Az Óvilágból (Dvořák: 5. & 6. szimfónia / Jiří Bělohlávek)

DVOŘÁK:
Symphony No.5 in F major, Op.76
Scherzo capriccioso, Op.66
The Hero\'s Song, Op.111
Symphony No.6 in D major, Op.60

BBC Symphony Orchestra
Jiří Bělohlávek

Warner Classics
25646 32352

Mai Dvořák-értésünk centrumában még mindig a 9. (\"Újvilág\") szimfónia áll, amint állt az elmúlt évtizedekben is. A huszadik századi koncertrepertoárt böngészve ehhez az \"újvilági\" műhöz képest egyesek szemében majd\' minden egyéb Dvořák-opusz csak gyanús \"óvilági hangászásnak\" tűnik. Mégis, minél mélyebbre fúrunk az életmű gyomrába, minél inkább megismerjük a cseh mester kisebb sorszámú szimfóniáit (elsősorban a 8.-at, 7.-et, vagy a ritkábban felbukkanó 5.-et és 6.-at), annál inkább szertefoszlik a fenti prekoncepció summája, még akkor is, ha az utóbbi idők hangversenyprogramjában voltaképpen csak a 8. szimfóniát sikerült a 9. méltó vetélytársává állítani. Holott van mire figyelni a korábbi darabokat hallgatva is.

Az összkiadások korában persze már nem szűkölködünk a Dvořák összes szimfóniáját rögzítő szériákkal, gyűjteményes kiadásokkal, melyek hiánytalanul, a legkorábbi darabokat is a késői nagy művek mellé emelve nyújtanak teljes képet a komponista által talán leginkább preferált műfajról. S noha maga Dvořák ezeket a műveket valósággal száműzte opuszainak sorából, a zenetörténet igen hamar rehabilitálta a szerző fiatalkori szimfóniáit. Tették ezt a könnyű kézzel, nagyvonalúan dolgozó muzikológusok, de nem a szigorú hangversenyélet. S bár Bruno Walter a 8. szimfónia kapcsán jegyezte meg tréfásan: \"symphony from the Old World\", ezt a bon mot-ját akár az egész, az \"Újvilág\"-ot megelőző szimfóniaciklusra is kivetíthetjük.

Való igaz, Dvořák korábbi (elsősorban a jelen lemezen szereplő, az 1870-es években íródott) szimfóniái szerényebb invencióról és több epigonális gesztusról vallanak, mint az utolsók, mindazonáltal fontos szerepet töltenek be nemcsak a szerző művészi fejlődésében, de a korszak zeneéletében is, mint valamiféle eredendő tizenkilencedik századi közép-európaiság hordozói. Stílusuk olyan, akárha Brahms és Csajkovszkij szimfonizmusát gyúrtuk volna egybe egy kevésbé érett formakultúrával és zenekarkezeléssel. Dvořák eleven muzsikája persze kevésbé szlávos, mint az utóbbié, s nem is olyan klasszikus formába merevedett műremeket idéző, mint az előbbié. Hangvétele távol esik a Habsburg birodalmi sovinizmus és a pánszláv lendület és megindultság patetikus elbeszélésmódjától, sokkal inkább közvetít valamiféle autentikusan közép-európai magárahagyottságot vagy esendőséget, kiszolgáltatott monumentalitást. S Dvořák természetesen, ahogyan az akkortájt dívott, népének folklórjából, tánc- és énekes hagyományából merítette a legnagyobb muníciót, ötvözve mindezt a mainstream német romanticizmussal.

A Warner újdonsága az 5. és 6. szimfóniát tartalmazza két izgalmas zenekari darab, a Scherzo capriccioso és a Hősi ének társaságában, a BBC Szimfonikus Zenekarának közreműködésével, napjaink legkeresettebb cseh karmestere, Jiří Bělohlávek vezényletével. Hogy Bělohlávek miféle talentum, arról a magyar közönség is meggyőződhetett a Fesztiválzenekar kora nyári koncertjén, ahol emlékeim szerint Martinů 4. szimfóniája gyönyörűen szólt a keze alatt. A cseh maestro jó ideje gyakorlott lemezkészítő, többek között a Supraphonnál dolgozik eredményesen hosszú évek óta, s a közelmúltban nevezték ki őt a BBC Szimfonikus Zenekarának első karmesterévé. E mostani Warner-kiadvány sem újdonság abban az értelemben, hogy Bělohlávek mintegy tizenöt éve a Chandosnál már rögzítette ugyanezt a műsort, igaz, akkor hazai erőkkel vértezve, a Cseh Filharmonikusok élén.

A londoni székhelyű zenekar némileg igazolja az angol zenekarokkal szemben kialakult régi sztereotípiát, miszerint a szigetország együttesei szakmailag igen felkészültek - kivált az első vonalban -, hozzáállásukban végtelenül profik, ám játékuk kissé merev, nehézkes. Különösen az első lemez tanulsága lehet ez, mely ugyan egy vitathatatlanul előnytelen akusztikájú stúdióteremben készült, hallható, itt-ott nehezen mozdulnak a szólamok, lomhábban bomlanak ki a témák, s bár az összjáték feszes és intenzív, hiányoljuk a Cseh Filharmonikusok (ha már a közép-európaiságot emlegettem) hajlékonyabb, kidolgozottabb, fürgébb játékát. Bár Bělohlávek határozottan, éles kontúrokkal dirigál, számos finomságról, \"keleti\" ízről, szlávos agogikáról le kell mondanunk. Az 5. szimfónia előadására igaz ez a leginkább, s valamelyest az utána hallható \"cintányéros-cudar\" Scherzo capricciosóra és a rapszodikusan mozgalmas Hősi énekre, melyek, ha kevésbé jól összerakott művek is, mint a legkedveltebb szimfonikus költemények, az Aranyrokka vagy a Vadgalamb, azért hallgatásra érdemes hangpoémák.

A második lemez már üdítőbb tapasztalatokkal szolgál. A 6. szimfónia felvétele hat évvel korábban, 1999-ben készült; egy Kingsway Hall-beli koncertet rögzít. Az előbbinél lényegesen jobb akusztikai körülmények között, és nem mellesleg élő produkcióban. Így hallgatva a zenekart már derülátóbban kell nyilatkoznom: a BBC Szimfonikusok a koncert hevében, feszültségében könnyebben magukra találnak, mint a lemezstúdió magányában. Pontosan, tisztán szólnak a fafúvók, határozottak a rezek, a hegedűk sem szólnak olyan salakosan, mint az első lemezen - a muzsikálás kalandját, izgalmát, a drukkot, amit az első lemezről annyira hiányoltam, itt maradéktalanul megtalálom. Ha már sztereotípiákat idéztem, a BBC Szimfonikusok valóban inkább koncert-, mint stúdiózenekarnak tűnik. Annyi baj legyen, hisz mégiscsak az az igazi - legalábbis nekünk, itt az Óvilágban.