A történelem rémülete (Sosztakovics Nyolcadikja)

SCHOSTAKOWITSCH: Symphony No.8
RSO Saarbrücken
Günther Herbig
Berlin Classics
0017932 BC

A nemzeti tragédiákban testet öltő történelmi események és azok hatása kétségtelenül egyik legfontosabb tematikus forrása a kelet-közép-európai művészetnek. A művészi feldolgozásoknak (azon túl, hogy karakterisztikus jegyekkel bírnak) egy olyan általános eredetét találhatjuk meg a történelem állandó jelenlétében, amely nemcsak a közösségi megrázkódtatásokkal való fokozott egyéni azonosulásokban nyilatkozik meg - ezáltal a kifejezetten személyes problémák szimbolikus jellegüknél fogva mintegy a közösségvállalás jelképeivé válnak -, hanem tradicionális örökségként összekötő kapcsot képeznek nemzetek és nemzedékek között is.

Ennek hatása elsősorban olyan művészi motívumokban jut érvényre, amelyek hűen tolmácsolják ezen történelmi érzület jellemzőit. A történelem \"terrorjával\" való nyílt szembehelyezkedés, mint tipikus közép-kelet-európai magatartásforma mögött a vesztesek, a küzdők közös élményvilága húzódik meg. Ebből ered egyebek mellett a történelemből való kiábrándultság, mely nemritkán gúnnyal, iróniával közelít minden nagysághoz és dicsőséghez, s szándékolt komolytalansággal leplezi a sértett nemzeti önérzet és büszkeség fájdalmát.

Vannak esetek, amikor egy értelmiségi életpálya önmagában is képes érzékeltetni és jelképezni azokat a korszakra és régióra jellemző vonásokat és változásokat, melyek kisebb-nagyobb mértékben ott húzódnak a pályatársak sorsának alakulásában is. Észre kell vennünk, hogy Dmitrij Sosztakovics pályafutása is ilyen szimbolikus tartalommal bír. Leegyszerűsítve: az ő küzdelmét a fasizmus és a kommunizmus embertelensége ellen joggal nevezhetnénk a történelem terrorjával szembeni küzdelemnek is.

A sztálinizmusnak a kultúra területén fokozottan jelen lévő, és a legszélsőségesebb cselekményekben manifesztálódó politikai nyomása nem pusztán gátolta, de jószerivel lehetetlenné tette a nemzedékek értékteremtő és értékmegőrző folytonosságát az értelmiség soraiban, s a hatalom, ahol csak tudta, akadályozta, hogy a kortárs művészet a saját maga válaszaival reagáljon a történelem újabb csapásaira. Magyarán, a történelemnek (s ebbe természetesen a jelenkori események is beletartoztak) csupán egyféle interpretációja létezett: a párté, mely nem engedett utat sem az önsajnálatnak, sem a történelmi események (a párt számára ellenőrizhetetlen) szimbolikus pozícióba emelésének, s ezáltal a történelem sokkja okozta léthelyzetek átértelmezésének. Ehelyett - elsősorban saját hatalmának megőrzése érdekében - minden eszközzel (beleértve az intézményesített történelemhamisítást is) egy patetikus, nacionalista, birodalmi-soviniszta látásmódot próbált kikényszeríteni, a vörös terrorból pedig kommunista üdvtörténetet igyekezett kreálni, megspékelve a kiérdemesült pártvezérek mindenki számára példaértékű hagiográfiájával. (A háború éveiben az egyetlen, szinte kötelezően felhasználandó párhuzam a Háború és béke volt. A félelmetes napóleoni seregek alig több mint egy évszázaddal ezelőtti legyőzése erőt adott a jelen harcainak megvívásához.)

Következésképpen a második világháborúnak is csak egyféle olvasata létezhetett: a Sztáliné (Nagy Honvédő Háború). S mivel a kulturális adminisztráció nemcsak elvárta a művészektől, hogy alkotásaikban a Vezér háború-értelmezését érvényesítsék, de kifejezetten kötelezte őket, hogy műveikben az \"Oroszország anyácska\", azaz a Nagy Szovjetunió, az orosz nép, valamint a bölcs és győzelmes Sztálin dicséretét zengjék, nem hangozhatott el egyetlen szó sem, mely nem az optimizmus, a lelkesítés hangján szólalt meg. (Erre nem is kell jobb példa, mint Mihail Csiaureli ma már bohózatszámba menő, Berlin eleste című filmje, melyhez éppen Sosztakovics írta a kísérőzenét.) Az orosz értelmiséget lényegében megfosztották attól, amit sajátosan kelet-európai attitűdje valósággal megkövetelt volna tőle: az alkotó önsajnálattól, s ennek művészi lecsapódásától. Valamint attól, hogy a történéseket egy metahistorikus világképbe emelve vonja le a tanulságokat, lévén, hogy egy kelet-európai ember számára a szerencsétlenségek és borzalmak sokaságából következik, hogy az eseményeknek történelmen túli értelmet követeljen. A korabeli műalkotások így arra kényszerültek, hogy a menekülés, a történelem megvetése helyett mélyen a profán, mindennapi történelembe ágyazódjanak. S mindehhez még hozzájárult az is, hogy az ateista birodalom száműzni akarta Istent alattvalóinak világképéből, lehetetlenné téve, hogy a történelemi események szimbolikájának és üzenetének végső eredőjét az ember a transzcendenciában keresse.

Jómagam még nem találkoztam olyan Sosztakovics-szimfónia elemzéssel (s itt természetesen a 7., 8., 9. és 10. szimfóniára gondolok elsősorban), melyben ne fordultak volna elő a \"háború\", a \"fasizmus\", a \"Sztálin\" szavak, vagyis olyannal, mely figyelmen kívül hagyta volna e művek intencionálisan is kétségkívül meglévő történelmi referencialitását. Jóllehet, ezek a szimfóniák, bármennyire is klasszikus műveknek számítanak, alig néhány évtizede íródtak, s a kompozíciók létrejöttének hátterében meghúzódó történelmi események sokakban még ma is elevenen élnek, nem is beszélve azok súlyos következményeiről.

Szolomon Volkov könyvében (Sosztakovics és Sztálin) áthallásokat vél felfedezni a 8. szimfónia egyes pontjai és más zeneművek halált megidéző részletei között (lásd i. m. 184-185.), melyekből azt a következtetést vonja le, hogy Sosztakovics a halál gondolatával, más szóval a világfájdalommal foglalkozik a szimfóniában, s idézi a karmester Nyikolaj Golovanovot, aki egyenesen \"világvégének\" nevezi Sosztakovics alkotását. Noha hagyományosan úgy szokás tekinteni erre a műre, mint vállaltan fasizmusellenes kiállásra, a második világháború krónikájára, mely az \"ócskán legyilkolt millióknak\" állít emléket. A Testamentum óta tudjuk, ez csupán a korabeli kulturális adminisztráció számára volt ilyen egyszerű és egyértelmű, ma már azonban számolnunk kell azzal is, hogy Sosztakovics voltaképpen saját nemzedékének szellemi-erkölcsi arculatát igyekszik megrajzolni életművében, s legfeljebb ennek egy (háborús) fejezete a c-moll szimfónia, mely mondanivalójában jóval messzebbre tekint a fentieknél.

De akárhogyan interpretálták is akkoriban, a 8. szimfóniával Dmitrij Sosztakovics közel került ahhoz, hogy a 7. szimfónia kirobbanó hazai és nyugati sikerét megismételje - a 7. analógiájára a 8.-ra a \"Sztálingrád\" melléknevet akasztották, mint a világháború fordulópontjának szimbólumát. S ha valamiféle képet szeretnénk kapni erről a sikerről, hallgassuk meg Jevgenyij Mravinszkijnak az 1960-as londoni vendégszerepléskor rögzített hangfelvételét a műről (a BBC Legends kiadásában), ez a káprázatos előadás volt ugyanis a darab hatalmas ovációval és őszinte lelkesedéssel kísért angliai bemutatója, melyben még elevenen él a kortárs értelmezések minden sajátsága.

A mű legújabb lemezfelvétele a Berlin Classics kiadó nevéhez fűződik, a CD-n a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarát a német Günther Herbig vezényli. Ha létezik előadása ennek a szimfóniának, mely lényegében tudomást sem vesz az oly gyakran szajkózott történelmi programról, ez ilyen. Legalábbis az általam korábban hallott c-moll szimfónia-felvételek valamilyen mértékben mindig igyekeztek kielégíteni a hallgatók ilyen irányú igényeit, ha lehetett, a jellegzetes sosztakovicsi \"idiómák\" hangsúlyozásával még rá is játszottak a háborús borzalmak minél naturálisabb illusztrálására, sosem tévesztve szem elől a referenciális olvasat egyértelműségét. Herbig ezzel szemben úgy olvassa Sosztakovics partitúráját, mintha az tőről metszett \"abszolút zene\" volna; az egyik zenei \"mondat\" mindig a másikból következik, a pontosan intonált hangok rendben váltják egymást, az egyik futam egyenesen a másikba szalad. De Herbig sosem a gépek hangján, csakis az emberén engedi megszólalni őket. Az érző, lélegző, gondolkodó ember hangján - az első tétel végének elégikus oboaszólójában nem nehéz meghallani az ember kínzó magányát. Sosem hallottam ezt a zenét ennyire \"esztétista\", s ugyanakkor ennyire visszafogottan humánus módon megszólalni. A zenekari hangzás áttetsző, csiszolt, szép, bár néhol kevésbé intenzív vonóshangzással, de ízlésesen felrakott fúvósmenetekkel, agilis rezekkel, gondosan kikevert színekkel. A háborús borzalmak víziójának csak a képzeletünk (és legfeljebb a mű értelmezési hagyománya) enged utat, a szimfónia ezen megszólalása nem. A Saarbrückeni Rádiózenekar helyenként mintha szándékoltan próbálná Sosztakovics zaklatott zenéjét a maga jól nevelten németes, mindig pontos és kiegyenlített hangzásideáljához szelídíteni. Mintha maguk is megrémülnének az ezerszer elátkozott történelemtől, s így próbálnának menekülni előle.

Az önsajnálat vagy a romantikus nacionalizmus pátosza éppúgy a történelem okozta negatív léthelyzetre adott reakció, mint a megoldást kereső, értéket teremtő gondolkodás vagy egy emlékezetét vesztett történelmi idő utáni abszurd világ művészi ábrázolása. Ez utóbbi már egyik kifejezési módja annak a világháborúk közvetlen tapasztalatai során elmélyülő gyökértelenség- és veszélyérzetnek, amelyre árnyékként borult a nemzethalál és az identitásvesztés nyomán megélt pusztulás borzalma. Ha elfogadjuk, hogy Sosztakovics életműve úgy érvényesíti az előbbieket, hogy közben könnyen interpretálható marad a hivatalos kultúrpolitika számára is, a 8. szimfóniát (a 9.-kel és a 10.-kel egyetemben) egy nemzedék történelemmel szembeni kiállásaként is tekinthetjük. Herbig ezen előadását pedig olyannak, mely a fentiek jegyében állva önként mond le arról, hogy e mű kérdéseit és válaszait a historikum vagy a politikum szférájába utalja.