háború végén hírek helyett ezt a tételt ismételgette a birodalmi rádió.)
És aztán a többit is, merthogy kezembe került ez a felmérhetetlen kincs...
Bruckner: Complete Symphonies
Anton Bruckner
Staatskapelle Dresden
Eugen Jochum
Warner Classics 8458325
Kilenc darab CD. Mindegyik felvétel a hetvenes évek második felében készült – kifogástalan technikai minőségben, és nem egy „erős közepes” francia zenekarral.
A Staatskapelle Dresden a kor talán legjobb zenekara, de az NDK speciális kultúrpolitikája miatt a lemezkészítésben egyértelműen a legnagyobbak voltak. (A Carlos Kleiber -féle Bűvös vadász ugye megvan?)
Azóta ezt a sorozatot hallgatom – és Bruckner nagysága nem kérdés számomra többé. A kilencedik szimfónia idézett scherzója talán a Karajan félénél is gyorsabb, de Jochum előadásában ennek már nincs jelentősége. És én nem is ragadtam le ennél az egy tételnél.
Egyenként hallgatom a lemezeket, gyakran ugyanazt, aztán visszatérek egy másikra – talán azt keresem, hogy van-e közöttük valahol egy gyenge láncszem. De ha van közöttük különbség, legfeljebb az, hogy az egyik jobb, mint a másik.