Aki tudja, mit ír - Laurent Petitgirard lemezei

LAURENT PETITGIRARD:
Les Douze Gardiens du Temple
Poéme
Euphonia
Orchestre National de Bordeaux Aquitanie
Ljubjana Radio Symphony Orchestra
Laurent Petitgirard
Naxos
8.570138

LAURENT PETITGIRARD:
Joseph Merrick, the Elephant Man
Monte-Carlo Opera
Naxos
8.557608-09

Végre Budapesten Laurent Petitgirard, az idén 56 éves francia zeneszerző-karmester! A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar meghívásából Magyarországra érkező szerzőtől meghallgathatjuk A templomos rend tizenkét őre című, idén készült szimfonikus költeményét, és Franck kesernyés paródiáját, a d-moll korábbi szakrális és végső tudást hordozó hangnemét a végletekig elidegenítő szimfóniát.

Petitgirard zeneszerzői pályája igen jelentősnek mondható, amennyiben 150 filmzene, valamint 20 hagyományos hangversenypódiumra írt alkotás áll mögötte. Azon kevés filmzeneszerző egyike, akiket nem gyűrt maga alá Hollywood zenei világa. Igaz, ebben feltehetően sokat jelent, hogy ő - francia lévén - alapvetően szemben áll az amerikai filmgyár Richard Straussból, Prokofjevből, Sibeliusból építkező, Rózsa Miklós-i zenekeverő hagyományaival. A főként német századfordulós zenei elemeket felhasználó zenei világgal szemben ő ugyanazon kor francia szimfonikusait követi, elsősorban Debussyt, de éppígy Ravelt, Rousselt, Dukas-t is. Vagy, hogy a kép kerek legyen, bizonyos értelemben mesterének tekintheti César Franckot is, főként dallamformálás terén. Ebből a szempontból érdekes, hogy a hétfői hangversenyre kiegészített műsoron a korábban említett két mű mellett még Dukas Perije is felcsendül. Petitgirard koncertje kapcsán elmondhatjuk: a századforduló nem ért véget, illetve elér egész az ezredfordulóig.

Petitgirard bármelyik ütemét hallgatjuk is, nemcsak lírai vénája, de szerkesztőkészsége is nyilvánvalóvá válik. Hallható, hogy tudja, melyik a megszólaló hang legjobb helye. Mégsem kelt bennünk szárazság- vagy művi mesterkéltség-érzetet, nem használ sajátos szabályokat, egyszerűen csak alkalmazkodik a befogadó füléhez és saját zenei-irodalmi anyagának természetéhez. Bár az újtonális iskola híve, mégsem kísérti meg a tömegkulturális C-dúr zene délibábja, vagy rémképe. A templomos rend tizenkét őre című szimfonikus költemény például a dodekafónia hangrendszerét járja be, s mind a 12 hang megszólal, a maga súlyával és könnyedségével együtt. Saját új-impresszionizmusa megvédi a nyelvvesztéstől is, de attól is, hogy túlságosan bezárkózzék egy-egy nyelvi forma határai közé.

Új-impresszionista esztétikájából következik sorolós technikája is, amellyel egymás mellé állítja témáit, zenei folyamatait, de azokat nem a hagyományos németes ellenponttal ütközteti össze, hanem egymásra rétegzi. Ez a technika azért is tűnik a legjárhatóbbnak, mert valójában nem a szó hagyományos értelmében vett témákat, hanem jelzésszerű gesztusokat, mozdulatokat használ és épít össze, vagy rombol le. A sorolásos technika ezenkívül megkíméli őt attól, hogy az oly sokat vitatott katartikus konfliktushelyzeteket is elkerülje. Bármennyi zenéjét hallgatjuk is, a dolgok megtörténnek a maguk keretei között, maguk jelentőségében, de sosem kapnak metanarratív jelentőséget. A zene Petitgirard asztalán mindig is zene marad, nem lép túl a világmagyarázat szintjére, de sosem süllyed az ember-alatti esztétizáltság szintjére sem.

Mégis, mégis, minél többet hallgatja az ember Petitgirard, a \"Kis-György Lőrinc\" zenéjét, annál inkább nosztalgikus hangulata lesz. Élete eddigi főműve, a Joseph Merrick, az elefántember című négyfelvonásos operája például egy természeti katasztrófát állít a zenés színházi est középpontjába, s eközben mégis minduntalan Puccini emberi szándék okozta tragédiájának hangja csendül ki belőle. Puccini hangszerelési ismereteit messzemenőkig felhasználó operája végig az emberi tényezőt hangsúlyozza. Petitgirard zenéjében az ember élete \"erről és arról\" szól, \"ilyen és olyan\" emberek \"jönnek és mennek\", de a tragédia nem bennük, hanem magában az egyedi emberi természetben, jelen esetben a beteg testben van. A folytonosan Brittenre emlékeztető zenei fátyolfelület fölött a fafúvók, a hegedűk olykor ugyan összeakaszkodnak, de aztán mégis minden marad a régiben, a zene csak folyik, az ember pedig él, majd hal. S ha hal, mint Joseph Merrick is, akkor is csak az élnivágyás igényéből, azért, hogy egyszer aludhasson és egészséges életről álmodhasson.

A Magyar Telekom Zenekar hazai bemutatón megszólaltatott A templomos rend tizenkét őre nagy-nagy felületeket használ, melyek sokszor idéznek filmes tablót - film nélkül. A sok-sok nekilendülést aztán mindig kamarazenei nyugvópontok tagolják. Bár nem programzene, mégis az az érzetünk, hogy itt nemcsak hallgatunk valamit, hanem - a zene elemeinek elbeszélőereje miatt - látunk is valamit. Annyiban tér el a jobb filmzenéktől ez a szimfonikus költemény, hogy a szerző mindig megtartja az elbeszélői hangot. Mindig belekapaszkodhatunk a szerző hangjába, a dallamba. A technikai gesztusok, az egymáshoz fűzött szövegelemek fölött mindig jelen van az emberi tényező, ami indokolja a mélység akár ipari technikáit, de sosem válik azok függvényévé.

A Naxos kiadásában megjelent CD másik két alkotása, a vonószenekari Költemény és a Berlioz-szöveget felhasználó Eufónia ugyanerről a zenei nyelvről adnak újabb és újabb erőteljes benyomásokat. Feszültségekről, melyek nem oldódnak fel, de idővel elhalnak, dallamokról, melyek megindítanak, de aztán elhalnak, s sejtelmekről, melyek sejtelmek maradnak, ha idővel el is halnak. Mindhárom zeneművet, valamint operáját a szerző maga vezényli, így igencsak közel járhatunk az eredeti szövegek \"urtext\" hangkiadásához. A két szerzői CD kapcsán megint feltehetjük a kérdést, hogy is viszonyulunk a francia impresszionizmushoz? Britten, John Adams, Puccini felől vajon jobban értjük-e már végre Debussyt? Vajon Kodály zenei nyitása beérett-e végre? Vajon megnyíltak-e már érzékeny csatornáink erre a zenére, vagy maradunk továbbra is későromantikus német zenei gyarmat?