Telitalálat (Händel: Alcina)

HÄNDEL: Alcina

Alcina - Arleen Augér
Morgana - Eiddwen Harrhy
Ruggiero - Della Jones
Bradamante - Kathleen Kuhlmann
Oberto - Patrizia Kwella
Oronte - Maldwyn Davies
Melisso - John Tomlinson

Opera Stage Chorus
City of London Baroque Sinfonia
Richard Hickox

EMI
3 58681 2

Ötvenéves volt Händel, amikor az Alcinát komponálta, dolgokban jártas zeneszerző, sok mindenben csalódott ember. Tudott már úgy megkomponálni egy három felvonásos operát, hogy abban hiba nem volt. Minden száma, minden áriája telitalálat, tökéletesen illik a drámai szituációhoz, és ettől függetlenül is gyönyörű zene.
Egy kivételével.

Alcina nagyáriája ez, a második felvonás közepén. Amikor Alcina rádöbben, Bradamante és Melisso sikerrel járt: vissza tudták csábítani a való életbe az általa elbűvölt Ruggierót. Mert afféle Kirké ő, aki a szigetére tévedt idegeneket - ha nem is nem disznóvá, de - sziklává, vadállattá, fává, hullámmá változtatja. Az egy Ruggiero kivételével, akibe valóban beleszeretett. S mivel elveszti őt, tragikus hősnővé válik. Mindeddig lehetne ez egy a barokk opera klisészerű keretei között megmaradó történet, amit Händelnek sikerült olyan zenével megkomponálnia, amely messze a kor átlagoperáinak színvonala fölé emeli.

Mondom, egy ária kivételével. \"Ah! Mio cor! Schernito sei!\" - énekli Alcina az említett szituációban. Illetve mit énekli! Sikoltja, jajongja, búsongja. Nem is egyszerűen egy megcsalt asszony éneke ez, hanem egy lélek segélykiáltása, magáé Händelé, aki rádöbben: egyedül van, egyedül maradt a saját szigetén. Monteverdi Orfeójának, Purcell Didójának, Mozart Grófnéjának társa ő. Az itt több mint tizenkét perces nagy ívű ária természetesen három részes, jellemzően a valamiféle harcra buzdító gyors középrész alig több mint egyperces, majd visszatér a nem csak a kor átlag zenei színvonalát, hanem lélekábrázoló képességét is messze meghaladó mélységű, felkavaró dallam. Talán Händel legnagyobb alkotása.

És hogy ezt annak is halljuk, azért Arleen Augér megtesz mindent. Hatalmas levegőtartalékok felhalmozására képes, és ezt énekhanggá, zenévé tudja transzformálni. Tud szélsőséges dinamikai árnyalatokat megjeleníteni, magasból a mélybe zuhanni, mélyből a magasba szárnyalni. És ez nem marad puszta mutatvány. Ezt legjobban az említett ária előadása példázza, amelynek összetett, nagyformátumú zenei világát, érzelmi gazdagságát maradéktalanul képes hangzó matériaként megjeleníteni.

Operai ellenfele tehát Ruggiero, aki visszatér menyasszonyához, Bramantéhoz. Ruggiero már konvencionális, koloratúrákban gazdag áriákkal közlekedik, mintegy ellensúlyozva Alcina kiugró érzelmi gazdagságú muzsikáit. Della Jones a virtuóz futamok előadásával a címszereplő megfelelő színvonalú zenei ellenpárját jeleníti meg. A többi szereplő is jól teljesít, Eiddwen Harrhy magasai kissé élesek, John Tomlinson basszusa meg kissé nehézkes, de ez minden. Az elvarázsolt apját kereső Obertót annakidején fiú szoprán jelenítette meg, itt is ügyeltek arra, hogy könnyebb hangú énekesnő kapja a szerepet.

Mert ez a lemez egy eredetileg Los Angeles-i előadást örökít meg, bár egy nyilvánvalóan alkalmi - barokk hangszeres - zenekarral, amelynek Simon Standage a koncertmestere. És Richard Hickox neve is garancia arra, hogy barokkos frazeálású előadást hallhatunk, amelynek egyébként egyáltalán nincs ellenére egy-egy, az Augéréhez hasonló nagyobb volumenű hang, főleg, ha meggyőzőereje is ezzel arányos. Talán a nem igazán összeszokott zenekar kisebb gyengeségeket mutat néha, de mindent összevetve az egyik legszebb Händel-opera nagyon ajánlható megszólaltatását hallhatjuk.